Park

~ Júlia ~

Ez az. Gyere közelebb. Közelebb. Még közelebb.
Édes és meleg a szél. Összekócolja mindkettejük haját. Naplemente színei festik sárgára és rózsaszínre a két derengő arcot. Olyan idilli a kép, mintha nem is lenne semmi gond, mintha mindketten egy megbeszélt, félénk, első randevúra érkeztek volna, mintha nem tudnák, mit kell tenniük. Egy pillanatig nézik egymást, Draco fölényesen mosolyog, mint egy pozőr (hisz tulajdonképpen az) - Viki pedig szenvedéllyel is összetéveszthető haraggal néz vissza. Egy ideig. Aztán közönyt színlel mindkét arc. Mesteri közönyt.
Draco épp emelné a kezét, hogy magához húzza a lányt, a derekánál, vagy a csuklójánál fogva, mikor Viki fogja magát, és lehuppan a fa tövébe. Meglepi a fiút, egyértelműen, bár Draco nem mozdul és nem is tekint le a lányra. Lazán tartja kezét a zsebében, és támaszkodik háttal a fának, mintha Vikitria itt se lenne.
Vajon mi ez a játék? Vajon rá akarnak kontrázni? Azt hiszi ez a naiv kislány, hogy így majd felkelti az érdeklődését? Azt hiszi?
Jól hiszi.
Mikor ez tudatosul benne, önironikus félmosoly jelenik meg szája szegletében. Még szerencse, hogy a lány ezt nem látja. A végén még túl jól érezné magát. Na nem mintha az elmúlt egy hónapban olyan mocskosul jó lehetett volna neki. Legalábbis Draco - öntelten - így gondolja, de persze nem biztos, hogy igaza van.
Nem sok híja van, hogy egyszerre szólaljanak meg. Mégis örül neki, hogy nem adott ki hangot: így hallhatja azt a furcsa remegést a tettetett gúny élén, amitől erejét veszti az egész próbálkozás.
- Megtiszteltetés? - kérdez vissza, mintha egyáltalán nem érdekelné az egész; még mindig. - Hm... Ilyen kedvem van - sóhajtja, és szinte látni, ahogy hanyagul megvonja a vállát.
Letekint, de épp hogy csak. Kíváncsi rá, hogy a szőke fejtetőt látja-e, vagy a felé forduló oly bájosan dühös, netán - ha szerencséje van, - sértett arcot.
Némi tétovázás után végül mégis kimondja, amit az imént akart, mielőtt Vikitria megszólalt volna.
- Érdekesen mutatod ki az érzelmeidet. De persze benned elég nehéz az érzéki nőt látni - gondol arra, hogy Viki általában ilyen, mint most: spontán, furcsa és lélegzetelállító, de rendhagyó értelemben. Az embernek inkább csak elakad tőle a szava, de nem ámulatában, csak meglepetésében.
De akárcsak Tyarának, neki is ezer arca van, és ettől olyan pokolian izgalmas.
Kész csapda.
Mindkettő.

~ Serpenrosam, Drága Serpenrosam ~

* Ma, még az eső sem esett… Talán olyan korán van, hogy még ideje se lett volna rá, de mégis, mintha éreznéd a gyenge szellőt. Ami megmozgatja az ágakat, ami a hajadat szertefújja, ami simogatásával megborzolja a hátadat. Azt a gyenge szellőt, ami az eső illatát hozza el. *

* Még mindig csak áll és nézi a fát. A leveleket, a virágokat… Amilyen sokszor kelt már korán, még egyszer sem vette észre, a parknak eme apró gyönyörűségeit. Csend van, és nyugalom. Ám egyszer ennek is vége szakad. Jó értelemben persze.
Egy hang szólal meg a háta mögül. Egy kedves hang, ami jól esik így korán reggel. Mint egy erős feketekávé. Egy határozott nő áll meg mellette. Az arca ismerős… talán, egykor ide járhatott. De valahol biztosan látta már. Vállára fekete hajzuhatag omlik, különleges szemei, pedig ragyognak a kora reggeli napfényben. Valóban különleges. Sosem látott még ilyen szempárt…
- Pár évvel ezelőtt, még lerohamozva másztam volna fel rá… - Húzza mosolyra a száját, és fejével egy kissé a fa felé bök, majd arcát a mellette állóhoz fordítja.
- Az ágy manapság, mintha rutinszerűen dobna ki magából! – Nevet fel, bár legszívesebben sóhajtana. Hogy rájöjjön az állandó álmatlanság okára. Hisz, ki ne aludna még ilyenkor?!
Ha körülnézel a parkban, láthatod. Üres. Csupán a két hölgy áll ott. Beatrice szeme ráugrik a valószínűleg a boszorkány kezében pihenő kosárra. Teli mindenféle... gyógynövénnyel. Ha nem mással… *
- Öhmm… Ne haragudj, de benned kit tisztelhetek…?

* Kérdezi, miközben tükör kék szemei, megvillannak a lágy, korahajnali fényben, melyek alatt az álmatlanság apró jelei bújtak el. Arca fehér bőrén érzi, a lágy szellőt, ami oly kecsesen érkezik, és ami oly kedvesen simít végig rajta. Majd, fakóbarna hajába, óvatosan tép bele a szél, és szertefújja a még nedves hajszálakat. *

[.::Harry::.]

.::Harry::.


*Úgytűnt a sárszárítgatás a Hermione témát is felszárította, mert Ron nem biztos, hogy szívesen folytatta volna jelen pillanatban a társalgást a lányról... Túl sok minden járt a fejében vele kapcsolatba, és egyelőre szerette volna azt megtartani magának. S azért annak is örült egy picit, hogy barátja volt, aki a sárkatasztrófát megoldotta, s nem Hermione...itt … és most.
Harry befejezte a ruhájuk rendbetételét, majd megjegyezte, hogy ha mandragora lett volna Ronból, akkor Bimba kedvence lehetett volna.*

- Ja, igen. Tökre értékeltem volna, ha belőlem is főzetet csinálnak, s ha legközelebb egy baziliszkusz úgy dönt benéz a suliba, velem kezelnék az aktuális áldozatokat. - tette hozzá.

* Ezek után a srácok Harry számára érzékeny területre tévedtek. Igen itt volt az idő, hogy a Roxfort kis üdvöskéje színtvaljon. Látszólag eléggé elgondolkozott, hogy hogy is kéne bele fognia a mondandójába. Ron éppen ezért kivételesen csendben figyelte barátját. Kis közjáték, a szemüveggel, majd kibökte.*

- Szeretem a húgod.

