Átváltoztatástan tanterem

Minerva McGalagony professzor birodalma. Alapvetően nagy alapterületű terem. Négyfős, egymásba épülő padsorok húzódnak végig a terem két oldalán. Mindig minden pedáns rendben van, igen nagy a tisztaság. A falakon mindenféle bonyolult transzmutációs körök, ábrák, táblázatok vannak, illetve akad néhány elrettentő, torz rajz is félresikerült kísérletekről, felhívva rá a figyelmet: az átváltoztatástan az egyik legnehezebb és legveszélyesebb tudomány.

[ۥۥ Átváltoztatástan óra]

ۥۥ Átváltoztatástan óra

ۥ Folyosók

Minerva a tanév elején egyeztetett új órarendhez alkalmazkodva, a tőle jól megszokott módon, természetesen most is korábban indult el az Átváltoztatástan tanterem irányába, hogy jóval a pallérozandó elmék előtt érkezhessen meg. A korosodó hölgy az igazat megvallva sokszor elmerengett már azon, hogy akár Ő is érkezhetne úgy az óráira, akár a Mardekár atyja, Perselus. Letaglózva a diáksereget, az utolsó utáni pillanatban, éjfekete árnyként robbanva be a köztudatba. Persze ezen elmélkedéseit jobbára igen hamar megszakította, haloványan mosolyogva önnön filozofálásán, hiszen jelleméből fakadóan képtelen lett volna erre. Szerette a rendet, a fegyelmet, ahogyan kollégája is, ennek ellenére jómaga ragaszkodott hozzá, hogy jó példát mutasson a kastély falai között élő diáksereg számára. Elvégre a Roxfortban lehetett tanár, az egyik legnívósabb iskola berkeit erősbítvén. Mint ilyen, igenis feladatának érezte a példamutató viselkedést is. Hiszen, ha a felnőttektől slendrián magatartást látnak az ifjú elmék, akkor mást nem lehet elvárni tőlük sem. Minerva soha, semmilyen körülmények között nem szeretett késni, és amennyiben ezt ő teljesíteni tudta, úgy elvárhatta ugyanezt a nebulóktól is. Amennyiben valaki mégis késve lépett volna be az órájára? Ez nehezebb dilemma volt a számára, hiszen a világ felé mutatott hűvös, tartózkodó, mégis segítőkész jellem ellenére természetesen házához húzott a szíve. Azonban, ha tőlük nem volt hajlandó pontot elvonni efféle apróságokért, úgy nem tehette meg azt másokkal sem. Tisztességtelen lett volna, rá pedig az nem vall. Maga a szó is egyfajta hidegrázást okozott nála, nemhogy jelleme ilyen irányba forduljon.

Csendesen, apró léptekkel, mégis ütemesen haladt a folyosók rengetegében. Hatalmas, éjfekete talárjának vastag anyaga csak egy-egy fordulóban volt hajlandó libbenni egy aprót, hogy aztán újfent testéhez simulva állapodhasson meg. A professzorasszony illőn, halovány mosollyal fűszerezve köszöntötte az útja során elé keveredő diákokat, továbbá kémlelő szemei figyeltek, ha valami szabálytalanságot lát, amelynek súlya meghaladja az értékrendjében előírt határvonalat, akkor szólhasson az elkövetőknek. Nem kellett sietnie, hiszen tengernyi idő állt rendelkezésére, hogy elérje a tanóra helyszínéül szolgáló termet.

ۥ Átváltoztatástan tanterem

Csend…pedantéria…Egy igazán idillikus környezet az évtizedek óta a kastély falai között okító professzornő számára…azonban tanterme csak akkor nyugodhatott efféle állapotban, ha ott éppenséggel nem folyt tanóra, esetlegesen, ha mégis, akkor éppen dolgozatírás.

A nyugalomba ringató nesztelenséget aztán a termetes, vassal szegélyezett faajtó két szárnyának kihajtásából fakadó halk, nyikorgó hangocska törte meg. Minerva egy lépést téve előre torpant meg, és tekintett oldalra, kelletlen fintorogva. Előhúzván pálcáját szegezte azt a zsalura, majd mormolt el halkan egy varázsigét, szinte alig hallhatóan…ezt követően a pálca hegye a következőre kúszott, és így tovább, mígnem az összesen végre nem hajtotta a varázslatot. A vékony bodzaág ezt követően vándorolt vissza a talár alatt húzódó mellényke zsebébe, és a korosodó hölgy halovány mosollyal az ajkain indult meg a kétoldalt húzódó padsorok között.

Tekintetét természetesen körbejáratta a termen, mintegy felmérvén, az, fogadóképes állapotban tárja-e ki kapuit a népes diáksereg előtt. Minthogy mindent rendben talált, a padok előtt lévő pulpituson terpeszkedő asztala mögé lépve oldotta el talárjának nyakát szegélyező selymét, hogy aztán a varjúszín ruhaalkalmatosságot a fal mellett elhelyezett fogasra akaszthassa. Mozdulatait követően húzta ki székét, és telepedett rá úrias tartásban. Kissé oldalra dőlvén vette ki az íróasztala bal alsó, zárt fiókjából a másodéves diákok listáját tartalmazó, összefűzött pergameneket. Az asztal lapjára helyezvén őket húzta elő mellénye felső zsebéből a szemüvegét, majd kezdett bele az olvasgatásba. Noha nem az első órát tartotta, mindig készített jegyzetet arról, ki volt, aki szíveskedett megjelenni, és ki nem. Inkább magának memoárként, mintsem más célokra…de szükségét érezte. Midőn a listát igen hamar végigfutotta, félrecsúsztatta azt, majd maga elé húzván egy nagyobbacska könyvet nyitotta ki azt a megjelölt oldalnál, és látott hozzá ismét a papírra rótt betűk olvasásának, így várván az első érkezőket…

[Folyosók]

Folyosók

Adam lassú nyugodt, kissé elnyújtott léptekkel halad a kastély nyugati szárnyának folyosóin.
Átváltoztatás órára megy.
Eléggé időben van, sőt az is lehet, hogy ő lesz az első aki megérkezik.
Persze McGalagony tanárnő után... hiszen a tanárnőnek is szokása a "korán érkezés".
Két folyosó... már csak egy és a sarko befordulva már látja is a terem robosztus ajtaját.
Válltáskáját feljebb dobja a vállán, majd még a nyakkendőjén is igazít egyet.
Hátha arra jön Piton és még az ajtó előtt egy lépéssel belekötne adam trehány módon viselt öltözékébe.

