Park

 - Hát ide – felete Paul a lány kérdésére. Mikor elkezdte összeszedni a szétdobált dolgait, Paul csak egy intéssel felet rá. - Nem a barátaimmal. Azok úgysincsnek – Paul kitalálta a lány gondoltait ide-oda kapkodott tekintetéből.
 Letelepedett a fűbe. A fél Roxfortot bejárta, csak hogy találjon egy helyet, ahol leülhet. Így aztán elég kényelmes volt neki. Hiába kemény föld, hiába bármi, imádta ezt az iskolát. Nem akarta, hogy vége legyen ennek az évnek. Hiszen akkor újra gondolkodnia kéne rajta, hogy mit csinál szülei nélkül.
 Elhessegette a gondolatot, ami szinte folyton kínozta. Térj már észre! - parancsolt önmagára. - Süt a nap, virágok meg minden más, ne ezzel foglalkozz.
 Ehelyett a lányra függesztette a szemét.
 - Paul McDavson vagyok – futott ki a száján a bemutatkozás. Nyújtotta a kezét a lány felé. - Hát te?
 Miközben erre várt, fölvett néhány lapot és átnyújtotta a lánynak. Csak most figyelte meg jobban az alakját. Megfigyelte a vörös haját, és kék szemét. Határozottan kedves teremtésnek nézett ki, és Paul rájött, hogy ez az egyik leghosszabb beszélgetése azóta, hogy az iskolába bekerült. Pedig még alig váltottak pár szót.
 A gondolatra elvigyorodott. Valamiért aztán tovább vigyorgott, nem tudta miért. Ezt a vigyort képtelen lett volna letörölni az arcáról.

[Paul]

For: Paul 

- Oh. – még a pakolásba is megállt. Hát ez egy nagyon érdekes kérdést vetett fel. Minekután elég sokat piszkálták, ugyebár a mardekárosok, egyfajta üldözési mánia alakult ki benne. Tehát, általában az ehhez hasonló, nem várt szituációknál mindig azt kereste, hogy akkor „na most ki akar engem bántani?”. Mert, tovább szőve a gondolatot, akár el is lophatták a talárt, s akkor ő nem is ő, hanem valaki más, de ha valaki más hát az nagyon rossz, mert ha az a valaki aki ő gondolni sem szeretne, akkor…
”Azok úgysincsenek.” A gyanú immár elkerülhetetlen volt. Bár, ha eltudott volna filozofálgatni a kérdésen, s több ideje van a dolgokra, talán maga is belátja, hogy a mardisok falkában vonulnak, s az lehetetlen, hogy ne tartanának össze. De egyelőre a képzeletében az játszódott le, hogy miképp is fogják újra valami nagyon extrém helyre fellógatni. Esetleg a trófeateremben, hogy Hóborc visítását hallgathassa újra, vagy az ebédlőben, hogy megint egy tanár szedje le… Nem, azt tényleg nem akarta. Mert voltaképp ő kapott ki azért mert nem tudta magát megvédeni, s belekeveredett ilyen helyzetbe. Na ki találta meg? Igen, igen. Jó fele kapizsgálsz. Tehát, itt volt a nagy kérdés. Ki ez a srác, s voltaképp mit is akarhat tőle?

Mondtam már, hogy Sunny nem nagy színésznő? Az érzelmek garmadája futott végig az arcán ahogy a srácot figyelte, ki egy darabig még elkalandozott, megfeledkezve a voltaképpeni feladatáról is. Vagyis összeszedni az üres papírlapokat. Meg persze a ritkán használt könyveket. A tollakról nem is beszélve. Így, a kezével megállva a táska mélyén, talán erősebben is szorítva a papírokat mint kéne, pislogott hatalmasakat. Sehova sem tudta a fejében hova tenni a srácot. Mi talán annak is köszönhető, hogy nem nagyon futottak még össze. S mivel olyan magas… Najó. Mindenki magasabb nála. Ezt a teóriát hamar el is vetette. Főleg azért, mert „hirtelen” felé fordult, s bemutatkozott. Elvörösödve, mert az valahogy sosem hiányozhatott az arcáról, kicsit zavartan engedte el a táskát, s hagyva, hogy oldalra dőljön, haját piszkálva, fél percig csak nézegetve a kezet, hogy akkor most tényleg fogjon-e kezet. De végülis a naivitása újra győzedelmeskedett, s úgy vélte, hogy abból nem lehet igazán semmi baj. Megfogva a fiú kezét, kicsit sután, alig szorítva meg, mosolyodott el szélesen.

