Távoli sírkert

* Éjfél előtt pár perccel felkelek az íróasztalomtól és nyújtózkodom egyet. Már nagyon rég óta nem láttam Dariant, a legjobb barátomat és ez már fáj. Sikerült megbeszélnünk, hogy éjfélkor találkozunk a sírkertben, amit amúgy nagyon utálok, mert nekem nagyon félelmetes az egész, de ha Rian, ott akar találkozni akkor nem ellenkezem csak had, láthassam már. Szép halkan, hogy ne keltsem fel a többieket, lelopakodom a hálókörletből és kiosonok a klubhelyiségünkből. Végig settenkedem a folyosókon vigyázva, hogy ne láthasson meg senki. Mikor már épp ki tudtam volna menni a kastélyból megjelent Mrs Norris és be kellett bújnom egy páncél mögé, amíg az a dög el nem tűnt egy lépcsőfordulóban. Gyorsan kiszaladtam a kastélyból és a sírkert felé veszem az irányt, bár kicsit reszketve, mert annyira ügyeltem a kiosonásra, hogy a farmeromra és a fekete pólómra nem vettem fel semmilyen pulcsit. Na nem baj. 5 perc késés után megérkezem és észreveszem Riant, aki elmosolyodott, aminek a hatására én is mosolyogni kezdek*
- Szia Rian! - *mondom mosolyogva és adok neki egy puszit az arcára elvégre nagyon hiányzott nekem. *
- Igen köszönöm jól vagyok. És te? Amúgy majdnem lebuktam az átkozott macska miatt. Félelmetes, hogy mindenhol ott van. A frászt hozza rám, ahogyan ez a hely is - * motyogom az utolsó mondatot, majd érkezik még egy kérdés mire gúnyosan de, halkan kacagni kezdek*
- Tanulás? Egész jól bár azok a házi dolgozatok meg kutatómunkák már az agyamra mennek. Jó ideje nem tudtam más könyveket olvasni a tankönyveimen kívül - *mondom kicsit kedvetlenül. *
~ Szeretek tanulni félreértés ne essék, de már jó ideje sóvárogva figyelem a regényeimet meg a verses könyveimet és nem jutok hozzájuk, mert tanulni kell. Na mindegy majd a szünetekben. ~
* Mikor kicsit felocsúdtam a gondolataimból valami suttogás félét, kezdek el hallani a hátam mögül mire halk sikkantással a fiú karjaiban, kötök ki, és a mellkasába fúrom a fejem *
- Merlin nevére kérlek, mond, hogy nincs a hátam mögött semmi. Könyörgöm. - * motyogom ijedten és reszketve. Nem vagyok az a nagyon ijedősfajta, de ide sose mertem jönni egyedül. Erre Rian meg rábeszélt*

Sylvain

Sylvain elvont, mély tartalommal töltött mondatai bizony beindítják Eaton agyát is. Van valami a szavaiban, ami hasonlóságot rejt az õ kérdései, és csoporttársa gondjai között. A gondok, melyek elõl az ember fiatalként menekül lassan feltopzódnak, s vízözönként öntik el az ember életét, ha nem ügyel eléggé oda a gátra, s nem eresz át néha-néha egy kis vizet, mely utat találva tovatûnik a homokban.
A család. Mily távoli fogalom számomra. Belegondolva, hogy én és a szüleim közötti kapcsolat mennyire elenyészõ és semmibevehetõ, tán meg sem rázna, ha meghalnának. Testvérem nincs, egyedüli, mardekáros gyermekként természetesen a szüleim mindig is megpróbáltak behatással lenni rám, hogy még ha ebben a rideg házba is kerültem, ne legyek halálfaló. Mikor legutoljára otthon volt, a karácsonyi szünetben, szüleim szinte érezték gondjaimat, s megpróbáltak velem társalgásba elegyedni a Sötét Nagyúrral kapcsolatban, de még a Halálfaló szót is remegõ kézzel ejtették ki. Legalábbis anyám. Apám csak elképzelésbõl tudhat valamicskét is errõl a világból, zárt elméjébe sosem juthatnak el olyan információk, melyeket a varázsló létbõl adódnak, és nem a varázsló világból.

 - Jómagam úgy vélem, hogy egy szeretett család elvesztését az ember sosem képes elfeledni, a változást a múlttal való megbarátkozás, a belenyugvás adja. Bár ezzel tán jómagad is tisztában vagy, csupán a helyzeted s állásodról vagyok bizonytalan, vajon túlestél-e már a beletörõdésen. - Eaton barna szemeit Sylvain tekintetébe mélyeszti. Ez tán túlságosan is mély ahhoz, hogy normális legyen, lehet, túllõtt a célon utolsó mondatával. Reméli, hogy nem így lesz, s társa eltekinti neki eme kis botlását. Igyekszik õ betartani a távolságot.
 - Elnézést. Nem állt szándékomban túlságosan érzékeny helyre tapintani, remélem nem trafártam bele a közepébe. Ha mégis, bocsánatodat kérem. - Fejét leszegte vissza, a lóherékkel teli füves részre, majd újat letépve a három levelt kezdte fürkészni.

 - Hm, számot vetni - keserûen felnevetett, majd fejét csóválva próbálta rendezni fejében a fölbugyborékoló gondolatokat. Vajon érdemes megosztania Sylvainnal a problémáit? Megérti vagy legalább meghallgatja? Egyáltalán érdekli, vagy csak felszínes csevegésre vágyik? Hosszú percegik hallgatott, s tekintetével méregette a másik mardekárost, végül döntött. A megosztás mellett.
Valakivel mindenképp meg kell osztanom a gondolataimat, a gondjaimat, a kérdéseimet, és talán Sylvain a legalkalmasabb személy ezen gondok befogadására. Mardekáros, korabeli s vélhetõleg õ sem egyszer gondolkodott el azon, hogy a Halálfaló lét-e a jövõje, vagy az ellentábort erõsítse. Tán döntött, tán még nem. Ha döntött, el sem kell árulnia mit, az emberi viselkedésbõl kifolyólag igen könnyen lehet majd következtetni. Megpróbálja majd a saját táborába, mint a legtöbb ember. Nyakon kapja a lehetõséget.

 - Olyan kérdés ütötte fel a fejét elmémben, amely szerintem minden mardekáros gondolatai között megfordul. A háború itt áll a küszöbön, még ha Potternek nem is akarunk hinni, de a levegõben érezzük a szagát. Már csak az a kérdés, hova akarunk állni. Varázsló lévén, döntenünk kell, nem szeparálhatjuk el magunkat, nem lehetünk kívülállók vagy olyanok, akik egyik félhez sem csatlakoznak. - Eaton nem is tudja, vajon szavai így akartak-e alakot ölteni erdetileg is, mégis, valahogy ilyen lágyra sikeredtek. Ha Sylvain Halálfalónak áll, vagy már az, biztosra veheti halálát már, ilyen megingatható személyt nem vesznek be a Nagyúr szolgái közé. Mégis, belül úgy érzi, nem döntött. Még nem.

 - Természetesen - kapott észbe, hogy félbehagyta mondanivalóját -, hozzá kell tennem sokszor úgy érzem, hogy még így, 16 éves fejjel sem vagyok képes életemrõl dönteni. Talán, félek. Talán csak a döntésemben való hit hiányzik és semmi más. Az, hogy elvakultan higyjem, döntésem helyes, s kifogástalan. - mélyet sóhajtott, ám nem folytatta. Talán akart még mnodani valamit, talán nem. Mindenesetre egy hang nem jött ki továbbá ajkai között, helyette vgyes érzelmekkel tekintetében Sylvainra meredt. Most ontotta ki baját, most mnodta el belsõ kérdéseit, vajon társa hogy reagál mindenre? Megérti vagy elutasítja, esetleg kineveti? Milyen reakcióra várhat?
Minden kérdése újabb kérdést szült, melyek fokozták a fiúban levõ feszültséget.

