Folyosók

Darian

Darian továbbra is elég zavartnak és talán egy kicsit feszélyezettnek tűnik a társaságomban. Érezhető rajta, nem az a tipikus mindenkivel barátkozós, nyílt típusú srác, de nincsen ezzel semmi gond. Vannak ilyen emberek, őket így kell elfogadni.
Láthatólag eléggé felháborodik azon, hogy valaki szó nélkül elvitte a könyvemet és legszívesebben felkötné, amin kuncogok egyet.
- Nos, az elég mugli módra történő büntetés lenne, de amúgy tényleg megérdemelné az illető. - válaszolom neki. - Nem szeretem, ha szó nélkül a cuccaim között babrál valaki. Szívesen kölcsönadok bárkinek bármit, csak szólnia kell. - birizgálom a talárom szélét.
Egy újabb rövid csend, majd megjegyzi, nem kell attól félnem, hogy beceneveket fog nekem kitalálni, mert abban sose volt jó. Na, megnyugodtam, legalább nem fognak újabb hülyeségek születni. Egyesek olyan baromságokat képesek kitalálni, hogy néha fizikai fájdalmat okoznak azzal.
Na igen...meleg van. Jobb szeretek bent lenni a hűvösben. - válaszolja arra a kérdésemre, miért is itt van bent és nem kint. Látom rajta, hogy próbálja megemészteni a rólam kapott információkat, szinte látom a kis fogaskerekeket, ahogy dolgoznak a fejében. Egyesek ilyenkor menekülve szoktak elrohanni, de mivel ő ezt nem tette, ezt pozitív jelnek veszem. Van, akiknek nem tetszik az én furcsa világlátásom, hozzáállásom bizonyos dolgokhoz, illetve a mugli képzettségekre is csak egy fintorral reagálnak. Mindegy, az ő bajuk.
Én is szeretek zongorázni, bár az nem igazán megy olyan jól, mint a hegedülés. -fordul felém, s végre elkezd egy kicsit magáról is beszélni, aminek szívből örülök.  - Még sok más mindent szeretek még. Ha neki kezdeném elsorolni soha nem jutnék a végére. Talán azt még elmondhatom, hogy szeretek felderíteni dolgokat. Mikor idejöttem elsősként az volt az első dolgom, hogy felderítsem a kastélyt.
Elismerően pillantok rá, ugyanis nem sok fiút, férfit ismerek a környezetemben, aki a hegedűjátéknak hódolna. Irigylem azokat, akik képesek azon a hangszeren játszani, nekem ahhoz sose volt affinitásom. Kicsi korom óta a zongorához vonzódom, talán azért, mert Bowen is azon tud játszani...nem tudom.
Igazad van, ha úgy érzed, hogy jó embert neveltek belőled mert láthatóan az vagy. - jegyzi meg kedvesen, amire egy kicsit zavarba jövök.
Ez aranyos tőled. Pedig még nem is ismersz. - válaszolok neki, de valóban jól esik ez a burkolt bók, amit megfogalmazott. Anyuék szerintem büszkék lennének rám, legalábbis remélem, hogy onnan, ahova majd egyszer én is kerülni fog, örömmel tekintenek le a lányukra.
Darian valóban egyre inkább kezd megnyílni, ugyanis mesélni kezd a szüleihez fűződő viszonyáról.
- Az én szüleimet inkább nem firtatnám. A lényeg annyi, hogy nem igazán állok közel hozzájuk.- mondja halkan, szinte suttogva a dolgot.
Nagyon rossz hallani az ilyen dolgokat. El szoktam gondolkozni, mikor valami hasonlót hallok valakitől, hogy vajon mi a jobb: ha az embernek meghaltak a szülei és sosem találkozott velük, csak képekről ismeri őket, mint én, vagy élnek, de nem alkotnak egy családot, a szülők nem igazán foglalkoznak a gyerekkel, aki ettől magányosan érzi magát? Nem tudom, ez elég filozofikus gondolatmenet, amit inkább nem osztok meg a sráccal. Nem mintha nem bíznék benne, vagy valami, csak mesélnem kéne akkor anyuékról, attól viszont elfog a düh minden egyes alkalommal, ha rájuk gondolok...és akkor lehet, kifecsegnék olyan dolgokat, melyről jobb, ha külsős nem tud. Mert veszélybe sodornám őt is, és a másik oldalt is. És egyiket sem szeretném.
Darian kérdése ránt vissza a jelenbe, mikor megkérdezi, miket szeretek olvasni.
- Hát...- gondolkozom el – Jobbára mugli íróktól szoktam olvasgatni, szeretem az ő történeteiket. - válaszolok végül. - Monte Cristo grófja, Gyűrűk Ura, meg hasonló kis olvasmányos történetek, amikbe...amikbe el tudok mélyülni. Az olyan könyveket szeretem, amik magukkal ragadnak, elgondolkoztatnak és adnak valami pluszt. - nézek rá. - És te? Most épp mit olvasol? - bökök a kezében lévő fekete borítású könyvre. - Csak nem valami titokzatos, sötét dolgot? - kérdezem viccesen.

Josephine

- Igen. Félvér vagyok szóval ez sem áll távol tőlem. Ha meg nálam történne hasonló eset, nem úszná meg szárazon a tettes. Egy biztos, ha nem is gyilkolnám le, azért nem maradna hang nélkül az incidens és tettek nélkül sem, ha arra kerül a sor. - *Oké ebbe az egész dologba kissé beleéltem magam. Nem igazán szoktam fel kapni a vizet semmi miatt... kivéve ha könyvről van szó. Igen  a kielemzés bizony megtörtént és tetszett az eredmény ezért is nem mentem el. Meg hát annyi udvariasság, amúgy is szorult belém, minthogy ilyenre vetemedhetnék, hogy valami mondvacsinált indokkal lelépjek. Á, nem én nem ilyen vagyok. Az elismerő pillantásnak örülök. Legalább nem néznek hülyének és ez haladás. *

*Amikor megejtem azt a kis bókot láthatóan zavarba jön, de nem nagyon és még ez is csak bájosabbá teszi. Úgy érzem nem csak szerelmem lesz, majd hanem lassan kezd kialakulóban lenni egy egészen új barátság itt és most ezzel a lánnyal.* - Jó ember ismerő vagyok. - *Mondom szívből jövő mosollyal, mert ez igaz. Eleve nem beszélgetnék már vele, ha kiderülne, valami szadistával hozott össze a sors, de itt ez nem áll fent, és ennek nagyon is örülök. * - Szóval nem kizárt, hogy a levont következtetéseim helyesek, amit magamban lefojtattam. - *Teszem még hozzá. Látom, kicsit elgondolkozik a kijelentésemen, amit a szüleimről ejtettem meg. Kiskoromban minden jó volt. utána változott meg minden, miután ide kerültem az iskolába. *

* Nem akarok belegondolni, hogy kezdődött a változás mégis ezt teszem. Mikor első évem után hazaértem a Roxfortból nem vártak a vasútállomáson. Egyedül kellett hazamennem, mert miután vártam egy-két órát és azután sem jelentek meg, úgy gondoltam ideje lenne. Így hát kiléptem a varázslatos peronról, ahol már egy teremtett lélek sem volt és máris a varázstalan emberek világába kerültem. Fogalmam sem volt merre induljak el, de végül egy kedves öreg néni adott nekem választ, mikor megkérdeztem merre van a lakhelyem. Így elindultam a mutatott irányba és elvesztem a tömegben. Soha nem felejtem el azt a napot. Késő éjszakáig kóboroltam különböző sikátorokban. Emlékszem, arra a hajléktalan emberre, aki vigaszt nyújtott elkeseredésemben és aki rám talált az egyik sikátorban, miközben ott ültem a földön falnak vetett háttal, összekuporogva*

* Kedvesen közeledett felém és bennem egy csepp félelem sem volt, amikor felnéztem rá. Leginkább egy nagydarab mikulásra emlékeztetett, aki a koszrétegektől tűnhetett olyan öregnek. Felém nyújtotta a kezét és én hezitálás nélkül fogadtam el a felsegítést. Utána megkérdezte, hogy merre akartam kilyukadni, mire a válaszom után készségesen hazavezetett. Ott, miután az ajtóban készült tőlem elköszönni, megjelentek a szüleim és se szó se beszéd elküldték szerény segítőmet. Akkor törhetett össze bennem visszavonhatatlanul valami, ami a szüleimhez kötött. Azután pedig szabadkozva mondták,   elfelejtették, hogy ma érkezem meg az iskolából. Ez a törést még inkább mélyítette. Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg igaz lehet. Akkor már nem igazán voltak a szüleim, csak név szerint. De én már nem tartoztam a családjukba. *

