Óraépület

Az Óraépület a Roxfort egy hatalmas és szellős tornya. A diákok valamiért előnyben részesítik. Titkok és nagy dolgok fültanúi voltak ezek a falak az évszázadok folyamán, s ez még ma sincs másképp.

~Damien~

Az óraépületben várakoztam Damre. El kellett végre neki is mondanom, hogy Mirolnak születtem, hisz Mary meg Greg már tudták és neki is tudnia kell. Barátok között nem lehetnek titkok, csak hát eddig nem volt a kastélyban, hogy mondhattam volna el neki? Meg különben is nehéz volt saját magammal is elfogadtatni a tényt, de ma már… Ennek születtem és kész.
Érdekes volt amúgy, hogy Damien eltűnésének köszönhetően lettem jóban Greggel én is meg Mary is, most meg már négyesben üldögéltünk általában esténként a Klubhelységben. Imádtam ezeket az estéket, rengeteget nevettünk és volt, amikor egy-egy témából kifolyólag mondjuk vitákba keveredtünk, de csak azokba a természetes emberi vitákba mikor kielemzünk egy adott témát. Ezeken az estéken általában befoglaltuk a kandalló előtti kanapét és fotelokat. Mary Dam ölében ücsörgött mi meg Greggel néha sokat mondó pillantásokat vetettünk a másik felé miután rájuk néztünk. Annyira örültünk nekik, hisz mindketten megérdemelték végre a boldogságot. Mi pedig… néha a legszívesebben megrugdostam volna Greget, persze csak merő jó szándékból állandóan előhozta a hálótermes témát, nekem meg állandóan égett a fejem. De mindenki imádta ezt a témát, engem is beleértve, mert tényleg vicces volt. Igaza volt Gregnek a könyvtárban, ezen a történeten még öregkorunkban is nevetni fogunk.
Néztem lefelé az óratoronyból, néztem, ahogy a hó lassan olvad a tájon, ahogy egyre közeledik a tavasz. A birtokon már csak néhány hókupac volt, de a hegyeket még mindig vastagon takarta. Vártam már a tavasz, hátha végre valami jó dolog is kerül az eddigi elég pocsékul alakuló életembe.
Minden tönkre ment. Már semmivel nem voltam tisztában és nem tudtam mit akarok és ki is vagyok én. Eddig Henderson voltam, aki gyűlölte Voldemortot és mindenkit, akinek köze van hozzá, de most… Nem elég, hogy egy Halálfaló dinasztia tagja vagyok, de szerelmes is vagyok egybe. És hogyan gyűlölhetném és harcolhatnék az az oldal ellen amihez túl sok minden köt. Egyre inkább éreztem úgy hogy ketté szakadok, de még a jó énem volt nyerésben, egyelőre el tudta fojtani a rosszat, de mi lesz akkor ha hirtelen kiszabadul? Mi lesz akkor velem?

[Viki]

A fejem legalább akkora volt, mint egy ház, ahogy az álváltoztatástan-teremből csörtettem kifelé... és ez nem is volt meglepő, lévén hogy az a vén banya épp az imént fejezte ki örömét a visszatérésemmel kapcsolatban és merő jószándékból és kedvességből feladta az elmúlt hónap összes háziját egy másfél méteres pergamen formájában... nagyszerűen indul a dolog, kétségtelen. Ráadásul Vikivel is mostanra beszéltünk meg egy röpke találkát, négyszermközt... Ez elég furcsa volt, hiszen szinte minden estét együtt töltöttünk el, négyesben... kivéve, amikor kettesben voltunk Amandával, de szerintem ezt senki nem róhatja fel nekünk komolyabban, hiszen... hát na. Boldog voltam... vele, velük. Életem legboldogabb időszaka köszöntött rám, amolyan derült égből villámcsapás jelleggel és végre, az ódón kastély falai között először... éltem. Tényleg éltem, nem csak tengődtem... de jelen pillanatban éppen a lépteimet szaporáztam az óratorony felé, ami a kastély beltereinek egyik legelhagyatottabb zuga volt. Újabb furcsaság... miért akar Viki ilyen privát körülmények között velem beszélni? Már megint mit tettem...? A legutóbb ilyen beszélgetésünk... hát, az még évtiezedek múlva is viszsa fog köszönni a rémálmaimból... egy a lényeg: soha ne akard magadra haragitani őt... főleg akkor ne, ha jóba vagy vele, de főképp ha a barátnője belédesett. Nem lesz könnyű menet, azt elárulhatom.
