Távoli sírkert

-   Cöhh... ott nem is kéne lennie semminek.
Fordult abba az irányba, amerre Kay bökött. A sötétségtől tulajdonképpen az orráig se látott, s mikor le is engedte orra elől az eleddig előtte tartott papírost, még mindig nem tűnt fel neki semmi. Na persze? ő megmondta, Kay már megint hallucinál. Aztán, a következő pillanatban, amikor már épp szólt volna a másiknak, hogy ne legyen már marha, a sötétség eloszlott egy romos-düledező kőtákolmány elől. Az istenit neki, hát ez aztán tényleg ott van! Ám érdekes, az iskola térképén, sőt még a környező falvakat jelölő térképészeti csodán se volt feltüntetve. Na persze, mit is várt? Itt semmi se olyan, mint amilyennek kéne lennie. Na meg, hová lenne a horror feeling, ha nem jelennének meg hirtelen ?fantom-kripták? a semmiből? Vannak olyan alap dolgok, mint például, hogy áramszünet esetén ne menj le a pincébe, ha furcsa hangokat hallasz, és azt hiszed, csak macska, ne indulj el utánanézni, a maszkos gyilkos pedig végképp nem csak pókerezni jött. Na ez a ?nézd, ott egy kripta, nini, pedig eddig nyoma se volt?, egy pont ilyen eset? és a ?szőke? hősnő persze elindul egy szál elemlámpával, vagyis pláne anélkül, hogy azt felderítse. Hát ez fasza? és mit tesz erre a másik? Na persze, hogy követi? Sat, te Isten barma, te tiszta hülye vagy, meg fogtok halni! Na jó, nem foshunk, megyünk, lövünk, ölünk? de basszus, nincs is mivel lőni! Még csak egy nyamvadt ismétlő nyílpuskát se tartanak ebben a középkori várbörtönben, melyet volt képük Hisztis Mirtill Leányinternátus és Szociális Otthon helyett Roxfort Varázslóképző Szakiskolának elnevezni, vagy mi a csudának? A waltere pedig? apja pisztolyának meg még év elején lába kelt, azóta se tudja, hol van.  Sebaj? a jó öreg szögbelövő, amit a próbaterem restaurálására igényelt, még mindig nála van? olykor. De pont most nem. De megint csak sebaj, majd pusztakézzel fog lenyomni egy seregnyi zombit, abban a kriptában, mely pontos mása volt az Alone in the Dark hasonló funkciójú építményének. Na de, ha most nem szedi sürgősen virgácsait, valóban ?alone in the dark? lesz, szóval ezen gondolat inspiráló hatásaként futásnak is eredt, botladozva a gazokban, cuppogva a bokáig érő sárban.
- Mi? Baltáááát? ? rökönyödött meg a kérdésre, ám a következő pillanatban megkönnyebbült mosoly jelent meg ajkain ? Jaaah, baltááát? na, azt nem hoztam.
Ám mint akit ez a kis hiányosság nem is zavar, mondandójával szöges ellentétben mégis kotorászni kezdett a táskájában. Ezek után rövid szentségelés következett, következtében annak, hogy a konyhából csórt disznóölő kés kicsúszott a tokjából, ám végül önelégült vigyorral ajkain mégis előkapott egy kombinált fogót.
-   Ez nem lesz jó?
Majd rögtön neki is veselkedett, hogy a korhadt, szúette ajtóról lecsippentse a rozsdás vasat a lakattal, majd ezzel végezve berúgta az ajtónak csúfolt rozoga tákolmányt. Hát ide nehezen zárták volna be őket, s persze mivel mindennek megvan az árnyékos oldala, nehezen is zárhatnának ki vagy be bármi mást. Node sebaj, nehogy már az ész győzzön az erő felett, az ajtó meg nyitva.
-   Tádám? csak Ön után. ? hajolt meg színpadias mozdulattal s igazi gentleman módjára engedte előre Kay-t.
Úgyis nehéz lenne eldönteni, hogy az pusztul-e meg hamarabb, aki előre megy egy dohos kriptába, vagy az, aki odakint marad, ?alone in the dark??  

[THEY SAY I GOTTA RESPECT A SYSTEM]

Nem, nem szabad arra gondolnia, hogy sötét van. Se arra, hogy éjfél. Se arra, hogy ez a hely hiába van tele gazzal meg pudvával, a rengeteg kóró alatt mégis csak hullák vannak. Hullák. Halott emberek. Oszladozó, férges testek. Ráadásul varázslókéi. Vajon mi történik a varázserővel, miután meghal az ember? Nem mintha Kay hinne a halál utáni életben. Az apácák is próbálták beleverni abba a konok kis fejébe, hogy ha rossz, lesz, a Pokolra kerül, de ő csak röhögött az egészen. Ostobaság. Valahol mélyen azért fél tőle - a katolikus nevelésnek nyilván pont ez a célja...
Ugye a varázserő nem kering a hulla fölött, őrizve a sírt, és arra várva, hogy mikor jön majd valami olyan elmebeteg, mint Sat meg ő, akik azt képzelik, kriptákba betörni jó poén, és szellemet idézni meg még nagyobb, és nem áll lesben, hogy mikor sújthat majd le egy átokkal?!
Fázó kis kezeit farmere zsebébe dugja, és arra lesz figyelmes, hogy az általa kilélegzett levegő meleg páraként manifesztálódik a szája előtt. Hűazannyát. Az előbb is ilyen hideg volt?
- Nekem nyolc - von vállat, mikor Sat felmutatja a csipeszt. Fogót. Akármit. Tényleg tök mindegy, csak kerüljenek beljebb végre, valamiért úgy képzeli, egy kriptában majd talán melegebb lesz, mint amilyen hideg most idekint lett, noha ez a feltételezés minden egészséges logikát nélkülöz.
Fogait vacogtatva szemléli, ahogy Sat célszerszámával szakszerűen szabadítja meg a kriptát a zártól. Ezt meg kell tanulnia. Bár nem olyan nagy ördöngösség... Egyedül a karizma nincs meg hozzá, de hát Sat még kviddicsezni is szokott... Ő meg max. karkötőcsomózásra használja a bicepszeit a söröshordó-gurításon és a gitározáson kívül.
Úgy képzelte, hogy amint az ajtó kinyílik, majd szépen bevonulnak, felrajzolják a pentagrammát, meggyújtogatják a gyertyát, és miközben elszívnak egy jointot, azon fossák össze magukat majd, hogy valami patkány motoz a sarokban, amit zombinak képzelnek, de amint rájönnek, hogy az csak egy rágcsáló, addig röhögnek majd, míg meg nem fájdul az állkapcsuk és a rekeszizmuk. Most azonban bepislog a vaksötétbe, és hirtelen nem akaródzik egy tapodtat sem mozdulni.
Sat gúnyos gesztusára csak egy sértett pillantás a válasza, és összekulcsolja két karját maga előtt. Ffffáááázzzziiikkkk.
- Én ugyan be nem megyek elsőként! - szögezi le. Tény, hogy Kay eddig se a bátorságáról volt híres, és ez most sem fog megváltozni. Nézi a tátongó űrt, ami olyan, mint egy fekete lyuk: van egyáltalán túloldal? Vagy csak a nagy büdös semmi?
- Mi lenne, ha együtt mennénk be? - kérdi tétován. - Vagy... Csak add ide a kezedet, nem akarom, hogy valami mállott hullacsökevény elkapja a bokádat és berángasson egy üres sírgödörbe... - magyarázza rögtön, és próbál némi magabiztosságot csempészni a hangjába.
Aztán kinyújtja az egyik kezét. Halál komolyan gondolta.