*Visszatérek az emlékektől és már érdeklődve hallgatom, hogy miket szeret olvasni. * - Tehát te is szereted őket. Én is sok mindent olvasok tőlük, de nekem nincsenek konkrét kedvenceim. Amilyen könyv a  kezembe akad, azt elolvasom. - *Mondom a komor emlékek nyomott hangulatától eltekintve egy mosollyal. * - Hogy mit olvasok? - *Nézek megint a könyvre.* - Hát, hogy őszinte legyek fogalmam sincs. - *Vallom be.* - Nincs rajta cím, se író és egy kukkot sem értek belőle. Pedig ez ritkán fordul elő. Ez a könyv egy igazi talány, amit csak véletlenül sikerült leemelnem valamelyik polcról, meg sürgős olvasás vágy kerekedett felül rajtam. - *Itt kis híján elnevetem magam, ahogy visszagondolok, mit láthatott Madame Cvikker belőlem. Egy süvítés, egy könyv az asztalon, majd egy-két szavas beszélgetés és a forgószél már el is tűnt a könyvvel együtt, amit szerintem még a könyvtáros sem igen tudott volna azonosítani, olyan gyorsan lezajlott az eset.*

Valami bunkó mardekáros:D

Zavartan lépek ki a teremből, ez túl sok információ mára. Először kedves, aztán utál, aztán kedves. Legalább a kedvessel fejeződött be, de akkor is, ki vagyok én, hogy ezt tudnom kellene követni? Tuti, hogy ha Roxfortos volt, a süveg a Mardekárba osztotta. De vajon ez a hirtelen váltás általánosságban mardekáros tulajdonság vagy csak ő ilyen? Nem hiszem, hogy valaha is meg tudnám, mivel nem valószínű, hogy a közeljövőben bármilyen mardekárossal kapcsolatba lépnék. Kivétel persze Madeline, de rá valahogy sosem tudok átlagos mardekárosként tekinteni, talán azért mert őt egyáltalán nem könnyű általánosítani. Viszont a professzor mindenképp nehéz esetnek számít, hiszen amellett, hogy mardekáros még felnőtt is, ráadásul tanár. Nem tudom, talán a mugliismeret még külön megnehezíti a dolgokat, de ebben nem vagyok biztos.

Néha kioktat, szónokol, elmondja mit kell csinálnom és ezzel meg is tudnék békélni, elhinném, hogy ő ilyen. Tökéletes tanáralapanyag. Viszont amikor felveszi az emberi alakját akkor tud félelmetes, vagy nevetséges is lenni. Túl sok ez nekem, jót tenne egy kis friss levegő, mert a mondatai még mindig ott visszhangzanak a fejemben.

"Persze nem baj, ha érdeklődik, de azt tegye óvatosan, kifinomultan."

Azt hittem óvatos és kifinomult voltam. A legrosszabb, hogy tudom, mindent kihoztam magamból amit csak bírtam. Ez volt a legtöbb, a maximum, erre úgy dorgál meg mintha nem is próbálkoztam volna. Valljam be, hogy így sikerült? Na azt már nem.

"Tanuljon a Mardekárosoktól, azok mindig elérik, amit akarnak, úgy, hogy az ember csak kapkodja a fejét, miközben kihúzzák belőle az információt."

Persze, általában így szokott lenni. Ha egy hugrabugos megkér valakit Malazár házából, hogy tanítson meg neki ezt-azt az mindig készséggel segít is. A fura az, hogy talán még így is lenne, ha sikerülne megtalálni a megfelelő embert, de ki mer próbálkozni? Ez a ház-rendszer néha bosszantó tud lenni, az embernek az az érzése, hogy beskatulyázzák, ráadásul a saját érdekében. De azzal, hogy kvázi el lesznek különítve adottságok és érdeklődési kör szerint a diákok, csak kisebb az esély a keveredésre. Mondjuk a Hugrabug, a Hollóhát és a Griffendél között nagy az egyetértés, szóval ezt akár vissza is vonhatom. A Mardekár felé vannak előítéletek leginkább, mert előítéletesnek tartják őket. Jó, lehet, hogy nem mindenki mondja ki nyíltan, de szerintem bárkit kérdeznék a házamból, egy mardekároshoz fordulna utoljára. Mindegy, zavaros az egész.

Lassan indulnék vissza a klubhelyiségünkbe, de néhány lépés után megtorpanok. Az egyik ablaknál az a különösen bunkó mardekáros pöffeszkedik. Najó, talán csak túl fáradt vagyok és belelátok dolgokat, de nekem akkor is határozottan gúnyosnak hat, már a testtartása is. És akkor tanuljak tőlük, jó vicc. Még ha meg is tenném, ő például mikor segítene bárkinek is? Valószínűleg még van egy elegáns kis aranyvérmániája is, csak, hogy a kép teljes legyen.

Akár oda is mehetnék hozzá, hogy a következő órára már a sikertelen póbálozásom hírével menjek. Ráadásul ez jó ürügy is lenne megint egy személyesebb téma boncolgatásához, de sajnos ehhez bátorság is kellene. Ami nálam a mai különóra után ápolásra szorul a következő bevetés előtt.
Így el is halasztom a tervemet, közben még hozzáteszem azt is, hogy valamelyik barátságosabb és nyíltabb kinézetű mardissal fogok kezdeni, ha egyáltalán kezdek bárkivel is. Mondjuk nem tudom, hogyan lehetne felvezetni egy ilyen témát, ráadásul úgy kéne, hogy az érintett ne is tudjon a célomról. Ezt is gyakorolnom kell még, mármint a titkolózást. Amíg minden az arcomra van írva, addig nem sokra megyek ezekkel a tervekkel. Ezt el is határozom, majd igyekszem minél céltudatosabban elhaladni a fiú mellett.

Zene, mégpedig amire írtam  

Céltalan kullogás a folyosókon. A mai napi program. Unalom a köbön, de most örülök ennek.
Caplatok mint egy zombi, senkire és semmire nem figyelve. Kótyagosan, elgyötörten, fáradtan.
Úgy érzem széthasad a fejem. Rámorgok a napfényre, amikor a felhő elől kibukik a nap, és fényt vet a szárny eme részére. Úgy barangolok itt, mintha itt lelnék gyógyírt a migrénre ami gyötör.  Így még morcosabb vagyok, mint általában, pedig már az is elég elviselhetetlen egyesek szerint...
Egy lépés... lassulok. Kettő... megtorpanok. Kezemmel a halántékomat masszírozom, szusszanok egy kicsit. Hunyorgok ahogy a fájdalom belülről mardos. Talán jobb lenne visszamenni a hálókörletbe... halál, letaglózom. És pont itt kell ilyen elgyötörten mutatkoznom... Nyugati szárny, griffes kánaán... Erre vitt a lábam, semmi több. Vagyis... Öt perce még úgy csorgott a nyálam valami zaftos kis csipkelődésre, hogy ezt találtam a legmegfelelőbb helynek, hogy kiéljem magamat valakin, de mostanra ez lehetetlen lenne. Valami rontás talán... vagy még az is lehet, hogy megmérgeztek. Hányan akarják a halálomat? Sokan kívánhatnak a föld alá... Legalábbis, azok a lányok, akik zokogva temetkeztek a tenyerükbe, amikor közöltem velük a „rossz hírt”, biztosan nem kedvelnek túlságosan. Igen, hát ez valószínű... de azért ez már durva lenne nem?

Próbálom magam meggyőzni hogy semmi ilyesmiről nincs szó... csak kimerültség, kevés alvás, sok tanul... na jó ezt még én sem gondolhatom komolyan, de biztosan csak kimerültség, ennyi...
Felgyorsítom lépteim. Reszelős lihegésben török ki, nem bírom tovább, le kell dőlnöm vagy valami. A folyosó lassan elhomályosul, s az ablakokon át betoluló fénysugároszlopok közt csak nyurga árnyalakok röppennek el mellettem. Megállok... a falnak támaszkodva zihálok. Ziláltabb már nem is lehetnék, szégyen... Megrázom a fejem, mint egy ázott kutya, remélve hogy ettől magamhoz térek... kicsit. Hiú remények... itt fogok kinyúlni mindenki szeme láttára. Aztán sikerül visszanyernem a látásom, megint egész jól vagyok. Az émelygésem alábbhagy. Gyorsan el kell tűnnöm innen, könnyű préda vagyok ilyen satnya állapotban. Tovább tűnődöm, messze menően spekulálok vajon mit ettem, ittam az elmúlt 24 órában. Lassan üldözési mánia lesz úrrá rajtam, mindenki ellenség! Már ki is ment a fejemből, hogy lehet, hogy csak egy egyszerű betegség. Biztos hogy átok vagy méreg, és valaki el akar tenni láb alól.

Nyögve lökök egyet magamon, veszélyesen eltávolodok a faltól, pedig még az egyensúlyozás sem könnyű most. Erőt veszek magamon, kényszerű mosolyt erőltetek az arcomra, és szenvtelenül haladok tovább, hogy kilyukadjak valahol. Leginkább a gyengélkedőre kellene futnom hogy megmondják meg fogok e halni, vagy mi van, de ahhoz túl büszke vagyok. Inkább a halál... Alvás... ez a legkézenfekvőbb megoldás most a problémámra. Tovább csörtetek, csak előrelátóan, mintha egy szemellenző gátolna, tekintetem mélyen magam elé mered, és aki az utamba téved  -legyen lány vagy fiú- ingerülten söpröm arrább az útból, mintha csak egy kis piszkot pöckölnék félre. Apró verejtékcseppek ülnek ki a homlokomra, arcom mégsem forróságtól vöröslő árnyalatban tetszik, inkább halálsápadt, szürke színben „pompázik”. Úgy nézhetek ki, mint valami drogos elvonási tünetekkel küszköve. Ki tudja mit fognak terjeszteni ezek után...?

