Park

[A fene esne Harrybe, hogy legalább mondta volna, hogy hová megy… vagy szólt volna, hogy megy és mikor jön… De semmi… semmi…]

[Harry]


*Ron unottan sétálgatott a parkban. A nap elég kellemetlen eseményei zakatoltak a fejében. Hermione ismételt kirohanása, Ginny elkeseredett dührohamai… Hová lesz ez a világ? Merlinre… minden csaj megőrült… S most még a legjobb barátja sem volt sehol, hogy legalább vele kibeszélhetnék, a zizzent lányokat. De persze, hol volt ilyenkor Harry? Na hol? Hát igen, azt Ron is igen szerette volna tudni… De persze, kedves barátja erről elfelejtette mind őt, mind bármelyiküket tájékoztatni.
Napok óta értetlenül álltak a dolog előtt, hogy végül is hová tűnt a kiválasztott, a kis túlélő?*

-   A fene esne Harrybe, hogy legalább mondta volna, hogy hová megy… vagy szólt volna, hogy megy és mikor jön… De semmi… semmi… - fortyogott magában Ron.

*Ilyen és ehhez hasonló kedves gondolatok cikáztak a fejében, miközben tovább baktatott a parkban. Mikor elindult, még egész szép idő volt. A Nap picit előbújt a zord és morózus, enyhén szürkés színű felhők mögül, s megvilágított egy-két füves részt az iskola területén. Számtalan virág örömmel vette az apró fényözönt. De, ahogy telt az idő, a felhők egyre sötétebb függönyt vont az égboltra. Lassan olyan zárt lett a felhőtakaró, hogy a Nap nem volt képes kibújni mögüle. A szél fel erősödött, s csúnya viharfelhők gyűltek Ron feje felett. Ez, nem csak átvitt értelemben volt értendő. S ami grátisz volt az egészre, hogy eleredt az eső… Már csak ez kellett a mai naphoz. Ron, most már teljesen kikészült. Dühösen, mérgesen és sértődötten vett irányt a Roxfort felé.
Futásnak eredt, s nem is figyelt, hogy ki vagy mi van körülötte. Gyors léptekkel iramodott a suli felé. Futott, futott. Egyszer csak egy puha dolognak szaladt neki. Visszapattant róla, és padlót fogott. Jelen esetben a sáros, vizes füvet.*

-   Ó, hogy az a magasságos Merlin. Te nem látsz a szemedtől. Most nézd meg, tiszta sár lettem. – dühöngött, miközben próbált feltápászkodni a földről.

*Akkor nézett csak maga elé, mikor már talpon volt és felmérte a károkat, amik érték. Hát igen, eléggé sáros lett. Hátul deréktól lefelé, plusz a táskája alja és oldala, a tenyere. Ennek következménye képpen a talárja is, mert rögtön végig simított magán, hogy lesimítsa a ruháját, s lássa hol is lett sáros. Persze keze nyomán végig az lett.
Felemelte a fejét, hogy szemügyre vegye ki volt, aki nekiütközött. Mikor meglátta a vele szemben álló, szintén sáros illetőt, iszonyatosan ledöbbent.*

-   Te… te-te-te-te vagy az? Hol az égben voltál eddig? Merlin gatyájára, már azt hittük, hogy beléptél a fejnélküli lovasok közé. Vagy tudom is én, Piton elásott a fúriafűz tövébe. – igen, az illető nem volt más, mint Harry, aki kb, két és fél hete nem adott barátainak semmilyen életjelet. – Legalább nekem szólhattál volna, hogy hova a fenébe mész, hogy megmondhassam a lányoknak. Ne tudd meg mennyire aggódtak. Főleg Ginny.

-   Erről jut eszembe, őt meg jól otthagytad hallod e. Együtt vagytok, - amit persze nem néztem teljesen jó szemmel – majd se szó, se beszéd lelépsz és ott hagyod a húgomat. Szerinted, hogy érintette ez? – fakadt ki Ron.

*Napok óta gyülemlett benne a feszültség. Nagyrész Harry miatt, de benne volt a Ginnys ügy, és természetesen Hermionet sem hagyhatta ki a sorból, és a bál kérdését. Most kiborult a bili. Ron minden dühe teljes egészében Harryre szakadt.
Ron kicsit lenyugodott, majd úgy folytatta tovább barátja felé a kérdés áradatot.*

-   Akkor mesélj csak merre is jártál eddig? Se órán, se a klubhelyiségben nem láttalak. Este néha hallottam, mikor beosontál a hálóba, de mire megszólaltam volna a függönyöd el volt húzva, reggel, meg soha nem sikerült korábban kelnem, mint te. Na ki vele. Mit csináltál eddig?

*Tekintetét a még mindig sáros, kicsit dühös és megdöbbent Harryre vetette, s várta, hogy barátja megfelelő indokkal álljon elő, s magyarázatot adjon a több hetes távollétére.*

[[ Davis Perry ]]

[ Davis Perry ]

Csendesen követte a fiút, amikor az sasszézva nekiiramodott. Elég volt pár nagyobb lépés, és beérte, majd együtt futott vele…
Együtt…
Egy pillanatra elkomorodott a hófehér arc, megkeményítve a lágy vonásokat. Nem lesz ez így jó… Nagyon nem…
Mélyeket lélegezve próbálta kitisztítani elméjét, elásni mélyre az olyan gondolatokat, melyekkel nem akart foglalkozni. Edzés van, semmi más. Ismételgette a mantrát magában, és pár méter után meglepte, hogy működik is. Valamivel felszabadultabban, elszakította tekintetét az ösvényről, melyet eddig bámult, és a tavaszodó tájat kezdte figyelni. Meglepve tapasztalta, hogy a futás levette válláról az éves terheket, könnyedebb, szabadabb lett.

Életében hosszú idők óta először, érezte ilyennek magát. Szabadnak, és könnyűnek, mint akinek soha, semmi problémája nem volt. A lelke mélyén tudta, hogy ez nem igaz, de nem akart vele foglalkozni. Most a pillanatnyi érzés volt, ami számított, senki, és semmi más. Elfeledhette, erre a kis időre minden gondját, baját, kikapcsolhatta állandóan kattogó elméjét, melyben olyan gondolatok is megültek, amiknek nem lett volna szabad, hogy utat találjanak a szíve felé.  Ütemesen kocogott Davis mellett, lábai tartották azt a tempót, melyet a fiú diktált. Nem túl gyors, de nem is lassú.  Mondhatná azt is, hogy pont megfelelő. Egy kicsivel gyorsabban futnának, és nem bírná a visszafelé beígért sprintet. Lehet, hogy így sem fogja, bár egyelőre jól érzi magát…

Lélektükreit oldalra szöktetve a szeme sarkából pillantott Davisre
Hogy megváltozott, amióta kint vagyunk. Mennyivel kisimultabb lett az arca, s egyenesebb a tartása… Vajon miért ilyen morózus? Soha nem láttam még senkivel beszélgetni, mindenki menekült a közeléből… Pedig, nem rossz ember. Ha az lett volna, nem segített volna rajtam tegnap, és most nem futnánk együtt. – Elfordította tekintetét, és előre nézett, hogy véletlenül se eshessen orra egy kiálló gyökérben. A fiú bizonyára nem vette észre, meredten nézett előre, nem láthatta.
Kissé oldalra fordítva a fejét, újra megnézte magának a mardekárost. Tekintetük találkozott egy kósza pillanatra, és a lány elmosolyodott. Nem tudta, miért, mi váltotta ki belőle a gesztust, egyszerűen csak jött, gyorsan, és mindent elsöprően… Nem törölte le a rózsaszín ajakról a mosolyt, így haladt tovább, amikor a másik váratlanul megszólalt.

Fürkészően kutatta az íriszeket, hátha többet ki tud olvasni azokból, mint amennyit Davis mondott. A görbülés szélesedett amikor ráeszmélt, hogy a másik beszélgetést kezdeményezett. Egy pillanatra lehunyta a szemeit is, de csak azután, hogy megnézte, biztosan nincs-e előttük valami odakeveredett tárgy, melyben hasra eshetne.
Az első mosoly…  Felnyitotta a kék lélektükröket takaró szemhéjakat, és oldalra pillantott.
- Előtted nem félek mosolyogni. – szólalt meg dallamos hangán, melyből talán több volt kivehető, mint egy szimpla megjegyzés. Nem szívta vissza a szavakat, felesleges volt. Ha félreéri, hát csak rajta, nem érdekli. Ha már úgyis együtt fognak tölteni pár órát, jobb lesz, ha hozzászokik a hirtelen váltásokhoz. Mint például ez is. Lehet, hogy egy perc múlva már újra fintorogni fog, és szótlanul halad tovább, de az is lehet, hogy nem. Elszakította a pillantását, és úgy haladt tovább…
A görbülés tovább szélesedett a gondolatra, mennyire kiismerhetetlen tud lenni, ha akar. Davis bizonyára nem tartotta normálisnak, hogy magában mosolyog, ám a hirtelen jött boldogság olyan hatással volt rá, melyet nem tudott, és nem is akart elfojtani. Túl régóta viselte a maszkot, igazán megjárt neki, egy cseppnyi öröm.

