Távoli sírkert

Sabrina

Azt mondják, nem becsülök meg semmit az életben, csak panaszkodni tudok állandóan, és mindenre negatív megjegyzéseket tenni. Szerintük pesszimista vagyok, és az egész életet negatívnak látom. De tévednek. Ez egyszerűen csak realizmus. A dolgokat, azoknak látom, amik és nem próbálom csak a szép részüket nézni, mint az elvakult optimisták. Nem értem őket, mindenben csak a pozitívet látják, közben teljesen elveszítik a valóságérzetüket. Csak sajnálni tudom őket, vagyis inkább azt se, a legjobb, ha tudomást se veszek róluk. Egyszerűen hülyék. Rózsaszín szemüvegen keresztül látják a világot, mintha minden olyan vidám lenne. Ha legközelebb találkozok eggyel, felteszek neki egy kérdést. Mégpedig, hogy ha mindennek van jó oldala, akkor mi lehet abban a pozitívum, ha esetleg esernyő nélkül indulok el valahova és viharba keveredek, a legközelebbi esővédett hely pedig jó nagy távolságra van tőlem.
Hogy miért pont ilyesmit kérdeznék? Csak, mert éppen ez történik velem. A kastély felé rohanok, mint egy őrült, teljesen átázva. Egész testemben vacogok a jéghideg csapadéktól és a hozzá járó hűvös széltől, de ez most a legkisebb problémám. Az esőtől már csak foltokat látok magam előtt. Nem sokat tudok kivenni a tájból, éppen csak annyit, hogy merre van a Roxfort, ami felé tartok, de a jelek szerint nem fogok hamar odaérni. Út közben eddig vagy hatszor buktam fel majdnem, de hála csodálatos egyensúlyérzékemnek, ezt elkerültem. Nem hiányzik, hogy a víz mellett még sáros is legyen a ruhám, amit ezek után egy jó kis szárító bűbájnak fogok alávetni.
Semmi bajom nem volt eddig az esővel, sőt bentről, ablakon keresztül érdekes nézni a vihart, de benne lenni az már teljesen más.
Csak a vízcseppek földre érkezésének monoton hangját hallom, amit néha megzavar egy-egy nagyobb dörgés, és természetesen megelőzi a villámlás, ami megvilágítja a sok tornyú épületet, mely jelenleg az úti célom. Ennél jobb nem is lehetne. Vagyis de, ha hirtelen belém csapna egy villám. Az lenne a csúcs a mai napra, a hab a tortán. Ott viszont még szerencsére nem tartunk.
Csak érjek haza. Úgy értem a klubhelyiségbe, amit már pár éve otthonnak hívok néha. Ezek után biztos, hogy még akkor is viszek magammal esernyőt, ha tűz a nap odakint. Ahogy az ma is történt. A vihar egyik percről a másikra jött. Egyszer még alig várom, hogy valamivel lehűtsem magam utána azt kívánom, bár szárazság lenne.
Vicces, de már arra se emlékszek, miért jöttem ide, az iskolán kívülre. Nincs is sok kedvem filózni rajta. Legalább már tudom, miért nem szeretem elhagyni az épületet. A vicces az, hogy általában felkészülök mindenre, most viszont az ég világon semmit nem vittem magammal. De ezt a hirtelen időváltozást egyszerűen nem lehetett megjósolni. Ez olyan, mint egy meglepetés. Egy nagyon rossz meglepetés. Ezért szeretem a kiszámítható dolgokat.
Talán, ha a jóslástant vettem volna fel, talán meg tudtam volna mondani előre, hogy ez fog történni. Na jó, mégse. Egyáltalán nem bízok azoknak a jóslataiban, akik oda járnak. Csak szerencséjük van párszor, mert pár dolog tényleg úgy lesz, ahogy mondják, aztán azt állítják magukról, hogy értenek hozzá.
És itt a hetedik! A hetedik alkalom, mikor majdnem orra buktam valamiben, amit nem láttam, ugyanis nem a lábam elé nézek, csak a célt figyelem, amennyire képességeim megengedik. Amúgy valószínűleg egy gyökér lehetett, vagy egy kő talán.
Nem tudom, miért, de olyan mintha egyáltalán nem haladnék előre. Pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy a lehető leggyorsabban visszaérjek. Ha tudnék hoppanálni, akkor szabályok ide vagy oda, most megtenném. Rohadt egy helyzet az biztos. Arra már rájöttem, hogy nem a mai életem legszebb napja, pedig egész jól indult.
Az lenne a legjobb, ha mire odaérnék, elállna az eső. Azt nagyon élvezném. Bár már ott tartanánk, hogy ezen rágódjak. Most csak azt akarom, hogy az esőmentes klubhelyiségbe legyek, és úgy tegyek, mintha ez meg se történt volna.

Rohadt eső. Hogy nem állna el! Mindig ez van! Ha én úgy készülök, hogy egy csodás, egyedül töltött napot fogok átélni, akkot tuti, hogy valami közberondít. Most itt van ez a hülye vihar is. Csak is most kellett hirtelen jönnie, hogy elrontsa a napomat. Komolyan ezt nem hiszem el. Minek kellett nekem a kastélytól ennyire távol mennem?! Ha közelebbi helyet választottam volna már rég a klubhelyiségben pihenhetnék SZÁRAZON. De nem, nekem a legeslegtávolabbi helyre kellett mennem, ami körübelül negyedórára van a kastélytól. Ó én barom!
Dühösen vágtattam át a birtok azon részén, amely most ismeretlen volt számomra. Egyrészt az eső sűrű függönyétől nem láttam semmit, másrészt pedig a sötétségtől, mely a kastélyra és annak környékére borult le a nagy vihar miatt. Az iskola épülete most valahogyan olyan rémisztőnek tűnt, ahogyan a villámok fénye megvilágította sötét tornyait. De még így is, hogy minden nap látom, olyan volt, mintha mérföldekre lett volna tőlem.
Kezdtem fáradni, mert már legalább negyedórája futólépésben közlekedtem és még legalább ennyi volt még hátra. Minden teljesen elázott, az út csúszós és sáros volt. Na ennyit a szép nyári időről. A pólóm és a nadrágom is tiszta bíz volt, és pont akkor nem volt nálam pulóver. Egy kicsit fáztam is, mert ez az eső nem az a kellemes meleg eső volt, ami nyáron szokott esni, hanem ez a hideg eső és órákig eltartó eső volt. Alig láttam valamit, vagtában vágtattam át mindenen keresztül és csak arra gondoltam, hogy jó felé megyek-e. Az idő nem tudom mennyi lehetett, de az biztos volt, hogy már jó ideje úton voltam.
Tulajdonképpen nem is emlékszem, hogyan is kezdődött a vihar, mivel minden olyan gyorsan történt. Egyik percben még vígan sütkéreztem a birtokon, másik pillanatban meg már teljesen beállt a sötétség és én a kastély felé szaladtam. Még szerencse, hogy Chrissel nem a mai napra beszéltünk meg találkát, mert akkor azt is elmosta volna az eső. De akkor legalább most nem egyedül kellene rohannom. De hát ilyen az én szerencsém. Mindig a legjobb dolgok történnek velem. Mint például akkor. Nem is nagyon szerettem az esőt. Sosem kedveltem. Hideg, nem lehet semmit sem csinálni, ha esik és ezzel el van rontva az aznapi program.
A nagy rohanás közben hirtelen egy alakot vettem észre, aki szintén az iskola felé tartott. hunyorítottam egy kicsit, hogy jobban lássam ki az, de nem tudtam kivenni az eső miatt. Annyi biztos volt, hogy az illető fiú. Az alak megbotlott valamiben és én is abban a pillanatban figyelmetlenségem miatt valamin átbukfenceztem egy sikoly kíséretében, és hason, a sárban fekve kötöttem ki. Megtapogattam a fejemet, mert bevertem egy kőbe, és oldalt folydogáló vért véltem felfedezni. De ez abban a pillanatban nem érdekelt, mert előttem egy nagy kőtábla volt. Állt rajta valami felirat és én megpróbáltam elolvasni. Sajnos csak az első szót tudtam kivenni róla, meg az alatta lévő számokat, mert már annyira kopott volt az a tábla. De ez nekem épp elég volt arra, hogy rögtön felugorjak a földről. Egy sír. Egy sírra estem rá! Ne értsetek félre nem vagyok babonás, hogy akkor majd a zombik megesznek, de ilyen időben egy temető eléggé rémisztő. Miután sikerült felállnom a sárból megtapogattam a fejemen azt a sebet, amiből a vér eredt és körbe néztem, hogy hol lehet vajon az az alak, akit az előbb még láttam.