Megállok. Ismét... Nem jutottam messzire, de egész jól haladok. Szemenszedett hazugság, úgy kínlódok, mint egy sebzett vad. Mögöttem egy ajtó csapódik, illetve záródik be, de minden apró hang bántóan sérti a fülemet, mintha a dobhártyámat szaggatná. Eltorzult vonásokkal tekintek a hangforrás irányába. Nicsak-nicsak. Mr. Minticz irodája. Az aranyvérű mardekáros, aki eladta a lelkét a mugliknak! Sosem tudok betelni a sztorikkal, miket csupán holmi szórakozásból találtunk ki, miként siklott ki az élete a szerencsétlennek. A sorsnak nagyon jó humora van, becsülöm ezért. Némiképp kicsit felderülök, arcomra egy gunyoros mosoly ül ki, el is feledkezem róla, mennyire nincs helye most ilyen vonásoknak. Az ajtó előtt egy hugrás lány álldogál. A vállam fölött eltekintve tűnődöm, vajon mi dolga lehetett. Iszonytató, hogy egyesek oda vannak a muglikért! Nem gondolok ilyesmire, mert pillanatnyi jóllétemnek is hamar aláásnék, ha tovább boncolgatnám mennyire ki nem állhatom a mugli csőcseléket. Egy könnyed, méltóságteljes mozdulattal pördülök egyet a sarkam körül. Még ilyen állapotban is képes vagyok példát statuálni, milyen is egy büszke aranyvérű.
Tekintetem keserűen esik a lányra, mintha előre sajnálnám, ami rá vár. Vasvillaszemekkel méregetem. Megvan, ki segít át a lázálmomon. Egy lefegyverző mosollyal közelítem meg, peckes tartásban sodor felé valami megfoghatatlan erő, amiből táplálkozhatok, és kicsit elodázhatom a rosszullétem, ami talán már el is múlik lassan. Méltatlankodva hümmögök, ahogy a közelébe érek, fejcsóválva állok meg, majd ércesen köhintek egyet mielőtt kiejteném a szavakat, amik ott sorakoznak a nyelvemen. Már rég tudom, mivel fogom letámadni.
-Nem úgy nézel ki, mint egy sárvérű, de lerí rólad, hogy nem vagy épp... tisztavérű, hogy ezzel a kifejezéssel éljek. -hangom szép fennköltséget sugárzó tónusban cseng- Mi több... érdekelnek a muglik... -kissé megvető, árnyalati fintorral siklik rajta végig a tekintetem, majd fejem félrebiccentem, és megenyhülve mosolyodom el, némileg szánakozó hatással.
-Oh... bocsáss meg! Gary! Gary Fitzroy! -mutatkozom be egy vérszegény vigyorral, és készséggel nyújtom felé a kezem. Remek alakítás.
-Láttam ám, hogy figyelsz... a mugliismereti órákon nem tanítják, hogy illetlenség valakit feltűnően bámulni? -támadom le pimaszul, egy elégedett mosollyal, és remélem, hogy sikerült zavarba ejtenem.
-Jaj, és kérlek... -teszem hozzá izgatottan- mondd, hogy igazam volt! -fél szemmel hunyorgok, mintha nagyon szorítanék, és nyilván tudja, hogy a kérdésem a származására vonatkozott, amit elsőnek boncolgattam. Hacsak nem olyan gárgyult, mint a többi hugrás háztársa.

[[meg még az ajándék :]]

Gary! Gary Fitzroy!
[meg még az ajándék :]

Céltudatosan elhaladni, nem bámulni vagy ilyesmi. Ugyan, dehogy. Olyan lennék?
Persze, hogy olyan vagyok. Mikor közelebb érek hozzá akaratlanul is szemügyre veszem, hiszen mit keresne egy mardekáros a griffendélesek főhadiszállásán? Meg egyébként is, jó megnézni az embereket, néha különös dolgokat lehet észrevenni. Talán valamelyik griffendélessel kavar? Ahogy a gondolat megfogalmazódik bennem nagyobb figyelmet szentelek az öltözékére, de nem tűnik fel semmi különös. Az arca viszont határozottan nyúzott, talán beteg. Mindegy, engem aztán nem fog érdekelni.

Bámulni attól még bámulatom, nem? Minél tovább nézem annál butábbnak tűnök és annál jobban látszik, hogy valami nincs rendben vele. Meg velem sem, nem kellene, hogy érdekeljen. Mert nem is. Mármint... Uh, belezavarodtam. De inkább ez járjon a fejemben, minthogy erősödjön az az elhatározás, miszerint nekem meg kellene kérdeznem mi baja. Miért kellene? Nincs semmi közöm hozzá. Vagy az számít, hogy egy iskolába járunk, az már köz? Vagy mi...

Egy biztos, ha gondolkzom, az meg fog ártani. Neki. Vagy nekem. Ha jobban belegondolok neki nem valószínű, ő talán fel sem veszi, nem idegesíti fel egy kis hülyeség. Ellenben, ha valamit beszól azon én hetekig rágódom majd, jobb lesz, ha minél hamarabb és minél gyorsabban távozom innen. Ha nem tűnne menekülésnek az is jót tenne, legalább az önérzetemnek. Már meg is van az elszántság viszont a felém küldött bizarr mosolya megállít és arra készetet várjam be és készüljek fel, akármit is akar.

Bár úgy tűnik semmit. Kitalálta, hogy félvér vagyok, hát nagy cucc. Végülis csak társadalmunk hetven százalékára igaz. Ennyire kéne félvállról vennem, de mégis elsőre beletalált az egyik kedvenc témámba. Gratulálok, nyertél egy autót. Ja, hogy nem tudod mi az? Hiszen aranyvérű vagy, mi más is lennél. Hogy is mertem rólad olyan alantas dolgot feltételezni, hogy intelligens vagy mondjuk tájékozott vagy, elnézést a feltételezésért.

Ilyenkor jó, hogy nagy vaárzslónak kell lenni a legilimenciához, az a sok szerencsétlen aki belelátna a gondolataimba valószínűleg már a mungóban lenne. Ebben az esetben mondjuk még csak nem is bánnám. Aztán csodálkoznak, hogy miért utálja mindenki a Mardekárt. Sztereotípiák. Lehet, de ők meg rátesznek még ezer lapáttal. Vagy nem tudom a nagymúltú családok mit használnak lapát helyett. A házimanó kicsit beteg ötlet. Persze, nem is kéne ezen gondolkoznom, de akkor is, nem hozhatott volna fel mondjuk valami olyasmit, hogy igénytelenül öltözöm? Még mindig az a híres, szinte obszcén vigyorral megáldott dínós pólót viselem, ami még csak kicsit sem mondható elegánsnak. Fikázza le vagy bánom is én, de miért kell pont a származásomat előhozni. Hol tehetek én arról? Hogy lehet valaki olyan unintelligens, hogy ez alapján ítéljen?!

- És hol tehetek én arról? Hogy lehetsz ilyen unintelligens, hogy ez alapján ítélsz meg? - Hm. A mugliismeret egy jó pont, én választottam, bár nem értem mi baja vele. Mármint tudom, hogy muglik, fúj, undorító, nem nyúlunk hozzá, de azért ehhez is kell egy bizonyos fokú elvakultság. De az akkor is más, bár lehet, hogy csak nekem.

Észrevette, hogy bámulom, hát ehhez aztán zseninek kell lenni. Nem vagyok jól nevelt, na és? Most úgy örülnék, ha a képébe vághatnám, hogy aranyvérű vagyok, de ez nem így megy. Én is ráerősítek az ő előítéleteikre, így nem tudom milyen jogon nézem le. VIszont ez nem a filozofálgatások ideje, inkább elő kéne állnom valami elmés válasszal. Csak az a baj, hogy ez a nap nem éppen segít az ilyen gondolatok alakulásában és jó esély van rá, hogy ha elkezdenék beszélni, még nagyobb hüylét csinálnék magamból mint egyébként. Bár úgy látom, hogy kedves Gary Fitzroy szemében lejjebb nagyon már úgysem süllyedhetek.

- Bocs, hogy bámultalak, de egyszerűen nem lehet máshova nézni, ha itt sajnáltatod magadat a folyosó közepén. - Csak úgy kicsúszott a számon, de azért gondolatba megveregetem a vállamat érte. Ilyet is csak szökőében egyszer sikerül kinyögnöm és olyankor nagyon büszkének kell lennem rá, kár, hogy senki sem látja. - A nevem Melore Lainey és mugliismereten a muglikról tanulunk, bármilyen meglepő is lehet ez számodra. Csak azért mert nem fintorgok mindenkire akit látok, már nem is lehetek aranyvérű?

Igazából mosolygott mikor megszólított. Ezt most kicsit elrontottam, szóval illene gyorsan korrigálni. - Egyébként eltaláltad. Felírhatod magadnak, hogy még eggyel több dologhoz értesz. - Próbálom felvenni a stílusát, de nincs bennem elég arrogancia és nem is érzem magam felsőbbrendőnek. Azért  remélem nem úgy hat ahogy érzem magam: sarokba szorítottnak és sértődöttnek.