- A nevem Kirké… vagyis nem! Vagyis, öhm… az, csak jobban szeretem ha Sunny-nak hívnak. A nevem miatt mindig azt hiszik, hogy tudok varázsolni, vagy egyáltalán, jó vagyok az átváltoztatásban, pedig nagyon nem, s ilyenkor mindig elvárják azt, hogy csináljak valami extra dolgot, pedig igazából nem is nagyon… - mindezt hadarva, zavartan előadva, egy induripinduri kis hibával karbaöltve mutatta meg. A kis kezét a monológ alatt sem szedte ki a másikéból. Ami csak annak volt köszönhető, hogy ennyire belefeledkezett a neve teljes, s korrekt megmagyarázásába. Mert lehet, hogy híres boszorkányról van elnevezve, de hát ő nem, neeeem! Szerencsére viszonylag hamar felfedezte a hibát, így volt ideje arra, hogy gyorsan elkapja a kezét, s mintha mi sem történt volna, ejtse az ölébe. De ez nem akadályozta meg a vörösödés mélyülését. Amire, mondhatni, csak rákontrázott az, hogy a srác elkezdett vigyorodni. Erre még zavartabb lett, s idegesen pillantva körbe, hogy honnan várható az esetleges támadás, gyűrögette a pulcsija ujját.
Tehát, a helyzet még mindig változatlan. Senki sincs a környékén. Láthatatlanná meg ugyebár senki sem tud válni. Igaz…igaz?! Nem, nem. Azt nem lehet. Szóval tényleg errefele akart leülni, s tényleg ide, és… OH! A válasz immár egyértelmű volt. A hülye Tom bátyja egyik haverja aki megint cukkolni akarja azzal az idióta névvel. Esetleg üzenetet küldött vele. Vagy simán cukkolni akarja mert pici és buta is a varázslatokhoz. Általában, mint minden kalandos regénynél, itt jönne rá a főhős(nő), hogy nem, ezt nem lehet így tovább! Felállna, kiállna magáért, s nem várt sugallat által rájönne, ő a mágia teremtménye! Lobogna a haja a szélben, a nap pont úgy sütne rá mint a nagy kalandorokra, s még a fogai is tökéletesen csillognának a széles vigyor, s monológ közepette. A pálcáját a magasba tartaná, az eddig meg nem tanult varázslatok hirtelen a fejébe szökkennének, s a világ csodálva figyelné milyen legenda is születik. Még kész szerencse, hogy ez nem egy kalandos regény.

~ Biztos van valami az arcomon… Grafitpor vagy tinta! Jaj, ne, már megint összetintáztam magam?! ~ - a megszokott hülyeségétől vezérelve rögtön a kezére pillantott mely, mily meglepő, persze itt-ott tintafoltos volt, de alapjában véve az arcára nem jutott. Ám, ő ezt ugyebár nem sejthette. Így egy újabb esetleges variáció jutott eszébe, hogy miért is ült oda mellé Paul. Avagy, biztos lefényképezi tintás képpel aztán azt használja fel! Ahham! Bár nem látott fényképezőt. Oké, akkor ezt el is vetette. De azért a zavar az maradt. Mint állandó, s hű társ a mindennapok folyamán.

- Öhm… Igazából, vagyis, jaj, nekem mennem is kell! Elkések meg minden! Mert egyébként sok, öhm… - felkapva a táskát, melyből azért még néhány könyv hiányzott, meg ugyebár a levél, lépett egyet oldalra, Paul irányába. Ne, ne kérdezzétek meg miért pont arra. Az egyensúlyérzék, mint ahogy azt valamikor Madame Cvikker is megfogalmazta, nullszaldós benne. Ezt a nővér is alátámaszthatja. Így, mintegy megszokott momentumként, Paulra esett. Ha esetleg nem tudott volna félreülni vagy gyorsan elgördülni.

 Kirké

- Nem akarlak bántani – monda a lánynak, aki Sunnyként mutatkozott be. A vigyora lehervadt az arcáról. Inkább Sunny arcát figyelte. A kezét nem szorította meg, csak egy kicsit, egyáltalán nme fájdalmasan.
 Igazából megértette amit a lány elhadart. Vele sosem voltak ilyenek, hála istennek, mivel mugli nevet viselt. Az pedig, hogy valaki nem jó egy tantárgyból, nem vicces, sokkal inkább szánni való egy kicsit. Ő sem volt túl jó gyógynövénytanból. Ami pedig azt illeti, sosem nevetett ki senkit, aki rosszabb volt nála bármiben is.
 Most pedig ezt a lányt nézte. Nézte, ahogy elvörösödik, majd szabadkozik, hogy mennie kell.
 - Rendben, viszlát – mondta, majd rájött, hogy ő is elvörösödött kissé. Kezdte kényelmetlenül érezni magát, és amikor a lány ráborult, csak még jobban elmélyült ez.
 - Jaj! - kiáltott föl egy pillanatra, de leginkább a meglepetéstől. Hála az istennek, a lány nem volt nehéz, de azért meglepő volt. Egy kicsit talán kínos is.
 - Egy hónapon belül már másodszor esnek át rajtam – monda csak suttogva magának – Terepakadály is lehetnék.
 Ezen aztán újra elvigyorodott, de ez a vigyor múló volt, és csak néhány másodpercig látszott.

