+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Birtok
| | | | | |-+  Park
0 Felhasználó és 4 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 6 7 [8] 9 10 ... 18 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Park  (Megtekintve 79270 alkalommal)

Vikitria Mirol
Eltávozott karakter
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #105 Dátum: 2008. 12. 30. - 23:21:44 »
0

Talán előítéletes vagyok, olyan mint mint mások, de az igazság az, hogy előttem úgy élt Briant hogy naponta más lányt szédít, pedig tudtam, hogy azért ez nem igaz, mert a lányok többsége arról álmodott, hogy hozzászóljon és már attól elalélt, ha Briant csak ránézett. Inkább csak azért élt bennem így, mert nem akartam bevallani, hogy nekem is tetszik, pedig így van. Viszont most igazán élvezem a helyzetet, hogy ezzel ő annyira nincs tisztában.
Otthon Kevin volt az akiért úgy bomlottak a nők, mint itt Briant-ért. És persze én voltam az egyetlen aki nem hódolt be Kevin vágyai előtt, de annak a srácnak sosem fogok. Az egy beképzelt hólyag, na őt például rühellem. Ő sem bír engem, gondolom azért sem, mert rám nem hat a fene nagy csábereje, de az is közbe játszhat, hogy ha csak tehettük aláztuk a másikat, már kicsi korunk óta.
Érdekes azért, hogy itt az iskolában sokáig Draco töltötte be ezt a szerepet nálam, de mára már változott a felállás. Az iskola leghírhedtebb embere, az enyém, és most a legjóképűbb is nekem csapja a szelet. Viki azért ez nem semmi.
Ne higgyek a pletykáknak... Lehet hogy Briant-nem sem lehet könnyebb? Talán annyira nem élvezi, hogy általában a lányok róla pusmognak? A szavaiból ezt szűröm ki. Hogy szívesebben lenne végre valakivel együtt, mint hogy egy újabb trófeát szerezzen. Ez azért biztató, de lehet, hogy csak tökéletes trükk, de nem hinném.

Felnevetek mikor a meleg időről kezd beszélni. Legalább humora van, ez igazán jó pont, és hát már elég régen nevettek meg. Az meg külön tetszik, ahogy cinkosan rám kacsint a  kviddicses megjegyzése után. Tartsd közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet... a legjobb bölcsesség amit valaha is hallottam, de sosem tudtam betartani. Túlságosan is szenvedélyes vagyok ahhoz, hogy erre képes legyek, ha valakit gyűlölök akkor soha nem lennék képes vele jó pofizni.
- Igazad van, de azért egy másik eset, hisz a pályán ellenségek vagyunk, de az életben nem feltétlenül kell annak lennünk - talán az első flörtölésem a mai nap folyamán.
De aztán megint kicsit elkomorodtam és megint csak az eget kémleltem, ahol bárányfelhők gyülekeztek és különféle formákat öltöttek, ahogy csak a képzeletem szárnyalt.
- Sokakat zavar és sokak szerint egy áruló vagyok. Nem volt kötelező felvennem a nevem, de mégis megtettem és ezzel sokak szemébe én is Mirollá váltam.
Reméltem értette hogyan értettem pontosan a Mirollá válást, hisz a pletykákat ő is hallhatta arról a családról. Ahogy én is, ahogy mikor megtudtam még jobban gyűlöltem őket, de mikor először találkoztam a nagybátyámmal minden megváltozott bennem. Életemben először azt éreztem, hogy van családom, hogy van hová tartoznom és már nem érdekelt semmi.
Naplózva

Briant L. Duboise
Eltávozott karakter
*****


hetedév...

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #106 Dátum: 2008. 12. 31. - 11:18:16 »
0


Apró mosollyal ajkamon figyelem a lányt miközben Ő beszél, aztán hogy ne legyen zavaró a helyzet, inkább körbepillantok. Olyan kihalt most az iskola, mindenki élvezi a maradék szabadságot. Én meg Vikitriával vagyok. Fura, de így érzem magam a legjobban. Nem hiányzik most senki és semmi, még a kviddics sem annyira. Ami azért meglepő, mert más esetben nem adom fel a sport iránti rajongásomat és vágyamat. A lánnyal ugyanis kész élvezet beszélgetni. S mivel sok a közös bennünk, elsősorban a meccsek miatt, így ez annyira talán nem is meglepő.
Bájos, ahogyan egyetért a szavaimmal, s ahogyan felnevet. Majd aztán bólogatva ad nekem igazat. Tény, nincs szükségem erre, mert tudom, hogy igazam van, de aranyos, ahogyan elismétel. Talán ezzel épp önmagát is meg akarja győzni. Ki tudja?

- Nem Viki? nem. Nem ellenségek? csak ellenfelek? - Javítom ki, miközben felülök és játékosan ?na persze ha hagyja- az ujjam végigsimít az orrán. Ez olyan megszokás már nálam, mert a húgomnak Fyrának is így szoktam tenni, mikor valamilyen oknál fogva ki kell javítanom vagy épp tanítom valamire. Mindez olyan, ösztönös. Akárcsak a halovány, de bíztató mosoly, miután a kezem végül ismét a támasztás funkcióját tölti be.
- Ettől függetlenül igazad van. A pályán játszunk, az élet komoly. S itt jobb a barátság semmint az ellenségeskedés? -
Tudom miről beszélek. Hogyne tudnám, hisz ebbe nőttem fel. Végig láttam azt az életem során, hogy akik szerették egymást, mint annak idején a szüleim, a végén a legádázabb ellenségek lettek. S ez? fájó pont, mert lehetne másképp is. És nem kellene sok hozzá.
A lány viszont nem erre gondolt. Ő pontosít a saját életére, a saját gondjaira. Ami persze nem bűn, csak? nekem elvileg semmi közöm hozzá. Ennyire hamar elfogadott volna? Végtére is? meglehet.

Büszkeséggel és örömmel tölt el, hogy talán Tria szívébe sikerült egy talpalatnyi helyet szereznem, amely? többet ér, mint a Föld bármely pontjának bármely része. Ez olyan regénybe illő, s mégsem, mert ez az igazság. A színtiszta igazság.
- Sokaknak a név és a vér számít? nem pedig az, ki is vagy te. -
Egy perc szünetet tartok, mikor is Viki helyett a közeli bokorra téved a tekintetem. Engem sosem érdekelt az ilyen felszínes ítélkezés. Őt zavarja. Csúnya, rossz szokás, de meg kell birkózni vele, és levetkőzni.
- De hogy Mirol vagy Henderson? - vállat vonok, majd vigyorogva nézek vissza rá. -? nekem ugyanaz a nagyszájú griffis terelő vagy és maradsz is, aki a fejemhez vágja a gurkóit? -
Na meg az átkokat ez után a beszólás után. Pedig Merlin látja lelkem, csak fel akartam vidítani. Tényleg? tényleg?