[Eaton]

Eaton

- Belenyugvás? – kis nevetés. – Ha arra vagy kíváncsi, hogy emlékeimet az idő rozsdás láncai fogva tartják-e, akkor azt mondhatom, hogy igen. A tüske tán sosem tűnik el az ember életéből, de az évek börtönéből már nem törhetnek ki soha. Ezernyi sötét óra, mit a fájdalmammal töltöttem egy olyan helyen, amit se élő, se holt nem kívánna magának. Biztonságban voltam és jó helyen, én mégis úgy éreztem, mintha az ördög forgatná szívemben tüzes villáját, mintha ezernyi lángcsóva nyaldosná testemet, de már elmúltak ezek az idők.
Ne szabadkozz, nem sértő, egyáltalán nem, sőt talán segít emlékezni, segít, hogy még tovább mélyen tudjam tartani a dolgokat, s egy napon talán végleg el is felejtem. –

Az égre tekintek, s mint amikor kiszikkadt föld esőért imádkozik, várom, hogy valaki lemossa rólam végleg fájdalmamat. Közben erősnek igyekszek tűnni, hiszen a vérem ezt követeli meg tőlem. Az élet zongoráján ezek a napok egyetlen hamis hangként hatnak, s amint egy tökéletes hangversenyen, szinte senki sem emlékszik már rá, csupán a művészben hagy apró cseppnyi szálkát.
Fázok, a hideg járja át a testem, amikor azokra a percekre gondolok. Egy pillanat alatt rázom vissza magamat a valóságba, s jut eszembe, hogy ami történt, megtörtént. A feledéshomályába taszított korábbi életemmel szemben, most erős vagyok. Szemembe ismét fagyos hideg költözik, s hangom is kimért és hűvös.

- Döntést hozni… Ölni vagy nem ölni? Azt hiszem ez sem itt és most fog eldőlni, amikor cselekedned kell, akkor fogod érezni miként is kell majd viselkedned. Most még nem tudod, mit is fogsz tenni, őrlődsz a két oldal között. Fojtogató az érzés nem igaz. Úgy érzed, mintha ezernyi kéz próbálna lenyomni a víz alá, s onnan sohasem engednének újra levegőhöz jutni.
Vannak, akik a magányba menekülnek, vannak, akik mások sértegetésébe, de sokan vannak, akik ugyanúgy vannak ezzel, mint te.
Nehéz igaz? Végig gondolni azt, hogy majdan egy olyan ember esik össze előtted, akinek életét a te pálcád vette el, s esetlegesen az arcát felfedve kiderül, hogy anno jó barátok voltatok, esetlegesen valamelyik órán melletted ült, vagy együtt jöttetek az első roxforti úton. –

Lassan elviszem a hangsúlyt, s közben azon jár az agyam, hogy ezekkel a nehézségekkel küzdök magam is, ám most mégis olyan hűvös nyugalommal szóltam róluk, mintha csak az imént tettem volna meg. Ám mégis az érzés, most olyan mintha ezernyi tüske fúródna a testembe. Amikor a barátaim arcát látom a zöld fény végén, hányingerem van magamtól.
Elképzelni sem tudom, amint olyasvalakit kell megölnöm, aki közel áll hozzám, aki hajdan az életem részét képezte.

Nath

*A puszira nem számítottam, de azért örültem neki, így a mosoly még szélesebb lesz. *
- Én is jól vagyok. A macska meg... hát igen, nem valami kellemes vele a találkozás főleg így éjszaka. Egyszer miatta buktam le. De szerencsére azóta nem talált meg. Ne haragudj, hogy ezt a helyet válaszottam. - *Próbálok bűnbánó tekintetet feltűnteti, de valahogy nem megy, ez inkább amolyan: "Talán direkt csináltam" pillantás. Mert talán abban reménykedek túlságosan félni fog és a karjaimban köt ki. Mondjuk azt sem értem, miért akarom ezt, mikor olyan, mintha a húgom lenne. Még a gúnyos kacagását is szeretem. Minden ilyen kis megnyilvánulása közben aranyos. Látom is, hogy mennyien ostromolják, de ez valahogy nagyon nem tetszik nekem. Végülis semmi közöm hozzá, így inkább bele sem megyek ebbe a gondolat menetbe. *

- Na igen, ezzel én is így vagyok. Szinte már fizikai szenvedés, hogy nem olvashatok mást a tankönyveimen kívül. A legnagyobb meglepetésemre, teljesül a kívánságom és Nathot már a karjaimban is van és a mellkasomba fúrja a fejét. Szegény, hogy megijedt... oké. Én nem bánom. De ezt neki nem kell tudnia. Megnyugtatóan a karjaimba zárom és simogatni kezdem a haját. Mondtam már, hogy milyen selymes a haja? *
- Nyugodj meg, nincs a hátad mögött semmi. - ~ De azért maradhatsz a karjaimban.~ * Mondom megnyugtatónak szánt, hangon, ami remélem sikerül, de abban is reménykedek, hogy nem fog elhúzódni. Ha hamar elhúzódik, azt kelletlenül veszem, de nem látszik rajtam semmi, csak az a halvány mosoly, amit általában csak ő lát. Ha pedig mégsem és ahogy reménykedem később húzódik el, akkor egy elégedett vigyort láthat tőlem, de csak egy pillanatra.*

- Ne félj, nem bánthat senki. - *Csak most veszem észre, hogy csak egy polóban van.* - Nem fázol? Miért nem vettél fel pulcsit? Azért nincsen olyan nagy meleg, hogy pulcsi nélkül flangálj. - *Nekem tetszik, hogy így van, de nem akarom, hogy megfázzon. Ezért nagyon úgy tűnök, mint valami aggódó apuka, pedig nagyon nem érzem magam apukának... se bátynak... Gyorsan leveszem a pulcsimat és odaadom neki, mert én nem fázok meg olyan könnyen, ő meg sajnos igen. Ha elfogadja és nem kell rábeszélnem, vagy éppen ráerőszakolnom a pulóvert, akkor elindulunk sétálni, ha ő is úgy akarja. * - Tudod, nem örülnék, ha megfáznál. - *mondom aggodalmasan, ha már sétálunk. Már csak valami témát kéne találnom, de nem jut eszembe semmi. Abban reménykedek, ő majd tud valamit, amiről beszélgetni tudunk.*