Paul (tehehe  :laugh:)

- VÁÁÁÁÁÁ…. – dőlés, esés, zuhanás, földet érés. A két kezével kalimpálva, mintha az bármit is javítana a helyzeten, eresztette el a táskát, ami messzire szállt, a fél kalimpálás közbeni eleresztés végett, s puffant. Vagy nyekkent, persze nem túl nagyot. A változatosság kedvéért volt ami felfogja az esést. Köhöm. Vagyis, valaki.
Szerencsére nem volt túl nagy, szóval az esetleges sérülések, a másik félnek, akár mondhatjuk minimálisnak vagy semmilyennek. Nade ő… Oké, nem történt igazán nagy baj. Nade, a kézfejénél felhorzsolódott a bőr. Ami vérrel is járt.  Vér pedig… Extrém helyzetben, amikor csak arra tudott, vagyis kellett gondolnia, hogy valahogy meg kell úsznia a helyzetet, akkor mindegy is volt. Most azonban volt épp elég ideje arra, hogy jól megszemlélje a sérülést, s számba vegye az esetleges következményeket is. Így, még mielőtt bocsánatot rebeghetett volna, amit sosem szokott kihagyni, már gyűltek is a kövér könnycseppek a szemei sarkában. Most azonban meggátolta az idegen fiú, oké, Paul lénye, hogy igazán hisztizzen. Pedig milyen jó is az…

- S…sajnálom… - „ép” kezével megkapaszkodva a fiúban, valahol a felkar részén, mintegy öntudatlanul is, tápászkodott le róla, s törölte meg a szemeit miközben rápillantott. Ezt sem könyvelik majd el a megfelelő bemutatkozásoknak. Pedig a barátnői annyiszor szekálták már, hogy nem képes idegenekkel ismerkedni. Talán ez lett volna a tökéletes alkalom! … Hát.

- Jaj! Biztos megütöttelek! Nagyon fáj?! – a kis szája elé kapva a kezeit, megfeledkezve arról, hogy voltaképp ő most mennyire is megsérült, pislogott nagyokat. S igen, százszázalékosan elhiszi ha azt mondják, hogy eltört néhány csontot. Még ha nincsenek is oly látható jelei, mint éles fintor az arcon vagy vérző seb.
Amit önmagának mondott Paul azt nem nagyon értette. Jobban mondva nem figyelt, hiszen így is túl hamar elkalandozott a figyelme. Lásd, osztályzatai. De azért annyit elkönyvelt magában, nem túl nagy erőfeszítések árán, hogy nem kéne ilyen gyorsan elrohanni. Ám Sunny természetét tekintve… Vajon marad annyi bátorsága, hogy meggondolja hirtelen magát, esetleg összeszedje a maradék tanszerét, s beszélgessen egy idegen, idősebb fiúval? Idegen, idősebb, fiú… Már önmagában rémisztő mindegyik szó, nade így együtt?! Perpill most ép bambult Paulra, félig még mindig rajta tehénkedve, szóval a nagy eszmefuttatások nem látszódtak az arcocskáján. Legfeljebb pár fűszál meg egy kis vércsepp a keze miatt.

Kirké

 Nem fájt igazán, amikor rá esett. Paul ugyan később elismerte magában, hogy nem volt kellemes érzés, de akkor nem fájt. Az orra alatt elmotyogott szavakat a lány nem hallotta, vagy talán nem is akarta meghallani. Paul nem tudhatta ezt.
 Mindenesetre ülve maradt, és igyekezett másfelé nézni. Némileg kínos volt neki a szituáció, és amikor a lány megkérdezte tőle, hogy fáj e valamije csak akkor fordult újra felé.
 - Nem fáj semmim – válaszolta. Persze ez még nem jelentette azt, hogy később nem fog fájni a dolog. Hiszen voltak már olyan sérülései, amik csak később kezdtek sajogni. De ez talán nem ilyen lesz. - De ahogy látom, te megsérültél.
 Majd egy pillanatra föláll, és elmegy a lány táskájáért. Nem tudta miért teszi, talán mert belenevelték, hogy mindig segítsen a lányoknak. Gyorsan odaért, fölkapja, majd indul is vissza a Sunnyhoz.
 - Egyébként, hogy-hogy egy ilyen szép napon is tanulsz? - kérdezte tőle. A kérdés akaratlanul futott ki a száján. - Persze, ha nem akarod elmondani megértem – tette hozzá, mentve a menthetőt.

