Park

~ Emily ~

Látom, hogy itt nem megyek semmire, ha előadom a keményfiút, a vagány mardist, ezért nem is erőltetem tovább ezt a szerepet. Mint a színészek, mikor lemossák a sminket, előtűnnek valódi arcvonásaim az eddig enyhén röhejes gúnyvigyor alól.
Nevet, és már érzem, hogy elnézné a lököttségem. De neeem, én hülyébb vagyok ennél, ráteszek még néhány lapáttal, így lesz majd csak igazán teljes a lenézése. Viszont legalább tud nevetni, és nem olyan túlontúl felnőttes alkat, amin nem muszáj, azon nem bosszankodik. Biztosan csinos az anyukája, de ezt a megjegyzését már nem kommentálom, nem lenne értelme folytatni.
Azt nem árulja el, mit is akar itt és éppen tőlem, hanem egy vigyort villant fel. Éppenséggel nem hangzik el gúnykacaj a szájából, de olyan, mintha mégis. Mindent megtesz, hogy lealázzon, én viszont tudom, hogy ez nem fog neki összejönni. Azért nem sikerülhet, mert észben tartom, hogy a háztársam, szintén mardekáros. Biztosan hozzászokott a különböző erőfitogtatásokhoz… A cicám megjegyzést sértőnek találja, lelke rajta. Azért dióhéjban elmagyarázom, miért ez a megszólítás.
- Ne tévesszen meg, részemről majdnem minden lányt cicámnak szólítok, de ha téged ez zavar, akkor szóljál.
A szánalmasságomra vonatkozó jellemzését figyelemre sem méltatom, megtarthatja magának ezen véleményét. Elvégre én sem hányom a szemére, hogy lánctalpasan öregnek tűnik mellettem, számomra. Már azt sem tudom elképzelni, milyen leszek az ő korában, nemhogy esetleg harminc-negyven évesen. Biztosan alig bírok majd járni, tiszta végelgyengülés már maga a szám is, a negyvenes. Nem lenne jövőképem? Egy fenét nincs, csak éppen egy, kettő, legfeljebb három évre előre tervezgetek.
A gitárom éppen egy ősrégi magyar nótát kezd elpengetni, Ballag a katona címmel ruházták fel hajdanában az alkotói. Nem csak a katona dolga nehéz, manapság másutt kell csatáznia egy kamasznak – gondolom egy halk sóhajjal látván, hogy Emily felkel, és némileg odébb leheveredik a fűre. Oké, nem voltam teljesen korrekt. Kapásból ellenségesen fogadtam, de sajnos ilyen bolond természetem van. Talán erre szokták azt mondani, szeretek kötözködni, de nem ám nyíltan, csak finoman provokálom az embereket, az idegeiken hegedülök cseppet sem ügyelve rájuk, a reakcióikra.
Utána sétálok, és lazán huppanok le mellette a fűre. Törökülésbe helyezkedek, a könyvet magam mellé rakom, az Emilyvel átellenes oldalamra. Egy fűszálat birizgálok a feje mellett, lesegítek róla egy hangyát a fűre, hadd menjen, azután beszélni kezdek.
- Bocs, hogy szemét voltam. Tudod… csak szeretek rajzolgatni, és nem számítottam rá, hogy valaki, azaz te éppen most, éppen ide szeretnél jönni majd. Azt hittem, egyedül leszek, zavartalanul. Senki nem tud a rajzmániámról… te pedig biztosan nem fogod széthinteni a suliban vagy azon kívül…
Valamiért hirtelen megbízok benne, azonban fogalmam sincs mi lehet ennek az oka. Szándéktalanul kissrácos mosollyal nézek a szemébe, őszinte, nyílt tekintettel. Emily a második ember a kastélyban, akiben megbízok, és mint mindig, most is váratlanul jött ez az érzés, hogy számíthatok a csajra.

~ Júlia ~

Átkozott tavasz. Egészen biztos benne, hogy mindennek csak az az oka.
Meg az, hogy túl sok teher nehezedik a vállára. Nagyon jól tudja, milyen az, amikor például átváltoztatástan vizsgára készül az ember, de bármit szívesebben csinál, csak épp azt nem. Most egy hülye iskolai vizsgánál sokkal nehezebb feladatot kell végrehajtania, természetes, hogy most is a kibúvókat keresi. Kibúvót az agyának, az el-elkalandozó gondolatoknak. Érintések, ajkak emlékei törnek rá, mintha izzó homokot akarna belélegezni. Fojtogatják, okádékként öntik el elméjét az édes-bűnös percek képei, és fura, de nem is akarja őket kiűzni fejéből.
Édes a szél, nyirkos virágillattól terhes. Hajával játszik, félhosszú tincsei magasan hordott orrát, arcélét csiklandozzák. Milyen jó lenne, ha semmi más dolga nem volna most - mit nem adna azért, ha semmi másra nem kellene koncentrálnia, csak erre a balzsamos szellőre!
Mikor lett ilyen nyálas, ostoba, szentimentális ficsúr?
Lépteket hoz a szürkület. Szemei azonnal felpattannak, az érkező felé néz. Elsőre nem is tudatosul benne, kit lát, kicsit bágyadt még. Olyan jó volt csukva tartani a szemeit, csak egy kicsit. Bár úgy maradhatnának még pár órát... Aludni akar. Fáradt, olyan nagyon fáradt.
Összeszorított állkapccsal nézi a lányt, így fojt el egy hatalmas, gusztustalan ásítást. Gyűlöl ásítani. Értékes másodpercek telnek el vele tehetetlenséggel az értékes időből.
Amint eljut a tudatáig, ki is közeledik felé, ezüst szemében aljas fény villan. Henderson mindig is képes volt rá, hogy elterelje a gondolatait. Vagy így, vagy úgy. Látja, a lány nincs épp a legbarátságosabb modorában. De várjunk, nem is lány már... Farkasvigyor húzódik sápadt arcára, ahogy eszébe jutnak a jócskán múltkori közös percek. Sóhajok. ölelő karok. Szorító combok. Semmivel össze nem téveszthető, fojtott sikkantás.
- Üdv - köszön vissza, Vikivel ellentétben jókedvűen, már-már barátságosan. Idegesítő, negédes mosoly az arcán, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mintha most lenne csak február tizenötödike, mintha nem telt volna el egy teljes hónap azzal, hogy semmibe vette a lányt.
Ez annyira mocskos, mégis annyira jó érzés.
Érzi, hogy hatalma van felette.
- Kicsit harapósnak tűnsz, csak nincs valami baj? - tesz rá a szemét színjátékra még egy és még egy lapáttal. Olaj a tűzre. Ez kell. Levezetni a feszültséget.
Balja az övébe akasztva, jobbja valahol a talár redői közt bújik meg. Egy másodpercre sem veszi le szemeit Vikiről.

[{ Julia Woodrow }]

{ Julia Woodrow }

Az ige elsuttogását követően a pálca hegyéből előtörő, láthatatlan, igen erősen szúró szagfelhő meghozta a várva-várt sikert, Woodrow úgy festett, kezd magához térni. Davis a pillanat rövid töredékéig még ott tartotta a varázstárgyat, biztos, ami biztos alapon, majd elhúzván azt csúsztatta ismét az éjfekete nadrág oldalára varrott zsebbe mutató és hüvelykujjával. Azon kezét, amely a pálcát tartotta, a térde felett arasznyira pihentette meg, arra támaszkodván, és engedvén súlyának túlnyomó részét...másik karja csupán biztosította, hogy a jelenleg törékeny test ne forduljon le a padról annak háttámlája alatt. A fiú tartásából érezhető volt az úri neveltetés...laza, mégis fenkölt volt még ez is, noha senki nem látta. Arcáról természetesen most sem hullott le a jeges maszk, hűvös tekintettel méregette a karja alatt húzódó testet, mígnem kékellő íriszei megállapodtak a bágyadt szemekbe fúródván. A Hugrabugos lány a pillanatnyi aléltságot követően, amikor már tisztulni látszott tekintete, szegte fejét a dereka mellett húzódó karra, majd onnan vissza a fiú arcára. Davis érezte, hogy az megpróbál majd felkelni, de nem segített, tudta, egy aranyvérűnek sértés lenne bárminemű mozdulattal hozzájárulni a sikerhez...Így is túllőtt a célon azzal, hogy nem hagyta eldőlni, mint holmi zsákot. Ő legalábbis biztosan így érzett volna, ha jómaga kerül ilyen helyzetbe...de, persze ez vele nem történhetett meg...soha. Tompa koppanás, ahogyan a fej a kabátba süllyedt ismét...majd egy elhaló szó. A fiú elmerengett, szóvá tegye-e, de úgy gondolta, nem fog támadni, most nem. Csendesen állta a lány íriszeinek támadását, és jómaga sem fordult el, jelezvén, nem Ő lesz az, aki feladja időnek ideje előtt.