~ Darian ~

Könnyű mondani, hogy ne féljek mert te imádsz itt lenni, de engem kikészít ez a hely. Persze a kastély is tele van szellemekkel, de azokat legalább már ismerem.. - *motyogom majd mikor odaadja a pulcsiját belebújok. Mondhatom nagyon jól nézhetek ki. Egy nagy fekete pulcsi ami nagyon nagy rám.*
~ De kényelmes és jó illatú. ~ * állapítom meg magamban és csak bólogatok arra amit mond. Mikor elindultunk sétálni megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy távolodunk az általam méltán utált résztől és kezdtem megnyugodni*
~ Tudom, hogy az előbbi bűnbánó pillantás nem is volt igazi elvégre Rian nem tud olyat színlelni. Láttam azt a mosolyt átsuhanni az arcán hiába próbálta meg eltitkolni előlem. Csak tudnám, hogy miért imád ennyire ide járkálni. Komolyan néha felmerül bennem, hogy nem komplett, bár ez nem újdonság már elsős korom óta tudom, hogy hiányzik pár kereke, de kinek nem?~
- Alig várom már a nyári szünetet. A papa egész nyáron otthon lesz ha minden igaz és lehet, hogy elutazunk valahova. Karib - szigetek, Franciaország vagy ki tudja. És remélem, hogy amikor otthon leszünk meglátogatsz minket. A papa folyton kérdezget, hogy mikor jössz mert még mindig pályázik arra a visszavágóra sakkban. - * mondom mosolyogva és még nagyon jól emlékszem arra, hogy tavaly nyáron Darian 3 hetet töltött nálunk és egyik nap amikor kint esett az eső leültek a papával sakkozni. Én csak figyeltem őket mert nem volt kedvem játszani és Rian legyőzte a papát. Na azóta a " Mikor jön már Rian? Visszavágót akarok. " rengetegszer felmerül*
- Neked mik a terveid? Utaztok valahova? - * érdeklődöm miközben még inkább fújni kezd a szél, az ég kitisztul így látni lehet az összes csillagot és a teliholdat is. Hallani ahogyan a levelek megrebbennek a szél hatására és ahogy lépkedünk a lábunk alatt elterülő már elszáradt levelek zaját is kitűnően halljuk. Az ágak megreccsennek miközben a szél ide- oda fújja őket. A levegő lehűl pár fokot alig érezhetően*
- Esni fog -*jelentem ki és Darian furcsán néz rám mert az ég teljesen tiszta sehol egy esőfelhő*
- Figyeld meg másodpercek múlva esni fog - *mondom és az ég felé fordítom az arcomat és behunyom a szemeimet*
- 3.....2.....1....kezdődik - * suttogom és amint kimondom az utolsó szót azonnal elered az eső *

Nath

- Majd máskor te választasz helyet. - *mondom mosolyogva. Elfogadja a pulcsimat és felveszi, ami engem kacagásra késztet.* - Hát nem rád szabták, Nath, az is biztos. - *Nagy nehezen abbahagyom a nevetést, és elindulunk sétálni és látom rajta, hogy megnyugszik.* ~ Olyan aranyos ilyenkor. ~ *Bár mikor nem aranyos? Nem csalódok benne, tényleg feldob egy témát a nyárról. Nem is tudhatja, hogy ezzel telibe talált, nem igazán akarok a nyaramról beszélni. Egyedül akkor jó, ha nála vagyok és nem otthon. * - Azt a visszavágót, majd megkapja abban biztos lehet. - *mondom halványan mosolyogva, de nem igazán látszik, hogy bármi gond is lenne. Tisztán emlékszem arra az egy győzelmemre, akkor sikerült először legyőznöm, Nath apját,  ami nagy szó. Büszke is vagyok rá és természetesen örülnék a meghívásnak, hiszen addig sem kéne otthon lennem és az sem kis szempont, hogy Nath mellett lehetnék... A kérdés kínzóan lassan szivárog a gondolataim közé és szinte megfagy az ereimbe a vér. * - Nincsenek terveim. Nem megyek sehova. - *Nagyon szűkszavúra sikeredett ez a válasz. Igazság szerint egyáltalán nem kötődöm a szüleimhez és ezért nem beszélek soha Nathnek róluk. *

*Egy kicsit érzem a változást, ami az időben beáll, de amikor Nath kijelenti hogy: "esni fog" nem igazán akarom elhinni, ezért furcsán nézek rá. De... visszaszámol és elkezd esni az eső. Hallom és érzem az esőcseppeket, amint a földre vagy éppen az arcomra hullanak, mivel föl felé kezdek figyelni. Mindig is volt ebben valami különös varázslat. Valami lüktető mágia, ami a természetből árad és olyanokra kész rávenni az embert, amit nem tenne meg normális esetben. Ezzel most én is így vagyok, mert egyre inkább nő bennem az elhatározás, hogy átöleljem ezt a tündért, aki mellettem áll mindig és mindenkor. A másik elhatározás nem ennyire erős, pedig az is minden vágyam, hogy megcsókoljam, még ha csak egy kis pillanatra is, mint ahogy egyszer tettem tényleg véletlenül, de azóta valahogy minden megváltozott bennem és az iránta érzett érzéseim is. Az eső arra is ösztönöz, hogy ezt megosszam vele, hiszen végig mellettem állt, mióta megismert őrangyalként vigyázta lépteimet, mindig segít nekem. *

* És én nem tudom viszonozni. Mert hiába próbálok rajta segíteni, úgy látszik nincs bennem elég olyan dolog ahhoz, hogy sikerüljön tanácsot adnom. Örülök, hogy találkoztam vele, mert ahogy ismerem magam, soha nem tudnék ismerkedni senkivel. Mindig is úgy volt, hogy először másnak kell odajönnie hozzám, mert én képtelen vagyok. Ha próbálkoznék is, hogy megismerjek valakit magamtól... képtelen vagyok rá. Ezért szeretem annyira Nathot, mert elfogad engem úgy ahogy vagyok és így áll ki mellettem, elviseli a nyavalyáimat, a megfelelési kényszeremet, a néhai elfojtott érzelem kitöréseket, még akkor is ha ezekre nincs semmi okom. Ezért nem teszem azt, hogy megcsókolom, mert lehet örökre elveszíteném, mint barátot és nekem szükségem van rá. Lehet ki akarom sajátítani, és ez zavarja egy kicsit, ezért is szoktak lenni vitáink. De igaz barátom... vagyis már szerelmem egyedül ő. Szeretem, de nem mondhatom el neki, mert lehet, hogy elveszítem és már annyira hozzánőttem, hogy egyszerűen képtelen lennék normális ember módjára viselkedni. Nem tudom mikor változott meg ez a feltétlen barátság nálam szerelemmé, de megváltozott. *

* Engedek a késztetésnek és átölelem, hiszen ezt még lehet baráti ölelésnek nevezni. A szívem vadul kalapál. Az ereimben forrón lüktetőn áramlik, mintha soha nem lenne megállása. Bódultsággal tölt el a bőre illata, ami betölti a tüdőmet. Mintha az az üresség sose lett volna. Hibátlan egész vagyok. A csönd pedig kezd kínossá válni, pedig az eső meghitten ad bátorítást, hogy mondjak valamit. Még így is eltelik pár perc, mire ki tudom mondani egy gondolatban azt amit érzek iránta, de úgy, hogy mégse áruljon el.* -"Te lehetsz elég bátor vagy elég erős ahhoz, hogy nélkülem élj, ha az a legjobb, de én sose tudnék ennyire önfeláldozó lenni. Veled kell lennem. Ez az egyetlen módja annak hogy éljek."- *idézek egy könyvből suttogva, amit szinte nem is lehet hallani az esőtől, majd végül elengedem és tovább indulok lassú léptekkel* ~ Nem. Nem mondhatom el neki, hogy ezt a mondatot nem barátilag gondoltam. Nem veszíthetem el. ~ *gondolom és reménykedem benne, hogy nem gondolt bele abba mit is jelent ez a gondolat. Ő a másik felem. Ha elveszítem elvesztem az életemet is, ha nem is szó szerint de a lelkem egyik fele biztos, hogy az örök semmibe vész. Az eső pedig esik tovább. Érzem a jéghideg cseppeket, amik záporoznak rám, jegességgel töltve el és most már úgy érzem megfagyok, mindez azért mert nem ölelem. Tényleg szükségem van rá.*

