Távoli sírkert

Távol a kastélytól, jó tízperces gyaloglás után találhatsz rá a sírkertre, mely sokak szerint erősen kísértett hely. Ide temették a Roxfort hajdani igazgatóit, nemes diákjait, sőt, állítólag magukat az alapítókat is (Mardekárt kivéve).

[Even angels fall...]

||Bárkinek||

Muszáj volt elszabadulnia kicsit...Gondolkoznia kellett távol mindenkitől...Ahogyan magányosan sétált az alkonyatban, elgondolkozva, szinte vitte előre a lába. Nem is figyelte merre megy, csak a lenyugvó nap által sötétzöldre festet füvet nézte. Tudta, hogy hamarosan vissza kellene térnie, de megkockáztatta a büntetést. Körülbelül tíz-tizenöt perce gyalogolhatott amikor végre felnézett.
-hm...a sírkert.Érdekes választás-suttogta magának
Sosem viszolygott a temetőktől. Talán most még jól is esett neki ez a látvány.Se az apjának,se Siriusnak nem volt sírhelye,amely bizonyos űrt képzett benne. Leült az egyik sírra.Mikor megnézte a feliratot egy pillanatra keserű mosoly futott át az arcán.Phineas Nigellus Black 1847-1925
-a vér kötelez-mondta Sarah-vagy ez esetben vonz-de ezt már csak gondolatban tette hozzá
Ahogy végignézett a sírokon elöntötte a szomorúság.
Bizonyára mindegyiküknek voltak szerettei. Akik sírtak, kétségbeestek, majd bele őrültek miután apjuk,fiuk,barátjuk vagy esetleg szerelmük meghalt. Mennyi elintéznivalójuk lehetett még... És akiknek nem volt semmilyen hozzátartozója?Őket csak mégjobban sajnálta.
A tintakék eget már fényesre pöttyözték a csillagok...
Ideje elindulni vissza a kastélyba...

~ Angie ~
Angie...

Hajnalodik. Igen. Csak hajnalodik. Nincsenek emberek, nincsenek ricsajok, nevetgélő diákok. Csupán a gondolatok, melyek szellemként suhannak végig elméjében. Álma volt az éjjel. Olyan, amit már régen nem álmodott. Talán soha…
 
... ~ Angyal nyugszik az erős karok között. Törékeny lélek, akit most magához szorít. Érzi, ahogyan hátán végig húzódik a bársonyos kéz tapintása. Beleremeg az érzésbe. Érzi nyakán, a fáradt légzést, melyek vöröslő ajkak közül szabadulnak ki. Érzi az illatot. Az illatát. A mennyi illatot, mely a dús, szőke hajtincsekből árad. A gyönyörű szőke hajtincsekből. Nem szólnak egymáshoz. Csupán, egymás karjai közt érzik a másik halk szívdobbanását, mikor a mellkasok egymáshoz simulnak. A hatalmas tenyér végigsimít a szőke hajzuhatagon. Életében, talán először örül, hogy nem láthatja a tükröződő kék szemeket Akaratlanul siklik elő a hikori fapálca. A csuklók szinte beleremegnek minden mozdulatba. Legalább, a szavakat nem kel kimondania.
Csak magában.
Ha nem öli meg, Ő lesz halott.
Csak magában… ~ ...

Nyugalomban alvó görcsös test ugrik fel. Megrezzen, egy hirtelen pillanatban. A barna szemek tágra nyílnak. Talán egy halk nem is elhallatszik. Izzadságtól gyöngyöző homlokkal néz körbe a szobában. Mindenki alszik. Mindenki.
Csupán álom volt.
A mélybarna íriszek az órára néznek. Korán van még. Túl korán. Sosem volt az, aki olyan sokáig bírt volna aludni. Ám, mégis. Most, túlságosan korán ébredt.
A test felemelkedik az ágyból.
Mára ennyi elég volt az alvásból.
Lezuhanyozott. Elmosta magáról a végtelen izzadságcseppeket. Ám hiába. Azok eltűntek, de úgy érzi túl későn ált a víz alá. Azok már beitták magukat testébe, a szűnni nem akaró álmok emlékeivel együtt.
Mit tehetne most? Mit tehetne? Hogy volt képes egyáltalán álmodni? Minden éjjel képes elzárni az elméjét. Minden éjjel. És most, egy Angyal képes volt feltörni ezt.
Egy angyal.
Nem.
Lángok izzanak szemeiben. Az értetlenség haragjának lángjai. Az arc beletemetkezik a tenyerekbe. Néma sóhaj hatolja át belülről a testét. Csak levegőre van szüksége.

... ~ Hazatért. Haza. Hol van az? Mára már semmit sem nevezhet hazájának. Semmit. Karjai csontos ujja között pálcája feszül meg, mely nem tekint senkire. Csupán a földet kémleli. Ahogyan a csillogó barna szemek is, melyek a tükörbe tekintenek.
Csak magába.
Csak magába…
Zöld fény szűrődik felé.
Ha nem öli meg, Ő lesz halott. ~ ...

Korai még az idő. Nagyon korai. Harmatos fűszálak között üldögél,s tekintete az egyik sírfeliratot kémlelik.
Augustus Jermanie. Élt: 18 évet.
Maroknyi nagyságú követ szorongat ujjai között. Talán abba adná bele minden dühét, ám a kavics eltűnik. Hozzávágja a sírkőhöz.

~ ... Keith ... ~

Valami bűnös... valami szent... valami kéjes... valami finom... valami vonzó... valami taszító... valami érdekes... valami... valami, ami titkokat rejt.

Érzések. Talán ez a dolog nyitja. Ellentmondások tömkelege. Hozzászokhatott volna már, hogy bármilyen is, annak az ellenkezőjét vonzza. Örök érvényű törvény, ami folyton-folyvást a körforgásba taszítja. Miért van az, hogy ilyen fogékony erre a síkra? Miért van az, hogy akaratlanul vonzza az álmokat? Miért van az, hogy magával ragadják az erős érzések gerjesztette álomképek?
Álomjárás...
Még a varázshasználók között is ritka tudomány. Korcs, groteszk, szinte ismeretlen mellékága ez a mágiának s kevesen vannak, akik foglalkoznak vele. A „nagyok” letudják kiismerhetetlen hóbortnak, de vajon nem csak azért, mert képtelenek megzabolázni azt? Túl sok a rejtély...
Adottság...? Egy kísérlet eredménye... valami bűnös... valami... ami titkokat rejt.

*

Fékevesztett álmok kaotikus fertőjéből lépett elő... lépett elő... lépett elő...