*Ez a mondat kissé meglepte Ront. Elég sokféle magyarázatra számított, sok mindenre, amit a hatodéves fel tud vezetni, hogy miért is történik ami, illetve történt, ami történt. De nem. Ehelyett egyetlen mondattal, három szóval elmondott mindent. Mindent. Itt nem volt szükség további magyarázkodásra, semmire.*

- Hogy mi? Szereted? - kapkodott levegő után Ron. Hiszen ez egy olyan meglepő fordulat volt, amire még ő sem számolt. - Ezt, izé... úgy értsem, hogy szereted? - nah igen... Ron ismét értelmesen megnyilatkozott.
Mármint, úgy gondoltam, hogy tényleg? És... Na jó, azt hiszem ezt már én magam se tudnám cifrázni. - mosolygott.
Azt hiszem, ezzel a dologgal nem tudok mit kezdeni. Azért ne hidd, hogy nem foglak titeket figyelni.- tette hozzá kissé baljóslatúan.

*Majd barátja vállára tette a kezét, és a korábban javasoltakhoz mérten az iskola felé vették az irányt. Láthatólag Harry a legkevésbé vágyott most erre, de nem volt mit tenni, egyszer át kellett esnie ezen. Ron egyelőre támogatta a fiút ebben, de ha majd el jön a pillanat és összefutnak a lányokkal, akkor olyan sebesen fog láthatatlan köpenyt ölteni, ahogyan csak lehet.
Harry elmerengve állt, s azután indult csak meg, miután Ron kis „lökést” gyakorolt rá. Láthatólag teljesen elmerengett, Ron sejtette, hogy min, de úgy döntött inkább nem szó, hanem megosztja az egyik legfrissebb pletykát. Úgy tűnt, még ez a dolog sem tudja Harryt kiszakítani a merengésből.*

-  Te, Harry. Mondd, tényleg nem volt semmi extra dolog? Nem tanultál semmi újat? Vagy esetleg nincs közöd véletlenül a Denevér eltűnéséhez. - próbálta Ron kicsit elterelni barátja figyelmét, hátha könnyebb lesz.

*Remélte, hogy Harryt legalább ezek a kérdések visszarántják a földre és nem agyalna addig az elkövetkezőkön, amíg azok be nem következnek.
Ahogy a két fiú bandukolt vissza a kastély felé, az eső egyre nagyobb cseppekben és egyre sűrűbben kezdett hullani. A felhők csak úgy ontották az égi áldást, mintha a Parkban sétálóknak nem lett volna így is elég baja. De, nem. Az idő szerint nekik most jól meg kell ázniuk, aztán persze pihengethetnek egy kicsit a gyengélkedőn, ha összeszednek valami jó kis kórságot.
Bár, ha egy külső szemlélő figyelte volna a fiúkat, neki úgy tűnhetett volna, hogy a leg természetesebb dolognak tartják, hogy zuhogó esőben, szép komótosan sétáljanak a kastély óriási kapuja felé.
Szerencsére, ezt viszonylag hamar elérték, bár kellőképpen eláztak már mire beértek a bejárati csarnokba.*

- Asszem, az lesz a legjobb, ha most átöltözünk.- vigyorgott Ron az arcába lapuló vörös hajtincsek mögül s hátbaveregetvén Harryt, megindult a hatodéves fiúhálók felé.

[<--Emily--> <3<3]

<--Emily--> <3<3

*Miután kellőképpen összeszedte magát, felvetette, hogy sétáljanak egyet, amit Em örömmel vett, s irányt is vettek a Park felé. Az említett hely jelenleg, elég kihalt volt. Nem is csoda, hiszen alig lett vége a viharnak, amelynek nyomai még ott virítanak a park talaján, növényein, az iskola egészén. A kastély ódon, amúgy is szürke falai, most sötétebbre váltak a frissítő eső hatására. Most egészen úgy néz ki, mintha a kőfalak is a lányok lelkét szimbolizálnák... vagy legalábbis gyászolnák azokat a dolgokat, amik ezzel a két fiatal Roxfortossal történtek eddig. Érdekes... annyi mindenről ejtettek szót a lányok... és még csak a beszélgetés elején tartanak. De még is, annyi, de annyi minden történt velük, pedig milyen...milyen fiatalok. Mi lesz velük később... ha eljutnak abba a korba, mikor már az unokáiknak mesélhetnek... akkor? Akkor... mennyi, mennyi történetük lesz. Remélte a lány, hogy csalódásból egyre kevesebb... hogy majd csak a szép, és vidám emlékeket oszthatja meg gyermekeivel, unokáival.
Ahogy körbetekintett, s sötét íriszeit végig hordozta a parkon... ismét egy furcsa érzés fogta el. Mintha az előbb, a viharral együtt elmúlt volna valami más is. Valami, valami ami eddig mélyen ott élt benne. Amiről eddig nem mesélt, de most kiadta magából s ez a dolog, lehet, hogy elég volt ahhoz, hogy elmúljon belőle minden, ami fájt? Persze, teljesen nem múlt el, de még is. Olyan frissnek, felfrissültnek érezte magát, mint a kinti fák, melyeket a jótékony eső öntözött.
Ekkor Em, úgy dönt, kérdésére válaszol, s belekezd a történetébe. Abb érdeklődő íriszeivel követi a lányt, miközben sétálnak, s hallgatja történetét.
Megdöbben... Meglepődik...
Szegény, szegény lány...
Ő sem járt jobban.
Neki sem könnyebb...
Miközben hallgatja a kínzó történetet – kínzó a lány számára – eszébe jut egy vers... egy rövid... de még is lényegre törő vers... részlet...

Messze vagy tőlem, bár soha nem voltál közel,
nem tudom milyen, mikor két karod átölel,
nem érezhettem soha csókod ízét,
már kezdem feledni két szemed színét.

Szegény Emily, szegény lány... Menyire rossz lehetett, mennyire keserű... borzasztó érzés... és eltűntek, elmentek...
Nem tudja mi van velük.
Láthatólag hatalmas változások mennek keresztül a lányon, megállt, lehajtotta a fejét, arca eltorzul, sírásra vált. S kitört belőle a zokogás. Látszott rajta, hogy küzd, küzd ellen. Mintha szégyen lenne, mintha ezzel elárulna saját magát, mintha... mintha ez, hogy sír, hogy érzelmeit kimutatja gyávaság lenne...
Mit tegyen... mit is tegyen. Jobb ötlet híján, odalép a lányhoz és a vállára teszi a kezét. *

-  Em, nem szégyen, ha kiadod magadból. Attól nem leszel rosszabb. Sőt, jobban leszel, hidd el. - többet nem mond. Többre nincs szükség.