Átváltoztatástan tanterem

Mindkét kezével gyengéden lök egyet a hatalmas ajtón, majd belép és becsukja maga után a terem ajtaját.
Tekintetét végighordozza a termen... Rég volt itt órája.
De ahogy arra számítani lehetett, a tanárnő már ott volt a teremben.De ő sem sokkal Adam előtt érkezett.
- Jó napot tanárnő - köszön illedelmesen.
Találomra leül egy padba, majd leteszi a táskáját és előveszi a szükséges tanszereit.
Ha a tanárnő nem szól akkor ő sem.
Csak némán vár rá, hogy befussanak a többiek.

Magabiztos léptekkel haladok a nyugati szárny folyosóin, a griffendélesek utálkozó pillantásaitól sem zavartatom magam. Átváltoztatástan órára igyekszem, elvégre muszáj bejárni. Végülis én sem kínozom meg a déli szárnyban flangáló pirosakat, így nekik sincs semmi okuk megvetni engem. A terembe lépve kissé pimasz ábrázattal, gunyorosan köszönök „Cicusnak”:
- Jó napot, professzornő!
Ennyi, ossza be ezt a három szót. Az egyik hátsó padhoz vonulok, na nem mintha ott kevésbé lennék szem előtt, én mégis jobban érzem magam a tanárnőtől távolabb. Pláne mivel egyfolytában a Cicus megnevezés tolul a nyelvemre, hiszen ezt tiltja a házirend, és amit tiltanak, az többnyire poén szokott lenni. A nő gyaníthatóan tökéletesen tudja, hogy úgyannyira rajongok érte, mint Piton prof a hajmosásért, ám ezt még soha nem tettem szóvá előtte. Csak érezheti a közelemben az ellenszenvet, de erről én nem tehetek, nem szándékosan van ilyen kisugárzásom.
Hanyag mozdulattal dobom magam mellé a táskámat, és totál lazán terpeszkedek el a padban. Teljesen, mint egy mugli gengszterfióka. Egyetlen egy dolog vigasztal: hamarosan Megan is itt lesz, mert ő is másodikos, ez az óra pedig minden másodévesnek kötelező.
Gunyorosan pillantok végig az eddig megjelenteken, azaz Adam Jamest fürkészem eléggé gonosz tekintettel. Eddig csak ő tolta ide a képét. Persze, hiszen griffis a szentem, és a pirosak nem szeretnek késni, nehogy véletlenül ne ők tűnjenek a legjobbnak valamiben. Odavakkantom a kölyöknek, hogy hello, azután el is fordulok tőle. Centiméterről centiméterre vizsgálom végig a tantermet, ami persze semmit nem változott tavaly óta, és az valószínűleg elkövetkező néhány száz év alatt sem fog. Még mindig ez a terem tűnik a legbarátságosabbnak, leszámítva a falon lévő képek némelyikét. Most azonban ezek cseppet sem tudnak érdekelni. Törődjön a jó fene az olyan pancserekkel, akik még arra sem voltak képesek, hogy rendesen végrehajtsanak egy átváltoztató bűbájt!
Talárom belső rejtekzsebéből előhúzom varázspálcámat, és türelmetlenül kezdem forgatni az ujjaim között. Igazán elkezdődhetne már az óra.

Basszus, elkésem, gondolja morcosan, ahogy ránéz a kedvenc napórájára, amit nem is olyan rég vett még- azt, hogy hol, már nem tudja, talán azért, mert egy kicsit több alkoholt kevert a gyógyszereivel össze. De ez most nem is fontos, hiszen a második legkedvesebb órájára igyekszik: átváltozástanra. Mindig is irigyelte azokat, akik állattá tudtak változni. Anyjával gyermekként játszották azt, hogy eljátszották, most cica, most kutyus, vagy éppen kisegér. Pedig még abban az időben fogalma sem volt arról, hogy néhány varázslónak ez nem csak gyermeki vágy lehet, hanem meg is valósulhat. Már az első órán, amikor McGalagony elmagyarázta, miért is jó az órája s miért is érdemes tanulni rá. Fogalma sincs, hogy a többiek mit szóltak akkor hozzá, hiszen akkor még Satról sem vett úgy igazán tudomást, annyira magába fordult abban az időben. Talán ezért sem beszél soha senkinek arról az álmáról, hogy ő igenis meg szeretné tanulni a görény alakot – úgy könnyebben játszhatna Bijouval is.
Még egy pillantás az órára, s fogcsikorgatva még jobban szedni kezdi a lábait. Azzal tisztában van, hogy a tanárt nem előzi meg, hiszen nem volt olyan óra, ahol nem McGalagony volt a legelső, aki a terembe lépett, hanem egy nebuló, de azért nem szeretné, ha utolsónak csak úgy beesne az óra végére.
A terem ajtaját csak lassan, óvatosan nyitja ki, előbb a fejét dugja be rajta, de mivel látja, hogy még csak kevesen érkeztek meg, így bátrabban lép be. A csapatból ő az első, de egy régi ismerőst azért felfedez: Adamet. Nem tudja, hogy éppen hogyan is áll a szénája Kayjel, ez általában soha nem is foglalkoztatta, bár azért szerette tudni, hogy a fiú mennyire van éppen jelen a kis társaság életében. Viszont most nincs itt Kay!
- Jó napot kívánok, Professzor!
Gyorsan lepattan a srác mellé, hiába griffendéles, McGalagony házának tagja, így ha látja, hogy mardekáros létére is griffendélessel barátkozik, hátha nem lesz a tanárnak annyira unszimpatikus. Annyira diplomatikus a tanárnő, hogy nem jött még rá, kedveli-e a fejét, vagy a pokolba kívánná. Reméli, az előbbi, mint az utóbbi.
- Van csokid?
Kérdi Adamet, miután elővette a felszerelését, amire csak szüksége lehet az órán. Tudja, hogy a srác szokott magánál tartani csokit, csak azért, hogy a lány farkaséhségét, ami csoki-falóként előjön nála, csillapítsa.

