Park

[Jessica]

Jessica

Hallgatom a lányt, s közben végig bólogatok, arcomról a mosoly nem hervad le, mostanában egyre ritkábban történik ilyesmi, boldog vagyok, hiszen az idő szép, a nap süt, tudok gyakorolni is minden nap, így még az sem marad ki.
„Naná, hogy nincs gondom a begyűjtő bűbájjal”, gondolom magamban, hiszen az elsők között sajátítottam el az évfolyamról, s mivel a bűbájtan az egyik kedvencem így még a segítségnyújtás sem lesz annyira nehéz.

- Nos, ennél a varázslatnál az a legfontosabb, hogy erősen koncentrálj az adott tárgyra, illetve a helyzetére. Figyelj itt ez a ceruza. – ekkor a zsebembe túrok, s előveszek onnan egy ceruzát, majd a tenyeremre teszem. – Szóval erősen koncentrálj rá, összpontosíts, ez most a legfontosabb, erősen összpontosíts, ha úgy érzed ez meg van mond ki hangosan a varázsigét, hidd el menni fog. Tehát akkor lássunk is neki. Menni fog, bízz magadban és összpontosíts. –

Ezen instrukciók elhangzása után elhallgatok s figyelni kezdem Jesicát, hiszen ha most nem sikerül neki a bűbáj, akkor már a gesztusaiból, mimikájából tudni fogom, hogy mi lehet a baj, de reményeim szerint, ha erősen összpontosít, akkor meglehet neki.

[Figyelj! Tudom, hogy sok idióta, bunkóval találkoztál már életedben, de az nem azt jelenti, hogy mindenki olyan.]

Caleb

Olyan ellenszenves. Pedig nem csináltam semmit! Biztos azt hiszi én is olyan idióta vagyok, mint a mardekáros sorstársai. Már amikor rám nézett tudtam, hogy most nem megyek semmire a kedvességgel és emberiséggel. Legszívesebben itt hagynám a francba, de egyszerűen sajnálom a srácot. Még ilyen ellenszenves, undorodó arckifejezéssel se tűnik olyan gonosz, bosszantó mardekárosnak.
Nagy nehezen válaszolt, látszott rajta, hogy épp hogy nem küldött el melegebb éghajlatra.
Nem ültem le mellé. Más esetben már ott ülnék mellette és normálisan, emberien beszélgetnénk, de vele nem... Vele ezt nem lehet. Elhidegült a társaitól, a közösségtől, az emberektől. Bár nem csodálom, hisz olyan emberekkel van körülvéve, hogy, hát én se lennék valami szívélyes mindenkivel.
Csak álltam előtte és eldöntöttem, hogy nem leszek kedves vele. Ilyen ritkán esik meg, de muszáj! Nem engedem, hogy így viselkedjen. Nem is az hogy velem, hanem mindenkivel. Csodálom, hogy nem depressziós. Magabiztosan tovább beszéltem:

- Figyelj! Tudom, hogy sok idióta, bunkóval találkoztál már életedben, de az nem azt jelenti, hogy mindenki olyan.- hangom cseppet se volt kedves, de ellenszenves se. Tárgyilagos, határozott volt, mégse bunkó- Én nem kioktatlak, csak sokkal értelmesebb életed lenne, ha ismerkednél.

Kíváncsi voltam mit válaszol erre. Nem bízom el magam. Biztosan visszavág flegmán, de engem nem érdekel.
Mindjárt besötétedik. Nem tud izgatni most. A Nap már nem sütött le a szép, megmunkált parkra. Félhomály volt már, az elvarázsolt lámpások az út mellett felgyulladtak.
Az arcom nem vett fel semmilyen kifejezést, ott álltam előtte és vártam bunkó, sértő válaszát.

Jason

***

Halk léptek verik fel a csendet, amely a parkban uralkodik. Meglehet azért, mert a legtöbb diák ilyenkor jobb híján órán ül, s azért, mert nekem épp nincs órám. Igen, néha én magam is megkérdezem, ez hogy lehetséges... s mindig rá kell jönnöm, egyvalaminek köszönhetem... leadtam a jóslástant. Na nem mintha bánnám, de... ez a lyukas óra olyan, mint egy átok néha... semmit sem tud vele kezdeni az ember. Hogy miért is? Nos, a mágiatörténet órára már megírtam a három oldalas esszét Raimbourg professzornak, sőt, még az átváltoztatástan anyaghoz is plusz információkat szereztem legutóbbi könyvtári látogatásomkor.
Félek, hogy onnan lassacskán kiutálnak, ha így haladok, az iskola pedig túl rideg, minden tanterem foglalt... marad az udvar...

Ami hangos. Hangos, noha halk. Fura ez a kettő együtt, de... mégis így van. Ugyan csak saját lépteimet hallom, meg a táskám halk ringatózását kezdetben s már-már tökéletes is lenne ez az állapot, mígnem a feltámadó szél egyre furcsább és furcsább hangfoszlányokat sodor felém. Épp onnan ahová tartok.
S bár okom nincs megrettenni, sokkal inkább rosszallom mindezt, oly annyira, hogy fel sem tűnik, már nem uralom arcvonásaimat, s szemöldökeim összeszaladnak megjelenítve egy gondterhelt arckifejezést.
Mégsem állok meg ennek ellenére, hanem haladok tovább abban a tempóban, ahogy eddig is s figyelem a zaj forrását. Az egyre erősödő hangokat. S végül a nem mindennapi látványt.

