Mugliismeret tanterem

Lainey kisasszony *.*

*Alkudozni az élettel. Ez egy nekem való játék. Újabb perceket kunyerálni el tőle, eltologatni az eszméletvesztés, túltenni magam a rohamokon, amik egyre gyakrabban akarnak maguknak, ez nekem való. Tudom kezelni. Elhiszem, hogy tudom kezelni. Kellő indulattal és erővel képes vagyok felvenni a versenyt a gyengébbik önmagammal. Ez így jó.

De alkudozni egy diákkal? Elterelni a figyelmét, a jellemének lépcsőin ügyesen ugrálva, nem. Ehhez talán a kor összes tanáregyénisége, az idősebbek és a fiatal ambícionisták trükkjei is kevesek. Hiszen nem elhitetni kell vele, hogy nem érdekes, hanem meghazudtolni az érdekességet. Na itt rontottam el. Azt kellett volna mondanám, hogy belenyúltam egy vasalóba, és akkor talán nem köt bele, hogy azt el lehet tüntetni. Nem lehet. Ez egy agresszív vasaló volt. Vérvasaló, amiről lehagyták az off gombot. Ez lett volna a hihető válasz. Nem vagyok ma formában, tényleg le kellett volna feküdnöm. Kivételesen teljesen szólóban, alvási célzattal. Most már fújhatom. Szó szerint.*

-Értem. A nyáron, ha a kedves édesapja ráér, kérje meg, hogy magyarázza el. A számítógéppel kapcsolatos teendőket úgy a legkönnyebb megérteni és hasznosítani, ha a gép ott van az ember előtt. Akkor egyből értelmet nyer a kapcsolók, színek, képernyők jelentése-*na meg persze nem árt hozzá egy hatalmas alkalmazkodó készség, mert bár a gépnek nincs lelke, drámai túlzás lenne azt állítani, hogy van, de valami akarat mégiscsak szorulhatott beléjük, érzékeny áramköreiken keresztül egy kis emberi konokságra hangolták őket. Hogy miken nem járatom az agyam már megint?!

Nem hagyja nyugodni. Látom a szemén. Meg, ahogy tartja magát. Már nem is ír, a pennát egykedvűen lengetik a szellők, egymásnak passzolgatják, az új korában feszes, mára kicsit fellazult tollakat a szárban. Melore kisasszony pattogtatja a levegőt maga körül, a figyelme legalább garantált. Bámulatos milyen hatásokat váltok ki az emberekből, soha nem hittem volna, hogy a bátyámon kívül még valakit érdeklek ilyen behatóan. Megint Brayden. Olyan, mint halálközeli élményeknél az élet filmje. Ha elkezd peregni, akkor vége. Ha túl sokat gondolok rá, akkor biztos elájulok. Ne. Nem hiányzik. Lazán nem hiányzik.*

-Ugyan, a gépeknek nincs lelkük-*a hangom még mindig sima, határozott, elkötelezett a tudás átadása, a fogékony szellem ismereteinek kibővítése mellett. Taktikát változtatok, ő nem kérdez, én nem válaszolok. Ha kihúzzuk óra végéig, akkor nyert ügyem van, legközelebb majd azt mondom, hogy meggyógyult. A diákok folyton hazudnak a tanáriknak a házi feladatokról, kötelezettségeikről, arról, hogy ki ütött ELŐBB vissza, egy kicsit én is megengedhetem magamnak.* -A Varázsszem rádiót hallgatja? A varázstalan rádiója is hasonló programokkal rendelkezik, szórakoztató műsorok, zenék mennek rajta. Hangolással lehet a különböző rádiócsatornák között váltogatni, ehhez egy tekerőgomb áll az ember rendelkezésére, persze, csak miután bekapcsolta. De nem sértődik meg, és nem támad az emberre, mint némely mágikus eszközök. Bántatlanul lehet dobálni, stb.-*Egy pillanat szünetet tartok, de csak nagyon rövidet, valahogy úgy érzem, hogy most kell mondanom minden hasznosat, mielőtt valami történik.* -A televízió szintúgy, bár az nyomógombos elven működik, és mozgó képeket közvetít.

*Eddig jutok. Nem ma fogok neki áradozni a mozizás elképesztő élményéről, pedig én élvezném, még az is lehet, hogy ő is, de félbeszaggatja nyugodt profizmussal a félrevezetés tip-top kis hálóját, olyan hévvel, hogy szinte hátrahökkenek a tanári asztalnak, magam, mellé rakom a füzetemet, még jó, megszeppent diákhoz hasonlóan be is csukom. Hát, véget ért a mai óra. Finom mosollyal örülök neki, belsőleg. Minél hamarabb túlesek rajta, annál jobb.*
-Meghat kisasszony. Komolyan-*nevetek a szemébe, nem hagyom magam eltéríteni az asztaltól, pedig olyan közel jön, mintha a puszta aurájával akarna eltolni onnan. Meg tudom érteni. Nem rossz módszer és mégsem kaphatja el egy tanár csuklóját, hogy a folyosón elcibálja az igazságszolgáltatás felé.* -De, mint már kifejtettem az aggodalma felesleges-*önkéntelenül is berogyasztom a térdem, ahogy támaszkodok, mert bár nem vagyok egy nyalka dalia, azért hozzá képest szép nagyra nőttem.*