[- Hello Matthew - köszön, de érzi a perzselő tekintetet a tarkóján... és zinte érzi ahogy DeLeon szugerálja, és magában elmondja mindennek.De megszokta már, nem is nagyon érdekli.Nem szimpatizálnak egymással.Közben befut Christine is, a Csipet Csapat egyik tagja. Majd leül Adam mellé.. ezen egy kicsit meg is lepődik, hisz amíg járt Kayjel, Christine nem nagyon kereste Ad társaságát.De ez az "odaülés" mondjuk úgy, egy kellemes meglepetés volt.- Szia Christine - köszön, majd rámosolyog a mellette ülő lányra.Christine megkérdezi, van-e Adamnél csoki...- Ööö... neked mindig van - ismét mosolyog, majd belenyúl a táskájába és ad egy egész tábla csokit a lánynak.Adam tudja, hogy ez Christine kedvenc "eledele". Ezért mindig van Adamnél legalább egy tábla csoki, hogyha esetleg összefutna a lánnyal akkor megtudja kínálni... A percek a kettejük között lezajlott susmorgás és kotorászáson kívül szinte már fájdalmasan csendes és néma volt.Valahogy nem akar senki sem jönni...]

// Christine //


- Hello Matthew - köszön, de érzi a perzselő tekintetet a tarkóján... és zinte érzi ahogy DeLeon szugerálja, és magában elmondja mindennek.
De megszokta már, nem is nagyon érdekli.Nem szimpatizálnak egymással.
Közben befut Christine is, a Csipet Csapat egyik tagja.
Majd leül Adam mellé.. ezen egy kicsit meg is lepődik, hisz amíg járt Kayjel, Christine nem nagyon kereste Ad társaságát.
De ez az "odaülés" mondjuk úgy, egy kellemes meglepetés volt.
- Szia Christine - köszön, majd rámosolyog a mellette ülő lányra.
Christine megkérdezi, van-e Adamnél csoki...
- Ööö... neked mindig van - ismét mosolyog, majd belenyúl a táskájába és ad egy egész tábla csokit a lánynak.
Adam tudja, hogy ez Christine kedvenc "eledele". Ezért mindig van Adamnél legalább egy tábla csoki, hogyha esetleg összefutna a lánnyal akkor megtudja kínálni...
A percek a kettejük között lezajlott susmorgás és kotorászáson kívül szinte már fájdalmasan csendes és néma volt.
Valahogy nem akar senki sem jönni...

//Adam//

- Hö, mióta hívsz te így engem? – néz a srácra, amint kiejtik a teljes nevét. Sohasem használja, csak az apja szokta így megfedni: Christine Cherhal, mit képzelsz te magadról? Na, azóta nem használja, az egész suli tudja, hogy ő nem más, mint C.c. a dobos. Na jó, ezt a jelzőt általában csak ő maga teszi hozzá, ha magára gondol, a többieknek marad a másodikos mardekáros lány, akinek van egy harapós görénye.
De gyorsan elfelejti a kicsike kis kellemetlenséget, ami a saját neve jelentett számára, amikor a srác kezében meglátja a tábla csokit. Azonnal kikapja a kezéből, s bontogatni kezdi. Rápillantva a csomagolásra, elvigyorodik.
- Mogyorós… imádom!
És már az első kocka a szájában is. Igaz, megkínálja a fiút is, de nem törődik azzal, hogy vesz-e belőle, csak élvezi a szájában szétolvadó ízeket, s ahogy elszopogatja, a mogyoró darabkákat szétrágja.
- Köszi! – mondja még teli szájjal, s fél szemmel ő is az ajtóra sandít, ki is lesz a következő áldozat.

[THEY SAY I GOTTA RESPECT A SYSTEM]

Banyek...
Banyek!!!
Kétszer is visszapislog saját tükörképére.
Satine.
Cherhal.
Az ott.
Ő.
Megtapogatja arcát, haját, bemutatja a csimpánzgyerekekre jellemző mozdulatokat, mikor épp önfelismerési tesztet végeztetnek velük.
Aztán a tükörkép szélesen elvigyorodik.
Kiráááály...

A reggeli skippelése után cigizve ballag végig az árkádos külső folyosón. Saték még rég durmoltak, mikor ő már kint sétafikált, kapucnival a fejében, az elmaradhatatlan Pikachus plüsstáskával a vállán. Nem volt benne biztos, hogy Sat örült volna saját látványának kora reggel, így hát úgy döntött, mászkál egy kicsit, hátha közben változik alakja, de nem, a kis metamorf Satról és magáról való töprengése közben csak egyre inkább hasonlóbbá vált sziámiikréhez, bár ezt nem látta, csak apró rándulásokként észlelte arca apró vonásain.