Talán mindenki ugyanígy reagálna mint én. Hisz ez egy iskola vagy mi. Ahol diákok élnek, laknak, tanulnak. És ahol nem gondolná az ember, hogy ilyesmi történik. Én legalábbis nem.
Így nagy szemekkel figyelem a körülbelül velem egyidős fiút, aki nagy széles mozdulatokkal leírva mozog. Mintha harcolna egy ismeretlen idegen ellen, s fel sem tűnik neki, hogy társasága van...
Egyértelműen szánalmas látvány ez, noha persze haszna van, edzésben tartva a testet és a szellemet. Na de a muglik szokása mindez, nem? Hol a pálca? Vajon annak a forgatása is megy ennyire, mind ez az idióta össze-vissza ugrálás?
Kedvem lenne megkérdezni, mégis megállom. Inkább csak a legközelebbi fának támaszkodva figyelem a másikat, mígnem meg nem áll, s ül le, hogy igyon, s merengjen egy kicsit.
Halovány mosolyra fakadok, ami nagyon is gúnyos, s talán elrontaná az arcom tökéletes összképét ha a véla géneknek köszönhetően nem tűnnék szinte mindig ugyanolyan gyönyörűnek, ami a férfiak többségét megőrjíti engem pedig az őrületbe kerget...

Legalábbis eddig mindig ez volt az általános tapasztalat, s miért is lenne ez másképp?
Bár tény, a fiút így hirtelen nem ismerem fel, de dereng, láttam már... talán órán, talán a könyvtárban, meglehet a klubhelységben... Mostanában annyi bajom van... már csak a vizsgákra való készülés, na és persze Yo meg Ben furcsa viselkedési szokásainak megfejtése miatt is, hogy egyre jobban elszigetelődöm a többiektől, mint a Mungó előtti időkben...
Halk sóhajjal fonom keresztbe magam előtt a kezem erre a gondolatra, miközben az idegen feláll, talán azért, hogy folytassa egyszemélyes magánszámát. Ám én már mára épp eleget láttam.
S bár különösebben semmit sem akarok, főleg nem tőle, csak a csendes nyugalmat, mégsem tudom megállni, hogy ne közöljem vele... unalmasnak tartom azt, amit csinál. S meglehet, megint bennem van a hiba, de nem lennék a Jéghercegnő, ha ezt nem tenném meg, főleg abban a stílusban, ahogyan mindig is szoktam.

Fejet felszegve, egyetlen kemény pillantással, ami már-már olyan, mint a kés éle, kegyetlen és halálos, a fagyos szavakkal fűszerezve, nem kímélve sem érzelmet sem semmi mást.
- Ugye tudod, hogy mások számára frusztrálóan hathat a te kis magánszámod... ha pedig a magamutogatásodat próbálod erősíteni, találj ki valami jobbat és eredetibbet... nem mindenkit nyer meg a nyers és primitív állatias üvöltés... -
Amint elhagyják ajkaim az utolsó szavak összeszorítom a szám, hogy a végén csak egy kis vonal látszik, miközben alaposan felmérem tetőtől talpig a másikat. S bár a látvány sokakat nem hagyna hidegen, engem cseppet sem győz meg semmiről. A puszta erőre nem adok. Nálam a tudás jelent mindent. A kérdés csak az, kinek van... és mennyi is.


P.S.: Elnézést a késésért...

[Lor... aki fél, pedig nekem több okom lenne a rémületre]