Lélektükreit visszaemelte a fiúra. Beszélgetni szeretett volna vele. Jobban megismerni, ha már egyszer vele tölti a délutánját. Ugyanakkor félt is tőle, még mindig, mióta először találkoztak.
- Te is elmosolyodtál az előbb. – jutott eszébe hirtelen. – Akkor a veszélyes vizekre való evezés rád is érvényes. - egy pillanatra elfordult, majd vissza. -  Bár, ahogy elnézem, te nem félsz senkitől, és semmitől… – remélte, hogy Davis nem kezd el neki, papolni, hogy mit szabad, és mit nem, és hogy törődjön a maga dolgával, vagy valami hasonló. Csupán kíváncsi volt… tekintetét el nem szakítva várta a választ, vagy a megrovást, hogy maradjon csendben. Igazából nem is ezt akarta volt mondani, de olyan hirtelen buggyantak ki a szavak belőle, akár az imént ajkai görbülése…

[{ Julia Woodrow }]

{ Julia Woodrow }

A lassú kocogás alatt az égbolt kékellő mivolta egyre jobban kezdett átcsapni szürkés árnyalatokba, ezzel félhomályra ítélve az alant húzódó varázsvilágot. A horizonton pedig, ha szakadozva is ugyan, de fekete fellegek gyülekeztek, hirdetvén a közelgő vihar mindent elsöprő közeledtét. Nem úgy festett, hogy nem egy afféle átvonuló zápornak néz elébe a Roxfort, és annak hatalmas birtoka. A gomolygó felhőtakaró lassan kúszott előre, kebelezvén mindent, mi útjába került. Azt a nap sugarai helyenként dacosan szaggatták át, melyektől a távol úgy festett, mintha hatalmas, aranyló fátylak borultak volna a világra az égbolt fellegeiből. Davis csendesen kocogott szavai elejtését követően, és kékellő íriszeivel a természet ezen csodáját mustrálta, megfeledkezvén egy pillanatra a külvilágról. Merengéséből a mellette szaladó ütemes lélegzetvételei rántották vissza a valóságba…Woodrow-ra láthatóan ugyanúgy hatott a természet megannyi szépsége, és az azt körbeölelő mérhetetlen nyugalom, akárcsak a Mardekáros évfolyamtársára. Teljesen megváltoztatta, mintha nem is önmaga lett volna…olybá festett, nem csak a fiú legmélyebb bensője rejtett szörnyű titkokat. Az eleddig jeges tekintet felolvadt, helyét pedig egy majdhogynem pirospozsgás arc vette át…mosollyal itatva. Noha Davis meglepődött a látottakon, ezt nem mutatta ki…annak még nem volt itt az ideje, hogy együtt tudjon örülni másokkal…esetlegesen mutassa azoknak, éppen mit érez, vagy mi jár a fejében. Közeli volt még a kín, és a fájdalom, amely belülről emésztette őt a nap minden egyes pillanatában. Most is marta, csupán nem oly erőteljesen, mint amikor magányát töltve kóborolgatott magányosan az iskola falai között.

A Perry sarj ütemesen, lépésenként hallatott apró szusszantást…az első lépés alkalmával beszívta a hűvös, mégis végletekig  friss levegőt, másodikkal szintúgy, mintegy tágítván a tüdejét a sprintre készülődve…harmadik körben kifújta azt, majd a negyedikben szintén…és a művelet kezdte előröl. Rengetegszer volt már idekint az öt esztendeje alatt, és szaladta végig a távot, amelyet most bemelegítés gyanánt jelölt meg…ment neki végig sprintben is, noha annak leküzdése végére azért Ő is kapkodta a levegőt. Azonban most nem tehette, hiszen volt egy párja, akit nem ismert annyira, hogy tudja, az bírni fogja. A tegnapi nap mintegy jelzésértékkel mutatta, nem biztos a dolog…majd idővel minden bizonnyal kihagyható lesz a kötelező kör, most azonban még kelletlen, de szükséges volt.

Régen pillantott már oldalra, kutatván a másik tekintetét…kíváncsi volt, Ő vajon előreszegett fejjel kocog-e, a csapást méregetvén, avagy olykor lopva oldalra bámul. Furcsa volt, hogy kíváncsi erre, hiszen közel három hónapja megkapta nevelését, és azóta nem érdekelték az efféle dolgok. Nagy volt a szótlanság…percekig…és érdekes módon ez most zavarta a lelkületét…midőn oldalra vetette kékellő íriszeit, vette észre, hogy Julia ismét őt fürkészi, mintha mondani szeretne valamit…most azonban sokkal másabb „barázdák” telepedtek arcára. Lélektükrei és ajkai is mosolyogtak egyszerre, melytől az eddig is igéző tekintetű lány most még szédítőbbnek hatott. A látvány egyszerre volt borzongtató, és letaglózó. Előbbi azért, mert ismét megmozdult a jeges, marcona külső rejtekén valami. Utóbbi pedig a látványból fakadóan. Nem értette, ha a lány tud így is, akkor miért? Az igazat megvallva nem szeretett dolgokon túlontúl sokat elmélkedni, így felhagyott a mélázással. Abban a pillanatban csendült fel a dallamos hangocska, amely most inkább volt kellemes zene a füleknek, mintsem valami gúnyoros, lesajnáló. A szavak Perry lelkéig hatoltak…noha tartalmuk rá tekintve kedveskedő volt…Újabb mosoly, mely egyre szélesedett a meggypiros ajkakon.
- A mosoly nálam nem félelem tárgya…csupán eleddig nem volt miért okom azt tenni!
Válaszolta továbbra is érces hangon…egyenlőre nem engedett fel teljesen a másikkal szemben…annak ellenére sem, hogy mozgolódott benne valami megmagyarázhatatlan. Mégis jelezte felé…amióta ismeri, képes újra ívet csalni ajkaira.

A szavakat követően Julia ismét szót ejtett, mellyel immáron egyértelműen jelezte beszélgetési szándékát. Jelen helyzetben Davisnek is kedvére volt a dolog, hiszen nem szeretett volna a lány mellett csendesen tevékenykedni. Legalább egyetlen ember legyen, akivel szót vált az ezredéves falak között, vagy azokon kívül. A mondandó után jeges tekintet villant, melyet egy igen halovány mosoly követett…hacsak pár pillanatra is.
- Egész életünk során veszélyes vizeken evezünk!
Kezdett bele, miközben ismét a csapásra emelte tekintetét, melyen haladtak.
- A félelem az emberi létből fakad, nem tehet ellene senki. Aki azt állítja, soha életében nem félt, hazudik. Tény, az, aki elveszített már mindent, másképpen kezeli, könnyebben emészti, és siklik el mellette.
Szavai most is, mint mindig úgy hangzanak, komolyan gondolja, amit mond…és valóban. Ezzel jelezvén, benne is van félsz…de már nem érdekli…semmi sem érdekli…csak az, amit akkor, azon a napon megfogadott…

[” Ron]

” Ron

Az elmúlt két hét, és az a pár nap, amely tetézte távolléte, és barátaitól való elzártsága számát, ma véget ért, legalábbis, Harry úgy döntött, megpróbál visszatérni. Igen, a sokak által Üdvöskének és Kiválasztottnak nevezett, ám magát átlagos embernek tartó fiú elhatározásra jutott, eldöntötte, hogy immáron teljes értékű diákként tevékenykedik tovább az ezredéves falak között, megpróbálván emelni a Griffendél házának dicsőségét. Nem volt egyszerű, mert egyre többször érezte magát „furcsán”, mintha valami elfojtott agresszivitás lett volna úrrá rajta, ami ellen nem tudott tenni. Amikor rátört, nem volt önmaga…inkább valaki más…valaki egészen…Nem folytatta az elmélkedést, mert örült, hogy most jól érzi magát…kiegyensúlyozott. Lehet, hogy jót tett neki a magány…ennek ellenére nem bírta tovább azok nélkül, akik közel álltak hozzá…közel álltak a szívéhez.