Sabrina

Az előbbi botlásom után, már megpróbálok a lábam elé is nézni, és kicsivel jobban figyelni hova lépek, különben legközelebb lehet, hogy tényleg a sárban végzem. Időközben a kőtáblákból rájöttem, hogy ez egy sírkert, tehát elég sok esélyem van arra, hogy valamibe beleütközzek. Ja igen, most kéne azért aggódnom, hogy emberek földi maradványai felett gázolok át éppen, de ez a tény jelenleg nem tud érdekelni. A halottaknak úgyis mindegy, rájuk úgyse esik az eső, én viszont mindjárt megfagyok ezen a nyári napon, amikor elvileg a melegtől kéne folynia a víznek rólam.
Hirtelen egy sikolyt hallok, ami egészen közelről jött. Egy pillanatra az fut át az agyamon, hogy talán tényleg nem kellett volna háborgatni a halottakat, mert biztos most akarnak bosszút állni rajtam, de aztán a józan eszemre hallgatva a menekülés helyett megállok és a hang irányába tekintek. Egy fekvő alakot láttam a földön fekve, aki nyilván eleshetett ugyanis nem hiszem, hogy egy ilyen viharban bárki is szívesen heverészik csak úgy kedvtelésből a sárban. Vajon most mit tegyek? Folytassam az utamat, hogy hamarabb ott legyek a kastélyban, vagy menjek oda és segítsek annak a szerencsétlennek, aki hasalt egyet? Jó kérdés, de a választ hamar kitalálom.
Sietve elindulok, hogy segítsek az embertársamon. Azt hiszem, ez az eső tényleg megártott nekem. Én segíteni másoknak csak úgy minden ok nélkül? Nem értem magamat, de végül is ez egy rendhagyó alkalom.
Mikor közelebb érek, észreveszem, hogy akinek a segítségére akarok sietni az egy lány, és pár másodperc múlva már be is tudom azonosítani. Látásból ismerem. Annyit tudok róla, hogy hugrabugos és hogy egy évfolyammal felettem jár, de a neve hirtelen nem ugrik be.
Jellemző, mikor végre már ott voltam mellette, hogy segítek neki felállni, már fel is ugrik magától. Ennyit erről, lehet, hogy tényleg tovább kellett volna mennem.
- Pár pillanatot igazán várhattál volna, éppen most akartalak felsegíteni. De úgy látom, ez megy egyedül is – Szólítom meg a kedves iskolatársamat.
Végignézek rajta. A ruháján teljesen sáros és át van ázva, ami egyáltalán nem csoda a körülmények miatt. Észrevettem, hogy a fejéről folydogál a vér. Lenézek a kőtáblára, ami előtt az előbb feküdt, majd ráteszem az egyik kezemet.
- Egyesek még halálukban is gondot okoznak, nem igaz? – Sóhajtok egyet, majd semmitmondóan a tárgyra nézek – Isten nyugtassa szegényt – Mondom nem kevés iróniával a hangomban. A részvétnyilvánítás sose volt az én műfajom.
- Amúgy jól vagy? Nagyon megütötted magad?
Nem mintha sokat tudnék ellene tenni, és már előre tudom a választ, de azért felteszem ezt a két kérdést csak úgy megszokásból. Bár, ha ilyen gyorsan fel tudott pattanni, akkor nem hiszem, hogy van komolyabb baja. Ha mégis, akkor azt a gyengélkedőn meg tudják oldani, ami az iskolába van, ahova oda kéne érnünk ha csak nem akarunk mindketten tüdőgyulladást.
- Szerintem lassan el kéne indulnunk a suliba. Nagyon szeretem a viharokat, bőrig ázni meg minden, de nem szeretném, hogy megfázz, és azt a sebet is meg kéne nézetni. Egyébként is olyan kiborító lenne, ha elállna az eső mielőtt beérünk – Teszek egy lépést a célirány felé, majd hozzáteszem – Ha akarod, viszlek a hátamon.
Talán tényleg meg is tenném csak, hogy haladjunk, de remélhetőleg nem lesz rá szükség.