~ Darian ~

Naná, hogy én választok, ezt már régen eldöntöttem. - * jelentem ki mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mikor kinevet a pulcsi miatt durcásan, nézek és kinyújtom rá a nyelvem, de csak viccből, mert rá képtelen vagyok haragudni. Valahogy amióta megismertem Dariant azóta valami szoros kötelék fűz össze minket. Mindig is többet éreztem felé puszta barátságnál. Egy idő után már létfontosságúvá vált a számomra a szó legkonkrétabb értelmében. Iskolán belül szinte mindenhova együtt mentünk, az órákat is együtt választottuk, nyáron gyakran átjött hozzánk játszani meg beszélgetni. Bár azt az esetet a mai napig nem felejtettem el neki, amikor 2. - ban képes volt békát tenni a párnám alá. Nagyon leszidtam érte emlékszem rá. Az idők során teljesen összekovácsolódtunk annyira, hogy az már lassan olyan volt, mint az idős házasoknál. Fél szavakból megértjük egymást, befejezzük egymás mondatát, szinte mindent tudunk a másikról és ez nagyon jó. *

* Mikor látom, hogy az esőn ledöbbent csak kuncogok egy kicsit hiába is próbáltam magamban tartani egyszerűen kijött belőlem*
- Meg mondtam, vagy megmondtam? - *incselkedem és jó ideig, csak élvezem, ahogyan az eső az arcomhoz ér, legördül rajta és végül vagy eléri a földet vagy rajtam, marad. Az sem zavar, hogy megfázhatok vagy ilyesmi elvégre, ha ez bekövetkezne csak be, kell mennem Madam Pomfreyhoz és ad valami bájitalt, ami azonnal el is mulasztja a bajt. Egy idő után megérzem magamon az érintését, és ahogyan magához ölel*

~ Jaj merline olyan jó így ~ * hozzábújom, de úgy, hogy az arcom még mindig az ég felé van fordítva a szemem, pedig be van csukva. Valószínűleg ő is éppen ezt teszi, vagy ki tudja, de a magam részéről mindig is imádtam az esőn lenni. Olyan megnyugtató és békés. Egy idő után a fejemet a mellkasába fúrom és megérzem, hogy milyen hevesen dobog a szíve, amit nem furcsállok elvégre most az enyém is ugyan így dobog, mint az övé. Valami furcsa ritmusra, aminek különös mondanivalója van mégsem értem még. Vagy talán mégis?*

~ Hosszú ideje gyötör egy titok. Egyetlen titok, ami Darian előtt van. Mégpedig az, hogy megváltoztak az érzésem, Rian felé. Már nem csak testvérként és legjobb barátként nézek rá. Ez az érzés sokkal több, erősebb, tisztább. Nem merem neki elmondani elvégre eléggé félénk és visszahúzódott típus, és ha megtudná, hogy többet érzek felé baráti szeretetnél, lehet, hogy előttem is bezárkózna, és azt nem akarom. Ha elveszíteném, azt nem bírnám ki annyira hozzám nőtt már. De tényleg. Senki nem állt még hozzám ennyire közel, mint Darian. ~

* Hosszabb idő után valamit belesuttog az esőbe, ami eléggé elgondolkodtatott. Valami ilyesmi fogalmazódott meg bennem is nem olyan régen. Mielőtt válaszolhattam volna, azonban Darian elhúzódott és tovább indult*
~ Belém fojtotta a szót, mielőtt megnyikkanhattam volna. Ezt annyira nem bírom benne. ~ * duzzogok magamban, de így nem szólok semmit, csak haladok tovább. Hamarosan az eső mellé hatalmas szélvihar is párosul, és villámlani kezd* ~ Ez már nem tréfadolog be kéne menni....~ * de mielőtt szólhattam volna Dariannak hírtelen minden abbamaradt. Pár perc volt csupán mégis teljesen megijedtem tőle és fedezéket kerestem a fiú oltalmazó karjai között*

Nath

*Még inkább mosolygok a kijelentésén.* ~ Olyan kis makacs tud lenni. ~ * Gondolom jót derülve azon is, hogy nyelvet nyújt. Az emlék a békáról az én fejembe is bekúszik és nem sok kell hozzá, hogy megint felnevessek, mert eszembe jut, hogy akkor mégis milyen képet vágott. Imádtam. Utána szent volt a béke, még vele is aludtam, mivel akkor vihar volt és így biztonságban érezhettük magunkat. Azt soha nem felejtem el. Amikor látja a döbbent arcomat édesen kuncog. * - Megmondtad. - *mondom mosolyogva és én is élvezem az esőt. Mikor pedig átölelem és hozzám bújik olyan jól érzem magam. Érzem a szívének dobbanásait, ha ez egyáltalán lehetséges. Ilyen ritka pillanatokban, mikor ráveszem magam, hogy megöleljem vagy egyéb módon mutassam ki a szeretetemet, vagyis inkább szerelmemet. De azért remélem tudja, mennyire fontos nekem. Legalább egy kis részét. Csak nehezen szakadok el tőle. De ha tovább ölelném... akkor az már gyanús lenne. *

* Hirtelen csap le a vihar és olyan hirtelen megy is el. De én ezzel csak jól jártam mert megint a karjaimban tarthatom. Magamhoz húzom és megnyugtatóan megsimogatom az arcát, ezzel egy időben pedig kisimítok egy nedves szőke tincset az arcából. Legalább láthatom a gyönyörű szemeit. * - Nyugodj meg. - *susogok még jobban ölelve őt. Csodálatos érzés, az már biztos. * - Nem változtál semmit. - *mondom szelíden mosolyogva, hiszen kiskorában is félt a vihartól. De azóta... akkor is szép, bájos volt. De most meg sem közelíti a kis kori énjét. Valahogy most sokkal könnyebben viseltem volna, ha meghalnék ebben a pillanatban, mintsem, hogy távolabb kerüljek tőle akárha egy ujjnyival is. Az egyszerű mondás nagyon is igaz:" Minél jobban szeretsz valakit, annál kevésbé bírsz ésszerűen viselkedni." Hát én így vagyok ezzel. Elhagytam önmagamat, kiléptem magamból, mellette önmagam lehetek, nem kell félnem, hogy elrontok valamit. *

* Nélküle olyan volt az életem, mint egy holdvilágtalan éjszaka. Nagyon sötét, de azért voltak csillagok, amit reményt adva megvilágították az életemet. Aztán egyszer csak átszáguldozott az egemen, mint valami meteor és hirtelen minden lángra gyúlt körülöttem, minden szép és békés lett, csupa ragyogás. Vele az idő és tér, zavaros ködbe folyik össze, mindannyiszor, ahányszor csak így ölelem. Amikor ráveszem magam, hogy meg tudjam érinteni és elviseljem a kisebb áramütést, amit a bőre érintése vált ki. Nem tudom meddig ölelem. Nem tudom mikor engedem el nagy nehezen. Hiszen, ha tovább öleltem volna, akkor elveszítem a gondolataim és a tetteim fölött az irányítást és bármennyire is rossz ötlet lenne, felülkerekednének rajtam és már az ajkaim az övéin függne, mintha valami éltető gyümölcs lenne a csók, hogy túléljem ezt a világot. *