Rémes kedvesség. Az alapelvem. Már már egy életérzés. Negédes hangon libabőrösre borzolni a bőrüket, hűvös határozottsággal lefagyasztani naivan jóhiszemű mosolyukat, sötét, dölyfös vigyorral de töretlen „ártatlansággal” torkukra forrasztani a szavakat. Sajnálatos, milyen védtelenül esetlenek előttem, pedig még nem is akarok semmi „rosszat”, de már legszívesebben elbújnának a világ elől. Ritka kincs, aki néhány percnél tovább bírja, sőt még élvezi is a kihívást. Bizony, meg kell becsülni és ki kell élvezni minden pillanatot. De ki gondolta volna, hogy pont egy sárgában virító bájos diáklány mer majd ilyen hangon szólni hozzám, sőt, mit több ledohog. Végül is nem egy kirívó jelenség, sokan kíséreltek már meg ellenem hasonló „merényletet”, de mind hamar elvéreztek, túl hamar... még mielőtt élvezni kezdhettem volna. Milyen keserű sors... az unalom letargiájára kárhoztatva élni. Gyászos sóhaj, némileg őszinte, önironikus mosoly, hatásszünet...

-Oh, micsoda fatális tévedés... -csóválom meg a fejem keserűen- Én nem ítélkezem feletted, vetlek meg... vagy... nevezzük bárhogy! -kuncogok lekicsinylően, továbbra is jól szórakozva, bár arcomon inkább csak erőltetett meglepetés tetszik, egy álszent mosoly kíséretében. A legtöbben valamikor ilyentájt veszítik el a fonalat, néhányaknál pedig el is pattan a húr, s csak pironkodva magyarázkodnak. Mintha ez töltene fel új energiával, a fejem kitisztul, és már egész stabilan állok.
-Csupán levontam a következtetést, a nyilvánvaló tényeket. -folytatom a szokott hűvösséggel ahogy megejtek egy szúrós pillantást az iroda bejárata felé- De úgy látom az érzékeny pontodra tapintottam és ki vagy élezve a témára... Mily elragadó... -ejtem a szavakat lassan, és keserűen, ahogy fesztelenül megközelítem pár vontatott lépéssel. Zavarba ejtően fixírozom, tetőtől talpig, s rajta tartom a szemem, ezzel is növelve a nyomást, ahogy mindig is szoktam. Nem sokan tudják rezzenéstelenül állni ezt az acélos pillantást. Kész megmérettetés velem szemben állni.
-Nem ismerlek, és jelentéktelen vagy számomra... -folytatom végre leereszkedően, úgy, mintha letromfolnám azon feltételezése miatt, hogy bárminemű megítélést tettem volna irányában-, akár az a pad ott... -egészítem ki mondandómat, majd egy olyan briliáns mosollyal fordulok vissza hozzá, -elhessegetve a borús jellemem fekete fellegeit-, hogy szinte teljes fordulatot vége, még a hangom is megenyhül, megbocsájtó, vagy inkább -leginkább-  szánó hangszínt öltve. Ilyen színészi bravúrra talán csak én vagyok képes. Ég és föld, mi az nekem? Szinte megcsúfolom hétköznapi, közönyös, bár csöppet sem indulatmentes társalgásunk normáit, ezerféle hangszínnel és gesztussal, mimikával játszadozva. A legtöbben képtelenek kiigazodni furcsa, már-már prominens színészi modoromon.
-Csupán … -dőlök unottan a falnak, zsebre téve kezeimet, mintha csak egy könnyed társalgás közepén járnánk- a magadfajtákat ösztönszerűen vonzza és foglalkoztatja az alávetett mugli társadalom. Ez valamiféle természetes késztetés lehet nálatok... elgondolkodtató! -spekulálok mézesmázosan, mintha egy jelentéktelen tárgyi szempont lenne eszmefuttatásomhoz, semmi több...

Még csak most kezdek belelendülni, szép felvezetés, legalábbis kezdetnek jó, de ennyivel nem fogok megelégedni. Érzem hogy még sokkal többet hozhatok ki a helyzetből. Ígéretes fogás.
Még egy sértést is kaptam. Ha tudná, hogy minden egyes szót, amit ellenem irányít, mennyei falatként habzsolok, belátná, hogy reménytelen a helyzet, de erre nem adom meg az esélyt.
-Ó, sajnálom. Magadra vetted... Bocsáss meg, ha a lelkedbe gázoltam... nem volt célom. -válaszolom szomorú szeretettel, ahogy lefagyasztom arcomról a számító mosolyt, hűvös komolyságot léptetve a helyébe- De lásd be Melore, ha nem érintene kellemetlenül a téma, nem estél volna így nekem, amikor ártatlanul felvetettem. -alapozom tovább kis cselszövésem, „angyali ártatlansággal” és biztos vagyok benne, hogy meglesz a hatása.
-Biztosan nehéz beletörődnöd a sorsodba, nem hibáztatlak! -teszem hozzá végezetül, egy „bíztató”, de annál ördögibb mosollyal arcomon.

[ARY]

gARY
- meg a gekkózene -

Nem hittem, hogy ilyesmin valaha is meg fogok lepődni, de mégis. Itt áll előttem és nem értem, nincs értelme, nem tudom mit, miért csinál. Legszívesebben tátott szájjal bámulnék, de azt nem lehet, nem lenne szabályos.
Ám legyen, csinálom ahogy ő akarja, még, ha nem is jövök majd rá az okokra, egyszerűen csak követni kell az eddig, darabonként elémrakosgatott rendszert. Vagy össze akar zavarni, vagy alapból így gyártották. Erre azt hiszem kisebb az esély, senki nem születik így, vagy, ha mégis, az már megoldhatatlan lenne számomra. Ennek értelmében kissé félrebillentem a fejem és a lehető legőszintébben nézek vissza rá és csak önmagamat adom. Ha ebbe nem zavarodik bele akkor nincs ötletem, ennél többre sosem voltam képes.
- Pedig nekem úgy tűnik mintha ítélkeznél, lenéznél és meg is vetnél. Sőt, ezt mind egyszerre. De, hogy a reakcióm elragadó lenne? Hát ezt azért erősen kétlem, hiszen a tőlem telhető legbunkóbban válaszoltam. Tudod egyáltalán miért és, hogy milyen érzés? - Itt az ideje a hatásszünetnek, ez még belefér az őszinteségbe, nem? Csak néhány pillanatra van szükségem amíg összeszedem a gondolataimat. - Nekem ez nagyon nagyon nagyon... - ennyi vajon elég lesz? - rosszul esik. Tényleg.
Én aztán tudok nyomatékosítani. Igazi mestermű lett és még hazudnom sem kellett. Értelme sem lenne, hiszen az első percben kiderülne, mivel képtelen vagyok megjátszani magam. Igaz, ezek a féligazságok sem éppen a legtökéletesebbek, de annyira azért nem adhatom ki magam. Ez csak éppen annyi amennyit már eddig is tudott és amennyit egyébként is felhasználna ellenem. Csúnya dolog, de csakazértis szépen fogok játszani. Faji sajátosság, vagy nemtudom.

Nem tetszik, hogy bámul, az meg aztán végképp nem, hogy egy padhoz hasonlít, viszont a tökéletes választ ki kell dolgozni. Nem vagyok egy gyakorlott vitatkozó és a sértegetés csak felidegesít, ami nem könnyíti meg a gondolkodást. Túl közel jött, utálom az ilyet, persze csak akkor, ha nem ismerem az illető szándékait. Semmit nem tudok róla, első ránézésre unatkozó modoros görénynek tűnik, bár, ha belegondolok akkor másodjára is, szóval jobb lesz ha lesütöm a szemem, már csak azért is mert úgy bámul mintha addig akarná karmolni a hasamat, amíg önként nem adom át neki a szerveimet. Mintha ennek lenne értelme. Hátrálni kezdek, ami eléggé úgy tűnhet mintha csapdába estem volna, de nem. Akár el is futhatnék, előkaphatnáma  pálcámat vagy akármi. De mi van, ha kinevet majd és egyszerűen itthagy, aztán két évig nem merek majd a szemébe nézni.
- Te, öhm, most bántani akarsz engem? Csak sértegetsz és úgy viselkedsz mintha nem lennél teljesen ép. Mit akarsz, az jelentené számodra a legnagyobb örömöt, ha spontán elbőgném magam és bevallanám, hogy mindig is arra vártam, hogy valaki felnyissa a szemem az aranyvérűek felsőbbrendőségével kapcsolatban? Nem tudom, bár biztos vannak olyan emberek akiket ez elégít ki, de ha engem kérdezel nem éppen egészséges életcél, vagy nevezd aminek akarod. - Egész tűrhetően sikerült kivágnom magamat a szituációból, hiszen csak úgy dőltek belőlem a szavak, mindenfajta mesterkéltség nélkül. Jó lenne elképzelni mi jár a fejében...
Igen, ő tud valamit.
Az ilyen csajokat nem is érdemes cseszegetni.
Hűűű.
Bármelyik variációt imádnám, de fölösleges ilyen ábrándokat kergetnem amíg ekkora gondot okoz megvédeni magamat. Csak egy gonosz mardekáros, nem is kéne foglalkozni vele, de az ilyenek tudják kit kell kinézni maguknak és lássuk be tökéletes célpont vagyok. Minden sértés talál, utána meg csak beszélek össze-vissza. Akármennyire is elmerültem a helyzet elemezgetésében, egy újabb mondata azért megragadt bennem és bárhogy is próbálom értelmezni, semmi jóra sem tudok gondolni.
- Mégis, hogy érted azt, hogy beletörődni a sorsomba? - Egyáltalán mi lenne a sorsom? Távolmaradni a varázsvilágtól, mert nem vagyok méltó rá? Vagy az aranyvérűek istenítése egész életemben? Ötletem sincs, de úgy tűnik csak véletlenül ejtette el ezt a mondatot, úgyhogy jobb is, ha nem bonyolódom bele túlságosan. Inkább továbbra is a padlót fikszírozva várom a válaszát - nem épp türelmesen.