Ahogyan összeszűkítette szemeit vett észre Woodrow szemeiben valamit, valami egészen furcsát, oda nem illőt. Nem tudta megmagyarázni, mi is az...illetve...talán...mégis, mert látott már ehhez hasonlót. De, az...lehetetlen...nem akart hinni annak saját szemének, pedig az soha nem vezette még félre...most mégis biztos volt benne, hogy csak a képzelgése, a kívánkozó elméje vezette tévútra. Érezvén a tétova helyzetet, és azt, hogy valami megmozdult benne húzta halovány, gúnyosnak ható mosolyra az ajkait. Tennie kellett valamit, mert nem akart gyengének és gyengédnek tűnni...lehetetlen, hogy az legyen, és ismét kivillantsa, Ő is el tud puhulni. Magáról tudta, de azt nem engedhette, hogy ezt mások is észrevegyék...mert akkor odalett volna az immáron másodszor felépített igencsak vaskos kőfal. Nem lett volna képes még egyszer átélni azt, amit már megtett kétszer, három különböző személy elvesztésekor. Ott élt benne, hogy Ő egy rossz ómen, és inkább zárkózott magába, eltaszítva mindenkit, mintsem árt másoknak. Az igazat megvallva sokkal könnyebb is volt így az élete...nem vágyott efféle akadályokra, nem vágyott nehézségekre...a magány volt a legegyszerűbb út...a legbiztosabb. Örült, hogy sikerült a régen elveszített tekintélyét visszanyernie, és olybá festett, nem is igazán szeretne kimozdulni az örökkön hűvös, tipikus aranyvérű szerepkörből…hiszen ráöntötték, majdhogynem mintává kezdett válni e téren. Muszáj volt tennie valamit, hogy a kép, és az önnön által felépített vár ne kezdjen ismét köveket veszítvén gyengülni.
- Edzened kellene, ha ezt el szeretnéd kerülni a közeljövőben!
Ejtette semmitmondó hangon, majd visszahúzván a lány dereka mellől a kezét helyezte azt a másik térde fölé, és emelkedett fel a pad ülőkéjéről. Nem lépett el a pad mellől, háttal állva, megtorpanva gondolta végig, mit is mondott...merthogy, tulajdonképpen, ha nem is jelezte egyértelműen, tudatta a lánnyal, ő okítja, ha szeretné.

Közel egy teljes percig álldogált némán, majd fordította oldalra a fejét...nem tekintett hátra, mert nem szeretett volna szemkontaktust kialakítani.
- Azok, akik szerint elegendő az elme és a lélek edzése, balgák! A Varázsvilágban mindenki pálcával szab értelmet igazának, de anélkül csak egy senki a sok közül!
Újabb komoly ítélethozatal, és szemléleti kép, ezúttal azonban az egész Varázslótársadalommal szemben. A Mardekáros fiú soha nem tartozott azon emberek közé, akik ne mernének szót emelni arról, amit valójában gondolnak. Persze voltak esetek, amikor a szavakat el kellett rejteni a legmélyebb bugyrokba, mert azok nem tartoztak senkire...de a nyilvános gondolatokat nem volt miért visszatartani. Másokra sértő? Nem jelentett semmit, mert a szív, és az ész azt diktálta...Igaz...

Midőn az utolsó szavakat is kiejtette, ismét a padokkal szegett pázsit közepére lépett, majd azon lépéskombináció állásába helyezkedett, amelyet percekkel ezelőtt megszakított…Feszes és kemény mozdulatokkal folytatta az edzést, olykor oldalra pillantván, Woodrow elmegy, avagy marad-e...

[[ Davis Perry ]]

[ Davis Perry ]

Amikor újra Davisre nézett, a pillanat töredéke alatt jött rá, hogy lebukott. Nem volt elég a hideg arc, a színtelen ajak, szemei elárulták a fiúnak gyengeségét, a kétségbeesetten rejtegetni próbált érzelmeit. A fiú szeme hidegen villant meg, jelezvén elárulta magát előtte. Ordítani akart, elbújni, elrohanni, elsüllyedni a föld alá, vagy annál lejjebb.
A másik arcon megjelenő gunyoros félmosoly a lelkéig hatolt. Kinevette… Apró fintor, szemmel alig érzékelhető, ezen már nem tud változtatni. Nem, ez rossz megfogalmazás. Ezen sem. Mint ahogy egy millió máson, amit legszívesebben meg nem történt eseménykényt könyvelne el a törékeny emlékezetben, száműzve olyan mélyre, ahonnan soha, senki nem tudja előhívni, és a mostanihoz hasonló állapotba juttatni.
Perry elhúzta a kezét, jelezvén, tartsa meg magát, Rá nem számíthat tovább. Felsóhajtott, és egyik karját maga mellé helyezve támaszkodott meg. Nem várta, hogy segítsen neki, akkor esett volna össze újra. Már maga az imént lejátszódó közjáték is túl sok volt. Ha a fiú mégegy „rossz” mozdulatot tett volna, felháborodva kérné ki magának, akkor is, ha a szíve mélyén örülne. Nem, nem szabad még egyszer hiú ábrándokat kergetnie, nem tagadhatja meg a már felvett tulajdonságokat, pláne nem a vért, a származást, mely nem engedtette vele, hogy gyengének, és igazi nőnek állítaná be. Eleddig is tökéletesen elvolt magában, miért törne ki, ha mindene megvolt, amit csak akarhatott, mások szemében pedig a tekintély, melyet megjelenésével sugárzott a környezetre. A Jéghercegnő, miként a háztársak elnevezték a háta mögött, nem törhetett meg. Sem most, sem máskor.

Davis közlésén meg sem lepődött, ám miután újra megforgatta magában a szavakat, kezdett újfent elgyengülni. Akarva-akaratlanul is megfordult a fejében, hogy a zöldszegélyes megtaníthatja. Nem, nem, az lehetetlen. Szeme sarkából nézett Rá, aki hátat fordítva ejtette el a kétértelmű szavakat. Óhatatlanul egyenesedett ki, és fonta össze vékony karjait maga előtt. Tartása a zárkózottságot, a kételkedést sugallta, ujjaival lágyan dobolt, jelezve, fontolóra veszi a felkínált lehetőséget, ám az ajkak még nem nyíltak szólásra. Az esze, és a szíve harcolt ellene, ahogy lenni szokott, mindegyik mást súgott. Az egyik, azt, hogy most menjen amíg tartja magát, a másik, hogy maradjon, mert a szíve mélyén maradni akar.

A vékonyka ujjak ökölbe szorultak, a lány arcán dacos kifejezés ült meg, ahogy megemelte a fejét. Davis újra megszólalt, s a lány kelletlen, de igazat adott neki. Ha azon az éjszakán tud egy fogást, most nem csúfítaná el karját a hosszú seb, melyet gonosz kezek ejtettek rajta.
Már nem rejtegeti, akárhányszor rátekint, az emlékek egyre kevésbé fájnak, az érzések tompulnak, de az Ő arca szemernyit sem halványul. A lány lehunyja a szemeit, mielőtt könnyek szöknének abba. A heg, melyet Davis feltépett újra sajogni kezdett. Az álca azonban most kitartott. A fiú amúgy is háttal áll, hacsak nem lát hátrafelé, semmit nem tud a lelkében dúló tusákról.