Paul  HUG

- Ááááh… Semmi gond! Igazán… Csak egy karcolás… - legyintett gyorsan, amolyan, „teljese lényegtelen a dolog” életérzéssel. Ami szinte hihető is volt. Végülis abban a pillanatban úgy érezte a dolgot. Sőt, még azt is meg merte volna kockáztatni, hogy kijelentse, nem is fog miatta sírni. Persze ez teljességgel képtelen mondat. De azért milyen szépen hangzik, nem? Szóval, ottan tunyult továbbra is, nem érezve a szituáció kényelmetlenségét, hisz voltaképp… Ne, ő nem gondolt volna arra, hogy „úgy” tekintsen rá bárki is. Szóval Paul is inkább egy nagyobbacska bátyushoz hasonlított, mintsem Casanovához. S mivel hugribugris… Valahogy ez a tény is megnyugtatta. Igazság szerint ő hozzájuk szeretett volna kerülni. Nincsenek együtt a mardisokkal, a gyógynövénytan tanárnő a házfelügyelő… Ha jól emlékszik. Mindez annyira… békés. A griffiseknél meg… Oké, nem is részletezzük.
Akkor döbbent rá igazán a helyzet kényszeredettségére mikor a srác megmozdult, s fölállva a táskája felé indult. Vörösség, hajbirizgálás, szemlesütés. Nem is figyelte a srác útját, csak önmagát korholta, hogy lehet ennyire hülye. Persze mindezt magában. Azért a hangos beszédig még nem jutottunk el. A vékony pulcsi szélét gyűrögetve, mely azért még elkellett, pillantott fel, s vigyorgott vidáman. Bár nem volt rá túl sok oka.

- Kicsit lemaradtam…a…többiektől… - beletúrva a vörös tincsekbe, hunyorogva a szikrázó naptól, fáradtan csüccsent a fenekére, majd dőlt hanyatt a fűben, mintha csak a tanulás súlya rántotta volna le hirtelen. Eltakarta kis kezeivel a szemeit, hogy még véletlen se bánthassa a szikrázó napsütés, s hangosan felsóhajtott.

- Már megint csak pár tárgyból tudtam javítani… Minden másból hitvány leszek… És anyáék megint száműznek a nagyiékhoz, akik egész nyáron azzal fognak zaklatni, hogy nekem igenis a minisztériumban kéne dolgozni. Aztán meg elém rakják azt a sok unalmas könyvet, meg elveszik az összes ceruzámat… - újabb, talán nagyobb sóhaj. Felkönyökölve, Paulra pillantva, kicsit zavartan sütötte le a tekintetét. Ennyire idegeneknek még nem nyílt meg. Nem mintha ez is túl sok információ lett volna, csak… Ahogy előadta. Nem zavarodott bele, nem érezte magát kínosan, s még a pirosság is elkerülte egy kis ideig. Mintha csak ő is ugyanolyan átlagos, vicces, kedves lány lenne. Nem az a félénk kis bogár aki csak vészhelyzetben tud megnyilvánulni.

Kirké

Paul megnyugodott, amikor a lány közölte vele, hogy semmi baja. Ránézve örült is ennek. Nem tudta miért gondol erre, de ez a lány törékenynek látszott. Biztos sok gondot kellett elviselnie régebben.
 Ennek hamarosan meg is lett a bizonyítéka. Tehát nem épp a legjobb tanuló. Ezen lehet segíteni. Persze az embernek meg kell értenie azt, akin segíteni akar. Nagyon-nagyon halványan elvigyorodott, hiszen eszébe jutott, ő hogyan tanult abból, amiből gyenge volt, elsős korában.
 - Miből vagy a leggyengébb? - kérdezte kissé tapintatlanul. - talán lehet segíteni rajta.
 Nem tudta, miért mondta ezt hirtelen, de eszébe jutottak az emlékei. Az apja, amikor kiskorában repülni tanította. Nem sok sikerrel. Aztán jött az a hetedikes, ő pedig megtanította, némileg egyedi módszerrel.
 A lányra függesztette a tekintetét. Csak most vette észre, hogy tulajdonképpen milyen kedves is vele. Ilyenben már régen volt része és azt, hogy valaki megnyíljon előtte, eddig lehetetlennek tartotta.
 Megrázta a fejét, és a gondolat tovatűnt. Várta, hogy Sunny mondjon valamit.

To: Paul

- Öhm… - No, ez nagyon jó kérdés volt. Alig tudott válogatni a meglévő tantárgyak listájából. Meglepő mód bájitaltanból vele annyit nem ordított a tanár. Szóval ezt kizárta a legrosszabb kategóriából. A gyógynövénytan… A tanárnő mindig kedves volt, persze vele is, s nem is szerzett túl sok rossz jegyet. Az sem… Átváltoztatástan… Hát igen, az egyik legrosszabb. Nade ami még annál is rosszabb, noés persze ijesztő, a…
Megvakarva a tarkóját, zavartan pislogva, törökülésbe helyezkedett, s immár úgy támaszkodott meg. Mint ahogy látható is, kicsit izgága volt a hölgyemény. Még most sem bírt igazán egy helyben megülni, pedig nem is vizsgáztatások folytak. Oh, hát akkor sokkal rosszabbul viselte magát. Persze ez egy másik történet.