Lassú léptekkel sétálgatott a Park kies, elhagyatott részén, fejét a talár kucsmájába rejtve, merengve, miként mondja el Ronnak, Hermione-nak és Ginnynek a távolléte okát, hiszen ez a három ember állt a legközelebb hozzá. Persze a többi barátja is fontos volt a számára, mégis, az említett trió alkotta azt a kört, akikért képes lett volna tűzbe tenni a kezét…gondolkodás nélkül. Ekkor tört rá az érzés, hogy amikor eltűnt, cserbenhagyta őket. Az ütemes léptek egyre lassultak, mígnem a fiú megtorpant. A földre szegvén fejét bámulta a zöldellő pázsitot, miközben sóhajtott egyet. Lehunyva szemét rázta meg a fejét, melynek hatására az arra húzott kucsma enyhén gyűrődött, hol jobbra, hol balra, jelezvén, viselője mozdulatait. Harry próbálta nyugtatni magát, nyugtatni a lelkivilágát, hiszen itt volt az iskolában, mindösszesen csak kerülte őket, mert nem szerette volna megbántani bármelyiküket is egy-egy rosszabb pillanatában. Azokból pedig akadt mostanában rendesen, mert valami megváltozott az utóbbi időkben…egy megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába, mind ahányszor rátört a keményebbik énje.

Halk koppanás neszezte meg az eleddig nyugalmas csendet…egy esőcsepp halt el talárján, majd újabb és újabb. A Potter család gyermeke megemelvén fejét szemlélte az előtte húzódó horizontot, majd vetette pillantását az égbolt irányába. A szemerkélő eső egyre erőteljesebben rázendített…de ez most nem számított. Harry maga sem tudta, miért, de úgy érezte, a természet is azt szeretné éreztetni, ma megtisztult. Mintha az eső elmosta volna belőle azt a valamit, amely arra késztette, hogy botor módon távol tartsa magát az emberektől. Halovány mosoly kúszott a meggypiros ajkakra, miközben a szemek ismét lehunyódtak. A fiú teljesen átadta magát az öt körbeölelő világnak…megfeledkezvén arról, hogy esetleg valaki láthatja is emelte oldalra a két kezét…szabadnak érezte magát, és újra boldognak. Már csak az hiányzott, hogy kiadhassa magából a feszültség írmagját is…arra készült, hogy elkiáltja magát, felszabadítván a civódó lelkét…már éppen beszippantotta a levegőt, amikor érezte, hogy valami megtaszítja.

Akaratlan tántorodott meg…próbált talpon maradni, az ösztönök ott éltek benne. Nem sikerült, pár lépést követően megrogyott a lába, és karjait előre szegvén dőlt előre. Felszántva a saras földet csúszott pár métert, melynek hatására teljesen átnedvesedett a ruhája, nem beszélve róla, hogy csupa sár lett. Pár pillanatig csendesen méregette a latyakot, bár jobbára csak homályt látott…szemét körbejáratván a környezetén vette észre a leesett szemüvegét is. Felülve nyúlt érte, majd helyezte vissza a fejére, mely után természetesen kíváncsiságtól itatva fordult meg, hogy szemügyre vehesse, ki volt az, aki felöklelte, bár annak káromkodása már sejtetni engedte. Mosolyogva vette tudomásul, hogy legjobb barátja az…aki hozta a formáját.
- Nem mondod Ron! Szerinted ez rajtam csokibéka máz?
Tekintett végig magán szavai közben…jobbára úgy festett, mint akin most zakatolt végig egy csorda házimanó, beletaposván őt a földbe. Ismét feltekintve barátjára kezdett felkászálódni, és ahogyan az várható volt, megkezdődött a dorgálás. Nem szólt, csendesen hallgatta a feldúlt lélekből feltörő szavakat…majd amikor Ron elhallgatott lépett közelebb hozzá…balját annak vállára helyezvén szólalt meg.
- Az, hogy mit tettem eleddig nem számít, kérlek, ne is feszegessük a témát. Egyszerűen örülök, hogy vége.
Halovány mosoly, amely leginkább erőltetettnek hatott, mintsem szívből jövőnek.
- Ne haragudj rám, hogy szó nélkül eltűntem! Nem akartam, hogy aggódjatok, de…
Elakadt a szava, majd leszegte a fejét…csendesen álldogált, most jutott el tudatáig Ron szava, amelyben Ginnyt említette. Felcsillanó, és bűnbánó szemmel tekintett ismét fel, miközben jobbjával lehúzta fejéről a kucsmát.
- Vele minden rendben? Hogy viselte a hülyeségem? Nagyon morcos?
Egyértelmű volt, hogy kiről is beszél…Ginnyről…aki iránt érezte azt a furcsa valamit. Annyi kérdés sejlett fel az elméjében hirtelen, és nem tudta féken tartani a nyelvét.
- És Mione? Ő jól van? Remélem nem haragszik rám!
Enyhe fintor…nők…biztosan kapni fog tőlük, ezt már elkönyvelte magában.
- Látom te nem viselted valami jól!
Apró, bűnbánó mosoly…eleddig Ron vállán nyugvó keze a pálcája után kezdett kutatni, hogy kissé rendbe tehesse a megtépázott külsejüket…

[[Harry]]

[Harry]

*Harry nagy nehezen összeszedte magát, s belefogott a magyarázatba. Ron remélte, hogy végre tisztán fog látni, hogy Harry miért is tűnt el. Remélte, hogy lesz benne legalább egy kis izgalom, hogy menni kellett valahová, harcolni, vagy csak tanult valami újat. Ehelyett… *

-   Még, hogy nem számít? Hogy ne feszegessük a témát? Cöhhh, lehet, hogy téged kellemetlenül érint a dolog, hogy beszélned kell róla, de ne tudd meg, mi mit álltunk ki.

-   Főleg Ginny és Hermione. – a Hermiones dolog az teljesen nem volt igaz, mert Ron, mostanában igen keveset beszélt a lánnyal, de jó volt kifogásnak. Azt mégsem mondhatta, hogy ő is betegre aggódta magát barátja miatt.

*Nyelt egyet, következett a Ginnys téma, amin Ron még jobban felidegesítette magát. Hisz nem is volt olyan rég, hogy Ginnyvel beszéltek, s hogy olvasta azt a bizonyos levelet, amit Harry írt a lánynak. Friss volt még a dolog, s ez is bántotta Ront. Ezért kifakadása, kicsit erősebbre sikerült, mint tervezte volna.*

-   Igen, Ginny baromi rosszul viselte a dolgot… teljesen kikészült. Ha nem lenne olyan amilyen, tuti, hogy nem bírta volna ki és.. és… és… Érted?! Remélem máskor, legalább annyit mondasz, hogy: Most megyek, és Csikócsőrrel körberepüljük a Földet, egy hónap múlva találkozunk. Vagy valami. – lassan a monológ vége felé, Ron kezdett teljesen megnyugodni, s mikor Hermionera terelődött a szó, egészen emberire váltott.

*A húga miatti idegességet, felváltotta a maga és Hermione miatti idegesség, s ez Ronra érdekes hatással volt. Hangja nyugodtabb, megfontoltabb lett. S a stílusa is egészen emberivé váltott.*

-   Ami meg Mionet illeti. Gondolom aggódott ő is érted, meg ilyenek. Hozzá kell tennem, sajnos elég keveset sikerült vele beszélnem az utóbbi időben. Ööö, túl sokszor veszünk össze. – tette hozzá, kicsit elkeseredetten. Majd Harry utolsó mondatán ismét kicsit felkapta a vizet.

-   Hogy én rosszul viseltem. Hát tájékoztatlak róla Harry, hogy én igen is jól viseltem. Csak az bántott, hogy nekem, mint legjobb barátodnak nem voltál képes szólni. – ez volt az, ami persze megint nem volt igaz. Hiszen Ron is teljesen oda volt, hogy hová is tűnt legjobb barátja. Nincs akivel megvitassa a mindennapos hülyeségeket, s nincs aki helyre pofozza közte és Mione közti vitákat.