*A lány sír, zokog... könnycseppek milliói gyűlnek, s iszonyatos vihart készülnek kavarni. Olyat, mint ami pár perccel ez előtt itt zajlott kint. A cseppek apró patakokká növik magukat, melyek gyorsan utat törnek maguknak a lány arcán, s záporoznak a föld felé.
Pár perc múlva láthatólag megnyugodott... vagy valami hasonló történt. Felegyenesedik, Abbre néz.
Közelebb lép.
Láthatólag vacillál.
De megteszi.
Odalép és megöleli a lányt.
Abbey meglepődött. Nem gondolta volna, hogy ilyen hamar, ennyire jóban lesznek. Ennyire át érzik egymás életét. Az egymással történteket. Ennyire hasonlóak. És mégis. Emily a csendes, mardekáros hatodéves lányka és Abbey a nagy hangú, központi ötödéves hugrás... hasonló lélek... hasonló múlt...
Átöleli a lányt és megpróbál annyi érzést beleszuszakolni ebbe az ölelésbe, amennyit lehet. Megértést, vigasztalást, segítséget, támogatást. Elengedi, pár pillanattal késbb. Hátralép egyet, s gyorsan keres egy zsepit, amit át is nyújt a lánynak.*

-  Te, Em... asszem mi igen csak egymásra találtunk. - neveti el magát. - Nagyon sajnálom ezt a dolgot... Elég... hogy is mondjam, szóval nem lehetett könnyű neked, s gondolom most sem az. - vált vissza kissé komolyabbra.
- Nem gondolod... hogy... hogy, szóval, hogy nem érdemli meg egyikük sem, hogy várj rájuk és kínozd magad emiatt. Szerintem előre kéne nézned, és keresni olyan embereket, akik megérdemlik, hogy egy ilyen csupa szív lány a barátjuk legyen.

*Utolsó mondatánál íriszeit Emilyre emelte, s megpróbált tekintetével is olyan dolgokat sugallni, amit esetleg szavakkal nem sikerült. Majd fejét előreszegte, s megindult tovább, sétálva a friss levegőjű, eső áztatta Parkban.*

[[Tanári értekezlet]]

[Tanári értekezlet]

*Borús, szeles nap, már megint. És ez tökéletes. Logan imádja az ilyen időt, főleg azért, mert nem szereti túlzottan a vékony ruhákat. Hiába tartozik afféle hippy csoportba, akik mindent murisan fognak fel, azért még is a telet szereti. Persze nincsen ilyen csoport, hál’ istennek.

Egy kis üdítő séta, ez lehet az oka a körútjának. Mivel általában nincsen társasága, ezért ez tűnik a legjobb ötletnek, hogy végigjárja a kastély olyan részeit, melyeket már rég elfelejtett. Kisgyerek volt, amikor itt járt, azóta nem volt szerencséje ide jönni. Ám most ez megváltozott. Azon kevés felnőtt ember közé tartozik, akiknek megadatott, hogy tanárként is itt élhessenek. A tanterme egészen otthonossá vált, főleg így, hogy pár változtatást is végzett a kissé lepusztult termen.

Most nincsen talárban. Valahogyan megunta a bő öltözéket. Elég az neki olyankor, amikor kimegy Roxmorts-ba. Még az óráin is zakóban, vagy egy sima ingben tanít.
Most speciel egy zöld ing van rajta, afféle finn, haragoszöld. Fekete nadrág, cipő. A zakóját is elhagyta valahol, így eléggé vékonyan öltözve rója már a harmadik kört. Ingje ujja fel van tűrve, a saját ízlése szerint. Övszíján pedig egy keskeny bőrtokban ott pihen a varázspálcája.

Füttyszó hallatszik, amerre halad. Most éppen a park felé tart, hogy ott majd leülhessen egy padra, onnét figyelgesse a diákjait, amint éppen tanulnak, vagy éppen csak beszélgetnek. Szereti így mulatni az időt. Így lehet a legtöbb tapasztalatot gyűjteni, hogy hogyan is lehetne feldobni az órái hangulatát. Például, ha belekeveredik a számok közé mondjuk Viktor Krum. Bizonyára könnyebben odafigyelnének rá a diákok.

Végül meg is érkezik. Két fa között húzódik meg két pad, egymás hátának támaszkodva. Ő arra a részre ül, amelyik nem a kastélyt nézi. Jól is jönne egy kis társaság… Mondjuk egy szép nő, nem, nem lány! *

[¤ Tanári értekezlet ¤]

¤ Tanári értekezlet ¤

Ó, igen, már megint ilyen szeszélyes az időjárás. A nap néha-néha kibújik a felhők mögül bearanyozván sugaraival mindent, azonban ez nem tart sokáig és zord szeles idő követi. Nem hiába, a tavaszi időt sosem lehet kiszámítani. Igazából olyan, mint egy szeszélyes nő. Talán, mint Cielo, aki épp maga mögött hagyva a tanári sötét, árnyékba burkolózott helyiségét, épp az udvar fel tart, kezében egy halom dolgozattal. Sajnos, ezek még mindig, arcátlan módon nem képesek kijavítani magukat, talán ki kellene fejleszteni egy bűbájt erre a célra, mert az biztos, hogy egyes irományok alaposan le tudják fárasztani az embert.
Kipp-kopp-kipp-kopp.
A folyosó kihalt, csak elvétve látni álmosan csoszogó diákokat, akik már alaposan el vannak késbe az órájukról. Hát, az egy szer biztos, hogy pontlevonás nélkül nem nagyon fogják megúszni a mai napot. Egyes tanárok igen szigorúan veszik a késést. Cielo is. No, jó, azért kivételek mindig vannak, az ő szíve csücske a Mardekár: tőlük nem szeret levonni, csak ha már igen indokolt a dolog. Sajnos elég gyakran megesik ez, hiszen a tanulókat nem egyszerű dolog felrángatni az éjszaka közepén a Csillagvizsgáló toronyba. Talán a Csillagászatot utálják leginkább a diákok. Na, szép kis tantárgyat választott magának...
Feltárul a hatalmas faragott ajtó, mely e főépületből vezet az udvarra. Itt már több embert látni, még a furcsa idő ellenére is egész sokan tartózkodnak kinn. A szőke, rakoncátlan tincsekbe belekap a szél, tönkretéve a mindig tökéletes frizurát. Igazából már az iskolába jövet is alaposan összekócolódott. Mindegy.
Megpillant  néhány üresen álldogáló padot, kiválaszt közülük egyet, ami szerinte tökéletes lesz és arra veszi az irányt. Idő közben szembejön vele egy-egy tanuló és udvariasan üdvözlik a tanárnőt, majd azonnal továbbmennek.
Odaér a kiszemelt padhoz, ami igazából a kastély felé néz. A hátánál áll egy másik, ott már ül valaki, de most inkább gondosan lepakolja a halom pergament, amit eddig cipelt a kezében és azonnal pennát ragad és elkezdi kijavítgatni a dolgozatokat.

[[Tanári értekezlet]]

[Tanári értekezlet]

*Nézi a diákokat, amint azok játszanak, vagy éppen egy fa alatt tanulnak. Bizonyára nincsen első órájuk, bár, az ő dolguk. A házak pontjai soha sem izgatták őt. Utóbbi időben egész sok időt tölt a gyerekek társaságában, amit annak tudhat be, hogy a tanárok elitje még nem nagyon tetszik neki. Persze, el van azért velük is, például, ha összefutna Flitwick professzorral, minden bizonnyal elég kellemes társalgás alakulna ki. Ám még is, a gyerekek társasága most valahogyan jobban kedvez neki. Nem, nem pedofil, leszögezem még egyszer!