Naplózva

Vince Marlow
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #107 Dátum: 2009. 01. 02. - 21:43:05 »
0

Lorelei

A jövőm egyszerű, de nem olyasvalami, amit könnyű lenne elmondani. Igen, vegyész szeretnék lenni, szeretnék kísérletezni anyagokkal, csak nem éppen a gyógyszerekre gondoltam... Cinkes, de hát ez van. Ez érdekel, ezt szeretem. Igaz, lehet más célra is használni, de abból nem lehet úgy megélni. Mindegy, először megpróbálom a legális verziót, a gyakorlat szerzésre jó lesz.

Elkalandoztam. Gyűrődnek a ráncok a homlokomon, miközben azon gondolkozom, miként tálaljam ezt Lor-nak. Nem lenne célszerű ezt direktben belevágni az arcába, ezért kis szünet után szólalok meg újra.

- Tudod, az alkímia, a gyógynövények a nekem való jövő. Nem rohannak el, megvárnak, nem kötözködnek. Ez az, ami per pillanat éltet, hogy ezt az álmom beteljesítsem. Tudom, eléggé furcsa, de ez az igazság. A célom az, hogy olyan munkahelyet találjak, ahol azzal foglalkozhatok, amit szeretek. A család... Hát az jelenleg nincs a napirenden. Persze szeretnék családot, de nem túl gyorsan. Majd, valamikor a távoli jövőben. Nem szeretném elkapkodni, szeretném kiélvezni az életet, úgy is túl rövid, főleg amióta az utolsó Bölcsek Köve is eltűnt, és Tudjuk ki visszatért. Ilyen helyzetben óvatosnak kell lenni, és nem szabad veszélynek kitenni azokat, akiket szeretünk.

Család. Na az nem kell. Barátnő, az oké, elvégre mindenkinek szüksége van szeretetre, többek közt nekem is, akinek eddig oly kevés jutott ki belőle. De a feleség, meg gyerekek túl távoliak egy 14 éves fiú számára. Nem ez a fő célom manapság, és holnap sem lesz az. Persze ő lány, neki ez teljesen más, ráadásul idősebb is nálam, igaz, nem sokkal. Ő másképp áll a család projekthez. Ezzel nincsen semmi baj, vannak tervei, kezdi látni a célokat, amikért küzdeni érdemes. Ez pedig jó.
Naplózva

Hannah Whitney
Eltávozott karakter
*****

*4* sMiLeY bAmBiNa - Emily hugicája <3

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #108 Dátum: 2009. 01. 04. - 22:31:54 »
0

Post to Dan

*Az idő egy drága és sajnos megfizethetetlen fogalom. Bármennyire is gazdag, tehetős ember valaki, az idő múlásába még neki sem lehet beleszólása. Az csak úgy? eltelik? másodpercek, percek, órák, napok, hetek, hónapok, évek? majd azon kapjuk magunkat, hogy semmi olyat nem tettünk ebben az átkozott esztendőben sem, legalábbis semmi világrengető jelentőségűt. Mintha csak nem is léteznénk. Szürke kisegérként a tömeghez csatlakozunk, majd rövid időn belül már senki sem emlékszik ránk, az utcán nem ismernek fel, barátokra nem teszel szert, mert elfuserált életed miatt aggódsz és siránkozol otthon csücsülve a kényelmes és drága karosszékben, mely ha hibás lenne és a blokkot nem találnád akkor hiába reklamálnál a pénztárosnál, hogy itt vásároltad, mert nem ismerne fel. Olyan lennél neki? mint a többi? Semmi olyan cselekedeted nem volt, mellyel ki tudnál tűnni a tömegből. Inkább csak vakon követed az előtted lévőket, minthogy egy újat kezdj, valami különlegeset, valami egyedit.
Nos Hannah Whitney sosem lesz ilyen ember, az igazat megvallva soha nem is volt, még csak egy kicsikét sem efféle személyiségjegyekkel megáldva. Ha az előtte sorakozók a kútba kívántak ugrani, ő nem csatlakozott a lelkes többséghez. Kiállt a sorból és hátat fordított nekik.
És mindig megbecsülte az időt, az időt melyet sem megállítani, sem visszafordítani nem lehet. Sajnos? De ő ezt tudta, beismerte, elhitte és mindig igyekezett minden egyes nap elteltével egyre hasznosabb dolgokat cselekedni. Azonban az, hogy pont a saját barátjával nem találkozik eleget, ez nem számított helyesnek. Bizony bánta is, de azért ehhez is két személy kell, és egyik sem akarta eléggé. Talán nem a szeretet hiánya miatt? figyelmetlenségből? elfoglaltságból? Bármi is az igazi ok, nem számít. Csak a helyrehozás, a bepótlás és mindenek előtt a probléma felismerése, és ezt az egyet legalább már ki lehet pipálni a listán. *

- Jól van, örülök, hogy te is így látod. Akkor pedig majd megoldjuk szépen, hogy minden héten azért legalább egyszer, de jobb lenne többször is összefutni. Egy szabad órája biztosan van mindkettőnknek. Ezt 100%-ig tutinak gondolom. Nem? ? kérdezte bizakodva Hannah, miközben a folytatáson járt az esze.

~ A megoldás már közel van és legalább mindkét fél részéről helyesnek tűnik a változtatás. Ez jó? Eddig? De hogyan tovább? Jobb, ha le is fixálunk mindent különben megint mindennek annyi? ~

- Majd megtaláljuk azt a pár szabad órát, amelyben semmi dolgunk sincs. Nem veszünk el a tanulásidőből! Sem a barátokkal való találkozásból! Mert akkor ők lesznek nagyon elhanyagolva és tehetjük jóvá nekik még több együtt töltött idővel velük, mint most! Szóval ez sem célravezető! Majd mindjárt meg is beszélhetjük, hogy ki mikor szokott unatkozni néha! Kezdheted is, ha tudsz ilyen pillanatot mondani! ? javasolta a fejben szorgos adminisztrációt végző leányzó.

*Aztán még egy szájrapuszi jellegű dolgot is kapott, melyet betudott annak, hogy elismerik az igazát és szeretik. Hát igen, azért e nélkül nem is nagyon működne egy kapcsolat. Így viszont még van esély a jobb jövőre.*

- Rendben, köszi. Remélem tényleg nem baj, ha mostmár nem szeretnék olyan messze menni. És mégegyszer köszii! ? mondta, majd egy puszit nyomott a fiú arcára, s elindultak egy kis lassú sétára a park területén.