* De nem teszem. Nem tehetem. Nem veszíthetem el. Csak egy egyszerű puszit adok az arcára, mielőtt elhúzódnék, persze csak akkor, ha már kellően megnyugodott. Pár percig figyelem, mintha nem tudnám elszakítani róla a tekintetem és be kell vallanom, ez így van. * - Maradjunk még, vagy menjünk vissza? - *kérdezem halkan és lehet, hogy sokáig öleltem, mert az eső elállt. Már nem záporozik, hogy reményt, bátorságot adjon. Már nem hallani, ahogy a földre érkezik, hogy egy kellemes ritmust adjon. Már csak azt a friss illatot lehet érezni, ami ilyenkor betölti a levegőt. A holdfény világít az úton, megcsillan a vizes leveleken. A csillagok ontják a hold mellett a fényüket, de azok alig adnak világítást, a gyönyörű kerek fényesség mellett. Nem szeretnék még bemenni, személy szerint. Mellette akarok maradni, vele akarok lenni. Kár, hogy nem lehet. Megint felé fordulok, hogy az arcát fürkésszem, mi a válasza az előző kérdésemre és várva reménykedek. *

Darian

* A vihar miatt nagyon megijedtem, úgy mint kiskorunkban is. Alapvetően szép látvány a villámlás meg az eső, de ha kint vagyok a szabadban és úgy kap el egy vihar azt valahogy már nem annyira tudom díjazni. A karjaiban valahogy sikerül megnyugodnom pláne akkor amikor ő is nyugtatgatni kezd. Tényleg nem változott semmit. Kiskorunkba is ezt csinálta. Ő az egyetlen aki mindig minden helyzetben képes nyugodt és normális gondolkodású maradni és képes lehiggasztani, megnyugtatni vagy éppen felvidítani engem. Hosszabb idő után kapok egy puszit az arcomra és elhúzódik*

~ Bár ne tette volna. Bár még mindig ölelne. És az a puszi...azt is inkább a számra adta volna. ~* Az arcomra egy röpke pillanatra kiül a csalódottság és a szomorúság, hogy nem vallhatom be neki, hogy beleszerettem. Nem tudom, hogy meddig tudok még megbújni a " legjobb barát " álcája mögött elvégre Dariant soha nem tudtam átverni, mindig észrevette ha volt valami bajom és általában addig nyúzott amíg el nem mondtam neki, hogy mi is az. A pillanat tova száll és újra magamra öltöm a mosolyomat, hogy ne legyen feltűnő, hogy elszomorodtam*

* Egy ideig csak hallgatok. Mi egyebet is tehetnék? Egyszerűen muszáj most némaságba burkolóznom különben felül kerekedne rajtam a kétségbeesett igazmondásom és kitálalnék neki. Már milliószor elképzeltem, hogy elé állok és elmondok neki mindent, de valahogy mindig az lett a vége a dolognak, hogy vagy otthagyna, vagy elutasítana vagy azt mondaná, hogy felejtsük el, de mégis megváltozna a kettőnk viszonya. Egyiket sem szeretném így most kénytelen vagyok szó nélkül ácsorogni és várni. *

* Nem sokkal később Rian hangja töri meg a csendet egy kérdéssel. * ~ Maradjunk még, vagy menjünk vissza? ~ * elgondolkozom egy kicsit. Teljesen bőrig áztunk és bár igyekszem nem mutatni valószínűleg megfáztam bár nem vészesen. Mielőtt válaszolhatnék tüsszögök párat majd visszafordulok felé*
- Tőlem még maradhatunk. Eső után a legjobb sétálni. - * felelem és elindulunk valamerre. Egy ideig némán ballagok és gondolkozom, hogy mi lenne a legjobb velünk kapcsolatban és végül az őszinteség mellett döntök. Megállok és szembe fordulok vele. *

- Rian...az az igazság..szóval van valami amit már egy ideje szeretnék elmondani, de eddig nem mertem. Az a helyzet, hogy én...vagyis, hogy te..azaz, hogy én szóval.. - * kezdenék bele valahogyan, de ekkor elég nagy robajjal tőlünk nem messze kidől egy fa. Valószínűleg a vihar csavarta ki a földből vagy merlin tudja, hogy miért de kidőlt és hangosan földet ért. *
~ Talán ez volt a jel, hogy hallgassak. Talán így üzentek odafentről, hogy nem mondhatok neki semmit. Talán.. ~ * elfognak a kétségek és tovább indulok *
- Az a helyzet, hogy majd én is akarok veled sakkozni nem csak a papa. - * vágom ki magam az első dologgal ami az eszembe jut és megkerülve a fát haladok tovább*
~ Na gratulálok. Ennél bénább dolgot már nem is mondhattam volna. ~

Nath

*A karjaimban tartani, valami olyan felemelő, hogy leírni egyáltalán nem tudom. De elmondani sem. Kiskorunkban és valami csodálatos élmény volt, azt hiszem akkor öleltem meg igazán. Ő már párszor megölelt előtte, de én nem öleltem vissza. Azon az éjjelen viszont igen.*
 




*Most először lépem át, Nathék háza küszöbét. Be kell vallanom, izgulok. Izgulok, hogy ki fogok-e jönni az édesapjával. Meg azért is, mert teljesen idegennek érzem magam ebben a fényűző környezetben. Nincs kis házunk nem erről van szó, de ez... Félszegen nézek körül, a legnagyobb meglepetésemre a kezem Nath kezében nyugszik, és ez legalább egy kicsit megnyugtat. Nemsokára feltűnik az édesapja és előre máris szimpatikus, hiszen barátságosan köszön és már Nath húz is, hogy körbevezessen a házban. Megkapom a vendégszobát és nagyon tetszik. Valahogy itt jobban otthon érzem magam, mintha tényleg a saját házunkban lennék. Furcsa egy érzés. Végül az a nagy izgulás alaptalan volt, eltudok az apjával beszélgetni. Egész nap gyönyörű idő volt. Este viszont minden megváltozott. Amikor már a szobámban ücsörgök  pizsamában az ágyon, akkor csap le a hatalmas vihar. Még én is kezdek megijedni, de amikor kopogást hallok és Nathet látom, amint takaróját húzva, párnáját ölelve lépeget oda hozzám és ártatlan kiscica szemeivel néz rám, na annak, nem tudok ellenállni és miután leül mellém átölelem, és megnyugtató dolgokat súgok a fülébe, mert láthatóan fél. *




*Igen, tisztán emlékszem arra az estére. Talán akkor oldódtam fel igazán a közelében, akkor éreztem azt, hogy benne megbízhatok, hogy mindig mellettem fog állni. Olyan jó vele lenni. De végül csak elhúzódom, mert ha tovább öleltem volna, eluralkodna rajtam minden, amit eddig sikerült visszatartanom. Egy pillanatig látok rajta valamit, de nem tisztán... de azért megkérdezem. * - Mi a baj? - *Megfázott. Látom rajta. Aggódom érte. Csak ne legyen ebből komolyabb baj.  Legnagyobb örömömre mégis azt mondja, amit hallani akarok és így sétálhatunk tovább. * - Igen, ebben igazad van. De ha rosszul vagy bemegyünk, jó? - *Ez eléggé aggodalmasra sikeredett. De hát én ilyen vagyok.  Erős a késztetés hogy összekulcsoljam a kezeinket, de nem teszem. Legalábbis még nem, mert mire elhatároznám magam, megszólal. Figyelek. Nem szokott dadogni. Nem szokott ilyesmiket mondani. Talán azt akarja, amit én...? Legnagyobb sajnálatomra ebben a szent pillanatban kell kidőlnie egy fának. Megölöm. A. Fát. Na jó, már meghalt, de akkor is. Hogy ronthat el egy ilyen... de nem. Nem úgy folytatja, ahogy vártam. Tehát mégsem. Még mindig csak én érzek másképp felé. *