*Majd Harryre nézett, s ekkor szállt el belőle végre minden feszültség. Elnevette magát, majd jól hátba veregette barátját, aminek persze az lett a következménye, hogy Harry mér nem csak elölről nézett úgy ki, mint akit csokiba forgattak, hanem jó pár sáros tenyérnyom is ékeskedett rajta. Majd, férfiasan megölelgette Harryt. Harry ezután előszedte a pálcáját, nagy valószínűséggel, hogy helyre tegye a sárkatasztrófát. Most már tényleg volt mit helyrehoznia.*

~ Emily – cicám ~

Húzza érte a száját, látom akkor is, ha csak lelkiekben teszi meg, fizikailag nem. A második lány, akinek nem tetszik ez a megszólítás: cicám. Lehet, hogy McGenyát idézi benne Ez van, legfeljebb majd mellőzöm. Mit is mondott, hogy hívják? Ja, Emily Dean… ebből az Em maradhat, esetleg Emi, a többi már túl hosszú lenne. Na nem a memóriám számára, csak éppen nem lehetne olyan hamar kimondani.
Érdekes ez a mosoly az arcán, mintha a múltba révedezne. Szórakozott félmosollyal tépek ki egy fűszálat, két tenyerem közé fogom, és fújni kezdem. Halkan sípol, mintha sikongana. Neeem, nekem teljesen elment az eszem! Mióta sikítoznak holmi élettelen fűszálak??? A kelleténél erősebben csapom a fűhöz rajzaimmal bélelt könyvemet, ahogy odébb rakom. Ez is csak a saját marhaságom miatti düh levezetésére kellett.
Talán egyszer barátok leszünk Emilyvel, de ahhoz vagy nekem kell még felnőnöm, vagy neki kell egy kicsit gyerekebbé válnia. Tényleg! Hamarosan itt a tavaszünnep és nekem még nincs kivel elmennem! Nem mondom, hogy nincs párom, mert párja csak a zokninak és a cipőnek van – ahogy anya szokta volt mondani –, viszont meghívhatnám Emet. Fix, hogy heves tiltakozást fog kiváltani a bigéből, de azért felteszem az eddig beszéltek alapján egyáltalán nem ideillő kérdést:
- Volna kedved eljönni velem az Ostarára?
Kölyökmosolyt mellékelek ártatlan érdeklődésem mellé. Ha akarja, poénnak veszi, ha nem, akkor 50% igen – 50% nem az esélyem. Meg sem próbálok előtte macsó szívtipró pasasként fellépni, mert átlátna rajtam, csak egy lüke kölyöknek tartana, az őszinteség azonban talán bejön a nőnél. Talán. Kistányérnyi szemekkel, félrebillentett fejjel lesem a hatást vagy a válaszát. Leengedem a fűszálat a szájam elől, és egy pillanatra félig elfordulok, mielőtt megnyikkanhatna. A nemrég tanult varázsigével egy vörös rózsát varázsolok elő egy frissen tépett fűszálból, majd mikor visszafordulok, a virággal nyomatékosítom a meghívást.
Nekem ugyan a fehér rózsa a szimbólumom, viszont annak nem tudom a varázsigéjét, kísérletezni pedig nincs kedvem, mivel élénken él emlékezetemben az átváltoztatástan terem falán lévő képsor. Már-már toporogni kezdek idegességemben, de még időben észbe idézem, hogy ülök. Meg egyébként is: a toporgás, körömrágás a gyengeség jele. Farmerom zsebe felé közelítenek kezeim, de a belém nevelt illem nem engedi, hogy zsebre rakjam praclijaimat, mikor lánnyal/hölggyel/nővel beszélgetek, az illető kilététől függetlenül. Félig magam mögé, félig magam mellé teszem kezeimet, ígyként kényelmesen hátradőlhetek. Lehajtott fejjel nézek rá, enyhén fölfelé. Sajnáltatni sem szeretném magam, hogy: nézd már, itt egy kis pöttöm másodéves, és velem akar eljönni a bálba, mert még nem sikerült egyetlen lányt sem fognia?! Ezért nézek rá egy kicsit bűvölően, de sejtem, hogy ez nem lesz túl sok hatással rá. Minden idegszálammal a feleletet lesem, teljesen Emire koncentrálva.

[”Ron]

”Ron

A hosszasra sikerült monológot…jobban mondva kérdéstengerré változott kifakadást követően halovány mosollyal szegte le fejét, hogy talárjának belső zsebében rejlő pálcáját előkutathassa. Megfogván a varjúszín viselet bal szegélyét húzta azt félre, majd nyúlt be az arra az oldalra varrt belső zseb irányába. Hosszadalmas művelet volt, Harry emiatt már rengetegszer elmorfondírozott rajta, hogy bizony nem ott kellene tartania a varázstárgyat, sokkal inkább valami külső zsebben, amely könnyebben cserkészhető be, ha szükség van rá. Még meg sem kaparintotta, amikor felcsendült barátjának a hangja…természetesen a dühkitörés amolyan vérbeli Ronosra sikeredett…az első mondatokat követően a pálcáért, talárral való dulakodás abbamaradt, és a Griffendél bajnokának tartott fiú kérdőn tekintett fel barátjára. Kissé kellemetlenül érintette, amit hallott…hogy a két leányzó teljesen kiborult…miatta.

Egy pillanatra mintha lelassult volna az idő Harry körül, mintha minden elhomályosodott volna, megnyúltak a kontrasztok…a múlt képei szöktek a szemei elé, az a nap, amikor úgy döntött, magányra van szüksége. Tisztán emlékezett rá, hogy nem sokat gondolkodott, nem tartotta szem előtt mások érzéseit, csak azt, ami neki az adott pillanatban jó ötletnek tűnt. Nemes egyszerűséggel, kihagyván a képletből legjobb barátait jutott elhatározásra, és cselekedett. Most pedig a saját maga által kotyvasztott, méregnek is beillő szer utóízeit ízlelgethette. Tudta, hogy rosszul tette amit tett…és nem lett volna szabad így…de…Merengéséből Ron szavai rázták vissza, azon szavak, amikor a Ginny féle kiborulás került taglalásra. Harry csak állt, és bamba képpel meredt barátja lélektükreibe, hallgatván a korholó szavakat. Jelen pillanatban nem tudott mit mondani…egyrészt, mert Ron nagyon belelendült, másrészt, biztos volt benne, ha meg kellene szólalnia, semmi értelmes nem jönne ki belőle. Legfeljebb valami hablaty, amivel csak még jobban összekavarna mindent. Most az egyszer áldotta Merlint, hogy Ron lobbanékony természet, és ha elkezd korholni, annak se vége, se hossza. Így legalább volt ideje összeszedni magát, és a gondolatait.

Amikor barátja az önnön érzéseit kezdte taglalni az eltűnéssel kapcsolatban, már tudta, lassan vége az orkánnak, és esélye lesz neki is szót ragadni. Egyenlőre mozdulatlanul állt, jobb keze a talár belső zsebében, míg balja annak szegélyét tartotta…nem akart mozdulni, mert úgy érezte, a töretlen figyelem most mindennél fontosabb. Elvégre nem olyan dologról volt szó, amelyet félvállról lehetett venni. Ron elhallgatott…feszült pillanatok következtek, igazából még Harry sem tudta, mi fog történni…faképnél hagyják…kap egy újabb szidalmat…sértődés…annyi minden kavargott benne, és láthatólag az előtte állóban is, hogy nehéz volt kiszámolni a következő lépést. Nagy kő esett le a szívéről, amikor barátja rápillantva elmosolyodott…akkor már tudta, egy ember bocsánatát elnyerte…persze a tüske biztosan ott lesz benne is…de idővel meg fogja érteni…hiszen a legjobb barát.

A vállveregetést követően Harry is elmosolyodott, és befejezte a mozdulatsort, amelyet még a korholás első szavainál indított meg. Kihúzta a pálcát a zsebéből, majd leeresztette azt. Ron ekkor lépett közelebb, hogy amolyan baráti ölelésben részesítse…igen, Ronaldnak soha nem volt túl nagy affinitása hozzá, hogy kimutassa amit érez…legalábbis egyes embereknél, bár ez inkább a lányok, mi több, egyetlen lány esetében többszörösen is igaz volt.
- Szóval veszekedtek?
Kérdezte sandán, majd vigyorogva folytatta.
- Mint egy igazi pár, nemde?
Tudta, hogy ezért megint kapna, persze már afféle játékos visszavágásként, így nem hagyta, hogy Ron bármit is tehessen, rászegezte a pálcát, majd elmormolt egy varázsigét. A barátjának ruházatán éktelenkedő sár hirtelen megkeménykedett…tény, nem olyan beton szilárdságúra, de úgy finoman kiszikkadt. Harry megemelte az egyik szemöldökét.
- Hopp!
Buggyant ki az ajkain az első értelmes, csodálkozást szimbolizáló szócska, majd színpadiasan a pálcájára tekintett, hogy Ő bizony jó igét mormolt el.
- Hát azért nem ártana, ha Hermione itt lenne!
Jelentette ki, majd a földre szegvén tekintetét merengett el egy pillanatra…aztán mintha megcsillantak volna a szemei, szabad baljának ujját emelvén jelezte, megvan az ige, amit az elméjében kutatott. Újabb mormogás, szinte alig kivehető szavak…a Ront lepő sár egyszeriben hamvadni kezdett, és porként pergett le a talárról, a tenyérről, és mindenhonnan, amit piszkított. Mivel a művelet sikeres volt, így önmagán is alkalmazva vetett véget a sáros életnek. Már csak poros volt, de az a legkevésbé sem hatott olyan kényelmetlennek, mint az előző állapot.

