Folyosók

Travis

Szinte már hallja, hogyan perzseli a férfi bőrét szemérmetlen pillantása, de nem, a másik csak azért sem figyel fel rá. És óóh, felcsillan a remény, hát mégis észrevették? Nem. A férfi ugyan megszólal, de fejét továbbra is leszegi, szavait pedig egy kisdiákhoz intézi, nem régi, fel nem ismert iskolástársához. Hajszál választja el attól, hogy felfújt arccal tarkón ne csapja régi háztársát, de birkatürelemmel vár tovább, meg se rezdül, csak támasztja a falat. Közel sem olyan könnyű ez, mint más hinné, hisz a férfi hangja olyan morózus és parancsoló, hogy Amythia pár pillanatig megint kisdiáknak érzi magát. Legszívesebben odavágott volna egy ?Máris tanár úr..?-t az elhivatott kollégához, csakhogy ez régen sem volt rá jellemző, most sem az. A röpke, már csírájában elhalálozott reflexet egy vad nyelvmozdulattal legyűrte, ahogy tovagörgette nyalókáját a szájában. Szemeit továbbra sem veszi le a másikról.
Igazán megváltozott.. Sőt, ha belegondol, hogy régen milyen volt, hát kacagnia kell! Ugyan, ez csak valami rossz tréfa lehet.. Nagyon-nagyon rossz tréfa. De ha már így tréfálkoznak, ő aztán belemegy a játékba.

Smaragdszín szemeivel gyorsan végigfut a férfi egész alakján. Ránctalan talár, nagy kupac könyv.. végül is ez is jól áll neki; és ez az arc.. letagadhatatlanul az övé. A haja ugyan változott némiképp, de hát ezért nem hibáztathatja. Ő is teljesen más fizimiskával röppent ki az iskolából, mint ahogy visszatért belé. Legszívesebben megdörzsölgetné orrcimpáján a piercing hiányától ordító pontot, de ismét leküzdi magában a késztetést, mint már annyiszor. Javasasszonyi posztja ugyanúgy megköveteli tőle a testékszer nélküli orrot, szájat, mint ahogy eddigi gyógyítói tanulmányai. No de sebaj, majd testének többi részét kezdi el lyuggatni.. Hehe.

A férfira vetett első pillantás óta szöget ütött valami a fejébe, amit azóta nem képes kiverni belőle.. Az elmúlt másodpercekben az elképesztő teória csak nőttön-nőtt, és mostanra visszafoghatatlanul összeállt Amythia helyes kis kobakjában a kép. Travis ugyanúgy visszatért az iskolába, mint ő, csak épp? tanárként. Mi a csuda vihette erre rá? Mi lett a nagy tervekkel? De minden ezt támasztja alá.. A makulátlan külső, a bájitaltanról szóló könyvek, amiket a gyors mustra alatt irdatlan sebességgel szemügyre vett.. Urammerlin, hát pont bájitaltan tanár lett?

Akármilyen gondolatok gyötörjék is belülről Amythiát, bármi fusson át azon a piszkosul csúnya gondolatokkal kidekorált agyán, arca meg se rezdül. Még attól sem változik kaján arckifejezése, hogy irdatlanul diáklánynak nézték, és jelen esetben ez nem is olyan hízelgő, mint általában. Bár.. ha hízelgőnek akarja venni, annak is veheti. Akár.. Na de itt a cselekvés ideje! Majd ő tesz arról, hogy felfigyeljenek rá. Amythia Lixfiset senki nem hagyhatja figyelmen kívül, pláne nem felejtheti el. Testével még inkább behomorít, immár fejét oldalra döntve figyeli tovább a talárost. Jobbjával szájához nyúl, és hatalmas cuppanás kíséretében kihúzza szájából a nyalókát, nyelvét pedig végigfuttatja felső ajkán.
- Minden vágyam, tanár úr.
Eljátszik a gondolattal, annak idején mit reagált volna egy efféle mondatra az ő egyik professzora.. Kivéve persze a rúnatanárt, az a vén kujon.. Neki köszönhető az a rémes T osztályzat is, de hah, hagyjuk a csúf anekdotákat. És ha Foley nem állt be tanárnak? Elbaltázta ugyan a megszólítást, de még mindig ez lenne a jobbik eset. Az izgatottságtól macskásan villódzó tekintettel figyeli a férfi minden apró mozdulatát, kíváncsian várva a reakciót.

Valószínűleg sokan élték már meg, amikor mondanak valamit, de igazán nem számít mások reakciója, szinte csak megszokásból utasítgatnak, vagy kérnek ezt-azt fennhangon. Ne kopogj, mert idegesít. Ne kérdezősködj. Ne szaladgálj. Menj haza, írd meg a leckédet, csukd be az ablakot.. A professzor is körülbelül ennyi figyelemre méltatja a nyalókázó lánykát, még csak a szeme sarkából sem sandít oda, hogy egyáltalán hallja-e, amit mond. Csupán annyit fog fel messze kalandozó érzékeivel, hogy az aprócska teremtés meg sem mozdul.
De a gyengélkedőre akkor is be kell jutnia valahogy.
Zavarba ejtő cuppanás rántja vissza a folyosóra, majd egy kaján megjegyzés csapja valósággal fülön. Ilyesmire aztán tényleg nem számított, bár a mondat elhangzása után el kell telnie bő két másodpercnek, mire értelmet is tölt az üresen csengő szavakba. Ez valahogy annyira nem illik diák szájába. Egyenesen évődő hanglejtés, hozzá a szőkébbnél is szőkébb fürtök alól kileselkedő zöld macskaszemek. S a szemekben visszatükröződve a saját bárgyú arckifejezése.

- A-Amy?! - kiált fel a kelleténél jóval hangosabban, mintha nem egy régi iskolatársába botlott volna ily furcsamódon. Mintha egy visszatérő rémálom szereplője öltött volna testet előtte. Mintha Amythia Lixfise a múltból ugrott volna ki, egy lassan ingó hintából, amely maga az Idő.
 - Te mit.. hogyan.. ho-hogyhogy itt vagy? - hadarja a kérdéseket, amelyek legszívesebben egyszerre özönlenének a nagyvilágba, saját válaszukat keresve.
Foley az elmúlt évek alatt tényleg azt hitte, hogy mindenre felkészült, és meglepetések aligha érhetik. Ó, de az élet annyiszor rácáfolt már erre, hát konok feje miért nem képes beletörődni ebbe? Nagyokat pislant, nehogy kiszáradjon a szemgolyója a gyerekes ámulásban, s még a száját is becsukja, mikor visszanyeri valamelyest az irányítást a teste fölött. Még jó, hogy a könyveit nem dobta el meglepetésében.
- Nem számítottam arra, hogy összefutunk - valaha, teszi hozzá gondolatban. Amikor elhagyta az iskolát, szilárd elhatározásai között szerepelt az is, hogy iskolatársaival tartja a kapcsolatot, és semmilyen körülmények között nem feledkezik meg róluk. Azonban tizenhét éves fejjel az ember hajlamos azt hinni, hogy a dolgok mindig rózsásan alakulnak, az események csakis a fiatalok vágyaihoz igazodnak. Most már - Tony halála után - tudja, hogy ez nagyon nem így működik. Sötét kis esőfelhő gyűlt a feje fölé, és kíméletlen gyászában drága barátait a háta közepére kívánta. De most itt van Amy, és úgy tűnik, egy fikarcnyit sem változott az iskola óta. Mintha még mindig azt a pöttöm, pajzán lánykát látná maga előtt, akivel az évek alatt elég sokszor.. mulatott. És ez az "uniformis felnőtteknek" csak rátesz egy lapáttal a déja vu-re.
A férfi egy rövidke időre összeszorítja a szemeit, mintha így űzné távol magától az akaratlanul is feltörő emlékeket, aztán alig hallhatóan sóhajt egyet.
- De hát azért tényleg örülök, hogy újra látlak - valóban egy mosoly lenne az ott, a tanár úr szája szegletében? Foley nevetőráncai megmutatják magukat? - Épp csak megzavart egy kicsit ez a.. ez aa.. - ujjait idegesen végigdoboltatja a legalsó könyv borítóján, s csak azért sem pillant a kacér nő gondosan kialakított dekoltázsára.
- .. diákos öltözék. Igen.