*Alighogy ezt Hannah kimondta, barátja máris a hátára kapta, s úgy mentek egy ideig. A lány nem nagyon tiltakozott, bár pár perc elteltével azért már nehéznek érezte magát és nem akarta, hogy Dan megszakadjon, ha nem is mondaná ki. Úgyhogy lehuppant a földre, két lábon maradt szerencsére. Rámosolygott, egy olyan mindent eláruló vigyiorral, mely azt sugallta: Most minden oké! *
Naplózva

Vikitria Mirol
Eltávozott karakter
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #109 Dátum: 2009. 01. 07. - 22:45:56 »
0



Soha nem voltam egy közkedvelt személyiség, általában kerültek az emberek, mert félő volt, hogy rosszkedvembe találnak rám, és akkor bizony harapok. Nem vicc, valóban haraptam, még ha nem is szó szerint, de bármily apró szemtelenségért, képes voltam pálcát ragadni, ma már azért valamennyire benőtt a fejem lágya, de a szenvedély ugyanúgy megmaradt. A gond leginkább csak, az hogy gyűlölni jobban tudok, mint szeretni. Talán azért mert ezek az érzelmeimet, mindig is mélyen elzárva őriztem.
Néhány ember volt ugyan az iskolában, akikkel kijöttem, igaz azért az utóbbi időben ez a szám gyarapodott, vagyis mostanáig, mert újra visszakerültem az első számú közellenségek listájára. De a legrosszabb az egészben az, hogy nem érdekelt. Nem azért kérdeztem meg Briant-t hogy őt zavarja e, hanem mert elegem volt azokból akiket igen. Elegem azokból akik akárcsak egyszer is barátnak nevezték magunkat, aztán pedig ellenem fordulnak. Ezekre az emberekre már nem vagyok kíváncsi.
A vér és a név... mit mondhatnék erre? Hogy valóban számít? Hogy ezekben az időkben igenis számít, mert a vér miatt van háború? Hogy nem kellene ennyire félvárról venni ezeket a dolgokat, mert jobb az óvatosság? Hogy a név is befolyásol? Hisz minden családnak meg van a maga keresztje? Az enyém például Voldemortot szolgálja (még ha erről nem is szereztem még bizonyítékot).
Úgy döntöttem inkább nem válaszolok erre a kijelentésére, mert nem tudtam volna mit. Vagyis... de tudtam volna, méghozzá egy pont olyan válaszom lett volna, amit lehet, hogy nagybátyám díjazott volna, de Briant már korántsem annyira és nem akartam el kergetni magam mellől, azt az egyetlen embert aki mellett hosszú idő után jól éreztem magam, akivel beszélgethettem és aki mosolyt csalt az arcomra.
Mary... régen ő töltött be hasonló szerepet a szívembe, de azóta már messziről került engem. Megváltoztam, hajtogatta állandóan és képtelen volt elfogadni azt a tényt, hogy családra leltem. Nekem meg nem barátom, az aki nem fogadja el a döntéseimet, mert ha rossz is, akkor is mellettem kellene állnia, és majd utólag hajtogatnia, hogy ő megmondta, de nem meggyűlölnie, csak mert máshogy látok sok mindent mint ő.
-Hé! Te szemtelen! - és felülve rá szegeztem a pálcám - Mondj egy okot te gaz, hogy megkíméljem életed! - mondtam huncutul mosolyogva.
Egy pillanat alatt kizökkentett az előbbi mélabús gondolatokból és most pont erre volt szükségem. Nem tudom, hogy csinálta, mi volt a pontos oka, de sikerült legalább egy kicsit elfeledtetni velem mindent.
Naplózva

Briant L. Duboise
Eltávozott karakter
*****


hetedév...

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #110 Dátum: 2009. 01. 10. - 22:04:13 »
0



Na talán az utolsót nem kellett volna. Talán tényleg túlzás volt. Talán? talán?
De Viki mosolya pótol minden kételyt. Elűz minden vívódó gondolatot. A nevetése pedig, a jókedve, ahogy visszatér nekem is megkönnyíti a helyzetem. Mert így bizton tudom, nem fogja leátkozni a fejem. Hiába a pálca a kezébe, amelyet ott villogtat, hiába a mérges arcvonás, melyet oly szorgalmas igyekezettel rendezett el. Mind hiába, mert a két csillogó szeme és a mosolya, amely elbújik, elárulja. S tudom, igazam van, így vigyorogva pillantok rá, s keresem a szemkontaktust. Mindig is ilyen voltam, szerettem megtalálni mikor legőszintébbek az emberek. S Viki tekintete mindent elárul. Bizony, mindent. Na jó, csak majdnem mindent.

Amint Viki hirtelen rám szegezi a pálcáját és nevetve közli, mondjak egy okot én a nevetéstől fuldokolva emelem fel mindkét kezem, jelezve; megadom magam. Neki meg aztán pláne. S mindenközben figyelem a lányt, aki egyik pillanatról változott meg a másikra, a búbánatból életteli fiatallá változott.
- Okot? Ugyan Tria? találsz te magadnak okot? -
Kacsintok rá, mert most mégis mit kellene felsorolnom? Más esetbe biztos bókok halmával önteném el a másikat, de Vikit nem. S nem azért, mert nem érdemli meg, hanem mert tudom, ő milyen. Értékeli a figyelmet, a törődést, de az ostoba, üresfejű locsogással nem lehet levenni a lábáról. Hozzá több kell. Sokkal több.
Így könnyeden nyúlok a lány kezéért, s ujjaim finoman kulcsolódnak a kecses aprócska elefántcsont fehérségű csukóra, mely festői szépséggel tartja a pálcát egy percig, de csak addig, mert aztán a másik kezem a kis vesszőért nyúl, hogy szelíd erőszakkal elvegye, na nem mintha bármit is akarnék vele. Egyszerűen csak, ha Viki hagyja, magunk mellé rakom, mert többre-másra nincs szükség, s így legalább felszabadul az egyik kezem, míg a másik még mindig a lány kezét tartja szelíd bilincsben.