-Rendben kisasszony, elfogadom az indítványát, bár nem vagyok túlhajszolt-*megmosolygom önmagam ellenkezését, gyerekkori dacmaradék lehet bennem, csak hogy ne lássanak gyengének, ne lássanak védtelennek.* -Gondolja, hogy a jó Perselus kolléga örülne, ha ilyen csip-csup kis ügyekkel zaklatnánk. Ugyan kérem, nincs ebben semmi rendkívüli, én már megszoktam, hogy a meleg…-*gyenge vagy Shannon, ezt még te se vennéd be.* -… fogalmazzunk úgy, hogy egy kicsit betegeskedem néha-*felkelek, hónom alá veszem a füzetet, az ajtóhoz sétálok, kinyitom.* -De az egész…-*szóra se érdemes. Mondanám. Ha tudnám. A hangom valahol bent hal el. Az ujjaim a kilincsre szorulnak, aztán jéghidegen ellazulnak, róla, a vérem valahova kimenekült a szervezetemből és már csak arra neszelek, hogy dőlök. A füzetem a padlón csattan. A fejem a padon fog. Nem fog. Elkapom. Mármint a padot, megtámaszkodok rajta. Mély levegőt, veszek, hátrarázom a hajam, aztán leülök a padra. Így legalább nem látszik, hogy remeg a karom.* -…szóra sem érdemes. Menjen csak. Holnap nyolckor. Hozzon pennát-*szusszanok.*

[Kedvenc cukrosbácsim (:]

Kedvenc cukrosbácsim (:

Ha egy diák lett volna, már rég rákiabáltam volna, hogy hagyja a mártírkodást. De esetünkben ez egy kissé komikusan hatna. Most rajtam a sor, hogy egy könnyed beszélgetéssel kergessem a sírba, bár a témáról még fogalmam sincs, a számítógép működéséhez hasonlóan izgalmas dolgot kellene találnom. Vagy csak hosszan beszélni a semmiről, az amúgyis jól megy. Lassan, nagyon, hihetetlenül, idegtépően lassan sétálok az ajtóhoz és egy laza mozdulattal becsukom. Amíg nem hajlandó elismerni, hogy rosszul van, addig viselje is a következményeit. Elsétálok mellette és lehuppanok az egyik mögötte lévő pad tetjére. Centiben nő a presztízsem.

Ha tényleg elesett volna most egy sokkal egyszerűbb helyzetben lennék. Akkor legalább már meglenne a bizonyíték: nem, a profeeszor nincs jól. Sőt, határozottan rosszul van. De így, hogy folyton csak tagad a saját helyzetét nehezíti. Kicsit összeszorul a tarkom, talán gonosz dolog amit csinálok, de itt már nem állhatok meg, akkor az egész eddig bohóckodás hiába való volt. Most már csak valami olyan témát kellene találnom, ami után már ő akar lelépni, sőt nem árt néhány apró célzást is belerejteni. Ahhoz viszont kelleni fog neki valamilyen indok, ami itt is van a szemem előtt, csak végre be kell vallania.

- Tudja, mikor Piton professzor második év végén elmondta Lupin professzorról, hogy vérfarkas, a legtöbb diáknak már nem számított, hogy mennyire kedvelték azelőtt. - kezdek bele a láthatóan semmihez sem kapcsolódó monológomba.Remélem a hangom kellően réveteg és távoli ahhoz, hogy pár perc után már tervezgesse, hogyan is fog élve elhamvasztani. - Én sajnáltam, hogy el kellett mennie, jó tanár volt. Olyan bátran viselte ezt az egészet és olyan jól leplezte, hogy szerintem senki sem jött rá. Mégis, ha mondjuk már a tanév kezdetekor megtudjuk, talán hozzászokott volna mindenki a gondolathoz. De még így is voltak páran akiket nem érdekelt, hogy mi baja Lupin professzornak és örültek volna, ha marad. Igaz, nekem nem esett túl jól, hogy egy ilyen fontos információt elhallgattak előlünk. Sokkal inkább gyerekekként viszonyulnak hozzánk a tanárok, ahelyett, hogy arra gondolnának, hogy milyen hamar lesz felnőtt belőlünk. Nem feltétlenül az iskola elhagyása után kell, hogy a nyakunkba zúduljon az egész élet.