Travis


Éés bingó! Elérte, amit akart. Bár nem ezt a döbbenetet akarta látni Travis arcán, sokkal inkább valami pajkos vigyorra számított, de hát, kezdetnek megteszi.
- Azt hittem már, meg sem ismersz. - feleli gyermekded mosollyal, talán maga is érzi ennek a mondatnak az irrealitását, hiszen alig változott iskolájának befejezése óta, bár ő megrögzötten hiszi, hogy akaratának ellenére, de valamicskét mégiscsak komolyodott külseje, bár más ezt eddig még nem vette észre.
- Na, azért ennyire nem kell nekem örülni. - habár arcán cseppnyi rosszindulat sem látszik, hangjába vegyül némi bosszúság a régi ismerős arcára fagyott álmélkodás láttán. Elrugaszkodik a faltól, és közelebb lép a férfihoz, már amennyire közelebb tud menni. Bordái szinte súrolják a tanár által oly nagy buzgósággal szorított könyveket. Ha a férfi nem csukja be magától, valószínűleg ő segített volna ujjaival bezárni Foley nyitva hagyott száját. Ehelyett most csupán visszadugja sajátjába a beteg kisdiáktól szerzett nyalókát.

Pár pillanatig szúrós szemmel figyeli Travis arcvonásait, mintha valahol a bőre alatt rejtegetné igazi érzelmeit, majd lába ismét megindul. Elhúzódik a könyvektől, kicsit távolabb lép, megfordul saját tengelye körül, majd megállapodik ismét Foleyval szemben. Apró rituálé, hogy levezesse a hirtelen jött izgalmakat..
- Hidd el, ez kölcsönös. - kezd bele saját mondókájába. Két kezét felemeli, majd ujjait összefűzi tarkója mögött.
- Azt hittem, én leszek az egyetlen, aki visszajön az iskolába dolgozni. Bizony, visszatértem, immár, mint javasasszony. - teszi hozzá gyorsan, ezzel megspórolva Foleynak egy kérdést, bár a férfi talán már össze is rakta magában a képet. Hisz mi másért lézengene itt Amythia csak úgy? A puszta nosztalgia eddig még sosem hajtotta vissza semmilyen helyre, Dublint is a háta mögött hagyta minden érzelgősködés nélkül, no azért kéthavonta visszajár egy pubba iszogatni, de a honvágynak elviekben ehhez semmi köze.
- Nem számítottam efféle kellemes meglepetésekre. - akármennyire kacérnak szánta a mondatot, meg kell, hogy kérdezze magától: Kellemes? Valamivel örömtelibb fogadtatásra számított egy esetleges viszontlátás alkalmával.

Gyanakvó pillantással méregeti egykori, vad mulatótársát, ám a szájszegleten éledező mosoly eltörli szeme sarkából a rosszalló ráncokat.
- Számomra is öröm. - feleli pajkosan, de valami azt súgja, inkább ne említse meg, hogy miféle elkövetkezendő örömöket vár már most a jövőbeli közös munkától.. Helyette inkább ő is diáklányokat megszégyenítő öltözékére pillant.
- Ó, hogy erre gondolsz. - ejt meg egy halk, de mégis élénken csilingelő kacajt a férfi irányába, miközben tenyerével saját öltözékére mutat, két kezével így félreérthetetlenül - habár a puszta ártatlanság vezérli mozdulatait - keretezi méretes dekoltázsát.
- Pedig, ha valamiről, hát erről felismerhetnél. - kacsint kacéran Travisre, hisz évekig efféle, csak talán kicsit szolidabb (bár Amythiáról beszélünk, dehogy volt szolidabb), ruhában láthatta.
Hirtelen őt is elönti a nosztalgikus érzelemhullám, csak valószínűleg ez teljesen más hatással van Amythiára, mint pár pillanattal ezelőtt Foleyra volt. Őszinte mosoly gurul arcára, hogy csak úgy süssön a férfi felé. Most, hogy így belegondol, micsoda öröm őt újralátni. Már vagy öt éve annak, hogy nem látták egymást, pedig annak idején egy városban laktak. És micsoda kalandokat éltek át együtt.. Legszívesebben a férfi nyakába vetné magát pár, röpke pillanatra, hisz ez a legkevesebb, amit megengedhet magának az iskolás évek után.. Ám a Foley testtartásában bujkáló tartózkodás mégis megállj-t parancsol Amythiának.
Ugyanaz az ember.. de mégis teljesen más.

Léptek?
Sóhaj?
Szabadság.
Még, még. Érzem, hogy mindenki porcikám ugyan úgy kívánja a szabadságot, mint a szívem. Inkább a fullasztó sós víz, a friss levegő, mely a tüdőmbe áradva éltet, mint ez. Miért nem élhetek úgy, ahogy én akarok, s miért kell mindig? mindig mindent határok és szabályok köré zárni? Mintha ezt bárki is szeretné? Szabályok közt, megkötve élni? Hisz ez nem is élet, ez csak rabság, aláveted akaratodat, valaki másénak, egy nagyobb akaratnak. Egy olyan akaratnak, ami biztos, és nincsenek kockázatok. Csak azért, hogy megvédjenek, mégis úgy érzed jobb lenne, ha inkább szabad lennél, nem védene senki, olyan védtelen lennél, mint egy éppen frissen kinyílt virág?senki sem vigyáz rád, senki sem figyel szavaidra, és nem követei lépteidet oly árgus szemekkel, mint aki bármelyik hibát rögtön felfedezne, s megtorolna. De mégis, legalább aggódhat valaki érted, amiért nem vár mást, csak azt hogy élj. Élj, és élvezd az életet. De mindez korlátok között hogy is valósulhatna meg? Egyszerű, naiv emberi elme, önző és roppant meggondolatlan. Nem tudja mit csinál, csak cselekszik, nem gondolkodik, csak pusztít. Csak magára gondol, másokra nem, ha mégis úgy tűnik, csak a szemed káprázhat, hisz az emberi elme kiszámítható? minden embernek vannak hátsó szándékai, még akkor is ha ezt ő, vagy mások nem észlelik, mert minden ember, ugyan olyan, csak kissé térnek el, kevés az olyan, akik igazán mások. Én más vagyok, én nem vagyok olyan mint a többi, ezért sem érthetnek, semmit nem érthetnek. Senki sem érthet meg, talán így is van jól, ennek így kell lennie. A Sors ezt az utat szánta, ha pedig követem, talán minden olyan reménytelen. Ha megcsillanna egy halvány kis reménysugár, hogy van miért élnem, akkor bizakodnék, de így? nincs okom rá, mi emberek, azért vagyunk a Földön hogy meghalljunk. Nem tök mindegy, hogy előbb vagy utóbb? Egyszer úgyis bekövetkezik, max végignézed, hogy elhalnak mellőled a szeretteid, és Te magad is belehalsz a fájdalomba. Na melyik a jobb? Sorsod szerint cselekedni, vagy inkább az ismeretlen felé evezni, addig amíg van eveződ? Mert ha már nincs, akkor újra a Sors irányít. A Sors. Csakis Ő.
Ahogy nekitámaszkodok a falnak, remegek. Érzem a fal nyirkos hidegét, de nem tud érdekelni, így nekitámaszkodva lejjebb, és lejjebb csúszok, míg nem ülő-pozícióba nem küzdöm magamat. A táskámat még látom a szemem sarkából, de nincs erőm utána nyúlni, így csak nézem. Csak bámulom, és elveszek a gondolataimban. Olyan gondolatokban, amelyeket nem érzek magaménak, de mégis? mégis az enyémek. Az én fejembe vannak, én hiszek bennük, én küzdök értük, nem veheti el őket senki, mégsem kellenének. Jobb lenne, ha teljesen üres lenne a fejem, hogy ne pörögjön ennyire az agyam, mert lassan ki kell tenni a ?megtelt? táblát az információfogadáshoz. Ennyi.
Érzem, hogy a szemem ég. Sírni volna kedvem, de mégsem teszem? Hogy miért? Mert erős vagyok. Erősnek kell lennem, mert nem tudhatják meg azt, amit szégyellek. Igaz, hogy ettől leszek magam, de mégis szégyellem. Ezért megvetem magamat, de mégse én tehetek róla, mert nem én akartam így, valaki más vétke, én csak a szenvedő alany vagyok, akin nevetni lehet, meg kísérletezgetni. Mindig csak bíztatnak, amikor tudják, hogy az a rohadt gyógyszer egy idő után már nem fog segíteni. Tudom, egyszer nem lesz több segítség, csak a mellékhatások, a fájdalom és a rossz tapasztalatok. Én nem sajnáltatom magamat, mint a többi. Nem is érdeklem őket, hát akkor? Ez van, ezt kell szeretni. Nem tehetek ellene semmit, tehetetlen vagyok, és egyre gyengébb. Nem tudom meddig bírom ki ezt.
Elfátyolosodik a szemem, de csak durván megtörlöm és tűrtőztetem magamat. Nagy levegőt véve a táska után nyúlok, s vékony fehér ujjaimat rákulcsolom a fekete, kopott szövetre. Magam felé húzom, gyorsan akaratosan és indulatosan rántom szét a száját összefogó vastag fonalat. Mikor rálelek arra a könyvre, amit mások naplónak neveznének, egy másik tárggyal is ütközik kezem.
 Ekkor nézek szét a folyosón? mintha valaki közeledne?