Midőn végzett, kérdő tekintettel merengett ismét Ronra…ám a mosoly elhalt ajkairól…azért a Ginny dologgal magyarázattal tartozott.
- Nézd Ron…Ginny és én…szóval Mi!
Megakadt, egy pillanatra körbeforgatta a szemét, hogy megtalálja a leghelyesebb szót…vagy, hogy egyáltalán szót találjon…mert tudta jól, barátja egyetlen dologra nagyon allergiás…a családjára.
- Kialakulóban van valami…valami fontos…és tudom, hogy most ezzel magam alatt vágtam a fát…de tudnod kell, nem akartam neki fájdalmat okozni! Ígérem, többé nem teszem!
A mondata vége felé már inkább a földet bámulta, sem mint barátja íriszeit méregette volna…ez is jele volt annak, hogy valóban bánta a dolgot, hiszen most, a végén döbbent csak rá, mit is tett…

×Matt…×


A fűben fekve olvasgatok egy könyvet, aminek a címét sem tudom, de még a szövegből sem jövök rá, hogy az melyik könyvem lehet, ugyanis jelen pillanatban nem nagyon fogom fel a szavak értelmét. Egy ideig magam elé bámulok, majd lehunyom a szemeimet, és csak egyszerűen élvezem a hátamra sütő nap melegét, a lágy szellő simogatását, és a friss levegőt. Egy ilyen nap után jólesik a pihenés. Kezeim a könyvön pihennek, ráhajtom a fejemet, és így próbálok ellazulni. Nem sokkal később csendes, halk sípolásra leszek figyelmes, felemelem a fejemet, és látom, hogy Matt egy fűszál segítségével adta ki a sípoló hangot. Elmosolyodom, majd mikor pár pillanattal később odébb vágja a könyvét, kissé felhúzom a szemöldökömet, nem értem, ennek mi értelme volt. Ideges lenne? Ha igen, akkor miért? Talán kérdezzem meg? Nem, nem fogom megkérdezni, nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni… Meg tulajdonképpen… Nem is érdekel annyira. Lassan felülök, lábaimat felhúzom, majd kezeimet összekulcsolva átfogom őket, és a tájat nézem. A csendet a fiú meglepő, és furcsa kérdése töri meg. Hogy menjünk együtt a bálra? Hm. Eleve a probléma ott kezdődik, hogy nem tudom, hogy el akarok-e menni rá, vagy sem. Rám mosolyog, és végre megmutatja az igazi énjét. Azt, aki valójában… egy gyerek. Ezek után nem akarom megbántani, ezért inkább csak magamban nevetem ki, de pár pillanatban később rájövök, hogy komolyan gondolta. Bátorsága ugyanakkor igencsak meglepett… Hirtelen elfordul, és átnyújt egy gyönyörű vörös rózsát. Le vagyok nyűgözve. Egy igazi gentleman, csak ez eddig nem tűnt fel. Ránézek. Eszméletlenül ideges, szóval gyorsan kellene valamit mondanom neki. De mit…? Nem tudok dönteni… menjek, ne menjek…

- Igazából nem döntöttem még el, hogy megyek-e…

Tovább gondolkodom, kissé kellemetlenül érzem magam, de ezt jól leplezem. ~Döntened kell!~ Döntenék, de mégis… Hogyan? Olyan nehéz… ~Gyerünk!~ Lehunyom a szemem, és még azelőtt, hogy felfognám, mit is mondok, válaszolok.

- …de…Oké.

Rövid, tömör válasz. Több most nem telik tőlem, sajnálom. Nem is tudom, miért mondtam igent. Talán azért, mert van ebben a fiúban valami különleges, és tulajdonképpen vesztenivalóm nincs…

- Viszont ne legyél büszke magadra. Ha nem mardekáros lennél, alapból kinevettelek volna a kérdés feltevése után.

Magamban persze először ki is nevettem, de aztán végiggondoltam, mi lehet a legrosszabb, ami megtörténhet… és nem találtam semmit.

- Biztos, hogy ezt jól meggondoltad?

Ezt a kérdést fel kellett tennem, elvégre a kérdése hirtelen, talán nem is kellőképpen végiggondolt kérdés volt…

[[Em ]]

Nagyon máskor

[Em ]

*Átadja a papírost, hogy a lány megtanulhassa az áhított nevet. Váltanak pár szót a kviddicsről, s lefixálják az edzésüket. Megbeszélik a CSKság előnyeit, s hátrányait, majd Em, egy kissé kényes témát érint. De Abb úgy gondolja, hogy végre ki kell adnia magából. Igaz, néhány napja Hannah ugyan emiatt nyaggatta, de neki is elmesélte. S miért ne tegy… Túl kell lennie ezen...
Ezen… végre túl kell lennie.
Nekikezd… nehezére esik…
Fájnak a szavak… nyúzzák, szaggatják a lelkét.
De mondja, és mondja… hisz nem tarthatja meg örökké magának ezt a dolgot.
Nem, ki kell adja, el kell mondja, meg kell könnyebbülnie. Most ez a fontos. Igen, ő maga…
S elmondja, elmeséli, mindazt, ami a lelkét nyomta. Elérzékenyült. Egy apró könnycsepp gurul végig az arcán. Nem, nem leplezi, hogy sír. Minek. Nem egy vas gólem ő, hogy ne legyenek érzései. Igen is vannak, és igen is nem szégyelli.
Sír… néz ki az ablakon, bámulja a szürkéből kékbe váltó eget… Az elálló esőt… De az az eső, ami kint elállt, most bent kezdett el esni.
Ott, ott bent mélyen… de mégsem olyan mélyen.
Csak néz, néz kifelé az ablakon és apró, gyémántokhoz hasonló cseppecskék gördülnek le az arcán, s követik annak hol éles, hol pedig puha vonalait.
Elég… meg elégeli, letörli őket. Emilyre tekint. Fürkészi a lány szemit, s hallgatja, hogy mit mondd.
~ Együtt érez, megérti… nem kérheti, hogy felejtsem el… igen ezt senki sem kérheti.~ Igazából nem is akarja elfelejteni. Miért tenné. Hisz, ez érzések azóta is ott élnek benne. Mélyen, egy apró fiókba zárva. Amelyet egy is ezüst kulcs zárt el végleg… végleg? A nagyvilágtól, s talán magától Abbeytől is…
Vajon, egyszer, lesz oka, hogy kinyissa azt a fiókot? Lesz ereje? Lesz értelme kinyitni?
De, most nem ez a fontos. Emily próbálja jobb kedvre deríeni. Igazából nem is kell, hiszen pár pillant, és kiadja magából az egészet… pár pillanat… pár… pillanat…*

-   Ööö, már, jól vagyok. – törli meg a szemét, s könny áztatta lélektükreit, már vidámabb színben emeli a beszélgető partnerére… lassan kimondhatja, hogy újdonsült barátnőjére.

*Aztán váltanak… a versek… igen a csodálatos versek, amelyek utat nyitnak, s amelyeken keresztül az ember kiadhat magából mindent. Sokan azt mondják, nehéz verset írni. Abb, úgy tartja, nincs is annál könnyebb, mint rímekbe önteni azt, amit érzel, azt amit gondolsz… bármit. Imád verset írni… de kell hozzá egy olyan állapot… nos, ami… ami kissé zaklatott, vagy túlcsordult… pozitív, vagy negatív dolgokkal. Úgy könnyű… úgy minden… minden könnyű.
Majd felajánlja a lánynak, hogy szívesen megmutat párat a művekből. Tény, hogy Róla szólnak… főleg arról, hogy mennyire megbántotta a fiú, illetve arról, hogy milyen sokáig… talán még most is, mennyire, de mennyire szerette… szereti őt…
Maga sem tudja, hogy vajon szereti e még…
Honnan tudná, hisz Azóta nem látta…nem beszéltek…
Azt sem tudja, hogy él e…*

*Aztán a versek eszébe juttatnak valamit… talán ő volt a bolond… szentimentális kis hülye? Meg kell kérdezze, s meg is teszi… Emily válaszol… igen… Egyetért… és láthatólag teljesen őszinte… Miért is hazudna, vagy szépítene bármit is, hiszen csak most ismerték meg egymást.
Biztos, hogy őszinte. És milyen… milyen jó dolgokat mond.*

-   Köszönöm. Ez most sokat jelentett nekem. – kellett, hogy mondjon valamit… valamit… kellett. S ez igaz is volt.

*Aztán felpattan, s várja, hogy ötletéhez csatlakozzon Em is. És csatlakozik, megindulnak, kisétálnak a szabad levegőre…
Milyen csodálatos minden. A friss eső illat, a zöldellő fű. Sár van… igen, de pont ezért maradnak a kikövezett úton. Nem sárban akarnak dagonyázni, csak sétálnak a friss levegőn.
Majd a mardis megszólal. ~ Merre menjünk?~ víz hangzik a fejében a kérdés.*

-   Szerintem sétáljuk itt a parkban, ahol köves az út… - válaszolt a lány.