Látva, hogy mennyire elkalandoztam, tartok egy kis szünetet. Értelmezési idő, vagy vegye ahogy akarja, bár nem hiszem, hogy neki szüksége lenne bármi ilyesmire, nekem viszont levegő nélkül nem megy. Most megint valami teljesen átlogos téma kellene, bár nem ártana egy kis bevezető sem, nehogy megkérdezze, egyáltalán mit keresek még itt? Az "olyan fáradtnak tűnt, gondoltam szórakoztatom szöveg" túlságosan kétértelmű és túlságosan bárgyú. Ennyire nem kell, hogy hülyének nézzen, van azért még bennem emberi méltóság. Ráadásul ezzel még őt is lealacsonyítanám, hiszen ezt ki venné be? Helyette inkább mást találok ki.

- Ha nagyon rosszul van, tanár úr, akkor persze el is mehetek, ahelyett, hogy itt fecsegnék összevissza. - Gondolom ő nem élvezi élvezi annyira ezt a játékot, mint én, de azért csak nem él ezzel a lehetőséggel. Azzal nyíltan beismerné, hogy rosszul van. Na és? Az már egyébként is látszott és így nem is kellene semmit mondani. Ó, Mel, hogy te mekkora szerencsétlen vagy! Annyira túlzásba vittem a ravaszkodást, hogy visszajutottam a legelejére a történetnek. Ez tényleg nem az én sportom, bár lehet, hogy a professzor olyan rosszul van, hogy talán fel sem tűnik neki ez a kiskapu a nagy célozgatás közepette. Halvány remény, de gyorsan folytatom. - Meg persze ott volt Piton professzor, neki nem értem mi baja volt Lupinnal. Keringett valami pletyka arról, hogy már régóta ellenségek voltak, de én nem hiszem. Szerintem megint csak az állásra ment rá, tudja, minden évben az SVK-t akarta. Most pedig, hogy megkapta nem tűnik boldogabbnak mint eddig. Arra számítottam, hogy lecseréli a gyászruháját is, de nem. Pedig az SVK igazán megérdemelt volna legalább valami sötétzöldet. Mondjuk én nem igazán szeretem azt a tárgyat, a sok kusza pálcalengetés megtanulása helyett inkább félreugrok, ha valaki megtámad. Nem mintha olyan sokan meg akarnának támadni.

Ismét szusszanok egyet, vagy talán ennyi elég is volt. Nem azt akarom, hogy a Mungóba küldjön, csak, hogy akarjon eléggé megszabadulni tőlem ahhoz, hogy végre beszéljen. Leugrom a padról és mellé sétálok, majd egy közeli asztalnak dőlök és várakozóan nézek rá. Eléggé várakozóan ahhoz, hogy pontosan tudja mit akarok és még ahhoz is, hogy a hugrabug öt ponttal szegényebb legyen, szemérmetlen bámulás gyanújával. Bár nem hiszem, hogy olyan állapotban van, hogy a pontokkal és büntetőmunkákkal foglalkozzon.

Miss Lainey *.*

*A pad megnyikordul a súlyom alatt, holott annyira nem vagyok nehéz, de ha még ez is összedől alattam, akkor kijelenthetem józanságom teljes felelősségében, hogy a mai napon minden, de minden összeesküdött ellenem. Az idő, a tulajdon birtokolt testem, az idegrendszerem és legfőképpen természetesen éppen a tanítványom, a szőke tündérnek álcázott bestia, akihez képest a mellkasán vigyorgó dínó gyenge utánzata a szörnyetegféléknek. Mellesleg ez a dínó olyan túl közel van. Olyan furcsán betölti a látóterem. Tehát vagy a hölgy van túl közel, ami nem igaz, hiszen ő becsukja az ajtót, vagy pedig én vagyok túlságosan is mellmagasságban. Kihúzom magam, nem nyafogok hozzá, a lábam sem húzom fel, hogy kicsi térdemre hajthassam nehéz fejecskémet, miként azt a komfortérzetem megkívánná, inkább rosszalló tekintettel követem a pöttöm lányt a tekintetemmel.

Miért csukta be az ajtót?! Segítség! Bezártak! A saját termembe! Erőszak a mugliismeret korrepetáláson, presentálva, hogy a muglik valójában tényleg olyan primitívek, ahogy azt varázsló fajtársaink gondolják! Neee. Most pontot rakok ennek a dolognak a végére, ami azonban kicsit nehéz abból a szempontból, hogy minél tovább húzzuk az időt, annál nagyobb a veszélye annak, hogy tényleg a pad alatt kötök ki. Mintha csak szimulálni akarnám, hogy a varázslók ugyan olyanok részegen, mint a muglik. Tartózkodásuk az asztal alá tevődik át. Megmámorosítanak a fehér foltok a látószögemben, a szédülés, ami elindul a fejemben, lassan körbetapogatva a felfogóképességemet bájtalan szókapcsolatokra és bájos felismerésekre rázza szép Melore mondanivalóját. Előredőlök, letámasztott ujjaimra helyezem a súlyomat, komolyan nézek rá. Nem jó. Fel kell állnom. A tekintélyem. De a füzetemért nem fogok lehajolni.*