- A sötét varázslatok kivédése… Az annyira… hát… Nem nagyon megy… - az új mumus. S szó szerint mumus. Merthogy amikor kilépett elé a színre Professzor Piton, nem meglepő módon, rögtön elájult. S az Istennek sem tudták felébreszteni. Csak a gyengélkedőn tért magához. S megfogadta magában, nem törődve azzal, hogy megbuktatják-e vagy sem, hogy ő ugyan soha többet nem hajlandó a szekrény elé állni. Már eleve a gondolat, hogy Piton professzor megtudja, hogy mennyire is fél tőle, meg az újabb megalázottságra való igen nagy esély… A gyomra már erre a gondolatra görcsbe rándult, s szinte forogni is kezdett körülötte a világ.

- De, ez nem érdekes! Vagyis, nem vagyok érdekes. Meg úgy általában… Majd kijavítom! Most írom a szorgalmi esszéimet… - tárta szét a karját, s mutatott az üres, legfeljebb címekkel ellátott pergamen darabokra melyek esetleg kimaradtak a szórásból, s ott maradtak a földön. Hát igen, a szorgalmi esszéírás címén eltöltött szundítások. Mert ha fent maradt volna a tornyukban akkor addig piszkálják míg tényleg nem tanul, de itt… Ahol általában nem nagyon keresték… Nos, nem épp úgy alakultak az események ahogy a többiek képzelték volna. Meglepő, mi?   

Kirké

- Akkor erről inkább ne beszéljünk – mondta Paul. Igazából neki sem volt túl nagy kedve erről beszélgetni, de illemből megkérdezte. Az SVK-t ő sem kedvelte mostanában. Ehhez elég sok köze lehetett annak, hogy Piton tanította. Sosem kedvelte igazán azt a tanárt. Vészjósló és fekete. Mindig felélesztett az emberben egyfajta menekülhetnéket.
 A lapokra nézett, amiket a lány mutatott neki. Szorgalmi esszéknek nevezte őket, pedig még felcímezve is alig voltak. Nem lesz ez túl jó neki, de Paul elhatározta, hogy nem ártja bele magát a dologba. Most ahhoz egyáltalán nem volt kedve.
 Ismét szüleire gondolt, és egy árnyék futott át ettől az arcán. Voltak percek, amikor kifejezetten hiányoztak neki. Máskor pedig sikerült a gondolatait az agya legmélyebb zugába száműznie, ott lelakatolnia, és úgy élnie, hogy boldog volt. De hiába, mert az emlékek előtörtek egy idő után és akkor már mindegy volt, hogy hol van, vagy épp mit csinál, mert vége lett a boldogságnak, ha pedig éppen szomorú volt, csak rosszabb lett a helyzet.
 Most azonban minden eddiginél gyorsabban sikerült háttérbe szorítania ezt a kellemetlen érzést. Sosem szerette, ha éppen beszélgetés közben tör rá.
 Újra a lány felé fordult. Hang nélkül próbált jelezni neki, hogy vessen már fel valami témát.

| Paul |

- Öh… - meglepetten oldalra biccentve a fejét, összevonva a szemöldökeit, pillantott a lapokra. Számára már az is egy fél siker volt, hogy egyáltalán egyiknek másiknak nevet tudott adni. Szóval nem nagyon értette, hogy hirtelen miért komorult el a másik. A baljós hang, elkapott tekintet…? Talán szerette azt a tantárgyat? Áhhá! Biztosan csak erről lehetett szó. Ő sem szerette ha piszkálják a… rajzot! Igen. Bár azt csak egyedül mímelhette. Meg a barátnői szerették a firkáit. Szóval nem találkozott össze nagyon nagy ellenállással. Kivéve, természetesen, a házvezető tanárját. Ő tűzzel vassal írtotta volna ezt a hobbiját, bele sem gondolva, hogy az unalmas órákon milyen jól jön neki. Vagy épp az volt a probléma, hogy olykor az ő óráin is előkerültek? Hmh… Ebbe a részébe még bele sem gondolt a dolognak. Az égre pillantva, halkan fújva egyet, megigazítva egy tincset, füle mögé sodorva azt, pillantott újra a másikra. Úgy érezte, hogy nem nagyon vágyik az ő társaságára, igen, jól látjátok, a hang nélküli jeleket gyakran rosszul észleli, szóval, tovább gyötörve a pergameneket, meg a táskát, melyek így is elég elnyűttek voltak, pakolászott tovább.