Kay-en nagyon látszott, hogy habozik? vagyis inkább talán az, hogy fél. Hát ez szép. Mitől is félnek tulajdonképpen? Mert Sat is foshott mint állat, az fix. Most komolyan, mi lehet odalent? Pár vérszomjas patkányt leszámtva nem sok vadállat rejtőzhet egy kriptában, ha a pókokat és a pincebogarakat nem számítjuk. Legalábbis, normál esetben nem kéne többnek lennie? Tiszta hülyeség zombiktól meg egyéb bolygó holtaktól rettegni, hiszen azok csak a pc-s/konzolos játékokban léteznek. Ugye? Mondd, Sat, hogy igen? Vagyis eddig biztosan úgy volt. De amióta ebbe a suliba jár, mintha látott volna már jó pár kísértetet felbukkanni. Sőt, ez teljesen biztos, nap mint nap ott flangálnak a Roxfort folyosóin, viszont azok csak röhejes kis vígjátékba való izék, jelentéktelen fazonok a lányka szemében.  Nagyjából annyit tudnának ártani, mint egy hologram? Jó, oké, ott van a budin ijesztgetős csaj, akitől pisilni se lehet, az már egyszer alaposan ráhozta a frászt, de amióta elküldte a ?halál redvás f*szárra?, az is távolról elkerüli. Állítólag megsértődött, és azóta is ott szipog az egyik hátsó slozin ülve? Akkor mégis mitől tart? Na jó, előre!
S ezzel meg is ragadta Kay kezét, mielőtt még meggondolná magát, és hangosan trappolva remélhetőleg csak sártól csöpögő bakancsában indult meg lefelé.
~ Hú de k*rva sötét van? ~
Ám ahogy egyre lejjebb haladt a kriptában, annál hatványozottabban kezdett szöget verni a fejébe egy bosszantó gondolat. Egy bolond emlékkép még nagyon nagyon régről. Hű, hogy is volt? Mrs. Peacok állt a tábla előtt, abban a rettenetes, naftalin szagú kosztümben, melyet talán még a normannok hagytak hátra, vagy talán a kelták? Mindenesetre úgy festett, mint a nagyi beázott ősöreg tapétája, miután a szomszédban csőtörés volt, és kiöntött a slozi? Ám biztos, hogy a kelták valami démonikus szertartás során idézték meg, és egy Boedicea nevű luvnyára aggatták, hogy elüldözze a rómaiakat. Annak már alapból naftalin szaga lehetett? Szóval ott állt a táblánál, és azt mondta, hogy? azt hogy? basszus, még mielőtt végighúzta volna vadállatias, hegyesre reszelt körmeit a táblán, mert mindenki sz*rt magasról a mondandójára. Oh basszus? jajh, igen! Minden legendának van valóságalapja? ezt tanulta még a mugli suliban. És mi van, ha valóban léteznek zombik? Ám itt megakadt gondolatmenetében, s bukdácsolva haladt előre még néhány lépést. Az anyját, elfogytak a lépcsőfokok! Hát igen, ebben a vaksötétben tulajdonképpen semmit sem lehetett látni, és a lépcső hirtelen végeszakadása bizony kellemetlenül érintette.
- B*ssza meg! ? csattant fel végül, elengedve Kay kezét, s máris könyékig túrt szimatszatyrába ? Hova a p*csába raktam azt a k*rva öngyújtót???!!!