A hang lassan oszlik el, egy rég hallott, vagy tán sosem volt bariton rezdüléseként. Finoman borzong meg a lélek, mélyen, hol a törékeny, betegesen sápadt burok börtönében raboskodik. Már megint... megint...
Újra... és újra...
Miért van az, hogy az elme folyton játékot űz az ép ésszel s a képzelet hullámait lovagolva meg ringatja azt hamis, valótlan helyzetekbe?
Még nem akar... még nem akar „felébredni” a delíriumos állapotból, ahol test nélkül lebeghet, ott, hol nincsenek korlátok, csak olyanok, melyeket maga alkot. Vagy amit mások alkotnak, az ő beleegyezésével…
Még nem akar. Még nem akarja elengedni. Ilyenkor úgy érzi, tiszta, igazán tiszta... nem korlátolják a hús-börtön béklyói, mégis bűnösként hat az ébredéssel a teher, miféle titkokat rejt.

A deres pillák megremegnek, s álomgőzös jég-cirmok marnak a félhomályba. A sötétség oszlani kezd a félig hunyt szemek semmitmondóan rideg tüzétől, s a folyosó lassan levetkőzi szűzies szemérmét, hogy feltárja vonalait a Hószínű előtt. Ismerős alakzatok, páncélok, álmokba ringatózott, néhol üres képek, melyek keretein még nem csillog a bágyadt napnak fénye. Még nem jött el a reggel… bármennyire is birtoklón igyekszik a nap, a Hold még derengőn folytja meg fényét ezüst derengésével.
Lusta pillantás töri meg a jégkristályok hideg csillogását a Hószínű tekintetében. Valahol túl, túl, az ablakon túli tájra emeli pillantását, saját, halovány alakján túl, mely mintha a végtelenbe veszne innen fentről.
Elmélázott. Tán álmodott is...
Már maga sem tudja lassan. Valami történik vele, valami, amire ez eddig nem talált magyarázatot. Víziók, képzelgések, látomások... egyre kevésbé tudja kontrollálni őket s azok kuszán kerekednek fölé. Mintha... kezdené elveszteni az irányítást. Nem... nem... nem!
A hószín szemöldökök finoman futnak össze a szép homlokon, finom árnyékot vetve a semmitmondó arcra, majd olyan simulékonyan tűnve tova, ahogyan jöttek. Csak a hosszú ujjak simítanak végig a karcsú alakon, ahogy megigazítja fehér köntösét magán. Még búcsúzóan zongoráznak a hideg márvány-párkányon az ujjbegyek, majd a jelenés tovatűnik, hogy finom lépteit követve magához ölelje a homály...

Csak követnie kell. A szálat.
Félig az ébrenlét, félig az álom vékony mezsgyéjén botorkálva, követi az álom Alkotóját. A mezítlábas talpak kecses könnyedséggel törik meg a fű harmatos zsengeségét. A vékony, karcsú, betegesen sápadt test mozgása egy jelenést idéz, vagy hasonló képet fest, mint mikor szellemek járják a kastélyt, vagy annak környékét. Mozdulatai puhák, ráérősek. A fehér köntös, mely a legkönnyebb selyemből való, alázatosan libben alakja után. Hattyúszín haja, mely egészen fenekéig omlik alá finom táncot lejt a légies léptű szellővel. Bár nincs meleg, bőrén éppen hogy csak futkos a libabőr. Betegségre hajlamos, s így különös gondot kellene fordítani az öltözködésre, ő azonban, lévén, hogy a tél beálltával gyakran táncol mezítelenül a hóban, már hozzászokott ahhoz, hogy a hideg ne zavarja tudatosan.

A Hajnal... a legtisztább dolog a világon.

A Hószín teremtés, követve a sugalmakat éri el a kastélytól kissé távolabb eső helyet. Régi, tán több száz éves kerítés, mely tán sosem látva mágiát, itt-ott már besüllyedt a földbe. Vagy tán az aljas kúszónövények húzták le. Kopott fejfák, repedezett sírkövek, elburjánzott növényzet, kiálló göcsörtök, melyek egyszervolt élettől erősödő fák részei voltak. Mára már csupán kitikkadt karók, vészjóslón magasodó, groteszk alakjukkal.
Úgy halad közöttük, mint ki otthon jár, semmitmondó tekintete higanyszín fénnyel falva a látványt.
Egészen addig, míg meg nem találja. Ott ül...
Látta már Őt... hiszen... ott járt. Az álmában... akkor is ilyen megfoghatatlan volt, s bár a kül nem engedett sokat mutatni, megtették a tettek, s mindaz, ami az álomképekből szivárgott. Az a tengernyi érzelem, ami annyira gyönyörűvé tette alakját, akár egy Bukott Angyalnak. Valami vibrál, valami feszíti lényét s a kő tehetetlenül koppan a sírkövön, hogy aztán megpihenjen annak tövében.

Csak áll. Csak áll. Ahogy állni szoktak a sírköveken az angyalok, kőszemeik lesütve, alakjuk megtörve burkolóznak az Alkotó ajándékozta vonalakba.
Ő is burkolózik. A jégszilánkos „köntösbe”, mely akár egy páncél óvja lényét. Mindentől... mindenkitől... ám az ő alakja más. Nem alázatosan meghajló, mindinkább semmitmondóan büszke, egyenes, s bár nem látni, repedések rajta is vannak... tömkelegével.
Finoman dönti félre fejét, hogy a hattyúszín tincsek engedelmesen olvadnak le vállain átvetve egészen fenekéig.
Szívdobbanások hosszú sora dübörög némán a testekben, mire mozdul, hogy puha lépteivel közelebb kerüljön a szokatlan hely látogatójához. Vagy tán nem is hozzá? Hiszen útja a sírkőhöz vezet, melynek tövében ott pihen az apró kavics. Az a kő, amelyik az előbb még erőszakosan szelte át a levegőt.
Ahogy lehajol, hogy érte nyúljon, a testét ölelő selyemtincsek végigfolynak alakján, s hideg, hosszú ujjai közé veszi a követ. Kiegyenesedik, s egy pillanatig még fürkészve a kavicsot fordul meg végül.
Ő, aki sosem avatkozik bele semmibe. Ő... most itt van. Valamiért eljött. Valamiért...
Valamiért megindul az idegen ifjú fejé, a göcsörtös kis kővel a markában s végül megáll egészen előtte, letekintve rá. Rá a Bukott Angyalra.
Nyílnak a fagyott ajkak, s nyomaikban finom felhőkként burjánzik a pára, hogy azokat meglovagolva szülessenek meg a halk szavak.
- Az álmok is kísérthetnek... - szorítja meg a kavicsot.
- ...ám olyan lidércek ők, amelyek elűzhetőek – suttogja, s ahogy kezét finoman kinyitja, a kő helyett egy fehér rózsa pihen az ujjak között.
- Álmodj egy szebb jövőt, egy hazugabb múltat... és egy valóságosabb jelent...
Peregnek a szavak a buja ajkakról, s a fehér rózsa megpihen az ifjú ölében.

~ Álmaim lidércének... ~
Angienek...