Úgy nézett ki, nem volt hiába a körbetekintésem, hogy merre lehet az az ember, aki az előbb még pár méterrel előttem volt, mivel már mellettem állt, és rögtön meg is szólalt, hogy pár pillanatot már igazán várhattam volna, hogy felsegítsen.
- Ó bocsánat. Visszafeküdjek?- kérdeztem kissé viccelődve. Végignéztem a srácon. A talárjából megítélve mardekáros volt. Azt hiszem látásból ismertem, talán eggyel alattam járt. De valahogyan most nem úgy tűnt, hogy ő is a bunkó mardekárosok közé tartozik. Nem egyáltalán nem. Idejött segíteni nekem, mert látta, hogy elestem. Érdekes.
Ezek után rátette kezét a sírra és ismét ő szólalt meg.
- Hát igen, de arra kíváncsi lennék, hogy amikor még élt akkor is ennyi bajt okozott-e.- mondtam kedvesen. A fejemen folydogáló kis patak vér lassan egybeömlött az eső vizével és a vörös folyadék színe egy kicsit halványodott. Már nem is fájt annyira, csak egy kicsit sajgott.
- Igen jól vagyok. Csak egy kicsit fáj a fejem.- válaszolok ismét egy újabb feltett kérdésre. Ez egyre furcsább. Hogy egy mardekáros szóba álljon egy hugrabugossal már ez is kicsit bizarr volt, de hogy még kedves is legyen velem. Nagyon különös. Lehet, hogy rossz házba osztották volna? Hát most vagy ez a lehetőség áll fenn vagy az, hogy ma szimplán csak jó napja van. De nem baj, én ennek örülök, mert végre nem csak egy olyan mardist ismertem meg, aki folyton csak piszkálódni tud.
Ekkor ismét a új ismerős szólalt meg, hogy vissza kéne menni a suliba, mert eléggé idegesítő lenne, ha az eső elállna addigra míg odaérünk, meg meg kellene nézetni a sebemet.
- Felőlem rendben van.- mondtam válaszképpen az ötletre és én is tettem pár lépést.- Amúgy meg köszi nem kell cipelni. Járni azért még tudok.- mondtam félig nevetve, félig hálásan, a kedvességére. Tulajdonképpen még mindig nem értettem az egész helyzetet, hogy a mardekáros srác miért is beszél velem egyáltalán, de nem zavart, mert mindig szívesen ismertem meg új embereket.
Lassan elindultam a srác mellett az iskola felé, és közben eszembe jutott, hogy még a nevét sem tudom.
- És amúgy téged hogy hívnak?- kérdeztem, s érdeklődő tekintetemet a srácra szegeztem- Az én nevem Sabrina Joanna Wilder, de a barátaimnak csak Sabrina vagy Sab.- folytattam a beszélést. A srác körübelül öt centivel magasabb volt nálam, így amikor ránéztem kicsit feljebb kellett emelnem a tekintetemet, de ezt már megszoktam, mivel Chrissel is pont így voltam. Ő is jó pár centivel magasabb volt nálam. Vagy is inkább tíz centivel magasabb volt nálam.
Miközben vártam a mellettem sétáló fiú válaszát végignéztem magamon. A ruhám csupa sár volt, sőt mindenem az volt. Mellesleg még átázott is. Majd mikor visszaérek a klubhelyiségbe, rögtön átfogok öltözni, de előtte még vár rám a gyengélkedő. Mostanában úgyis elég sokat járok oda, mivel mindig életveszélyes helyzetbe hozom magamat. Példának ott van, amikor majdnem belefulladtam a tóba, csak mert a házihoz egy növényt akartam gyűjteni. És most meg itt van, hogy keresztül estem egy síron. Hát igen, ez vagyok én, a ügyetlenségemmel.

Sabrina

- Ha nagyon szeretnéd, visszafeküdhetsz, de nem javaslom. Majd legközelebb – Válaszolok arra a kérdésére, hogy visszafeküdjön-e. Legközelebb pedig nem valószínű, hogy lesz, mivel nem nagyon szoktam embereket felsegíteni a földről. Főleg nem akkor, ha szakad az eső, és legszívesebben teljesen máshol lennék. Magam se értem, hogy ilyen körülmények között miért döntöttem úgy, hogy megállok, és megváltoztatom az eredeti tervet. Az egyetlen logikus magyarázat, ami eszembe jut, hogy nem akartam egyedül szenvedni itt a viharban. Vagy talán felébredt bennem a felebaráti szeretet? Nem, az kizárt, így az első verzió maradt: Társaságra vágytam.
Mindenesetre nem bántam meg ezt a kis kitérőt, mert ki hitte volna, a hugrabugos lány, akit megismertem egy értelmes lény. Ezt a jelzőt pedig a háztársaira nem gyakran szoktam alkalmazni. Mi több, szinte csak a mardekárosokat meg talán bizonyos fokig a hollóhátasokat tartom normálisnak az egész suliból. Persze van néhány ember a másik két házból is, akikre nem úgy tekintek, hogy jelentéktelen idióták, de belőlük kevés van.
Most pedig úgy tűnik, hogy találtam egy újabb példányt a sárgák közül.
Ráadásul még cipelni se kell. Ez eggyel több jó pont. Nem mintha nem bírnám el csak akkor kicsit nehezebb lenne mozogni. Ezt se ajánlottam még fel senkinek. Lehet, hogy lázas vagyok? Mindenesetre lehet, hogy nekem se ártana elmenni a gyengélkedőre ezek után. Persze, ha egy száztíz kilós lány állna előttem, biztos nem mondtam volna neki ilyet, mert azért én se akarok tizenhat éves koromba gerincsérvet kapni.
Kezemet leveszem a sírról, majd megtörlöm és zsebre teszem. Egy kicsit talán látszik rajtam, hogy fázok, pedig jól bírom a hideget. Ilyen jéghideg zuhany után nem is csoda. Viszont végre újra elindulok, most már egy útitárssal az oldalamon.
- Sabrina – Ismétlem meg a nevet csak úgy magamnak – Szép név – Mosolyogok víztől eláztatott arccal a lányra, akinek most már a nevét is tudom. A dicséret pedig valójában nem a névnek szólt, hanem magának az embernek, de ez mindig így van. Ha Sarah vagy Aubrianna néven mutatkozott volna be, akkor is ugyanezt mondtam volna.
A bemutatkozásra, amúgy nem is gondoltam, valahogy teljesen kiment a fejemből, hogy ezt szokás csinálni, ha két idegen ember találkozik egymással. Úgy vagyok vele, hogy néha nincs szükség nevekre.
- Az én nevem Zephyr. Zephyr Sebastian Devaux – Mutatkozok be a teljes nevemen, ahogy illik – A középső nevemet nem használom. Azt csak azért kaptam, mert a nagyapámat is így hívták, és a szüleim azt gondolták, vigyük tovább a családi hagyományokat. Amúgy szólíthatsz Zephyrnek vagy Zephnek vagy ahogy tetszik, bár nem hiszem, hogy olyan sok lehetőség lenne ezeken kívül – Mondom miközben folyamatosan gyorsítom a tempót, persze úgy, hogy ő is tudjon követni. Nem fogom otthagyni és rohanni a kastélyba. Ha nem tud követni, akkor természetesen lelassítok.
- És amúgy mi szél hozott ilyen messzire? – Érdeklődök az ittléte okáról – Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen vihar lesz. Látom, neked se jutott eszedbe, hogy hozz magaddal esernyőt. Bár az se érne sokat, mert fúj a szél és két másodperc alatt kicsavarja az ember kezéből. Meg úgy hamarabb csap beléd a villám.... Bocs csak hangosan, gondolkozok – Teszem hozzá csak amolyan magyarázatként.
Közben reménykedek, hogy nem azt fogja felelni az előbb kérdésére, hogy a nyugati szél, mert ettől a poéntól már a hajamat tépem. Persze volt már olyan is, aki azt mondta, hogy nem a szél hozta, hanem a lába. Az egy fokkal jobb változat.
Egy újabb villám jelenik meg az égen, amit némi fáziskéséssel dörgés követ. Úgy tűnik, hogy ennek a viharnak nem lesz hamar vége, és nem kell amiatt aggódni, hogy mindjárt eláll az eső. Se eleje, se vége a sötét felhőknek.
- Miért én? – Teszem fel a költői kérdést, miközben reményvesztett arccal felfelé nézek – Vagyis úgy értem, mi. – Javítom ki magamat – Nem tudott volna tegnap esni, amikor csak pár lépésre voltam a kaputól. Nem, pont akkor kell, amikor még a pálca sincs nálam – Morgok elégedetlenül, bár én még mindig jobban jártam, mint Sabrina, aki már közelebbről is megismerkedett a mai nap folyamán a sárral.