[-Látszik, hogy nem ismersz!]

Add el a lelked (nekem)...  

Tiszteletteljes csendben, áhítattal teli lelkesedéssel fogadom újdonsült játékszerem szívszorító monológját. Mindig felsejlik bennem, mily keserű végre vagyok kárhoztatva, de az ilyen esetek  felébresztik bennem a reményt, hogy talán mégis kielégíthetem -mások számára talán beteges- vágyaimat. Kevesen tudják mennyi -mézédes- meglepetést tartogat hitvány, egyszerű, értéktelen valójuk. Én csak segítek felszínre hozni ezeket az elkallódott ösztönöket. Persze nem mindenki él a tálcán kínált páratlan lehetőséggel. A tudásnak ára volt, és ez most sincs másképp. Sokakon viszont nem érdemes rágódni. A puding próbája az evés. Az ízletes falatokat jól ki kell élvezni. A jó bort sem szabad túl hamar lenyelni. Ez a szabály itt is érvényes. Lassan és méltóságteljesen kell adagolni a mérget, amely szépen felemészti prédánk kívánatos bensőségeit és az erős látszatot. Lassú, kínos halál. Az érzelmek és a lélek játéka. Felnyílik a szemük, és nem a tompa sötétség letargikus bugyraiba fognak tengődni életük végéig. Az arra méltók talán még új esélyt is kaphatnak. Sosem értettem, miért ilyen hálatlanok a kiszemeltjeim... hisz csak rajtuk áll... na jó, ez talán nem teljesen igaz: Imádok istenséget játszani... vagy épp halált? Ez a végén derül ki...
-Látszik, hogy nem ismersz! -cöcögöm kényelmesen ahogy továbbra is hideg mosollyal kémlelem az arcára kiült leplezetlen érzelmeket. Valóban elbővülő jelenség a maga gyermeki őszinteségével. Minden elővigyázatosság nélkül tárja fel előttem a lapjait, én pedig készséggel használom ki gyenge pillanatát. Ebből táplálkozom és senki sem volt még ennyire sebezhető! Mint egy ingatag kártyavár, úgy dönthetném le, egy óvatlan érintéssel, vagy egy apró, meggondolatlan lehelettel. Imádom a végleteket! A pattanásig feszített határokat, a szélsőségeket. Valahogy mindig arra sarkallnak, hogy tovább...és tovább... Hogy építsem tovább a reszketeg építményt, amíg csak lehet, és élvezzek ki minden pillanatot, hogy aztán a fináléban... a kezem alatt váljon semmivé. Mert egy ilyen játék mindig ezzel végződik!

Önfeledt mosollyal kémlelem tovább, ártatlanul, de tekintetem mögött mintha egy látens oroszlán lapulna lépésre várva, hogy végre kiölthesse áldozatára borotvaéles karmait, és cafatokra tépje... Ám ezzel csak magam fosztanám meg az élvezettől, hisz örömteli lenne, az biztos, csak elmaradna a mámoros kábulat, ami hosszan körülölel, és elkápráztat. Ezt az élményt nem hagyhatom veszni, így megacélozom legendás önuralmam, és színészi lényem, majd egy ma született bárány képére cserélem gyarló személyem. Hát nem mesteri? A füleimnek szokatlan panaszkodást megunva lépek a tettek mezejére, és immár leplezetlenül próbálok hevesebb reakciókat előcsalogatni esetlen alanyomból. Több életerőt és küzdelmet!
Fanyarul elfintorodom, majd egy unott lökettel hozom magamat mozgásba, elrugaszkodva a faltól. Játsszam az irgalmas szamaritánust, vagy fagyasszam meg egy baziliszkusz pillantásával?
-Ejnye kislány... -cöcögöm végül mégis a második verzió módjában, egy lesújtó, hűvös hangon, mint aki épp egy haláltáncra hívna egy kósza lelket. -Az első dolog, amit jól véss az eszedbe, hogy soha nem beszélek mellé! -közlöm harapósan, egy nyúlfarknyi távolságban tőle, ahogy baljósan elsuhanok mellette az arca közelében, és ráérősen megkerülöm.
-Őszintén csodállak... nem vagy figyelemre méltó csak egy esetlen... kiszolgáltatott... hétköznapi... jelentéktelen, egyszerű lány, és még mindig él benned a tudat, hogy bármiféle jelentőséggel bírsz, vagy hogy érdekelnek az érzelmeid! Lenyűgöző...  -közlöm szomorú szeretettel, ahogy a talár vontatottan siklik az egymást követő elegáns léptek után. Tudatosan nehezítek egyre nagyobb nyomást foglyul ejtett zsákmányomra, és egy keserű, lesajnáló pillantással igyekszek „együttérzést” tanúsítani.
-Mihez kezdjek így veled? -sóhajtom gyászosan. A háta mögé érve kéjjel szívom be a haja illatát, kezem pedig szenvtelenül csúszik végig a vállán lefelé a karjáig, majd a csuklójához érve kényszerítően emelem fel a kézfejét, akár egy érdekes, különös tárgyat, vagy játékszert, mintha csak meg akarnám vizsgálni, közelebbről megnézni. Szavaira kétkedő fintorral nézek fel pillanatnyi elfoglaltságomból, és dominánsan szorítom meg puha kézfejét.
-Hogy akarlak e bántani? Ez a kérdés túlságosan lealacsonyító, nem gondolod? -ráncolom össze a homlokom, miközben engedek az azóta erősödő szorításnak, és mint egy elhasznált papírzsebkendőt ejtem ki a kezemből a lány könnyed kacsóját.
-Ohh, bocsáss meg, túl sokat várok tőled! Ezt nyilvánvalóan te nem érheted! -nevetem el magam tettetett zavarral, és ráadásként megbánóan sütöm le a tekintetem. -Lefordítom... a magadfajta félmuglik ebben a világban nem tudnak érvényesülni, túl erősek a kötelékek. A megosztottság pedig sosem jó, ezt remélem már te is tudod... -közlöm egy csúfondáros, ferde mosollyal, ahogy lassan ismét megközelítem, szokásos portyázó stílusomban. -A végén úgyis választanod kell... -esik rá a tekintetem metszően, majd lassan a kezem útjára terelődik, amely lassan végigsimítja a lány felkarját. -... és én talán segíthetek! -pillantok vissza rá egy hivalkodó mosollyal. Az aranyszabályt sajnos kevesen ismerik: Mindennek ára van...