Este van, sötét este. Ilyenkor van, hogy a kislányoknak már ágyban a helyük a kedvenc babájukkal. De Iriskét valahogy sosem tudja zavarni, hogy hány óra is van, ilyenkor, mikor már sötét van odakinn, előszeretettel bolyong az udvaron és a kastélyban, mert nincs is annál viccesebb dolog, mint egy halálra rémült diák arcát látni. Igazából nem a rosszra nevelték a szülők, de ha nem lehet kedvenc nagybácsijával ? aki épp fontos korrepetálást bonyolít az egyik kedvenc vélájával vagy ki tudja, mit csinál és kivel-, akkor inkább egyszerűen útnak indul és lézeng egyik falon át a másikhoz és így tovább. Vicces látni, mikor az öreg McGalagony professzor épp nyitott szájjal alussza az igazak álmát és közben motyog néhány keresetlen szót megálmodott diákjaihoz. De ha már huszadjára látni ugyanazt, akkor unalmassá válik. Igencsak nagy ez az iskola, bőven van mit felfedezni még benne!
Hóborccal a legjobb ilyen manővereket csinálni, mert ő mindent és mindenkit ismer, de ő most épp máshol bosszantja az éjszaka kóborló diákokat vagy esetleg elbújt valamelyik eldugott szekrénybe valamelyik tanáriban, mert megint összeszólalkozott a Véres Báróval. Egyszerűen érthetetlen, hogy mit nem lehet szeretni benne! Iriskével mindig nagyon tisztelettudó és igazi úriember, tisztára felfoghatatlan, hogy Hóborc hogyan képes kihozni őt a sodrából. Na jó? ez lehet hogy annak tudható be, hogy ő egy idióta szellem, Iriske meg azért mégiscsak nemesi családból származik, arról nem is beszélve, hogy a kedvenc nagybácsija jelenleg a roxforti tanári gárda oszlopos tagja.
-Egy kis virág a völgy ölén oly boldog, csendben él.
Mint esti napfény, oly derűs, és hallgat, mint az éj.
Ez drágább, mint a színarany, vagy mint a drágakő.
E szép nevet, hogy százszorszép, lásd, így kaphatta ő?
Zengi be a cérnavékony hangocska az iskola üresen tátongó folyosóit. Minden bizonnyal kihallatszik még az udvarra is, a falak igencsak visszaverik a kislány hangját.
Unott arccal rója a folyosókat, énekelgetve közben az egyik legújabb szerzeményét, amelyet a Szürke Hölgy tanított neki.
Idebent unalmas. Muszáj kimenni, úgysincs már hideg odakinn ? na, nem mintha számítana, de a Mami mindig odafigyelt arra, hogy hűvös időben ne menjen ki a szabadba pelerin nélkül.
Hűs szellőként suhan végig a folyosón, hogy annak végén csodálatosan átmehessen az immáron csukott ajtón, egyenesen ki a szabadba, ahol most korom sötét van, de Iriskének semmi oka a félelemre, mert őt aztán senki sem bánthatja, még a varázslat sem képes elkapni őt, bezzeg fordítva!
Az iskola híres tanárai és varázslói itt vannak eltemetve az udvar egyik kietlen zugában. Ilyenkor éjjelente szoktak néha visszajárni a sírjaikhoz, hogy minden rendben van-e még a föld alatt, hogy nem fosztotta-e ki őket valamelyik haszontalan diák ráérős idejében. Így hát arrafelé veszi az irányt, hátha ott találja a sok bölcset ismét, és megint mesélnek majd neki érdekes meséket a nagy varázslókról és egyéb csodás lényekről, mint ahogy azt máskor is szokták.
-Egy kis virág a völgy ölén oly boldog csendben él? ?énekli ismét kislányos hangján immáron a sírok között felhívva magára a többiek figyelmét, ha ott vannak. Ők már megszokhatták, de egy ember számára igencsak rémisztőnek tűnhet, ha felcsendül egy ilyen kis bájos hang egy kietlen temetőben?  

[<3]

<3

Sat szurtos praclija halk csattanással kapja el az ő nyirkos tenyerét, és már beljebb is rángatják. Hirtelen és furcsán pukkan ki egy szeretet-léggömb valahol a gyomra és a mellkasa közt, ott, ahol szerinte valahol a lélek bujkál, úgy, hogy legszívesebben könnyezni kezdene, de nem, Sat mellett nem lehet ilyen érzelgős picsa. Igazából annyi történt, hogy hirtelen borzasztóan büszke lett a másikra a bátorsága miatt, és ezt nem igazán tudja kifejezni, szóval csak a földre szegezi a pillantását, és követi a lányt. Persze. Bárhová vakon követné.
Lassan botorkálnak lefelé, a kinti halovány derengés nem többet, mint talán az első lépcsőfokot ha megvilágította. A lépcsőfokok nem egyforma magasak, és Kay csak az alapján tud tájékozódni, hogy Sat keze milyen szögben nyúl fel az övéért, szegény Satine pedig még abból sem. Saját lépteik vernek kósza visszhangot a nyirkos falakon, azt sejtetve, hogy hamarosan vagy egy nagyon hatalmas terembe érnek, vagy az üreg nagyon mély. Mindkettő elég ijesztő lehetőség.
Valamiféle okból kifolyólag egyikük sem szól, még csak nem is káromkodnak. Vajon a hely furcsa, groteszk szentsége ragadt volna rájuk? Egek, ez csak egy koszos kripta! Épp kimondaná, megtörvé végre a csendet, hogy mennyire retkesen elege van a lépcsőkből, mikor Sat megtorpan, Kay ezt azonban nem veszi észre, és tesz egy utolsó lépést is, meglökve kicsit a másikat. Sat pedig azonnal felcsattan, igaz, más miatt.
És elengedi a kezét.
Kay tesz egy pár néma lépést, miközben hallja, hogy Satine zajosan turkál a táskájában. Semmit nem lát, ezért arját kinyújtva próbálja érzékelni a külvilágot, szemeit pedig hatalmasra mereszti, bár már észrevette, hogy ilyen fényviszonyok mellett azt hamarabb észleli, amit a szeme sarkából lát, így hát bőszen tekintget oldalra, és ahogy szeme alkalmazkodik a sötéthez, ki is vesz pár kőkoporsót.
Most már itt vannak idelent, Sat itt van mellette, az égvilágon semmitől sem kell félnie. Úgyse volt még ilyen helyen, fogalma sincs, mi micsoda, arra nem is gondol, hogy a míves kődobozokban extra koporsó nélkül hevernek esetleg a hullák. Megérinti az egyiket, persze rögtön csupa kosz lesz a keze, így hát inkább visszahúzza azt, és a piszkot a ruhájába törli.
És ekkor meghallja A Hangot. Szíve rögtön hevesebben kezd el dobogni, és kiveri a víz. Baszki, ez pontosan olyan, mint amilyen abban a rémes játékban! Kislányhang, halkan énekel... És pont egy ilyen dalt, egy ilyen halálosan aranyos kis dalocskát!
- Saaaaat... - nyöszörgi ijedten. Bakker. Ott hagyta... Lehet, hogy soha többé nem is fogja már látni a lányt, mert itt és most meg fog halni, a kísértet elviszi és... 
- Te is hallottad ezt?