-Tudja, hogy miről beszél kisasszony?-*Lelépek a padról, komoly erőfeszítéseket teszek azért, hogy megmaradjak egyenesben, eltusolom ezt a kínlódást, végtelenül büszke vagyok magamra. Mély levegőt veszek, megbánom, aztán folytatom a válaszom.* -Önök kisasszony, diákok. 12, 13, 14 évesek, ön már nem, de korábban mégis hogyan magyarázzák el egy gyereknek, hogy ne szaladjon haza és mesélje el a jó szüleinek, hogy vérfarkas tanít? Ezen túl a reakciókat ismeri a vérfarkasokra. Nos, az élet nem kezdődik el Roxfort után. Tovább mennek, ilyen-olyan képzéseken kapják falatonként az életet. A szerencsésebbek-*mármint az olyanok, akiknek nincs akkora pechjük, mint nekem. Szuggesztíven nézek a szemébe.*

-Lupin professzor bizonyára nagyon örülne, ha tudná, hogy ilyen mély nyomot hagyott önben, Piton professzor, pedig aligha értékelné, ha a stílusát kritizálnák. Továbbá én sem örülök annak, hogy mindenképpen szeretné elhitetni velem, hogy nagyon rosszul vagyok-*gyerekes dac. Hozzám sétál, mozdulok, az ujjaim, amikkel megfogom az állát jéghidegen nyirkosak, aligha leli sok örömét a mozdulatban, amivel felkényszerítem az állát, hogy nézzen a szemembe. Amúgy is megtette volna, de szeretnám, ha kényszert érezne. Kellemetlenséget. Bár nem sokat láthat bennem. Sötét van a pupillámon, sötétedik bennem is.*

-Igazán lekötelezett kisasszony az aggodalmával, de ha most megbocsát, inkább valóban távoznék, hogy kiheverjem a frontok ostoba játszadozását. Romantikusan romlatlan fantáziája ne kalandozzon messzire, csupán fizikális gyengeségnek örvendhetek, annak köszönhetem ezt az apró félreértést-*nem, nem is annak a rohadt sebhelynek, és a még nyomorultabb emlékeknek, dehogy. Legalább elterelődött a figyelem róla.* -Nem vagyok hős, mint Lupin professzor, éppen ezért engedelmével az órát holnap folytatjuk-*váltok szigorba.* -Kérem a könyveket az asztalról pakolja az asztalba, az ablakokat csukja be, a tintára csavarja rá a kupakot és ne hagyja kiszáradni-*addig én elmenekülök. Mármint jól tartott léptekkel az ajtóhoz sétálok, kinyitom.* -A viszont látásra-*csak utólag jut az eszembe, hogy a füzetem ottmaradt.*

[Amennyiben hagy meglógni, és összeszedi a füzetem, úgy visszavárom. ^^ . Nem tartalmaz semmi érdekeset, csak jegyzeteket, igen-igen sűrűn rótt, kapkodós írásmódban, egy-két feljegyzést, óravázlatot.]

Theodor

*Újra itt, ebben a szép, kedves, bájosan semmilyen szeremben. Bár a semmilyenség egy kicsit túlzás, a bájosság pedig nagyon, de azért mégiscsak otthonos valahol, nem? Nem. Egészen konkrétan se kedvem, se hangulatom nem volt ezen a kései órán idejöni. Esetleg, ha Melore kisasszony bájos dínóval ékített pólója siettette volna az érkezésemet még talán. De ilyképpen. Áh.

Mondjuk legalább csinálok valamit. Leteszem a vaskos dossziéköteget az egyik padra, kényelmesen melléülök, belelapozgatok. Csupa elkopott, régi papiros, mondhatni szóra se érdemes az egész kupac. Büntetőmunkának ideális. Csak tudnám mitől lesz attól jobb annak a kölyöknek, ha szétválogatja évszám szerint a paksamétát, hogy tisztelt kollégiái mikor, milyen mugli eszközöket akartak behozni az iskola területére, aztán mi lett ennek a következménye... bár elolvasnia nem kell. Szerencsétlen.

De legalább megnézhetem magamnak őt is. Azt se tudom kicsoda, de mivel drága kollégám nem akarja az idejét vesztegetni arra, hogy szemmel tartja az ifjú titánt munka közben, így rám maradt a feladat, mivel úgyis annyira, de annyira ráérek. Bár tényleg. Semmi dolgom. Egy-két tekercs dolgozat, alighanem jókat fogok mulatni rajta. Meglazítom a nyakkendőmet, leugrok a padról és a tanári asztalhoz sétálok, lerakom a táskám, várakozó szemeim az ajtóra függesztem.*

[Jó estét tanárúr. Theodor Canis, a Griffendél házból, büntetőfeladatra jelentkezem.]