- Persze, nem akartalak zavarni…! Úgyis mennem kell. – gondolva itt a délutáni esésekre, s nagy zuhanásokra, s a tanárnő könnyes, verítékes arcára, miközben csak egy gondolat járhat a fejében, miért… MIÉRT? Ő is folyamatosan ezt kérdezte. Hogy miért kell ezt erőltetni? Végülis, ott a hopp por hálózat, a hoppanálást el sem kezdené tanulni, s…a gyaloglás! Igen, igen! Egészséges, s nem feltűnő! Bár… Hát igen. Már lassan így is sokszor lekviblizik a szerencsétlensége miatt.
Szóval, megragadva a jól megtömött táskát, immár semmit sem felejtve ki a rostából, emelkedett fel, s villantotta a fiú felé azt a megszokott száz vattos vigyorát, mely ki tudja honnan jött neki. Beletúrt a vörös tincsekbe, már csak a megszokás végett, ezzel mintegy jobban összekuszálva azokat, újra csak fújtatva. Valahogy ma is nagyon szétszórt volt.

- Hát… Akkor… öhm… Szia…! – intett zavartan, immár tudatosítva, lassan tényleg távozni fog.

[Lor ^^]

Lor ^^

Délután van. A kedvenc napszakom mostanában. Az óráknak már egy ideje vége, s én céltalanul bolyongok a parkban. Természetesen tanulhatnék is, de minek? Amit tudni akarok, az már rég a fejemben van, nincs rá szükségem, hogy feleslegesen olvasgassam a dolgokat. Az évszakhoz képest kissé szeles idő van. Természetesen ez engem nem nagyon érdekel, így egy vékony ingben flangálok. (Természetesen farmer is van rajtam, szal' abbahagyni a nyálcsorgatást!  ) Lassan sétálok a már kijárt csapáson, és tekintetemet körbehordozom a környéken.
~Kéne egy cigi...~ - fogalmazódik meg a fejemben a gondolat, miközben letelepedek egy közeli fa alá.  Persze készleteim már rég kifogytak, így elkedvtelenedve üldögélek tovább. Egy ismerős arcot sem látok a környéken, akivel elbeszélgethetnék valamiről. Akármiről!
Azonban ekkor a távolban felcsillan egy reménysugár. Mintha mozgolódást látnék a kastély felől. Egy szőke lány lejt lefelé a doboldalon. Innen nézve kb. egyidős lehet velem, talán fiatalabb. Az összes Griffendéles szépséget ismerem, szal' ő nem lehet a házunk tagja. Ismét elgondolkodok, miközben felpattanok és megmentőm felé veszem az irányt. Mostanában nagyon sokat elmélkedem, ez már kezd egészségtelen mértéket ölteni. Ha ez így folytatódik, lassan átköltözhetek a stréberek közé. Még csak az hiányozna! Ülhetnék a könyvek felett, amik max. egy dzsangához adhatnák az ingyen papírt.
Így hát elkezdek a lány felé kommandózni. Ez ennyit tesz, hogy bokorról bokorra lopakodom, s megpróbálok a háta mögé kerülni. Hm, olyan érzésem van, mintha valami mutogatós bácsi lennék. Csak jobban nézek ki, és nincs ballonkabátom. Nesztelen léptekkel egyre közelebb érek, majd egy gyors mozdulattal átkarolom, és egy puszit nyomok az arcára.
- Szia, Virágszál! - köszönök neki érzékien búgó hangon. Nem sok kell hozzá, hogy elröhögjem magam, de azért kitartóan küzdök rángatózó rekeszizmommal. Fejemet a szőke fürtök közé fúrom, majd várom, hogy mit reagál. Hál istennek magasabb vagyok, így nem kell attól tartanom, hogy tökön rúg véletlenül.