*A két ifjú Roxfortos megindult a parkban egymás mellett. S nem csak a kinti növények frissültek fel, hanem szárba szökkenni látszott egy barátság is. A lányok eléggé egymásra találtak.
Ahogy sétáltak, Abb feltekintett az égre. Végig futtatta lélektükreit a boltozat minden, számára látható pontján, mintha memorizálni akarta volna, mintha örökre az emlékeibe akarta volna zárni az eső, a vihar utáni állapotot. Az ég csodaszép élénk kék színben pompázott, a Nap előbújt, eddig vastag tollpaplanja mögül, s még bátortalan sugarakat küldött a Roxfort-i birtokra, s a birtokon sétáló, még a vihar hatása alatt álló, kissé kótyagos diákokra.*

-   Em, azt mondtad, hogy megérted, hogy hogy érzek. Meg kérdezhetem, hogy te kiben csalódtál? És hogyan történt? – fordult a lány felé, s tette fel neki a kényes kérdést. – Azt is megértem, ha nem válaszolsz. – fűzte tovább mondandóját.

*Majd tekintetét előre emelte, s az előttük lévő fűtengert vette célba, s várta, hogy a lány bele kezd e a mondandójába.*

[[Harry]]

[Harry]


*Harry majdhogynem rezzenéstelen arccal hallgatta végig, hogy Ronból csak úgy ömlenek a szavak, s mindent, de mindent barátja fejéhez vág, ami az elmúlt hetekben történt. Majd Ronban alábbhagyott a szikra, s kisebb lánggal égett tovább, mikor kényesebb témák felé hajókázott, aztán ismét fellobbant, mikor a saját szemszögét magyarázta Harrynek, s meg akarta győzni róla, hogy őt persze nem s érdekelte, hogy Harry merre járt, csak az zavarta, hogy a lányokat neki kellett nyugtatnia… ez volt az a dolog, amit Ron már majdnem maga is elhitt.
Látszott a barátján, hogy neki sem lehetett könnyű az elmúlt két hét, de, azért ő még is tudta hogy hol van, meg mi van vele… mármint saját magával. S azt is, hogy Ronék is megvannak, s nem estek egyetlen kifejlett hegyi troll áldozatául sem.
Majd Harry, a Hermionés szálat kezdte feszegetni…

-   Mint egy PÁR? – az utolsó szavak robbanásszerűen szakadtak ki Ronból, s a hangerősség, amivel „kimondta” őket, szintén felértek egy szétrobbanó trágyagránáttal. – Megvesztél? Mi, NEM, ismétlem NEM vagyunk és nem is leszünk egy pár. Punktum. Hermione a barátom, és semmi több… csak a bálra… - de ezt nem is fejezte be… nem akart újabb okot szolgáltatni Harrynek… a megszólalásra.

Harry eközben Ronra szegezte a pálcáját, s ennek is betudható volt, hogy a fiú teljesen elhallgatott. Harry dörmögött valamit az orra alatt, minek hatására a sár, elkezdett szikkadni a ruhájukon, majd félkemény állapotban maradt…
A hatodéves grifis tett egy megjegyzést arra, hogy milyen jó is lenne, ha a trió harmadik tagja a parkban leledzene… s nem kéne itt szerencsétlenkedniük, ezt azonban Ron figyelmen kívül hagyta, most dühös volt… az egész világra.
Harry meglepődött, Ron nem kevésbé, majd újra próbálkozott. Ezúttal sikeresen. A sár megszáradt, majd könnyű porként Ron le tudta seperni magáról.

-   Azért megköszönném, ha nem rajtam gyakorolnál… Mi lett volna, ha nem a sár kezd el szikkadni… a rossz varázsige hatására, hanem én. – háborodott fel, most már kicsit oldódottabban és viccesebb kedvében Ron. – Most gondold el, úgy néztem volna ki, mint egy kamaszodó mandragóra. Fúúúúj.

Miután Harry végzett a portalanítással, mert persze magán is végrehajtotta a most már sikeres varázslatot, tekntetét ismét barátjára emelte, s látszott rajta, hogy mondani akar valamit. Most az egyszer, Ron nem szólt… csak figyelt, hogy Harry mit is szeretne megosztani vele.
Ginnyi… igen Ginny került terítékre.
Harry, most talán Ron számára is tisztáz mindent…
Talán, talán…
Belefogott.
~ Ginny és Én… Mi… ~ a szavak eléggé furán hatottak Ronra… Mi… az ő húga és Harry… Fura volt, de nem szólt. Kivárta, hogy mi is lesz ebből az egészből.

Szóval… kialakulóban van valami kettőjük között, de Harry se tudja, hogy mi… Ő sem érti, akkor Ginnynek hogy tudja elmondani?

-   Valami? Kialakulóban? Te sem érted? Nézd, Harry. A legjobb barátom vagy… ezért, és csak is ezért nem átkozlak át a Roxfort túlsó végébe, azért amit Ginnyvel eljátszottál. Persze, hogy nem fog előfordulni és nem fogod őt megbántani. Azt én garantálom, mert ha meg teszed. Harry Potter… ha megteszed, Merlinre mondom ne legyen a nevem Ronald Weasley, ha nem tekerem ki a nyakadat. – a kitörés vége, már kicsit nevetősre sikeredett, mert azért Ron sem gondolta teljesen komolyan, hogy Ginny boldogságának útjában áll.

Persze, továbbra sem fog jó szemmel tekinteni a párocskára, s minden apró lépésüket megpróbálja figyelemmel kísérni, de azért mindenki megérdemel egy esélyt.

-   Te, azt hiszem lassan be kéne mennünk. Szerintem a többiek is szívesen találkoznának már veled… és öhm, szerintem az ő részükről is felkészülhetsz egy kis fejmosásra. – nevetett Ron, majd megindult a Roxfort ódon épülete felé Harry társaságában.
-   Amúgy, nem tudom mi lelete a mi hőn szeretett denevérünket, de Mordon jött ismét helyettesíteni… azért remélem, most nem az ifjabb Kupor csücsül Rémszem bőrében… Ha meglátom laposüvegből inni… tuti kiátkozom a kezéből… - nevetve osztotta meg az iskola  egyik legfrissebb pletykáját újonnan visszatért barátjával.

[Szerelem. Csalódás. Egy szomorú történet.]

×Abb ×


Szerelem. Csalódás. Egy szomorú történet.
A téma látszólag rosszul érintette a lányt… Hogyne érintette volna rosszul… Erősködtem, hogy mondja el, mi történt, és ettől rosszkedvű lett a lány. Kicsit kellemetlenül érzem magam emiatt, de ugyanakkor hiszem, hogy jobb ez így neki, és talán meg is könnyebbült egy kicsit. Fájdalmas erről beszélni, és meg is értem őt… Egy szomorú, őrületbe kergető történet…

Könnyek. Vidámság. Egy felöltött álca.
A könnyek csillognak a beszűrődő napfényben, akár a gyémánt. Az eső ugyan elállt… Helyette azonban a mellette ülő lány bensőjében kezdett el szemerkélni… Arcán a kisebb patakká összeállt könnycseppek csordulnak le, de hirtelen letörli őket, mintha ezzel a múltat is el tudná tűntetni. Felpillant, immáron vidámabb tekintettel néz rám. Nem… Legbelül továbbra sem boldog, legbelül ugyanúgy fájdalmat okoz neki az újra meg újra felszakadó seb, amelyet a fiú ejtett a szívén… Ez csak… Egy gondosan felépített, majd felöltött álca…

- Ha te mondod, biztos így van… De nem mondom, hogy elhiszem azt, hogy jobban vagy…

Együttérzés. Tapasztalat. Egy reménytelen szerelem.
Fejemet leszegem, és azon gondolkozom, amit az imént mondtam. Tudom, hogy nem érzi jól magát, mert ezt az érzést már én is megtapasztaltam. Átsírt éjszakák, magány, egyedüllét, és visszahúzódás. Mindennek kiváltó oka pedig nem más, mint… Egy reménytelen, soha be nem teljesülhető szerelem…

Levegő. Természet. Egy kis szabadság.
Ezeken a gondolatokon ilyen körülmények között rágódok. Megnyugtató a friss levegő, a már-már fel-felbukkanó Nap… A köves úton kezdünk el sétálgatni, így megkíméljük ruhánkat és lábbelinket attól, hogy azok sárosak legyenek. Visszhangzó madárcsicsergés, zöldellő fű, felfrissült környezet, tiszta vizű tó, halványkék ég. Éled a természet, előbújnak a madarak – vége a viharnak, újra jó idő van. A napfény számtalan csodára képes… Élénkít, felvidít, és bármit képes gyémánttá változtatni… Napfényben még a porból is gyémánt lesz… Az iskola óriási, nagy, erős falairól lecsordogáló vizet figyelem. Most még az épület is máshogy néz ki… Majdnem üres a park, valószínűleg mindenki elbújt inkább valahova a vihar elől, és nem is jön elő egészen addig, amíg nem lesz újra teljesen szép idő, amíg nem fog újra hétágra sütni a Nap. Bennem mégis, csak jó érzéseket kelt az ilyen idő. Végre… Egy kis, megérdemelt szabadság…