~ Shannon Alexiel Minticz ~

~ Megint büntető feladat. Legalább pontokat nem vont le a háztól. Az hiányzott csak volna igazán. ~

Theodor nem kicsit dühösen baktatott a gyertyákkal megvilágított folyosón. Umbridge óta nem tűrte be szabadidejében az ingét a nadrágjába, mikor épp nem órára tartott és esetleg nem volt rajta talárja. Persze össze kellett futnia tegnap egy professzorával, aki egészen biztosan pikkel rá valami miatt vagy csak rossz napja volt. De még mindig ott csengetek, mit csengtek dörögtek a tanár szavai: „Milyen módi ez Canis úr?! Az öltözködése miatt ki fogok osztani magának büntetőfeladatot. Tanul egy kis rendet és rendszert!”
A fenyegetéssel ellentétben nem ő osztott ki büntetőfeladatot. Csak üzent a prefektussal, hogy Theodor jelenjen meg rendezett egyenruhában, a mugliismeret teremben és jelentkezzen feladatra Minticz professzornál. Theodor pedig így tett.

Az ajtó előtt megtorpan eg~ Megint büntető feladat. Legalább pontokat nem vont le a háztól. Az hiányzott volna. ~

Theodor nem kicsit dühösen baktatott a gyertyákkal megvilágított folyosón. Umbridge óta nem tűrte be szabadidejében az ingét a nadrágjába, mikor épp nem órára tartott és esetleg nem volt rajta talárja. Persze össze kellett futnia tegnap egy professzorával, aki egészen biztosan pikkel rá valami miatt vagy csak rossz napja volt. De még mindig ott csengetek, mit csengtek dörögtek a tanár szavai: „Milyen módi ez Canis úr?! Az öltözködése miatt ki fogok osztani magának büntetőfeladatot. Tanul egy kis rendet és rendszert!”
A fenyegetéssel ellentétben nem ő osztott ki büntetőfeladatot. Csak üzent a prefektussal, hogy Theodor jelenjen meg rendezett egyenruhában, a mugliismeret teremben és jelentkezzen feladatra Minticz professzornál. Theodor pedig így tett.

Az ajtó előtt megtorpan egy pillanatra. Ellenőrzi öltözetét és nincs megelégedve magával. Betűrt ing, meghúzott nyakkendőcsomó, ez valahogy nem Ő. De nem tehet mást, mert ellenszegülni ostobaság, haragudni meg nincs értelme. Mert a harag, hatalom nélkül nem ér semmit. De ha már van hatalma kegyet kell gyakorolnia és meg kell bocsájtania.
Theo sóhajt egy nagyot és koppant hármat az ajtón, majd a negyedik helyett benyit, reméli be is jut.
- Jó estét tanárúr. Theodor Canis, a Griffendél házból, büntetőfeladatra jelentkezem.

Theodor

*Ahogy bűvölöm az ajtót lépteket hallani. Hosszú, nyugodt, feszült lépteket. Közelednek, a folyosó visszhangosdit játszik velük, aztán bevagdossa őket az ajtó alatt, mint az átadni nem kívánt szerelmes leveleket. Kedves? Dehogy. Inkább olyan kis bájtalanul muszájos. Most én leszek a gonosz. Szeretek gonosz lenni. Szeretnék sokkal gonoszabb lenni, mint amilyen vagyok, és ehhez még az a pláne, hogyha olyan gonosz lennék, mint szeretnék, akkor sokkal jobban hasonlítanék arra, aki vagyok, nem pedig arra, akinek megjátszom magam. Remélem érthető voltam.

Kop-kop-kop. Milyen illedelmes gyerek. Rendes ember hármat koppant. Erőszakos ember csak kettőt. Aki tudja, hogy várják, az csak egyet. Hosszabban csak azok kopognak, akik maguk sem tudják, hogy mit akarnak. Valami etikettszabály is biztos van erre, csak így fejből nem vágom a passzust, de mire mondhatnám, hogy „szabad” a fiatalember már itt is van. Világító sápadtan úszik be. Mármint ő határozottan lép, csak az én elborult agyamban társulnak szellemképzetek a látványához, alaposan megszemlélem. Kifogástalan az öltözéke. Nofene. Miért kell ezen meglepődnöm? Mert miért ne. Talár nélkül, kényelmetlen feszesen. Olyképpen jön be, mint aki haragszik. Megértem. Nekem se a harmónia csipkézi a lelkem.*

-Ha magának jó-*biccentek nyájasan, komoly szigorban, bár a szám szélére odabiggyed a kaján mosoly.* -A professzora neheztelt, ezért megkért, hogy adjak valami testhezálló feladatot. Nem tudom hogy áll a monotonitáshoz, a feladatát nem kötöm komoly képességekhez. Évszámok szerint kell átválogatnia azok a dossziékat. Izgalmas lesz, meglátja-*finom, nyugodt, higgadt hangomban kicsit se motoszkál a rosszindulat, áh, dehogy. Hogy is mondtam a kisasszonynak? Elvem, hogy nem élek vissza a hatalmammal. Nem is élek vissza vele. Csak élek vele.*

[Csökkenő vagy növekvő sorba?]