Érzi, hogy valaki leveti magát a pad másik oldalára. Érdekli, hogy ki az. Még szerencse, hogy úgy ül, hogy ha fejét elfordítja egy kicsit, akkor pont látja az egyén arcát, aki nem más mint…*
- Tanárnő!
*Lejjebb pillant.*
- Dolgozatjavítás?
*Visszapillant a park felé, nézi egy kicsit a diákjait, nézi, hogy hányan kapnak észbe, hányan rohannak be a faragott kapun, és hogy hányan maradnak. Nem sokan, csupán azok, akiknek tényleg nincsen semmi dolguk ma reggel.*
- Hm… Hogy megy a csillagászat a diákoknak?
*Teszi fel az eléggé idiótán hangzó kérdést, melyet igazság szerint úgy ért, hogy hányadik helyen is áll átlagban a tantárgyak között. Mert lehet, hogy éjfélkor kell felkelni miatta, de akkor is népszerűbb mint a számmisztika, mely egyébként az utóbbi időben mintha kissé gyarapodott volna.*

- És ön hogy van?
*Szinte nem is beszéltek az alatt az egy hét alatt, amióta itt van a Roxfortban. Csupán a bemutatkozáson futottak össze, amikor az igazgató bemutatta őt a tanári karnak. *

[~Rómeó~]

~Rómeó~

Félszemmel nézek csak felfelé, hogy láthassam Draco reakcióját, de semmi. Nem látok rajta semmit.
Az nem lehet, hogy nem érdekli, hogy így viselkedem? Ismerem őt. Ha valaki úgy mer viselkedni, hogy őt semmibe veszi, akkor kiakad, hisz Draco Malfoy a világközepe, őt nem lehet csak úgy levegőnek nézni.
Egy hanyag vállrendítés és közönyös sóhaj…
Ennyire nem jelentettem volna neki semmit? Vagy neki is csak egy színjáték ez az egész? Mit akar elérni? Jelenhelyzetben én vagyok a sértett fél, akkor miért ő játssza a ezt a szerepet?
Rám néz…
De semmit nem láthat a két zöld üres szempáron kívül. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne láthasson belém. Ne érzékelhesse, hogy mennyire haragszom rá, hogy fáj, hogy így viselkedik, hogy a legszívesebben megátkoznám, közben pedig forró ölelésében és édes csókjában merülnék el.
Tiszta paradoxon.
Saját érzelmeim küzdenek egymás ellen, és míg nem kötnek békét, addig én sem fogok tudni elégtételt venni Dracoval szemben. Hogy tehetném, mikor én magam sem tudom mit akarok. Nem tudom, hogy a sértett libát, a kihívő nőt vagy szimplán magamat adjam? Melyik lenne e legjobb? A sértettség sehova nem vezet, csak később megbánt szavakhoz és tettekhez. Az érzékiség, nem ide illő jelenleg, nem tehetek úgy mintha mi sem történt volna, mintha nem telt volna egy teljes hónap, hogy semmibe vett, hogy keresztülnézett rajtam. Nem, mert akkor egy könnyűvérű szajha lennék, és nem vagyok az. Soha nem voltam és soha nem is leszek. Szeretem, ha küzdenek értem, és ha Draco nem is vette észre, de a maga módján igenis küzdött értem. Csak nem hittem volna, hogy egy éjszakát tervez velem. Főleg nem azok a szavak után, amiket a fülembe suttogott, hogy tudatta velem, hogy szeret. Vagy ez csak kislányos álmodozásom következménye kép képzeltem és valójában meg sem történt? De akkor mi az igazság? Mi történt pontosan egy hónappal ezelőtt azon az éjszakán, mikor az övé lettem?
Fogalmam sem volt.
Ültem ott a nedves fűben, hagytam, hogy a szél játszadozzon a hajammal, és míg a magabiztos nőt mutattam, belül gyötört a kétely. Mert nem tudtam, mit kellene tennem, mert magamat sem adhattam. Nem mutathattam meg neki, hogy mennyire megtört, hogy szenvedek miatta, hogy az eddig magabiztos lány, most kétségek gyötrik.
Draco Malfoy.
Rómeó.
Szőke herceg.
Jég királyfi.
Egy férfi, akit szeretek. És én is azt hittem, hogy szeret. De most már semmiben nem voltam biztos. Semmiben.
Talán egy csak egy perc telhetett el, mire újra megszólalt, de nekem sokkal hosszabb időnek tűnt, és hirtelen nem is tudtam, hogyan reagálhatnék rá.
Érdekes mutatom ki az érzelmeimet? Nehéz bennem az érzéki nőt látni?
Ennyi kellett. Nem tudnám pontosan megmondani, mi történt, de valahogy azonnal rájöttem, hogy pont olyan bizonytalan, mint én. Csak, hogy az ő bizonytalansága nem miattam, hanem maga miatt. Nem tudja ő sem, ahogy én sem, pontosan mi történt tizennegyedikén, vagy akár az elmúlt évben. Hogy gabalyodtunk mi ennyire egymásba, és hogy van e egyáltalán ennek értelme. Ellenségek voltunk és vagyunk és nem csak a házunk miatt, nem csak az eltelt évek gyötrelmei miatt, hanem mint kiderült már a családjaink miatt is. Neki jegyese van én pedig soha nem voltam az a lány, akit el tudott volna képzelni maga mellé, ahogy nekem sem ő volt az a férfi. De akkor mi volt és mi ez közöttünk? Miért érzem azt, hogy olyanok vagyunk, mint két kiskamasz, akik azt sem tudják mi fán terem a szerelem? Oly sok a kérdés, és oly kevés a válasz. De legalább valamiért azzal már tisztában voltam, hogy saját maga miatt került engem. Egyszerűen, mert képtelen volt felfogni, hogy pontosan hogyan is történhetett ez meg.
Ültem a fűben és enyhén felfelé néztem, bele egyenesen a két szürke szempárba, ami már annyiszor levett a lábamról, ha még mindig engem figyelt, és éreztem, hogy eltűnt a dühöm, eltűnt a bizonytalanságom. Már csak a cserfes leányzó voltam, aki ha tehetné, elkezdene nevetni ezen az egész ki a sértettebb fél játékon. Mert ez már az volt, egy színjáték, amiből viszont jellemünkből adódóan nem tudtunk szabadulni. Ilyenek voltunk, ezen, nem tudtunk változtatni, és mindig ilyenek is leszünk, de pont emiatt szerettünk egymásba, pont emiatt volt érdekes a másik. Mert tudtuk, hogy soha nem fogjuk igazán megismerni, hogy mindig meglepetésekkel fog szolgálni és mindig küzdenünk kell azért, hogy a mienk legyen.
Lehet, érdekesen láttam a szerelmet és a velejáró érzelmeket, de számomra ezt jelentette. Én képtelen lettem volna, valaki olyat szeretni, akit egy pillanat alatt megkaphatok, akiben nincs kihívás. Nekem olyan nem kellett, nem, mert szimplán meguntam volna, nagyon hamar.
Döntöttem.
Játszani fogok, és ha akar, belemegy a játékba, ha akar nem. De akkor vége, én nem fogok érte többet küzdeni. Ha kellek neki, akkor ideje neki is tennie valamit.
Lassan emelkedtem fel a fűből. Érzékin és nőiesen, ha már épp az előbb megjegyezte, hogy nehéz bennem ezt látni, akkor lássuk, mit szól ehhez a kis mutatványhoz. Mert, igenis tudtam érzéki lenni és ezzel ő is tisztában volt, hisz nem egyszer tapasztalhatta is már.
Elég közel álltam fel hozzá, mert közel is ültem le. De ez a közelség a hasznomra vált, mert még jobban felforrósította a levegőt. A testünk szinte összeért és szinte végig simítottam, míg lassan emelkedtem, míg végül teljesen kiegyenesedtem és ott álltam mellette, egy pillanatig a száját nézne kívánkozva, majd enyhén nyitottam az enyémet is és a tekintetem felkúszott, hogy a szemébe nézhessek.
Nem szólaltam meg. Szándékosan nem, mert ez nem az a pillanat volt. Hát igen Viki Mirolnál is néha eljön az a perc, mikor nem hagyja el hang a nagy száját.