Fogalma nincs mit keres itt, csak azt tudja, hogy szeretett volna megszabadulni egy kicsit az iskola fergetegétől. A diákok, a tanárok, az órák...
Egyszerűen idegesíti mindenki és minden.
Igen, ellógja azt az órát, amin most a többiek bent senyvednek, de mit számít? Úgy sem szól senki érte. Akkor meg minek üljön be arra az unalmas tanórára, azokkal az unalmas arcokkal...
Csak ilyenkor lehet egyedül, mert amúgy mindenki a nyakán lóg. Főleg mióta dédanyja meghalt. Mindenki vigasztalni akarja, próbálja, és nem értik meg, hogy nem kellenek. Mert semmi közük az életéhez.
Barátok. Na és? Akkor mivan?
Nem unhatja meg a jókislány, Gwendolyn de Crasso őket? Azt a túlzott törődést, amit nem vár el tőlük? Egyszerűen kirázza a hideg már attól is, ha arcukon azzal a szánakozó mosollyal jönnek felé, és kezüket a vállára teszik, mondván nem lesz semmi baj.
Lehet, hogy megváltozott.
Sokan mondják ezt neki mostanában.
Mióta Tristrammal lakik, mintha kicserélték volna. Nem olyan beszédes, undok lett és keserű.
Komolyan, néha úgy érzi, hogy egy sötét alakot lát maga helyett, ha belenéz a tükörbe.
A legjobb barátja, James is szóvá tette ezt már neki, nem egyszer vesztek már össze ezen. Mostanában sokat veszekednek, főleg mióta Darren belekerült a képbe.
Mert ugye James, Kevin jó barátja, így nem igazán díjazza, hogy Gwennie az utóbbi hónapokban egy hetedéves mardekárossal mutatkozik...
Szóval ott tartottunk, hogy egy kis magányra vágyik.
Mert ugyan ki is járna erre, kint a sírkert fele ilyenkor? Amikor a kastély falai között éppen órákat tartanak? ...

[Gwennie]

Gwennie

Unalmas mágiatöri óra lesz a következő. Semmi kedvem nincsen bemenni, de muszáj. gyorsan ki kellene találni valamit, ami miatt meglóghatnák valószínűleg észre sem fogják venni azt hogy eltűntem. Ugyan már kinek hiányoznák pont én? Végül is egyszer én is meglóghatok. Elindultam kifelé az  iskola épületéből, majd át az udvaron... közben azon gondoltam hol lehet az a hely ahol értelmesen el lehet tölteni röpke egy órát. Talán a tó közelében? Nem a tó nem jó. Valami más kell a Domboldal se szimpatikus. Meg van! Sírkert a tökéletes hely, főleg ilyen sötét lelkeknek mint én. A sírkert felé vettem az irányt, és reménykedtem 2 dologban: nem találkozok egy tanárral sem, és később se lesz szerencsém hozzájuk.
A küldetésem első részét sikeresen teljesítettem. beléptem a sírkert kapuján és találomra elindultam az egyik irányba. Élveztem ezt a nyomasztó hangulatot, ezerszer jobb mint mágiatörin döglődni. hirtelen egy ember alakot láttam meg, miután meggyőződtem arról hogy nem átlátszó megnyugodtam, hiszen ezek szerint más is tiltott utakon jár. Közelebb érve felfedeztem, hogy valahonnan ismerős. Néhány másodperc után a név is beugrott. Gwenie. De ő mit keres itt? Azért ráköszönök.. csak nem öl meg.
-Szia Gwennie...

[-Szia Abby.-]

Ahogyan magányosan és elgondolkodva álldogált a sírkertben burjánzó bokrok árnyékában, hirtelen egy alakot pillantott meg. Először csak a léptek zaját hallotta meg, majd kezdett körvonalazódni előtte egy ember alakja és termete. Rögtön felismerte. Nem volt nehéz, ugyanis rengetegszer találkoztak már, és Abigail Wolf sosem tartozott azon diákok közé, akik nehezen felismerhetőek voltak.
Más volt mint a többiek. Lázadó, makacs kamasz, akit cseppet sem érdekelt a többiek véleménye.
Gwennie kedvelte ezt a lányt, sőt! Néha még irigyelte is azért, hogy mennyire ki mer állni az igazáért, vagy, hogy milyen jól meg tudja védeni magát.
Mennyiszer, de mennyiszer elképzelte már, hogy ő is ilyen erős, bátor lány lesz, akinek ami a szívén, az a száján. De mostanáig nem sikerült neki! Mostanáig...
Most minden megváltozott. Minden, szó szerint! Körülbelül olyan, mintha egy új Gwennie de Crasso élne ezen a világon, vagy, mintha egy másik énje bontakozott volna ki. Egy olyan énje, ami már ezerszer akart a felszínre törni, de még nem sikerült neki. De most mégis!
Visszatérve a sírkertben történtekre, ahogyan Abigail közeledett felé, Gwennie egyre inkább úgy érezte, nem kellene vele találkoznia. Mintha egy láthatatlan, erős érzés próbálná irányítani az agyát, hogy elhagyja a területet, vagy legalább elbújjon.
De miért is nem akar/kellene találkoznia az ötödéves hugrabugossal?
Erre még úgy érzi ő sem kapott választ.
Ám, ahogyan hátrafele lépkedne, nem nézve maga mögé, sikerült pontosan úgy megbotlania a saját lábában, hogy majdnem beleborult az egyik szúrós bokorba, csak nagy nehezen tudott megkapaszkodni, és visszanyerni az egyensúlyát.
Közben egy halk köszönés jutott el tudatáig, mely, mint pár másodperccel később ráébredt, a sárga taláros lány ajkait hagyta el az előbb.
Hirtelen azt sem tudta mit csináljon, de feleszmélt, és megpróbált természetesen viselkedni.
-Szia Abby.-viszonozta a köszönést, majd szemével gyorsan körbepillantott, hogy van-e valaki még itt rajtuk kívül.
Ugyanabban a pillanatban rögtön be is ugrott neki, hogy az előtte álló lány fejében biztosan az a kérdés kering, hogy mit is keres Gwendolyn de Crasso itt, az órák alatt?!
De, ha már itt tartunk. Hogy került ide Abigail Wolf?