Egyedül fordul hát be végül a folyosóra, és dobja el, majd tapos rá cigijére. A tanterem felé veszi az irányt, és ráérős, majd felgyorsuló léptekkel halad a hívogatóan kitárt kétszárnyú ajtó felé. Erőszakos trappolása már messziről hallatszik. Soha nem fordított energiát arra, hogy mozgása nőies vagy kecses legyen.
Megtorpan az ajtóban, tekintete gyorsan végigsurran a jelenlevőkön. McGenyát csak kis késéssel észleli, az öreg bútordarab simán beleolvad ósdi környezetébe.
- Jóreggelt - köszön flegmán, majd a hosszú barna hajú, széles vállú, csontos-izmos leányzó beljebb bandukol. Végighalad a padok között, vet egy pillantást Mattre, aki Megan legújabb fogása... majd tekintete Adamre és CCre siklik, aztán teketóriázás nélkül beül a mögöttük levő padba, és ásítva leborul rá.

[ۥۥ Átváltoztatástan óra]

ۥۥ Átváltoztatástan óra

Minerva csendesen olvasgatta kedvenc ?könyvecskéjét??a szó azért kapott plusz kicsinyítő képzőt, mert maga a remekmű közel kétezer oldalas is meglehetett. A hosszú, szinte görcsösnek ható ujjaival lágyan fordította az oldalakat, ha a jobbot metsző lap végét elérvén úgy látta, van még idő folytatni az olvasmányt az óra megkezdése előtt. Természetesen olykor felpillantott, fejét nem emelvén meg, bár azzal tisztában volt, ha valaki érkezik, azt úgy is meg fogja hallani. A másodéves diákok döntő többsége még eleven volt, és fiatalos gondolkodású ahhoz, hogy hangtalan érkezzenek meg tanórára. Felsőbb évfolyamoknál már bizony akadtak olyan diákok, akik majdhogynem észrevétlen tudtak megjelenni, és besüllyedni a padok valamelyikébe. Észrevenni csak akkor lehetett őket, ha az ember jobban megszemlélte a nebulókat.

Az első érkezőnél felpillantott, majd megtisztelvén egész tekintetével megemelte fejét is. A kétszárnyú ajtó zárjának kattanását követően a Griffendél házát erősítő fiatalember illedelmesen köszönt, ahogyan azt az etikett kívánta. A Professzornő biccentve üdvözölte a házába tartozó fiút, majd haloványan elmosolyodva foganatosította mozdulatait szóban is.
- James úr, köszöntöm ezen a csodálatos reggelen!
Szemével követte, ahogyan a fiú a padsorok között elhaladva középtájon állapodott meg. Diákszokás?mintha a tanárok megennék őket, ha az első sorokba ülnek. Természetesen tisztában volt azzal, hogy aki megteszi, annak hatalmas meghurcoltatáson kell átesnie. Mosolyogva konstatálta, hogy az Ő idejében még nem volt ilyen?már éppen folytatta volna az olvasást, amikor betoppant egy Mardekáros fiú is. Köszönt, bár érezhetően csak muszájból, mintsem illedelemből.
- Kellemes reggelt kívánok DeLeon úr!
Ahogyan az várható volt, a kígyót szegélyező címert viselő fiatal a hátsó sorokban rendezkedett be. Mondhatni azonnal pálcát húzva kezdte a varázstárgyat pergetni az ujjai között?Minerva leszegte a fejét?noha tudta, azon képek, amelyek a rémségeket mutatják a tanterem falain, éppen a túlbuzgó, és mindent elsiető emberekről szólnak. Természetesen remélte, hogy a Mardekár házát erősítő soha nem kerül majd ki a falára, mintegy elrettentő példa.

Percek teltek csendben, mire egy újabb diák dugta be a fejét az ajtón?A korosodó tanárnő megemelvén fejét mérte végig az alig látható buksit. Újabb Mardekáros fiatalság?belépvén a köszöntés után ismét biccentett.
- Szépséges reggelt kívánok Miss Cherhal!
Tekintete természetesen követte annak mozgását?és érkezett az első meglepetés a mai napra. A lány nem DeLeon úrfi mellé heveredett, hanem Adam-ot célozva meg huppant be a padok közé. A Professzornő elmosolyodott magában, örült a lelke, hogy akadnak még olyan diákok, akik felül tudnak keveredni a két ház közötti ellenségeskedésen.

Minerva ismét leszegvén fejét hajtotta be immáron a könyvet, természetesen az aktuális oldalak közé helyezvén egy apró, vörös bársonyt jelzésnek. Amint újra feltekintett, érkezett meg az óda kezdése előtt az utolsó diák?igen, a boszorkány úgy döntött, itt az idő. Cherhal kisasszony érkezett?az ízig-vérig Mardekáros jellem. A köszöntés is flegmaként hatott, ámde megtörtént?és ez értékelendő.
- Önnek is hasonlókat...Cherhal kisasszony!
Él az üdvözlésben?jelezvén az illemet, ám ha a lány mást gondolt, akkor viszonozva azon csodákat, amelyek felsejlettek elméjében. A név kiejtésénél hezitált kicsit, de aztán amelett döntött, amely elhangzott...