[’’Ron]

’’Ron

’’A Parkban

A két jó barát csendesen álldogált a tavaszi esőzésben, és dermedtem méregették egymást. A három, talán bűvösnek is mondható szavacska kiejtését követően Ronald Weasley úgy reagált, ahogyan az tőle várható volt…igazán egyedi stílusban tudott zavarba jönni, amelyet a Roxfort egyetlen diákja sem volt képes leutánozni, még akkor sem, ha direkt módon szerette volna. Az elhaló szavak, mintha a torka kiszáradna az ilyen helyzetekben…hebegés…mély lélegzetvételek. Amennyiben más körülmények között történt volna az eset, azaz, más lett volna a beszélgetés tárgya, úgy Harry biztosan szélesen vigyorgott volna, látván azt az arckifejezést, amelyet legjobb barátja produkált. Mindig mosolyt tudott csalni az ajkaira…de most…ez valahogyan elmaradt. Annyi teher szakadt a nyakába azzal, hogy visszajött…a távolléte alatt is annyi tornyosult már fel...

Nem, nem akart távol maradni, csupán, nem gondolta végig, mit is kell majd kiállnia, amikor visszatér száműzetéséből. Az, ahogyan Ron fogadta a jobbik eset volt…bár az igazat megvallva, a barátjától pontosan erre számított. Biztos volt abban, hogy Ő tudja, mennyi minden nyomasztja a lelkét…mindig mellette állt…és mindig segítette. Ezt sem akarta megnehezíteni, hála Merlinnek. A lányok már más súlycsoportot képviseltek…Hermione igen domináns személyiség tudott lenni, és volt is általában. Tőle számított egy kis fejmosásra, noha most nem igazán lett volna szüksége rá. Szívesen nélkülözte volna a szikrázó szempárt, a hozzávágott szavakat. Még meg sem történt, de már aggódott…azelőtt soha nem akadt fenn ilyen dolgokon…de annyi minden megváltozott, amióta az ezredéves falak között tanult. Tudta, hogy Mione is szereti, és csak az aggódás miatt…Aztán ott volt Ginny…ahogyan felsejlettek a képek, ami történni fog. Újbóli mélázásából Ron szavai ragadták ki, mely szerint figyelve lesz, éppen a szóban forgó lány miatt. Nehezére esett mosolyogni, maga sem értette miért…talán a nyomás, amely alatt most volt.
- Ne féltsd tőlem, vigyázni fogok Rá!
Bökte ki olyan Harry-sen, majd azért egy erőltetett, szája szegletére görbületet csaló mosolyt csak megeresztett.

A rövidke tiszta pillanatokat követően újfent elmerengett azon, ami odabent várja. A kastély most inkább hatott valamiféle csapdákkal, és kínzókkal teli helynek, mint otthonnak…és a legszörnyűbb az egészben az volt, hogy erről csak és kizárólag ő tehetett jelen helyzetben. Botor módon tűnt el, ez nem is vitás.

A séta közben aztán Ron megpróbálván oldani a feszült pillanatokat szólalt meg ismételten. Harry a talár kucsmájába húzva fejét bandukolt barátja mellett…a szavak hallatán enyhén megemelve fejét tekintett oldalra. Megtorpant, szinte abban a pillanatban, ahogyan a mondat szavai a fülét érték…már úgy is mindegy volt, hiszen bőrig áztak…az a pár csepp ide, vagy oda nem számított. Minden elcsendesedett egy pillanatra…csak az eső cseppjeinek lágy neszezése törte meg azt, ahogyan a latyakos földön, vagy éppen az átnedvesedett talárokon koppant.
- Megtanultam legyőzni magam!
Jelentette ki csendesen, és, hogy a hatás valóban olyan legyen, mint amilyennek lennie kell, mélyen a barátja szemébe nézett. A Pitonról szóló mondatok teljesen elkerülték a figyelmét…ahogyan kiejtette a mondatot, mintha megszabadult volna valamennyi tehertől…bár volt még, ami nyomta…de azok egyenlőre nem kívánkoztak ki belőle.

A különösnek ható momentum után ismét megindultak…Ron az út hátralévő részében csendes maradt…ez szokatlan volt tőle. Talán a hallottakat próbálta értelmezni, és összerakni egy képet, mit is csinálhatott barátja a távollétében. Harry fejét leszegvén, a talajt, és cipőjét bambulva oldalgott, hallgatván a minden egyes lépése utáni slattyogást, ahogyan a lábbelije kicuppant a sárból. Az igazat megvallva, ha Ron egy fának vezette volna sem veszi észre…csak annak lábát látta, és azt követte…bízott a barátjában.

’’Bejárati csarnok

Harry a hatalmas ajtó nyikorgására kapta fel a fejét…belépve az előcsarnokba húzta le fejéről a kucsmát, majd tekintett körbe. Íriszei úgy siklottak végig a diákokon, és a berendezésen, mintha egyiket sem látta volna még soha, vagy már nagyon régen. Esőáztatta haját eltűrte oldalra, hogy a víz ne folyjék az arcába…legalábbis ne abban a mennyiségben, mint eleddig. Szemüvegét levéve egy pillanatra törölte le a kövér esőcseppeket arról, majd helyezte vissza ismét a fejére. Ronra tekintett, mintha a barátjától várta volna a következő lépést, holott tudta, egyértelműen a Klubhelység felé fognak megindulni. Talán éppen a kérdő tekintett miatt, de az meg is szólalt a tollászkodás közben.