Nathi 

Éppen kifelé indultam a Roxfortból a park felé, mert egy kis nyugalomra vágytam, és ez hol telne legjobban máshol, ha nem ott, ahová pont igyekszem? Amint kiléptem, és beértem a parkba, friss illat csapott meg. Igaz, a szellő lágyan fújdogált, és bele is kapott párszor a hajamba, de ez jól esett. Mindig is szerettem az ilyen időt, ha süt is a nap, de mellette enyhe szellő is fúj, mert az olyan jó párosítás, nem fogok megsülni, de közben nem is fagyok meg. Mikor valahol a park közepén jártam (vagy éppen, hogy kiértem?), szembefordultam a kastéllyal. Azon tűnődtem, illetve azon kezdtem el gondolkodni, hogy nem e felejtettem el valamit. Belenyúltam a farmerom zsebébe, és akkor jutott eszembe csak, hogy...
- A jó élet! Miért pont velem történik ez? - pontosan, megint elfelejtettem magammal rágót hozni, pedig anélkül ki sem tenném a lábam a szobából sehová. Tanakodtam magamban azon, hogy most visszamenjek vagy ne menjek, aztán muszáj volt kiszámolnom a kettő közül. Szóval eldöntöttem egy olyan jellegű kiszámolósdival, mint a "szeret vagy nem szeret", s végül arra jutottam, hogy nem megyek vissza. Erre a pár pillanatra kibírom rágó nélkül... de valami édesség akkor is kellene!
- Nem fogom kibírni... - már magamban idegeltem, hogy hogy lehettem ilyen fejvesztett. És amíg ezt tettem, valaki a hátam mögé lopózott, átkarolt és egy puszit is adott. Mondjuk, nem nagyon törődtem most ezzel, de volt egy kis reményem, hogy ennél a "virágszálas" fickónál lehet valami. Levettem magamról a két kezét, mert ugye kiakartam szabadulni a fogásból, aztán szembefordultam vele.
- Várjál-várjál, virágszálas... nincs egy rágód véletlenül? - ez vagyok én. Nem állhat semmi sem közém és a rágó közé.

[Rágófüggő Lor]

Rágófüggő Lor 

Heh? - kérdezek vissza full értelmes módon. Mindenre számítottam, csak erre nem. Az egy dolog, hogy teljesen ignorálva lett a vonzerőm, de hogy semmi reakciót nem vált ki a kis akcióm, azt nem gondoltam volna. Értetlenül állok a lány előtt, és hirtelen azt sem tudom, hogy mit csináljak. Ilyen se történt még velem. Ha ezt tudom, rögtön taperolással indítok, hátha az jobban bejött volna. Kicsit megrázom a fejem, és újra a jelenre koncentrálok. A csaj nem köszön, nem kérdez semmit, de a rágóm már kellene neki. Igazából azt sem tudom, hogy van-e nálam. Mélyen a zsebembe nyúlok, s kotorászni kezdek benne.
~Pálca... Csoki... Csoki...~  - veszem sorra magamban, hogy mi is van nálam. Rágó az pont nincs. Amúgy is, csak akkor szoktam magamnál hordani, ha épp bagóm is van. Elgondolkodva nézek fel ismét. Olyan tekintettel találom szembe magam, amit még anno Manchesterben láttam. A drogfüggők is így szoktak nézni, ha épp nincs meg az adagjuk. Jól kifogtam... Remélem, azért nem fog kinyírni, mert rágó nélkül marad. Végül úgy döntök, hogy mégis előveszem a két csokoládészeletet, és az egyiket felé nyújtom. Hála Merlinnek, fent a szobánkban majdnem egy tonna édesség van felhalmozva. Néha elcsodálkozom rajta, hogy miért nem rohadnak már meg, amikor eszembe jut: van mágia is a földön.
- Háááááát... - kezdek bele mondandómba, és próbálom menteni a menthetőt - Rágónak nem rágó, de remélem megfelel ez is. Frost vagyok. Nathaniel Frost, de szólíts csak Nathinek.
Ha elfogadja, én letelepedek a fűbe és alaposabban végigmérem. Szőke haj, szép alkat. Igazi Barbie-babának tűnik. Főleg ezzel a követelőzős hanghordozással, amit az előbb levágott. Lassan kibontom a csokit, majd harapok belőle egy darabot. Eközben szabad kezemet a fejem alám rakom, és teljesen lefekszem a domboldalon. A felhő alakú felhőket bámulom, s serényen pusztítom elfele az energiacsomagomat. Van egy olyan érzésem, hogy negyven éves koromra meg fogok halni. A sok cukor, nikotin, alkohol rendesen kikezdi az ember szervezetét.  Még van cirka huszonöt évem, szal' addig is kiélvezem az életet. Hm, már megint magammal foglalkozom, közben meg elfelejtkezem a lányról. Nem hiába, öregszem.
- Mi a neved? - kérdezem, azután eldobom az elfogyasztott csokim papírját. Ez az, szemeteljünk! Ejh-ejh, egyre több dolog íródik fel a számlámra... Kissé oldalra fordulok, s a könyökömön támasztva a fejem, ismét ránézek. Ő már tudja a nevem, így most én jövök. Nem sok kedvem van "Virágszálas"-nak lenni, ezért is mutatkoztam be rendesen. Ha ő is hasonlóan tesz, akkor nem fogom Rágófüggő Lánykának hívni.