Gondolatok, melyek a fejedbe szállnak.
Gondolatok melyek nem hagynak nyugodni.
Gondolatok melyek megőrjítenek
Gondolatok.
Sokan vannak.
Legyőznek…
Álom kavarog fejében. Miden egyes pillanata. Nem bírja feledni. Megőrül. Nem. Rosszabb ez az őrületnél. Mikor tudod, hogy értetlen vagy. Mikor tudod, hogy elméd nyitva van, s bárki belenyúlhat abba mocskos kezeivel, hogy irányítsa azokat. Rosszabb ez az őrületnél.
Tenyerek lepik el a papírszerűen beesett arcot. Hatalmas tenyerek, melyek elrejtenék a világ elől az arcát, a szemeit, hogy senki olvassa mit álmodott az éjjel. Hogy senki ne furakodjon elméjének legapróbb szálai közé.
Senki.
Senki…
Lágyan fújja meg a szél a sírkertet borító milliónyi fűszálat. A harmatot, mely sötét foltként ölelte körül nadrágja szárát, mely most felhúzva támaszkodik a földön. A tenyerek szétnyílnak, s a hosszú csontos ujjak feje két oldalát masszírozzák.
Ide, már a cigaretta sem elég.
Szereti-e azt a lányt?
Nem lenne szabad.
Nem.
Jövőt hoz-e ez az ostoba álom neki? Ostoba semmibe sem kapaszkodó álom. Ostoba. A különc Mirol lélek ostobának érzi magát. Értetlen gyermeknek, akit mézesmadzagon rángatnak. Szerelmesnek…
Elhalkulnak a fűszálak susogásai. Valami elnémította őket. Valami. Valaki. Nem susognak már a fűszálak. Törékeny talp érinti őket.
Hófehér talp.
Hófehér köntös.
Hófehér hajszálak.
Hószín. Mindene olyan fehér. Szellem lenne, Valóban? Ki több éven át álmatlanul bolyong a sírok között, hogy megtalálja sajátját. A sajátját ahová nem engedik be. Elmegy mellette. Nem látná? A kőért megy? Vajon örök szenvedést kap, mert bolygatta annak az ifjúnak a sírkövét.
Nem hisz ő ezekben.
Nem hihet.
Karjain feltűrött ingek pihennek. A csupasz karok oldalán végigsimulnak a hószín hajtincsek. Mégis élne? Ő is ember lenne?
Az íriszek önkénytelenül bámulják. Villannak a mélybarna szemek végig a leányzó testén. Gyönyörű. Gyönyörű és félelmetes. Sosem látta még. Vagy nézte, de nem látta.
Nem lehet. Megint csak álmodik. A karok már nyúlnának, hogy megtapintsák. Valódi-e a tünemény? Valóban a szeme előtt lebegne ez a lidérc?. Az ő lidérce. Valóban itt ál előtte?
S a kavics, mely előbb oly nyugtalanul hevert a sírkő tövében, most apró kézbe kerül. Marokba szorul,s nem látja többet. Eltűnni válik, s helyette, apró virág hull ölébe.
- Az álmaimat nem én irányítom...
Forgatja a virágot. Forgatja. Szemléli. Különleges virág ez. Ajándék. A békéé. Az álmok békéjének ajándéka. Tündöklő lidércének ajándéka.
 A test felemelkedik a nyirkos fűből, s megáll a lánnyal szemben. A kezek felemelkednek,s a vállakra nyúlnak. Maga elé állítja. Nem engedi, hogy eltűnjön, mint egy soha többet vissza nem térő álom. Ő az ő lidérce. Az álmai lidérce.
- Mégis hogyan…
Súgja a szavakat, s úgy mered álmának szemeibe, miközben a hosszú ujjak finoman szorítják meg a fehér selyem köntössel bevont vállakat.  A tündöklő szemekbe, melyemben semmit sem lát. Üresek. Nincs benne semmi más, csak a saját álma.

~ ... Bukott Angyalomnak ... ~
Keith

A hószín virág alázatosan hull a Bukott ölébe, s a fehér szirmok finom csókot lehelnek az ifjú bőrére, ahol véletlenül szabadon hagyott karjához érnek. Akárcsak a hószín selyemtincsek, melyek cirógatón borzolják a bőrt.
Higanyszín tekintet semmitmondó tó-tükrében fürdik a mélybarna szempár, s bár a mélyére ás, nem lát többet a felszín csillogásánál. Nem láthat… mert nincs más. Csak saját maga...
Újabb hang fodroztatja meg a csöndet, mély bariton csendül a ködterhes levegőben, hogy választ adjon a halk szavakra.
Már-már megszelídül az álom-gőzös tekintet, ahogy az arcot kémleli, az arcot, melyen annyi érzelem sütött át alig pár órája. Látta. Még senki sem láthatta úgy az ifjút, ahogyan ő. Még kedvese sem, a szőke hajú porcelán szépség, kinek haját oly féltő szelídséggel simította. Hogy láthatta volna? Még álmában sem nézett rá... ő azonban tanúja volt mindennek. Tanúja, de nem önszántából. Óvatosan rebbennek a deres pillák, ahogy feljebb emeli fejét, követve a másik mozdulatát egyenesedik fel. Vele...

Némán figyeli a vékony alakot, az ismerős vonásokat. Mintha ismerné... pedig...
Igen.
A tudásnak mindig súlya van. Mindig.
Legyen szó bárki álmáról. Mindig... mindig ez történik. Látja, őket, legféltettebb titkaikba nyer betekintést, legszebb, vagy legborzasztóbb árnyképeiket éli meg velük. És ők semmit sem tudnak róla. Semmit...
Eddig jó volt ez így. Mindig... mindig jó volt. Nem adott cserébe semmit. Nem látogatta meg őket, a másik sosem tudta meg, hogy idegen szereplője, nézője volt álmának. Vagy álmának zavaros verziójának...
...akkor most. Akkor most... miért más?
Miért jött ide, hogy beleszóljon valamibe, amihez semmi köze? Megzavarva egy egyébként is zavart lelket.
Csak áll némán, szótlanul, buja ajkai, szoborarca mozdulatlan paletta... egy olyan festőé, aki már elfelejtette, hogyan kell az érzéseket vonásokba oltani.
S bár nem tűri magán az idegen érintést, most mégis engedi, hogy a csontos ujjak vékony vállaira kulcsolódjanak. Hogy a másik finoman megszorítsa...  pedig ezért... másokra már töredékéért átkot küldött volna. 

Újra felcsendül a halk hang, cirógatva hidalva át a köztük lévő távolságot.
- Azért nem tudod irányítani, mert sosem mertél élni bennük. Aki gyáván futamodik meg, elzárja őket az erő álcájával takarózva, annak falán áttörnek a félelmek, a kétségek... s akaratlanul is olyat vonzol végül magadhoz, akir... amiről álmodni... se mertél... - lehelik a fagyott ajkak.