A mugliismeret teremben a tanár várja, akire rásózták Theodort. Az érkező diák csak éppen rápillant a büntetést felügyelőre és megérti, annak is annyi kedve van itt lenni, mint neki. Végigtekint a termen, már ami azt a részét illeti, amit képes fejmozdítás nélkül befogni a szemeivel. Végül, a vaskos dossziékötegen állapodik meg a szeme.

~ Remek. "Rend és rendszer", már értem. Szegény mugliimádó tanárurat vajon miért bűntették meg? ~

Most már nyugodtan és jobb kedvel tekint a jövőbe. Ha őszinte akar lenni, akkor magának is be kell látnia, hogy egész jól megúszta. Egy átlag tanár, átlag rendezési feladat. Azt hitte, hogy a szép tiszta és rendezett ruhájában valami nagyon poros és koszos polcokat kell majd letakarítania.
Közelebb sétál a köteghez és megszemléli. Majd leül a legközelebb eső székre és kinyitja a paksamétát. Megállapíítja, hogy így is elég poros. Majd vigyáz a ruhájára. Átfutja az első fejlécet, majd a másodikat és végül a harmadikat.
- Csökkenő vagy növekvő sorba?
Aztán jobban beleolvas az elsőbe és elkerekednek a szemei. Soha nem hitte volna, hogy egy mugli tárgy ekkora kalibára képes, a Roxfort falai között. Lassan a tanárra néz.
- Nem is gondoltam, hogy ennyien akartak mugli tárgyakat behozni. Minden történet, ilyen érdekes?
Szélesen elmosolyodik, majd villámgyorsan törli le az arcáról a vigyort.

*Laza a fiú. Laza és mégis merev valahol. Oda se neki. Ha neki jó, nekem is jó így. A helyére sétál, én is leülök a tanár pad szélére, remélem teljesen érthető voltam, ha mégsem, akkor úgy kell neki, majd kérdez. Fél testtel a táskámból kihalászott dolgozat fölé hajolok, előkapom a piros golyóstollamat, rossz szokás, vagy éppen túl jó, átfutom az első bekezdés. Apró gyöngybetűkkel rótt sorok, pont olyan, mintha könyvből kinyelt vázlatot olvasnék, elhúzom a szám. Na én ilyet bizonyosan nem mondtam. Hogy mi?! Na jó, megbántam az elmúlt bűneimet és az elkövetkezendőket is, sőt, még a társadalom rosszabbik felének legtöbb bűnét is, amiért ezt a dolgozattémát adtam fel. De szerencsére a srác megszólal. Felnézek rá, aztán a dossziéra, kisimul a homlokom, elmosolyodok.*

-Részletkérdés, de legyen csökkenő sorrend-*micsoda problémák. Felvonom a szemöldököm felét, most gúnyolódik, vagy nem? Hosszasan pillantok rá a válasz előtt, a toll szárával az asztalt kocogtatom.* -Igen. Bár vannak egészen egyszerű elkobzásos esetek. Elég sok mugli születésű járt az iskolában már, és nekik nem természetes, hogy ne hozzanak magukkal semmi olyasmit, amire befolyással lehet a hely. Na meg persze itt vannak azok az esetek is, amikor teljesen ártalmatlan holmikat azért kellett elvenni, mert azok aranyvérű gyerekek kezébe jutottak és ők nem tudták, hogy mire jó, tehát kísérleteztek vele. De ha mindet végig akarja olvasni, akkor pár napig itt ülünk.

[A tanár úrnak, van kedvenc története, amik muglitárgyakkal kapcsolatosak?]

~ Ha maga csinálná, önnek se lenne mindegy a sorrend. ~

Theo a válaszokra csak némán bólint és nekiáll a komoly munkának. Az első percekben még teccett neki az az elv, amit a legelején kitalált. Azonban a huszadik mappa után, már komolyan keresgetnie kellett a megfelő évszámokat. Végül úgy döntött, hogy változtat a pakolási szisztémáján. Felkel a székből és közelebb tol egymáshoz néhány padot. Aztán felvesz egy adagot a válogatandó anyagok közül. A különböző évtizedekhez tartozó anyagokat egy ugyanazon padra teszi.

Munka közben elgondolkozik azon, hogy vajon meg merje-e szólítani a professzort. Úgy dönt, hogy ezt egyenlőre kihagyja, de aztán meggondolja magát. Épp az 1970-es évek anyagait rendezte pontos csökkenősorba, mikor erőt vett magán és feltette azt  a kérdést, mely már az első sztori után foglalkoztatja.
- A tanár úrnak, van kedvenc története, amik muglitárgyakkal kapcsolatosak?