Lor... aki fél, pedig nekem több okom lenne a rémületre 

Úgy látszik, a lány rögtön veszi a lapot, hisz’ hozzám hasonlóan ő is játszani kezd. Szőke haja és alkata, pont illik egy mesebeli hercegnőhöz, akit meg kell menteni a gonosz sárkánytól. Bár hülyeség az egész, mert a sárkány miért ne kajálná be rögtön a lánykát? Biztos vegetáriánus, vagy valami hasonló baja lehet. Az Őfelsége megszólítás tetszik, talán még használtatni is fogom. Lor engem bámul elgondolkodva, ami igen zavarba ejtő lehetne, ha nem az lennék, aki. Így viszont csak várakozóan tekintek rá, miközben kitépek egy fűszálat a földből, és ujjaim között forgatni kezdem. Kíváncsi lennék rá, hogy most mit gondol rólam. Elég bunkó módon mutatkoztam be neki, de hát ez van. Nem egyszer alkalmaztam már ezt a trükköt, de a legtöbbször vörös képpel távoztam. S ez nem a zavarom miatt volt, hanem az arcomon csattanó tenyér hatásának köszönhetően. Merlin szakállára, van, aki nem érti a viccet! Eközben a csaj tovább játssza az esedező alattvaló szerepét. Ez mosolyt csal az arcomra, majd fensőbbséges pillantással illetem.
- Rendben van, hiszek Önnek.  – szólok, még mindig megtartva idegesítő stílusomat. Mert valóban idegölő, és már én is kivagyok tőle. – Ezúttal a büntetés felől is eltekinthetünk.
Vidáman nézem, ahogy Lorelei szinte már sír a nevetéstől, és muszáj felülnie, különben megfullad. Az pedig nem lenne jó. Természetesen meg tudnám menteni, ha arra kerülne a sor, de ezt az eshetőséget hanyagolni kéne. Ki gondolta volna, hogy ilyen veszélyes is lehet a vidámság! Vigyázni kell vele, mert az ember a végén még komolyabban is megsérülhet. Ez ugyan baromság, viszont jobb félni, mint megijedni. Hm, micsoda intellektuel hangulatban vagyok ma. Talán ezért is lehetséges, hogy nem kezdtem el neki mondani a szépet. Habár így is elég félreérthető közeledésem. Igazából nincs szükségem komolyabb kapcsolatra, hisz’ a családom miatt csak veszélybe kerülne. El tudom képzelni, hogy hozzám közel állókat próbálnának elrabolni, csak azért, mert én nem akarok önszántamból visszatérni a családba. Nevetséges a félelmem, azonban lehetséges, hogy van valóságalapja. Már bármit el tudok képzelni apámról. A merengésből a nevetés csendesedése ránt vissza.
- Mit gondolsz…  - kezdek bele, miközben fejemet kissé oldalra billentem, és egy félmosoly játszik a szám szegletében. -… vajon mennyire tűntünk hibbantnak az előbb?
A kérdés nem komoly, csupán érdekel a véleménye. Engem ugyan nem aggaszt, ha hülyének néznek, már megszoktam öt hosszú év alatt. Valakinek ezt a szerepet is el kell vállalnia, hiszen a nagy nevek mind elhagyják az iskolát. Ez történt például a Weasley ikrekkel is. Zseniális páros volt, én mondom! Tudom, nem érhetek a nyomukba, de azért próbálkozni szabad.

[Barbi]

Barbi

Csak csacsog és beszél és ugat. Egyre idegesítőbb. Arról hadovál nekem, hogy így, meg úgy kéne ismerkednem. Röhej. Mit szól bele a dolgaimba? Kinek képzeli magát, hogy így beszéljen velem. Agyalágyult boszorkány. Még mielőtt folytatná jeleztem neki nem tetszésemet egy jókora színpadias ásítással. Bunkóság? Lehet. Kit érdekel? Remélhetőleg ezzel a „bunkó-pajzzsal” sikerül leráznom, Ővigyorságát… habár eléggé meglepett ez a szöveg, de egyben fel is húzta az agyamat. Most komolyan, kinek hiszi ez magát? Ocsmány képmutató Griffendéles. Az ilyenektől hányni tudnék. Elösszőr vigyorognak, mint akik becsíptek a sütőtökléttől aztán meg itt pattog, mint egy felfortyant törpegolyók. Apropó, törpegolymók… hogyhogy nincs most a vállán? Általában mindig ott van… De miért foglalkozok most én ilyenekkel?!

Extra unalmas mozdulatokkal benyúltam fehér ingem zsebébe, mely a balmelle felett helyezkedett el. Elővettem belőle egy táblacsomagolás nélküli bélgörcs csokoládét és odadobtam a lánynak, aki valószínűleg sima csokinak gondolta azt. –Nesze, most már békén hagynál, mosoly banya?!-. Azzal visszabújtam a könyvembe, illetve látszólag, igazából még mindig szemmel tartottam a megszállott mosolygót. 

Caleb

Éppen magyarázom neki, hogy hogy lenne érdemes élnie, és ne csessze el az életét a durcázással, erre flegmán nem ám hogy visszaválaszolna. Neeeem. Inkább egy gúnyos ásítást küld felém. Nem akartam, hogy látszódjon, hogy felhúztam magam, így egy pillanatig sem mutattam, hogy valami dühöm is lenne. Az arcvonásaim fegyelmezettek voltak. Habár nem is vártam több illedelmességet egy ilyen ostoba mardekárostól.
Már sötét volt. Jelenleg nem tudott érdekelni, hogy ha elkapnak megint mehetek két hét büntető munkára, mint az elmúlt három alkalommal...Komolyan mondom már a tanárok sem normálisak...
Elővett az ingzsebéből valamiféle édességet, amit átpasszolt nekem. Nézegettem, majd eldobtam a fenébe.
Mosolybanya??? Chö..

- Azt hiszed elhiszem, hogy ez sima csokoládé?- gúnyosan felhorkantottam- Ennyire azért még én sem vagyok hülye- nagyot nevettem, jelezve, hogy milyen gyerekesnek tartom.- Adjak valami ízletesebbet viszonzásul?- villámgyorsan előrántottam a pálcámat és már üvöltöttem is- Jó étvágyat! Tarantallegra!- üvöltöttem, és vártam, hogy áldozatom vad táncba kezdjen.
Na, tessék! Kellett neked belém kötnöd te vakarcs.