Lassan hajolok közelebb a lányhoz, mert sem megijeszteni nem akarom, sem elriasztani. Egyikből se lenne hasznom, főleg az utolsóból nem. Így nem sietem el a dolgot, s ez abból is látszik, hogy Viki lélektükrei csak egyre lassabban közelednek felém, de? közelednek? s mikor már elég közel vannak, túl közel talán, szinte megrészegülök tőle. Hihetetlen, hogy valaki, bárki ilyen hatással legyen a másikra, de? ilyen hatással van. Bizony. S nem tehetek mást, míg a homlokom a homlokához nem ér, csak bilincsbe fogom a tekintetét. Tudom, bármikor visszaléphet, tudom, bármikor minden megváltozhat. De egyszerűen nem érdekel. Csak remélem, kitart az a pár pillanat még kicsit tovább? mondjuk az örökkévalóságig.
És amint a homlokunk összeér, érzem Tria leheletét az arcomon, ami újfent tudatja velem, megint átléptem egy határt, s magammal rángattam őt is, ami nem lett volna szabad. De ebben a percben, teszek minden szabályra, határra, mert semmi sem számít. Semmi, csak Ő.
S amint már rávenném magam bármire is, ami mindkettőnknek jót s rosszat jelentene, egy kérdés villan fel a fejemben, amire haloványan elmosolyodom. Kinyitom a szemeim, amit egy perccel ezelőtt hunytam le, s halkan suttogva kérdezek, hogy még a hang se törje meg a varázst, ami körülölel minket.
- Na, találtál már okot? ?
Szelíd kis kérdés, ugyanakkor Viki szavai önmaguk ellen fordultak, s ki tudja ezzel épp nem ijesztettem-e el. Meglehet igen? de? akkor sem bánom, nem, mert mindig van újabb esély. S tudom, Mirol nagy játékos. Hát majd most meglátja, én is az vagyok.
Naplózva

Vikitria Mirol
Eltávozott karakter
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #111 Dátum: 2009. 01. 27. - 15:16:12 »
0



A pálcám épp rászegezem, és a legkomolyabb arcomat vágom a fenyegetéshez, ő meg nem veszi komolyan. Ezt a szemtelenséget!
Persze nem gondolom ezt komolyan, játszom csak és élvezem, ahogy Briant a tőle megszokott stílusával veszi a lapot és belemegy a játszmába. Élvezem, hogy más mit a többi srác, tudtam, hogy nem fog elkezdeni bókolgatni, vagy az életéért könyörögni, mert van benne kurázsi. De a következő reakciója megdöbbentett.
Finoman megragadta a csuklómat és nem tudom miért engem kirázott a hideg, megborzongtam, ahogy finom ujjai rákulcsolódtak a pálcát tartó kezemre és talán a meglepettség miatt nem ellenkeztem, mikor elvette a pálcám. Pedig nem szoktam engedni, hogy csak úgy bárki hozzáérhessen, nagyon nagy becsben tartottam azt a vékonyka faragott vesszőt, hisz még apámé volt, de most hagytam magam. Hagytam, hogy elvegye, és mellénk helyezze a fűbe, miközben végig a szemeimbe nézett. Mintha megbabonázott volna.
Kezei lágy bilincsben tartják az enyémeket, tudom, hogy bármikor szabadulhatnék, de valami nem ereszt, valamiért nem engedelmeskednek a testrészeim, és Briant csak egyre közelebb hajol. Lassan, nagyon lassan, mint aki be akarja cserkészni az áldozatát, de nem akarja megijeszteni.
Homloka a homlokomhoz ér és érzem a meleg szuszogását az arcomon, de én csak a két igéző szempárba tudok nézni, ami bekebelezett és nem akar engedni. Mint egy kígyó? Fogságban tart és nem ereszt, és valami furcsa érzésnek köszönhetően nem is akarok menekülni. Pedig vészjelző már megszólalt, megszólalt, mint mindig ilyenkor, hogy ennek nem lesz jó vége, de? Briant, nem találtam rá jobb szót, megbabonázott.
Egy pillanatra lehunyta a szemét, és ezzel óriási hibát követett el, mert a varázs, amiben eddig fogva tartott feloldódott és hiába nem tértem még hirtelen magamhoz, már képes voltam józanul gondolkodni. És a következő pillanatban a kérdése elhangzása után ez már nem is volt kétséges.
Mintha egy mély álomból ébredtem volna, úgy éreztem magamat és nem értettem ezt az egész helyzetet. Nem Briant-t, hanem magamat, mert nem szoktam így elalélni senkitől, de most neki sikerült ezt elérnie és ez bosszantott. Bosszantott, hogy képes volt a hatalmába kerítenie, engem.
Kirántottam a kezeimet az övéből és ellöktem magamtól, vagyis ez jutott először az eszembe, de nem ezt tettem. Dühös voltam, és ha én dühbe gurulok, akkor ott kő-kövön nem marad, és tudtam, hogy Briant tisztában van ezzel, csak feszegetni akarja a határokat, de velem rosszul járt.
- Igen ? suttogtam mosolyogva és lágyan.
Szándékosan beszéltem, mert időt akartam húzni, időt húzni, hogy megmutathassam neki kivel is szórakozott. A jobb kezemet lágyan kihúztam, az övéből hogy először őt érinthessem, és mikor lassan elkezdett a pálcám felé csúszni, lehunytam a szemem, és közelíteni kezdtem hozzá. Nagyon lassan közelítettem hozzá, hogy legyen időm megtalálni az előbb elvett pálcámat és igen, végre a kezemben volt. És abban a pillanatban, hogy az ujjaim közt érezhettem a faragatott pálcavesszőt, elhúzódtam tőle és neki szegeztem.
- Na és akkor most halljam, miért is ne átkozzalak meg? ? kérdeztem, de ez már korántsem az a játékos kérdés volt, mint az előbb, nem most dühös voltam. Dühös volt rá. Dühös voltam magamra, hogy hagytam, hogy ennyire magával ragadhasson.
Hiába volt Briantben valami igazán vonzó, valami, amitől úgy éreztem, előtte megnyílhatok, hogy élveztem a társaságát, ezt nem tűrtem. Mert mit képzel magáról, hogy egy órányi beszélgetés után, már egyből elalélok tőle?
- Azt hiszed, olyan vagyok, mint azok a hülye libák, akik körül rajonganak? Ki kell, hogy ábrándítsalak Joubert, nem vagyok olyan! ? és a szememből sütött, hogy most messzire ment.
Naplózva

Briant L. Duboise
Eltávozott karakter
*****


hetedév...

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #112 Dátum: 2009. 02. 01. - 18:12:45 »
0



Tényleg minden csak egy pillanat műve. És nincs ez másképp Vikivel sem. Habár ő mindig is a szeszélyességéről volt híres. Rengeteg, számtalan pletyka épült erre és még több különlegesebbnél különlegesebb fordulattal színezte ki a Mirol lányról szóló történeteket csupán ez a tulajdonsága. Átok lenne vagy netalántán áldás? Csakúgy, mint minden más, biztosan ez is változóan tud hatni az ember életére. Nagyon is érdekesen. S hogy rám milyen hatással van, volt, lesz?? Egyértelműen? mély benyomást kelt. Keltett. Mert még nem tudom mi történik körülöttem. Még csak Viki van, közel, egész közel. Aminek nem lenne szabad így lennie, de így van. Így van és kész. Persze mindössze pár percig. Pár végtelenül hosszú másodpercig, s most mintha az idő sem akarna szűnni.