*Néma csendben állt az egész iskola. A tantermek itt-ott már üresek voltak, csupán néhány késői óra tartott már. Úgy délután öt felé járt már az idő, a folyosók pedig már kihaltak voltak. A legtöbb diák a klubhelyiségében töltötte a délutáni szabadságot, vagy éppenséggel a könyvtárban bújta a könyveket. Odakint narancsfényt vetett a Nap, amely a Tiltott Rengeteg fáinak, zöld levelével igen jól mutatott.
Nem sokáig tartott a Nyugati szárny folyosóinak békéje, ugyanis sebes léptek zaját verték vissza az öreg falak, árny vetült a folyosó végi fordulóra, majd feltűnt egy komor arcú fiatalember. Látásból sokan ismerhették, mert már hét éve járt a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába, de igazán jól, valószínűleg csak nagyon kevesen. Az illető nem volt más, mint Robert Wayne.
Robert nem tartozott az úgynevezett, helyi hírességek közé, ő csak egy teljesen egyszerű, hétköznapi srác volt. Nem kell róla sokat tudni, éppen elég annyi is, hogy a Hugrabug diákja volt.
A fiú, iskolai talárjában végigcsörtetett a folyosón, úgy, hogy a koromfekete ruhadarab alig győzte az iramot. Mintegy második árnyékként követte a gazdáját, olykor füstgomolygásra emlékeztető alakzatokat felvéve.
Egészen a folyosó túlsó végéig ment, majd ott hirtelen megtorpant, ujjai rászorultak a szomszédos mosdó kilincsére, még egyszer utoljára körülnézett, majd pedig belépett az ajtó mögötti helyiségbe, amely jelen esetben egy Férfi WC-t takart. Szerencséjére üres volt, de ezt Robert anélkül is megtudta volna mondani, hogy kinyitotta volna az ajtót. Nem, nem azért, mert átlátott volna a falakon, hanem azért, mert szinte minden nap odajárt órái után, s bizony abban az időközökben, sosem volt egy vendége sem a magányos piszoároknak.
Robert, egyszerűen ledobta nehéz táskáját a sarokba, rádobta összehajtott talárját, pulóverét, majd pedig feltűrte inge ujját. Csuklóján kivillant a gombnyi tetoválása, de gyorsan el is tűnt zsebében. Jobb keze a varázspálcájáért, bal pedig egy doboz bontatlan cigarettáért nyúlt.
Sajnos Robert számára, a „stressz-levezetés” egyet jelent a dohányzással. Úgy 13 éves kora óta volt rabja a szernek. Ködösen emlékezett vissza a jelenetre, amikor élete első szálát szívta el, a nyári szünet egyik estéjén… Az egészet csak egy mosollyal kísérte. Régi emlék.
A varázspálca végén kis lángocska jelent meg, és a következő pillanatban már égett dohány szaga járta át a mosdót. Ennek Robert kimondottan örült, mert így legalább nem érezte azt a szokásos WC szagot, amitől hányinger kerülgette mindig is a gyomrát.
Hátát nekivetette a fal egy, tisztának megítélt részének, majd pedig elővarázsolt a zsebéből egy pakli francia kártyát, és szórakozottan kevergetni kezdte azt. Mugli függőségei közé tartozott még a cigarettán kívül, a francia kártya is. Örömmel játszott saját magával is, olyankor legalább gyakorolhatta a különböző kártyatrükköket, mint ahogyan azt abban a pillanatban is tette.
Megkeverte a paklit, majd az egyik kezéből a másikba juttatta a kártyalapokat úgy, hogy azok egy ívet írtak le a levegőben, szorosan egymás mögött repülve. A nyugodt landolás után ismét keverés következett, majd ugyanazzal a technikával, visszajuttatta a jobb kezébe a paklit, és ez így ment még egy jó darabig…*

Az utolsó óra végén úgy döntöttem, hogy kivételesen nem megyek vissza a klubhelyiségbe, hanem inkább sétálok egy kicsit egyedül az üres folyosókon. Eléggé antiszociális volt a hangulatom. Elegem volt mindenkiből, senkivel se akartam beszélni, vagy találkozni. Nem volt kedvem felvenni azt a szokásos műmosolyt, és azt a kedves stílust, amit mindig is szoktam csak, hogy mindenki kedvesnek és rokonszenvesnek tartson. Így is elég volt egész nap a többiek hülyeségeit érdeklődve, és mosolyogva hallgatni, pedig legszívesebben ma ki se keltem volna az ágyból, hanem magamra húztam volna a takarót és egész nap ott lettem volna egyedül.
Nem, szó sincs róla, hogy nem aludtam ki magam, annyit aludtam, mint még soha sőt nem is ébredtem fáradtan, csak egyszerűen egész nap feszült és ideges voltam, amit persze nem mutattam ki, hanem helyette eljátszottam, hogy még sose voltam ilyen jól.
Nem szoktam ilyen lenni, minden napom jól telik, de ez a mai és a tegnapi nap kivételek az életemben. Tegnap előtt ugyanis úgy gondoltam, hogy mivel körülbelül havonta kétszer határozom el azt, hogy leszokok a cigiről, egyszer az életben tényleg meg is kellene próbálnom megtenni. Ez az egyszer pedig akkor jött el, tegnap előtt. A tartalékaimat elrejtettem olyan helyre, ahol nincsenek szem előtt, és így nem is tudnak kísérteni. Ez kezdésnek szerintem egész jó. De ki gondolta volna, hogy ilyen nehéz dolog nélküle élni?
Az utóbbi két napban állandóan az járt a fejemben, miért is szoktam rá körülbelül másfél vagy két évvel ezelőtt? Természetesen a hibát nem magamban, hanem a szüleimben találtam, akik egész életükben tiltottak ettől az élvezeti cikktől. És ugyebár mindig a tiltott gyümölcs a legédesebb, ezért úgy döntöttem, kipróbálom. Vagy inkább azok az emberek tehetnek róla, akik régen kitalálták a „tilos” szót, ami Nálam mindig az ellentétes hatást váltja ki. Ahogy a „muszáj” is. Ennek a két szónak a jelentése valahogy felcserélődött a szótáramban.
Bár az ok, talán mindegy is. A lényeg a következmény. A mostani elhatározásom, viszont szilárd, miszerint nem nyúlok többé a cigihez. Ennek viszont az a következménye, hogy egy idő után olyan ideges leszek, hogy nem leszek képes senkit elviselni a közelemben. Ezért is döntöttem a séta mellett. Gondoltam, az majd megnyugtat.
Éppen a Nyugati folyosón járkáltam, mikor az a remek ötletem támadt, hogy betérek a férfi WC-be, és egy kicsit megmosom az arcomat. Hátha attól, majd jobban leszek, és a hideg víz le tudja hűteni az indulataimat. El is indultam a helyiség felé, majd az ajtó elé érve lenyomtam a kilincset és beléptem.
Rögtön megcsapott a dohányfüst édes illata, ami után már napok óta sóvárogtam. Nem éppen kellemes szag, de akkor olyan ellenállhatatlannak tűnt. Ezután a szemem keresni kezdte az illat forrását. Nem kellett sokáig kutatni. Egy hugrabugos srác támaszkodott a falnak egy égő cigivel a szájában. A kezében pedig ott volt a másik dolog, ami óriási vágyat ébresztett bennem, mégpedig a francia kártya. Aki ismer, tudja, hogy imádok pókerezni, szenvedélyes játékos vagyok, és imádok nagy téteket feltenni, amiket aztán később meg is bánok. Tehát, ha úgy vesszük egyszerre találkoztam két kísértéssel.
Az lett volna a legcélszerűbb, ha egyszerűen elhagyom a WC-t, és keresek egy másikat, de a lábam egyszerűen nem vitt a kijárat felé.
- Hello! – Ejtek meg végre egy köszönést, majd jobban megnézem az illető arcát. Ismerős volt, már biztos, hogy láttam valahol. Talán a folyosókon, vagy a nagyteremben, de még soha nem beszéltem vele, és igazából most se akartam. Ezért is indultam el rögtön a csap felé, ahova eredetileg is menni akartam.
Jobb kezemmel megnyitottam a csapot, amiből elkezdett folyni a hideg víz, amiben aztán elkezdtem mosni a kezeimet, majd egy pillanatra felpillantottam és a tükörből újra láttam a kártyákat, amiket egyik kezéből a másikba dobált.
- Tudtad, hogy a dohányzás halált is okozhat? – Fordulok felé egy tőlem szokatlan gúnyos mosollyal, miután elzártam a csapot.

*Csak úgy lazán fújkálta a füstkarikákat a levegőbe, közben pedig kevergette a pakliját. Igazság szerint neki ez így már tökéletes is volt. Valami oknál fogva szerette a magányt, és ez igaz volt fordítva is. Tudniillik, az emberek nem nagyon vették észre Robertet, ami különös volt, mert nem egy ragyás, beképzelt mardekárosról volt szó. Egyszerűen csak, furcsa, elvont gyereknek tartották, mugli származása miatt…
Hirtelen nyitódott az ajtó, és egy Robertnél fiatalabb srác lépett be a mosdóba. Rob első ránézésre, úgy 13-14 évesnek ítélte meg őt. Ha a korát nem is tudta megállapítani, a gondolatait nagyjából tudta. És ha bár nem ismerte a mardekáros fiút, a mellén díszelgő kígyóról, egyből azt szűrte le, hogy azért torpant csak meg az ajtóban, mert nem kívánt egy „sárvérűvel” egy légtérben tartózkodni. Azonban a srác becsukta maga mögött az ajtót, és Robert nagy ámulatára, még köszönt is neki.*
-  Szevasz!
*Préselte ki a szavakat a cigaretta melletti résen.
Érdeklődve végighallgatta, a dohányzás káros mellékhatásairól szóló részt, majd felvont szemöldökkel a srác felé fordult.*
- Mondták már, de eddig még nem nagyon jött össze neki.
*Gyors pillantást vetett a csordogáló csapra, majd ismét a mardekáros fiú felé fordult.*
- És te tudtad, hogy a víz is okozhat halált? Úgy hallottam, hogy sokan fulladtak már bele…
*Szája szegletében egy apró mosoly bukkant fel.*
- Na, most hogy így megtárgyaltuk a mosdó veszélyforrásait… Robert Wayne.
*Letette a kártyapaklit a mosdó szélére, a félig leégett cigarettáját a balkezébe fogta, jobbosát pedig a srác felé nyújtotta, mintegy barátságos gesztus gyanánt. *