Barbara

Idióta aljas némber. Hogy a patkányok tépnék szét őt is meg azt a nyamvadt szőrpamacsát. Az átkozott, a nyamvadt, az idegesítő. Átkot küldött nekem. Hogy rohadna meg. „Tarantallegra”… még mindig víz hangzik a fejemben a már-már dobhártyát átszakító idegesítő hangos sikkantása. Hogy szakadna, el a hangszál vagy mit tudom én. Átka hatására „heves táncba kezdtem”. Nem volt okos húzás ezt tennie. Még mielőtt előkereshettem volna éreztem egy második szív lüktetését a farzsebemben. Azét a szívét, ami értelmet ad annak, hogy mit keresek itt. Egy mahagóni testbe zárt sárkányszívnek a maradványa. Markolatát ezüstös motívumok díszítik, fája feketésnek tűnik.

Táncoló lábaim már nem is zavartak, gyorsan hátsózsebem-nyúltam és a következő pillanatban már  Kennethre szegeztem a pálcámat. Dühöm ismét fellángolt és a forró tűz lassan lyukat égetet mellkasomon. Egy pillanata megremegget pálcás bal kezem és a következő pillanatban már kimondtam az átkot. –Levicorpus!- egy színtelen fénycsóva tört ki a varázseszköz hegyéből és egyenesen a barnahajú lányt célozta meg. Ha az átok eltalálná már is fejjel lefelé lógna végtelenül.

Nem is törődve vele, hogy átkom sikeres-e feloldottam az ártást, amit Barbara küldött felém. Pálcás kezemet lassan leeresztettem, de a feketés „mágusvessző” még benne volt. Kihasználva, hogy egy Griffendéles nem támad olyan ellenfélre, aki neki háttal van hátat fordítottam neki és úgy cselekedtem tovább. Felvettem a földről a könyvtári könyvet, amit az ártásnál véletlenül a földre esett. Hónom alácsaptam és még mindig hátat fordítva neki lassan elindultam. –Viszlát… legközelebb nem úszod meg ennyivel…-. Talpraesett lány… biztos gyorsan feloldja az ártásom. 

Caleb

Gúnyos vigyorra húzódott a szám. Kellett neki belém kötni! Élvezettel néztem, ahogy röhejesen, nevetségesen a lába a felsőtestét rángatja.  De csak egy pillanatig tudtam örülni sikeremnek, mivel a következő másodpercben előrántotta a pálcáját és egy undok kis átkot küldött rám. Amint a színtelen fénysugár pontosan mellkason talált a lábamat, mintha a bokámat megfogta volna, és úgy ahogy voltam fejjel lefelé fellógatott egy láthatatlan kötélen.

Áh! Kis mocskos tetű! Hogy lehet ekkora tapló, meztelen csiga! Kis csúszómászó! Senkiről nem gondoltam ilyet még eddig, de egyszerűen úgy felhúzta az agyamat, hogy majdnem szétvet az ideg. Egy gyenge kis varázslatot küldött felém. Levicorpu…Hmm…azt hittem valami komolyabb dolog sül ki belőle. De nem gond. Így megkönnyítette a dolgomat.
Egy laza pálcamozdulattal, és egy kis szavacskával, könnyen levarázsoltam magam. És a következő pillanatban már talpon is voltam. Caleb már hátat fordított nekem. Nem érdekel. Biztos menekül a kis mardekáros, Piton szoknyája mögé. Nem is érdekel. Egy könnyű mozdulattal hátat fordítottam, s a kastély felé vettem az irányt.
Csak Mrs. Norrissal ne találkozzak. Vagy a még rosszabb, Friccsel. Esetleg Hóborc, de azok után már az egész iskola tudná, hogy volt egy kis kiruccanásom este.
Jézusom csak nehogy kiderüljön, hogy „párbajoztam” Caleb-bel, még hozzá úgy hogy én kezdeményeztem!
Már úgyis mind egy. Sietve rohantam fel a főlépcsőn a klubhelységünkbe.

Őfelsége, Nathi 

Támadt egy olyan gondolatom, hogy talán ezért a nevetésért, amitől már majdnem felvertem az egész Roxfortot, és talán még saját magamat is megzavartam, hogy vajon mit gondolnak ezért a kint lévők? Node, ez különösebben nem zavar. Olyan vagyok, amilyen. De a nevetést 2 percen belül úgy, ahogy tudtam, abbahagytam, de azért még mindig volt bennem egy kis nevethetnék. Igazából nem tudom, hogy miért, de hajlamos vagyok kis apróságokon is nevetni, sőt, néha, amikor sértő szavakat hallok, saját magamon is nevetek, de nem minden esetben. Amikor meghallom Nathi szavait, hogy eltekinthetünk a büntetéstől, csak egy széles mosoly jelenik meg az arcomon.