[Gwennie]

Gwennie

Észrevettem a lány pillanatnyi habozását, de reménykedtem, hogy nem fut el. Különben nagy gondban lettem volna, hiszen meglógtam óráról. De nem hiszem, hogy legálisan lenne ő is itt. Köszönésére felnéztem és végignéztem rajta. Hát nem a megszokott Gwennie volt az, aki előttem állt. Látszódott rajta hogy valami probléma van vele, de mi? Egyáltalán mit keres itt egyáltalán? Neki is órán lenne a helye ugyanúgy, mint nekem, ezt tudom, de a sírkert valahogy nem a hollóhátas lány stílusa. Észrevettem, hogy a tájat figyeli, mintha számítana még valakire, ami most nem lenne túl szerencsés. Gyorsan körbenéztem én is, de sehol senki, vagy legalább is én nem vettem észre. Hirtelen olyan érzésem támadt mintha nem akarná, hogy itt legyek, nem tűnik valami feldobottnak ténytől miszerint ő most nincs egyedül.
Különböző kérdések merülnek fel bennem, de több mint felét a ?kukába dobom?.  Csak egyet teszek fel a lánynak:
Hát te, hogyhogy itt?

[-Mond Abigail Wolf, nem mondták még neked, hogy túl kíváncsi vagy? Vagy hogy nem kellene mások dolgaiba ütni az orrodat?]

Csendben és fürkésző tekintettel nézte az előtte álló lányt, olyan tekintettel, mintha próbálna belelátni a lány elméjébe. Talán túlságosan is feltűnő lehetett ez a nézés, így gyorsan összevonta a szemöldökét, és leemelte tekintetét Abigailről.
Csak fél füllel hallotta a lány kérdését, de mindenesetre megértette, hogy mi a kérdés lényege. Gwen válasza rövid volt, és egyáltalán nem kedves.
-Mond Abigail Wolf, nem mondták még neked, hogy túl kíváncsi vagy? Vagy hogy nem kellene mások dolgaiba ütni az orrodat?
Talán túl csípősre sikerült a mondanivalója, de Gwen ezt nem vette észre. Vagy csak nem akarta. De maradjunk az előbbi megállapításnál.
Nem szerette volna, ha a lány tovább kérdezősködik, és nagyon díjazta volna, ha minél előbb elhagyta volna a terepet. Akkor legalább egyedül maradhatott volna.
De, jutott eszébe Gwennek, ha ez az Abigail visszatér az iskolába, akkor bárkinek elmondhatja, hogy hol találkozott velem. És nem lenne túl jó, ha az igazgatói irodában kellene ücsörögnöm. Úgyhogy az egyetlen lehetőség az lehet, ha nem hagyom elmenni. Vagyis teljesen le kell kötnöm, és elmagyarázni neki, hogy miért nem mondhatja el senkinek, hogy itt látott.
És ez az ötlet éppen kapóra jött Gwennek. Főleg azért, mert eszébe jutott, hogy ezt könnyűszerrel elhitetheti Abbyvel, mert talán az esik le a lánynak, hogy jót akar neki. Példaként felhozhatjuk azt is, hogy nem akarja bemártani az ötödikes hugrást, hogy lógott az egyik tanóráról.
Gúnyos és önelégült mosoly jelent meg Gwen arcán. Sose szokott ennyire gonosz lenni. De nevezhetjük ezt gonoszságnak? Ez csak egy kis hazugság. Egy icipici füllentés, azért, hogy védje a saját érdekeit.
Vár még egy picit, de csakis azért, hogy ha Abigail el akart volna menni, akkor utána tudjon nyúlni, majd mézes-mázon hangon szólal meg.
-Várj Abby. Nézd nem akartam ilyen undok lenni veled. De nem volt túl jó napom, és nem akarom részletezni, hogy miért is kerültem ide.
Itt kis szünetet tart, a hatás kedvéért, majd színpadiasan lesüti a szemeit, és nagyot sóhajt. Ha a csaj beveszi ezt a hazugságot, akkor kiderül Gwen számára, hogy van tehetsége a színészethez.
Színlelt zavarral folytatja.
-Szeretnék kérni tőled valamit.-pillant rá a leányra elmélkedve.-Tudom, hogy nem vagy pletykálkodós fajta, de nagyon nem szeretném, ha megtudnák, hogy itt kint találkoztál velem. S gondolom te se szeretnéd, ha rájönnének, hogy ellógtad az órát. Tudtommal a fiatalabb évfolyamokat durvábban szabályozzák ilyen téren, mint a felsőbb éveseket.-közli negédes mosollyal.
Kíváncsi, hogy a mondatai milyen hatást keltenek; látni akarja a lány képét, hogy leesik-e neki, hogy az előbb meg lett zsarolva.
Miközben szemeit macskásan összehúzva néz a mellette állóra, megjelenik előtte egy alak.
Dumbledore.
Abigail Wolf és Gwendolyn de Crasso.
Igazgatói iroda.
Gyilkos pillantások.
Szőke hajtincsek repkednek szanaszét a levegőben, ahogy Gwennie megrázza a fejét.
Megint. Megint látomásom volt. Miért történik ez mindig?
Nem mutatja ki, hogy kicsit megilletődött, inkább azon fáradozik, hogy Abigail ne kérdezzen rá mi a baja. Ha mégis tudakozódik, akkor majd kitalál valami hazugságot.
Nem baj, nemsokára úgyis megtanulja az okklumenciát, és nem lesz több gondja ezekkel az idióta látomásokkal.
Úgyis csak a baj van velük, emlékszik vissza a látomására a bátyjáról, és Celiáról.