Lassan elértem az óratoronyba vezető lépcsőt és önkéntelenül is megálltam egy lemondó sóhajra, ahogy szemügyre vettem a megmászadnó lépcsőfokok százait. Nagyszerű... miért pont ide?! A földszint is van legalább ilyen jó hely... és, tegyük hozzá, én személy szerint jobban szeretem. Sőt, a park, az udvar... annyi, de annyi elhagyatott hely van mindenütt, miért pont a torony? Már hideg sincs... Mire eddig jutottam a gondolatmenetben, már felfelé lépkedtem a véget nem érőnek tűnő lépcsőkön s tippre már a felét elhagytam, bár az ilyenben sosem voltam túl jó... Nem voltam repdeső hangulatban, az biztos, Először az a vén trotty, most meg ez a sok szerencsétlen lépcső, az a rengeteg házi... Igazából, ha magamba néztem, örültem, hogy most ezek életem legnagyobb problémái, de jelen pillanatban nem voltam aban az állapotban, hogy magamba akarjak nézni. Az utolsó fordulóban megálltam egy percre, hogy kifújjam magam egy kicsit... elvégre mégsem eshetek be levegő nélkül... bár, ha nem ismertem félre, nem igazán zavarná a dolog, maximum rákérdezne miért és megmosolyogná... De jobb a békesség és amúgy sem szeretek röhej tárgya lenni. Újra elindultam, még öt lépcső, még kettő... és már fel is értem a toronyba, ahol rögtön meg is pillantottam Vikit, aki az ablak előtt állt, kifelé nézett... és komornak tűnt. Újabb furcsaság... kezd nyomasztani ezt az egész dolog.
- Szia - köszöntem rá halkan, amikor a háta mögé értem. Remélem, nem ijed meg... bár nem igazán az a tipus, aki megretten a saját árnyékától, de az ember hajlamos hirtelen és hihetetlen dolgokat művelni, ha kizökkentik a gondolatai közül... én már csak tudom. - Valami baj van? - Ez a kérdés... talán nem kellett volna. Kellemetlen emléket idézett fel bennem: a hálóteremben, annak idején, pont ugyanezzel kezdődött az a vita... De mostmár nem volt mit tenni.

Szerettem az óratornyot, főleg, mert itt egyedül tudtam lenni és beláttam az egész birtokot. Itt csak én voltam és a gondolataim. Mondjuk az elmúlt években többet jártam itt fent, mint idén, mert… éveleje óta nem voltak túl só élményeim a hellyel kapcsolatban. Itt mondtam el Marynek mik történtek velem nyáron, itt vesztünk össze először miután rosszul lett. Azóta is bűntudatom volt az eset miatt, de mostanra ez a hely látszódott a legtökéletesebbnek. Úgy néz ki ez a hely már csak a titkaim feltárására szolgáló hely lesz.
Meghallottam Damien köszönését és azzal a lendülettel hátra fordultam, már számítottam rá, hisz meg volt beszélve, hogy itt találkozunk Átváltozástan után, ha sikerült elszabadulni McGalagonytól. Előre sajnáltam szegényt, ha én egy-két lógásomért két hétre elegendő büntető munkát kaptam, akkor ő… hát nem irigylem. Mert, az biztos, hogy a mi szeretett házvezetőnknek nem fog rajta megesni a szíve.
- Szia – köszöntem rá én is. Aztán elmosolyogtam, a következő kérdésén. Láttam, hogy átsuhant az agyán, hogy lehet nem ez a legmegfelelőbb kérés velem szembe, a hálótermes akadásomnak köszönhetően. De azt megérdemelte és különben is azóta minden megoldódott. – Nyugi, most nem akarom lehordani megint, valami teljesen más miatt hívtalak ide – és a mondat második felére már eltűnt az arcomról a mosoly.
Úgy döntöttem nem fogom húzni az időt, belekezdek és lesz ami lesz. Damien mugli szülők gyermeke volt, így csak nem fog annyira kiakadni a tényeken mint Mary, akit persze teljesen megértettem. Hisz Mirol… Halálfalók… Ellenségek… és én is ez lennék. És mindezek felett még Draco is… Meg Josh, még egy Mardekáros.