Az álmok nem játékok. Nem csupán védtelen, ártalmatlan szüleményei az agynak. Gondolatokat, érzéseket, a mindennapi történéseket dolgozzák föl. S nem egyszer engednek olyan utakra lépni, ahonnan nehéz visszatalálni... főleg, ha az illetőnek köze van a mágiához. Vannak olyan álmok, melyek megvalósulnak, főleg, ha más is tudomást szerez róluk... nem hiába tartják még a muglik, a varázstalanok közt is úgy, hogy azokat az álmokat nem szabad kifecsegni, amiket valóra válva élnének inkább át.
Angelle is hibázott. Ha meg tudja akadályozni, hogy az álom elhívja, talán nem lenne most itt. Akkor meglenne rá az esély, hogy csak az elme botor játéka volt. Csupán az...
De így… így bonyolultabb a helyzet. Ha a Bukott nem akarja elveszíteni azt, akit szeret, akkor...
Szeret? Valóban szereti...?
Minden bizonnyal... hiszen aggódik. Még most is ott csillog a csodálat mellett a rettegés szikrája, hogy egyszer olyat kell majd tennie, amit nem akar majd...
Lassan lehunyja szemét, ahogy az újabb szavak ajkairól leperegnek.
- A kérdés az, mit akarsz tenni. Először döntsd el, mi a célod azzal, amit láttál... amit átéltél... Ne a zűrzavarba keresd a megoldást, hanem nyúlj a tiszta vizű tó aljára.

Újra nyílnak a pillák, s feldereng a higanyszínű tükör.
Megemeli szép fejét, a kifejezéstelen szempár nem a lélek tükre. Most nem. Egészen mást tükröznek.
A hajnali tisztaság csípős szellőt terelget maga előtt, s az belekap a vékony selyemköntösbe, hogy maga előtt terelgesse. A selymes tincsek is előre libbennek, s mind a kettő leheletnyi finom ölelésben egyesül, ahogy körbefonják az ifjú alakját.
Akár az angyalok... akár egy angyal hószín, óvó szárnyai.

~ Lidércem ~
Én Lidércem...

Hatalmas tenyerei a selyem köntöst markolásszák. Finom, puha érintést adnak, akárcsak maga a köntös. Bársonyos tapintás, mely tündöklő lidércéhez tartozik. Finoman szorítják meg a vállakat a csontos ujjak, melyek között, még mindig ott pihen a fehér rózsa, mely kerekded szirmaival kecsesen hajladozik az ujjak között.
Remegnek a kezek. Talán a látványtól? A gyönyörű lidérc látványától, ki ott áll vele szemben, s higanyszín szemekkel beszél hozzá. Vékony, törékeny hangok szűrődnek ki az ajkak közül, melyek a mélybarna szemekhez szólnak.
Az ő szemeihez.
De nem érti a szavakat. Hogy miért, s hogyan azt ne kérdezd! Nem ért semmi. Ez egyszer, semmit sem ért. De most jó.
Ott állni, nyitott elmével, egy lidérccel szemben. Az ő lidércével szemben. Ráfonni a csontos ujjakat a vállakra. Miért van rá ilyen hatással?
Talán ő az egyetlen, ki így tudja irányítani gondolatait. Érzelmeit. Pedig Lilia…
Gyönyörű nő. A világon a leggyönyörűbb.
Ám neki, még sosem tárta ki így elméjét. Sosem
A tekintetek összefonódnak. Villanó mélybarna szemekkel bámul a higany szemekbe.
Nem tehet mást.
Nem tud mit tenni.
Nem szólhat…
Ám érzi, nem kell szólnia. Fogalma sincs, de érzi. Tudja, hogy a vele szemben álló hószínteremtés, tud mindent. Ismeri az álmát. Ő maga az álma.
A barna szemek tágra nyílnak. Egy pislantás következik, s a tekintet elveszni látszik a mély hipnózisból. A földre tekint, majd a vele szemben állóra.
Mit csinál?
Mit keres ő itt?
Felébredt a mély hipnózisból. A hipnózisból, melyeket a higanyszín szemek adtak neki.
A csontos ujjak eleresztik a selyem köntössel bevont karokat. S az íriszek a hatalmas tenyereket kezdik kémlelni. Mintha lenne valami a tenyereken.
Ám nincs ott semmi.
Semmi és senki.
Csakis ők.
Az arc megrezzen.
Lábai hátra lépnek.
Kivonja magát a körül ölelő tincsekből.
Recseg a jégpáncél.
Zárulnak a gondolatok.
A csillogó barna szemek, csak most tekintenek végig a hószín testen. A csupasz lábakon. A finom női alakon. A hosszú szőke tincseken, melyekbe belekap a harmatos, és friss új szellő.
A szűz szellő mely körül öleli őket.
Ismét a szemekbe tekint.
Lidérce szemeibe.
Valóban.
Fél élni az álmaiban. Nem akarja érezni őket. Puszta álmoknak tekinti őket, melyek elszállnak. S többé nem jönnek vissza. Csak álmoknak.
S most ahogyan ott áll lidércével szemben, most mát tudja, mit veszített. Kilépett álmából, melyben nemrég, még a valóságot látta. Ám az álom olyan, mint a fény. Ha csak egy kis rést is talál, magának rögtön utat ver magának. S igen.
A jég kénytelen összezáródni.
Túl nagy a rés.
- Azt még… én sem tudom.
A tekintet lemosódik a másikéról. Szemei villogóan a virágot kémlelik, s a hosszú ujjak elkezdik forgatni maguk között. Majd a kéz magához emeli, s beleszív a virág illatába, s nevet magában. Somolyognak vékony ajkai.
- Semmit. – jelenti ki végül. – Semmit sem akarok tenni. Csupán élni… de nem a jövőnek.
A virág leereszkedik a test mellé, s a villanó szemek ismét találkoznak. Bele merednek a hószín tündér szemeibe, majd közelebb lép, s ha engedi, megtapintja a selymes kezet, s a rózsát, az apró ujjak közé borítja, ám a női kezet nem engedi el.
- De lesz-e valaki mellettem, ha tó alján nem találok semmi... Senkit.
A csontos ujjak finoman szorítják meg a kezet.
- Mond lidércem, Te akkor ott leszel?
Segítség kell neki.
Megértő szavak.
Aki több mint szeretet.
Aki több mint szerelem…
Aki fogja kezét…
S nem engedi el…

[Neki]

~ … Keith … ~
… Keith …
---’-„--@     @--„-’—

„Ha valódit álmodsz, miért hazudsz nappal? Az Angyalok nem mindig hoznak újat...”

A kérdés visszhangot verve dübörög, folyamatosan fodrozódtatva elméje vizét. Megkavarja, hogy megnyugodni ne tudjon.
„Mond lidércem, Te akkor ott leszel?” „Te akkor ott leszel…?” „Te... leszel...?”
Új... idegen... maga az érzés tudata.
Sosem irányították érzések. Mindig felesleges, hátráltató dolgoknak tartotta, s őt befolyásolni nem tudták. Még ha Noir-ról van szó, akkor sem. Hűvösen, nyugodtan, precízen végezte el a dolgait, a legtökéletesebben odafigyelve minden részletre. Az érzelmek csak felesleges dolgok. Nem tudja hová tenni őket, csak, mint a lassú méreg terjednek szét lényében, megfertőzve testét és lelkét. Mindig így gondolta... mindig...
„Te akkor ott leszel...?”
Akkor mi ez a hirtelen jött hullám, mely bizsergetően árad szét benne, hogy tagjai zsibbadnak belé s képtelen mozdulni tőle? Valamilyen delej? Egy ismeretlen bűbáj? Mi ez, ami megbénította tejfehér tagjait?
Csak a mandulavágású, higanyszínű szemek hatalmas tükrén csillan meg valami, mely lénye reszketését tükrözi. Kitisztul az álom-gőzös pillantás, s egy szívdobbanásig feldereng a törékeny teremtés igazi valója, a tiszta, nemes virágszál, maga a fehér rózsa, aki dacol az örök hómezők közepén... Jégvirág... mely eltűnik, ha jő a reggel...