Mélyet sóhajtva állt fel, amikor a Mardekáros folytatni kezdte az edzést. Egy pillanatra végigmérte a fiút, tökéletes mozgását, a kemény, dekadens tartást, az elszánt arcot, majd karjaival megtámaszkodva állt fel, bár lábai először remegni kezdtek, immár elég erő volt bennük, hogy megtartsák testét.
- Megtanítasz rá? – szólalt meg vékony, dallamos hangon. Nem, nem fog vele ridegen beszélni. Már nem képes rá. A hangnem nem barátias, nem tolakvó, de nem is oly jeges, mint eddig volt. Az álcája már úgyis odavan, előtte hiába titkolózna. Karbafont kézzel kutatta a fiú lélektükreit, és várta a reakciót…

[{ Julia Woodrow }]

{ Julia Woodrow }

A padok által szegélyezett epicentrumba érvén a komor tekintetű, rideg jellemű Mardekáros fiú úriasnak ható mozgása hirtelen, mintha megváltozni látszott volna…Teljesen átszellemülten, szinte lassan, könnyed mozdulatokkal helyezkedett el alapállásban, majd helyezte egyik kezét a törzse mellé, felfelé fordított, ökölbe szorított tenyérrel, míg jobbja egyenes tartásban, maga előtt, a törzse középvonalában, nyílt tenyérrel pihent meg. Mintha arcának marcona vonásai is lágyultak volna abban a pillanatban, ahogyan ismét az edzés oltalmazó szárnya alá bújt…úgy festett, itt az tudott lenni, aki valójában…nem pedig az, aki a gyilkos, és hírhedt maszk mögött rejtőzik. A jegesen villanó, lélekbemaró íriszek helyét egyfajta nyugalmas, megfontolt pillantás vette át…a szálas, morózus vonások pedig egyszeriben kisimultak, mintha odabent, a civódó lelket semmi sem nyomná…semmi nem marná, és tépné apró darabokra. Akik ismerték Davis szörnyű múltját, akár a régre, akár a közelre gondolunk, tudhatták, ez lehetetlen. Annyi trauma érte rövid élte során, amely egy átlag embert évtizedei során sem…talán ez volt az oka…mi több, talán ez az oka annak, hogy ennyire szeszélyesen változott olykor a jelleme. Pár hónapja még mosolyogni is képes volt, aztán az élet feketelevese ismét rányomta a billogot az elkövetkezendő időkre.

Fejét előre szegvén várt ki…szinte percekig csak állt úgy, ahogyan elhelyezkedett…közben íriszei szemei sarkába vándorolván kémlelték, hogy a padon magára hagyott Hugrabugos lány miként is fog majd reagálni az elhangzottakra. Minthogy az még kábán hevert, és éppen erőt gyűjtött a feltápászkodáshoz, a fiú lélektükrei a távolba révedtek, kutatván a délután fellegekkel borított horizontját…Aztán, szinte a semmiből lendült teste, és vette fel az ütemes, és feszes mozdulatokból fakadó ritmust. Látható volt, hogy a küzdősport, amelyet évek óta művelt, és tanult, inkább önvédelemre szolgál, mintsem ártani másoknak. Természetesen, aki ellenségesen lép fel, annak kellemetlen élményben lehet része, mert jobbára rándulással, legrosszabb esetben pedig akár halállal is szembesülhet. Veszélyes, mégis művészi mozgás, amely nemcsak arra tanít meg, hogyan védd magad…hanem az önkontrollra is, amelyre igen nagy szüksége volt az Éjfekete Árnynak. A gyász okán megválasztott ruházata után aggatták rá ezt a nevet…legalábbis hallotta már pár szájból, noha röhejesnek tartotta.

Az edzés folytatását aztán egy mély sóhaj törte meg, melyet Woodrow hallatott, ahogyan talpra állván, egyensúlyozva próbálta megtartani magát. Gyenge volt még, az előző sokk nem tisztult ki belőle, ez érezhető volt. Davis most nem állt le, töretlen folytatta, amit elkezdett, ám tekintete többször vándorolt arra, kinek percekkel ezelőtt segített. Aggódott volna érte?…nem, az lehetetlen…nem lehet, hiszen miért tenné…vagy mégis? Maga sem tudta, és nem is akarta megérteni…csupán feledni szerette volna azt a pillanatot, amikor a lélektükrök egymásba forrtak…minél hamarabb, minél mélyebbre temetve. Aztán a Mardekár házát erősbítő ruházatának neszezését a lány dallamosan csengő hangja szakította félbe…a mozdulatsor abbamaradt…ismét. Davis tartásában maradva bámulta a fák lombkoronájának lágy ringatózását…és morfondírozott, hogy miért is ajánlotta fel, amit. Ezzel óhatatlan több időt kell majd együtt töltenie Woodrow-val, ami nem biztos, hogy megkönnyíti a dolgát. Annak pillantásakor valami megmozdult odabent, és a kihalt, korhadó bensőt valami egészen új ölelte körbe…nem kellett volna megrángatni Merlin szakállát azzal, hogy még fel is ajánlja, találkozzanak minden egyes nap…esténként. Mégis kicsúszott az ajkain…talán, hónapok óta most először nem gondolta végig, mit is ejt majd el. Lehunyván a kékellő íriszeket hajtotta le fejét, majd ismételten kinyitva azokat méregette a lassan zöldbe boruló földet. Halk sóhajt hallatva eresztette törzse mellé a kezeit, majd felegyenesedvén, leszegett fejét oldalra fordítván pillantott a tőle alig pár méterre állóra.
- Valóban tanulni szeretnéd? Lesz benned annyi akarat, kitartás, hogy ne add fel az első okítás után…esetleg az első komolyabb regulázást követően?
Költői kérdés, hiszen az idejét nem szerette volna fecsérelni…mindazonáltal, ezzel önmagát is nyugtatván adta meg az esélyt a visszalépésre. Amennyiben a válasz nem, úgy sikerülhet távol maradni, és ezzel megőrizni azt, amit eleddig felépített…ha a válasz mégis igen lenne? Attól a perctől kezdve válik majd érdekessé a két fél között leledző, jelenleg stagnáló valami.

A jövő most Woodrow kezébe vándorolt, noha az már egyszer kifejtette, mit is szeretne…megvolt az esélye megfontolni, ha esetlegesen túlontúl gyorsan döntött volna. Davis szenvtelenül, nem törődvén azzal, hogy esetleg zavaró lehet kémlelte a kékellő lélektükröket sajátjaival…tekintete komoly volt, mégsem az a jeges, vad, mint eleddig…

[[ Davis Perry ]]

[ Davis Perry ]

Gondolataiba temetkezve, látszólag elég erőt gyűjtve, ahhoz, hogy elhagyja a padot ült tovább. Tekintete a semmibe révedt, kavarogtak az érzések, a gondolatok. Egyszer, másszor Davisre pillantott, majd újra el, mint akit nem is érdekel, miféle különös változáson ment át az elmúlt pár percben. Vonásai kisimultak, tartása könnyedebb, mégis feszes, férfias, erőt sugárzó volt. Ritka, hogy ennyi időt tanulmányozzon valakit, most mégis megtette. Szeme sarkából pillantott Rá, amikor íriszei egy kósza pillanatra találkoztak a másikéval. Davis elfordult, Julia pedig homlokát ráncolva csóválta meg a fejét.
Nem kellene itt lennie. A fiú olyan érzéseket ébreszt benne, amelyeket nem lenne szabad. Nem tudná elviselni, ha újabb csalódás érné, azt már nem…

Nehezen szólalt meg, talán ezért is sikerült a hangnem olyanra, amilyenre. Lényegében, teljesen mindegy volt már.
Karbafont kézzel várta a választ azon gondolkozva, hogy vajon jól döntött e, és hogy Davis komolyan gondolta e a dolgot.
A fiú megmerevedett a tartásban. Julia összehúzott szemekkel kutatta a másik tekintetét, ám az elveszett az égre emelvén. Apró fintor, lefogadja, hogy vissza fogja mondani a dolgot. Lehunyja a szemeit, és próbál nem érdeklő kifejezést magára ölteni. Az álca félig meddig takar is, meg nem is. Nem érti… miért? Szíve meglódul, mint valami gyermeki izgalom, ül ki rá a kíváncsiság. Lelke mélyén azt kívánja, hogy ne szívja vissza…
Halk sóhaj hagyja el Perry ajkait. A lány még lélegezni is elfelejt. Mióta sóhajtozik? Felvonja a szemöldökét, dacos-elszántan nézi, ahogy az leengedi a karjait, és oldalra fordítja fejét.