Felkelvén az asztal mögül vonta elő pálcáját, majd lépdelt le a pódiumról.
- Az óra kezdetét veszi, még akkor is, ha a létszám nem éppen teljes!
Mondta a tőle megszokott határozott hangon, majd szemüvegét levéve a felső zsebébe rejtette azt. Megvárván a kitüntető figyelmet szólalt meg ismételten, természetesen fintorok nélkül?noha legbelül azért fájt neki, hogy ily kevesen jelentek meg.
- A mai órán a bálra való tekintettel megtanuljuk, hogyan tudunk kisebb tárgyakból csodálatos vörös rózsát varázsolni! Ez természetesen az uraknak lesz előny, de alkalomadtán a hölgyek is hasznosan alkalmazhatják.
Azzal előre lépvén a padsorok előtt elhelyezett kis tartó mellett állapodva meg szegezte pálcáját az azon heverő pergamenre.
- Efflorescota!
Hangzott az ige, mely közben a varázstárgy lágyan ringadozott a levegőben?ezt követően annak hegyéből egy zöldes-vöröses villanás tört ki, melynek hatására a pergamen lassan megemelkedett, és mintha örvény vette volna körbe formálódott át egyetlen szál rózsává. Minerva a diákokra szegte tekintetét.
- Na már most! Az ige első felénél a pálcánk hegyét jobbról balra emeljük enyhén ívesen, így!
Azzal lassan megmutatta a mozdulatot, majd folytatta.
- A szó ?res? részénél függőlegesen eresztjük azt le, majd a ?cota? elhangzása alatt visszahúzzuk, és előre szegjük kissé.
A mondatok alatt folyamatosan mutatta a mozdulatokat?lassan, hogy jól elsajátítható legyen. Egyértelmű volt, hogy elsőre igen keveseknek fog sikerülni?de a tanárnő tudta, hogy diákjai jó képességekkel vannak megáldva?csak nem mindőjük szeretné azt kamatoztatni is.
- Cherhal kisasszony, ön lesz az első, lássuk! A többiek addig gyakorolják a mozdulatokat az ige kiejtése nélkül. Azt csak magukban!
Mosolyodott el, majd lépett a padok közé, szemeit a lány felszerelésére vetvén?, egyértelmű volt, ha kell, akkor Minerva szívesen szolgáltat pergament a varázslat gyakorlásához.

Mé' van az, hogy még mindig nem tudja a tíz perces bakancsbefűzési procedúrát olyan öt percesre redukálni? Elképesztő, hogy már megint elaludt, s emelett még képes mindig a lyuk mellé bökni a fűző végével! Pedig tegnap este nem is voltak piálni... éppen csak nem tudott elaludni, a franc tudja miért, egyszerűen csak nem ment. És mire végre sikerült, a több órásnak tűnő forgolódás után már kelni is kellett. Ez annyira igazságtalaaaan! Ám ez van, ezt kell szeretni. Persze Kay és CC már sehol... bár lehet, előbbi ágyában az a rendetlen kupac ő maga, ám miután megdobta egy öngyújtóval, és az nem reagált, rá kellett jönnie, hogy barátnéja bizony már lelépett. Az esetlen cipőfűzést még szerencsétlenebb feltápászkodás követte, majd már kapta is fel a legközelebb eső Nirvana-s felsőjét. Vagy az Kay-é? Mindegy... És ekkor jött rá az apró kis bakira. A bakancsát már felvette ugyan, viszont a gatyáját még nem... Nincs az az isten, hogy ő most áterőltesse a martens-t a gyakorlógatya szárán! Így kénytelen kelletlen magáracibálta azt az irdatlanul gusztustalan egyenszoknyát, amitől kb még így láncokkal felturbózott formában is kiütéseket kapott. Fujj... Na de hol a talárja? Végül némi kotorászás után azt is megtalálta CC ágya alatt, majd miután lepiszkálta róla a porcicákat már húzta is fel, mintha a legkevésbé se zavarná, hogy a gyűrődésektől már-már úgy néz ki szerencsétlen, mint az egyik ravennai mozaik. Gyors trappolás a fürdőbe, fejét nagyjából bedugva a hidegvizes csap alá, majd a fogkefe gyors csiszatolása és már baktatott is kifelé. A folyosóra menet még visszafordult, és becélozva Megan fejét, laza mozdulattal nekivágta öccse plüssnyusziját ébresztés gyanánt, végül a hatás kedvéért még az ajtót is bebaszta maga után.
Nem igazán készült fel órára, szimatszatyrában még mindig a tegnapi cuccok voltak - vagy  a múlt hetiek? -, meg a szokásos szardíniás szendvics, amit mindig csak megkívánt, végül rendszeresen hagyott rohadni a táskájában. Lényeg a lényeg, a reggeli első szál cigi elengedhetetlen volt a tökéletes napkezdéshez, mégha nincs is ideje kávézni, mindenképpen rá kellett gyújtania. Mogorván pöfékelve baktatott végig a folyosókon, át a ruházatához képest meglehetősen hideg udvaron, mely így félkába állapotban jól hókon nyomta, majd mikor végre elérte a tantermet, kénytelen kelletlen eltaposta a félig elszívott csikket. Majd a házimanók feltakarítják, úgy sincs jobb dolguk, minthogy a fejüket baszdossák a falba, így jót tesz majd a változatosság. Egyébként is örülhetnek, hogy nem a klubbhelység szőnyegén követte el mindezt...
Végül ránehezedve az ajtó túlcifrázott rézkilincsére sikeresen betántorgott a tanterembe. Álmosan futtatta körbe tekintetét, remélve, hogy a vén égetni való szipirtyó nincs még bent, ám most egyáltalán nem volt mákja... vagyis, nem sokkal később megakadt a szeme saját magán.
- Ja, hogy már itt vagyok? - hördült fel első döbbenetében, majd pimasz vigyorral ajkain McGenya felé fordult - Akkor nem is zavarnék, csókolom a kezét...
~ Basszus, ez a némber nem fél attól, hogy egyszer Jancsi és Juliska betalálja? ~