- Köszönöm, Lordom. - mintha egy lovas hadvezérhez beszélnék. Lehet, hogy kezdem megismételni a történelmet. Hisz tényleg, úgy tartom a mottóm, hogy "Ne olvasd a történelmet, csináld!" Azért olyan nagy hódításokat nem kellene szítatnom sem nekem, sem másnak. Habár még értelmezni sem tudom a mottómat, hogyan csinálnám a történelmet...mert vissza már nem hozhatom azokat az elfelejtett, vagy megörökített éveket. Jobb lesz ezekről inkább lemondani, nem a múltba tekinteni, hanem... gondoljak a jövőre, ugye? Node még azt sem tudom, hogy milyen célt szolgálok, azt sem tudom, hogy mit akarok, így még elképzelni sem tudom a jövőmet. Hát, ha nem halunk meg reggelre, akkor tudjuk, hogy még életben vagyunk, ez így van, szóval kezdenem kellene félni. De nem nagyon tudok, csak azoktól, akik hálót szőnek, és nyolc lábuk van.

Ekkor kizökkenek a gondolatmenetemből, mivel Nathi kérdezett valamit. Ezen a kérdésén csak körbenéztem a területen, aztán pedig rá megrántva a vállamat.
- Hát, az igazat megvallva nem érdekel, hogy mit gondolnak. Szeretek nevetni, ha meg idiótának néznek, akkor hadd nézzenek annak, nem tehetek róla, ha ilyen vagyok... vagy, hogy ilyenek vagyunk, ebben az esetben többes számban. - nos, valóban nem érdekelt. Ugyan már, majd fogom magam tetetni komolynak, meg tuloknak, amikor az nem is én vagyok? Szokjanak meg, vagy hagyjanak lógva.

Hannah

Szeretem a nyarat. Egyszerűen gyönyörű ez az évszak.  Mindig süt a nap, az idő kellemes. Néha egy kis szellő legyinti meg az arcom, de jól esik. A tanévnek is vége van ilyenkor, és hazamehetek a családomhoz. Végre láthatom őket. Találkozhatok ottani barátaimmal, de lehet, hogy ők már teljesen elfelejtettek engem, bár nem hiszem, mivel a mi barátságunk szorosabb volt annál, hogy az így elfelejtődjön. Imádom ezt az évszakot!
Most is, hogy élvezzem a nap sugarainak melengetését, kiültem a parkba egy fa alá. Szétnéztem, és a szememmel bejártam az egész környéket. Minden csodaszép zöldbe volt beborulva, s az égen egy felhő sem látszott. Behunytam a szemem és a gondolataim egy kicsit más felé kalandoztak el. Egy olyan helyen jártak ahol minden tele volt sárkányokkal. Amerre csak elnéztem mindenütt sárkányok, s az egyik ketrec mellett ott volt Edward. Láttam amint épp egy sárkányával foglalkozik és...
- Szia Sabrina!- köszönt rám az egyik barátom, Tom.
- Szia!- köszöntem neki vissza válaszképpen, de ő már ment is tovább valamerre. Ekkor ismét behunytam a szemem, de az a sárkányos kép már nem jött vissza.

[- Szia! Szabad ez a hely?]

Anglia nem épp arról híres, hogy a napsugarak meleget árasztanak szerteszét, főként a Roxfort területén, de ez a nap kivétel volt. Hannah is úgy döntött, hogy kimozdul egy csöppet, legalább a parkig. Kánikulának nem mondható ez az idő azonban a brit diákok számára az ilyen pillanatok hozták el a „megváltást”. Mivel strandolási lehetőség nem igazán akadt, így minden társaságra vágyó fiatal keresett magának egy árnyékos kis zugot ahol barátaival tengethette drága szabadidejét míg véget nem ért ez a verőfényes délután. Utána még pár nap hátra volt az évből, de már senki nem hajszolta túl magát és nem dilizett be a tanulástól. Még a tanárok sem aktívkodtak, mint idáig… a diákok legnagyobb örömére…

- Annie! Én lementem sétálni! Ti nem jöttök? – jelentette be a leányzó s szobatársaira meredt. A legtöbben már lent lógattak a lábukat a hűvösben, néhány bokor árnyékában de három lakó még odafent kuksolt. Hannah el sem bírta képzelni, hogy lehet a rideg szobában való ücsörgéssel múlatni az időt mikor kint hétágra sütött a Nap.

- Áh mi inkább maradunk! Ha nagyon kezd meleg lenni idebent akkor max lemegyünk a könyvtárba! – magyarázta Ann.

- Ööö… oooké… - hagyta rájuk végül a dolgot a kicsi griffis és vidáman kilibben az ajtón. Várta már, hogy tüdejét a friss nyári levegő zamata töltse meg s ne a dohos kastélybeli oxigén.