Érdeklődés. Letörtség. Egy újabb történet.
Ezután Abbey is rákérdez az én történetemre. Nem tudom, elmondjam-e neki… Nem mintha nem bíznék meg benne, vagy hasonló, de nem akarom, hogy ismét fájjon… Nem akarom újra felemlegetni, és újra érezni azt az ürességet, amelyet azóta érzek legbelül, mióta elment… Elmesélem… Megállok, szembe fordulok a lánnyal, és… ha képes leszek végigmondani neki, akkor következik… Egy újabb, hosszú, és fájdalmas történet…

- Hát… Ez egy hosszú történet. Igazából… Egy fiatal kislány voltam, aki valaki olyanba szeretett bele, akibe nem lett volna szabad. Nos… Volt egy barátnőm, és… neki volt egy barátja. Jóban voltunk mindhárman egymással, és rengeteg időt töltöttünk együtt. Az a furcsa, hogy első éves voltam – talán egy-két hónap telt el az év kezdete óta – mikor megpillantottam a fiút. Mondhatnám, hogy szerelem volt első látásra, bár inkább ez csak amolyan… vonzódás volt. Mindenesetre kiszúrtam magamnak, és mindent elkövettem, hogy jóban lehessek vele. Ekkor jött be a képbe a barátnőm. Szép, magas, vékony, szőke hajú lány. Összejött a sráccal, és… szerették egymást, a fiú meg is akarta kérni a lány kezét. Ez engem szörnyen rosszul érintett, de titokban tartottam azt, hogy én is szeretem az illetőt, és azt, hogy féltékeny vagyok a legjobb barátnőmre. Igazából nem is tudom, hogy miért voltunk mi barátok… már nem. Szóval, így hárman is jókat szórakoztunk, megvoltunk, egészen addig, amíg a lány el nem tűnt pár hónappal ezelőtt. Onnantól elkezdve folyamatosan romlott meg a kapcsolatom a sráccal is. Fejébe vette, hogy a lány eltűnésének köze van hozzám, rengeteget vitáztunk, párbajoztunk, majd később úgy döntött, hogy elmegy megkeresni a barátnőjét… Legalábbis azt hiszem, hogy ez történt, ugyanis semmit sem tudok róla… vagy róluk. Eltűntek, teljesen eltűntek… Mikor a srác is elment, összeomlottam, számtalan éjszakát sírtam át. Az akkor érzett fájdalmamat naplóbejegyzések, rajzok fejezik ki, és akárhányszor csak azokat az oldalakat olvasgatom, vagy azokat a rajzokat nézem, előtörnek az emlékek, sírnom kell, és legszívesebben eltűnnék valahova, csak a remény tart vissza, hogy talán egyszer újra visszatér, visszatérnek. Tudod… Éjszakánként az ablakban ülök egy ideig, és figyelem, érkezik-e valaki… De nem, sohasem jön senki… Csalódottan megyek el ilyenkor lefeküdni, és még tovább gondolkozom azon, hogy mi lehet velük. Azon, hogy életben vannak-e… Hiányzik az, hogy itt legyenek… Nagyon hiányoznak…

Sírás. Fájdalom. Egy feltépett seb.
Miközben beszélek, idővel eltörik valami, fejem lehajtom, arcom eltorzul, és sírni kezdek… Nem bírom, vérzik a seb, amelyet a történet elmesélése szakított fel a szívemben… ~Nem sírhatsz mások előtt… Gyenge vagy… Nagyon gyenge…~ Nem megy. Képtelen vagyok nem sírni, legszívesebben dühöngenék, ordítanék, rombolnék… De nem, erősnek kell lennem, el kell viselnem… Tűrnöm kell… Bele kell törődnöm, hogy ez az én életem. De miért kell ilyennek lennie? Én miért nem lehetek boldog… azzal, akivel szeretnék? Hidegkék szemeim Abbey arcát fürkészik. Még mindig vörös egy kicsit a sírástól a szeme… Egy halovány mosoly jelenik meg az arcomon. Jól egymásra talált a két csalódott, elhagyott lány… Odalépek hozzá, és olyat teszek, amelyet régóta nem tettem… megölelem. Úgy tűnik, a történetem elmesélése furcsán hatott rám… Ezt hozta ki belőlem a helyzet, a pillanat, és… Egy feltépett, soha be nem gyógyuló seb…

[’’Ron]

’’Ron

Harry már önnön szavainak kiejtése előtt biztos volt benne, hogy amit Mionéről mond, az meg fogja érinteni Ront, az egész lényét. Nem csak a szavak, hanem maga a gondolatok és képek, amelyek azok miatt elméjében kivetülnek majd…Az, amikor ilyet mondanak az embernek minden esetben elgondolkodtató, mert odabent, legbelül akaratlan is megmozdul valami. A név hallatán furcsa érzések törnek a felszínre, és ez így helyes, ha tényleg érez az ember valamit az emlegetett iránt…így kell lennie, mert az is bizonyítja, annak, aki szót ejtett igaza lehet…és talán tenni kellene valamit…Mégis, Harry azt is tudta nagyon jól, hogy legjobb barátja ezt még magának sem képes bevallani. Mármint azt, hogy nem csak egyszerű „barátként” tekint a lányra. Túlontúl büszke és önfejű volt ahhoz, hogy belássa…kellett a löket, valami kis hátszél, hogy történjen végre valami. A fiú semminek sem örült volna jobban, mint legjobb barátai boldogságának…persze az még odébb volt kicsit, de ott lógott a levegőben…hogy bármikor megtörténhet.  Természetesen ahogyan az várható volt, érkezett a kiborulás szerű, felháborodós-ellenkezős hangnem. Ron ott cáfolt, ahol csak tudott, de a mondatainak záró sorai egyértelműen jelezték, a Griffendél üdvöskéje beletrafált abba, ami nyilvánvaló volt. 

Mindenesetre nem szeretett volna olajat varázsolni a képzeletbeli tűzre, így nem szólalt meg újra…inkább nekikezdett a sár eltávolításának, hol több, hol pedig kevesebb sikerrel. Aztán csak sikerült, ha két bűbáj is kellett hozzá…de legalább már nem voltak latyakosak, sem a ruhájuk, sem pedig ők maguk. Ron aztán ismét magához ragadta a szót, szerencsére kezdett egyre oldottabban viselkedni, ami Harryre is nyugtatóan hatott, főleg az elmúlt hetek után. Nem akart emlékezni, mert nem voltak könnyűek a napjai…és minél hamarabb feledni szerette volna ezt a hatalmas baklövést. Halovány mosollyal az ajkain tekintett barátjára.
- Akkor legalább bejöttél volna Bimbának, nemde?
Egy pillanatig olyan komoly tekintet, amennyire csak tellett tőle…ezt nem hagyhatta ki, annyira magas Cikesz volt, hogy rá kellett vetődni. Ajkai pár pillanatot követően görbülni kezdtek…érezte, hogy odabent felgyülemlett a nevethetnék, és nem fogja tudni tartani…kitört belőle, és hatalmas vigyorral az arcán röhögte el magát.

A boldog pillanatok csak a sár porrá alakításáig tartottak, mert utána akaratlan bele kellett kezdeni a Ginny féle témába. Emellett nem lehetett elsiklani, főleg azért, mert a fiú érezte azt a különleges valamit, amikor a lány mellett volt. Maga sem merte bevallani magának, hogy szereti…tiszta Ron volt ebben a tekintetben…szörnyű…A másik ok, ami miatt meg kellett említeni a dolgot, hogy jelen helyzetben a lány testvérével diskurál, aki pedig a legjobb barátja. Az erőteljes szavakkal kezdte a dorgálást, de mire annak végére ért, már mosolygott ő is saját szavain. Harry ajkaira most nem kúszott mosoly, noha a fenyegetés valóban humorosan hatott. Elrakva a pálcát vette le a szemüveget, hogy letörölgesse róla a kövér esőcseppeket…visszahelyezvén azt tekintett Ronra…mert a szavak benne megindították azt a bizonyos dolgot. Percekkel ezelőtt még ő elmélkedett ezen, most pedig a csapdájába esett. Rezzenéstelen arccal tekintett fel, majd pillanatokig állt, mint akit megátkoztak.
- Szeretem a húgod!
Elcsendesedett, és csak állt ott az esőben…nem törődve vele, hogy ronggyá ázik…hogy összeszedhet valami nyavalyát. Az égből hulló áldás andalító neszezése törte meg a csendet, ami lepelként borult kettejük közé…Harry úgy állt ott, mint akit villám sújtott, mert be merte vallani a dolgot, és nem csak magának. Egy olyan embernek, aki közvetetten érintett az ügyben, és akiben a végletekig megbízott…nem tudott megszólalni, mert elméje elragadta a helyszínről, és Ő járt e fejében.