Biztos voltam benne, hogy Mary aggódik értem. És nem érti a viselkedésem. Miért kezdek Mardekárosokkal és miért nem álltam bosszút a nagybátyámon, miután tudom, hogy ő ölte meg a szüleimet, de… ez ennél sokkal bonyolultabb. Amit még magam sem értek.
Visszafordultam a gyönyörű táj felé, hogy ne kelljen Damien szemébe néznem, nem ment volna. Nem tudtam pontosan hogy állna ehhez az egész helyzethez, mert a Mirol név annál többet nem mondhatott neki, hogy Mardekárosok, de én…
Jaj, ez olyan fura volt. Mintha szégyellnem kellene a származásom, pedig nem erről volt szó! Csak… Hát… Még én sem tudtam semmit. Apám is Griffendéles volt és Auror, mit számít akkor egy név? Egy vérvonal? Csak annyit, hogy titkon odahúzott a szívem és ez volt az amit szégyelltem.
- Emlékszel említettem neked, hogy nem csak azért haragszom, rád mert eltűntél, hanem mert Mary nem mondja el nekem mi bántja, mert nem akar még jobban terhelni. – itt szünetet hagytam, és vettem egy nagy levegőt, de még mindig nem sikerül ki mondanom, amit akartam, megint csak a maszlagot mondtam – A téli szünetre Raimbourg professzor családfakutatást adott nekünk fel. Még panaszkodtál is, hogy neked minek, hisz te vagy az első varázsló családban. Na én is elkezdtem kutakodni… Anyámról mindent megtaláltam, de apámról…  Semmi, még csak arról sem találtam feljegyzést, hogy idejárt volna, pedig még a Kviddics csapat őrzője is volt. És miután halottak ők is a nevelőszüleim is… és keresztszüleim (Weaslyék) se mondtak semmit, teljes tanácstalanságomban úgy döntöttem felkeresem Lupin professzort és már csak azért is kiderítem miért nincs semmi adat apám létezésértől miközben egy aranyvérű varázsló volt ő is. Végül kiderült az igazság – végig teljesen közönyösen beszéltem és csak néztem magam elé, aztán hirtelen megfordultam – Mirol volt, apám Mirol volt! Azért nem találtam róla semmit, mert Henderson név alatt kerestem. De soha nem hívták így csak felvette ezt a nevet, csak felvette, - a szememből lassan folytak lefelé a könnyek és ezeket a szavakat félig kiabálva mondtam, aztán hirtelen elhalkultam - és ezért maradtam én Henderson, miközben Mirolként láttam meg a napvilágot.
Már nem néztem Damienre. Nem a földet néztem és ökölbe szorítottam a kezeimet.

Már az első szavak elhangzásakor, a köritéskor is megfagyott a levegő s mégis szinte izzott benne a kontrollálhatatlan feszültség, ami kitörni készült Vikiből... nem láttam még ilyennek soha. Láttam már dühösnek, láttam mérgesnek, láttam olyankor, amikor nem tudta irányitani az érzéseit... de ez az elkeseredett arckifejezés, ez az... öngyűlölő?... hangnem, teljesen ismeretlennek tetszett az ő szájából. Maga az érzés, maga a hangnem... az régi ismerős volt nálam, hiszen jó fél évig csak ezt használtam ha magamról beszéltem, de Viki szájából idegennek, szivbe markolónak és... nehéz gondolat volt, de egy kicsit talán szánalmasnak tetszett... Nem, nem is szánalmas, inkább szánnivaló. Hiszen ő... mindig olyan erős volt, mindenben amiről tudok, mindig az erőt jelképezte az amúgy is erről elhiresült Griffendélben... egyetlen dolog, ami igy ki tudta készitani, az Malfoy-ügy volt, de arról azóta sem tudok többet... és nem is akarom beleártani magam, ha ő nem akarja elmondani. Most viszont... most úgy tűnt, hogy el akarja, legalábbis el akar mondani valamit és nem tudom miért, de rögtön ez ötlött a fejembe, hiszen... ez volt a legsötétebb titok, ami Viki lelkét nyomta, legalábbis amiről tudtam, egyszerűen nem tudtam másra gondolni. Vártam az újabb vallomást...
... és valami egészen más hagyta el akjait.