Egy bátorító hátba veregetést követően indult meg a lépcsőkön…Harry haloványan elmosolyodott, majd követte. Arcára most egyféle bátor állarc kúszott, erősnek mutatta magát, mint amilyen általában. Arra volt most a legkevésbé szüksége, hogy az ütődött Mardekárosokkal leálljon vitatkozni…abból most semmi jó nem sült volna ki…az bizonyos. Út közben az ismerősök felé biccentett köszöntésképpen…hiszen az illedelem írmagja örökkön élt benne…

[¤ Tanári értekezlet ¤]

¤ Tanári értekezlet ¤

Hát úgy tűnik az hatalmas katasztrófa lesz, ha egy futó zápor következtében az összes drága dolgozat megázik. Márpedig a második évfolyam dolgozatai igencsak fontosak, hiszen a sok elmaradt óra miatt muszáj jegyet kapniuk a diákoknak.
Nocsak. Egy ismerős a másik padon? Az új kolléga. Logan... mi is? Logan... Lemon? Nem, nem... Lennon! Ó, igen.
Egy kedves mosoly a kolléga felé, hogy igen, Cielo felismerte őt.
-Üdv, Mr. Lennon... izé... Logan. - köszönti újdonsült kollégáját aki egy egyszerű "tanárnő"-vel köszöntötte őt, ó micsoda arcátlan dolog, na de igazából Cielo már nem akad fenn efféle apróságokon, hiszen tanórán is gyakran megesik vele hasonló. Az volt eddigi pályafutása során a legrosszabb dolog, mikor egy modortalan hetedéves szemrebbenés nélkül letegezte őt. Na, az több volt a soknál... Ennyire diáknak látszik még az ő 21 évével? Rettenetes.
-Ahogy mondja. -  és azonnal megszabadul a kezében tartott pergamen-halomtól, mihelyt válaszol a nekiszegezett kérdésre. Nahát, milyen furcsa, Logan-nek most nem órát kellene tartania? Számmisztika... számmisztika. Bizonyára roppant érdekes tantárgy, csak hát... valahogy Cielo érdeklődését sosem sikerült felkeltenie. Az asztronómia inkább.
Kényelmesen leül a padra, és kezébe veszi az első dolgozatot: Satine Cherhal.
"Örülnék, ha legközelebb normálisan elmondaná a dolgozat kérdéseit, nem csak valami zöldséget írna fel a táblára.

Üdvözlettel: SC."
A tanárnő lemondóan sóhajt egyet, majd egy elegáns T betűt kanyarít a pirosan fogó pennájával az alig használt pergamenre. Szörnyű, hogy mikre nem képesek a diákok manapság... Különösen a másodévesek.
-Hát igazából még mindig nem tartozik a legnépszerűbb tárgyak közé... főleg ahogy elnézem ezeket a dolgozatokat... - mondja, s igazából bele sem mer gondolni, hogy miféle irományok fognak még a kezébe akadni. Tanárnak lenni jó, csak hát mint minden másnak, ennek is megvannak a hátulütői...
-Azt kell mondjam, remekül voltam a reggel folyamán, de mióta leültem ezeket kijavítani, kezdek egyre rosszabbul lenni. Tiszta szerencse, hogy Önnek nincsenek ilyesmi problémái. Vagy tévedek? - kérdezi, s  hátrafordul, hogy remekül láthassa újdonsült kollégájának arcát.

[[Tanári értekezlet]]

[Tanári értekezlet]

*Mosollyal fordul a kollégája felé, mégpedig úgy, hogy a távolabb állók mind azt hihetik, kitekeredett a nyaka. Pedig nem úgy van az. Vagy is nem hiszi, hogy úgy lenne. Azt minden bizonnyal megérezte volna. Most pedig nem érzi. Ezek szerint még sem tekeredett ki a nyaka… (Értelmes elmefuttatás.)
Hát, igazság szerint Cielo-nak mázlija van, hogy ez volt eddig a legrosszabb dolog a pályafuttatása során. Logan még tisztán emlékszik, amikor a mugli suliban a volt tanítványa felakasztotta magát az udvaron lévő fára. Mégpedig az elsősök szeme láttára. Na, ilyet egy tanárnak sem kíván…
Amúgy Logan kíváncsi lenne, ki is volt az, aki le merészelte tegezni Cielo-t. Persze a gond csupán annyi, hogy nem hallja a gondolatait a nőnek.

Tehát dolgozatjavítás. Pedig azt Logan szereti csinálni. Általában a számmisztika jól megy a diákoknak. Elvégre, akik felveszik, azok már eleve okos tanulók, mivel ez a tantárgy kissé bonyolult. Leginkább a rúnatanhoz és a jóslástanhoz hasonlítható…
Óhh, pedig ő mindig is szerette szinte az összes tantárgyat. Persze minddel nem tudott foglalkozni. Ő nem volt olyan, mint Hermione. De hát nem is kellett olyannak lennie. Elég volt azt a pár órát felvennie, melyek szükségesek voltak a pályájához. És akár hiszik akár nem, az asztronómia kicsivel hasonlít a számmisztikához. Csupán kicsivel, de még is.*
- Nem úgy látom, mintha szép dolgozatok lennének.

*Persze nem a jegyet nézte eközben, hanem a nő arcát. Meg, a lemondó sóhaj is elég szokott lenni arra, hogy kitalálja milyen dolgozatot tarthat a kezében.
Viszont sajnos igaz, hogy manapság a másodévesek kissé megváltoztak. Mármint, amióta itt van Logan, mindig csak olyanokkal került szembe, akik kissé ellenszenvesek voltak. Mardekárosok, természetesen… De nem csak ők. Nem egyszer látta már, hogy az iskola eldugott részein cigiznek a tanulók. Ezt pedig nem tartja jónak, sem helyénvalónak. Ez egy nagy múltú iskola, nem pedig egy sarki kocsma.*

- Hát igen, a számmisztikát is csak a nagyon rátermettek vállalták be. Főleg így hetedik év végén. Viszont elég sok pontot jelent ez, mondjuk a minisztérium számára, már ha oda szeretne menni a gyerek.
*Mondja tökéletes komolysággal. Ekkor már a mosolya sem csillan, ki tudja miért? Talán mely kissé komolyabb a téma, elvégre… a tanulók sorsa a munkaköri leírásban is szerepel.*
- Óhh, én még csak egy hete vagyok itt. Nem kellett dolgozatot íratnom szegényekkel. Még pár órán összefoglalunk, s majd utána. Addig még nyugodt lehetek…
*Mosolyodik el, aztán kényelmesen hátradől a padon.*
- Attól tartok, hogy a mugli iskolában való tanítói tapasztalatom itt kevés. Hiába voltam már magántanár varázslóknál, azért ez így erős lesz. Bár, eddig egész jól mentek az órák. Csak sajnos kissé le vannak maradva a normális tananyaggal. Vector professzort pedig dícsérik rendesen.
*Töpreng hangosan.*

[¤ Tanári értekezlet ¤ Señor Twentytwo ¤]