feel like..

- Téged nehéz összetéveszteni bárki mással - jegyzi meg semmitmondón, míg a könyveit leheletnyivel szorosabban fogja magához. Máskor, máshol és más körülmények között talán nem lenne ellenére Amythia közeledése, a kacér kis megjegyzései, hiszen ezek régen is mulattatták, sőt. Viszont azóta annyi minden megváltozott, és a megszokott mozdulatok idegenek lettek, hamisak és feszélyezők. Arról nem is beszélve, hogy Foley professzor, és mint ilyen, nem enyeleghet a folyosó közepén, ráadásul olyasvalakivel, akit első pillanatban még ő maga is idétlen bakfisnak vélt.
A férfi értetlen kifejezéssel válaszol a pásztázó pillantásra, de nem sokáig tartja a szemkontaktust. Sokkal kényelmesebb, ha inkább a fiatal nő kézfejét figyeli, ahogy szórakozottan forgatja a szájában olvadozó nyalóka nyelét. Amy tényleg soha nem fog megváltozni - ez legalább olyan biztos pont az életben, mint hogy.. nem, ennél talán nincs semmi, ami biztosabb lenne. Valószínűleg még mindig szívesen tapasztana nyálas csikkeket egy ügyes dobással a mosdók plafonjára, és a trófeatermi kviddicsedzés sem lenne ellenére. De hogyan is adhatná a tudtára Foley, hogy ő viszont nagyon is más ember lett, mintha kicserélték volna, és nem áll szándékában változtatni ezen. Miért nyúlna vissza a rég letűnt évek értelmetlenségeibe, amikor neki tökéletesen megfelelnek az adott állapotok? Felnőtt, önálló férfi, remek munkával, kellő szabadidővel és nyugalmas hétköznapokkal. Sokan egyébként is úgy tartják, hogy a lázadó fenegyerekek is észhez térnek és lecsillapodnak egyszer. Az ő esetében egy kissé korábban történt ez a megszokottnál, de attól még meg van elégedve mindennel.
Valamiért mégis megremeg a keze pusztán attól, hogy Amyt látja maga előtt teljes valójában.

A röpke gondolatsor - az, hogy megnyugtatta magát a jelenlegi életének kerekségével - erővel tölti el, és ismét zavar nélkül nézi az örökmozgó lányt, s még egy elnéző mosoly is átszalad az arcán.
- Bevallom, én sem hittem, hogy még egyszer a lakóhelyem lesz a kastély. Főleg nem így - jelentőségteljesen megforgatja a szemeit, majd a saját fekete köpenyére pillant. A válláról hanyagul lógó ruha kísértetiesen hasonlít Piton szintén koromfekete keselyűgúnyájára. Mintha ez elvárás volna a Bájitaltan aktuális oktatójától. - Javasasszonyként, az igen. Elég komolyan hangzik. Na de.. mióta érdekelt a gyógyítói pálya? Úgy értem.. én nem is tudtam, hogy e felé húzol - őszinte-kíváncsi szemei tükrözik az értetlen kis zavarát. Amy mindig is tűzről pattant teremtés volt, akihez egy lakóház méretű sárkány, vagy egy megbokrosodott versenyseprű jobban illett gondolatban, mint a gyógyítás.

Most, hogy Amy lesüti a szemeit, míg saját ruháját méri fel egy nevető pillantással, a férfi is alaposabban megnézheti őt magának. Berzenkedik a gondolattól, hogy holmi közönséges mustrálással illesse a kihívó szerelést, pedig férfiember legyen a talpán, aki meg tudja állni az ilyen kísértést. Nem mintha cölibátust fogadott volna, de a mértékre fokozottan figyel.. iskoláskori vad kicsapongásai óta. Amythia meg minden egyes mozdulatával - noha valószínűleg nem szándékosan - zúzza-rombolja a gondosan felépített ésszel, csakis ésszel című palánkot.
- A szokatlan viselet mellett is elég feltűnő jelenség vagy - "szokatlan viselet" és "feltűnő jelenség"? Ez aztán igencsak virágnyelven megfogalmazott bók volt. Talán túlságosan is virágosra sikerült - Úgy értem.. ah, csak szórakozott vagyok.
Úgy bizony, most tényleg elmosolyodik, bár ez sem szívből szóló mosoly, sokkal inkább zavart. De legalább már nem ingázik a tekintete olyan mereven a másik homloka és fürtjei között, kerülve a pásztázó macskaszemeket.

Travis

Nehéz összetéveszteni bárki mással. Ez tény. Sőt, lehetetlen. Amythia jelenség, belőle csak egy van. És ez az egy olyan mélyen belevési magát az emberek emlékezetébe, hogy savval sem lehet senki memóriájából kimaratni. De ez így van jól. Mindig élvezte, hogy felismerik, nagy mosolyok közepette figyelte az integető ismerősöket, és jóízűeket kacagott azokon is, akik a következő találkozások alkalmával inkább arcukat eltakarva elrejtőztek előle. Persze Travis egyik csoportba sem tartozott. Ő más volt. Egy azok közül, akiket a közeli barátai közé sorolt. Hiszen annak idején olyan sok időt töltöttek ők négyen együtt: Lor, Tony, Travis és Amy. Mégis szétszéledtek miután kiröppentek a Roxfortból.. Lorral szerencsésen újra összehozta a sors, de Foleyt lehetetlen volt megtalálni. Kereste Dublinban, de azt mondták, már nem lakik ott.. Gondolhatta volna, biztosan ő is elköltözött. És Tony, semmit nem hallott róla az évek során. Kicsit mérges is, amiért őt nem keresték a fiúk, de keserűen elkönyvelte magában, hogy ilyen az élet, semmi nem tart örökké. Meg volt a maga gondja, törődött inkább azzal. Milyen ironikus, hogy egy nap mégis újra látják egymást, pont itt, a régi, szép emlékek tárházában.