Néhány másodpercre lesokkolt ez az egész dolog. Mirol...? Az első, ami eszembe jut erről a névről, az pár mardekáros fenegyerek... a második dolog pedig a Próféta egyik, véletlenül megtekintett oldala, amin bizonyos James Mirol szökött halálfalónak volt titulálva... na de mi köze lehet Vikinek ehhez a familiához? Mi köze lehet a Hendersonoknak ehhez...? Aztán erre is megkaptam a választ, de eddigre már eldöntöttem, hogy nagyon nem érdekel az egész. Mirol. És? Nekem... én a muglik közül jöttem és valahogy nagyon nem tudnak érdekelni az ilyen globális mozgalmak, mint amit ez a Voldemort gyerek művel az övéivel... ha pedig Mirol volt az apja, akkor ez min változtat? Min kéne változtasson? Ő... ő attól ugyanaz az ember marad, aki volt. Nem lesz se több, se kevesebb attól, hogy a neve Hendersonról Mirolra változik... az én szememben semmiképp. Ő mindig az a Viki marad, aki volt... az első ember, akivel megosztottam a titkaimat... aki helyretette a fejemet a hülyeségek után... a megértő barát... egyike azoknak, akik legfontosabbak az életemben. Mirol... és?
A tekintetem végig az arcra s a szemére szegeztem, láttam hogy gyülekeznek benne a könnyek s később elfordult, mintha szégyellné... pedig erre semmi szükség. Egy érző embernek nagy trauma lehet, ha kiderül hogy az egész addigi élete egy hazugság... Miután befejezte a beszédet, hagytam neki egy fél percet, hogy összeszedje magát, ha tényleg szégyelli előttem a könnyeit s csak utána léptem oda mellé, forditottam óvatosan magam felé s emeltem fel állát egy gyengéd mozdulattal, szinte kényszeritve, hogy a szemembe nézzen. Komolyan néztem bele könnyes, mélyzöld szemeibe: talán komolyabban, mint valaha az életben.
- Tényleg azt gondolod, hogy számit ez a szememben...? - költői kérdés volt, de talán ez az illő kezdés ide... soha nem voltam túl jó az ilyenekben. - Hát elmondom neked: egyáltalán nem. Henderson vagy Mirol... nekem teljesen mindegy, számomra mindig ugyanaz az ember leszel, akinek annak idején visszaadtam a sapkáját azon a szeles és néptelen hidon... Akkor és megismertelek és barátokká váltunk... és az én szememben nem leszel se több, se kevesebb attól, hogy Mirol vagy. - Ha hagyta, akkor átkaroltam a vállát és magamhoz hútam hogy egy gyengéd, baráti ölelésben egyesüljünk, ezzel megpecsételve szavaimat.

Damien átölelt én pedig hagytam, mert szükségem volt most erre az ölelésre. Meg kellett nyugodnom, de nem ment. Főleg a szavai után nem. Ugyanazt mondta mint Greg, de… Már teljesen más volt a helyzet, mint amit akkor éreztem. Akkor véletlenül árultam el a titkom Gregnek, akit szinte még alig ismertem és teljesen össze voltam még zavarodva. De ma már… Ez már nem zavartság.
Ma már teljesen máshogy éreztem mindent mint akkor. Akkor úgy gondoltam,  az egész eddigi életem egy hazugság . Jelenleg már nem tudtam eldönteni mit is akarok, melyik oldalra kellene állnom. A családom mellé, akikről még csak most szereztem tudomást vagy a barátaim mellé, ahová egész életemben tartoztam. És hiába tudtam, mit kellene választanom, de a szívem egyik része és túl nagy része a másik oldalhoz húzott.
Ezért akadt ki Mary, mert ő tudta, hogy ezzel a ténnyel, hogy Mirolnak születtem nem lesz vége a dolognak, hogy előtérbe fog kerülni lelkem sötét titkai.  Hogy óriási harc fog bennem dúlni, mert hiába voltam Griffendéles túl sok minden volt bennem ami a Mardekárosokra volt jellemző. „A Mardekárban lenned a helyed” hallottam mostanában egyre gyakrabban a Teszlek Süveg szavait.  Akkor még fogalmam sem volt, miért tette ezt hozzá, azok után hogy beosztott. De ma már tudtam. Teljes magabiztossággal és eltökéltséggel ültem fel a székre, hogy én a Griffendélbe akarok és fogok is kerülni és így is lett. De elsőben mégis kinézett mindenki a házamból és csak az utóbbi években kezdtek elfogadni, és én még akkor sem értettem. Ma persze már értem. Ott lenne a helyem, mert oda tartozom. Oda tartozom a véremnek köszönhetően, de… nem csak emiatt. Hanem mert ott találtam meg a szeremet és… ami a legfontosabb… csábított a rossz.