Nem kell visszafeküdnöm a földre, hogy felsegíthessen. Milyen kedves! De most komolyan ez igen kedves tőle, hiszen egyes elvetemült, segíteni akaró emberek rögtön rávágták volna, hogy igen feküdjek vissza csak azért, hogy ők felsegíthessenek. De a srác szerencsére nem volt egy ilyen elvetemült alak. Vagy legalábbis eddig úgy tűnt.
- Hát most inkább nem élnék a visszafekvési lehetőséggel, de köszönöm, hogy választhattam.- mondtam mosolyogva. Furcsa. Eddig egyik mardekáros fazonra sem mosolyogtam rá, hiszen eddig nem is ismertem olyan mardist, akivel ezt megtehettem volna, és aki kedves lett volna. De úgy tűnik, hogy ez most megváltozott.
Szép lassan elindultuk egymás mellett a kastély irányába, s én bemutatkoztam. A srác elismételte a nevemet és megjegyezte, hogy szép név.
- Köszönöm.- mondtam halkan, kissé elpirulva, mivel az embernek mindig jól esik, hogy ha dicsérik, még ha a nevét is. Már éppen ismét rákérdeztem volna az ő nevére is, amikor bemutatkozott. Zephyr Devaux. Ez is szép név, de ezt nem akartam mondani, mert általában lányok nem bókolnak ilyesmivel, de azért megpróbáltam mondani rá valamit. Előtte még elmondta, hogy mi a középső neve, és hogy nem használja az, meg hogy miért azt a nevet adták középsőnek neki.
- Hát én se sok Zephyrt ismertem eddig.- mondtam kedvesen, mivel jobb nem jutott az eszembe. Remélem nem hangzott furcsán.- Hát én azért használom a középső nevemet, igaz néha túl hosszú így a nevem. Amúgy meg én nem tudom, hogy miért ezt a nevet adták nekem a szüleim.- mondtam barátságos hangnemben. Zephyr elkezdte gyorsítani a lépteit és én tartottam vele a tempót. Ekkor megkérdezte, hogy mi szél hozott ide engem.
- Engem az a szél hozott ide, hogy szerettem volna egy kicsit kikapcsolódni, meg egyedül lenni, ezért a legtávolabbi helyett kellett választanom a kastélytól. Amit persze most megbántam. De hát az embernek néha valahol ki kell kapcsolódnia.- mondtam és elgondolkoztam azon a tényen, hogy miért is mentem ilyen távol a kastélytól. Ekkor az égen egy újabb villám jelent meg, ami bevilágította a sötét felhőket. Zhepyr az égre emelte tekintetét és követelően megkérdezte, hogy miért pont mi velünk történik ilyen? Bár én rosszabbul jártam, mint ő, de neki se lehetett valami kellemese érzés elázva kint lenni.
- Tudod mit. Szerintem ez azért történt, hogy mi ketten találkozzunk és én végre ne csak bunkó mardekáros arcot ismerjek.- mondom vigyorogva, hiszen ez valahogy mégis úgy hatott, mint ha most agyon akarnám dicsérni a srácot a kedvességéért. Persze ez nem így volt egyszerűen csak örültem a ténynek, hogy végre valaki, aki kedves és a mardekárba jár.
Az eső egyre jobban szakadt, és már nem is lehetett látni semmit, de mégis úgy tűnt, mint ha a kastély épülete több évnyire lenne tőlünk. De már nem csak az eső volt az ami a legjobban aggasztott, hanem a hideg ami közben ránk telepedett a nagy rohanásban.