[A TANTEREM ELŐTT]

A TANTEREM ELŐTT

* Nem jellemző, hogy késik az órákról. Nem rá vall, hogy nagy hanggal, cipőcsattogtatva loholjon mások után, sokkal inkább előlük. Most sem szalad, pedig a szíve majd kiugrik a mellkasából. Már elkésett. Ezt az órát imádja a legjobban, bár fogalma sincs, miért. Van érzéke hozzá, érdekli a téma, vonzza, és hosszú, valóban hosszú időre képes lekötni a mozdulatok gyakorlása is. Ezekre persze alig van szüksége, de ő szívesen bíbelődik az efféle varázslatokkal, míg mások alkholizálnak, drogoznak, vagy épp azt csinálják, amiről ő jó esetben csak ábrándozik: zenélnek. Höh.. akar a franc..
Lassú, ráérős léptekkel sétál a tanterem felé, vállán a szakadt, meghurcolt hátizsákkal, melynek félig nyitott cipzárja alól egy pedáns muglifüzet sarka kandikál elő. Igaz, hogy már második éve koptatja itt a padokat, de még mindig idegenül hat számára a penna és a pergamen használata. Az előbbi nem esik kézre, a másodikat legszívesebben keményfedeles mappába fűzné, hogy ne hagyja el és gyűrje össze minden alkalommal, mikor a keze ügyébe kerül. Ráadásul a fehér lapokat is jobban kedveli, mint a sárgás, mocskosnak ható szemetet.. Odaát, a fal túloldalán, egyes egyedül a hajléktalanoknál látott ilyen állapotú papírfélét. Az mástól volt sárgás-barnás foltokkal tarkított. Míg ezen morfondírozik, szórakozottan előveszi a pálcáját, s fogai közé szorítja, hogy a válláról is előre húzhassa a szakadt táskát. Menet közben kotor benne, könyékig eltűnik, majd egy egyszerű golyóstollal húzza vissza a kezét. Ezt a zsebébe süllyeszti és nekilát kihalászni a füzetet is. Ejnye.. a spirál átka, hogy folyton beragad.*
- Óohh, az ördögbe..
* Mormogja maga elé, miközben kénytelen kelletlen megtorpan, s félre is húzódik a folyosó közepéről, nehogy valakinek az útjában legyen. Lazán a falnak vetett háttal próbálja szétválasztani a fehér műanyagspirált és a táskája fekete, mohó cipzárját, amivel tulajdonképp csak azt sikerül elérnie, hogy a füzetet összetartó anyag megnyúlik, és még erőszakosabban kapaszkodik a kátrányszín fogak közé.*
- A rohadt é.. grrrr..!
* Leguggol, s indulatosan a földre b*ssza a táskát. Ennyire nem tervezett elkésni, de a csöndes, szinte észrevétlen megjelenés titka az, hogy még érkezte előtt lerendezi a pakolás zörgősebb részeit. Végre valahára megadja magát a füzet! Állat. Akkor most fel a táskát és irány az óra! Reméli, hogy az a megereszkedett arcú, de szimpatikusan szigorú és távolságtartó nőszemély megbocsájtja majd az egyszeri késést..
Kissé megszaporázza a lépteit, s talán épp ezért, talán csak mert a cipője orrát nézte a menetirány helyett, de teljes gőzzel beleütközik a sötét hajú, bakancsos lányba. A fél vállát lesodorta, s most a fiú táskája is esetlenül csüng valahol a bal könyöke táján. Seya felhördül, s miután kivette a szájából a pálcáját, odébblép, mintha mi sem történt volna. Hát ez.. khm.. nem a legkellemesebb meglepetés így reggelre. A pulzusa kegyetlenül felment, már-már rosszul van. Egy pillantást vet a lányra, aztán mintha zavarba jött volna, elfordítja a fejét és becélozza a terem ajtaját. Mozdulni azonban nem mozdul, sőt. Semmitmondó tekintete lassan visszasiklik a szoknyára aggatott láncra, majd a bakancsra.. ezt követően pedig ismét csak a lány arcára.*
- Nem vettelek észre. *állapítja meg azt, ami nyilvánvaló volt eddig is. A hangja morózus, halk és rekedt, minta borzasztó ritkán használná a hangszálait.*

A csoki meghozza a hatását: Cc elfoglalja magát az élvezetek halmozásával. Hiába, a gyógyszereknek egyetlen egy nagy hátrányuk van – nem tudnak boldogsághormonokat termelni, ezért kell sok-sok csokit ennie a lánynak. Különben megint csak előbukkanna belőle az a félős 11 éves lány, aki nem is olyan régen meredt a Temze vizébe. A Szajnáéba is bámult volna, ha az apja hagyott volna rá elég időt neki.
A tábla kezd már jócskán elfogyni, mindegyik kis darabkája a lány szájában köt ki, miközben Satine a háta mögött leül. Automatikusan hátrafordul, s felé nyújtja a jól megdézsmált csokoládétáblát, de nem szól egy szót sem, hiszen éppen nyammog az utoljára bekapott kockán. Úgy tűnik, Sat nem foglalkozik vele, mert álmos tekintettel már a padon is fekszik – mily’ meglepő, nevetne fel Cc, hiszen a Csipet csapat tagokra jócskán igaz, hogy nem éppen a megszokott életvitelt folytatják. De ahogy az unokanővére előre bukik, a szemük találkozik. S Cc megdöbben.
~Kay?~
Biztos benne, hogy nem a kuzinja fekszik mögötte a padon, hanem a barátnője. Nem érti, de nem szól egy szót sem, inkább előrefordul, s megeszi a csoki maradékát is. Még szerencse, hogy egyszerre tömte be a szájába, mert Mcgalagony úgy dönt, itt az ideje, hogy kezdődjön a tanítás.
Milyen jól jön most a csokipapír, mert így nem kell a drága pergamentet rózsává alakítania, megvan hozzá az alapanyag. Veszi is a kezébe a pálcát, s a tanárral egyetemben gyakorolja a mozdulatokat.
Amikor meghallja a nevét, már állna is fel, de hamar rájön, hogy nem neki szóltak. Szóval McGalagony kezd megöregedni, ha eddig csak külsőleg is, de most úgy igazándiból is, ha a legnagyobb animágus nem ismeri fel a saját tanítványát, ott valami gond van, von vállat, majd ismételten visszafordul a pálcájával a csokipapírhoz.
Hiába figyelmeztette őket a professzor, hogy magukban gyakorolják először, ő már formázza is a szavakat, meg a mozdulatokat. Talán nem lett volna semmi baj, ha nem hall mocorgást az ajtó felől, és nem fordul arra. Akkor talán a csokis papír tényleg rózsává változna, de így egy brekegő varangy néz vele farkasszemet, amint visszafordul az ajtótól.