Mary erre azt mondta: felejtsem el végre mi volt elsőben, hogy mit mondott a süveg. Koncentráljak arra ami most van. A kviddics csapat tagja vagyok, az évfolyam egyik legjobbja bájitaltanból és mindenki úgy ismer, hogy gyűlölök minden Mardekárost. Gondoljak csak bele, hány vitám és párbajom volt már velük. Nem véletlenül kerültem a Griffendélbe, mert itt volt a helyem. Lehet, hogy a Mardekárba is beleillettem volna, de nem oda kerültem, felejtsem el!
De jelenleg nem tudtam ebben hinni…
Kimásztam Damien vigasztaló öleléséből és egy pillanatig csak néztem a fiúra, néztem ahogy megpróbált megnyugtatni, ahogy biztosítani akarta, hogy neki nem számít egy név. De bennem valami megszakadt.  Talán innen kezdtem lefelé csúszni a hegyről, nem tudom, csak azt tudom, hogy ami most következett Dam nem érdemelt meg. Főleg nem abban a hangnemben, ahogy a fejéhez vágtam mindezt. Pedig leginkább nem is ellene szólt, sokkal inkább magammal veszekedtem.
- Nem számít? Mindegy hogy Henderson  vagy Mirol? Ismersz te egyáltalán? Elsőben az egész házunk utált és megvetett, csak mert a Mardekárosokkal voltam. Velük! Érdet velük! Igenis számít a név és a vér! Számít mert döntés elé kényszerít! Két egymással szemben lévő oldal között kellenem döntenem! Család vagy barátok! Háború van Damien! Állást kell foglalni! El kell dönteni, melyik oldalhoz csatlakozol! Itt már nem létezik olyan, hogy semleges! Az meghal! Érted! Meghal! És ezt neked is tudnod kéne! Főleg neked! Ez nem csak az aranyvérűek háborúja! Nem lenne semmi gond, ha csak mi lennék! Értetek küzdünk! Nem állhatsz hozzá úgy, mintha mi sem történt volna! Nem teheted! Te nem! Hisz csak egy sárvérű vagy! …
Azonnal rájöttem mit mondtam és azonnal meg is bántam.
- Dam… én… nem úgy gondoltam… tényleg nem… ne haragudj… - habogtam és a szemeimen is látni lehetett mennyire bánom, a kérdés csak az volt, hogy Damiennek elég e az hogy bánom.
A legnagyobb sértést vágtam a fejéhez amit csak a varázslóvilágban mondhat az ember és nem szándékosan. Fogalmam sem volt miért mondtam. Hisz azok közé tartoztam, akik ezt  a szót ha lehet kerülték. Mert nem érdekelt ki milyen tiszta vérű, nekem nem számított, csak az hogy milyen ember és mégis a fejéhez vágtam. De a legrosszabb az volt, hogy tudtam, hogy ez volt az a pillanat ami átbillentette a mérleget. Régóta tudtam mit akarok, csak nem vallottam be, de most biztossá vált.

Viki belesimult az ölelésbe én pedig egy picit szorosabbra vontam a karjaim a válla körül, mintegy kifejezve ezzel, hogy mindenben mellette állok... mert ez igy van rendjén, erre valók a barátok... de nem is ez volt a fő oka a dolognak. Nem azért kell támogatnom, mert ez a barát ''feladata'', hiszen egy valódi barátnak nincsenek feladatai... Azért teszem, amit teszek, mert fontos nekem. Kevés ember előtt nyiltam meg őszintén s még kevesebben viszonozták ezt, de ő egy volt ezek közül s az elveim azt diktálták, hogy mellé kell álnom... az eszem ezt súgta, de kivételesen teljesen szinkronban volt a szivemmel is. Nem tudom, nem tudhatom, hogy kiknek beszélt már erről, de a... a kiborulása alapján... ha volt egyáltalán valaki, akkor az az illető sem lehetett túl megértő... bár ez egy érdekes gondolat, hiszen biztos vagyok benne, hogyha valakinek már elmondta, az Amanda: ő pedig nem az a fajta ember, aki egy ostoba név, egy sosemlátott rokonság miatt tönkretenne egy barátsáhot... ő nem olyan. És mégis... mióta visszajöttem, azóta látom Vikin, hogy valami nincs rendben vele, de... szégyellem is nagyon, de eddig a saját problémáim voltak előtérben és egyszerűen képtelen voltam magamra venni még az övéket is... valószinűleg ezt ő is tudhatta, hisz eddig várt ezzel a beszélgetéssel: megvárta, mig a dolgaim megoldódnak... drága...