Megkeményítette vonásait, a fiú szavai után. Tudom, hogy nem túl erős a fizikumom, de nem fogok visszakozni. – fut át az elméjén. Eddig összefont karjait szétválasztotta, és nem nézvén a mardekárosra tűrte le a pulóver ujjait, ismételten elrejtve szem elől a heget, mely ösztönözte, hogy éljen a felkínált lehetőséggel. Nem verekedni akar, hiszen nő, csak… egyszerűen megvédeni magát…
Fejét megemelve nézett Davisre, és cseppet sem meglepő módon találta szembe magát annak fürkésző lélektükreivel. Bár nem volt hozzászokva, de állta a pillantást, mely szinte égette, és keresztülfúrta a rideg maszkot, amit visszaerőltetett az arcára.
Nem szólalt meg, a szája sarkában megbúvó jellegzetes félmosoly, mely olykor-olykor idegesítően hatott, most inkább a lágy, de kivehetetlen oldalt képviselte. A vele szemben álló nagy valószínűséggel nem tudta volna megállapítani teljes bizonyossággal, hogy gunyoros, vagy szelíd. Szerette ezt a kettős élt, amikor maga a megtestesült kiismerhetetlenség, és meg nem lehet mondani, mire gondol, vagy mire készül.

Amikor megmozdult végre, egyenesen a fiú szemébe nézett, és indult el felé. Nem tudta miért, egyszerűen hajtották a lábai előre, mintha amaz egy delejt küldött volna rá, hogy sétáljon oda hozzá, nyugodt, kimért, lassú léptekkel. Mintha direkt húzta volna, az időt, pedig nem szándékosan tette, amit tett…
Elszállt minden félelme, amikor közvetlenül mellé ért. Feltekintett Davisre, és nagy sokára megszólalt, ugyanazzal a dallamos hanglejtéssel, mint az imént.
- Nem fogok megsértődni, vagy megfutamodni, ha arra kerülne sor, hogy meg kelljen szólnod, amiért valamit nem úgy teszek, ahogy kellene. – Ennél egyértelműebben ki sem fejezhette volna, hogy bizony komolyan gondolta, az iménti szavait. Sőőőt… Soha komolyabban…

×Matt×


Cica, cicám… Tőlem akár így is hívhat, nyávogni azért nem fogok… Nem tudom, vélhetőleg ez a megszólítás azért nem egy embernek nem tetszik. Én sem rajongok érte, de elviselem… és nem törődök vele.

- Nem, nem zavar, de arra sem szeretnélek buzdítani, hogy így hívj…

Felállok, és nem messze tőle leheveredek a fűbe. Szokásomhoz híven gondolkodni kezdek… Sok mindenen, sok mindenkin. Lecsukom a szememet, és a gondolataimba merülök. Ahogy a gyengéd szellő végigsimít bőrömön, kicsit összerázkódom, és hirtelen a múlt képeit látom magam előtt. Visszaemlékezem arra, hogy milyen is voltam az ő korában… Előtörnek az emlékek, mosolyogni kezdek. Igen, a szép, problémáktól mentes múlt. Mennyi minden változott… Hány embert vesztettem el, mennyi barátomnak vélt személyben kellett csalódnom… Persze, ha ezek nem történtek volna meg, nem lehetnék az, aki vagyok. Komolyabban veszem a dolgokat, és talán túl korán felnőttem. Úgymond „gyermekkorom” sohasem volt. Mindig mindent egyedül kellett csinálnom… és azóta is csak magamra számíthatok, ha baj van… De miért gyötrődöm még mindig ezen? Már megszoktam rég, ez az én életem, ez az én sorsom. A szellő tovább fújdogál. Kellemes érzés, ahogy a csupasz vállaimhoz ér. Megnyugtató, és ellazító. Kényelmesen elnyújtózom a fűben. Közben a srác is odasétál hozzám, és leül. Hm… mintha bocsánatot kérne… aztán meg magyarázkodni kezd… Először fel sem fogom, mit beszél, aztán pár pillanattal később, mikor sikerül visszatérnem a jelenbe, megértem, és kissé csodálkozva felpillantok. Szóval csak azért volt velem ilyen, mert rajzolt. Érdekes… De rendben, elfogadom, elvégre én is utálom, ha megzavarnak írás vagy rajzolás közben. Felülök, majd a napfénytől hunyorogva ránézek.

- Értem. Nos. Amennyiben ezt bocsánatkérésnek szántad, elfogadom. Különben meg… én nem szoktam pletykálkodni, ezt jól gondoltad. Egyébként sem vagyok a társaság közepe. Szerencsére.

Hasra fekszem a fűben, kezembe veszek egy könyvet, és olvasni kezdem. Fejemben közben gondolatok tömegei cikáznak… Valami értelmes kérdést is keresek, de nem… semmi sem jut az eszembe. Csak reménykedni tudok, hogy a fiú megtöri a kínos csendet…

[{ Julia Woodrow }]

{ Julia Woodrow }

Az egyetlen Perry sarj leszegett fejjel, mégis Woodrow-ra emelt kékellő íriszekkel álldogált, melytől pillantása talán kicsit morózusabbnak hatott, noha jelenleg valóban olyan lágyak voltak a vonásai, mint egy átlag embernek. Nem kis szó, hiszen tőle szokatlan volt ez, jobbára csak azt a bizonyos, évek kemény munkája által megedzett acélos maszkot szokta mutatni a külvilág felé…rideg…töretlen…kemény…ez pedig éppen elegendőnek hatott ahhoz, hogy senki ne szólítsa meg, ne akarjon közeledni. Úgy festett, a mai napon megint elrontott valamit, mert a lány nemhogy égnek meredt hajjal, megtépett idegekkel és lélekkel menekült…hanem ott maradt, és állta a tekintet tüzét. Davis nem mozdult, nem ő volt az, akinek most lépnie kellett…átadta a kvaffot a másiknak, így jelenleg a várakozás reszortja maradt csupán rá. A Hugrabug házát öregbítő leengedte pulóvere ujjait, majd a kérdésen való merengést követően emelte meg tekintetét. Halovány mosoly villant a rózsaszín ajkak szegletében…gunyoros? Szelíd? Teljesen mindegy volt jelen helyzetben, a fiú nem merengett el rajta, vajon miért, és minek szól…mert szinte Woorow lelkéig hatolón figyelte annak minden rezdülését. Nem tartott a másiktól…de a szavak most fontosabbak voltak mindennél…elvégre hibát vétett, amikor segítségét ajánlotta. Szóban nem mondta ki, de burkoltan megbújt a sorok között…és olybá tűnt, _Ő_ észrevette a rejtett szavakat.