¤ Tanári értekezlet ¤ Señor Twentytwo ¤

Igazán egyszerűen megy a dolgozatjavítás, ha az egész lapra nincs más írva a tanuló nevén kívül... Pedig igazán nem nehéz tárgy, pedig igazán megtesz mindent annak érdekében, hogy jók legyenek a dolgozatok. De ha másodikban nem megy, akkor később mi lesz?! Belegondolni is borzalom. DeLeon V, Scarlett T, másik Cherhal E ... vajon talál egy olyat is, amire nyugodt szívvel rávéshet egy gyönyörű K betűt? Hát sajnos eddig nem úgy tűnik.
-Ez a legszörnyűbb évfolyam az iskolában, mindig ilyen hitvány dolgozatokat írnak, én nem tudom mi van ezekkel a diákokkal, de mintha nem is ezen a világon élnének. - méltatlankodik a nő. - Tudja, óriási szerencse, hogy Önnek még nincs dolga ezzel az évfolyammal, mert azonnal elvennék a kedvét a tanítástól. Én lassan-lassan ezt érzem már, pedig még csak ettől az évtől vagyok itt. Én mindig szerettem a csillagászatot, nem értem, mi történt a mai fiatalsággal... Ó, bocsásson meg, túl sokat fecsegek. - teszi hozzá végül és egy lemondó sóhaj kíséretében egy újabb kupac dolgozatot vesz maga elé.
Pedig a Mardekárosok azok, akikben soha nem szokott csalódni. Cielo maga is az volt, nem véletlen hát, hogy oltalmazza őket. De a másodikosok között még a Mardekárosok is szörnyűek. Mintha ők egy külön faj lennének az iskolán belül. Mindegy.
-Nos, azt elhiszem, hogy a nagyon elszánt tanulók veszik fel a számmisztikát. Bizonyára azok, akik majd ott fognak dolgozni a Minisztériumban vagy a Rend oldalán. Mostanság mintha egyre kevesebben vágynának erre a pályára, mondjuk, nem lepődök meg csöppet sem. Ami zajlik itt... az kész gyötrelem. De ez persze csak az én véleményem. - mondja ő, aki fel sem vette anno ezt a tantárgyat, de természetesen ezt nem fogja a professzor orrára kötni, mert még a végén megromlik a kettejük viszonya. Az meg igazán nem tenne jót, hiszen mostanság egyre nagyobb szükség van a tanerőre az oktatáson kívül is. Mióta itt van a Potter fiú, azóta nincs nyugvás, minden évben történik valami, valószínű hogy ez az év sem lesz kivétel alóla. Ez afféle női megérzés. Sajnos, gyakran szokott beteljesülni.
-Örülhet, hogy rendesebb tanulók a felsőbbévesek. Biztos nem fog ilyen dolgozatokkal találkozni. Ők rendesen tanulnak, biztosíthatom, hogy nem fognak csalódást okozni Önnek. Főleg a hatodik a legjobb évfolyam... hm, igen. - mondja a végén kissé elmerengve, mintha a távolban figyelne valamit, de igazából nem. Egy hirtelen gondolattól vezérelve összeszedi a maga mellé lerakott irományokat és átmegy a túloldalra kollégája mellé.
-Nem gond, ha ide ülök? Csak így azt hiszem, könnyebb beszélgetni. Remélem, nem zavarja, hogy javítok közben. Ja... hol is tartottam? Ó igen, tehát az én tárgyamat illetően is roppant el vannak maradva a diákok. Mondjuk való igaz, hogy szörnyű volt az előző kollegina, de ez maradjon kettőnk között. - mondja, s egy cinkos mosolyt villant Loganre.

[[Tanári értekezlet (Miss 20évente ]]

[Tanári értekezlet (Miss 20évente  ]

- Óhh, a mai diákok többsége sajnos ilyen. Amikor megérkeztem, döbbenten tapasztaltam, hogy még csak köszönésre sem bírják nyitni néhányan az ajkaikat. Pedig még okuk sincsen rá, hogy engem utáljanak… Például a másodéveseknek még nem is kell órát tartanom, plusz még nem is vontam le pontot tőlük. Nem értem mi okuk van az efféle viselkedésre…
*Csóválja a fejét. Aztán észbe kap, és egy kicsit kijavítja magát. Nem akar valami beképzelt bunkónak tűnni a nő előtt… Elvégre, tényleg furcsa dolog, hogy nem köszönnek, de azért még sem kell egy olyan tanárnak így beszélnie, mint ha Dumbledore értékű lenne.*
- Persze semmi okuk nincs rá, hogy tiszteljenek.

*Elmosolyodik. Főleg azon, amint Cielo az ajkaira teszi az ujjait, így magába fojtva a szavakat. Persze ezt még nem láthatja a csillagászattanárnő, mert ekkor még Logan háttal ül neki. Másrészről nem is akarja, hogy láthassa, mert attól tart, még nagyobb bunkónak képzelné el az ex hollóhátas tanárt*
- Ott van az a Granger lány. Na, róla legendákat mesélnek, milyen nagy esze van. Pedig mugli szülők gyermeke… no, nem mintha ez engem zavarna. Éppen azt hangsúlyozom vele, hogy elismerésre méltó. Nagy jövő áll a lány előtt, az biztos.
*Óh, Lennon prof sosem tartozott azok a tanárok közé, akiknek a saját tantárgyuk a lényeg. Ő mindig azt nézte, hogy az adott tanítvány éppen milyen eredményt ér el. Például, ha a prof tanította volna Cielo-t, akkor minden bizonnyal nem a számmisztika felé húzta volna, hanem az asztronómia felé. Mert neki az ment… ezt el kell fogadni. Eőszakkal sosem lehetett oktatni.

Kissé meglepődve fogadja, hogy a tanárnő átült az ő részére. Ám való igaz, így jóval egyszerűbb beszélgetni. No meg, nem is zavarja a nő közelsége, ám nem is táplál semmi olyan érzést iránta. Milyen lenne már? Csinos, meg biztos okos, de nem Logan esete. Na, nem is érdemes ilyeneken gondolkodni.*
- Óhh értem. Nekem az elődömről, mármint Vector professzorról egy csomó jót mondtak. Tehát én megtiszteltetésnek érzem, hogy átvehettem a helyét.
*Bólogat közben, nyomatékosítva a gondolatait. A cinkos vigyor fölött teljesen elsiklott. *
- Egyébként, ha nem nagy kérés… megtenné, hogy mesél nekem egy kicsit a többi tanárról?
*Kiskutya szemek.*

[×× Tanári értekezlet ×× Señor Huszonkettő ××]