Sabrina

Eddig ő se sok Zephyrt ismert. Erre a mondatra egyszerűen nem lehet mit reagálni, ezért inkább csendben maradtam. Sőt konkrétan nem is értem, hogy ez miként kapcsolódik ide. Mintha azt mondtam volna neki, hogy nem sok Sabrinát ismerek, pedig ilyen el se hagyta a számat. Mindegy, ha egy életen át elemzek egy nőt, akkor se fogok rájönni, hogy mit miért csinál, tehát inkább most se próbálok rájönni mi volt ennek az értelme. Mindenesetre a hangjából ítélve ez valami kedveset akart mondani.
Ezután elkezd a középső nevéről beszélni.
- Én örülnék, ha nem tudnám a nevem eredetét. Nem kellett volna végighallgatnom nagyapa egész életének történetét rövidítve. Ha valami rosszat csináltam, a nagyi rögtön elkezdett kiabálni, és a szidás után mindig az jött, hogy „Nem hiába adták neked a szüleid a Sebastian –t második névnek. Mindig is mondtam, hogy a név kötelez. Emlékszem, a nagyapád is ilyen volt. Látszik, hogy a vér nem válik vízzé”. Aztán jöttek a történetek, amiket végig kellett hallgatni, mert minél hamarabb végzett annál hamarabb hagyott végre békén – Mesélem neki ezt az igazán felemelő gyerekkori élményt közben az arcomon egy mosoly jelenik meg. Nem, ez véletlenül se annak tudható be, hogy jó érzés feleleveníteni a régi emlékeket. Csak belegondoltam abba, hogy a nagyi most már legfeljebb a cellája falával tud vitatkozni. Ez a tudat pedig mindig fellelkesít.
Annak is örültem, hogy Sabrian tudta követni a tempómat. Néha talán egy kicsit gyorsabban megyek az átlagnál, de ez csak azért van, mert időben oda akarok érni mindenhova és ez szinte mindig sikerül is. Most viszont nem egy lefixált időpont miatt kell rohanni, hanem az eső miatt, ami most mindkettőnket zavar.
Közben a lány elkezdi mesélni hogy is került ide. Mikor már a szél szóval kezdte a mondatot megijedtem, de szerencsére nem az lett a vége, amire számítottam.
- Végül is az esőtől menekülés is tekinthető kikapcsolódásnak, ha úgy vesszük. Viszont az egyedüllét az nem sikerült, ahogy azt a mellékelt ábra mutatja – Célzok itt magamra, miközben halvány mosolyra húzom a számat. Beszélgetés közben folyamatosan rá nézek, mert már kis koromban a fejembe verték, hogy ha beszelek valakihez akkor az illető szemébe kell nézni. Azóta így járok el. Ezt csak most nehéz betartani ugyanis lehet, hogy ha nem az útra figyelek, akkor hamarosan én is felbukok valamiben és olyan sáros leszek, mint az útitársam, de vállalom a kockázatot. Végül is egyszer élünk, és még úgy se feküdtem soha sárban. Nem is most akarom kipróbálni, de ha esetleg mégis megtörténne, akkor már tudom, hogy ezzel fogom nyugtatni magamat.
Sabrina válasza az előbbi költői kérdésemre meglepett. Mármint nem maga a  tény, hogy válaszolt, hanem az amit mondott. Az eszembe se jutott, hogy a vihar oka nem más, mint a mi találkozásunk. Nem nagyon hiszek a sors keze szövegben. Amit viszont utána mondott az nagyon tetszett. Elkezdtem vigyorogni.
- Bunkó? Mardekáros? – A két szó között hagytam egy kis szünetet. Körülbelül úgy hangzott, mintha életemben nem hallottam volna még ezt a kettőt együtt, egymás mellett.
- Úgy tűnik a mardekáros szó ma már a bunkóval, a szeméttel és a gátlástalannal egyenlő – Folytatom a megszokott kedves hangnemben – Így skatulyáztak be minket. Mi vagyunk a rosszak – Megigazítom a taláromat, ami már teljesen el van ázva, viszont a házam szimbóluma még mindig jól kivehető rajta.
- Ne érts félre, nem azt mondom, hogy valójában szentek vagyunk. Mi csak másképp viszonyulunk az emberekhez, mint a másik három ház tagjai – Egy kis szünetet tartok. Most jönne az, hogy én általában mit gondolok a hugrabugosokról, de ezt inkább nem osztom meg vele csupán tapintatosságból. Ez szintén egy olyan tulajdonság, amiről azt hittem, hogy évekkel ezelőtt eltűnt belőlem, de most valahogy mégis a felszínre tört. Nem értem, miért viselkedek így ezzel a lánnyal, pedig ha más lenne itt teljesen sárosan biztos milliónyi „kedves” megjegyzést tettem volna rá.
- De örülök, hogy nem tartasz bunkónak – Teszem hozzá egy kis fáziskéséssel, hiszen valószínűleg, amit az előbb mondott azt pozitívumnak szánta.
- Tudod én már csak ilyen jól nevelt mardis vagyok. Erről jut eszembe, állj csak meg egy pillanatra – Kérem a lánytól, és ezzel egy időben én is megállok egy helyben, majd ha Sabrina is így tesz, leveszem a taláromat. Ez őrültségnek tűnhet a vihar közepén, mivel ez legalább melegített valamennyire.
- Ezt vedd fel, nehogy megfázz! Ha már a fejedet beütötted nem akarom, hogy elkapj egy jó kis megfázást itt nyár elején. Ilyenkor aztán tényleg szívás betegnek lenni. Ez is vizes kissé, de legalább egy kicsit melegít. Ne is próbálj ellenkezni, ha már nem tudtalak felsegíteni a földről, akkor legalább ennyit tegyek érted – Mondom teljesen komoly hangon és arccal, hogy érezze, nem csak viccelődök vele. Mellesleg ez a gesztus eszembe se jutott volna, ha nem említette volna, hogy én vagyok az egyetlen nem bunkó mardekáros ismerőse. Ezek után pedig hű akarok maradni ehhez a jelzőhöz.
 - Figyelmeztetlek, ha nem fogadod el, akkor el nem mozdulok innen, és ha belém csap a villám, akkor a lelkeden fog száradni – Ez volt eddig a legkedvesebb zsarolás, ami valaha elhagyta a számat. Helyesbítek: Ez volt az első zsarolás, amit kedvesen adtam elő. Ezek után már nem mondhat nemet. Ha mégis, akkor majd kitalálok egy B tervet. Amennyiben igent mond, én magam terítem rá a ruhadarabot, ha nemet, akkor meg tovább győzködöm valamivel.
Úgy vagyok vele, hogy nekem már úgyis mindegy. Nyilván valami nagyon súlyos dolog történhetett velem, amiért így viszonyulok egy lányhoz, aki ráadásul hugrabugos. Mintha én ütöttem volna be a fejemet abba a kőtáblába.

Talán kicsit hülyén hangzott Zephyr szemében az, hogy eddig kevés Zephyrt ismertem, de nem tudtam mit mondani. Semmi jobb nem jutott abban a pillanatban az eszembe, csak ez, így ezért is beszéltem neki erről. De talán jobb lett volna, ha inkább nem mondok semmit.
Az idő egyre hűvösebb lett, és én is egyre jobban fáztam. A srác, mint ha csak olvasott volna a gondolataimban levette a talárját és felajánlotta, hogy odaadja.
- Köszönöm, de nem fogsz így megfázni?- kérdeztem, mert az igaz, hogy jól esett az a kis meleg, amit a talár adott, de ha miattam fog megfázni a srác, akkor az nem lesz kellemes érzés számomra sem. Az biztos, hogy bűntudat fog gyötörni.
- De ha nekem a gyengélkedőre kerülsz megfázás miatt, akkor esküszöm meglátogatlak és én magam fogom beadni neked a legpocsékabb ízű gyógyszereket.- mondtam nevetve, de kicsit fenyegetően, miközben elfogadtam a talárt.
A nem bunkó mardekáros kijelentésemen elmosolyodott, és látszólag jól esett neki, hogy ezt mondtam. Ezek után elkezdte magyarázni, hogy sokan miért is tartják a mardekárosokat bunkónak.
- Hát végül is én nem a többiek véleménye alapján mondtam ezt, mert van egy pár bunkó mardis ismerősöm, akik valahogyan nem olyan kedvesek, mint te. De amúgy meg engem nem is az zavar, hogy a legtöbbjük be akar állni halálfalónak. Legalábbis addig nem, amíg nem az én családomat, vagy a barátaimat ölik meg.- magyaráztam, de ekkor hirtelen abbahagytam, mert eszembe jutott, hogy kicsit túl sokat mondtam. Nem kellene annyit fecsegnem, főleg egy új ismerős előtt, akit még alig ismerek. Így gyorsan befogtam a számat és zavartan pislogtam magam elé, s elgondolkoztam. Vagy legalábbis próbáltam úgy tenni. Próbáltam valami más téma után nézni, de nem sikerült. Nagyon zavart, hogy túl sokat mondtam arról, hogy hogyan is viszonyulok a mardekárosokhoz. Nem is az zavart, hogy mind ezt elmondtam, hanem az, hogy ezeket egy mardekáros sráccal közöltem. Zavaromban rápillantottam útitársamra, hogy lássam mit reagál az előbbiekre.