Aztán a lány kilépvén indult meg az irányába…Davis továbbra sem mozdult, nem volt a szívbajosok társaságába sorolható…ha a másik akar valamit, majd úgyis kiderül, ha odaért hozzá. Percek óta ugyanabban a tartásban leledzve várta a következményeket…és a jövőre kiható választ. A lágy lépések közben a Woodrow oldala felőli szemöldökét megemelvén jelezte nem értését, amaz miért lépdel irányába. Nem mintha zavarta volna a dolog, mindenesetre furcsának tartotta. A csendet megtörvén dallamos hang csendült, oly választ sugallva, amelyre a fiú számított. Olyat, amelyet bensője legmélyebb bugyra akart…ő azonban nem volt hajlandó elfogadni ezt a tényt. Minthogy segítséget ő ajánlott, nem visszakozhatott…már nem. A választ követően villantotta meg jeges tekintetét, melynek célpontja Woodrow lélektükrei voltak.
- Legyen!
Azzal ismét a távolba révedve emelte meg fejét, és mérte végig a kastély sziluettjeit. Egyetlen szavával rendezte döntését, amely tulajdonképpen már az ajánlat ejtésekor biztos volt.
- Egyetlen szabály!
Derengett fel a hűvös, érces hang ismételten.
- Egyedül jössz…mindig egyedül! Nem kell nézősereg, nem kellenek barátnők, nem kellenek zavaró tényezők!
Itt ismét visszaszegte kékellő tekintetét a lányra.
- Csend és nyugalom! Így lehet a legjobban tanulni, valamint okítani!
Pár percnyi feszült csend következett…a másik fejében talán megfordult, hogy most következik a hegyi beszéd…miszerint a fiú nem akarja, hogy a lány meséljen erről valakinek…ne szólítsa meg az iskola falai között, nehogy lebukjanak…de nem érkezett a gyermekies dorgálás. Davis-t nem érdekelte a nagyérdekű publikum…sem azok véleménye. Pár ember volt, akitől szavakat fogadott, és hallgatott is azokra, de ez nem volt elmondható a diákság nagy részére. Azok többsége pletykálkodó idióta volt, hasonlatos valami házsártos vénasszonyféleséghez. Úgy is tudta, hogy a tanításról hamarosan regék fognak zengeni…de nem érdekelte…
- Holnap kezdünk, ugyanitt! Ne késs…
Nem fejezte be a mondatot, de érezhető volt annak lejtéséből, hogy bizony van folytatása. Amennyiben késel, elbuktad az aznapi gyakorlást…

Azzal az égboltra tekintve mérte végig a nap állását, és próbált következtetni az időre…megzavarták, és már nem lett volna olyan az edzés, mint amit szeretett volna, de nem fejezhette be, mert belekezdett. Nem volt az a típus, aki belevág valamibe, aztán ha elmúlt a varázs, akkor odébbáll. Ismét felvéve az alapállást lendült bele immáron sokadszor a mozdulatokba, eldöntvén, ha szólni kell, sem fogja megszakítani tervezetét…Woodrow, ha akart maradhatott, és nézhette, esetleg kérdezhetett…vagy akár távozhatott is, mivel már tudta az első találkozás idejét, és helyét….

[[ Davis Perry ]]

[ Davis Perry ]

Nem tudta, mi célja van azzal, hogy a fiú mellé lépdel, és úgy közli vele a mondandóját, de valamiért jó volt. Ezt a gondolatot azonban a testet öltött pillanatában száműzte azok mellé, melyekkel nem akart, vagy nem mert foglalkozni. Davis egész lénye azok közé tartozott, melyekkel nem mert foglalkozni. Mégis itt volt, és felé lépdelt. Szája sarkában apró félmosollyal, melyet a világért sem engedett volna, hogy felfedjen, mit is jelenthet. Talán még Ő maga sem tudta. Vagy ha igen, igyekezett minél jobban elrejteni azt a kíváncsi tekintet elől. Feszélyezte, hogy Davis íriszei az övéibe fúródtak, de nyugalmat, és megdönthetetlenséget sugárzott arca, ezen most nem tör át olyan könnyen, mint a múltkor.
Határozott szavai után aprót villant a tekintete, nem tudta ezek után mire számítson. Meggondolja- e magát a fiú, vagy sem?

Félrebiccentett fejjel figyelte a reakciókat. Perry jeges tekintetét egy pillanatra nem értette ugyan, aztán ahogy megszólalt, már nem is érdekelte. Jól megszokott fintorral, egyelőre hang nélkül viselte a hangnemet, magát szidva, mint a bokrot, hogy mi a fenének kellett neki barátiasra vennie.
A szabály szóra felkapta a fejét. Hihetetlenül rossz szokása, hogy ha azt mondják neki, nem, szinte száz százalék, hogy csak azért is, azt teszi.
Ez azonban olyan volt, amit ha akart volna, sem tudott volna megszegni. Arcára visszakúszott a félmosoly, kivárt egy kicsit, nem akart rögtön cáfolásba kezdeni. Élvezettel figyelte, hogy a vele szemben álló azért valamiféle válaszra vár.
Ajkai tovább görbültek a gunyorosság határát tapintva, hűvös, az előzőhez cseppet sem hasonlító hangon szólalt meg.
- Azt hiszem, ami a társaságot illeti, kissé el vagy tájolva. – fintorgás, fejét áthelyezte balról a jobb oldalára, és így feltekintvén folytatta. – Nem szeretem magam körül a zsivajt, a felesleges beszédet, és a szavaiddal élve a nézősereget.
Szemvillanásnyi ideig fagyosan nézett a fiúra. Szinte kikérte magának, hogy amaz meggyanúsítja ilyen gyermekies dolgokkal.

A másik mondatot nem óhajtotta kommentálni, túl élénken élt még az emlékezetében a pár nappal ezelőtti közjáték, nem akart belőle vitát, bár akárhogy is nézzük, most is a fiú találta meg Őt itt, nem keresvén szántszándékkal a társaságát. Sőt, mielőtt idejött volna egyenesen látni sem akarta. Ám a Sors, mint mindig, most is közbeszólt. Ha minden így halad tovább, az elkövetkezendő időkben gyakorta lesznek egymás társaságában.
Aprót sóhajtva lépett egy lépést hátrébb.
- Nem szokásom késni. – a hűvös íriszek újra a másikéba fúródtak, majd újabb lépést tett hátra, végül sarkon fordult, és visszament a padhoz a talárjáért, meg a táskáért. Haját hátrarázva bújt bele, kínosan eligazítva minden szálat, hogy tökéletesen álljon. Magában feljegyezte, hogy holnap nem felejtse el összekötni valamivel, végül a táskát is átvetette a vállán.
Davis felé fordult, aki újra belemélyedt az edzésbe… Talán maradhatna még. Erőszakkal megkeményítette vonásait, majd újra ellazította azokat. Táskájából kivette a könyvet, melyet az imént rakott el, azt magához szorította, és fejét felszegvén
- Akkor holnap… - biccentés a mardekáros felé, végül egy újabb félmosoly, és egy alig hallható – Szia... – nem mondott mást, felesleges lett volna. A könyvet szorongatva indult el könnyed léptekkel a kastély irányába…

[”Másnap]

”Másnap

{ Julia Woodrow }

Háló

Újabb hűvös, komor kora tavaszi délután köszöntött a híres-neves Roxfort Boszorkány és Varázslóképző szakiskolára. Borús fellegek terpeszkedtek szerte a horizonton a kékellő égboltot eltakarván, hirdetvén a közelgő záport jövetelét. Az legalább elmos dolgokat…a természetnek szerencséje van, hogy megújulhat, és hamvaiból új életre kelhet. Az embereknél az eső legfeljebb éreztetheti a megtisztulást…de azt is csak igen kevesek számára.

Az egyik ötödéves Mardekáros hálóban egy fiatal fiú álldogált csendesen a nagyvilágra nyíló ablakok előtt, a távolba révedve. Társai már meg sem lepődtek szerelésén, amely lassan valóban a védjegyévé vált, hiszen más „színekben” látni sem lehetett, csak akkor, ha a kötelező iskolai viselet miatt szürkét is öltenie kellett. Éjfekete póló, melyet egy kabátszerű felső ölelt körbe, hátán valamiféle felirattal, amely az avatatlan szemeknek semmit sem jelentett. Éjfekete nadrág, egy furcsa, csat nélküli övvel kötve, melynek nyelvén egy arannyal futtatott szál hirdette annak igaz mivoltát. A cipő sportos, mégis ugyanazt a komorságot árasztó, melyet maga a teljes ruházat. De miért is ne lenne rideg az öltözet, ha annak viselője pontosan ennek a vonulatnak a megrögzött híve? Persze akaratlan, nem is olyan régen ez másképpen volt…de ami volt, elmúlt…és most csak a jelen számított minden keserűségével és fájdalmával.