S míg az egyszerű kérdés elhagyja a számat hogy a köztünk lévő csöndet megtörje, addig Viki észrevétlenül önkéntes akcióba lendül. Szinte észre sem veszem, de talán pont így van ez jól. Keze észrevétlenül siklik ki az ujjaim közül, s nem nyúlok utána, nincs okom, s meg se fordul a fejemben, hogy netalántán neki konkrét terv fogant meg a fejében. Végtére ez az egész csak? puszta játék, amolyan erőfitogtatás, hogy ki bírja tovább, ki mennyire merész és? de ő tudja jól. Meglehet ez is épp eléggé baj.
A válaszra pedig felfigyelek. De nem szólok közbe, várom a folytatást, hátha a halk, alig hallható ?igen? után lesz még valami, valami egyéb.
Hiába?
Nem történik semmi. Azaz elvileg nem történik semmi. Mert míg én Tria arcát fürkészem, s megpróbálok róla bármit is kiolvasni, addig az ő keze megtalálja a zöld fűben a pálcát, s ujjai könnyeden kulcsolódnak rá. És ennyi épp elég.

És csak annyit veszek észre, hogy Viki hirtelen hátrébb húzódik, a varázs megtörik, s ismét a távolság áll be közöttünk. Az a jól ismert két lépésnyi, amely mindig megszokott. Mire pedig észbe kapok vagy legalábbis bármit tehetnék egy ismerős pálcával nézek szembe. Viki pálcájával.
Nem állhatom meg, kitör belőlem a nevetés és megadom magam, elterülök a fűben. Közben meg persze Viki haragja villog s vesz körül, ami elől nem menekülhetek még ha akarnék sem. S jobban is látom, ha nem húzom ki a gyufát, így lassan felkönyökölök, s úgy pillantok rá.
- Számtalan okod van Viki? -
Mondom neki csalóka mosollyal, de direkt nem adok nyílt választ. Egyszerűen nem. Mert aki keres, az talál. Viszont itt nem én keresek, hanem ő. S hagyom, hagy érvényesüljön a lány.
Aztán hirtelen felülök, s ismét szemtől szembe vagyok vele. Most a ?komoly? dolgok következnek, legalábbis a mozdulat erre utal. Elvégre most a lány dühére adok feleletet? több-kevesebb sikerrel.
- Dehogy gondolok ilyet, Mirol! - méltatlankodom széles vigyorral az arcomon, ami csak még jobban felbosszanthatja a másikat. ? Egyszerűen csak élvezem, ha dühös vagy. Jobban csillognak ilyenkor a szemeid. -
S ezzel a mondattal befejezettnek tekintem a dolgot. Annál is inkább mert elszaladt az idő s mennem kellene vissza órára Vikivel együtt. Habár ki tudja, mit tervez a lány mindezek után. Én végül is könnyeden állok fel, s nyújtom felé a kezem miközben kissé visszafogottabban mondom neki.
- Jön órára Ms Mirol, vagy elücsörög a fűben még egypár óráig? ?
De kivételesen ebben nincs semmi gúny, mindössze némi játékosság, amit? ki tudja Viki hogy értelmez. Minden esetre, a jó szándék az megvan. S ezt a feléje kinyújtott segítséget ígérő kéz is biztosítja a számára. Csak rajta áll elfogadja-e.
Naplózva

Vikitria Mirol
Eltávozott karakter
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #113 Dátum: 2009. 02. 15. - 17:10:05 »
0


A terv tökéletesen kivitelezve lett,csak hogy Briant reakciója nem az amire én számítottam.  Elneveti magát és vissza omlik a fűbe, én pedig ott ülök mellette a kezemben a pálcámmal, mint egy idióta.
Csak nézek rá még mindig dühösen, pedig már egy hajszálnyi harag sincs bennem, de a látszatott nem áll szándékomban megtörni. Nem fogom megadni neki ezek után azt örömöt, hogy elárulom neki, bizony nem átkoztam volna meg a szemtelensége miatt, de jobb, ha inkább így hiszi.
Egy erő fitogtatási verseny ez, ki az aki jobban bírja, de ha egy kicsit is ismer, akkor tudja nem adom fel. És tudom, hogy tisztában van ezzel, hisz elég csak a pályán megnéznie és azonnal biztossá válhat. Erről ad tanúbizonyságot az is, hogy befejezi a nevetést és felkönyököl, de egy csalóka mosoly még mindig ott éktelenkedik az arcán. Szóval a meccs nincs eldöntve, még mindig nincs. Nem adja fel. Ez azért biztató, de ugyanakkor elég oktalan viselkedés is. Velem szembeszállni? Ejnye Joubert ezek szerint még sem ismert.
Csak egy felhúzott szemöldökkel válaszolok a kijelentésére, miszerint nekem kéne okot találnom rá, hogy ne küldjek rontást a jóképű pofikájára. Vajon mit szólna ha mégis megtenném? Meglepődne?
De sokáig nem tudok elmélkedni ezen, mert felül és olyan komoly képet vág, hogy erre most én nevetem majdnem el magam, de türtőztetem magam. Milyen dolog lenne már, ha pont én nem bírnám ki ezt a tökéletes színjáték végkifejletét? Ha most egy apró mosoly is megjelenik az arcomon, akkor lebukok és oda a megkaparinthatatlan imidzsnek.
Ilyen nincs? Amint megszólalt újra megjelent az a széles vigyor. Élvezi a dühömet, mert jobban csillog a szemem? Na ezt a választ sem kaptam még senkitől. Általában utálták, ha pufogok, Briantnek ez komolyan tetszene?
- Aham? - mondom, ennyi az összes válasz ami képes belőlem most kipréselődni. Egy aham? De végül is egy hosszúra nyúl ő-nél még az is jobb.
Feláll, egy könnyed mozdulattal feláll, és felém nyújtja a kezét, hogy órára invitáljon.
Egy játék befejezése és egy újabb kezdete ez a mozdulat. Vajon ez előzőt kinyerte? El nem tudnám dönteni.
Leeresztem, most már végleg a pálcám és zsebre dugom, a kezem pedig Briantébe siklik, és hagyom, hogy felsegítsen.
- Köszönöm, Mr. Joubert, ön igazán udvarias ? hát akkor folytatódjon a játék.
Felállok, és a vállamra akasztom a táskámat is. Hát akkor nyomás Bűbájtanra.