- Oké. Majd játszunk. - *Mondom végül és sajnos most kiül az arcomra az a szomorúság, amit mindig elszoktam rejteni előle. Most ez nem megy. Átugrom a fát, hogy valamivel levezessem ezt a feszültséget és végre visszaáll az arcom eredeti mosolygásba. Megint mellé érek, és megint hatalmas a késztetés arra, amire nem rég gondoltam. Végül csak odavándorol a kezem a kezéhez és összekulcsolom őket, majd így megyek vele tovább. Talán ez még nem félreérthető. De, hogy alapból jéghideg a kezem az övé pedig meleg... kellemesen meleg. Felmelegít, de nem csak a kezemet, hanem mindenemet. Bár nem is fázok. Égek.* - Na és..., hogy állsz a fiúkkal? - *Ilyen idióta kérdést is csak én tehetek fel. De érdekel. Érdekel az, hogy ki ellen kell majd megküzdenem érte. Mert, hogy nem fogom hagyni, hogy valami bunkó legyen mellette. De ha valóban szeretnék egymást... akkor el kell engednem. De miért fáj még a gondolat is ennyire? *

Rian

Semmi baj csak egy ici pici megfáztam. Nem lényeges tényleg. Ígérem ha már nem bírom tovább akkor szólok és bemehetünk - * mondom halványan mosolyogva mert látom, hogy aggódik és azt nem szeretem. Megszárítom magunkat egy varázslattal, így már nem is fázom annyira. *
- Ne adjam vissza a pulcsidat? Te nem fázol? - * kérdezem és egy pillanatra feltűnik a szememben az, hogy az előbb korán sem ezt akartam mondani neki hanem valami mást, de egyszerűen elbizonytalanodtam. Nem akarom kockára tenni a barátságunkat egy ostoba vallomással amivel ő valószínűleg nem értene egyet úgy sem. Csendben szomorkásan ballagok tovább, de igyekszem palástolni a szomorúságot, hogy ne vegye észre. Nem akarom őt is elszomorítani. Hamarosan a csendet Darian töri meg egy kérdéssel ami első hallásra lesokkol egy kicsit*
~ Na most erre mi a fenét mondjak? Hogy szerelmes vagyok egy fiúba aki a legjobb barátom? Hogy beléd szerettem, de te úgy se viszonoznád? Hogy nem tetszik nekem senki más csak te? Szeretném ezeket mondani, de tudom, hogy nem tehetem. ~
- Háát tulajdonképpen nem állok sehogy. Nincs senki aki tetszene. Tudod jól, hogy nem vagyok az a fiúzós fajta. Távol áll tőlem az egész - * mondom még mindig halványan mosolyogva bár tudom, hogy most becsaptam a legjobb barátomat és egyben a szerelmemet is. Egy ideig csendben sétálok tovább fogva a kezét és kicsit meg is szorítom mert nagyon jó érezni a kezét a kezemben. Még akkor is ha ő csak barátilag csinálja az egészet. Kis idő múlva belőlem is kibukik a kérdés mivel csak nem bírom ki, hogy ne tudjam meg, hogy az ő szíve foglalt e már*
- Te hogy állsz a lányokkal? Van esetleg valaki aki felkeltette az érdeklődésedet? - * kérdezem reménykedve. De miben is reménykedem? Hogy azt mondja, hogy igen te? Hogy kiderül, hogy ő is szeret engem? Igen bevallom a szívem mélyén ebben reménykedem bár tudom, hogy ezt úgy sem fogja mondani. Figyelmesen hallgatom a válaszát és miután megkaptam azt ismét némán sétálok tovább egészen addig amíg ki nem pattan a fejemből egy ötlet. Megjelenik az arcomon az a tipikus huncut kislányos mosoly és megállok*
- Hé Rian nem szökünk ki egy kicsit Roxmortsba? Tudom kint vannak aurórok, de ha kiábrándítanánk magunkat...vagy átváltoznánk vagy valami titkos úton mennénk csak nem buknánk le. Mit gondolsz? - *kérdezem kíváncsian és közben csak figyelem*

Nath

*Megnyugtat azzal, hogy megígéri, szól, ha olyan a helyzet és be kéne menni. Így viszont még sétálhatunk. Ez a szárítás jó ötlet volt. Nekem miért nem jutott eszembe? * - Nem, nem fázok. Különben is, neked most nagyobb szükséged van rá. - *mondom mosolyogva, de ez le is hervad, amikor látok valamit az arcán... valamit... * - Mond csak biztos hogy a sakkról akartál velem beszélni? - *kérdezem. Félek és reménykedek egyszerre. Mert ezt is kell. Lehet, hogy nem akar a barátom lenni. Vagy lehet az is, amiben reménykedem. Nem tudom. Kíváncsian várom a választ, amit talán nem is kapok meg. A következő kérdésemre válaszol viszont. Teljesen megkönnyebbülök, attól amit hallok tőle. * - Értem. - *Nem tehetek róla a megkönnyebbült mosoly kiül az arcomra. * - Igen tudom. De egyszer téged is elérhet a szerelem, nem? Hirtelen csap le majd... és azt se fogod tudni mit tegyél. - *mondom ezt már csendesebben. Talán sokat mondtam. *

*Tőle jön egy kérdés. Egy kérdés amire legszívesebben azt válaszolnám, igen van és TE vagy az. De nem mondom. Jó ideig nem is vagyok képes semmit sem mondani. Ha azt mondanám, hogy senki nem érdekel, akkor... akkor nem mondanék igazat és én nem szoktam hazudni. * - Sehogy nem állok velük. De van, aki érdekel. - * Nem hiszem, hogy ez megrázná. Egyszerűen csak igazat mondok. Csak elhallgatom egy kis részét... mégpedig a személynek a kilétét. Egy ideig megint csönd honol közöttünk. Ha csak nem kérdez. Megáll. De én nem eresztem el a kezét. Imádom rajta ezt a kislányos mosolyt. * - Roxmortsba? Mégis ho.. - *De folytatja tovább a mondanivalóját.* - A kiábrándítás még jó is lenne, de nem hiszem, hogy az aurorok mellett így eltudnánk menni. Meg hát... túlságosan nagy a védelem. Átváltozni tudtommal te sem én meg végképp nem tudok. Ismersz valami titkos utat? Mert én nem nagyon... - *Gondolkozni kezdek, tehát ezt lehet venni beleegyezésnek. * - Hogy őszinte legyek nekem nincs ötletem. - *adom fel tíz perc gondolkozás után. *

* Nem szoktam ilyen dolgokra vetemedni... na jó, igen de az csak a kastélyban volt, de nem azon kívül. De végül is miért ne? Ha kerítenénk valami megoldást, akkor többet lehetnék Vele, nem kéne elengednem a kezét, ráadásul még a bátorságom is összejön. Bár az nem szokott. Főleg ilyen dolgokban nem. Figyelni kezdem és megint elbambulok, szerencsére ez nem igazán észrevehető. Legfeljebb az jelezheti, hogy egy kicsit sötétebb árnyalatúak lesznek a szemeim. Ez egyértelműen jelzi, hogy bizony, most nem itt, hanem valahol máshol járok. Jelenleg annál, hogy éppen megcsókolom a mellettem álló gyönyörűséget, vagy szerelmet vallok neki, vagy megölelem. Csupán csak ilyen dolgok. Lassan eszmélek fel.* - Szóval van ötlet? - *mosolygok rá zavartan. Ha nincs, akkor tovább gondolkozom és a legnagyobb meglepetésemre eszembe jut, hogy van egy titkos járat a...* - Eszembe jutott egy járat. - *mondom végül. * - Tudod, mivel gyakran járok a sírkert felé ezeket is felfedeztem. Az egyik kriptából nyílik egy rejtekút Roxmortsba. Mit gondolsz menjünk arra? - *kérdezem és kíváncsian várom a választ. Ha az igen, akkor arra felé indulok, még mindig fogva a kezét. Képtelen is lennék most elengedni. *