Az érintés vállain. Szorítás... erő, ami érzésekből táplálkozik.
Akkor ő azért ilyen gyenge? Akkor ő azért olyan, mint egy marionett bábú, akit a zsinórok tartanak fogva s rángatják. Érzések nélkül csak egy báb... aki erőtlenül hanyatlik majd a földre s roskad össze, ha a zsinórok többé nem tartják...

Még... sosem volt senki, akinek szüksége lett volna rá...
Anyja egy érzéketlen porcelánbaba, akire Angelle annyira hasonlít. Egy jégszobor, egy száraz, ám de megfagyott levél, melyen nem fog az idő... örökálmú tündér...
Apja egy őrült. Egy paradox őrült, ki hol a kísérleteinek él, hol sznobságának hódol. Akit semmi más nem érdekel, csupán a kutatásainak eredménye. Sem ember, sem isten. Számára senki sem létezik...
Noir...
Noir...
Noir... Ő... Ők egyek. Különbözésükből ered egységük. A teljes ellentétek kiegészítik egymást. De bátyja, akármennyire is száraz tény, tökéletesen megvan magával, a törekvéseivel. Aranyvérű, elegáns, gátlástalan... vad... szenvedélyes. És bármennyire is az Egyetlen, aki jelent számára valamit, messze van innét. Lénye, valója pedig megfakul a hószín teremtés emlékeiben, ahogy az előtte álló mély örvényű tekintetébe néz.

Sosem volt szüksége rá senkinek. Neki esetleg. Ha aktuális céljaihoz épp szüksége volt valakire. De ez a fajta formája a „támaszkodásnak” csupán a kihasználáson alapult.
És most... most itt van...
Ő, a Bukott Angyal, sötét tincseivel, azokkal a mélybarna szemekkel... azokkal az erős karokkal, melyekkel úgy ölelte magához az álombeli lányt. Azokkal az ujjakkal, amelyek azokat a szőke tincseket simogatták, amelyek most mégis az ő hideg kezét érintik.
Hangtalanul megremeg, ahogy a rózsa lágy csókot lehel kezére, s ahogy a meleg érintés szinte sercegve égeti bőrét. Valamiért mégis kell. Valamiért szüksége van erre az érintésre.
Hiba volt, hogy engedett az álomnak?
Hiba volt, hogy megkereste Őt?
Hiba volt, hogy... engedte, hogy megérintse?
Hiba... hogy...
... a szabad kéz lassan emelkedik, oly puhán, mintha csak a szellő emelné fel. Először a vékony, tejfehér ujjak begyei érnek az archoz, majd a hosszú ujjak szántják végig leheletnyit cirógatva, s a tenyér végül megpihen a karakteres vonásokon.
Hiba... hogy...
... a fej finoman félrebillen, s a hattyúszín selyemtincsek visszahanyatlanak, gazdájuk ölelve, vonva őt tiszta lepelbe.
Hiba... hogy...
... a deres pillák megremegnek, ahogy a lusta pillantás érkezik, s óvatosan simogatja végig a vonalakat.
Hiba... hogy...
...érzi a másikból sugárzó melegséget. Teste hőjét. Ezt a megnyugtató, balzsamos erőt. Az illatát... mindent, ami oly’ csábítóan hat.
Hiba?

Buja, fakó ajkak nyílnak, hogy nyomukban lusta színtelenséggel szülessenek meg a halk szavak.
- Ha nyitva hagyod nekem az álmaid, bármikor ott lehetek Veled.
Az életre nem tud esküdni. Azt nem tudja irányítani. De az álmokat igen.
Mégsem ad bizonyosságot.
- Bárki, aki nyitva hagyja, lehetőséget ad arra, hogy lássak… olyat is, amit ők esetleg nem értenek. Kívülről látom a dolgokat... Kívülálló vagyok...
A leheletfinom pára hamu színnel burjánzik a levegőben, egészen addig, míg a hűvös magához nem öleli...
Kívülálló...
- ...még a magam testében is.
A hajnali szellő, mintha csak rábólintana szavaira kezd finom táncba, óvatosan ringatva a lágy anyagot, a selymes, fehér tincseket...
- Csak. Az akaratodon múlik, ott leszek e...
Ő mindenkié. És senkié.

És valahogy mégis ott az érzés-csíra;
Kell, hogy... kelljen.
Valakinek...
Neki.
Csak Neki.

~ ...Angie... ~
... ♥ ... ♥ ...

Remegnek…
Remegnek a csontos ujjak, melyek maguk között finoman markolásszák a hószín, törékeny kezet, melyek oly hidegen és oly lágyan nyúlnak el a hatalmas tenyér hosszú ujjai között. Életében talán először bánja a dohány által okozott károkat. A mérget, mely széttűnt testében, s mely néhol kéken kidülledő ereket szabott karjára.
Bánja, mert fél, hogy a remegő kezek, s a karok nem eléggé erősek ahhoz, hogy megtartsák a hószín lidércet, melyet most megérintett.
Melyet most megérinthet…
Érintés.
Finom ujjak simítanak végig arcán. A finom, kora reggeli borostán, akár mint az őket körülölelő hajnali szellő, mely belekap a hosszú fehér tincsekbe, s a kusza vörösesbarna hajszálakba, melyek kócosan díszelegnek feje tetején, s hajlongnak, akár az ága hosszú vesszői, melyeken a levelek egymáshoz ölelkezve adják ki suhogó hangjukat.
A suttogást, mely akár egy ó idei sírkő hangja is lehet, melyeknek gazdái, kik már régen elhagyták eme rohadó és mégis virágzó világot, hangosan szólnak rájuk körül ölelő hangjukkal…
Az álmok nem játékok…
S lassan a pillák lejjebb ereszkednek, s a héjak takarásba fedik a mélybarna szemeket, melyek óvatos lassúsággal záródnak el a világ elől.
Álomba cirógatják.
A bársonyos érintések, melyek papírszerű arcán húzódnak végig.
Olyan furcsa.
Olyan más.
Más… akárcsak Ő.
Bár érzett már női kezet arcán. A leheletforró zihálást, mely testén áramlott végig. S most hideg, köd száll felé, mikor a hószín tündér ajkai kinyílnak, s hajnal hűvösen friss leheletet ad, a vékonyan cirógató hangoknak. A hangoknak, melyek csakis neki szólnak.
A patyolat tenyér még arcán pihen. A forró arcon, mely az értetlenség forrásától hevült föl, most lehull, megnyugszik.
Vigyáznak rá.
Angyal vigyáz rá.
Lidérc…
Az Ő Lidérce…
Hűvös lehelet szál ki a penge vékony ajkak közül, mely a sóhajtás útján távozik. A mélybarna tekintet, mely eddig sötétségbe meredve élvezte a cirógató érintést, most újra feltűnik, s a higanyszín tekintetbe mered, mely olyan, mintha a sima tó tükrébe követ dobtak volna, megrezegtetve a tó féktelen nyugalmát.
- Ne… Nem akarom, hogy bárki álmait lásd… Csak az enyéimet…
Szabad keze felemelkedik, s az arcán oly hűvösen simuló kezet, betemeti a hatalmas tenyér, melynek hosszan elnyúló csontos ujjain, az ezüst gyűrűk, már nem adnak hideg érintést. Arcán, most saját tenyerébe burkolózott hideg kezek hevernek, melyek lassan, veszik át a remegő kezek melegét.
- Én nyitva hagyom neked az álmaimat. Csak neked… De másnak – villannak meg a szemek – Kérlek…
Ostoba…
Ostoba!
Mit művel?
Nem ismeri lidércét. Akárki lehet, aki könnyű szerrel parancsolhat elméjének.
Mit ígért? Mit tett?
Nem Ő nem akárki.
Eme hószín tündér nem lehet akárki.
Csak az Ő Lidérce.