Elmélázva forgatja nyelvével szájában a nyalókát, közben egy pillanatra sem emeli le tekintetét Travisről. Hát igaz, tényleg itt tanít. Mi a franc történhetett ezzel a pasassal, hogy tanár lett belőle? Ám Foley következő kérdésén ő maga is megütközik egy pillanatra. Annak idején nem is említette neki, hogy a Gyógyítóképzőben fog továbbtanulni? Ezt szinte teljesen elfelejtette, mint ahogy azt is hajlamos mindig figyelmen kívül hagyni milyen felelőtlenül választott hivatást. Mindig is vonzották a veszélyes dolgok, még gyógyító-gyakornok évei alatt is óriási szívfájdalommal ment el a romániai sárkánykutatásra felszólító szórólapok mellett. Az lenne csak az igazi, ha valami effélét dolgozhatna.. Vagy ha minden nap pálcával kéne saját életéért küzdenie, nem pedig csontok fölött hadonászni, hogy helyes ponton forrjanak össze. Igaz, az évek alatt megszerette hivatását, de mikor eljött a pályaválasztás napja, Amythia motiváció híján csupán egy fekete sálat vett magához. Bekötötte szemét, az előtte lévő asztalra gyűjtötte a szórólapokat, és bökött. Na jó, igazából a Dolgozz te is gnómokkal - vár téged a bánya! szórólapra bökött, de őszintén szólva, ezzel nem szimpatizált annyira. Ekkor pillantotta meg a Gyógyítóképző szórólapját. Komoly, felelősségteljes, és alig marad ideje élni, családot alapítani legalább is biztos nem tud majd. Tökéletes! De azt hitte, a barátainak azért elmondta tervét..
- Hát tudod.. - mintha csöppnyi zavar vegyülne hangjába - Hirtelen döntés volt. Így legalább nincs időm hazamenni.. - utolsó mondatát igencsak elharapja, iskolás korában sem beszélt szívesen az otthoni állapotokról. Persze, odahaza minden szép és jó volt.. Csak épp a szülők hiányoztak az idillből.
- De tee? - jobbjával kiveszi szájából a nyalókát, hogy nyílt utat adjon az arcán megjelenő döbbenetnek - Travis Foley, mint tanár? Ki hallott még ilyet? Azt hiszem, ha annak idején valaki ilyesmit mondott volna nekem, hát én biztos jól kiröhögöm. - Nem törődik szavai hatásával, hiszen igaza van. A régi Travis Foleyból előbb nézte volna ki, hogy a konyhára jön manóként sütögetni, vagy hogy a vadőrlakba költözik, hogy uralma alá vonhassa az egész erdőt, minthogy tanárként visszatér, még hozzá egy új generációs Pitonnak!

A röpke pörgés-forgás után tekintete ismét a professzoron állapodik meg.
- Szokatlan viselet? - bugyog fel belőle lágyan a nevetés, miközben kezeit lassan leereszti dekoltázs-szintjéről. Na ezt a mondatot már végképp nem hagyhatja figyelmen kívül, bármennyire is próbáljon türelmet erőltetni izgatottságtól remegő lelkére. Mikor mondott volna ilyet Foley? Soha! Mi a fészkes kelpitrágya történt itt? Ismét megpörgeti ujjai között a nyalókát, majd hanyag mozdulattal a plafonra hajítja, bár most egyáltalán nem érdekli, meddig ragad ott az édesség. Ismét megvillantja macskaszemeit, majd lábai megindulnak, és egyre közelebb ér a professzorhoz, míg nem ismét mellkasán érzi a könyvek érintését. Félig oldalról közelíti meg Foleyt, hogy ezzel is csökkenteni tudja a közöttük lévő távolságot, bár feje így is messze van a férfiétól, hiszen Amythia jóval alacsonyabb.
- Ha tetszem, azt mondd. - kacéran csettint egyet nyelvével a mondat végén. Beszéd közben magától mozdul a keze: jobbjával alig érezhetően végigsimítja a férfi arcélét, majd ujjai elvesznek a barna tincsek között.

Az iskola teljesen kihalt, hála a késői órának. Na nem mintha annyira késő lenne, még fiatal az idő, a diákok viszont nagyrészt a szobákban, vagy a klubhelységekben tartózkodnak. Egy ember azonban kivétel. A szőke fiú laza léptekkel trappol végig a folyosón. Léptei hatalmas visszhangot keltenek, hogy hangos esetleg, az jelen pillanatban egyáltalán nem érdekli. Máskor ilyen figyelmetlenséget nem követ el, hiszen járását, a zajokat melyeket előidéz a minimálisra csökkenti, most pedig épp a hangoskodáshoz van hangulata. Meg egyébként is. Akinek nem tetszik a járása, az majd szól.
Darren kicsit lassít a tempón, majd az egyik hatalmas ablak előtt teljesen lefékez. Hatalmasra nyíló szemekkel a holdra bámul, mely most pompás fénnyel von be mindent maga körül. A fiú agyába emlékképek tolulnak.. pont ilyen éjszaka volt. Talán valamivel melegebb.. Lágy szellő fújdogált a hegyek között, be-besurranva az apró erdő sűrűn nőtt fái közé. Minden csendes volt, túlságosan csöndes. Az állatok a legnagyobb némaságba burkolóztak, még a madarak is elbújtak ha más nem a fák levelei alá. Az erdő közepén álló apró tisztás csuklyás alakokkal volt tele.. egy arc volt látható.. egy szőke fiúé.. kezébe ekkor égett bele a már jól ismert jel.. a nagyúr jele. Ez volt az a pillanat mely gyökeresen megváltoztatta az életét. A kék szemek hirtelen összeszűkülnek, az arc megmerevedik. A dolgok sajnos mégsem haladnak a megfelelő tempóban. Mennyi idő van még hátra...? Annyi fontos dolog lenne, amit rábízhatnának.. de Potter! Potter örökösen útban van.  Egy mély sóhaj szakad fel a fiú széles mellkasából, telt ajkai közül szinte kirobban a levegő. Tekintetét elkapja a mélykékben játszó égről, majd tovább indul, bele  egyenesen a folyosó derengő sötétségébe.

Just For You... ever

Átváltoztatástan. McGalagony.
A padon fekszem az óra legvégére. Remekül megy már a fülesbögre táncoló egérré változtatása és igen, már nem sárga színben pompázik az egerem de nem is bugyirózsaszínben és se nem egy törpe se nem óriás hanem pont az a? normális méret. Szóval az utolsó tíz percben, miután már előtte vagy tízszer megcsináltam a bűbájt elégedetten dőltem el a padon, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, s ezt leginkább azért tehettem meg, mert leghátul ültem és mert a professzor a nehezen boldoguló diákokkal foglalkozott. Közben pedig persze hallgathattam az ostoba fecsegéseket, a hirtelen felkiáltásokat és az egérré vált bögrék vagy bögrévé vált egerek cincogását.
Aztán, csengő.
Kiszabadultunk.