Naplózva

Julia Woodrow
Eltávozott karakter
*****


5. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #114 Dátum: 2009. 02. 27. - 22:32:12 »
0

[ Chistine Avoyane Limda ]

Késő délután.
A lány a park egyik elhagyatott padján ült, és mélyen beletemetkezett egy könyvbe. Kívülről legalábbis így festett. Hosszú gesztenyebarna haja eltakarta jégkék tekintetét az arra járók elől, a kezében tartott olvasnivaló pedig megóvta a kíváncsi kérdésektől.
Számára a magány szinte a társa volt, bármi történjék is. De, lényegében ez így volt jól.
Nem volt, aki minden hülyeséggel abajgassa, nem volt, aki bármely tettét a szemére hányja, és akit elveszítsen, mert olyan, amilyen.
A múlt.
Már ezerszer megbánta, de nem volt mit tennie. Ami történt, megtörtént, átírni, megváltoztatni lehetetlen, és talán mélyen legbelül nem is akarta. Vannak helyzetek, amikor csak később jön rá az ember, hogy talán mégis jól választott. Nos, eltekintve a lelkiállapotának hullázásaitól ez talán még igaz is lehet.
Egy pillanatra felemelte a fejét, úgy hallotta, mintha rezzent volna a talaj, és léptek közelednének. Körbenézett, de egy teremtett lelket sem látott. Csak a képzelete játszik. Miatta úgysem jönne ide senki.
A gerincénél fogva visszaemelte ölébe a vaskos kötetet, beleillesztett egy tökéletesre hajtott könyvjelzőt, majd hátradőlt a támlán, és lehunyta pilláit. Tudta jól milyen képek fogják megrohamozni, mint mindig, ha egyedül maradt, de nem tehetett ellene. Akarta, hogy az emlékek kínozzák, akkor is, ha majd belepusztult a fájdalomba. Kellett, igen, mert csak így volt képes fenntartani az álarcot, a tipikus, "engem-aztán-nem-érdekel-senki-és-semmi", csak így volt képes egyáltalán létezni az iskola hideg falai között.
Összeszorította szemeit, hogy megakadályozza egy kósza könnycsepp világra jutását. Ugyan senki nem járt erre, mégis tőle annyira szokatlan, és emberi megnyilvánulás lenne, hogy inkább elfojtotta, mint bárki is kihasználhassa a pillanatnyi gyengeségét. Őt mindenki úgy ismeri, hogy bevehetetlen, és jobb, ha így marad. Az az apró megingás. Nem, ilyet többé soha nem fog tenni. Egyelőre örült annak, hogy képes oly hosszú idő óta kimozdulni a szobájából, és diáktársai közé menni.
Napokig a színét se lehetett látni, de egyszer ki kellett bújnia a csigaházból. Az a perc, pedig úgy fél órával ezelőtt volt.
Szerencsére idefelé senkivel nem futott össze, akivel nem akart, erősen bízott benne, hogy ez talán visszafelé is így lesz majd. Ha nem, akkor emelt fővel teszi meg azt a pár métert, bármilyen kínos, kellemetlen, vagy fájó is lesz.
Csendesen felsóhajtott, miközben beszívta a természet ezernyi illatát. Végül is ezért választotta ezt a helyet. Kellőképp védett, eldugott ahhoz, hogy igazán egymaga lehessen, és eltűnhessen mindenki szeme elől.
Vagy mégsem?
Félig elfordította a fejét, amikor meghallotta az avar ismerős zörgését.
Nem tévedett. Valaki határozottan erre tart. Az imént talán megtorpant, de most újra elindult. Kiegyenesedett, és felkapta a könyvecskét. Balja ökölbe szorult a szoknyája redői között. Egy nyújtózás, és a talár ujjába varrt zsebből előránthatja a pálcáját, ha arra lenne szüksége. Ha nem, hát futni megtanították.
Mélyeket lélegzett, szája sarkába az őt fémjelző fintor kúszott. A léptek zaja tovább erősödött, benne pedig a kíváncsiság, ki lehet az illető, és mit keres errefelé?
Naplózva

Christine Limda
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #115 Dátum: 2009. 03. 30. - 00:15:45 »
0

[Julia Woodrow]

Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen, hogy nem veszi figyelembe az ember érzéseit? Oh, bocsánat, érzéseit mondtam? Neem, itt szó sincs semmiféle érzésekről. Szeszélyekről, rögeszmékről, azokról igen, de nem érzelmekről. Ezért meg kell lakolnia az aljas elkövetőnek, aki egy ismeretlen kis elsőéves volt. Rájuk meg különösen mérges volt már így is Crishty, de ezzel a kis manőverrel aztán teljesen elvágták magukat nála, innen most már nincs menekvés, itt vér fog folyni.
A pöttöm kis bántalmazó vérszomjas állatok elől menekülve a Parkba ér a Hugrabugos leányzó, és szándékosan nagy zajt csap, ahogyan közeledik. Nem érdekli, ki van ott, vagy ki lesz ott, ő bizony odamegy és elfoglalja kedvenc helyét, ahol üldögélni szokott. De hoppá, van egy kis probléma. Azon a padon már ül valaki. Valaki, egy lány, aki? csak nem, Sír? Nem, miért sírna bárki is egy parkban, ahol mindenki láthatja? Nem, biztosan nem sír. Csak a rázkódásából gondolta ezt Cristhy, de az meg biztosan csak a hidegtől van. Nem mintha érdekelné őt, hogy mi baja van a lánynak, csak egyszerűen furcsának és idegesítőnek találja a tényt, hogy bárki más rajta kívül ide merészel jönni ilyenkor, és el merészeli kobozni az ő helyét, és még sírni is mer. Felháborító, aljas gonoszság, felakasztani!
Na azért itt még nem tartunk, de ha Christy jelenlegi hangulatán múlik, akkor akár ez is lehet a vége. Közelebb lépked a padhoz, ahol? Igen, egyik évfolyamtársát pillantja meg. Nem beszéltek valami sokat eddigi ötéves pályafutásuk során, de Christy senkivel sem beszélt túl sokat?
-Szia!
Ráköszön a lányra. Kedvességet, vigasztalást ne várjon tőle, maximum elkezdi szidni azt, aki miatt sír, de csak ha megmondja neki, és Christy is úgy gondolja, hogy megéri szidnia őt.
-Veled is azok a kis vakarcsok bántak el? Wááá, szörnyűek, Fel kéne őket lógatni valahová, azután tisztelnék azokat, akiket tisztelniük kell.
Szépen fel tudja húzni magát ezen, pedig ő pontosan ugyanígy nem tisztelte sem az idősebbeket, sem a tanárokat, sem a szabályokat, sem semmit. De persze vele szemben mindenkinek meg kell ezt tennie, mert ha nem, akkor jaj lesz nekik. Rengeteg jó kis átkot tud, és nem fél használni őket, miért is félne?
Naplózva

Julia Woodrow
Eltávozott karakter
*****


5. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #116 Dátum: 2009. 04. 09. - 12:53:02 »
0