*Jó bent van a sírkertben az a kripta. Véletlenül fedeztem fel azt az utat. Minden kis zegzugát végig jártam már ennek a sírkertnek, ezért is ez az egyik kedvenc helyem. Ha feldobna valami témát, annak nagyon örülnék, mert én perpillanat, nagyon nem tudok semmit mondani. Ha ezt a vágyamat újfent kivitelezi, akkor beszélgetve haladunk a kripta felé, ha meg nem akkor néma csendben. Jó tíz perc séta, mire a kriptához érünk, amiben teljes sötétség honol. Amikor itt voltam, akkor nappal volt, tehát most nehéz lesz megtalálni a bejáratot. Bemegyek és körülnézek, de koromsötét van, így kénytelen vagyok elővenni a pálcámat.* - Lumos - *mondom halkan és máris fény jelenik meg a végén így bevilágítva a nem túl nagy kriptát. Gondolkozni kezdek, hogy mégis merre volt az a járat, közben körbe-körbe járkálok, végig simítva néha a falakon. *

Rian

* Amikor felteszi nekem a nagy kérdést kicsit leblokkolok. Nem is kicsit hanem nagyon*
~ Mond csak biztos hogy a sakkról akartál velem beszélni? ~
* Nem tudok megszólalni. Egyszerűen gombócot érzek a torkomban és egy hang sem akarj kijönni belőlem. Szívem szerint megmondanám neki, hogy nem nem azt akartam vele megbeszélni, hanem éppen készültem szerelmet vallani, mikor is az a nyomorult fa közbe esett. Mérges vagyok, dühös és riadt. Talán jobb, hogy így történtek a dolgok, de Rian átlát rajtam. Tudja ha sumákolok, vagy próbálom átverni*
~ Ezt a vonást, de utálom benne néha. lehetetlen így előtte titkolózni. Kell neki mindig mindent meglátnia. ~
- Nem nem csak erről akartam veled beszélni, de a téma már lényegtelen. Vagyis majd egyszer talán elmondom amit akartam. Talán...
* Mintha a megkönnyebbülést látnám az arcán amikor elmondom neki, hogy nincs senki a láthatáron.*
~ Lehetséges volna?...Lehet, hogy úgy érez ahogyan én? Lehet, hogy azért láttam az imént ezt az arcán mert valóban megkönnyebbült? Vagy csak én képzelem bele ezt a dolgokba? Ki tudja. ~


* Az én kérdésemnél jó ideig hallgat. Már már azt hiszem, hogy nem is akar majd válaszolni, de végül hosszú idő után csak megteszi. De milyen válasz ez?*
~ Nee. Ezt nem hiszem el. Ezek szerint tetszik neki valaki. Miért? Lehet, hogy az imént azért dőlt ki az a fa, hogy ne csináljak magamból hülyét a vallomásommal. De ki lehet az a lány? Csak nem az a barna griffendéles aki a nagyteremben folyton bámulja? Egyszer úgy is kikaparom a szemét az biztos. ~
* Megint csak feljött bennem az indulat és a szomorúság, hogy elveszíthetem azt aki a legfontosabb nekem a világon. Vagy a barátságát veszítem el vagy a szerelmét. Egyiket sem akarom. De inkább nem szólok semmit. Ha mást nem barátként szeretném örökké magam mellett tudni Riant. Inkább bedobtam Roxmortsot, de a kijutásra egyenlőre nem nagyon volt épkézláb ötletünk*


* Nem szokásom amúgy szabályt szegni. Mindenki az iskola jó kislányának ismer engem, de ez most valahogy nagyon rám jött. Szeretnék vele kimenni egy kicsit az iskolán túlra. Kettesben lenni vele még akkor is ha azt csak barátilag tesszük. Elmenni vele sétálni, vagy beülni a Három Seprűbe vagy bármi mást csinálni. A hangsúj úgy is azon van, hogy vele szeretném csinálni. Egyszer csak a gondolataimból a hangja zökkent ki. Eszébe jutott egy járat*
- Valahogy sejtettem, hogy az útnak a sírkerten keresztül kell áthaladnia. Miért van az, hogy ha veled vagyok akkor az esetek 90% - ban itt lyukadunk ki? - *na jó erre nem várok választ hiszen ez költői kérdés volt. Mikor megkérdezi, hogy megyünk e bólogatok, de nem túlzottan lelkesedem azért, hogy egy kriptából kelljen mennem a faluba.Na mindegy ha ott nem kapnak el akkor megéri. *


* Az úton amig a kriptáig mentünk nem tudtam semmilyen témát sem felvetni mivel az egyetlen gondolat ami jelenleg bennem volt az az volt, hogy minél előbb keveredjünk ki innen és senki ne kapjon el minket. Megnyugtató a gondolat, hogy az a dög, vagyis Mrs Norris oda bent van a gazdájával együtt. Már csak az kéne, hogy amíg lejutunk addig más se lásson meg minket. 10 perc az út amíg elérjük az állítólagos titkos utat rejtő kriptát és engem kerülget a félelem. Eleve utálom ezt a helyet, most bemegyünk egy kriptába ami eleve ijesztő dolog. Csendben várom, hogy Rian megtalálja amit keres, de én is fényt biztosítok neki, hogy lássa mit csinál*

Nath

*Valamit látok rajta... mintha... mintha habozna egy kis pillanatig, amikor felteszem azt a kérdést, ami nyomasztott. * - Miért lenne lényegtelen? Tudod, hogy a veled kapcsolatos dolgok a számomra egyáltalán nem lényegtelenek. - *na ez megint csak kicsúszott... De hát, ha így van! * - Csak egyszer? Csak talán? - *kezd nekem ez nagyon furcsa lenni. Már nem reménykedek... inkább rettegek, hogy pont az ellenkezőjét akarja mondani, mint amire várok. Valamit, megint látok átvillanni rajta, ami talán... düh? Keserűség? Talán... nem tudom biztosan, hiszen csak egy apró pillanat, mégis olyan tettekre ad bátorságot, amit tudom, hogy nem kéne. Még, ha nem is kérdezett rá, hogy ki az a lány, aki felkeltette az érdeklődésemet...* - Nem is gondolnád, de az a lány nagyon közel van hozzám... ~ talán éppen mellettem... jelen pillanatban is... ~ * de ezt a gondolatot már nem mondom ki hangosan.*

*De ezután a bejelentés után megszorítom a kezét egy kicsit, amit még mindig nem engedtem el. Hiszen megnyugtat a közelsége, hogy itt van mellettem... és ha ezt most félre is értette én akkor is őt szeretem. Mégis mire másra gondolhatna most? Tudja, hogy csak vele vagyok szoros kapcsolatban... és még azt is elmondtam, hogy közel van hozzám és lám itt van mellettem. De, ha nem érti meg, akkor csak törnöm kell a fejem, hogyan tegyek rá utalásokat. Valahogy... valahogy össze kellene szednem a bátorságom és bevallani neki, hogy bizony őt szeretem. De nem megy. Legalábbis még nem. Mikor felvetem a kripta béli dolgot... jól sejtettem... nem repes az ötletért. Elmosolyodva fürkészem és nem bírom megállni, hogy egy apró simítás erejéig az arcához érjek. *