Furcsán elégedett érzés öntött el, talán azért mert sikert értem el és még McGali is elégedetten bólintott egyet vagy azért mert a mai nap nem is lehetne szebb. A reggelt Anwennel töltöttem, az órákon bár unatkoztam mégis elértem, amit akartam. És elismerést is kaptam. Este kviddics, szóval elő kell szedni a többieket, mielőtt Abbey ordítja le a fejünket. A hollóhát erős. Főleg Turner vasmarka, hogy a griffendélről már ne is szóljak. Vikitria. Mardekár, Malfoy, és az örök csalások.
Habár nem sok reményt fűzök a házversenyen való szereplés és a kviddics-kupa elnyeréséért, ezt mégis megtartom magamnak. Se nem illendő se nem tanácsos lelohasztani a többiek reményeit, jó kedvüket. Úgyis én innám meg a levét, csak mert reálisan látom a világot. Szóval a francia meghúzza magát és? és könyveivel a kezében ?mert lusta elpakolni- siet, elvégre a következő óra bájitaltan.
Már a hideg is kiráz a pinceteremtől, és nem maga a bájitaltan óra miatt ?bár meg kell hagyni az se a szívem csücske- hanem az ott elszenvedett dupla óra miatt. Felér egy halállal vagy legalábbis egy cruciatus átokkal minimum.
Így a kezdeti jókedv ennek árnyékában olyan nyomtalanul párolog el, mintha nem is lenne. És mi marad? A belsőmben halkan tekergő rettegés. Szuper.
Észre sem veszem a lányt, csak mikor már majdnem neki megyek egyenesen.
Ám még épp időben lépek el az esetleges frontális ütközés elől, s széles mosollyal arcomon üdvözlöm őt, habár lehet ezzel ráijesztek kissé.
- Anwen?.! Hát neked nem órán lenne a helyed? -
Nézek rá zavartam és fel se tűnik hogy meglehet épp oda igyekszik a másik, ha én nem tartanám fel, na meg hogy most van egy tíz perc szünet míg elérsz a kastély egyik szárnyából a másikba. Mindez nekem, mint általában minden kézelfekvő dolog, kiesik.

- Most jöttem Átváltoztatástanról, McGali elég paprikás, többen nem tanultak nálunk, szóval? ne lepődj meg ha? szigorúbb a kelleténél. -
Mondom úgy mellékesen s közben bíztatóan mosolyogva pillantok a lányra. Ez a figyelmeztetés csak úgy jött. Nem tudom honnan és hogy miért, de úgy jött. Habár már Wennie is az ötödik évét tapossa, tudja jól melyik tanár milyen szeszéllyel bír. De mégis? legalább mi, hugrások segítsük egymást ott, ahol tudjuk. Legalább ennyi, ha már más nem is.
- Ne haragudj, hogy reggel úgy ott hagytalak?-
Kezdek el szabadkozni, s bár ezt már érzem nem fogom tudni kimagyarázni, azért mégis megpróbálom.
- ? csak? tudod az órák. És? a házidolgozatok. -
Legyintek egyszerűen, mintha mindez mellékes lenne. Talán, mert az is.
- De te tudod a leginkább, hisz? nemsokára RBF? habár mindenki túlélte?-
Kacsintok rá vidáman és magamra mutatok, jelezve, még nekem is sikerült.
- Menni fog csak ne görcsölj rá. -
Bíztattam és most már tényleg úgy éreztem, jobb lenne ha befognám. Annál is inkább mert szegény lány totál ledöbbenhetett rajtam és a? nagy lelkesedésemen. Számára biztosan nem mond semmit az, hogy jó napom van. Pedig jó napom van. És kész.



megjegyzés; előzmény a nagyteremben
zene; breakdown by chris daughtry

Keith <3<3
Egy angyal és egy ördög lehet, hogy nem is különbözik annyira egymástól?

Nem a fény múlékony, hanem a sötét. Az árnyakat minden reggel legyőzi a felkelő Nap legelső fénynyalábja, mely oly gyengéden cirógatja a földet, mint gyermeket az édesanyja. Elég egy aprócska sugár mely elrettenti a lidérceket.
A táj vöröses ragyogással tündököl a nagyon is korareggeli órák egyikében. Hűvös zefír simogatja a vidéket, lészen a felröppenő baglyok szerelmes párja, mi egész útjukon elkíséri a madarakat.
Olyan kísérteties minden. Fájdalmas, üres, és nem tudni miért. Távol van valami, ami nélkül nem teljes az egész, aminek a hiánya még az elmét is megbomlasztja. De vajon mi lehet ez?
Erre a kérdésre keresi a választ a hatalmas üvegablak előtt ácsorgó szellemnek tűnő, mégis angyali teremtmény.
Nem a fény múlékony ? nem ?
Ujjbegyei végigszántanak a vékony üveglapon, melyen túl oly csábítóan piheg a birtok.
Gondolatai ezer dolog körül járnak. Megannyi értelmetlen, ostoba bolondság, melyekkel csak az idejét pocsékolná. De miért vannak jelen a fejében?
Egy szép mogyoróbarna tekintet kiélesedni látszik a sok emlékfoszlány közül.
Száján hirtelen az odaugró múltbéli csókot érzi. Fájdalmasan felsóhajt. Mi miért történik?
Sose tett Ő még ilyet ?
Sose?
Sose?
Gondol egyet, majd felül a hosszú mahagóni asztal végére, hátat fordítva mindennek, dacolva a világgal, és üres szemeit még inkább a ringatózó tó fodraira összpontosítja.
Elmerülni benne mennyire csodálatos lenne.
Ahogy a víz körülfonná teste minden porcikáját, és hű szeretőként ölelné magához. Lemerülni, majd egy perc múlva felbukkanni, és szomjasan levegőért kapkodni.
Mennyire csodálatos lenne. Mint egy álom?
Mit törődjön Ő az etikettel? Az undorító formaságokkal? Talár helyett egy hosszú sötétszínű nadrág pihen lábain és derekán, és hozzá igen passzoló kármin blúz simul felsőtestére.
Beterpeszt, kezeivel támaszkodik maga előtt.
Az idő lassan telik. Túlságosan lassan. Hétvége van.
Az egész kastély ilyenkor túlontúl üres.. Akár egy szellemtanya, ahol Lilia csak egyszerű rém. Aki nem ért máshoz, mint, hogy kísértsen.
Gabrielle a fejét rázza - lassan, mint aki attól tart, hogy egy hirtelen mozdulat sötét erőket, kegyetlen démonokat, szörnyetegeket szabadít el a bensőjében.
Hova lettek a bestiák? Miért nem szaggatják éppen a lelkét, gyötrik az örökkévalóságig?
Egy pillanatra behunyja a szemét, majd mikor újból kinyitja, kézfeje vértől piroslik a pirkadat első fényeiben ragyogva.
Mélyeket lélegez.
Hosszú szempillái összefonódnak. Majd szétnyílnak.
Egy ?
Kettő ..
Három ?
Csak egy mogyoróbarna írisz az, ami oly élesen ég gyönyörű lélektükrei előtt.