Sylvain
[ide majd kerul kep, ha hazaerkeztem xD]

Eaton az utóbbi napokban igen sok idejét töltötte a könyvtarban, a hálókörletében valamint a klubhelységben, ahol bájitalok és különbözõ ünnepi varázslatok leírásával megtömött könyvet olvasgatott. Szemei lassan kiszáradtak, s sajogtak, így úgy döntött, friss levegõt szív. A z iskola belsõ parkjai a jó idõ miatt dugig voltak, minden egyes titkosabb vagy félrevontabb hely is befogadott embereket, így a fiúnak nem maradt más választása, vagy kimegy a Tiltott Rengeteg szélére, vagy pedig körbesetalja azokat a helyeket az iskola körül, amerre eddigi évei alatt nem igazán került sor.
Elvégre nem az a minden kalandban benne levõ fiú, s a barátai sem olyan stílusúak, mar ha õket barátoknak lehet nevezni. Csoporttársak, évfolyamtársak vagy esetleg asztaltársak a konyvtarban, de ennyi. Amit tud róluk, az csak annyi, amennyi eljutott a füléig egy-egy kósza beszelgetesbõl, míg edlhaladta folyosón cseverészõ csoportok mellett.
Talán kissé többet kéne szocializálódnom, elvégre lassan azt is elfelejtem, miként kell bemutatkozni. Megaztán, az év végi vizsgák sem lesznek bonyolultak, egész évben úgy güriztem másokhoz képest, mint valami zombi...
A fiú, levegõre vágyva a kastély birtokát vette célba eredetileg, aztán majd kiköt valahol alapon kiszúrt magának egy fát a távolban és elindult feléje. Feher ingjének karját kigombolta, majd ketszer visszahajtotta, hogy karját is érje egy kis nap. Végigsimította bal alkarjat. Szinte érezte a Sötét Jegy bõrmardosó hívását, mégis, óckodott attól, hogy megbélyegezzék. Pedig idáig azt hitte, hogy minden vágya a Halálfaló lét. A büszkeség érzése, mikor kimondhatod azt, hogy te többre vitted, mint a nyomorult szüleid, hogy úgy is lehet valaki belõled, ha eleve korcs egyik feled.

Eaton mikor fölpillantott, megtorpant a látványtól. Tudta, hogy a közelben temették el valahol a házak alapítóit es a volt igazgatókat, de hogy ilyen közel legyen az iskolához anélkül, hogy tudjon a létezésérõl... Gyorsan maga mögé pillantott, és csak ekkot tudatosult benne a távolság, s gondolatainak hossza.
Egy kíváncsi pillantás elég volt, hogy vonzódjon a mohák társaságát keresõ régi, repedezett kõsírokhoz, melyekrõl a nevek már lekoptak, s a vésetek is igencsak olvashatatlanokká váltak az idõ viszontagságaitól.

 - Szóval ti volnátok az elsõk? - kérdezett a levegõbe, miközben végigsimította Hollóháti Hedvig és Hugrabug Helga sírján a feliratot, majd Mardekár Malazárt temették volna. Bár némiképp tapintatlanságnak, a jómodor és a tisztelet hiányának tekintette azt, hogy a négy alapító közül csak háromnak adták meg a tiszteletet azzal, hogy az iskola mellé temették õket, de felmerült benne a kérdés: Vajon Mardekár ide akart-e kerülni a többiek mellé, hogy halála után lássa mûvének eredményét, amint a Mardekár ház kiemelkedik a többi közül, vagy inkább lekicsinylõnek érezte volna e három másképp gondolkodó mellett? Elvégre õk nem értették meg, õk nem adtak teret Mardekárnak, tehát ilyen szemszögbõl nézve jobb is, hogy nem látja mi folyik itt, a falak mögött.
Bolond, hisz te magad is félvér vagy. Hogy ítélheted el a saját véged, hogy gondolkodhatsz úgy, mely téged is kizárna? Ha csak az aranyvérûek tanulhatnának mágiát, te sem lennél itt!
A belsõ hang igen erõszakosan próbálta rávenni, hogy térjen észhez, s ez neki nem volt épp szimpatikus. Nem most kellene a szülõi szavaknak elõjönniük, mivel nem sokat érnek már. Egy gyermek még elhiszi, de õ már nem csöpség, kinek beadható a cumi.

A Sötét Nagyúr is félvér. Õ is érzi azt a dühöt, melyet azok iránt a varázslók iránt lehet táplálni, kik képtelen értékelni azt az adottságot és képességet, mely nem mindenkinek adatik meg, s holmi muglikkal hálnak meg, s szülnek gyöngébb képességû nyomorultakat.Sokszor önmagát is korcsnak érzi apja miatt.
Eaton mély levegõt vett, majd lehuppant az üresen hagyott füves részre.
Mardekár ezt nem akarta. Ezt az érzést... Nekem és a hozzám hasonlóknak... Érezni a felemásság keserû ízét, hogy egyik szülõd tudatlan, hogy véred nem tiszta... Hogy nem vagyunk teljesen jogosultak a varázsló névre, hisz nem vagyunk egészek.

A nagy elmélkedés közben a fiú lóheréket szakítgatott le, s tépdeste azok leveleit. Észre sem vette, hogy egy alak közeledi. Halkan, kimérten, magabiztosan. Tudatáig csak akkor jutottak el a másik jelenlétének pillanatképei, mikor az illetõ árnyéka rávetült az Eaton két lába között elterülõ lóheremezõre.
 - Sylvain - hagyot kis szünetet magának. A srác Mardekáros volt, ráadasul egy évfolyamba is jártak, csak eltérõ társasági körük miatt ritkán találkoztak. -, mi járatban erre?