Miközben a park felé haladt azon rágódott, hogy hogyan lehet néhány szobatársa ennyire könyvmoly?! És ők mit keresnek a Griffibe? Inkább Hollósnak valók… Őt azonban nem izgatta különösebben, csupán az ilyen pillanatokban gondolkodott efféléken. A nagy elmélyedés közepette egyszer csak a park csodásan tündöklő zöld pázsitjának édeskés illata csapta meg az orrát. Igen… itt a nyár!
Körültekintett ismerős arcokat fürkészve, de nem igazán látott barátot. Gondolta sokan a kviddicspálya környékén tölthetik idejüket s azért nem talál senkit. Ahogy egyre csak a parkban lévőket vizslatja egy idegen lányt pillant meg egy tölgyfa alatt ücsörögve. Ahogy látja valamiben elmélyült, így meggondolja hogy szóba elegyedjen-e vele… de végül az IGEN mellett teszi le a voksát.

- Szia! Szabad ez a hely? – kérdezte, majd ha a csaj igennel válaszolt akkor letelepedett mellé s folytatta – Hannah vagyok. Az előbb nagyon úgy tűnt ábrándozol valamiről! Nem elég ez a kellemes nyári fuvallat, amely alkalmanként a hajadba kap és simogatja az arcod? Hmm… én ezt imádom a legjobban az évszakban… - mesélte, majd hátradőlt, nekitámaszkodva a fának s két kezét tarkójára helyezte.

Hannah

Álmodozásom közepette egy lány jött oda hozzám. Megkérdezte, hogy szabad-e a mellettem levő hely.
- Persze, ülj csak le nyugodtan.- válaszoltam egy kis mosollyal. Bemutatkozott és feltett nekem egy kérdést. Valahogy ez a kérdés nem annyira tetszett, mert nekem még hiányzik a családom ebből a csodálatos nyári napból
- Én Sabrina vagyok. De szeretem ezt a fuvallatot, csak jó lesz már hazamenni a családomhoz.- közben ő hátradőlt a fának. Kedvesnek tűnik, azt hiszem a griffendélbe jár. Három évvel fiatalabb nálam, azt hiszem. De ez nem zavar. Szerintem még nyugodtan elbeszélgethetek vele, attól még, hogy harmadéves. Mindig mosolyog. Legalábbis én ahányszor láttam mindig mosolygott.

- Te ugye a griffendélbe jársz?- buggyant ki belőlem a kérdés, mert ebben nem voltam egészen biztos. De szerintem griffendéles. Akkor lehet, hogy ismeri Barbarát is. Elvégre ugyanabba a házba járnak, csak ismeri. Ezt is megkérdezem majd tőle., de előbb találni kéne valami közös témát. Az időről nincs mit beszélgetnünk, mármint én nem akarok, de talán a nyárról beszélgethetnénk. Miután válaszolt a kérdésemre akkor majd belekezdek a mondanivalómba.

- Mit fogsz csinálni a nyáron? Barátokkal lógsz, vagy elmész valamerre?- s érdeklődő tekintetem rászegeztem, remélem nem zavaróan.
Egyszer csak feltűnt Austin is hirtelen. Nem tudom honnan jöhetett, mert csak most vettem észre, mikor már a kezemben kuporgott. Elkezdtem simogatni, miközben Hannah válaszára vártam és a cicus hangosan dorombolni kezdett. Imádja, ha az álla alatt és a fején simogatom. Olyankor dorombol a leghangosabban, s ettől én is elmosolyodok. Lehet, hogy ettől Hannah egy kicsit furcsának néz, mert ez úgy jött ki, mintha az ő válaszán mosolyognék. Pedig nem.
- Bocs, nem rajtad mosolygok, hanem a macskámon Austinon.- magyaráztam el neki, nehogy tévedésből pikkeljen rám.

[- Köszi!]

Hannah sosem volt az a zárkózott, visszafogott típus. Ha meg szeretett volna tenni valamit akkor végrehajtotta. Persze nem szörnyű tettekre vagy vérbosszúkra kell ilyenkor rögtön gondolni, de… hm… mondjuk úgy hogy nem ejtették a fejére. Az illedelmesség azonban nem maradt ki a neveléséből így előbb kérdez, de aztán rögvest cselekszik. Talán meggondolatlan? Nem igazán. Előre felméri a helyzet milyenségét és aztán tesz bármit is. Az álmaiba merülő lányka nem tűnt egy gonosz boszorkának aki azon nyomban „lecrutiozná” ha mellé telepszik. És igaza volt… Legalábbis eddig úgy tűnik.

- Köszi! – vetette oda ismét fülig érő szájjal. Hisz egy kedves gesztust nem viszonozhatná különb módon. Íriszei szépen csillogtak a napfényben, részben a nyári izgalom, részben az önfeledt boldogság miatt. A szem a lélek tükre. Igen, ez a mondás Hannah Whitney esetében biztosan megállja a helyét.

- Áh értem. Most is ők jártak a fejedben? Mondjuk sok roxforti diák így van ezzel, de… - töprengő arckifejezést vág - … te nem tűnsz olyan fiatalnak, ötödév alatt biztosan nem lehetsz. Csak mert a legtöbb hazavágyó az alatti évfolyamokban található. Ha pedig neked a kor ellenére is így hiányoznak az nem jelenhet mást… - most mindenki azt hihetné, hogy a lány szépen megsérti társát vagy gúnyolódik, de Hannah esetében nem kell tartani efféle gonoszságtól csak kedvességre kell számítani - … hogy nagyon szereted őket és remek velük a kapcsolatod! Ez dicséretes! Szerintem.