Sabrina

- Dehogy fogok – Jelentem ki arra a kérdésre, hogy nem fogok e megfázni a talár nélkül, majd ösztönösen balra nézek – Ha meg mégis, akkor az nem a talár hiánya miatt lesz – Teszem hozzá, mert egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy amit mondtam az tényleg úgy lesz. Bár most nem hiányzik semmilyen betegség, mivel ahogy az előbb mondtam ilyenkor betegnek lenni nem a legjobb dolog. Utálok beteg lenni, mert akkor mindig tehetetlennek érzem magam és rosszul vagyok attól a tudattól, hogy másoktól függjek.
- Fúj, de útálom a rossz ízű gyógyszereket – Mindig belekötök azokba az emberekbe, akik valamit rosszul mondanak ki, de az utálat szót én mindig szeretem így mondani, hogy érzékeltessem mennyire nem szeretem az adott dolgot – Akkor ez eggyel több ok, hogy ne betegedjek meg. De ha el is kapok valamit az csak az én hibám. Lehettem volna előrelátóbb is. Mostantól akkor is viszek esernyőt, ha tűz a nap. Végül is funkcionálhat napernyőként is, tehát ha nem esik az eső, akkor nem vittem el feleslegesen – Osztom meg a korszakalkotó ötletemet Sabrinával, ami talán kissé hülyeségnek hangzik, de ez van. Legtöbbször elfelejtem átgondolni, amit kimondok.
Mivel a lány belement abba, hogy felvegye a taláromat, odanyújtom neki a ruhadarabot. Egész rövid idő alatt sikerült meggyőzni, ami szerencse, mert így hamarabb indulhatunk tovább a kastély felé, ami még mindig nincs közelebb, mint eddig. Már megpróbálok rá se nézni, mert csak ideges leszek.
Folytatódik a mardekáros téma. Valójában egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy sok bunkó mardis ismerőse van, hiszen lehet, hogy ha más körülmények között találkozunk én is másképp viszonyulnék hozzá, vagy ki tudja. Miközben beszél folyamatosan ránézek, ahogy szoktam, de mikor megemlíti a halálfalókat, hirtelen elfordítom a tekintetemet és újra előre kezdek nézni és a mosoly, ami eddig az arcomon volt egyszerre eltűnt.
Most legszívesebben azt mondanám neki, hogy majd megpróbálom észben tartani, hogy ne öljek meg senkit, aki fontos neki, de azzal rögtön elárulnám magam. Bár az előbbi reakcióm is egyenlő volt egy beismeréssel, de hátha nem vette észre. Igaz, nem vagyok még halálfaló, de ebben a mondatban is a kulcsszó a még. Feltett szándékom, hogy csatlakozzak, mert ezt tartom helyesnek. Most kéne témát váltani, de valahogy nem jut eszembe semmi és úgy tűnik neki se így következik az a kínos csend, mikor azt várod, hogy a másik szólaljon meg.
- Van háziállatod? – Váltok egy teljesen más témára. Semmi logikai összefüggés nincs a halálfalónak álló mardekárosok és a házi kedvencek között, de hirtelen csak ez jutott eszembe és valamivel meg kell törni a csendet. Tekintetemet újra felé fordítom, de már egyszerűen nem tudok ugyanúgy ránézni, mint eddig. Nem tudom titkolni, hogy valami megváltozott.

Miután elfogadtam a talárt, Zephyr rám adta, és megígérte, hogy nem lesz beteg. Legalábbis azt mondta.
- Remélem is.- mosolyogtam rá a srácra, majd ismét előre fele néztem, nehogy orra essek valamiben megint. Csak akkor botlottam meg, mikor pont én beszéltem a mardekárosokhoz való viszonyomról. De ezt nem kellett volna. Túl sokat fecsegek. Zephyr reakcióját látva az futott át az agyamon, hogy mi van, ha ő is be akar állni közéjük. De nem hiszem, ő ahhoz túl kedves. Vagy ez csak egy álca, hogy az ember félre ismerje?  Nem, nem hiszem. De mi van ha mégis.. mégis Voldemortot akarja szolgálni? Nem tudom. Ez a helyzet annyira kínos volt a számomra.. a csend, ami közben ránk telepedett, tulságosan is azt sugallta, hogy én itt most rossz helyre tapintottam. És amikor a tekintetemet a srác felé irányította, hogy lássam a tovább reakcióit erre, ő is pont rám nézett, és tekintete azt sugallta, hogy nagyon is rosszat mondtam az előbb. S mert, hogy nekem mindig beszélnem kell, még ha az nem is jön túl jól, ezért majd nem megszólaltam, akaratom ellenére, hogy: „ Jaj bocs nem tudtam, hogy te is Őhozzá akarsz beállni.” Mert igen nekem vagy egy szőke, és buta énem is, aki ezt mind kimondta volna, ha én nem fogom vissza magam. Pedig ez az egész lehet, hogy nem is igaz, csak én feltételeztem rosszul. Szerencse, hogy Zephyr ekkor egy másik témára tért rá, és így másról kellett beszélnem.
- Van egy macskám és egy törpegolymókom.- válaszoltam halkan, magam elé bámulva. Nem tudtam mit kezdeni magával a helyzettel. Annyira rosszul éreztem magamat ezután. Mindig ez van, ha engem beszélni hagynak. Ez nem lehet igaz!
- És neked van állatod?- kérdeztem még mindig halkan. Nem akartam, hogy a csend ismét ránk telepedjen, mert az még rosszabb lett volna. Azt nem tudtam volna kibírni. A választ is csak úgy vártam, hogy magam elé tekintgettem, s mentem egyenesen a kastély felé vezető úton.

Sabrina

A helyzet elég kellemetlen lett. Az a halálfalós téma mindent elrontott. Egy részem el akarta neki mondani, hogy mi a helyzet, és megmagyarázni mit miért teszek, de aztán leteszek erről az őrült ötletről, hiszen most találkoztam vele először és nem fogom neki rögtön elmondani az egyik legkomolyabb titkomat, amit mellesleg még a közeli barátaimnak se tudtam elmondani. Az egyetlen lehetőség a téma terelése, hogy mindketten elfelejtsük ezt a dolgot, viszont nem volt olyan könnyű, mert ez rányomat a bélyeget a beszélgetésre.
- Biztos aranyosak lehetnek – Dicsérem meg így látatlanban is az állatait. Ha kutyája lenne, akkor csak a törpegolymókját illettem volna az aranyos jelzővel.
- Nekem csak egy macskám van, akit Castellonak hívnak. Egy tipikus elkényeztetett házimacska, aki egy kis hízelgéssel bármit el tud érni, és ezt ki is használja – Mosolygok a macskám rövid jellemzésén, ami mindent elárult róla – És tudja, hogy bármi rosszat csinál, nem tudok haragudni rá, ezért mindent megenged magának. Lehet, hogy kicsit elrontottam a nevelését, de én így szeretem – Teszem hozzá. Ennyit nem szoktam róla egyhuzamban beszélni, de most nem akartam, hogy újra csend legyen.
- Lehet egy személyes kérdésem? – Nézek rá, miközben ismét komoly arckifejezést öltöttem, de mielőtt válaszolt volna már fel is teszem – Van barátod? Mármint úgy értve, hogy jársz valakivel? - Ezt talán egy kicsit jobban is meg lehetett volna fogalmazni, de valahogy most nem ment. Ez most kivételesen nem tématerelő kérdés volt, ez a dolog komolyan érdekelt. Nem mintha most rögtön rá akarnék mászni, hiszen az életem így is elég zavaros, és nem biztos, hogy beleférne egy kapcsolat, viszont az is igaz, hogy ez a lány nagyon furcsa dolgokat vált ki belőlem.
Annyira feszültem várom a válaszát, hogy elfelejtem az utat nézni, és ennek az lesz a vége, hogy valamiben megbotlok, majd egy pillanat múlva a földön találom magam. Placcs! Bele a pocsolyába. Még jó, hogy nem hasra estem, hanem meg tudtam támaszkodni a kezemen és a térdemen.
- Ilyen nincs! – Ordítom jó hangosan, majd feltápászkodok a mocsokból. A nadrágom mocskosabb lett, mint valaha, de sebaj. Ennél rosszabb már legalább nem lehet – Úgy látszik nem tudok úgy végigmenni ezen az úton, hogy ne legyek sáros – Elnevetem magam, majd Sabrinára nézek. Az idegesség eltűnik, mert felesleges dühöngeni, ha úgy se tehetek semmit. A természet erősebb nálam.
- Minek rakták ide ezeket a köveket? – Kérdezem, mikor hátranézek, hogy lássam mi okozta az esést.