Igen, Davis álldogált a hálóterem ablaka előtt, merengvén…vagy éppen az önnön rideg, és visszatükröződő tekintetét mustrálva, melyre rávetült a karnisról langy szellőtől táncoló sötétítő árnyéka is, mintegy eltakarván a fél arcot…vagy legalábbis homályba fedvén azt. Külső szemlélőként nem lehetett eldönteni, a tizenéves kor derekát taposó vajon melyiket, és mikor fürkészi, mindenesetre már közel negyed órája szobrozott ott teljes mozdulatlanságban. Amit az ablak felületére vetülvén látott, jól tükrözte kettős énjét…az időjárás pedig már csak hab volt a tortán. Arcának egyik fele örök sötétségre ítélve, ahogyan élete is…de talán volt remény, amelyet a fiú már oly régen feladott…halk nesz…apró mozdulat, amint a karok leereszkedtek a törzs mellé. Ideje volt indulni, hiszen késni nem szabad, a pontosság pedig igen fontos erény.

Davis hónapok óta először, de elmerengett rajta, hogy mire is készült tulajdonképpen, visszaút azonban nem volt, mert szavát adta. Azt megszegni pedig önmaga elárulását jelentette volna számára, ami megengedhetetlen. A jobb mutatóujja lassan vándorolt a fekete nadrág anyagán, egészen az oldalzsebig, ott megérintve azt. Apró dudor jelezte, minden a helyén…

A Park

Nyugalmas léptekkel sétált a Park azon eldugott kis zuga felé, ahol tegnap botor, s meggondolatlan módon tett felajánlást…maga sem értette miért, de megtette. Nem zavarta különösebben a dolog, inkább arra kapta fel a fejét, hogy elmerengett ezen a tényen, és az elmúlt este folyamán többször is megfordult a jelenetsor az elméjében. Nyugtalanítólag hatott, mert eleddig semmi sem kavarta fel…ez pedig megmozgatott benne valamit…főleg az, hogy az említett Hugrabugos hölgyemény képes volt állni azt, amitől mások a falra másztak…Őt magát. Arról a pillantásról már nem is beszélve, amit aléltságában eresztett meg felé…ott rejtőzött a kékellő íriszek mélyén valami megmagyarázhatatlan…valami…de nem, az lehetetlen. Nem láthatta, biztosan csak a mélázás volt az oka.

A padokhoz érvén megállapodott, majd az égre szegezte tekintetét, és lehunyván szemét mozdította először jobbra, majd balra a nyakát, mintha meg akarta volna azt roppantani. Aztán villant a jeges tekintet a kastély irányába, arra, amerről érkezett…az okítandó vajon érkezik-e…vagy késni fog…

[[ Davis Perry ]]

[ Davis Perry ]

- A hálóban -

Komor tekintettel álldogált a tükör előtt…
Haja hátrafogva, csupán két hosszabb tincs maradt szabadon, egyik a jobb, másik a bal oldalán. Ruhája, maga a megtestesült sötétség. Fekete mindene, a nadrág, a póló, és a melegítőfelső is, melynek ujjain két fehér csík halad le a válltól egészen a csuklókig.
Hidegkék íriszeiben gyanakvás, és feszélyezettség leledzett. Még mindig nem értette, miért ajánlotta fel a fiú, hogy ha óhajtja, megtanítja. Aztán meg, önmagának ellent mondva fanyalog. Egy pillanatra megfordult benne, hogy el sem megy, aztán apró fintorral nyugtázta, hogy ha ezt megteszi, ideje lesz testőrt fogadni, mert Perry holtbiztos kinyuvasztja.

Ránézett az órájára, teljesen időben volt. Lassú, kimért léptekkel sétált az ablakhoz, és bámult ki a tavaszi égboltra. Elmerengett azon, hogy talán mégis jobb lenne itt maradni. Félt… nem a fiútól, hiszen nem forgatta rosszul a pálcát, hanem valami megmagyarázhatatlantól, amely befészkelte magát a gondolatai közé, és józan eszét a háttérbe szorította. Már azon is csodálkozott, hogy ezúttal tudatosan fognak összefutni. Feltéve, ha Davis egyáltalán ott lesz.
Halkan sétált vissza az ágyához, ült le, és húzta elő azalól a fekete edzőcipőt, melyet egy hónapja küldtek neki a másik helyett. Gépies mozdulatokkal húzta meg a cipőfűzőt, és kötötte meg, majd tűrte el a megmaradt részeket, hogy még véletlenül se eshessen orra bennük.
Újra az órájára pillantott, elhúzta a száját, majd lecsatolva a míves kis ketyerét, az éjjeliszekrényre helyezte azt. Annak arany mutatói az időt jelezték, hogy indulnia kell.
Mély sóhajjal ált fel, és indult meg a háló kijárata felé…

- Útközben, majd a Parkban -

A Hugrabugos lány nem sok diáktársával találkozott, miután elhagyta a klubhelyiséget, és a lépcsők felé indult. Azokkal, akik megbámulták szokatlan külseje miatt, már régen nem foglalkozott.
Nem sietett, tudta, hogy ha csigalassan menne, akkor is időben oda fog érni. Nem szeretett késni, a későket pedig egyenesen ki nem állhatta. Újabb rossz tulajdonság, várni is utált…
Reggel óta elgémberedett ujjait összefűzte a háta mögött, és gyors mozdulattal kiroppantgatta azokat, megakadályozva, hogy később is fájjanak.
A kastélyt maga mögött hagyva fordul el a park irányába, és szaporázta meg lépteit, de csupán pont annyira, hogy ne ráérősen, de ne is sietve érkezzen.
Remélte, hogy Perry nem fogja keresetlen szavakkal illetni, vagy ha igen, nos a pálcája nála van. Szerencsés módon az összes ruhája úgy lett átalakítva, hogy a szemnek láthatatlan helyen, de mégsem akadályoztatva vihesse magával bárhová. Mivel önvédelmet nem tanult, pálca nélkül esetlennek, elveszettnek érezte volna magát.

Közeledvén a megbeszélt helyre, egy fekete sziluettet látott a padoknál. Davis már ott volt. Helyes. Nem akart várakozni, hogy úgy tűnjön, mint valami randevúzó kislány.
Zsebre tett kézzel haladt tovább, egyenest a fiú irányába. A jégkék íriszek megvillantak, amikor pillantása találkozott a másikéval. Ez csak egy edzés, semmi más, most nem fog sem megtörni, sem gyengének mutatkozni.
Félrebiccentett fejjel állt meg kétlépésnyi távolságra, és Perry lélektükreibe fúrta a sajátjait.
- Azt hiszem, nem késtem. – szólalt meg hűvös hangon. Köszönésképp egy biccentés, kezeit kihalászta a nadrágzsebéből, majd összefonta azokat maga előtt.
Nem mondott mást, csak felesleges pazarlás lett volna. Na persze, azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy a mardekáros sem híve a felesleges beszédnek. Hidegen, apró fintorral a szája szegletében pillantott fel a fiúra, várva, hogy az elkezdje az instrukciók osztogatását…

~Rómeó~

Komolyan mire is számítottam? Mire az elmúlt egy hónap után? Persze, hogy élvezi a helyzetet. Miért ne tenné? Megkapott. Megkapta Viki Hendersont, az egyetlen nőt aki képes volt neki nemet mondani.
Naivan neki adtam magam ő pedig... Kihasznált. Pedig tényleg azt hittem többet érez irántam annál, hogy csak egy, egy éjszakás kaland legyek a számára. De nem...
A legszívesebben lekiabáltam volna azt a jóképű fejecskéjét, hogy hogyan lehet ekkora szemét. De nem tettem. Nem mert rájöttem egy apróságra. Pontosan arra vár, hogy ezt tegyem. De nem! Nem szerzem meg neki ezt az örömet. Az ő fegyverével fogok visszavágni.
Ha most kiakadnék, akkor elérném, hogy boldog legyen, Boldog attól, hogy sikerült tönkre tennie, megtaposnia. Na de lássuk mit szól, ahhoz ha nem így fogok cselekedni. Ha a várt reakció ellentétét teszem, vajon ahhoz mit fog szólni?
Lassan elindultam felé. Olyan közel akartam hozzá kerülni, hogy egy apró mozdulat kelljen csak a csókhoz. Nem láthatott minket senki. Ez volt az egyik legjobb ebben a helyben. Így a csók sem lett volna tabu, de nem állt szándékomban megcsókolni. Nem. Csak idegesíteni akartam. Gyerekes bosszú, de jól esik az ember lelkének. Ráadásul pont egyezik Draco aljas kis játékával is.
Viszont nem álltam meg előtte. Mikor elértem a kellő közelséget, fogtam magam mellé léptem és lehuppantam a fűbe.
Enyhén nyirkos volt még a talaj, de engem soha nem zavartak az ilyen apróságok. Rátámaszkodtam a kezemre és mikor úgy éreztem kellően elgondolkodtattam Dracot az iménti viselkedésemmel megszólaltam.
 - Szóval már hozzám szólsz. Mivel érdemeltem ki ezt a megtiszteltetést?
Sajnos még mindig ott volt a sértettség a hangomban. Annyira nem tudtam palástolni az érzelmeimet. Mert, igen, a legszívesebb tényleg leordítottam volna a fejét csak hogy jobban érezzem magam, de azzal mit értem volna el? Semmit.