Teszi hozzá, majd ismét elmosolyodik. Mikor ilyen hosszú monológokat hadar el már-már ennyi idő alatt is kezd hiányozni neki a vidámság, a jókedv melyet angyali vigyorán keresztül sugároz a világra, legalábbis a Roxfortra biztosan!
Közben azon kezd el töprengeni, hogy vajon hova is kéne besorolnia a mellette ülő leányzót. Még nem igazán tűnt fel neki jelenléte az iskolában így nyilván nem a vörösszegélyesek csapatát erősíti. Azonban elég kedvesnek látszik, az első benyomás alapján. Így nyilván a Mardi is ki van zárva. Kettő maradt!
Mivel Sabrina rá is kérdez Hannah házára, nincs mitől tartani vagy tovább találgatni. Egyszerűen visszakérdez és le is van tudva a rejtély.

- Igen. Honnan tudtad? – kérdezte érdeklődően, majd ismét egy kósza mosoly kúszott bájos arcára – És te? Ha tippelnem kéne akkor inkább Hugrát mondanék, mint Hollóhátat, de ki tudja… szóval felfeded előttem titkod? – kérdezi viccelődve.

Ezután a lány belevág egy témába. Kedves gesztus. Nem tűnik elutasítónak s magába fordulónak. Ez tetszik. Talán még jóba is lesznek itt a végén és egy új jó barátra lelt a Roxfort falai között.

- Nyár? Hűű… Igazából konkrét programokon még nem gondolkoztam, de biztos vagyok benne hogy a sulin belüli legjobb barátaimmal fogok lógni nem keveset. Na és persze közben a fiúmmal is… - eszébe jutott Kevin életteli tekintete és csábító szempárja s ez ábrándozó mosolyra készítette. Szinte úgy érezte magát abban a minutumban mintha egy első randiról jövő kis fruska volna - Na és neked már vannak terveid?

Közben pedig Sabrina cicája is a kis társaság önkéntes tagjává vált s gazdája ölébe bújt. Szerencsére Hannah állatbarát és nem szenved semmiféle allergiától sem, így egyik kezét megindította a macska felé, de az utolsó pillanatban megtorpant s szóra nyitotta száját.
- Ugye nem gond, ha megsimogatom? – kérdezte csillogó szemekkel – Nagyon cukorfalat a cicusod! – fogalmazott kissé „szőke” stílusban, de nem tudod ellenállni a csodaszép kis állatkának.

[Ju ~régebbről~]

Ju  ~régebbről~


Eszébe sem jut, hogy halkítson a léptein. Miért is tenné? Hogy ne zavarjon meg vele másokat? De miért is érdekelné, hogy mi van más emberekkel, akik számára teljesen érdektelenek. Akikkel soha, két értelmes szót sem váltott, még akkor sem, ha évek óta ugyanabba az iskolába járnak, vagy ugyanabba a házba tartoznak. Nem. Nem érdeklik őt az emberek, kivéve persze ha egy igen vonzó hímnemű egyedről van szó, mert akkor azt nem engedné el semmi pénzért.
De a park gyepét taposva, szó szerint taposva, hiszen itt egyetlen épen maradt fűszálat sem lehet majd találni, miután Christie véigtrappolt rajta, és nemhogy kimélő üzemmódba állította volna magát, neeem. Ő szándékosan, erővel teszi meg minden egyes lépését, ezáltal valamennyire levezetve csöppet sem kicsiny haragját. De ha minden haragját itt, ezen a szerencsétlen füvön akarná kitölteni, akkor valószínűleg az egész park felrobbanna.
Hogy mi dühítette fel ennyire? Egy apróság. Valami, ami mindenki másnak csupán egy kis bosszúság, egy aprócska problémácska. De Christienek nem. Túl komolyan veszi hiszen az elsősök ilyesfajta viselkedése mindig is csípte a csőrét, és ennek nem átalkodott hangot is adni. Talán ezért is van az, hogy gyakrabban célpontjává válik a kis ördögök bosszantó szórakozásainak.
Mert bosszantó, igenis bosszantó. És már nincs több ötlete, hogy lehetne elbánni ezekkel az idegesítő kis dögökkel. Minden fortélyát felhasználta már, az összes nekik való átkát, varázslatát, amikről ők még a meséből sem hallottak. Mindet. De csak nem akarják abbahagyni.
Nem is csoda, hogy ezek után így viselkedik, mint egy fúria.
És egyáltalán nem érdekli, mi van azzal a lánnyal, azzal a Jennyvel vagy kivel, aki a padon ül. Nem érdekli, és kész. De mivel nem bunkó, ezért megkérdezi, mert ha ő is az elsős-maffia áldozata lett, akkor már nem lesz egyedül, hogy bosszút álljon. Nem  lányért, nem azért, hogy vigasztalja, vagy segítsen neki. Sokkal inkább azért, mert neki magának jönne jól a lány segítsége.
És hogy miért nem szidta le őket? Egyszerűen azért, mert az ő szájából ez már semmit sem ér. Semmit. De azért ne gondolja senki, hogy nem mondott egy-két cifrát a díszes társaságnak. Dehogynem, az volt az első dolga. És persze pálcát is ragadott. Csak nem jutott eszébe semmi olyan átok, amit ne használt volna már rajtuk, és Christie szeret újítani.
De amit ez a J. tanácsol, az nem is ossz ötlet. Kilógó részeken fellógatni a kis törpéket? Tökéletes! Hogy ez neki miért nem jutott eszébe? Aztán meg bármit használhat még rajtuk. Hmmm, ez nagyon jól hangzik. Christie fejében már a terv körvonalazódik, miközben arrébb pakolja a padon fekvő pulóvert, hogy ő maga is le tudjon ülni, nagyon kifárasztotta a jelen szituáció. Egyáltalán nem érdekli, hogy a lány talán nem szeretné vele megosztani sem a padot, sem az idejét. Ő nem kért engedélyt, nincs rá szüksége. Akkor megy és oda, ahova kar, nem mondhatja meg neki senki mit tegyen és mit ne tegyen.
-Amúgy veled mi van? Miért vagy ilyen letört? –persze nem azért kérdezi, mert annyira nagyon érdekli, inkább csak kíváncsi.