[Eaton]

Eaton

Az élet mindig furcsa és olykor kegyetlen játékokat játszik az egyszerű földi halandóval. Engedi, hogy megismerjük azt a múló tüneményt, mit mi életnek nevezünk, s aztán azt egyetlen csapásra veszi el tőlünk. S aztán mikor már felednéd a múlt sötét és olykor kínzó fájdalmait, akkor szembeállít velük, s kényszerít, hogy ismét éld át azt a tüzes poklot, amit egyszer már sikerült túlélni.
Ilyen gondok elől menekülök én is, hiszen itt ez az élet, amit sokszor annyira nem értek, s inkább menekülnék, menekülnék olyan messzire amilyen messzire csak lehet. Ám valami még is annyira itt tart, valami ideköt, amit nem tudok elhagyni, az anyagias lét minden egyes perce élvezet számomra. Itt vannak álmaim, ezek azok amik igazán ide kötnek.
A jelenlegi helyzet az oly rég szunnyadó fájdalmat korbácsolta fel odabent, s még is néha úgy érzem, hogy azok, akik a szüleim gyilkosai voltak, olyan elveket követnek melyek sokszor talán az enyémekkel is egyeznek. Ám mégis sok mindenben különbözünk, hiszen nekem vannak sárvérű barátaim is akiket nem tudnék bántani. Ambivalens érzelmek kavarognak bennem s ettől érzem magamat igazán egyedül.
Ahogy sétálgatok, egy alakot vélek felfedezni magam előtt. Hamarosan fel is ismerem, Eaton az, évfolyamtársam és háztársam is, jól ismerem ám látni mostanában még sem nagyon láttam, ez alól persze kivételt képeznek az órák. Vajh’ mit keres itt, hiszen nem az a fajta ember, aki ilyen helyeken szokott járni, ide a magam fajta sebzett és megtört, keserű lelkek járnak, kiknek van mit felejtenie.
A következő pillanatban ő is észrevesz engem, s rögtön kérdés is kíséri a felismerést. Amely egyszerű ám talán a viszont válasz nem lesz éppen a várakozásainak megfelelő.

- Üdvözletem Eaton McLain! – kezdem a tőlem ilyenkor szokásos arisztokratikus hangnemben. – Felejteni jöttem. Feledni a múltat, s ebben a legjobb segítség, ha a holtakat hívom segítségemül, hiszen ha valaki ők igazán megértik a magam fajta gondjait. A halál hideg fuvallatán szállnak tova elmém torz emlékképei, s viselik erős vállaikon a sokat látott, s edzett ősök… -

Zárom ekként, a talán kissé rémisztő monológot, amely kissé groteszk hatást kelt a beszélgetés elejének, ám mégis illik a hely rusztikus hatásához, s az igazat megvallva még igaz is, hiszen ki más értheti meg mindazt, amit a keresztemként viselek. Az élők talán sohasem tudnának gyógyírt az én bajomra, s így rájuk bízom, nekik adom zálogba, s ha eljő az én időm, úgy visszaveszem tőlük ezt a terhet, s viszem tovább jómagam.

- És te mi járatban erre felé Eaton McLain? Vagy ha nem baj akkor inkább szólítanálak Eatonnek. –

Fejezem be végül így, s a jegesen hideg tekintetem a másikra emelem, akár egy ős öreg vámpír, aki évek óta gyötrődik a kárhozott lét béklyóitól. A halál mezsgyéit érintve haladok e helyen, s mégis talán itt vagyok a legnyugodtabb. Egy sírkövet megsimítva szemembe apró őrültéség szökik, ám a szikra hamar kialszik, csupán kósza fellángolás, amelyet nem táplál a belülről semmi.

Sylvain

Robinson a tõle megszokott úri köszönéssel kezdett, melytõl Eatonnek égnek áll a haja. Csupán egy keserû oldalmosollyal mutatta ki keserûségét, melyet a megszokások és a belenevelés iránt érzett ebben a röpke pillanatban. Sylvain mindig is kicsit furcsa volt számára, s ehhez, a mostanihoz hasonló pillanat, amikor nyugalomban, kettesben elbeszélgethet vele, nem igazán adódott az évek során. Még ha azt is nézzük, hogy öt év. Ha az embereket nem köti össze tantárgy, tanulás, barátok vagy egyéb tevékenység, amikor kénytelenek egymással kommunikálni, bizony megesik, hogy évekig nem is szólnak egymáshoz.
 - A legközelebbi alkalommal úgyis felhívtam volna a figyelmedet rá, hogy elhagyhatod a vezetéknevem. Elég, ha a tanárok ismételgetik... - Sylvain arcán látszott, hogy nincs éppen a legjobb kedvében, tekintete most is olyan volt, mint legtöbbször, mikor az emberekre nézett: rideg, s távoli.

 - Hogy jómagam miért jöttem? Közel sem azért, amiért te, ha jól hallom. Én csupán erre tévedtem kondolataim kuszaságából menekülve. Válaszokat keresek, de idáig senki nem adott semmiféle irányt, hogy mi lenne a helyes vagy a jobb. Bár ezek is mind relatívak, csakhát... - megvonta vállát, jelezvén, hogy kicsit belefáradt a sok megválaszolatlan kérdés feltételére, s az elforduló, hangtalan arcokba. Mindenki azzal a könnyed mondattal válaszolt idáig néki, hogy: Dönts el magad, fiam, mi a helyes. De ha gyermekként nem mondják meg, hogy a fogatlan cukros bácsi, aki azt a nagy piros nyalókát mutogatja nekünk és azt ígéri, hogy nem lesz bajunk gonosz, akkor nem igazán tudjuk eldönteni, hogy elfogadjuk-e a nyalókát, vagy sem, még ha úgyis érezzük legbelül, hogy valami nem stimmel. Mert nincs viszonyítási alapunk, nem tudjuk eldönteni, mi a rossz és mi a jó, ha egyik oldalról sem mondja meg senki, hogy melyik-melyik.

 - Nem lehet kis dolog, mit felejteni próbálsz, ha ennyi idõ alatt sem sikerült - sandított föl óvatosan társára. Nem sokat tud Sylvain múltjáról, ezzel a kellemetlen igazsággal már megbarátkozott az elmúlt röpke pár pillantban, ámde úgy gondolta, valószínüleg szülei halálán nem volt képes túllépni ezidáig sem. - Látszik rajtad, hogy nem véletlenségbõl hozott erre lábad, jól ismered e helyet. Sokszor jártál erre, hogy igénybe vedd a holtak segítségét? - szívesen rákérdezett volna, mi az, mit felejteni szeretne, de az egyszerre lett volna tapintatlanság és tahóság is, elvégre felejteni jött, nem pedig azért, hogy felevelenítse az egészet. Bár igen strapabírónak és sokszor közönyösnek, rideg tûnik a srác, nem tudni, mennyire érinti mélyen vagy kényesen az ügy õt. Jobb hallgatni...