Ron szavai szakították ki ebből a vegetáló állapotból…egy pillanatig csak állt, és kérdőn merengett előre.
- A többiek, igen…
Nyögte ki végül fel sem fogva, hogy odabent mi vár rá…még tisztult a kép, és az, amit az előbb kimondott, megváltoztatott mindent. Ahogyan barátja megindult lépett ki ő is…de nem sietett, nyugalmasan sétált, mert mire beért a kastélyba, már szerette volna átgondolni az egész helyzetet. Amikor Ron Pitonról tett egy egész élelmes megjegyzést, csak bólintott…Mordon jelen helyzetben nem zavarta, bár abban igazat adott, ha valami gyanúsat észlel, ő sem lesz rest pálcát ragadni. Most azonban Ginny volt…senki más…tudta, nehéz lesz így odaállni mindenki elé…vele akart találkozni, és elmondani…és bocsánatot kérni. Tudta, nem bújhat ki a válaszadás elől…de minden annyira más lett a szavak kiejtését követően…

~ Emily ~

Meglehet, csak azért habozik ennyit, mert megtanulta megnevelni a srácokat, kölyköket, de előfordulhat, hogy tényleg gondolkozik. Nem vagy egy nagy szám pasas, de ennyit még én is érek, hogy elkísérhessem a bálra, függetlenül a koromtól, elvégre alig pár centivel magasabb nálam, és nem sokkal nézek ki fiatalabbnak.
A rózsa lenyűgözi… hát igen, a bigék imádnak virágot kapni. Úgy látszik nem hiába járok átváltoztatástan órára valami haszna ennek is van. Eddig boltból valók voltak a rózsáim, így mindig várni kellett a kézbesítésre, mert a bagoly nem gyorsvonat, de mostmár képes vagyok önállóan előállítani.
„…de…” De mi? Mit akarhatott mondani, mielőtt rábólintott? Áh, az a lényeg, hogy igent mondott! Eljön velem! Csillagszóró szikrázik lelki szemeim előtt, és megint rámosolygok Emre. Azt mondja, ne legyek büszke magamra, mert ha nem mardis lennék, kinevetne… ez az a tipikus ha öreganyám élne, ma is szántana mondta. Egyébként sincs abban semmi rossz, ha együtt megyünk a bálra, és ott táncolunk, mivel egyikünk sem akar többet ennél. Talán nem is találkozunk többé ebben az életben, viszont legalább lesz egy klassz élménye mindkettőnknek. Viszont elérte vele amit akart, ugyanis viharos gyorsasággal alszik ki a káprázás a képzeletemben.
Erre jön a lököttes kérdésével, miszerint: totál biztos vagyok-é a dolgomban? Már a nyelvemen van a gúyos felhangú válasz, hogy á dehogy, csak vicc volt az egész, mert te túl fiatal vagy hozzám, ám végül nyelek egy nagyot, valamint magamban elszámolok háromig. Ígyként lenyugodva higgadtan felelek a nőnek.
- Igen, jól meggondoltam. Remélem te is, ugyanis nálam az ilyen meghívás akkor is fennáll, ha közben leég a Nagyterem, hajótörést szenved a zenekar, és nekem kell énekelnem, vagy Voldemort visszajön Pottert legyilkolni, és vérfürdőt rendez a kastélyban.
Potter sorsa nem érdekel különösebben, viszont az éneklés nálam nagy áldozat. Bár Emily ezt nem tudja, hiszen honnan is tudhatná?! Legfeljebb csúszkáló hangomon hallhatja, hogy egyszerre már-már két szólamban mutálok, olyannyira csúszkál, gyakorta megbicsaklik a hangom. Az éneklésemmel bárkit ki tudnék üldözni ebből a világból, de még a pokolból is. Ha pedig leégne a Nagyterem, akkor is elvinném táncolni a csajt, legfeljebb másik teremben lennénk.
Laza mozdulattal igazítok koponyámra zselézett hajamon, fülem mögé pakolom egyik szökevény tincsemet, ami mindenáron a homlokomba akarna lógni. Nem pózolok, észben tartom, hogy a nő nem vevő erre. A tollazatom megigazítása pedig nem pózolás, szóval egyetlen rossz szava sem lehet. Persze a bálra biztosan nem így fogom viselni, valószínűbb, hogy a szemembe fésülve, avagy égnek zselézve, mert ezeket a frizurákat legalább nem kell igazgatnom.

~ Drága-Drága Serpenrosamnak ~

  * Egy újabb nap kezdődik. Egy újabb átlagos nap, ami ugyanúgy fog eltelni, mint a többi. Érezni, ahogyan a nap felkel. Ahogyan a meleg sugarak, megvilágítják a Roxfort falait, és ahogyan a fény lassacskán beszűrődik minden helyiségbe. Kivéve egyetlen helyet *
Talán ez az egyetlen dolog, ami miatt gyűlölöd, hogy Mardekáros vagy… hogy odalent nincsenek ablakok. A reggeli fény nem szűrődik be, hogy fokozatosan, minden egyes porcikádat felmelegítse. Lehet akár nyár, de odalent a pincében, mégis úgy érzed, hogy az időjárás egy cseppet sem változik. Ott, mindig, minden rideg, és nyirkos. *

 * A méregzöld paplan nagy része, már a földön terül el. Falfehér comb villan ki ez alól melyet egy másik követ, két kar, majd végül, de nem utolsó sorba egy oldalra fordított fej. Az arcot, szinte teljesen beborítja, a fakult barna haj. Mintha halott lenne. Csupán onnan tudod, hogy nem az, hogy lélegzik. Igen. Teste egyenletesen mozog fel és le. Majd hirtelen eláll. Szemét egy röpke pillanat alatt kinyitja. A tükör kék szemeket, melyek most a világot kezdik el fürkészni. Még mindenki alszik. Ki baldachin mögött, ki nem, ki hangosan szuszogva, ki csak csendesen. Fejét lassan mozdítja a másik oldalára, ránézve az órára. Megint korán ébredt. Megint. Mit tehetne? Amit mindig is szokott. Macskásan nyújtózkodik egyet, felül. Még egyszer körbenéz, ám még mindig senki sem ébredt fel. Beletúr hajába, majd a lehető leghalkabb léptekkel vonul át a fürdőbe. Beáll a zuhany alá. Hagyja, a hideg vizet, hogy végigcsorogjon vállán, és minden porcikáján, hogy teljesen felébressze. Kilépve a zuhanytálcából maga köré tekerve egy törülközőt, belenéz a tükörbe. Még mindig ugyanaz az arc néz vissza rá. A csapzott vizes haj, amely rátapad vállára nem változott. Még mindig ugyanaz maradt. Nem időzve többet a tükör előtt, felöltözik, majd kisétál a szobából. *

 * Át a klubhelyiségen. Üres. A folyosókon. Üres. Az egész Roxfort, mintha halott volna. Csupán a néhány szellemnek köszön, és a jól megszokott festményeknek, akik végigkísérik útján. A nagyteremből, már hallatszott valami kisebb zsivaj, de oda most szíve szerint nem volt kedve bemenni. Elhagyván az épületet, a park felé veszi az irányt. Végigméri a fákat, és azoknak minden egyes kora tavaszi virágát, amiket fent hagyott még az eső, és a szél. Méltóságteljesen tekint végig rajtuk, mintha emberek lennének. Majd az egyiknél megáll. Elkezdi nézni, és nem tesz mást, csak bámulja… Talán fáradt még… *
 

Kedves, édes Beámnak

Hosszú fekete haj lengedez könnyedén a hajnali szellőben. Serpenrosa sétál át a hideg parkon, s hogy mi dolga a fiatal nőnek ilyen korán kint? Gyógynövényeket szedett az üvegházban, amik most a nagy kosárban haldokolnak, ez a pontos kifejezés, hiszen innen egyenesen mennek száradni a napra, aztán majd egy bájital vagy egy kenőcs részévé olvadnak. Nem siet vissza a rideg, steril terembe, az egész napját ott tölti, ha valamikor kiszabadul akkor igyekszik minnél inkább elodázni a visszatérést. Lassan lépked tehát, zöld szemei végigsuhannak a zöldellő fákon, azonban egyszer csak egy alakon akad meg tekintete.
*Egy diák? Itt? Ilyenkor? Lehet kivetette az ágy? No sebaj, lehet van kedve beszélgetni egy kicsit. Addig is van indokom nem visszamenni.*
Határozottan áll meg a lány mellett, rámosolyog.
-Jó reggelt! Nem bírtál aludni? Szép így korán reggel a park.