A mosoly csak még szélesebb lett az arcomon, mikor meghallottam a válaszát. Végül is igaza van, a vízbe is simán bele lehet fulladni, sőt szinte bármitől meg lehet halni, amivel az ember nap, mint nap találkozik, semmi nem veszélytelen.
- Ebbe a kis vízbe talán még nem fulladok bele, de kösz, hogy szóltál. Majd óvatos leszek – Néztek ismét csapra, amiből már csak csöpögött a víz. Közben azon gondolkoztam, hogy legközelebb, ha valaki a cigaretta veszélyeire akarja felhívni a figyelmemet Én is ezt fogom neki mondani.
Egy kicsit meglepett, hogy ilyen jól fogadta. Azt hittem, leugatja a fejemet, amiért mint alsóbb éves mardekáros hozzá merek szólni. A házamat sajnos nem övezi nagy népszerűség azon körében, akik nem oda járnak. Elég sok előítéletük van velünk szemben. Nem mintha nem örülnék neki, hogy anno a Mardekárba osztottak, hiszen jobb helyre nem is kerülhettem volna, de ez jár némi hátránnyal is. Viszont úgy tűnt, ez a srác nem táplál irányomban megvető érzelmeket, aminek kifejezetten örültem.
Jobb kezemet beletöröltem a taláromba, amitől ugyan nedves maradt, de talán a legtöbb vízcseppet leszedte róla, majd kezet ráztam a hugrabugos fiúval, akit mint kiderült a Robert névre hallgat.
- Mitch Grosiean – És ennél a résznél imádkozok mindig, hogy ne ismerje egyik testvéremet se, bár így nem tudtam eldönteni vajon hányadik évfolyamra jár. Abban biztos voltam, hogy idősebb nálam, de eddig terjedtek az ismereteim róla. Meg persze a vezetéknevéből megállapítottam, hogy egyik nagy általam ismert aranyvérű varázslócsaládnak sem a sarja. Régen furcsálltam azt a jelenséget, hogy a Roxfortban nem mindenki aranyvérű. Ez körülbelül elsős koromban volt így, hiszen szinte egy burokban nevelkedtem, félvérekkel, mugli születésűekkel vagy muglikkal nem gyakran találkoztam mielőtt idejöttem. Nem mintha ettől előítélettel lennék irántuk. Se a vezetéknevem, se pedig a taláromon díszelgő kígyó nem akadályozott még meg abban, hogy azzal álljak szóba, akivel csak kedvem tartja.
- Hogy szoktak szólítani? Robert, Rob vagy esetleg Roby? – Talán furcsán hangzik a kérdés, de jó ezeket a dolgokat tudni, mielőtt véletlenül úgy szólítom ahogy nem szereti. Én például ki nem állhatom, ha Mitchinek szólítanak.
Közben természetesen ádáz küzdelmet folytattam a káros szenvedélyeim iránti vágyakkal. Még azt is megálltam, hogy ne kapjam fel rögtön a kártyapaklit a mosdókagylóról, amint letette oda. Az antiszociális érzéseim viszont kezdtek szépen lassan megszűnni.
- A cigit még megértem, de minek a kártya? – Álltam elő ismét egy kérdéssel, miközben tekintetemet a paklira vetettem. Próbáltam nem úgy nézni rá, mint az oázisra a forró sivatag közepén, és ez többé-kevésbé szerintem sikerült is.
- Tudsz pókerezni? – Bukott ki belőlem hirtelen, mikor ismét rá néztem. Pontosan tudtam milyen következményei lehetnek annak, ha elkezdek játszani, de abban a pillanatban valahogy nem érdekelt. Ilyenkor hajlamos vagyok elfelejteni, azokaz az emlékeket, mikor a pénzem felét elveszettem, vagy mikor éppen nem volt nálam pénz és már a taláromat akartam feltenni tétnek.
- Ne aggódj, nem csalok. Nem minden mardekáros veleéig romlott – Vigyorodok el ettől a mondatomtól. Fogalmam se volt, mennyire fogja ez megnyugtatni, mindenesetre jobb, ha az elején tisztázom a dolgot. Biztos voltam benne, hogy neki is van némi előítélete, hiszen kinek nincs? Ezek után már csak a válaszára vártam.

[- Mhhm, hát tényleg nem. De olyan csúnyán viselkedsz, hogy tudod mit?]

g A R Y
~a nempajtás~

Azért valami megnyugatató, megnyugtatóan bizarr is van a helyzetben. Hiszen nem mindennapi dolog, hogy pálca, fegyver, fura tanárok vagy mondjuk túszok és egyáltalán fenyegetés nélkül kiszolgáltatottnak érzem magam. Csak egy magyarázatot tudok rá: órákig gyakorolhatta a tükörben. Először csak a szövegeket, aztán a hanglejtést, külön-külön, végül az egészet együtt, a mozdulatokkal meg minden. Lehet, hogy nagyon egyszerű és gyerekes vagyok, de akkor sem értem, miért kell felfogni úgy az életet mintha valami brutális verseny lenne, miért nem tudnak csak játszani? Lehet, hogy nem én vagyok a legmegyőzőbb példa, de szerintem akkor is én csinálom jól, nem érzek halálos fenyegetésnek néhány meggondolatlan kijelentést és ezért nem is értem, hogy az enyémeket miért veszi mindenki komolyan. Persze csak elsőre, utána megtanulják, hogy nem éppen úgy fogom fel a dolgokat, ahogyan ők, persze tisztelet a kivételnek. Gary az én díszpéldányom, hiszen élet újabb furcsa jelenségével kell, hogy szembekerüljek, amint kilépek Mr. Minticztől? Ilyenkor a Sors, a nagybetűs, lehetne egy kicsit kíméletesebb is, sok az én idegeimnek ennyi izgalom, hogy aztán hónapokig megint ne történjen semmi. Mondjuk lassan már ott tartok, hogy nem is mondhatom unalmasnak az életemet, mert valamiért mostanában mégis csak megtalálnak azok a... nevezzük őket dolgoknak, amik nem hagynak végleg ellustulni. Most is, gondolkoznom kell a válaszon, nehogy valami teljesen értelmetlennel ajándékozzam meg Garyt, mert sajnálnám, ha már véget is érne a találkozónk és nem olyan fajtának látszik, akit le tudnék nyűgözni valami átlagossal. Már pedig le akarom. Ezt most találtam ki.

- Mhhm, hát tényleg nem. De olyan csúnyán viselkedsz, hogy tudod mit? - Türürürüm. Hatásszünet. - Nem is akarlak megismerni! - Olyan meggyőződéssel mondom mintha ő már azt is kijelentette volna, hogy élete célja, mindent megtudni rólam. Valószínű, hogy ezután majd ki fog nevetni, sőt röhögni, de nem tud érdekelni, mert tettem valamit azért, hogy lássa, nem is vagyok annyira védtelen. Annyira talán tényleg nem.
 Aztán tessék, már megint csinálja ezeket a különös és nagyon sejtelmes, tánclépéshez hasonló körözéseket, de már olyan közel került hozzám, hogy rossz.
- Öhm, nem mennél egy kicsit távolabb? Akármilyen értéktelen, jelentéktelen kislány vagyok, azért szeretném, ha tiszteletben tartanád a személyes... szóval legyél ennél jóval messzebb! - Az arca olyan közel van hozzám, hogy egészen jó, aminek persze nem kellene így lennie, szóval gyorsan ellépek tőle, kicsit talán túlságosan is gyorsan. - Most nem ijedtem meg, csak megzavartál. - Hogy miben is, azt remélem nem kérdezi meg, mert az egy órás gondolkodási időm túl jó válasz lenne rá. Rendben, aránylag már ura vagyok a helyzetnek, de mi az, hogy mihez kezdjen így velem? Mondjuk semmihez ne kezdjen, legfeljebb folytassa, amit elkezdett, mert nem is rossz játék. Sőt.

- Én nemtudom. - Csúszik ki akaratlanul a számon, mivel sikerült nagyon meglepnie azzal, hogy úgy megszorította a kezemet. - De inkább engedj el, különben... - Nyitva hagyom a mondatot, nem éppen a hatás kedvéért, de remélem ő azért úgy érti. sajnos nem tudhatom mire gondol ezek után, talán majd egyszer kifejti, mindenesetre olyan hosszú mondattal ajándékoz meg, hogy többször vissza kell gondolnom mit is jelenthet, mielőtt válaszolnék. Akkor most arra próbál kijukadni, hogy válasszak a varázsvilág és a mugli között? Ez hülyeség, pont egy félismeretlen fog engem kioktatni..? Bár, nagyon úgy néz ki.
- Persze, persze, ne nézz hülyének, tudom én, hogyan akarsz segíteni! Majd jól megmondod, miért nincs semmi keresnivalóm az iskolába? Nem vagyok kíváncsi rád. - A végére már egészen nyugodt vagyok és határozottan el is indulok az ellenkező irányba és, ha nem állít meg azonnal, ugyan ilyen határozottan le is lassulok és visszabámulok rá. Valamiért csak nem tudok elmenni, hülye kíváncsiság.