[THEY SAY I GOTTA RESPECT A SYSTEM]

((Satnak))
április 8.

A rohadt életbe.
Pedig ő tényleg csak poénkodott azzal, hogy egyszer jöjjenek ki ide betépni.
A két másik csaj persze rögtön begyulladt... Illetve Megan elkezdett valami emailről magyarázni, és lent bezárkózott a pinyóba, CC meg... Hát, ő CC. Már rég alszik ilyenkor.
Éjfél van, legalábbis nemsoká annyi lesz. Ezt óra nélkül nemigen tudják megállapítani, márpedig az órákról mind szépen lepotyogtak a számok, vagy a mutatók, vagy egyszerűen csak megkergültek, mikor idejöttek megint. A kastély átka.
És állítja-e még bárki azt, hogy Dumbledore a sárvérűek bajnoka? Hiszi, ha látja. Majd ha behozhatnak egy hifi tornyot és bedughatják a hálószobában a konnektorba.
Dideregve húzza össze magán fekete-fehér kapucnis pulcsiját, miközben minden egyes lépésnél azért küzd, hogy ne csússzon le a derekáról a zöld övtáskája. Egyszerűbb lenne szorosabbra húzni a szíját, de Kaynél a konfekcióméret sajnos nem egy állandó dolog. Ezért van az is, hogy néha nem tudja begombolni a blúzát a melleitől, néha meg úgy néz ki rajta az összes ruhája, mint bikán a hálóing. Na de azért et már helyre tudja hozni. Néha. Ha sikerül.
Az övtatyó azért is különösen fontos, mert abban van a cigisdoboz, az öngyújtó, meg az a fura gyertya is, amit valami ezoterikus boltban vettek. Állítólag szellemidézéshez való. Van rajta valami rúna vagy véset, vagy nem is tudja, minek hívják, meg állítólag bele kell gyúrni a viaszba valakinek a hajszálát...
Vagy az más?
Elhaladnak az első sírkövek mellett. Sat megy elöl, ő diktálja a tempót, Kay meg csak igyekszik nem nyavalyogni.
- Hallod... és kit fogunk megidézni? Tényleg Kurt Cobaint?

[Kaaaaaaay]


Flupp-flupp-cupp-cupp-csatt-csatt…
Sat, mintha csak egy szekér után kötötték volna, súlypontját jóval előbbre helyezve a természetesnél trappolt, csattogott a bekötőútnak csúfolt susnyáson át a temető felé. Párszor már elsüllyedt a latyakban, így biztos volt benne, hogy hajnalban megint bakancspucolással kezdhet. Bár lehet, egyszerűen bevágja a zuhany alá, azt had ázzon. Lehet, ha még egyszer az életben erre ténferegne úgy, hogy nem a tepsiben viszik, gumicsizmát húz, olyan jó kis egyszer használatost, amit aztán kibaszhat a kukába. Bár a lányokat szerinte az se zavarná, ha otthagyná hálótermükben az ajtó mellett, had erjedjen csak a természetes biotrágya, ami a talpára ragad ezen a lószaros, traktor se látta helyen.
Hirtelen ötlettől vezérelve, mintha csak az éppen lecsúszó gatyája után kapna, túrt farzsebébe, hogy elővegye a sebtében rajzolt térképet. Biztos volt benne, hogy erre kellett jönniük, bár… Lehet, az első elágazás inkább az a csalánnal és bogánccsal benőtt csapás lett volna, amit ő vizesároknak nézett. Remélte, nem így van, mert annyira nem volt kedve visszafordulni, hogy már a gondolattól is kiütései voltak. Eközben lelkesen trappolt tovább, hiába, hogy a széthámozott papírgalacsint öt centivel az orra előtt tartotta. Így is csak a jóisten mentette meg attól, hogy párszor akkorát zúgjon, mint az ólajtó… bár ahogy mondani szokás, az ördög vigyáz gyermekeire. Újra felmérte a helyes irányt, majd kissé lassítva az őrült tempón hátrasandított, Kay megvan-e még, vagy már beszippantotta valami féregjárat, esetleg lehányta egy zombi, ami váratlanul vetette rá magát valamelyik bokorból. Ám Kay kitartóan ügetett utána, néha-néha megigazítva neonzöld övtáskáját, mely úgy állt rajta, mint tehénen a gatya, s azt a funkciót töltötte be, hogy Sat megtalálja a tömegben.
- Itt vagyunk… - torpant meg hirtelen, s megerősítve azt, hogy nem biztos az állításában, még tétován körbe is nézett – A rohadt életbe má’. De jól jönne most egy elemlámpa.
Fáradt tekintettel meredt a „bokorhátánbokorra”, s elnyomva egy ásítást idegesen dörzsölte meg tarkóját, remélve, hogy nem kap agyvérzést a következő pillanatban. Még egyszer orra elé emelte a térképet, s megpróbálta visszakövetni gondolatban, eddig merre haladtak.
-   Pedig biztosan itt kéne lennie! – rúgott végül dühében az egyik közelebb álló ködarabba, mely engedve a lökés erejének, s az idő vasfogának végül úgy döntött, kifordul helyéből. Egy szimpla kődarab… bár nem is! Egy apró sírkő, egy gyermeké! Csak nem tévedtek el annyira. – Hehh? Hát naná! Meg akarom kérdezni, milyen cigit szívott…

[THEY SAY I GOTTA RESPECT A SYSTEM]

((Sat))