A dolgok nagyon is rosszul mentek. Én nem akartam semmi rosszat mondani, de mégis sikerült. Ezt a halálfalós témát igazán mellőzhettem volna. De nem, nekem muszáj volt erről dumálnom. Legszívesebben a lehető legmélyebbre ástam volna el magamat, de inkább nem akartam senki szeme elől eltűnni.
Az állatos téma jó figyelem elterelőnek bizonyult. Az elején. Aztán miközben Zephyr beszélt a macskájáról, ismét előtörtek bennem a rossz érzések, hogy én mekkora egy nagy balfék vagyok. Természetesen figyeltem a srácra, minden egyes szavát meghallottam és meg is jegyeztem, de az agyam mégis az előző témákon kattogott, de nem jutottam sokra. Így tekintetemet ismét a srácra emeltem és úgy hallgattam tovább.
- A te macskád is biztos aranyos lehet.- mondtam, egy halvány mosollyal az arcomon. Csak akkor néztem ismét magam elé, amikor Zephyr személyes kérdésére került a szó. Még mielőtt bármit is válaszolhattam volna, ő már fel is tette a kérdését, ami egy kicsit zavarba hozott. Először nem tudtam mit mondani, de azután a szavak csak jöttek maguktól. Ránéztem a srácra és beszélni kezdtem.
- Hidd el neked szívesen mondanám azt, hogy nincs, de sajnos van, illetve nem sajnos mert szeretem.- válaszoltam kissé zavarosan. Szememben csupa őszinteség volt, nem hazudtam neki. Valóban szívesen mondtam volna azt, hogy jelenleg szabad vagyok, de nem így volt. Ott volt nekem Chris, akit nagyon is szerettem, és nem terveztem, hogy ott akarom hagyni. Nem állt szándékomban ilyet tenni. Még akkor sem, hogy ha szívesen mondtam volna azt Zephyrnek, hogy szabad vagyok. De úgy érzem, hogy a helyes dolgot mondtam.
Az egy válaszos kérdezz-felelek után a srác egyszer csak elesett egy kőben, és egy pocsolyában landolt. Én megálltam, s odamentem hozzá.
- Hát ha te nem tudtálé felsegíteni, akkor legalább én had tegyem meg.- nyújtottam oda a kezemet a srácnak, és egy kis mosoly ült ki az arcomra. Valahogyan teljesen elfelejtettem, hogy a srác, akinek most a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem, mardekáros. Egyáltalán nem is jutott az eszembe, sőt a halálfalós dolog is kicsit eltűnt a gondolataimból. Abban a pillnatban csak arra gondoltam, hogy segíteni akarok egy jó fej srácnak, akit igaz, hogy még csak most ismertem meg, de azért megkedveltem, és ő volt az, aki szintén segíteni kart nekem, amikor én orra buktam.

Sabrina

A személyes kérdésre adott válaszra reagálni se tudtam az esés miatt, viszont amit megtudtam az csak megerősítette azt, amire számítottam: hogy jár valakivel. Ez persze egyáltalán nem meglepő, mivel egy ilyen szép és kedves lánynak csoda lenne, ha nem lenne barátja. A kedvesség egy olyan érzés, amit sose tudtam megérteni. Mármint az értelmét nem sikerült megfejtenem. Hogy tud valaki ilyen kedves lenni egy vadidegenhez, akit látásból is alig ismer és nem kötődik hozzá semmilyen érdeke? Nem igazán hittem a hátsószándék nélküli kedvességben. Akik mosolyogva segítenek másokon, azokban csak az álszentséget, a hátsó szándékot látom. Azonban, mikor ránézek erre a lányra, aki fel akar segíteni, újra elkezdek hinni abban, hogy léteznek olyanok, akiknek a kedvessége őszinte.
Alapból nemet mondanék, mivel nem tart sokból felállni a pocsolyából, hiszen pár folton kívül nincs komolyabb bajom, mégis elfogadom a segítséget, amire nincs is szükségem csak, mert viszonozni akarja, amit én meg akartam tenni. Éppen ezért felé nyújtom a kezemet, persze miután megtöröltem a ruhámba, (mert nem akarom összekoszolni a kezét), és hagyom hogy segítsen feltápászkodni.
- Köszönöm – Mondom mosolyogva – Úgy tűnik, én se megyek haza tisztán. Na sebaj. Menjünk tovább – Tanácsolom az út folytatását, hiszen nem kell a helyszínen elsősegélyt nyújtani nekem egy kis sár és egy kis plusz víz után. Igaz, hogy a víz a legkevesebb, hiszen fentről is kapok belőle eleget.
Neki sikerült, nekem nem, bár a védelmemre szóljon, hogy mikor ő esett el én távolabb voltam. Azóta se értem mi vezérelt hozzá, de nem bántam meg a döntésemet.
- Visszatérve az előző kérdésre, nagyon szerencsés az a valaki. Amúgy csak kérdeztem. Hiszen kevesebb, mint fél órája ismerjük egymást – Ezt nem tudom pontosan csak erre tippelek. Nem jutott eszembe egyszer se az órámra nézni, mióta beszélek Sabrinával.
- Mellesleg nem valószínű, hogy sokáig bírnád a természetemet. Vannak elég idegesítő szokásaim – vallom be teljesen őszintén. Meg kell hagyni, hogy én se vagyok tökéletes.
- Valószínűleg egy hétig se bírnád velem – Vigyorogtam, bár ezt nem gondoltam komolyan. Ennyire azért nem vagyok kibírhatatlan. Igaz, vannak, akiket akár percek alatt az őrületbe tudok kergetni. De az biztos, hogy vele más lennék. Így is a rövid ismeretségünk alatt egy kritizáló vagy gúnyos megjegyzést sem tettem neki, pedig most kihasználhatnám a helyzetet, hiszen az egész ruhája csupa sár. Most mégse teszem ezt.
Az eső még mindig csak esik, mintha sose akarna megállni. Azonban egy érdekes változást veszek észre: közelebb vagyunk a kastélyhoz. Eddig mindig úgy tűnt, mintha egy lépést se mentünk volna előre, most viszont sokkal közelebb vannak az égig magasodó szürke tornyok.
- Már csak pár perc és ott vagyunk – Jelentem ki boldogan. Aztán eszembe jut, hogy mikor visszaérünk az épületbe, az útjaink elválnak. Ez egy kicsit lehervasztja a kedvemet.