×× Tanári értekezlet ×× Señor Huszonkettő ××

Hirtelen erős szél támad fel a semmiből, megakadályozván a tanárnő dolgozatjavítását. De talán jobb is lenne, ha abbahagyná, hiszen a kollégája sem tesz így. Na jó, épp az imént említette, hogy miért, de akkor is. Gondosan leteszi maga mellé a pennát és a maradék kupacot hogy most már 100%-osan az újdonsült professzorra koncentráljon. Szó mi szó, sokkal szórakoztatóbb vele csevegni, mintsem huszonöt trollt és egy várakozáson felülit kiosztani.
-Szerintem fölösleges rájuk fecsérelni a drága időt. Pár éve még, mikor ide jártam a prefektusok szigorúan megbüntették azokat a diákokat, akik ilyet mertek tenni. Milyen dolog már, hogy nem köszönnek egy tanárnak? Javaslom Önnek, hogy szabjon ki valamiféle büntetést, akkor talán észhez térnek. Talán... De van okuk arra, hogy tiszteljék Önt. A pozíciója. Most nem akarok itt kismonológot tartani erről, hisz jól tudja, mert ide járt, ha nem tévedek.
Granger. Miért van az, hogy mindenki arról a lányról beszél? Igen, valóban roppant eszes lány, de ez már nem normális dolog, hogy Cielo akárhányszor bemegy a könyvtárba, az a lány ott van, és vagy épp bájcseveg Madame Cvikkerrel vagy épp egy vaskos könyv fölé görnyed. Mindennek megvan a határa. Ez természetesen csak a saját véleménye, amit gondosan meg is tart magának, most annak mi értelme lenne, hogy Logan előtt rombolja a lány imidzsét? Bár sárvérű... Anno megszokta a házán belül, hogy a mugli születésűeket így szólítják. Még csiszolni kell a stílusán, mert egy rossz elszólás és pórul járhat, talán a munkájába kerülne egy véletlen folytán kicsusszant szócska.
-Miss Granger... no igen. Valóban szorgalmas tanuló, szó se róla... - fejezi be lezáratlanul a gondolatmenetet, melyet természetesen a saját nézeteinek felsorolásával folytatna, de nem fog inkább. Az biztos, hogy az unokaöccse, Draco, sokkal jobban ért a mágiához és jobban is tudja azokat, mint Granger. De persze ezt az elméletét szintén megtartja saját magának, mert még a mellette ülő professzor meggyanúsítaná azzal, hogy kivételezik egyesekkel. Ez pedig igaz, de erről senkinek sem kell tudni.
-Nos... - most buktassa le magát, vagy inkább ne, hogy előszeretettel ignorálta a számmisztikát? - ... minden bizonnyal így van, remek tanerő volt, de szerintem Ön is fantasztikus tanár lesz.
Rövid, kedves válasz, sőt még diplomatikus is. Ezt összehozni egyszerre!
Felveszi maga mellől a pennát és játszadozni kezd vele, mint amikor unatkozni szokott, bár ez most nem így van, igazából csak szereti, ha van valami a keze ügyében.
-A többi tanárról? Nos igazából sok az új tanerő, velem együtt sokan érkeztek. Foley professzort, aki a bájitaltant tanítja, nagyon dicsérik a diákok, ugyanez van a mágiatörténettel, amit Daniel Raimbourg professzor tart. Nos, mint tudja, Piton professzor átvette az SVK-t, ideje már, hogy normális tanárt kapjon ez a tantárgy. Igazából, mióta Potter itt van, mintha el lenne átkozva ez a tárgy: minden évben új tanár tanítja. Remélem, most már így marad.... Hmm.. Minervát nyilván ismeri, szerintem Önt is tanította már, ugyanúgy mint Flitwick professzor. Nos, a jóslástant Sybill tanítja még, a csillagászatot meg én. Hát, azt tudom, hogy engem és a tárgyam utálják a diákok, mert éjfélkor van a tanóra és mert ennyi rossz jegyet osztok ki. De hát... ez van. -fejezi be egy halk sóhajt követően, miközben Loganre pillant, vajon alszik-e már, mert egyszerűen nem tudja, miért beszél most ennyit.
-Mondja csak, mit szólna, ha tegeződnénk, ha már úgyis kollégák vagyunk? -kérdezi, mert beléverték anno az illemet, tehát neki kell ezt kezdeményeznie, hiába fiatalabb a férfinál. Vagyis ezt nem tudni, de nyilván nem huszonegy éves, mint ő.

[[Tanári Értekezlet Miss 20éventével]]

[Tanári Értekezlet Miss 20éventével] (Szerencséd, hogy nem 3 x-et raktál!)

- Ugyan tanárnő! Ezt ön sem gondolja komolyan… Csak mert nem köszönnek, én még nem fogom őket büntetőmunkára küldeni. Én nem vagyok olyan… khm… szigorú. Majd, ha valóban kihúzzák nálam a gyufát, majd akkor. Addig is… éljenek csak azzal a tudattal, hogy minden rendben van.
*Mondja nagy komolyan, miközben éppen a helyével törődik. Ezen az átkozott padon nem lehet megtalálni, hogy mi is a kényelem. Végül úgy dönt, hogy kezeit (csak úgy lazán) a feje alá gyűri, ő maga pedig kényelmesen kinyújtja a lábait. Így mind a ketten elférnek, csak hát… ez még is csak kényelmesebb pozíció.

Miss Granger… nos. Régebben tényleg olyan lehetett, hogy folyton a könyvtárban lehetett látni, ám mára… Mára talán belátta, hogy nem érdemes mindenre időt fordítani. Lehetetlenség lenne így végigvinni egy évet. Ám mára, legalább is Logan szerint ez megváltozott. Hallott ugyan pár dolgot régebbről, ez tény, ám amikor ő bemegy a könyvtárba, sosem látja, hogy ott lenne. Persze lehet, hogy akkor éppen a klubhelységben lapozgatja a 700 oldalas könyveit… Ez már csak részletkérdés.*
- Hát, reménykedjünk, hogy így lesz…
*Még szép, hogy Cielo szereti, ha van valami a keze ügyében. Elvégre nőből van, ez természetes… Akár csak az üdítőn lévő felirat „Az élvezet kulcsa, csupán egy karnyújtásnyira van.”. Izé, nem… De mindegy, ilyenekbe majd máshol belemászunk.

*Foley professzor… bájitaltan. Bizonyára ő volt az a fiatal srác Piton melett a lakomán. Nem biztos, csak mintha… Daniel Raimbourg, mágiatörténet. Ha csak feleannyira unalmas a srác, mint Binns volt, akkor bizonyára imádják a gyerekek… (Nem tudok róla, hogy pedofil lenne a tanárbácsi!) McGalagony-t és Flitwick-et ismeri már, őt is tanították. Viszont Sybill sosem tartozott azok közé, akikért ő igazán rajongott volna. Piton pedig, nos… neki a stílusa kissé kötött, viszont… nem kérdéses, hogy remek tanár.*
- És mi a helyzet a Legendás Lények Gondozásával?

*Aztán jön a csábító ajánlat. Tegeződés. Hát igen, ezt valóban a nőnek kell kezdeményeznie. Nyolc év ide, vagy oda… Kit izgat?*
- Rendben van, benne vagyok… Cielo.
*Mosolyog rá a lányra, majd érdeklődően a dolgozatok felé néz. Na, nem mintha el akarná olvasni őket, csupán érdekli, miket is írhatnak bele a dolgozataikba ezek a borzalmas másodévesek.*