[darren ;;]

darren ;;

Későre jár, lassan takarodó, de hát ez mégis kit érdekel errefelé? A nap már lent van egy ideje, a munkáját átvette a Hold. Éjszakai műszak... ehh. Nem tudok aludni. Ha most erre jönne valami prefektus vagy tanár vagy akármi, és elküldene aludni, hát lehetetlent kérne tőlem. Már próbáltam. Mint a jókislányok, nyolckor elmentem aludni, míg a többiek még nagyban kislámpánál meg ilyeneknél tanultak meg levelet írtak meg ilyenek, én megpróbáltam az ágyat nyomni. Pedig menni szokott. Simán el tudnék aludni az Abszol út kellős közepén úgy, hogy húszezren rúgnak belém lépnek rám és próbálnak megzavarni célomban. Lazán sikerülne, hát ez a kis munkazaj mégis miben akadályozhatna meg, nem?
Nem is azzal volt a gond, csak egyszerűen nem sikerült. Egy teljes óráig forgolódtam, a fél csapat addigra már csendesen szuszogott az ágyikójában én meg már nem bírtam tovább. Felpattantam hát, hálóingem alá felkaptam egy nadrágot, fölé egy talárt. Belebújtam finom kis papucsomba és nekiindultam a hideg, sötét folyosóknak.

Lépteim lassúak, próbálok nem csoszogni és mindenkinek a figyelmét magamra terelni, ami a papucsomban elég nehéz feladatnak bizonyul. A hülye talpa... de legalább jól néz ki. Még kényelmes is, mint valami álompapucs. Csak a hangja, amikor lépek. Ha egy kicsit lelassulok, tisztára mint valami mugli horrorfilmben. Na jó, ezt most inkább hagyjuk.
Idegesít, a csönd. Már elmúlt az az idő, amikor csak úgy sétálgathattak a diákok a folyosón, mindenkinek a hálókörletében kell húznia a lóbőrt. Az egyetlen zaj a lépteim zaja, ami szintén eléggé zavar, szóval remek egy dolgom van nekem.
Elég!
Állj! Ennyi elég is volt a sétából, így aztán ma már biztosan nem fogok aludni. Inkább le kéne nyugodnom és szépen elálmosodnom. Ez a legtutibb terv eddig. Mélyet sóhajtok és felmászok az egyik ablakpárkányra, nyilvánvalóan arra, amelyik a legközelebb van. Rálátni a Holdra. Gyönyörű, úgy szeretem, és csak ülök és nézem, és nincsen semmi dolgom. Vagy legalábbis elfelejtem, hogy bármi kötelességem, munkám lenne. Mindent egy csapásra elfelejtek, és csak bámulok ki a fejemből.
De csak addig, amíg meg nem zavarnak. És akkor visszazökkenek a valóságba és nem a csillagokon elmélkedek, már ha azt annak lehet nevezni.

Léptek zaja. nem, nem alvajáró, az olyan lenne mint amilyen az enyém volt. Talán tanár, vagy prefektus. Fantasztikus, Alma, ezt is jól megcsináltad. És persze ide ültél, a fénybe, ahol szöszke hajad még meg is csillan. Százezer százalék, hogy valaki fel fog fedezni itt, miközben tilosban jársz, mert hát olykor azt is kell. Büntetőmunka, pontlevonás. Vagy csak irány a hálókörletébe kisasszony. Már alig várom a nagy találkozást.
Jaj, ne! Kellett ez nekem?

ALMA

A léptek egyre halkulnak, a szőke égbe meredő tincsek finoman megcsillannak a hold ezüst fényében. A nyurga alak kicsit lassít a tempón. Még senkivel sem találkozott aki beszólhatna neki, de talán.. talán ha nem siet annyira esélye lesz valami prefektusba beletörölnie a cipőjét. Milyen régen is volt már az, mikor csak úgy kiszökdösött a szobájából.. Mikor egész éjjel az iskola falai között kóborolt, vagy éppen elment valahova máshová.. mondjuk Roxmortsba. Igen..! Azok jó kis esték voltak! Sosem unatkozott! Bezzeg mostanában. Semmi sem történik. Legalább annak a nyominger Potternek lehetne valami rohama. Mondjuk egy olyan rohama, amitől ténylegesen elmegy az esze és legyilkolja a diákok felét. Hát igen! Ő ennek nagyon örülne. Biztos még a lovat is adná alá. Vagy ha nem adná, akkor beszállna ő is. Hiszen annyi sárvérű van itt akiket simán ki lehetne irtani..! Persze abban a pillanatban, mikor már a pálcájával hadakozik nem felejtené ki a szórásból a kis Hermione Granger ?kisasszonyt?, Wesley-t és persze Pottert sem. Igazán gyönyörű, sőt fenséges látvány lenne ezt a három embert vérben fetrengve látni a padlón. A mester pedig igazán büszke lehetne rá! Igazán büszke!

A fiú arcán szép lassan megjelenik egy mosoly, amolyan Darren-es. A képek, melyek lelki szeme előtt lejátszódtak mindent fölülmúlnak. Mennyire szép is lenne..
Ahogy a hatalmas léptek előre viszik a fiút lassan egy sötét körvonal rajzolódik ki az egyik ablak párkányán. Szőke tincsek csillannak meg a holdfényben. Hosszú haj omlik a kecses vállakra. Tehát a folyosón üldögélő ember nem más mint egy hölgy. Fantasztikus. Kár hogy nem prefektus, és kár hogy nem hímnemű. Ehelyett most megint előveheti az udvarias énjét. Hát jó! Végül is egy teliholdas légyott belefér. Éji randevú egy ismeretlennel. Már csak azért kell imádkozni hogy a kislány ne legyen bűn ronda és ami még rosszabb.. sárvérű. Mert ha sárvérű.. akkor mindegy. Nő létére is megátkozza.
A magas alak elegáns ruhájában szép lassan a lány mellé ér. A hidegen villogó kék szemek megcsillannak, a sötét írisz egy pillanat alatt magába szívja a hatalmas kékséget. A vékony ajkak egy kicsit megremegnek, finom vibrálás fut végig az állkapcson, majd a szavak önálló életre kelve előtörnek Darrenből.

- Helló Hölgyem! Ilyen későn egyedül a kihalt folyosón? Nagy bátorságra vall! Nem félsz a lebukástól? Hogy egy csúnya, gonosz prefektus erre jön és megbüntet? ? a kérdés igencsak érdekesre sikerült. Lágy számonkérés, enyhe fenyegetéssel. Mintha pont ő lenne az a csúnya, gonosz prefektus, aki vért fog ontani pillanatokon belül. Akár csak valami olcsó horror filmben. Az ajkak ekkor mosolyra szaladnak, a hófehér fogak kivillannak, felragyognak mint az apró gyöngyök, az arisztokratikus arc keménysége pedig tovalibben. Mintha az állandó maszknak nyoma sem lenne.
- Nem akartalak számon kérni, csak érdeklődtem! És megnyugodhatsz, nem vagyok prefektus, nem foglak elzavarni. De mond csak! Mit csinálsz itt? Álmatlanság nálad is?

... Angyalom ...