~ . ~ Alyssa & Fredy ~ . ~

Sikeresen csatlakoztam a többiekhez, és így folytattuk utunkat. Fredy vezetett minket, és én készségesen követtem is. Nem érdekelt, hogy hova megyünk. Mondjuk azért akadt egy-két hely, ahova semmi pénzért be nem tettem volna a lábam, de hát kinek nincs olyan?
Alyssán és Fredyn rendesen látszott, hogy még most is mérgesek egymásról. Igaz, Alyssa mardekáros, így valószínűleg mindig hasonló kifejezéseket ölt arcára. Kissé zavart ez az egész, de úgy döntöttem, hogy mindenképp megoldom a helyzetet, és kibékítem kettőjüket. Talán az is lehet, hogy teljesen feleslegesen töröm az agyam ilyeneken, hiszen remélhetőleg úgyis megbékélnek egymással…
Egy kis séta után, ami olyan 10 perces lehetett, végre megérkeztünk arra a helyre, ahol nyugodtan lehet beszélgetni, és bátran szekírozhatjuk a másikat. Talán egyedül engem frusztrált kissé a helyszín, ugyanis nem máshol voltunk, mint a sírkert közelében. A hideg futkos végig a hátamon, ha a szellemekre gondolok. Jó… Félig fejnélküli Nick ő más… Őt szinte mindennap látom, na meg a többi szellemet is Roxfortban, de ha vadidegennel találkoznék össze, szinte biztos, hogy magam alá csinálnék… O.o
- Ööö… Az lehet, hogy te tudod, hogy ki az a „tudomki”, de mi nem tudjuk. Szóval ha elregéled, hogy ki is az, akkor talán mi is tudni fogjuk, és segíthetünk előle elbújni.
Mondtam barátságosan mosolyogva. Már engem is kezdett érdekelni, hogy kitől is fél Fredy jobban, mint magától, Voldemorttól, hiszen nem sok szörnyűbb dolog van nála. Már az is megfordult a fejemben, hogy egy túlságosan rámenős kiscsajról van szó, aki még csak meg se próbál leszállni Fredyről. Na, akkor aztán tényleg megérteném, ha rettegve futna előle. Viszont vicces ez az egész… Engem még sose rajongott körbe senki, és néha azért tényleg jó lenne. Nem mondom, hogy minden áldott nap, de azért hetente egyszer igazán jól esne egy-két rámenős fiúcska, akik próbálnak meghódítani, és legyeznék a hiúságomat. Érdekes lenne, annyi szent.
- Mellesleg Alyssa… Neked nincs olyan személy, akitől félsz, hogy rád akaszkodik, vagy szeretnéd, hogy rád akaszkodjon?
Kérdeztem tőle vigyorogva. Tudom, nem igazán tartozik rám, de akkor is… érdekelt, és kész. Nincs mese, meg fogom rá kapni a választ ha törik, ha szakad. Egyszer mindenképp kicsikarom belőle a választ… Viszont hogy én eláruljam, hogy ki tetszik, azt leshetik! Semmiképp se árulom el, hogy én kinek örülnék, ha kényeztetne…

Afton & Fredy

Egy rövidebb - vagy hosszabb - séta után megérkeztünk a Fredy által alkalmasnak tartott helyre, ami a sírkert közelében terült el. Sokat gondolkoztam már azon, hogy ide vajon csak az igazgatókat temették-e el, vagy minden egykori roxforti alkalmazott ide került? Esetleg, aki nem itt akart nyugodni, azt is ide rakták be, mondván, hogy "itt dolgozott"? Soha sem értettem, minek egy temető az iskola területére, annyira morbid dolognak tartottam, hogy kifejezetten dühített. Azon is törtem már párszor a fejem, vajon itt voltak már sírrongálások? Elvégre nem egy elvetemült gyerek jár ide, akiből simán kinéztem volna, hogy felrúg egy-két sírkövet, vagy éppen összetöri őket. Csak bíztam abban, hogy ilyen nem fordult elő, ugyanis ez a legundorítóbb dolgok egyike. Aki ilyet tesz, az nyilván nem ép. Miféle egy szórakozás ez? És mégis vannak, akik jó pofának tartják.
Ezeket az embereket tudnám addig kínozni, míg azt nem kérik tőlem, hogy öljem meg őket. Persze, akkor már csak azért se tenném meg és addig kínoznám míg elviselhetetlenné nem válik a fájdalom és meg nem hal. Na, de ne álmodozzunk, most nem ennek van itt az ideje!
- Egyet értek Aftonnal - mondtam és próbáltam visszatartani a röhögésem. - Bár azt mondtad, boszorkány. Tehát egy nőnemű egyedről van szó, aki rajtad "lóg". Csak nem egy plátói szerelem kezd kibontakozni itt, az orrunk előtt? Ez annyira szép - élcelődtem.
Mégis igaz lenne a McGalagony sztori?
- Hát - kezdtem Afton kérdésére válaszul -, tulajdonképpen de. Van, akitől félek, nem is egy. Ezek pedig a szerencsétlenek. Iszonyodom attól, hogy valami senkiházi beinduljon rám. Viszont, ha már megtörtént, akkor tudom kezelni, úgyhogy annyira nem vészes, de akárhányszor ilyen történik, mindig kiráz a hideg. A legrosszabb pedig az, hogy a többségük köszönőviszonyban sincs az aranyvérrel.
A válaszom talán kissé visszatetsző lehetett, ám én így gondolkodtam. Sok olyan eset volt már, mikor valami szánalmas kis suttyó rám mászott, de persze a célba sosem ért be. A lány második kérdésére, kissé nehezebben tudtam válaszolni.
- Akit szeretnék... Mondjuk Malfoy! Ő olyan édes, de szerintem esélyem nincs nála. Már, nem a szépségemet illetően, mert abban nincs kivetnivaló, csak hát Malfoynak egészen más típusú lányok jönnek be. Sajnos...
Mindig is nagy vágyam volt, hogy megcsókolhassam Dracot.
Olyan elbűvölő jellem és annyira helyes. Kár, hogy erre az egész romantikus dologra sosem fog sor kerülni. Bár ki tudja, csak észhez tér egyszer és akkor majd bevetem magam!
- Tudjátok, sokan nem bírják Malfoyt, pedig csak meg kell ismerni! Ezt ajánlom nektek is, tényleg kedves is tud lenni. Igaz nem sokszor, de tud. Egyébként Afton, ha már így rákérdeztél, te is mesélhetnél valami szaftos kis dolgot, ami a magánéletedhez kapcsolódik. Bármit!