Hannah

Megköszönte, hogy leülhet mellém, amit furcsáltam, mert én nem szoktam megköszönni, dehát ez az én sajátosságom. Én általában semmit se köszönök meg, de ai már ismer az tudja ezt, hiszen mindenkivel ilyen vagyok. Bár van akinek ez ellenszenves, de nekem ez a természetes. Én ilyen vagyok.

Elkezdett beszélni, hogy csak azok hiányolják a családjukat akik ötödév alatt vannak, meg hogy én akkor nagyon szerethetem őket, és hogy ez nagyon dícséretes. Nem értettem miért nem hiányolhatja egy ember apucit, anyucit és a bátyuskáját. Na jó ez egy kicsit nyálas szöveg, nem is értem a gondolataim, hogy lehetnek ilyenek!
- Nem, nem ők járnak a fejemben.- ezt egy kicsit félre mondtam, hiszen a bátyám járt a fejemben, de neki ezt nem kell tudnia- Amúgy én hatodéves vagyok. Amúgy meg leginkább a bátyámat hiányolom, hiszen olyan, mint egy nagyon közeli barát. Mindig együtt hülyéskedünk és együtt idegesítjük anyuékat a sok hülyeségünkkel. Nagyon szeretem.

Hogy honnan tudtam, hogy griffendéles? Ráhibáztam. Nem lehet ráhibázni? Ő is ráhibázott az enyémre. Kicsit fura lány. Folyton mosolyog, de nem zakkant a csaj, csak kedves és vidám. Én is szeretek mosolyogni. Meg viccelődni.
- Csak kitaláltam a házad. És igen az enyém a hugrabug.- és én is, hogy ne érezze rosszul magát egy bátorítoan elmosolyodtam. De hogy miért kell bátorítani azt magam se tudom.

Kiderült, hogy van fiúja. Vajon ki lehet az? Kíáncsi vagyok, de nem leszek tolakodó. És amitől már kivagyok, hogy megint valaki megkérdezte, hogy mik a terveim a nyárra. Elegem van! Semmi. Az ég világon semmi. Nem tudom hogy alakul a nyár és nem is akarom tudni! Téma lezárva.
- Nem tudom még, hogy hogy lesz a nyaram.- válaszoltam higgadtan, miután magamban lenyugtattam magam.

Amikor Austin is csatlakozott hozzánk felé nyúlt, de megállt és megkérdete, hogy megsimogathatja-e.
- Nyugodtan. Úgysem karmol.- feleltem ismét egy bátorító mosoly kíséretében. Az a cukorfalat beszólás nem annyira volt jó pont nálam, hiszen így csak a szőkék beszélnek, de mindenkinek lehet egy ilyen beszólása, és így nála már az az egy megvolt.

Mint említettem kedves lány ez a Hannah. Most viszont, mivel nem jut eszembe semmilyen téma megkérdezem, hogy ismeri-e Barbit. Szerintem ismeri, de az is lehet hogy nem. Majd kiderül.
- Ismered Barbara Lilian Kennethet? Egy házba jártok.- talán így majd eszébe jut, hogy ki is az a lány akiről beszélek.
Közben még mindig Austinon volt a kezem, és mivel már nem simogattam mancsát felém nyújtotta,hogy ismét kezdjem el a kényeztetést. Így a megint elkezdtem cirógatni a macskát, miközben a választ vártam.

- Tulajdonképpen miért jöttél le a parkba? Mert biztos hogy nem miatttam.- tettem fel egy újabb kérdést kedvesen mosolyogva.- Mármint nem akarlak elüldözni, csak kíváncsi vagyok rá, hogy mi célból voltál itt a parkban, mikor idejöttél hozzám.- remélem nem vette úgy, hogy én azt mondom neki "Húzz a francba!". Hát most a kérdésre való reagálásából kiderül