[ۥۥÁtváltoztatástan óra]

ۥۥÁtváltoztatástan óra

A Roxfort egyik legrégebben tanári széket koptató okítója csendesen figyelte Christine mozdulatait, amikor a kilincs jellegzetes hangja szökött a füleibe. Pontosan akkor ejtette szavait is, amellyel az előtte üldögélőt a varázslat bemutatására kérte fel…az azonban, aki érkezett felrúgta a csendet, a diákok koncentrációját…és ezt tetézvén még képes volt gúnyos módon megszólalni is, ahelyett, hogy csendben a padok egyikét elfoglalva kapcsolódott volna be az óra menetébe. Minerva nem volt olyan ember, aki egy apró késés miatt azonnal pontot von el házaktól, mi több, általánosságban nem volt szokása efféle rovásokkal megvonni a házakat, és versenyszellemet mozgató rugót. Azt azonban soha nem szerette, ha egy deákja nem adja meg számára a kellő tiszteletet. Jómaga mindig is megtette, bármely házba volt sorolva az, akivel beszélnie kellett. Mindig és mindenkor tiszteletteljesen bánt a fiatalokkal, ahogyan tanártársaival is. Ez volt az egyetlen dolog, amely ki tudta zökkenteni, noha mutatni soha nem mutatta.

A Christine és Adam előtt heverő csoki papírról elemelve tekintetét szegte szemeit az ajtó irányába, hogy megszemlélhesse az érkezőket…a léptek alapján ugyanis ketten voltak. Halk sóhaj hagyta el az ajkait, majd arcára kiült valamiféle szigorú tekintet, a tipikus McGalagony féle morózus pillantás. A jobban lévő pálca lassan emelkedett meg, majd zuhant a bal tenyérbe. Aztán újra megemelkedett, és ismét visszazuhant oda…a lágy mozdulatokat követően egész lényét az érkezőkre vetette. Satine kisasszony, és háztársa Seyala úrfi…A fiúra pillantva bólintott annak köszöntésképpen, majd lépett előre pár lépést.
- Üljön DeLeon úrfi mellé, Ő majd elmondja az igét, és megmutatja a pálcamozdulatokat is magának!
A Seyala féle ügyet lezárván tekintett az alkalmatlankodó leányzóra, akinek igencsak felvágták a nyelvét. Szemeiből sugárzott a nemtetszés, de ahogyan az tőle megszokott volt már, most is nyugalmasan, és megfontoltan kezelte a helyzetet. Újabb lépéseket eszközölve sétált előre az ajtó irányába a padok között.
- Örülök kisasszony, hogy ilyen remek és csipkelődő humorral áldotta meg a sors!
A lány elé érve korosodó alakja afelé tornyosult…Minerva letekintett a későre.
- Remélem akkor is ilyen hangulatában lesz, amikor megjelenik az irodámban az este folyamán, hogy megbeszéljük a büntetőmunkáját, amelyet az arcátlan viselkedése miatt rovok ki magára! Pontban este hétkor, ne késsen!
Azzal hátat fordítva Satine-nak indult meg vissza Christine irányába…Nem tudta, az vajon arcokat vág-e…de nem is zavartatta magát emiatt, hiszen ha megtette, saját magáról állított ki szegénységi bizonyítványt. Tény, gyermek volt még, de meg kellett tanulni a rendet és fegyelmet…nem lehetett elég korán kezdeni.

Ahogyan megérkezett A Griffendél és Mardekárt alkotó páros mellé, még visszapillantott az órát megzavaróra.
- Foglaljon helyet, és lásson hozzá a feladathoz! DeLeon úrfi önnek is elmond mindent!
Azzal elfordítva tekintetét szegte szemeit a párosra, majd mosolyogva bökött előre a pálcájával, és mosolyodott el…mintha az előbbi intermezzo meg sem történt volna. Kissé meglepte, hogy az asztalon már egy béka terpeszkedett, de nem szólt érte.
- Nos, kisasszony, akkor hadd lássuk miként varázsol nekünk egy szép szál rózsát!
Azzal pálcáját a béka fejéhez érintve változtatta azt egy hófehér pergamenné, majd érdeklődve figyelte Christine mozdulatait…