A zseblámpa már neki is eszébe jutott.. na de egy éjféli bátorságpróba épp attól bátorságpróba, hogy ilyesmi rettegésűző kellékekre nincsen semmi szükség. Ahogy fel-felnéz a sárból, látni vél valami kis cetlit Sat kezében, talán a halottkeltő (vagy milyen) rituálé kelléke...? Reméli, hogy nem. Lassan felzárkózik, és belepillant a kis rajzba. Nem nagyon látja a sötétben, de lassan talán rájön, hogy az nem más, mint egy kopott kis térkép.
Aztán Sat hirtelen megtorpan. Kay letrappol még egy pár lépést, és az utolsónál pont megbotlik valami kiálló vacakban, úgy, hogy kis híján orra is bukik. Nem kellett volna azt a napot is két felessel indítani - bár lehet, hogy csak az a baj, hogy az elég régen volt már. Lenéz, és mintha valami rozsdálló, eredetileg talán szürkés, de az is lehet, hogy fekete lemeztáblát látna. Rajta a kosz és a fű alatt fehéren világít a vészjósló felirat: 
F E L T Á M A D U N K. Nemtetszése jeleként csettint egyet a nyelvével, és ő is inkább körülnéz. Valahol kicsit odébb mintha tényleg lennének kopott kődarabok, sőt... ha hunyorít, látja, hogy egész szabályos formációban. Csak kéne az a szemüveg...
- Pont azt akarod megkérdezni? - háborodik föl, miközben tesz még egy-két tétova lépést a sötétben, de végül nincs bátorsága tovább hatolni a dzsindzsában.
- Inkább azt kérdezzük meg tőle, hogy tényleg a neje nyírta-e ki. Olvastam ma a neten, hogy ez valami új vád.
A távolban kuksoló ősöreg, göcsörtös fáról hirtelen felreppen egy... lény. Leplezetlenül a lányokat veszi célba, de végül csak elhúz a két kis mardekáros feje felett.
Mondjuk Kaynek ez is elég ahhoz, hogy akkorát visítson, hogy a másik már a hangerőtől is lepisilje a bokáját.
- Váááááááááá... Tűűűnjünk el inneeeeen...

Érdekes, Sat mindig is úgy gondolta, hogy egy régi temetőt négy méter magas, borostyánnal futtatott kőkerítés vesz körül, nagy kovácsoltvas kapuval, mely fölött valami hülye, semmitmondó szöveg olvasható. Kay valamit piszkált a lábával… aha a kapu egyik darabja már meg is van, állapította meg, ahogy tett egy lépést barátnője felé. Vagy legalábbis sejtette… ugyanis ebben a vaksötétben szinte semmit se látott, pláne akkor, amikor a hold elé bekúsztak azok a vészjósló felhőnyalábok, melyektől néha komolyan kiverte a verejték. Túl sok fps-t meg horrort játszik… ez így nem lesz jó. Már attól összesz*rja magát, ha a koromsötétnél egy árnyalatnyival sötétebb lesz! Biztos volt benne, hogy amint tesz itt egy gyanútlan lépést, egy csontos kéz nyúl ki sírjából, s megragadva bokáját, megpróbálja majd magával rántani a pokolba. Hehh, mindegy, a pokolban meleg van, de legalább sok az ismerős. Újra a kezében tartott papírost kezdte tanulmányozni, hátha ebből rájön, hol lehet a kripta. Minden régi temetőben van ilyen mauzóleum-szerűség, hát itt is biztosan. Oda kéne lemenniük, hiszen akkor nem áznak el, ha az ég gondol egyet, na meg a szél se fúj, hogy eloltsa a gyertyákat. Ami pedig ez utóbbiakat illeti, ha egyszer csak kialudnának, biztosan tudni fogja, hogy nem csak a véletlen műve. Az lenne csak a nagy szopás, ha valaki mondjuk rájuk zárná az ajtót, akkor aztán ítéletideig ott rohadnának, mert ide bizony már nem temetnek senkit. Ha meg mégis, akkor elég idő fog eltelni ahhoz, hogy már szárazra aszalódjanak a dohos félhomályban. Igen, Sat néha elég naturalisztikus tudott lenni, hogy még ő is majdnem elhányja magát saját gondolataitól. Végül inkább felnézett egy pillanatra a papírosból, s bátorítónak szánt mosolyt lőtt Kay felé, mely inkább tűnhetett vicsornak, már ha ebben a sötétben a másik látott egyáltalán valamit. Végül újra a papírba temetkezett, miközben igyekezett úgy állni, hogy a holdfény valamennyire megvilágítsa a firkálmányt, amikor is kb szíve kiugrott torkán Kay visításától. Ő nem látta, mi váltotta ki ezt a hirtelen nagy rémületet, de ez a velőt rázó sikoly elég volt ahhoz, hogy Sat majdnem keresztbe lenyelje a papírt. Pár pillanatig még kigúvadt szemekkel meredt előre, mint akit jó alaposan hátba basztak egy jégcsákánnyal. Eddig szagokat nem érzett, de már biztos volt benne, hogy süket is, meg egy szívbillentyűnek sanyi. Ha így haladnak, jövőre kopaszodni fog, és komoly probléma lesz a megfelelő minőségű protézisragasztó kiválasztása a szupermarketben. A végső csődöt pedig az fogja jelenteni, ha bemegy átváltoztatástanra, és „Jó reggelt, McGalagony!” köszöntéssel fogják üdvözölni saját évfolyamtársai.
- A k*rva istenit neki, mi a fészkes fenéért hozod rám a szívbajt? – kérdezte, mikor végre sikerült elég lélekjelenlétet összekaparnia ahhoz, hogy felmérje, Kay-nek tulajdonképpen kutya baja – Azt hittem, egy balta fog kiállni a fejedből! Mi a sz*r történt?

[~Keith...]

~Keith...

...Keith~

Pillantás pillantásra talál. Vagy már réges-rég rátalált? Csak a semmitmondás áttörhetetlennek vélt tükre repedt meg finoman, hogy átszivárogjon rajta az a meleg fény, amit az a gyönyörű szempár tükröz?
Egy szívdobbanás...
Rá felel a másik...
Mik azok, ebben a távoli temetőben? Ahol tán már szellemek sem kísértenek egy gyönge, törékeny, hószín lidércen kívül...
Bár ő nem kísérteni jött, most mégis olyan, mint a varázstalanok szájhagyománya öltöztette, csöndes szellemalakok. Szelíd mozdulatlansága, mely olykor egy lágy mozdulatba olvad. Derengő bőre, mely a hold áspatagságával felel. Selyemszerű, leheletvékony köntöse, ami finom összhangban táncol hattyúszín tincseivel a szellő dúdoló, csöndes dallamára...

Valami mégis megtöri a dallamot. Mikor olyan kellemesen ringatózott benne... A mélybarna szemekben zavar csillan. Gyors... hirtelen...
Szavak...
A deres pilláknak megrebbenni sincs idejük, ahogy a meleg tenyér betemeti a hideg, kicsiny kezet. A lassan dobbanó szív új ütemet diktál. Szinte fájón, akaratosan. S bár fáj, mert perzselően meleg a másik keze, mégis vágyik annak simítására, arra, hogy érezze. Ez az ellentmondásosság sistereg lényének tükrén, s ahogy a nap megolvasztja a magányos jégszobrot, úgy benne is roskadozik lassan... az önmagának hitt csonk, törékeny gondolat.