[Christine Avoyane Limda]

A léptek zaja nemhogy elhalkult volna jelezve, bárki is tart errefelé, észrevette, hogy valaki már van a parkban, hanem erősödött, mi több, hatalmas dühöt sejtető surrogásba ment át.
A lány elfintorodott a gondolatra, semmi kedve nem volt bárminemű vitába bocsátkozni, eleve úgy jött ide, hogy senki nem zavarja, de ahogy az lenni szokott, ismét nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerette volna.
Az elmúlt pár nap, hát alatt igazán megtanulhatta volna, hogy a dolgaink általában nem úgy mennek, ahogy azt előre eltervezné, de ilyen téren mindig is naiv volt, és az is marad, amíg nem változik vissza újra - teljesen.
Arra azonban jelen pillanatban semmi esélyt nem látott, mi több, a múlt történései csak még jobban megerősítették abban, hogy jobb az, ha minden marad, ahogy volt, és nem kerget elérhetetlen álmokat.
Álmodozás? - Az nem neki való. De mindegy is. Végtére mindene megvan, amit akart, nincs szüksége ennél többre. Soha.
A másik könnyedén ráköszön, és a lány felemeli a fejét.
Hűvös tekintetével alaposan végigméri a vele szemben állót. Egy pillanatra megvillannak szemei, mintegy felnyársalva a háztársat. Apró sóhajtás a tudatra, hogy senki olyan, aki bárminemű érzelmeket képes kiváltani belőle.
Már csak a nevét kellene kitalálnia valahogy. Látta már, látta már. Hugrabug, évfolyamtárs, de hogy a fenébe hívják? Valamelyik órán pedig még fel is szólították. Talán átváltoztatástanon McGalagony? Lényegtelen. Ha szerencséje van, valahogy csak kiböki a nevét, ha meg nem, nem fog belehalni.
- Szia. - szólal meg kissé rekedtes hangon, szokás szerint félrebiccentett fejjel.  Lélektükrei a mellette heverő szőttesre tévednek. Elvegye, vagy nem?
Ha elveszi, egyértelmű jelet ad arra, hogy a háztárs mellé telepedjen, és csevegni kezdjenek, de ha nem az meg bunkóság. Ugyanakkor, ha valaki csak egy picit is ismeri, pontosabban ismeri azt az álarcot, amely minden reggel, az arcára csúszik, hogy elfedje a valót, ezen az apróságon meg sem lepődhet. Ő mindig is ilyen, volt, és ilyen is marad. Örökre.
A megkezdett gondolatsort nem folytatta, mert a másik újra beszélni kezdett. Sőt, inkább kifakadt. Na de pont neki? Ennek a lánynak szikrányi fogalma sincs arról, hogy a legrosszabb embernél keres vigaszt, vagy barátias egyetértést a szóban forgó elsősökről.
Apropó, elsősök. Ők bántak el egy ötödévessel? Na neeee. Nem igaz, hogy eszébe se jutott pálcát ragadni, vagy alaposan megszidni őket. Persze, a legtöbb elsős az utóbbi időben valóban elkanászodott kissé, de nincs, vagy csak nagyon kevés közülük, aki szembe mer szállni egy felsőbb évessel. Már csak azért is, mert nekik eleve több esélyük lenne a tapasztalatlanabbakkal szemben.
Furcsa, de Őt alig-alig érték atrocitások. Aranyvérű, közönyös, rideg, szenvtelen? Talán ennek is köszönhető. Ki tudja?
Az ellenérzései mellett valahogy mégis kiszenvedte, hogy fintorgás nélkül válaszoljon az abszurd kérdésre. Vele elbánni? Tény, megtörtént. Egyszer, és nem többször.
- Nem tudom, miről beszélsz. Velem nem bánt el senki. Mint láthatod olvastam. - emelte meg a gerincénél fogva az ölében pihenő könyvet. .- Lógatásra pedig ajánlom a fogasokat, vagy egyéb kiálló részeket. Persze ez függ attól is, mekkora az illető. - tette hozzá.
Mire a mondat végére ért, eljutott a tudatáig, hogy már megint sikerült kétértelműen fogalmaznia. Egyfelől ott a tréfa halovány sugara, másfelől viszont cseppnyi gúnyosság is megbújhat a sorok között. Innentől a lányra bízta, miképp reagálja le, mindenesetre azt már eldöntötte, hogy egyelőre nem hajlandó megosztani a padot mással is.
Pislogott néhányat, ahogy a nap elvakította egy másodpercre, aztán karba fonta kezeit. Kitapogatta az ujjrészbe varrott pálcát, és nyugtázta, hogy minden a helyén van.
Újra felemelte a fejét, és kíváncsian várta hogyan alakul tovább ez a délutáni "találkozás" ?
Naplózva

Kirké Hibbs
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #117 Dátum: 2009. 04. 25. - 19:16:09 »
0

To: Paul McDavson

- Nem akarom, nem akarom, nem akaroooooom…. – ráborulva a pergamenekre, melyek szerencsére üresek voltak, vajh miért, halkan felnyögött. A jegyei, köhömm… Nem változtak túl sokat tavalyhoz képest. Talán csak annyiban, hogy kettő tárgyból feljebb kúszatta magát. Persze ez is csak a szerencsének vagy az Isteni gondviselésnek köszönhetően. Egyébként meg… Mint egy döglött hal, vagy ilyesmi, úgy szipogott a fűben. A hátára gördülve, a megunt darabokat félretolva, felsóhajtott. Valahogy nem neki találták ki ezt a rendszert. Rendszeresen bejárni, varázsolni, kerülgetni a zöldeket.
Felemelve a kezét, mosolyogva figyelve miképp is hullik a fény a kezére, álmodozott. Igen, egy egészen másmilyen világban járt. Ott, ahol nincs mágia, senki se terrorizálja főbenjáró dolgokkal a másikat, s az emberek békében élnek egymás mellett. Önmagát is látni vélte ott, ahogy a többi vidám, ámde szeleburdi művészlélekkel kódorog a kávézókban. Egymásba kapaszkodva, csak nevetve, minden gondjukról megfeledkezve. Ahol nem az a házi feladat, hogy változtass át békává egy szeget, hanem, hogy rajzold meg az álmaidat. Persze ott volt a kérdés, vajon a fordított esetben nem épp egy ilyen helyre vágyakozna? Félig felemelve a fejét, a seprűiken lovagló diákokat figyelve… Nem. Biztosan nem. Még Madame Cvikkerhez is vissza kell mennie korrepetálásra. Ajvé…