Cigarettamániákus "Virágszálas" Nathi

 

Nem éppen ezt a reakciót vártam volna: értetlen tekintet, mint aki nem tudná, hogy miről beszélek. Vagy csak egyszerűen azt nem tudja megállapítani a fejecskéjében, hogy mit is jelent a rágó kifejezés? Sebaj, akkor majd, ha lesz nálam rágó, felvilágosíthatom róla. Jó, az még egy pont, hogy nem volt nála rágcsa, viszont azzal, hogy csak úgy átnyújtott egy csokoládét, máris értelmet nyert az, hogy ide kijöttem.
- Hm... máskor hozzád fogok jönni kunyizni. - csoki, az csoki, de nem rágó, habár ez is édesség. Odavagyok az édességért. Az igazság az, hogy lehetséges, hogy jobban szeretem, mint saját magamat. Bár nem mintha önimádó lettem volna, de gondolom mindenki jobban szereti magát egy harapnivalónál. A csokit persze, amit adott, azt nem bontottam fel, hanem becsúsztattam a zsebembe. Majd jó lesz egy borús napra, amikor nálam kifogytak az értékkészletek.
Mindeközben a srác elárulja a nevét... Nathi, mi? Értem, Nathaniel. De miért is filózok én ezen a neven... akárhogy is, bárhogy nézem, nem illik hozzá, de lehet, hogy ez csak az én szemszögemből vehető így ki. Leülök mellé a fűre, de azért ledőlni nem dőlök, most keltem fel épp az egyik óráról. Szóval, eleget üldögéltem, meg fetrengtem.
- Szóval Nathi. Jól van, az én nevem Lorelei Bleeth. Van másik nevem is, a Haily, de jobban szeretem, ha Lornak becéznek. Vagy te jobban szeretnéd a Virágszálat? - őrületes, hogy még mindig nem teszem magam túl ezen a szón.
- Vicceltem. Hisz imádok viccelődni, s szeretem, ha valakinek van humora.- hoppá, ezt nem is kérdezte. Jobb lesz, ha nem mondok ki nyíltan magamról olyan sok mindent így hirtelen, még a végén túl sokat fog tudni... nagyon sokat. De irritál ott az a papír. Miért dobta el? Óhjajj, ez nem lesz jó, ha ennyire szemetelős típus és csak lustálkodik egész nap. Még a végén több lesz a szemét a Roxfortban, mint az édesség. Azután meg ellepnek itt mindent a patkányok... hmm, legalább a macskámnak is jut valami rágnivaló.

[Virágszál alias Lor]

Virágszál alias Lor  

Végül csak elfogadja az édességet, s letelepedik mellém. Velem ellentétben nem eszi meg a csokit, hanem elrakja valamelyik zsebében. Kijelentésére csak elmosolyodom, miközben tovább bámulom őt. Ritka neveletlen vagyok, de hát kit érdekel? Tovább legeltetem rajta a szemem, majd a nevét is megtudom. Lorelei... Szép név, emlékezett valakire, csak tudnám, hogy kire... Úgy tűnik, hogy le kell állnom az italozgatással, mert egyre jobban kopik az agyam. Habár fiatalság bolondság, azért mindennek van határa.
- Ha gondolod, lehetsz a Virágszálam is. - szólok csendesen, miközben rávillantok egy bájvigyort.

Enyhe szellő söpör végig az udvaron, ami jól jön a mostanában készülődő kánikulában. Az igazat megvallva még a neve se mond semmit számomra... Elgondolkodtató, hogy eddig még nem találkoztam vele, hisz' valahogy mindig sikerül jó kapcsolatot kialakítanom a szép hölgyekkel. Legalábbis a legtöbbel, mert  a másik fele meg ki nem állhat. Hát igen... Nehéz is a népszerűség. Azonban én még mindig csodálkozva tekingetek Lor irányába. más lányok egy ilyen letámadás után sikoltva elrohannának,  nem hogy még beszélgetésbe is elegyednének támadójukkal. Tényleg látszik rajta, hogy élvezi az életet, s mindenből viccet csinál. Mint a mostani helyzetből is. Látom rajta, hogy zavarja a szemetelésem. Kelletlenül felsóhajtok, majd amikor a csokipapír a közelembe ér, előrántom pálcámat, azután egy jól irányzott bűbájjal hamuvá égetem a műanyagot. Remélem, így már nem lesz gondja a környezetszennyezéssel. Habár az égetett kőolajszármazéknál semmi nem tesz jobbat a természetnek. Ez az Nathaniel, megint megcsináltad...

- Öhm... - kezdek bele ismét értelmesen a mondandómba - Melyik ház tagja is vagy?
Egyszerűen nem tudok rájönni, így jobb ha megkérdezem. Bár lehet, hogy valamelyik ruhadarabján rajta van a címer, de eddig valahogy elkerülhette a figyelmemet. Pluszban távolra nem igen látok, de ezt a világért sem mondanám meg senkinek. Sérti az arisztokratikus büszkeségemet... Fúúh, azért vannak hülye szokásaim. Pedig hogy utálom az egész vérmániákus bagázst és mindent, aminek köze van hozzájuk. Istenem, de ellentmondásos vagyok... Már kezdek félni, hogy az életben nem leszek normális.