Szinte fel sem néz és máris a '80-as évek mappáinál tart. Így az sem fogja zavarni, ha a felügyelője nem válaszol, de azt sem fogja látni, ha rosszalló arckifejezést küld felé.

*Édes muzsika füleimnek. Imádom a kemény munkát. Órákig el tudnám nézni, de most vár a dolgozat, érzem, akar ez még tőlem valamit és nem is csalódok benne, bődületesen hatalmas félreértéssel merényli meg a józan eszemet, de oda se neki, lelkesen kihúzom, a piros szín könnyedén siklik a tintán, halkabban karcolgatom a pergament, mint pennával tenném, egészen elfeledkezek a kölyökről. Azért egészen nem, de csak távoli suhogás a motoszkálása, ha fel is pillantok nemigen látom őt, inkább a megfelelő szavakat keresgélem az ifjúság helyreigazításához, amikor az érdemjegyet helyettesítő minősítés közben megáll a tollam, erőszakos hang tolakszik a fülembe.
Gyanakodva felpillantok, annyira azért nem lehet lélekölő a munka, hogy dühöngjön a fiatal titán, és tényleg nem. Pakol. Okos. Meg kell valljam, meglepően intelligens húzás. Vagy ez egy kicsit erős volt? Miért lenne meglepő? Természetes, hogy könnyíti a munkáját. Az egy más dolog, hogy nem néztem volna ki belőle, de hát én, ehm. Visszafordulok a dolgozathoz, pontot rakok a gondolat végére, még egyszer átfutom, kihagytam-e valamit, de természetesen nem. Ekkor tolakszik az érdeklődésembe a kérdés. Tűnődve felpillantok, de nem tetszhetem neki, mert rám se néz. Végül is, még mindig jobb, mintha köpködne.*
-Én nem olvastam még mindet, a gondnokok mániája, hogy felírogassák-*felemelem a kezem, hagyom összeugrani a dolgozatot, le is zárom, elcsúsztatom a kijavítottak közé, még van vissza vagy három, de ahogy nézem terjedelemben nem tartják a követelményt. Van ilyen, legalább hamar végzek velük.* -De hallottam egy tanulságosat, amikor valami háztáji bájitalt megpróbáltak megbűvöl mugli turmixgéppel kikeverni. Igen, azt hiszem az a kedvencem. De az ilyen sztorykhoz kellő káröröm kell, ahhoz pedig nem vagyok elég kárörvendő. Inkább sajnálom őket-*szépen, cirkalmasan megválaszoltam, beleolvasok a következő dolgozatba, a címe se stimmel, na mindegy.* -De gondolom a tiltás ellenére azért akadnak még manapság is halkabb, hangosabb félreértések a házakban a mugli eszközökről.

[Jelentem, úgy gondolom, hogy elkészültem.]

~ Kellő káröröm. Ezek szerint nekem van... ~

Amíg Minticz prof beszél, Theodor kicsit lassít a munkáján, aztán folytatja tovább. Rendíthetetlen nyugalommal pakolja jobbról balra, majd balról jobbra az aktákat. Miután végzett, elölről hátulra, de ha kell pont fordítva rendezi a dossziékat. Olykor-olykor megáll és megszemléli a padra halmozott kötegből épült tornyot. Ilyenkor elégedett mosoly ül ki az arcára, és boldogan szemléli munkájának gyümölcsét. Aztán tekintete a következő padra vándorol és elmúlik önelégültsége. Még fél tucat köteg vár rá, de az éjszaka hosszú. Bár tanakszik valamiféle varázslaton, bűbájon mely segíthetné a munka közben, de nem talál megfelelő igét. Így kézzel kénytelen folytatni a kiszabott feladatot.

A másodpercek percekké, a percek több mint egy órává áll össze, mire Theodor az összes mappát csökkenősorba rendezi. Még végigfutja a fejléceket gyorsan, hogy ellenőrizze az elvégzett munkát. Elmosolyodik és arra gondol, hogy már leellenőrizte az összes kupacot és ha külön-külön is minden rendben volt, akkor együtt is rendben vannak. De ő már csak ilyen.

Theodor felveszi a szépen, rendszerbe szedett mappa köteget és a dolgozatokat javító tanárhoz sétál vele. Óvatosan leteszi a dossziékat egy üres részre, majd kihúzza magát. Kissé komikusan fest, hiszen a hasánál elég poros lett a mellénye. Pont abban a magasságban, ahol a legtöbbet érintkezett a papírokkal, míg pakolta őket.
- Jelentem, úgy gondolom, hogy elkészültem.