[Eaton]

Eaton

Hallgatom Eatont, s közben azon tűnődök, hogy vajon ez mostanában mindenkivel így van? Komikus lehet, de szerintem nagyon sokan átgondolják az eddig történteket, s eszükbe jut a hova tovább is. Furcsa, hogy részben én is ezért vagyok itt, persze előbb jobb, ha csak puhatolózok, hiszen nem tudhatom, hogy egy dologra gondolunk e háztársammal.
Elgondolkozok, s amíg a gondolatok formálódnak fejemben, hogy aztán azokat mondatokká összegyúrva elmondhassam, lassan kis köröket róva sétálgatok, s olykor bele-bele rúgok egy az utamba akadó kavicsba. Végül aztán válaszolok.

- Elég sokat járok erre. Itt csend van, s a csend sokszor többet ér ezernyi szónál, megnyugtat s válaszokat ad a kérdésekre. – itt tartok egy kis hatásszünetet, hogy Eaton is érezze, ha válaszokat keres, itt talán megkaphatja. – Most viszont csak feledni szeretném azt, amit talán nem is lehet, hisz akár egy forró pecsét éget mélyen belém. Ez olyan jegy, amit talán sohasem fogok elfeledni. Nehéz túltenni magad azon, ha a szüleid és a testvéred egy éjjel leforgása alatt halnak meg, nem egyszerű, de nekem sikerült, bár tudom, hogy sosem fogom kitörölni az emlékeimből azt, amit azon az éjjelen láttam. – fejem kicsit leszegem, majd aztán ismét felemelem, hiszen büszkeség, s nem a bánat uralkodik azóta, a lelkemben. –
Ezekben a sötét időkben, - kezdek egy teljesen más témába – ahogy sokan mondják, mindenki számot vet tetteiről és azok következményeiről. Kérdések fogalmazódnak meg benne, s a válaszokat talán nagyon nehéz megtalálni, de ha kitartóak vagyunk a kérdések talán saját magukat válaszolják meg. –

Kissé filozofikus a megfogalmazásom, de remélem, hogy Eaton érti mit akarok neki ezzel üzenni. Talán hasonló dolgokra keresek én is válaszokat, mint ő, talán nem, de ha tudok és lehet akkor még akár segíteni is fogok neki. Persze csak ha engedi.
Talán a beszélgetés menete, talán a hely varázsa, de sokkal nagyobb bizodalommal vagyok Eaton iránt, mint általában sok ismeretlennél, persze nem jelenti azt, hogy rögtön minden tikomat rábíznám, de sokkal szívesebben nyílok meg felé. Talán csak a ház teszi, talán csak a származás, lehet, hogy csak a hasonló probléma, de jó tudni, hogy másoknak is vannak kérdései, s nem csak én keresek szüntelen válaszokat.

Nath



*Ma le sem feküdtem aludni, és ennek csak egy bizonyos oka van. Mostanában annyit kellett tanulni, hogy egyszerűen alig láttam a legjobb barátomat. Aki lány, de ez nem is baj. Mivel napközben nem igazán tudunk találkozni a sok tanulnivaló miatt, megbeszéltük, hogy ma éjfélkor találkozunk a sírkertnél. Igaz ő ennek a helynek nem igazán örült, de végül beadta a derekát és ennek csak örülni tudok. Hiába nem szereti a félelmetes helyeket... bár ez a hely nem is annyira félelmetes. Nem tudom miért valami vonz a temetőkben. Lehet talán érzékelni a halál szelét éjszaka, vagy egyszerűen csak jó borzongani ilyenkor. Bár én nem szoktam. Tehát nem feküdtem le aludni, hanem mikor eljött az ideje felkelek a tanulnivalók mellől és elindulok nagyon óvatosan, hogy senki ne vegyen észre a sírkertbe.

 Mint mindig előbb érkezem, mivel  utálok késni. Számomra gyönyörű látvány fogad, hiszen a köd leszállt a sírok közé, mintha hátborzongató játékot űzne. Hullámzik, ha belemegyek, de inkább nem veszek el benne, hanem a bejáratnál várok Nathre. Közben a gondolataim távolra kalandoznak, sok mindenre rátérve. Néha, mintha suttogást hallanék a hátam mögött, de ahelyett hogy ez megrémítene inkább nyugalommal tölt el. Mondjuk mindig is tudtam, hogy én valami csodabogár vagyok, de hogy ennyire... Lehet érezni a hűvös szellőt, ahogy cikázik a sírok között és néha megcsap, de komolyan én az ilyenfajta helyeken tényleg jól érzem magam. Türelmesen várok, hiszen tényleg előbb jöttem, de érzem, hogy már késik egy picit. Végülis én nem bánom, türelmesnek ismerem magam.

Hamarosan hallom a halk lépteket, ahogy közeledik felém valaki és amikor a sötétségből kibontakozik Nath alakja mosolyogva nézek rá.* - Szia Nath! - *köszönök neki, és nagyon örülök, mert tényleg hiányzott. Ez a baj azzal, hogy külön házakba kerültünk, mert így alig látom. De elviselhető. * - Hogy vagy? Történt veled valami érdekes? - *Kezdem az udvariassági körökkel, mert tényleg régen beszéltem vele. * - Hogy megy a tanulás? - *térek át a gúnyosabb hangnemre, mert nekem már nagyon kezd elegem lenni belőle. De kinek nem? Még arra is alig van időm, hogy egy jó könyvet elolvassak... pedig ez nagy szó, mert arra mindig jutott az időmből. Hát most nem és még szerencse, hogy bekávéztam, mert most itt aludnék el helyben.*