A létszám nem éppen teljes?! Szerintem direkt röhögtetni akar minket, ugyanis összesen négyen-öten vagyunk a teremben. Ennél azért jóval több másodikos van. Figyelem, ahogy elrakja a szemüvegét a profnő, mintha attól félne, valaki levarázsolja róla, vagy eltöri egy célt tévesztett varázslat. Hát akkor ma rózsát varázsolunk… méghozzá vöröset. Vöröset??? De az én jelképem a fehér, biztosan erre is van valami hasonló varázsige. Nem éppen olthatatlan a tudásszomjam, mégis a levegőbe lendül a kezem.
Addig is, míg felszólít Cicus, magamban gyakorlom a varázsigét, a pálcámat előírásszerűen lengetve. Először lassabban, majd egyre gyakorlottabb, hajlékonyabb mozdulatokkal csiszolom, formálom mozdulataimat. „Efflo”… emelés jobbról balra ívelten… „res”… függőlegesen le… „cota”… vissza és hátr… nem, vissza és előre. Egyre magabiztosabban ismételgetem, és végre eljutok ahhoz a ponthoz, amikor ki merem próbálni a varázslatot. Egy régebbi, használt pergament húzok elő a táskám mélyéből, a padra helyezem. Mikor végre szabadon lehet gyakorolni, halkan elsuttogom a varázsigét, megfelelő irányba mozgatva a pálcámat. Zöldes-vöröses villanás stimmel, örvényszerű hatás szintúgy. Hát az eredmény nem a legtökéletesebb, de kezdetnek biztató szerintem, ugyanis a rózsa vörös feje megvan, azonban a szárán tüskék helyett tollpihék vannak.
Halkan felkuncogok művemen, azután szétnézek a teremben, hogy ki mire ment. Kezem még mindig a levegőben leng, felszólításra várva, bár a kérdésre már csak homályosan emlékszem. Jah, megvan! A fehér rózsa előállítását akartam megkérdezni, mármint a varázsigét, hogy mennyiben tér el a vörösétől.
Ezalatt egy darab pergament is előhalászok, azon is kipróbálom a varázslatot.
- Efflorescota! – motyogom félhangosan.
Az eredmény felemás, szó szerint. A tüskéknek közel a fele papír, a többi igazi. Némileg idegesen borzolok bele ég felé zselézett tincseimbe, ezzel is fokozván szándékos kócosságomat, majd egy újabb üres pergament kutatok elő könyvemből. Nem vagyok türelmetlen, legalábbis szerintem, de remélhetően harmadjára már sikerülni fog a varázslat. Torkot köszörülök, és finoman az ajkamba harapok, mielőtt újra megpróbálnám. Elégedetten tapasztalom, hogy már csupán egyetlen tüske maradt papír, a rózsa többi része előírásszerűen vöröslik és zöldell. Affene… minek kellett a nyakamba sózni Seyalát? Satine haver, vele jól elvagyok, ő Meg barátnője, viszont az aranyvérű kölyköt rühellem. A kiskrapek lelkivilága túlontúl sekély számomra, és gyűlölet árad belőle. Egyszerűen nem tudok két percnél többet eltölteni a közelében.
Nehéz sóhajjal mondom el a varázsigét, majd megfelelő hangsúllyal, lassan mozgatom előttük a pálcámat. Közben Satine-ra mosolygok. Ezután demonstrálom, és legnagyobb meglepetésemre egy tökéletesen ép rózsa tűnik elő a forgatagból. Szám sarkában büszke fintor jelenik meg, és Seyala felé dobom a rózsát.
- Előbb csak magadban gyakorold, úgy lengesd a pálcád! Bocs, haver, lányoké az elsőbbség – mondom félig Sat  felé fordulva, és sikerében bízva megkérem, hogy miután néhányszor gyakorolta, mutassa be nekem a tudását… vagy akár Cicusnak.
Az előbbi sikertelen kísérleteim eredményeit ezúttal igazi, élő rózsákká varázsolom, majd mellkasom előtt összefont karokkal várom a csaj produkcióját. Remélem nem szúrja el nagyon.

[Folyosón]

                                                       Folyosón

Gyors léptek zaja töri meg a hosszú folyosó csendjét, amint Lei az Átváltoztatástan tanterem felé siet. Még csak most veszi észre, hogy elfelejtett valamit, de ha már itt jár, nem fog visszafordulni. Talán hamar ki is megy a fejéből, hogy hiányzik valami. Miközben lábait kapkodja egymás után, van egy kis ideje körülnézni. Végiglesi a falakon a képeket. Milyen rég is volt?! De míg a képeket nézegette menet közben, így azt sem vette észre, hogy elhagyta a termet. Csak most állt meg hirtelen. Fújt egy kicsit, majd lassan hátratolatott.
Megáll az ajtó előtt kicsit elbizonytalanodva.
*Húha. Remélem, hogy még nem késtem el.*
Lassan emeli kezét az ajtó felé.

                                                            Átváltoztatástan tanteremben

Nyílik az ajtó, és belép rajta Lei. Éppen jókor jött...vagy talán rosszkor? Most kicsit megzavarta a koncentrációt, mivel egy varázslás közepette jelent meg. Egy gyors tekintetet vet mindenki felé, majd mély levegőt vesz.
- Elnézést, professzor...- motyogta ki halkan, aztán hátra indult helyet foglalni valamerre a sorok között. Figyelmesen nézte a lány "produkcióját", majd csak ekkor vette észre azt, hogy rózsák hevernek néhány asztalon.
*Ohh, szóval rózsát varázsolgatnak! Király. Második kedvenc virágom. Méghozzá vörös. Mily nagy meglepetés, bár nincs ínyemre. De...azért...*- mondogatta fejében, majd a többieket nézte. Hátradőlt kényelmesen a székben szokásához híven. Ha tehette volna még most kixsid dűlöngőzött is volna, de nem az a típus, aki megzavarja az órákat némi zajjal vegyítve azokat. Így inkább csendben kuksolt és figyelte a körülötte lévő dolgokat, na meg a sokaságot.
*Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mikor kerülök én a sorra. Thihh.*