[{ Julia Woodrow }]

{ Julia Woodrow }

Az egyre szürkülő égboltról leemelvén tekintetét szegte azt az iskola ódon, helyenként mohával lepett falai felé, hogy megtekinthesse, Woodrow képes lesz-e időben érkezni, avagy idejekorán feladja az edzés kemény mivoltát. Davis szemeiből a jól megszokott hűvösség áradozott, csoda, hogy pillantása nyomán nem fagyott meg a környezete…az ürességet bámulva egy meglehetősen fanyal fintor ült ki a vöröslő ajkainak szegletébe, amely akkor látszott csak halványulni, amikor a lány sziluettjei felderengtek az egyik nagyobbacska fenyő tűlevelei között. A csapáson baktatva közeledett a padok által körbeölelt fakó gyepszőnyeg irányába, ahol a fiú is álldogált. A Perry csemete törzse mellett lógó karjai lassan kúsztak fel a mellkasához, és fonódtak össze azelőtt. Ahogyan azt mondta, nem hozott senkit…noha a Mardekáros attól nem tartott, hogy a lány társasággal fog érkezni. Tény, tegnap a biztonság kedvéért azért ezt is megemlítette, mint szabályt, de az igazat megvallva akárhányszor futott össze a Hugrabugos teremtéssel, soha nem látott az oldalán senkit. Pedig, férfi szemmel tekintve rá cseppet sem volt rútnak mondható, épp ellenkezőleg…tapasztalta magán is, nem egyszer mustrálta végig tekintetével. Formásnak hatott, szinte már-már túlontúl annak, mintha abból a célból jött volna a világra, hogy hirdesse az emberi küllem szépségeit…noha kékellő íriszeiből sokszorta sugárzott az a gyilkos tekintet, ami a fiúra a tükörből szokott meredni. Ennek ellenére volt benne valami…hűvös…mégis szenvedélyes, vad…

Az ötödévét taposó Davis egy álmatag pislantással verte ki az elméjében feltornyosuló gondolatokat, hiszen ilyenek nem fordulhattak meg a kemény kobakban. Az lehetetlen….nem tekinthet rá úgy, mint egy nőre…az kizárt…nem, hiszen…nem szabad. Újfent villantak a lélektükrök, akár egy beretva, oly élesen, és vágva a másik pillantását. Woodrow zsebre tett kézzel slattyogott, egyenesen felé. Davis a fejét megrázván tudatosította magában, a lánynak nem csak edzést kell tartania, hanem viselkedési formákat is. Szemei folyamatosan követték a másik mozgását, nem törődve azzal, hogy az zavaró, esetleg tolakodó.

Két lépésnyi távolság, ennyi maradt kettejük között, amikor a Hugrabugos megállapodott…oly közeli, oly hívogató…és mégis távoli. A lány feje oldalra biccent, majd szinte lélektépőn csendül a hűvös hang. Davis továbbra sem emelte el tekintetét, csendesen veszett el a másik lélektükreiben…azon merengett, miért a fejtartás? Ennek is vannak jelentései, viszont túlontúl sok, hogy abból bármit le lehessen szűrni. Mélázásából, amelyet jeges maszkja takart, a lány szavai húzták vissza, majd annak köszöntő bólintása.
- Helytelen szavak!
Dörrent az érces hang, majd egy pillanatra ismét a természet neszezése lett úrrá a páros között..
- Soha ne számolj annak, akinek nem tartozol elszámolással! Olykor annak sem szabad, akinek igen!
Enyhe okító hangnem…Woodrow nem tartozott a fiúnak beszámolással az idejéről, még akkor sem, ha jelen pillanatban Davis, mint tanár, jobban mondva mester díszelgett. Nem volt köze a másik életéhez, csupán annak egy apró részéhez. Komor tekintettel jutalmazta, majd hátat fordítva annak lépdelt a padokkal szegett pázsit közepére. Ott megfordulván bólintotta a lánnyal ellentétes irányba a fejét, jelezvén, az is tegyen így.

Amennyiben Woodrow is mellé lépdelt, úgy halovány, nagyon halovány mosollyal az ajkain tekintett annak szemébe. A mosoly cseppet sem volt gúnyos…ellenszenves…meglepő lehetett.
- Bemelegítünk, nem fog ártani! Lekocogunk a Csónakházhoz, de az utolsó métereket erőteljes tempóban teljesítjük!
Azzal pár lépést oldalazván vett enyhe lendületet, és indult meg az említett hely irányába…tudta, hogy a lány állóképességén javítani kell, mielőtt bárminek is nekikezdenek…hát, a kocogás egy kis sprinttel a végén a legjobb bemelegítés volt, amit felvázolhatott jelen helyzetben. Vér ide, vér oda…a törékeny fizikumot meg kellett edzeni…persze nem csorbítván annak szépségét, csak kissé megerősítvén, hogy ne történhessen meg még egyszer, ami a tegnapi nap folyamán.

Ahogyan felvette a tempót, hagyta, hogy Woodrow mellé kocogva haladjon mellette…oldalra pillantva jelezte, hogy jelen helyzetben nyitott a beszélgetésre, ám ő nem fog kezdeményezni. Egészen másnak hatott idekint, mint odabent órákon, a folyosókon…vagy bárhol…mintha felszabadultabb lett volna valamelyest, és nem terebélyesedtek volna válla felett a múlt árnyékai…pedig ott kísértettek…nem volt menekvés előlük…

[[ Davis Perry ]]

[ Davis Perry ]

Zsebre tett kézzel, lassú, mégis nyugodt léptekkel sétált a fiú felé. Annak tekintete hűvösen villant vissza rá. A lélektükröket egy pillanatra sem eresztve, egyenesen előtte állt meg, két lépésnyi távolságot tartva, jelezvén, ez a határ közöttük. Innen, csak hátrálni lehetett, közeledni már nem. Ettől a momentumtól ugyan nem tartott, ám érzékei mégis azt sugallták, jobb lesz ez így. Fejét oldalra biccentve nézett fel rá, és öntötte szavakba azon gondolatait, melyek szerint, meg ne próbálja amaz megróni, mert nem késett. Alig látható biccentés, amolyan köszönésféleképp, majd a hűvös tekintet, a hófehér maszk megmerevedett a tartásban teljes nyugalmat árasztva.
Gyorsan érkezett a kontra, még maga is meglepődött. Helytelen szavak? Ugyan, csupán előrelátó. Túl sokat okította már a zöldszegélyes ahhoz, hogy inkább megelőzze a következőket. Ajkain újfent megjelent a jellegzetes fintor, mintegy tudatosítva magában, hogy az elkövetkezendő időkben, melyet együtt fognak eltölteni az edzés ideje alatt, bizony fog kapni, egy s mást.

Az okító hangnemre enyhített a fintor szorításán, ám az még mindig úgy csücsült a szájszegletben, mintha odatapasztották volna. Igaza volt, mint mindig, ám esze ágában sem volt ezt kimutatni. Egy apró bólintás, jelezvén, tudomásul vette a szavakat, azoknak jelentését, de semmi több. Nem akart visszaválaszolni, felesleges időpocsékolás lett volna, és az ember nem kezd el olyannal vitatkozni, aki segítséget nyújtott neki.
Még mindig nem tudta hova tenni a tegnap történteket, az ájulást, majd Perry karjai közt való ébredést, s a lehetőséget, melyen talán botor módon kapott. Amint Davis hátat fordított neki, megcsóválta a fejét. Elméjébe újfent olyan gondolatok másztak, melyeket el akart feledni, temetni örökre, ám a tegnap este újfent megingatta. Nem… nem..  Lemondó sóhajjal lépett a fiú mellé, és biccentette fejét abba az irányba, melybe az is. Nem kellett beszélniük ahhoz, hogy pontosan tudja, mit kell tennie.