*A kriptában ügyködök, miután odaértünk, de szerencsétlenségemre még nem találtam meg a kivezető utat. De a plusz fény nagyon is jól jön és ezt egy hálás mosollyal és egy apró puszival Nath arcára köszönöm meg és keresgélek tovább. Hűvösebb van itt bent, mintha kint lennénk. Hűvösen borzongató ez, de mégis engem fűt valami, talán mert ő a közelemben van, vagy csak az izgalom, ami ezt a Roxmorts béli szökést támogatja. Végül a sok végigtapogatott kő után rájövök, hogy nem is így jutottam abba a járatba... már majdnem elkezdem a falba verni a fejem, de végül sikerül magam türtőztetnem. Odamegyek a sírhoz és a felette lévő feszületet kezdek méregetni, közben erősen kattognak az agytekervényeim.*

*Végül bekattan az a bizonyos emlék, hogy mit is tettem, hogy a járatba sikerült jutnom. Elégedett mosoly kezd játszani az ajkaimon, majd megkopogtatom ötször a keresztet, ami hirtelen fényleni kezd földöntúli fénnyel. Latin szavak hangzanak fel a kriptában, amit csak mi hallunk, de bevallom én egy kukkot sem értek belőle. Mindegy is. A pálcánkból jövő fény már nem is kell, mikor a sírtól balra lévő falon egy járat körvonala kezd izzani. Odalépek és gyakorlott mozdulatokkal koppintom meg azokat a köveket, ahol fény jelenik meg. Ehhez ügyesség kell, nem egyszer elrontottam már, de végül is gyakorlat teszi a mestert. Most már kívülről fújom a kombinációt és a fények, csak ebben segítenek nekem, még ha gyorsan is cikáznak egyik kőlapról a másikra.*

* Végül egy jó negyed óra kőérintés után dübörgő hang hallatszik, majd megjelenik a járat. Egy sóhajjal tudatom, hogy sikerült, majd újra megragadva Nath kezét vezetem be a még sötétebb alagútba és utánunk az átjáró nyomtalanul eltűnik így az a kis fény is, ami beszivárgott még az is és hirtelen koromsötétben találjuk magunkat, ha... ha Nath pálcája nem ad fényt már. Az enyémet már akkor hatástalanítottam, mikor megjelentek a fények, mert őszintén szólva erre a sötétségre nem emlékeztem. * - Öhm... hát itt lennénk... már csak  el kell indulni... ööö arra. - *mutatok az irányba, de nem mintha Nath látná, ha koromsötét van. Elindulok amerre sejtem az utat, de hirtelen nekimegyek a falnak és hátratántorodva dörzsölgetem a fájó testrészeimet...* - Mégsem erre. - *Jegyzem meg és egy pillanatra sem engedem el Nath kezét, mikor végül sikerül a rendes utat megtalálni. Valahogy a pálcaelővétel nekem most nem jutott eszembe... *

Rian

Tudom Rian, tudom. De vannak dolgok amik ha napvilágra jönnének, akkor hatalmas felfordulást okoznának. Nem akarom elveszíteni a barátságodat, mert az számomra mindennél fontosabb. - *na igen ez most nekem is kicsúszott. Nem tudok sajnos minden félelmet magamban tartani, hiába is próbálkozom vele. Rian előtt nem tudom magam visszafogni ilyen dolgokban. Előtte semmi sem megy. Mások előtt képes vagyok színlelni, tettetni, megjátszani magam. Elrejteni mások elől, hogy szomorú vagyok. Hogy miért vagyok az? Hát megmondom. Mert szerelmes vagyok. Életem szerelme, a hercegem itt áll előttem, mégis bizonytalan vagyok. *
- Csak egyszer, csak talán Rian. Lehetséges, hogy jobb ha bizonyos dolgok örökké titokban maradnak. - *mondom halkan. Ekkor derül ki, hogy az a lány közel van hozzá. Lehetséges volna? Mi van ha rám gondol? lehet, hogy ilyen vak vagyok, hogy nem veszem észre, hogy rám gondol? Nem kizárt dolog. Elmondta volna.

* Megszorította a kezem. Ezt akár jelzésértékűnek is vehetném. De merjem annak venni? Valahogy nyugalmat, és békét érzek amikor velem van. Szeretem. Nagyon is. Nem is bírnám más lánnyal látni. Képtelen vagyok rá, hogy átengedjem egy másik lánynak. Kicsit úgy érzem, hogy rám gondolt. Sőt. O milyen boldog lennék akkor. Hevesebben ver a szívem és reménykedem, de nem kapok más szavakat. Ennyit a reményeimről. Na mindegy. Vagyis nem az de tehetek mást? Megsimogatja az arcom, és akaratlanul is elmosolyodom, és a kezére helyezem az enyémet. Csak pár pillanatra utána elhúzom *

* Várok. Várom, hogy megtalálja a titkos utat amiről beszélt. Világítok neki amennyire csak lehet, hogy megkönnyítsem a dolgát. Meg is kapom érte a jutalmamat, ami az ő édes mosolya és a puszi az arcomon. Ááá a számra akarook. Na mindegy. Aki a kicsit nem becsüli...Hűvös van. Hűvösebb mint odakint, de a pulcsijában nem fázom. Látom, hogy elvesztette a türelmét. Csak kárt ne tegyen magába. Nagy hiba lenne, és én is megverném utána az biztos. Én is a feszületet figyelem. Sosem voltam az a vallásos típus, így a kis kereszt nekem semmit sem jelent. Figyelem, hogy mit akar most csinálni*

* Egy ideig látom, hogy gondolkozik. Én is azt teszem hátha kipattan valami a fejemből, bár ennek kicsi a valószínűsége. Á ez az elégedett mosoly az arcán, engem is még nagyobb mosolyra késztet. Imádom látni ha ilyen. Fényleni kezd a kereszt és ez érdeklődést vált ki belőlem. Nem is akármekkorát. Latin szavak. Ennyit értek csak, de a szavak jelentése teljesen homályos nekem. Ez az egész Kínai. Legalábbis nekem. Eloltom a pálcámat, elvégre már van elég fény így felesleges világítanom. Figyelem ahogyan koppintgatja a köveket, és addig leülök a földre, hogy ne legyek útban.*

* Negyed óra után a kis zseninek sikerül kinyitnia az átjárót. *
- Ügyes vagy - *jelentem ki és felkelek, és már megyek is vele kézen fogva. Teljes sötétség telepedik ránk, így újra előveszem a pálcámat és fényt gyújtok, hogy ne essünk orra. Az általa megjelölt irányba megyek, de ő kicsit előrébb ment ahova a pálcám fénye nem ért el és neki ment a falnak. Nem nevetem el magam, nem nevetem el magam. Nem, nem és nem. Nagyon nehezen sikerül csak magamban tartani a nevetést, és odasietek hozzá* - Jól vagy? Elég nagyot koppantál. - *mondom és adok egy puszit az arcára, enyhítés gyanánt, hátha elmulaszt valamit a fájdalomból. Végül rátalálunk a helyes útra, és haladunk tovább.*

* Nemsokára kilyukadunk valahol. Kimegyünk az alagútból, és egy sötét sikátorba találjuk magunkat. Elindulunk valamerre még mindig kézen fogva, és elérünk Madame Puddifoot kávézójához. Az ilyenkor már zárva szokott lenni, de most valamiért mégis nyitva van. nem tudom, hogy mi lehet az oka, de én csak örülök neki*
- Menjünk be ide?