Mikor valódi életednek a töredéke sem vagy, akkor jutnak eszedbe azok a dolgok melyeknek várnia kéne még. Azok a dolgok, melyek vasmarokkal szorítják össze lelkedet, s nem eresztik a fogságból.
Minden tárgy, ember és gondolat, vagy akár feléd közlendő szó elmosódni látszik. Semmi sem jut el tisztán a tudatáig. Az arcok, mintha csak tintapacaként ölelnék egymást körül, a hangok mintha csak egyszerű ütemet diktálnának fejében.
Íriszeire minden második percben szemhéja zárul rá, mintha csak aludni akarna, ám túlságosan is él ahhoz, hogy ne felejtse el, a csontos ujjai között szorongatott cigarettaszálat, mely lassacskán végleg hamuvá ég majd. Beesett arcát borosta fedi, szemei kialvatlanok, s korát sem csillognak már oly tisztán, mint azelőtt.
Valami megváltozott.
Valami fontosabb lett egyetlen ölelésnél, és egyetlen elvnél is a sok közül. Mintha már csak arra várna, hogy hamukén zuhanjon le a hófehér cigarettaszál végéről.
Kezei remegnek, vörösesbarna hajtincsei az eddiginél is rendezetlenebbül fészkelnek feje tetején, s mit sem ér most a fejében elhangzott, valamennyi keserves szó.
S csak egyetlen pillanat.
Már-már szárnyakat lát maga előtt, az aranyszínben pompázó csigákkal egybevéve. Egy angyalt ki most itt válik azzá szeme előtt ami. Megáll. Fél vállal a falnak dőlve bámulja csak, s somolyog magában. Táskás szemei lehunyódnak, vékony ajkai maguk közé szorítják a szálat, s mintha csak sárkány lenne, orrain úgy pumpálja ki magából a füstöt. Érzi szívének minden dobbanását, érzi ajkain a mézédes csók érintését, mely a nők tucatjainál is forróbb volt. Érzi a szívében lángoló éles pengét, melyet képtelen kihúzni magából. Hiába a fejében elhangzott valamennyi ébresztő szó, már túl gyenge ahhoz, hogy észbe kapjon.
Már?
Még.
Majd a cigarettaszál utolsó édes mérge lesz az egyetlen lökés, ami végleg erőt ad neki az induláshoz. A csikk a földre hull, s vállai ellökik magát a faltól.
Ha nem ijeszti meg a tüneményt, és ha persze az engedi, lassan hátulról öleli körbe, remegő kezeit rácsúsztatva a hófehér selyemkendőkre, melyekkel együtt húzza végig csontos ujjait az ablakpárkányon. Holmijából árad a dohányszag, de mit sem törődve ezzel, hosszú ujjai pókként körbefonják a lány csuklóját, hatalmas tenyerét rátapasztva karjára lassan, szenvedéllyel húzza fel egészen a lány válláig, miközben fejét arra támasztva süllyeszti bele a lány nyakába penge vékony ajkait. Érzi, ahogyan liheg, ahogyan kerek keblekkel fedett mellkasa oly mélyen szívja be a levegőt. S ha még mindig nem taszítják el, finoman, szemben maga felé próbálja fordítani a lányt. Elereszti, s zavartan, idegesen beletúr saját hajába, végig simít állán, a földre néz, majd a lányra, s szipogva egyet-kettőt megszólal:
- Beszélnünk - tekintete a földre ugrik, penge vékony ajkain apró somolygás jelenik meg, s önmagát kinevetve visszanéz a lányra - Beszélnünk kellene.
S pillanatnyi hangulatváltozásai követik egymást, s ekkor már felszegett konok arccal néz Lilia tükör kék szemeibe. Érzi a szívében forrón izzó pengét, s tehetetlenül ez ellen az előbbi gyengédséggel szemben, durvaságot mutatva arcán, bámul az íriszekbe.
Mert van, ami sosem maradhat titokban, s van amit még a nyugtató bájitalok tucatja szem képes helyrehozni.
Bármennyire is szüksége van rá ...

... a minőségért elnézést, igyekszem ...

* * *

- Ha hirtelen döntés volt, akkor már mindent értek. Ez így már beleillik a Miss Lixfise-féle képbe - helyesel idegesesítő-tudálékosan, egyfajta régi mosollyal a szája szegletében. Vagy inkább egy régen használt mosoly elmékével; már hosszú ideje nem gondolt kamaszkora mindennapjaira. A lány alig észrevehető zavarát mindenesetre figyelmen kívül hagyja. Pontosan, mintha észre sem vette volna. Annál is inkább, mert a következő pillanatban az a bizonyos nyalóka ismét megközelíti a talárját, s Foley nem biztos benne, hogy a váratlan találkozó után nem talpig ragacsban fog visszakullogni az osztályához.
- Köszönöm szépen, Amythia, ez igazán támogató hozzáállás a részedről - mormogja neheztelés nélkül, s úgy tesz, mintha lazítana egy mugli nyakkendőn, ami kellemetlenül szorongatná a nyakát. - De most miért lepődsz meg annyira? Nem voltam én sohasem buta gyerek.. a jegyek nyilván nem mindig ezt tükrözték.. de úgy sejtem, te nem is emiatt lepődtél meg ezen, igazam van? - hát persze, hogy igaza van. A képességeit senki sem vitatja, de tényleg furcsa egy kicsit elképzelni, hogy a régi énjéhez képest mennyit fejlődött. Travis, a vad és kiszámíthatatlan Travis biztos nem tanárként képzelte el pályafutásának csúcspontját.

Tekintetével önkéntelenül is követi a nyalóka útját; ahogy katapultszerűen kilő a magasba, s eltűnik a végtelen távlatok sűrűjében, kikacagva a gravitációt, a kötelességtudatot, mindent. És akkor igen, ott áll mellette a sugárzó fiatalság, Amy, akinek nincs is akkora szüksége arra a cukorbogyóra.
- Óó, hát öö - ritkán hallani a mindig precíz tanár úrtól ilyen összeszedetlen mondatot, hát még milyen ritkán lehet látni tőle azt, ahogy szabad kezével a villámnál is gyorsabban fonja körbe a lány derekát, s húzza magához közel, mintha még mindig felelőtlen diákok lennének. Talán ugyanez juthatott neki is az eszébe, mert hirtelen el is engedi a lányt, és két kezével a könyveibe kapaszkodik. Alig érezhetően el is távolodik kollegájától. Túl sok mindent mozgatott meg benne ez a bizalmas érintkezés.
- Eh, nézd már - idegesen felnevet, hangjában egy cseppnyi derű nélkül - Még a végén lekésem a saját órámat. Sajnálom, Amythia, de nekem most mennem kell. Nem engedek meg olyan luxust a diákjaimnak, hogy értelmetlen lyukasórákkal töltsék ki a napjaikat.

Felajánlhatná persze a nőnek, hogy kövesse, és üljön be nyugodtan a tanórára, a kutyát sem zavarná ott, de mégsem teszi. Maga is szégyellné bevallani, de egészen úgy viselkedik, mintha menekülne Amy elől. Minél hamarabb biztonságban tudja magát, annál jobb. Csak álljon végre az osztály előtt, és hagy beszéljen a görvélygombáról, akkor minden rendben lesz.
- Szóval én most.. - és a bátorlelkű fiatalember hátat fordít a vágytól fűtött, pihegő macskahölgynek, hogy a pinceterme félhomályában keressen menedéket a régi szép idők emlékei elől.

[darren ;;]

darren ;;

Az idegeim kezdenek összeomlani és ez nagyon nem vicces, még ha annak is hangzik. Egyszer rosszalkodok egy kicsit, hogy akkor most éjszakai kiruccanás, séta és fejszellőztetés, se nekem még ez sem megy! Nekem még ezek a mások számára piti és könnyű dolgok sem tudnak sikerülni, máris le kell buknom. Na jó, bevallom, megesett már ilyen kis éjjeli portya de nem ilyen éjjeli. Olyan éjjeli, hogy még rá lehetne fogni, hogy nem figyeltem az órám és nem vettem észre, hogy közben takarodót ütöttek. Most meg már alvásra felszerelve sétálgatok, pusztán egy kispárna vagy egy alvós maci hiányzik a hónom alól.
Összébb húzom magam a holdfényes ablakpárkányon, hátha nem vesz észre, hátha elsétál mellettem. Hátha egy kaméleon képességeivel vagyok titokban felruházva ami most előtör a mélyből én pedig beleolvadok a környezetembe. Fenti akárki, kérlek, így legyen!