Olyan szavak törnek utat maguknak az értelem felé, amik csak nehezen nyernek bebocsátást. Önző szavak lennének? Vagy... tényleg ennyire fontos, hogy csak Őt lássa? Az elme hezitál, az a dérrel bevont fekete rózsa pedig, amit a laikusok talán szívnek neveznének, hiszékenyen hajlik az utóbbi felé... nem szabad. Nem lehet...

Kérlek...
A higanyszínű tükörben megtörik az álomkép, csak egy gyorsan tovatűnő pillanat, amelyet elnyel a temető évezredes méhe. Tán örökre...
Mintha a szellő tenné, hogy közelebb tereli, a törékeny test, mint súlytalan toll hidalja át azt a csöppnyi távolságot, mi kettejük között van még.
Hideg keze a forró arcon...
Lassan emelkedő mellkasa szinte szikrázik a papírvékony távolságtól...
A hattyúszín tincsek újra körbeölelik a két alakot...
A mezítlábas talp alatt halk sóhajjal lélegeznek fel a deres fűszálak, ahogy lábujjhegyre emelkedik...
A fagyott, buja ajkak pedig olyan közel kerülnek az Ő ajkaihoz, hogy szinte már simogatják azokat...
Szinte.

Ám az ajkak, akár egy puha sóhaj - s tán nem is több, mint az –, tovasiklanak a fülekig, hogy végül a halk lélegzetek borzongassák.
Megáll.

Ahogy lehunyja szemét, újra megelevenedik a másik álma...
Elevenebben tán, mint ahogy ez a csodálatos, Bukott Angyal látta, hiszen a hószín teremtés volt, akibe külső szemlélőként minden mozzanata beleégett.

„Nem akarom, hogy bárki álmait lásd... Csak az enyéimet...”

Újra látja az érintéseket, érzi, ahogy körülötte vibrálnak az álom gerjesztette érzések. És mint kegyetlen háttérmuzsika csendül fel... újra... és újra...

„Nem akarom, hogy bárki álmait lásd... Csak az enyéimet...”

Biztosan csak a képzelgés. Nem... annál több. Egy gondolat, ami áttörte a valóság, és a képzelet, a két elme közötti falat.

Hát Neked sem kell, ami a másé?

Megszokta már, hogy a körülötte lévő dolgok nem tartoznak hozzá. Csak egy név... semmi több. Ő csak egy név...
Sem a családja, sem Noir... sem az álmok... sem a hely, ahol él... még ez a levegő sem... semmilye sincsen.

Megfakult, mert sosem a saját álmát álmodta.
Mások álmát álmodó...
A hang még most is ott cseng, halk visszhangot ver benne, mégis súlyosak, szinte vádlóak.

Kérlek...

A fagyott ajkak nyílnak, de hang nem érkezik nyomukban. Csak a hűvös, borzongató lehelet. Pedig a mellkas megemelkedett. Valamit mondani akart... valamit, de...
- Hajnalodik...
Egyetlen szó.
Törékeny, ahhoz mégis elég erős, hogy áttörje a csöndet, s azt a szitakötőszárny vékonyságú falat, mely delíriumos, könnyed fátyollal takarta el a valóságot.
Tudod, mit jelent ez...?
Ha ki nem is mondja, a ködben ott szitál az igazság. Vékonyan, alig észrevehetően, akár a köd csápjai. Csak az utolsó pillanatban döbbensz rá, hogy körülfont lágy ölelésével. És talán... még akkor sem fogod fel igazán. Hogy...
(rab vagy...)
Hajnalodik...

A horizonton, a birtokon, a parkon, a rengetegen túl már ébredezik a világ.
Az álmok ideje lejárt...
Ideje menni...

- Egyszer mindenki felébred, nem igaz?

Lágy nevetés. Éppen csak simogat...
Tán nem is igaz… tán csak a képzelet... igen... jó volna aludni, nem...? Végre... pihenni egy kicsit. Álmodni... a saját álmod, nem...? Nem...? Ne...m?
Éppen hogy csak megremeg a betegesen vékony, törékeny test.
Aki sokáig nem álmodik, súlyos árat fizet.
Súlyosabbat, mint gondolná...
Egyszer mindenki felébred, nem igaz...?
És ha felébredt, tovatűnik az az élet, amit addig valónak hitt... ami csupán... egy álom.

Ha felébredne... akkor mindaz, ami itt volt, semmivé foszlana.
Ő nem akar felébredni. Ő valódit álmodni vágyik... végre...
- Elfáradtam...

Hajnalodik.
Neki pedig mennie kell.
Mielőtt a nap halovány, selymes ujjai elérik a dérrel tündöklő fűszálakat.
Mert ha a fény eljő’, száműzi az álmokat...
... s jöttével a meleg megöli...

... a jégvirágokat.

[THEY SAY I GOTTA RESPECT A SYSTEM]

~ Sat ~

Amint túl jut a totális sokkon, és megkapaszkodik egy kidőlt sírkőben, hogy ne ájuljon rögtön ide, már hallja is Sat kedves mondatait.
- Kapd be a f*szom, majdnem összef*stam magam! - kiabál hátra a lánynak fejhangon. Szoktak így anyázni egymásra, náluk ez a szeretet őszinte jele
A hisztériától kissé türelmetlenné válva toppant egyet a lábával, és körülnéz a vaksötétben, ahol itt-ott világos foltokat is látni. A felhők lomhán úsznak nyugat felé, a Holdat pedig hol eltakarják, hol elhaladnak előle, gyér fénnyel szőve át a kísérteties áprilisi éjszakát.
Hüppög egy sort, majd nyel egyet, és odaszól:
- Mi van, meddig sz*rozol még azzal a k*rva rajzzal? Ott egy kripta, mér' nem megyünk le oda oszt cső? - mutat egy adott irányba.
S lám: a sötétség egyszerre olyan színpadiasan siklik le a szürke kőépítményről, mintha csak valami rossz horrorfilm kedvéért alakították volna így a fényeket.
- Haladjunk mááár - mordul, és az övtatyót megigazítva csípőjén már el is indul a sárban, magasról téve rá, hogy térdig csupa szutyok lesz. Már úgyis mindegy, nem? Kirugdos pár bogáncsot meg kórót az útból (esküdni merne rá, hogy az egyik a bokája után akart harapni) puszta előzékenységből, majd feláll a megsüllyedt kripta töredezett betonperemére.
Megszemléli a rozsdás lakatot a rozsdás vaskapun, és felnéz a kapucnija alól:
- Te hoztál baltát?
Az, hogy ez a lakat pálcával is nyitható, eszébe se jut. Bár lehet hogy azért, mert valószínűsíthetően egyiküknél sincs pálca...