- Ms. Hibbs, mégis hogy engedhetném így ki az iskola falai közül? Ha nem vagyok elég gyors, már első nap a nyakát szegi! Mely technikája nem kimondottan jó. Természetesen a legnagyobb sajnálatomra.  Kerestem a hibát a tanítási módszereimbe is, de be kell látnia, önön kívül szinte senki sem szerzett _ennyire_ borzalmas osztályzatot. De, bármily szörnyű is, átengedtem a vizsgán. Azért mert tudom, megtanítom seprűn lovagolni! Ha a fene fenét eszik is! Már elnézést a kifejezésért. Tehát sok szeretettel várom minden szerda, s péntek délután az iskolai pályán! Egy két hónap alatt behozzuk a lemaradást! – mondta ezt a tanárnő a második év elején. S most… Harmadik év júniusa. A tanárnő a hónapok alatt egyszer sem tört meg. Valahol persze csodálja ezt a fajta elszántságát. Ő például nem lenne képes erre. Főleg azután nem amiket okozott a seprűvel… Talán ő lehetne Roxfort történetének legszerencsétlenebb diákja, a repülés szempontjából. Egyébként meg… Még meg sem merte nézni, hogy milyen levelet írtak neki a szülei. Az is ott volt a feje mellett. Szerette volna elveszteni, de ez sehogysem keveredett el a radírjaival. Szinte maga előtt látta ezt a nyarat is. Tanulás, tanulás… Könyvek, könyvek… S persze a rajos cuccai elzárása.
Felülve, valahonnan erőt merítve, ki tudja miből, emelte maga elé a levelet, s szólalt meg félig hangosan. Így se előtte se utána, azt sem figyeli ki megy el előtte vagy mögötte.

- Oké Sunny! Meg tudod tenni! Megcsinálod! Talán… Talán később… - fújva egyet, félredobva a levelet, mely kicsit messzebb landolt a kelleténél, temette jobb kezébe az arcát, s fújt hangosan.

- A fenébe…
Naplózva

Paul McDavson
Eltávozott karakter
*****

Hatodéves

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #118 Dátum: 2009. 04. 25. - 19:43:03 »
0

 Kirké

Paul napja nem telt a lehető legjobban. Már napok óta nem beszélt senkivel, minden egyes percét a könyvtárban töltötte. A bőrének színe is kezdett kifehéredni és a tanuláshoz sem volt energiája.
 - Remek – gondolta magában. - lassan a nyakadon lesznek az RBF vizsgák, erre te nem bírsz tanulni. Egész évben készültél és pont most esel ki?
 Így aztán, mivel nem tudott tanulni, úgy döntött, hogy lesétál a parkba. Bárhol szívesen lett volna, csak hogy kiszabaduljon végre a könyvtárból, amiben egész éves szabadidejének minimum felét töltötte.
 Kiérve a nap elvakította, de nem foglalkozott vele. Mikor is volt itt kint legutóbb? Talán a gyógynövénytan órája után, de akkor is csak azért, hogy átvágjon itt.
 Nem figyelte merre megy. Lábai vitték maguktól. Végül aztán megállt egy pad mellett, amin egy lány ült. Nagyjából vele egyidős, de csak harmadikos. Nem is tudta mit érez a lány iránt. Talán sajnálatot legfőként. Sokat szekálhatták iskolatársai, tanárai.
 Paul rájött, hogy nem ítélheti el, hiszen ő maga is ilyen volt elsőben. Nem bukott, hála istennek, de ez csak egy hetedikes segítségének volt köszönhető. Az a srác megtanította majdnem mindenre, amit ő tudott, és ez a tudás kitartott Paulnak, egészen ötödik évéig.
 - Szia – köszönt. Aztán csendben maradt, csak figyelve a lányt. - Leülhetek?
Naplózva

Kirké Hibbs
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #119 Dátum: 2009. 04. 25. - 19:54:47 »
0

Paul

Nos, épp az önsajnálat teljes posványába merült volna, mily meglepő, amikor valaki megzavarta a kis melankóliáját. Egy hang. Egy idegen hang. Ezek a történetek általában sosem végződnek jól. Ámde, ahogy az ujjai közt kikandikált, s felkúszott a pillantása a talár közepéig… Hugrabug! Oooooh, akkor már baj nem lehet!
A lány a fűben ült, nem a padon, nem is szerette a padok. Körötte pedig a teljes káosz uralkodott. Szétszórt könyvek itt, pergamenek ott, pennák meg itt. Minden egy fel nem ismerhető rendszer szerint. Talán. Leginkább ő sem tudta azt, hogy merre is mit kell keresni. Csak próbálta behozni a megszokott lemaradásokat. Mondhatni sikertelen. Hisz nem épp a parkot kellett volna választania színhelyéül. Ahol süt a nap, csicseregnek a virágok, s… Lehet rajzolni. Igen. Úgy vélte, hogyha már úgyis tanulásra száműzi magát, s tán a nyara is ilyen borzalmas lesz, nem fecsérli az időt, viszi magával a skiccfüzetét is. Mert, az okoskodás folyományaként úgy vélte, úgysem fog majd semmit sem belerajzolni. Hiszen úgy lekötik majd a varázslótársadalom nagy évszámai. Vagy az intő levél melyet egyszer csak elolvas. Egyszer… Talán. Biztosan?
Szóval, ha a srác szeretett volna leülni mellé, hát… Az érdekes lett volna. Nade, jó idő volt, s föld kényelmes. Vagy legalábbis Sunny állítása szerint. A többit meg döntse el ki-ki maga.

- Öh… - látványos körülnézés. Itt azt vizsgálta meg, hogy biztosan nincs-e valaki a környékén. Mert egy idősebb, merthogy idősebbnek vélte, biztosan nem áll le vele diskurálni. De ahogy végigpásztázta a környéket… Csak rá gondolhatott.

- Ide, vagyis, öhm…oda? Hát… öhm… Persze…Vagyis… Mindjárt összeszedem a holmijaimat. Ha szeretnél ideülni…gondolom a barátaiddal. Vagy… másokkal. – térdre küzdve magát, félrelökve a talár zavaró szélét, két marékkal fogta közre a pergamenek szép sorát, s kezdte el szisztematikusan a táskájába gyűrni azokat. Kicsit kapkodott, ez látszott is rajta, nomeg a szokott kis vörösesség is ott játszadozott a fülénél.
Számára a köszönésből, mit a fiú is sejthet az jött le, hogy elmehetne távolabb. Ergo nem gondolt abba bele, hogy bárki is az ő társaságát keresné. Még a gondolatot is túl elképesztőnek tartotta hozzá.   
Naplózva
Oldalak: 1 ... 6 7 [8] 9 10 ... 18 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 08. 16. - 13:54:54
Az oldal 0.109 másodperc alatt készült el 53 lekéréssel.