*Azért van ebben a gyerekben perverzió. Ahogy a tollam sebesen szaladgál a papíron, nem állom meg, hogy fel-fel ne nézzek rá, ahogy dolgozik, már csak azért is, hogy az emlegetett, de eltusolt kárörömöm kielégüljön, megelégedjen, boldog legyen azzal a kis táppal, amit kap, de erre mit csinál az ifjú mohikán? Mosolyog, mint a vadalma. Elégedett feje van. Szörnyű. Mármint nekem szörnyű, mert így csak ezt szemlélgethetem, semmi kínlódás. Na jó, nem vagyok én ilyen gonosz.

Akkor teszem fel a pontot az i-re, mellesleg szó szerint az aláírásra, amikor mellém lép. Becsukom az utolsó dolgozatot, feltekerem, lezárom, elrakom.*
-Úgy gondolja?-*ismétlem nem enyhén ironizálva, most jöhetne az a lépés, amit csak némely kollégámból néznék ki, hogy összekeverem neki újra. Kezdje elölről. Bár egy kicsit unatkoznék. Meg nekem nincs is semmi bajom vele, azon kívül, hogy miatta vagyok itt. Részletkérdés. Nem az ő hibája, hogy nem voltam szimpatikus, de ha már egyszer itt van, megtisztelem annyival, hogy leellenőrizzem a munkáját.*

-Igen, úgy nézem ez rendben van-*futom át a számokat, jó. Szép. Aranyos mondhatni.* -Na és mi ebből a tanulság?-*nézek fel rá hirtelen, ahelyett, hogy egy gyors viszláttal szabadon engedném a fiatalembert.*

[Ha valamit most nem tartok rendben, akkor később sokkal többet kell dolgoznom a rendetlenségem miatt.]

Mikor Minticz elismétli, a korábban Theo által kiejtett szavakat, a mondat eredeti tulajdonosa csak biccent. Ezzel jelezve, hogy a tanár úr bár kételkedőnek látszik, mégis helyesen fogta fel a szavakat. Legalábbis a bizonytalanul is magabiztosan álló Theodor így gondolja.
Mikor a professzor átfutja az évszámokat és rendben találja a munkát, a fiú kifújja az addig benntartott levegőt. Bár maga is többször ellenőrizte, hogy minden a helyén van e, mégis talán bizonytalan volt. De most már újra eluralkodott rajta az az ifjonti magabiztosság, melyet igen gyakran pofátlan nagyképűségnek aposztrofálnak. Az egész változás alig egy másodperc alatt ment végbe és ha minden igaz, csak a szeme csillogása buktathatja le a lelkében végbemenő átfordulást.

~ Persze, hogy rendben van Tanárúr ~ fut át a röpke gondolat az elméjén. A következő kérdésen azonban meglepődik és ez meg is látszik rajta. Kissé kerekebbre veszi szemeit és a száját is elhúzza, pont úgy mint aki gondolkodik.

~ Önnek az a tanulság, hogy akad egy diák aki még ilyenkor is gyorsan és pontosan dolgozik. Nekem az tanulság, hogy "Sohase kapjanak el." ~

A gondolkodás közben önkéntelenül is elkezdi leporolni mellényét röpke zavarában. Aztán rövid morfondírozás után , bátran a tanerő szemébe nézve válaszol.
- Ha valamit most nem tartok rendben, akkor később sokkal többet kell dolgoznom a rendetlenségem miatt.
Theo reméli, hogy Minticz tudja, hogy rendezetlen öltözéke miatt volt szükség a büntetőmunkára és a "tanulság" nem szemtelenség akart lenni.

*A holmi rendben van. A fiú izgult. Tulajdonképpen ez is rendben van, ennek ellenére valami ördögi kis hang arra késztet, hogy kihúzzak egy lapot, megnézzem az évszámot, összeráncoljam a szemöldököm, mintha mégse lenne olyan nagyon jól… de felesleges színjáték, nem kell tovább húzni. Ledobom a súlyos kupacot az asztalra, egy kicsit porzik, oda se neki, mindjárt úgyis visszafektetem a porágyba, ahol eddig nyugodott és nyugodhat tovább. Visszanézek a fiúra. Száj elhúzva, bizonytalanságra utaló jellemvonás, a tekintetben árnyalatnyi meglepődés. Jó. Eddig jó. Emberi reakciók.

Összefűzöm a karomat a mellkasomon, kihúzom magam, milyen jó érzés is ez. Jó lenne már aludni menni. Bár nincs első órám. Pazar. Tényleg. Kellemes.*
-Valóban?-*mosakszik a fiú, mármint leporolja magát. De aligha hiszek benne, hogy most majd megjavul. Bár a bűne… nevetséges.* -Gondolja, hogy igazságos volt az büntetés?-*piszkálom meg egy kicsit. Elvégre más után pakolt, nem pedig a saját javára, hogy lássa is, milyen édes a munka, mondjuk pont én beszélek erről? Részletkérdés.*