Amit a mozdulatsor után tapasztalt, olyannyira meglepte, hogy az arcára íródott. Egy kérdő pillantás, és a szemek rebbenés utalt arra, hogy nem érti, miért mosolyog a másik. Önkéntelenül tekintett le magára, hátha rajta volt valami mosolyognivaló, ám ruhája s az összkép ugyanúgy nézett ki, mint ahogy percekkel ezelőtt elhagyta a hálót.

Szemöldökét felhúzva fúrta íriszeit a másikéba, kutatva valami jelentés, esetleg jelzés után,  de nem talált semmit. Hűvösen villantak meg a kék lélektükrök, jelezvén nem tetszését, és ezzel egy időben tűnt el az iménti fintora, s vette át helyét egy görbülés, mely akár mosolynak is beillő volt. Elfordította fejét, és összeráncolta a homlokát. Nem szokott Ő ilyen gesztusokat.
A fiú újra megszólalt, közölvén a bemelegítésnek hogyanját, és mikéntjét.
Na igen, egyértelmű volt, hogy nem fognak fejjel a falnak rohanni, ám a lány mégis fürkészőn bámulta. A távval nem volt baja, annakidején, míg nem történt az a bizonyos eset, jó volt az állóképessége. A magány, az állandó idegesség, rossz alvás, s maszk, melyet „elkészített”magának legyengítette.

Perry oldalra kilépve indult meg, egy apró sóhaj, és a megbeszéltek szerint követte a Csónakház irányába. Mellé érve kocogott csendesen, felvéve azon tempót, melyet a másik diktált. Egyenletesen szedte a levegőt is, ahogy annak idején tanították, tudta, takarékoskodnia kell az erejével, hiszen visszafelé spint várja az utolsó métereken. Versenyszellem telepedett rá, visszafelé milyen jó lenne lefutni. Jelen állapotában azonban maximum arra lesz majd képes, hogy tartsa vele az iramot, esetleg mellé kerülve, fej-fej mellett haladjanak majd.
Kocogás közben nem nézett se jobbra, se balra, próbálta kitisztítani elméjét, elterelni azon dolgokról, melyekről nem akart tudomást venni. Ráér majd foglalkozni vele, ha maga lesz, és senki nem zavarja. Pár méterrel később, már csak a tájat figyelte, szabadnak érezte magát, és könnyűnek, akár a régi szép időkben. Tekintetét oldalra futtatva tűnt fel, hogy a másik is megváltozott az elmúlt idő alatt. Tartása egyenesebb lett, vonásai már nem voltak olyan morózusak, kisimult, mintha a megkönnyebbülés érzése rá is átragadt volna.

Amikor Davis oldalra pillantott, akarata ellenére elmosolyodott. Hosszú idő óta talán ez volt az első igazi mosolya, persze „Julia-san” nem túl széles, de épp eléggé kivehető, hogy a másik láthassa azt. Talán meglepte a fiút vele, talán nem, nem pillantott rá többször. Előrefordítva a fejét lélegzett mélyeket, és szívta be a tavasz immáron érezhető létét.
Nem szólalt meg, csak a mosolya árulkodott pillanatnyi, és hirtelen jókedvéről. Már mindegy volt, hogyan lesz tovább, egy pillanatra boldog volt, és most csak ez számított…

[{ Julia Woodrow }]

{ Julia Woodrow }

A várbástyaként szolgáló, jegesen rideg tekintet úgy foszlott szerte a másodperc egy töredéke alatt, mintha az élet megtalálta volna azt a fegyvert, amellyel a hatalmas ormokat egyetlen csapással le lehet rombolni. Persze az egész csupán egy pillanatig tartott, de Woodrow részese lehetett a nem mindennapi dolognak…úgy láthatta Perryt, ahogyan nagyon kevesek, a múlt homályába vészve. A halovány, szinte alig tapasztalható emberi megnyilvánulás meglepte a Hugrabug házába osztott lányt, látszott a kékellő lélektükrökben, hogy nem hitte el, amit megtapasztalt. Pedig megtörtént…valóban…oly apró volt, oly váratlan, hogy Davis sem várt másféle reakciót, jól tudta ő is…erre egyetlen módon lehet reagálni. Woodrow végigmérvén magát próbált rájönni a miértre…nem jött rá arra, hogy nincs miért, nem is volt…sem más…egyszerűen csak egy apró, rég elfeledett érzelemfoszlány. A fiú maga sem értette, hogy nosztalgiaképpen tette-e, amit tett…esetleg más vezérelte. Egyszerűen jött, és megtörtént, nem volt mögötte szándék…csak valami megmagyarázhatatlan. A kékellő villanásból érezni lehetett valami élt, mintha a lánynak nem tetszett volna, amit lát, esetleg másképpen értékelte azt, ahogyan kellett volna.

Davis ezután ejtette szavait, mellyel felvezette, hogy miképpen fognak bemelegíteni…és azt is, hogy nem a találkozási pont lesz az edzés helye. Legfőképpen a Csónakház, és környéke. Hiába, a Mardekár címerét büszkén, és joggal viselő még mindig oda járt ki a legszívesebben. Talán a hely misztikuma, a köd, a rejtelmek…talán valami más. De ott el tudott merülni abban, amivel éppen foglalatoskodott. Kevesen jártak ki oda, alkalmas volt, hogy magányba fojtva életét tevékenykedhessen.

Pár sasszézással véve lendületet iramodott meg, cseppet sem gyors tempóban. Az, amellyel haladt, valóban joggal volt kocogásnak nevezhető, és afféle felvezetésnek a későbbiekre. Alig pár lépést kellett csak várnia, hogy Woodrow beérje, és immáron egymás mellett haladva küzdjék le a távot. Érdekes momentumként hatott…most ébredt rá Perry is…mellette szaladt egy Hugrabugos…talán nem is mellette a legjobb kifejezés, mindinkább a vele. Hiszen tetszett, vagy sem, de most együtt voltak…persze edzésértelemben…de ízlelni kellett a helyzetet magát, mert Davis már hónapok óta nem állt le senkivel közösködni, még csak szóváltásra sem. Mi több, elég szép névre tett szert a jelleméből fakadóan. Amikor Woodrow oldalra tekintett, akaratlan látta őt a szeme sarkából…nem figyelte a lányt, csupán beleesett az a látószögébe. Természetesen érdekelvén, mit akarhat tekintett oldalra jómaga is. Halovány mosoly húzódott a lány meggypiros ajkaira, mintha…nem, az nem lehet.
~ Megint kezded az agonizálást…nem kell morfondírozni…nem szabad! ~
Régen merengett már efféle dolgokon, és zavarba ejtő volt a tény, hogy ezek ismét a felszínre törtek. Azt tudta, soha nem fog úgy engedni, mint annakidején…mert nem akarta, hogy…Eszmefuttatásából a lány rántotta vissza azzal, hogy elfordította tekintetét. Jómaga is így cselekedett, mert nem akarta, hogy értetlenül merengjenek rá.
- Az első mosoly a legnehezebb, de vigyázni kell, mert azzal veszélyes vizekre evezhet az ember!
Buggyantak ki a szavak két ütemes levegővétel között, melyet nem követtek újabbak…úgy festett, a lány boldog…talán felsejlett benne valami régi emlék…nem tudta…és akkor eszmélt fel…Ő kezdte a beszélgetést. Ráadásként már megint igencsak kétértelmű monológgal a háta mögött…de nem törődött vele, hiszen tudta, akarva-akaratlan, de több időt fog eltölteni Julia társaságában, azt pedig szótlanul csak az idióták tűrhetik…jómaga pedig nem erősbítette azok sorait…