*Robert sosem volt az a fajta ember, aki előítéletekkel nézett volna társaira. Ez pontosan azért volt, mert ő maga is egy „üldözött” csoportba tartozott. Persze, jól tudta, hogy a Mardekár milyen embereket nevelt ki az elmúlt több száz évben, meg hogy miképp is gondolkoznak a mardekárosok (Én vagyok a világ közepe gondolkodásmód), de mindez mégsem volt képes, hogy megakadályozza abban, hogy egy kicsit barátkozzon az egyik növendékkel. Megjegyzem, Mitch nem tűnt éppenséggel sötét varázslónak. Jó, lehet azt mondani, hogy Robert naiv lenne, hogy simán bevesz egy ilyen trükköt, de abban a pillanatban nem tudta foglalkoztatni a dolog. Azon az állásponton volt, hogy ha mégis a Mardekár bunkó-fajtájából származik, akkor majd otthagyja a fenébe. Addig is, próbál meggyőződni róla, hogy nem az…
Kezet fogott a fiúval. Mitch keze jóval kisebb volt az övénél, és sokkal nedvesebb is. Bár utóbbiról tudta, hogy nem izzadság, hanem csak az előző kézmosás eredménye.
A fiú vezetékneve ismerős volt ugyan, de nem tudott arcot illeszteni hozzá. Szent meggyőződése volt róla, hogy a srác egyik testvére évfolyamtársa, de ezt nem tudta alátámasztani semmivel sem. Ez azért volt, mert még a saját, hugrabugos társaival sem szeretett nagyon érintkezni, nem hogy más házak tanulóival.
Mitch kérdésére, hogy miképp is szokták őt szólítani, csak egy meglepett nézéssel válaszolt. Elgondolkozott, majd lassan megvonta a vállát.*
- Tőlem szólíthatsz akárhogy, csak a Robyt ki ne merd még egyszer mondani.
*Szívott egy utolsót a cigarettából, majd jó pár méterről, halál pontosan belehajította a WC csészébe. Hiába, vannak dolgok, amik nem mennek ki a fejéből, ilyen például pár hónapos kézilabda edzés, ami után kikiáltották őt, a csapat nagy felfedezettjének. Kár, hogy a sport nem nyerte el igazán tetszését, így hát maradt a muglik kedvenc sportjánál, a footballnál. Viszont az, hogy nagyon pontosan tud dobni, sokban kamatoztatná magát kviddicsben. Nem egyszer pályázta már meg a Hugrabug hajtó posztjait, de mindeddig még semmi eredménye nem volt ezeknek.*
- Szeretem kevergetni. Megnyugtat a kártya hangja…
*Felelte nemes egyszerűséggel, először a kissé elrongyolódott paklira, majd Mitchre sandítva. Bármennyire is jól álcázta azt az erős érdeklődést, nem tudta teljes egészében elrejteni.*
- Hold’em?
*Elvigyorodott. Valójában nem tudta elképzelni a fiatal srácról,hogy nem képes csalni. Eddig már nem terjedtek az előítélet-ellenes gondolatai. Igazság szerint nem azért gondolta azt róla, hogy csalni fog, mert mardekáros, hanem azért, mert egyszerűen az arcára volt írva. De mindez nem érdekelte Robertet. Pálcájával elővarázsolt két puffot, meg egy kávézó asztalt, és már osztott is.*
- Mi legyen a tét?
*Villant meg Robert szeme…*

Komolyan mondom hihetetlen egy alak ez a Robert! Abba a mosdóba jön be, amibe Én, amikor éppen egyáltalán nem vágytam társaságra, ráadásul biztos voltam benne, hogy senki nincs ott. Rendben, ez még megbocsátható bűn, nem az enyém a kastély, bár javasolni fogom apáéknak, hogy vegyük meg, hogy a Griffendél klubhelyiséget berendezhessem hálószobának (azért nem a Mardekárt, mert onnan nem jó a kilátás), de még ráadásul cigizik is az orrom előtt, amikor éppen a dohányzásról akarok leszokni. Meg persze a szabályokba is ütközik azt se árt hozzátenni. Ha ez egy évvel hamarabb történt volna biztos jelentettem volna Umbridge professzornak. Plusz ott van még az a kártyapakli. Ki megy egy kártyapaklival a WC-re? A hab a tortán pedig, hogy megtiltja, hogy Robynak szólítsam, pedig ez a legnehezebb főleg azért mert tilos, és mert már megszoktam, hogy a legtöbb ember neve után teszek egy i betűt csak úgy idegesítésképpen meg azért, mert jó kimondani. Annyira adja magát, egyszerűen a Robert név olyan, ami i végződés után kiált. Ilyen szemétséget! Mintha direkt csinálná.
- Ok, akkor maradjunk a Robnál – Mosolyogtam rá kedvesen, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és éppen nem átkoznám belül – Megértelek. Én is utálom, ha Mitchinek szólítanak – Látványosan beleborzongok nevem becézett változatának kimondásába. Gyűlölöm ezt a nevet ennél még az is jobb lenne, ha a teljes nevemet használnák. Mitchel. Nem értem miért nem lehetett egyszerűen Mitch-re keresztelni, mikor előre tudhatták volna, hogy így fogom használni a nevemet? Ami még nagyobb kiszúrás, hogy Biancának olyan nevet adtak, amit nem lehet hülyén becézni.
A drága nővéremről hirtelen eszembe jutott valami, amit rögtön meg is osztottam legújabb ismerősömmel.
- Te hetedéves vagy ugye? – Néztem rá érdeklődve, bár nem tudtam biztosan. Megfordult a fejemben, hogy fiatalabb is lehet, de húsz év alatt az emberek általában bóknak veszik, ha öregítik őket, tehát nem féltem attól, hogy megszól, ha esetleg egy vagy két évfolyamot tévesztettem. Igaz meg is bukhatott, tehát lehet, hogy idősebb, mint gondoltam. Nem, mintha annyira üresfejűnek nézne ki. Na persze a látszat sokszor csal ezt Én tudom a legjobban.
Azt viszont el kell ismerni, hogy nagyon ügyesen céloz, vagy csak szerencséje volt?
- Szép dobás! – Fejeztem ki elismerésemet, majd tapsoltam hármat, hogy még jobban kifejezhessem tiszteletemet a mester előtt. Én is tudnék ilyet dobni csak nem akarok felvágni előtte.
Közben kiderült, hogy csak azért van nála a kártya, mert szereti kevergetni, és megnyugtatja a hangja. Ilyenről se hallottam még, de mindenkinek van valami fura szokása, így nem lepődtem meg nagyon. Azok az elvonási tünetek viszont kezdtek idegesítővé válni. Úgy tűnik nem sikerült olyan jól elrejtenem a szándékaimat a lapokkal kapcsolatban, mint akartam. Pedig ilyen nem szokott velem előfordulni. Egy pillanatra belenéztem a tükörbe, de kivételesen nem tetszett, amit benne láttam. Teljesen sápadt voltam, a szemeim meg olyanok, mint aki alvászavarokkal küzd. Rögtön vissza is fordítottam a tekintetemet a hugrabugos srácra, aki ahelyett, hogy nemet mondott volna, és megmentett volna a további kísértésektől beleegyezett a pókerbe. Hihetetlen milyen emberek vannak!
Egy pálcasuhintással elővarázsolt egy asztalt, és két puffot. Ezek a bútorok nem nagyon illettek bele a mosdó belső képébe, eléggé furcsa látványt nyújtott, de abban a pillanatban nem zavart. Két érzés kerített hatalmába: a kényelem utáni vágy és a versenyszellem. Biztos voltam benne, hogy a szerencse az Én oldalamra fog állni.
Helyet foglaltam, majd előredőltem az kis asztal felé, és figyeltem Rob minden kézmozdulatát. Én elmondtam, hogy nem fogok csalni, de ez még nem jelenti azt, hogy ő nem próbálná meg. Mivel nincsenek előítéleteim, ezért nem egy ártatlan hugrabugos báránykának látom, hanem egy majdnem egyenlő félnek, aki akár más módszereket is bevethet a szerencsén kívül. Az alamuszi nyuszi nagyot tud ugrani.
Ezt a tényt pedig bizonyította azzal, hogy megemlítette a tétet. Egyszer úgy kipróbálnám a tét nélküli játékot. Vajon milyen lehet? Még soha nem tapasztaltam, de biztos érdekes lehet, és kicsit talán unalmas is. De abba biztos voltam, hogy nem ez a játék lesz az, ahol megtapasztalhatom.
- Kezdésnek Én felteszek mondjuk… - Belenyúlok a zsebembe, és elkezdek kotorászni, de a pénztárcámat egyelőre messzire elkerülöm. Helyette előhúzok belőle egy csokibékát (természetesen dobozban), amit később akartam megenni. Leteszem az asztalra, közben a reakcióit figyeltem.
- És te mit ajánlasz? – Kérdezem meg tőle, de mielőtt válaszolt volna elfordított tekintettel újra megszólaltam kicsit halkabban – Mondjuk egy cigit – Osztom meg vele az ötletet teljesen semleges hangnemben, mintha egyáltalán nem érdekelne, hogy megfogadja-e a tanácsom vagy sem – Tudod hiába van sok dolog, ami halált okozhat, azért aggódok az egészségedért – Néztem ismét a szemébe teljesen komoly arccal, mint egy orvos, aki éppen a betegének ad tanácsot, hogy kövesse az egészséges életmódot.