Nem sikerült. Lebuktam.
Nekem itt és most, ebben a szent pillanatban végem van.
Kezdek beletörődni a sorsomba és az izmaim elengednek. Már nem kell picurkára összenyomnom magam, felfedeztek, csak rossz értelemben véve. Biztosan a hajam, tuti amiatt buktam le. Utálom, hogy mindig elárul, de soha nem tudnék megválni tőle, sem a hosszán nem akarok változtatni, sem a színén, mert így tökéletes. Csak miért ilyen feltűnő? Ez az egyetlen dolog amit nem szeretek benne - mindig elárul. Csúnya dolog ez tőle. De ha már feladtam a bújócskázást, legalább végigmérem azt aki rám talált.
Nocsak, még egy szőke. Az Ő dolga sem lehet könnyebb... rokonlélek, keble... na jó, ezt most inkább hagyjuk szerintem.
- Talán félnem kéne?
Kérdezek vissza egyszerűen, ez mindig olyan jó taktikának tűnik. Nem válaszolunk és a beszélgetés sem fullad bele az Atlanti-óceánba.

Az üvegnek döntöm a hátamat. Hideg. Egy ponton hidegséget érzek, ami csak úgy rohan végig a hátamon én pedig már libabőrös is vagyok. Szerencse, hogy takarja a talár, még égőbb lenne, mint maga a tény, ahogy kinézek. Mintha valami Haute Couture divatbemutatóból léptem volna elő, csak az anyag minősége hiányozna. A hajam sem áll sehogy, még egy jó pont a francia divatházaknál.
Lóbálni kezdem a lábaimat, ha már egyszer lehetséges. És ha már a kezeimmel semmi értelmeset nem tudok kezdeni, legalább a lábaim mozogjanak. Teljesen mindegy, csak valamilyen végtagom mozgásban legyen. A szám meg most álljon le. Megy ez mint a karikacsapás. Csak még egy aprócska mozdulat, tényleg csak egyetlen egy és kész is vagyok. Eltűrök egy tincset. Úgy szúrta a szemem, majdnem szó szerint, így jobbnak láttam likvidálni. Már amennyit láttam belőle. Most már megnyugodhatok. És gátat szabhatok hiperaktivitásomnak, ami így az éjfél felé közelítve - vagy már elhagyta? - elég zavaró tud lenni.

Ami azt illeti, de. Félek a lebukástól. Elég sok mindentől félek, jelenleg leginkább ettől. Hogy rá tud hibázni egy teljesen idegen ember! Főleg, hogy ezennel le is buktam, kösz, hogy kérded...
A szívecském ami az elmúlt pár pillanatban kicsivel gyorsabban vert, mint kellett volna, kezd visszaállni a megszokott tempójába. Mindez annak köszönhető, hogy a velem szemben álló fiatalember megnyugtatott - nem prefektus. Máris sokkal jobban érzem magam.
- Álmatlanság bizony. Nem tudok mit kezdeni magammal.
Húzom el a számat és felsóhajtok. Végignézek magamon és végképp elborzadok. Még az a szerencse, hogy nem valami farmert hanem cicagatyát találtam a szobában elsőre. Farmerrel még idiótábban néznék ki. Bár a hálóingem nem sokat dob a dolgon a báránykákkal, amik egy kerítésen ugrálnak át. Egymás után, szépen sorban, és tényleg! Hála a mágikus kütyüknek még mozognak is. Nagyon menő egy dolog ez.
- Alma. Wjerk Alma vagy Alma Wjerk vagy mit tudjam én.
Motyogom össze a nagy bemutatkozást, közben pedig kezet nyújtok a másik portyázó felé. Még mindig nem tudom, hogy hogyan van itt ez az egész. Hogy milyen sorrendben van a vezetéknév meg a keresztnév de remélhetőleg értette.
Ha meg nem, akkor így járt.

~Keithnek~
/Ha már megtaláltalak, nem eresztelek, soha, soha többé el./

Gondolataiba merül. Gondolataiba, mi mint sötét lidércnyomás nehezedik rá, saját gyöngeségének szörnyű tudata pedig csak még egy tőrdöfés a szívébe.
A távolban a Fekete-tó gyönyörűségesen hullámzik még mindig.
Üresség tátong valahol a szíve legmélyén, ott ahova egyetlen ember szavai jutnak csak el. Lehunyja szemeit, csendesen figyeli a folyosó néma rezdüléseit.
Egy pillanatig megrémiszti az a feketeség, mi körbe öleli addig, míg szép szempillái szét nem nyílnak ismét. Fél. Fél attól, hogy egyszer nem tud szabadulni ettől a fojtogató sötétségtől.
Fél. Fél attól, hogy magára marad démonaival.
Megremeg. Hirtelen árad szét bensőjében a pusztító forróság, mikor egy tenyér végigsimít vállain.
Keblei játszintként remegnek meg, szemei, ajkai megrándulnak, Keith szájának puha, ismerős érintésétől.
Igen Ő az!
Christopher Mirol.
 Olyan ez a fiú, mint egy méreg, mi lassanként öli meg, s míg él, mindörökké csak a felemelő hatását érzi. Az Ő számára készített egyedi heroin. Nem tud szabadulni tőle.
Kiscicaként simul a pókujjak közé, melyeket annyira szeret.
Szeret?
Szeret...
Valóban így lenne? Ha nem, akkor mitől lehet ez az érzés? MI az, mi minden pórusából így árad, s vonzza Liliát?
Egy érintés, s egész teste lángra lobban. Lehet, hogy éget is?
Vagy csak Ő érzi ezt az elviselhetetlen hőséget? Hiszen mindjárt porrá égnek szárnyai. Miért nem oltja el Keith? Azt akarja, hogy ő is az ördögök közé tartozzon?
Mindjárt megfullad.
A vágyakozás, a szenvedély, és a másik közelsége ...
Először nem engedelmeskedik az ördög akaratának mikor az meg akarja fordítani, hiszen egy angyal nem hódol be Lucifernek.
Ő mégis megtette már, akkor és ott, vele.
Behódolt.
Egy kis idő után hagyja, hogy a fiú szembe fordítsa magával.
- Megtaláltál. Rám leltél. Hogy csináltad?
S már fonódnak is a kezek a nyak köré, ha nem rázzák le ingerülten őket, hogy a Mardekáros is érezze azt az elviselhetetlen forróságot, mit a lány.
Ha nem taszítja el Mirol a lányt, annak ujjai beletúrnak a tarkónál is oly pimaszul és rendezetlenül pihegő hajtincsekbe.
- Beszélnünk kell ... Beszélnünk.
S az üres tekintetben valahol túl a szivárványhártyán a félelem tüze égne oly olthatatlanul?
Tudja ... Biztosan tudja és innentől kezdve, ami elromolhat az el is fog romlani. ... Ugye nem?!
Mintha letépné magáról a kínzó béklyókat. Azokat a gusztustalan töviseket, mik annyira mételyezik a lelket.
Már esedezne Keith bocsánatáért, mikor hirtelen minden vétke, s múltban töltött perce megsemmisül.
Miért nem emlékszik?! Emlékeznie kellene ...De mire is?
Lábaival húzza magához közelebb a fiút, miközben lágyan, minden szorítást nélkülözve kulcsolja rá térdeire azokat.
Szépen ívelt cseresznyeajkai némán vágyakoznak, de oly mohón az elmúlt csók után, hogy szinte fizikai fájdalmat okoz az emlék a lánynak.
Ismét csak az Ő parázsló tekintete lebeg a szeme előtt. Az isten szerelmére. Miért nem emlékszik semmi másra?
- Hát beszélj ...
Forrón előrehajol, szép arcát a nyak vonalához fúrja, s apró csókot lehel a tán vadul lüktető artériára.