A gondolatmenet félbeszakadt, ahogy a lány szinte kiszakitotta magát a karjaim közül... nem akartam még, hiszen láttam rajta, hogy támigatásra van szüksége, de azt is tudtam, hogy a szavak többet érhetnek mindenféle gesztusnál. Ha már a szavak: csak úgy ömlöttek belőle... meglepőbbnél meglepőbb mondatok törtek elő ajkai közül s rövidke kapcsolatunk alatt másodszor sikerült komolyan meglepnie. Az első... az helyezte biztos alapokra a barátságunkat, de most, hogy hallgattam ezeket a szavakat, a második nagy meglepetést... hirtelen rádöbbentem, hogy ez pedig könnyedén a végét okozhatja. Olyan szavak törtek elő belőle, amikről soha nem hittem volna, hogy benne vannak... olyan súlyos szavak, amiket már gyakran a fejemhez vágtak, de tőle... tőle soha nem vártam volna ezt. Éreztem, hogy a lelkemben fellángol a harag, a sértettség... de nem! El kell nyomnom ezeket... most nem önmaga, nem tudja mit beszél.
- Tudod... - kezdtem halkan, néhány másodperc szünet után. Mélyen a szemébe néztem s bár utóbb, ha visszanéztem, ezt nagyon megbántam: tudtam, hogy minden akaratom ellenére is az indulat lángja festette élénkzöldre az iriszeimet. - Igen... sárvérű vagyok... és hidd el nekem, hogy nagyon nem érdekel, ahogy az előbb is mondtam. A vér... a vér az az, amit az ember nem választhat meg... fontos, bizonyos tekintetben mindenképpen, de arról nem tehetsz, hogy milyenek a rokonaid. - elléptem mellette és kibámultam az ablakon az égre. - Én abszolút szerencsésnek mondhatom magam a családommal kapcsolatban. Te... te talán nem értheted miért, hiszen egyszerű muglik... de mindenben támogatnak, amiben tudnak s ez sokkal többet jelent számomra, mintha nem érdekelném őket, de varázsolni tudnának... Igen, sárvérű vagyok. - a fejem visszafordult felé, ismét a szemébe néztem, ha tudtam. - Sárvérű, aki büszke arra, ami... legalábbis azok előtt, akik úgy hiszik: ez oly sokat számit... és akit nagyon nem érdekel ez a vérkérdés, ha az őszinte véleményét kérdezik. Vér? Persze... engem nem az érdekel, hogy mi folyik az ereidben, hanem hogy mi van a szivedben. - újra kibámultam az ablakon, tekintetem újra az égre szegeződött. Tudtam... tudtam, hogy most túl hidegen fogalmaztam, de el kellett mondanom a véleményemet ezzel az egésszel kapcsolatban... Néhány hosszú pillanat telt el igy, azután ismét felé fordultam s két lassú, szinte komótos lépéssel egészen közel álltam hozzá s tekintetem újra az övébe fúrtam... de zöld szemeim ezúttal lágy, meleg tekintetet sugároztak.
- Viki... figyelj... - kerestem a megfelelő szavakat: el akartam neki mondani a gondolataimat, de nem akartam megbántani... - Attól, hogy kiderült, hogy a Mirolok vére folyik benned, az én szememben semmit nem változtál... hiszen eddig is ugyanez a vér folyt benned, csak nem tudtál róla. Hidd el nekem, hogyha... hogyha túl fogsz tudni lépni ezen a sokkon, amit a neved megtalálása okozott, akkor rá fogsz jönni, hogy egy távoli, ismeretlen családért nem éri meg eldobni az életedet, amit alakitottál magadnak. Szeretlek... szeretünk. Hidd el, hogy azok, akik igazán ismernek... ők mind ugyanezen a véleményen lesznek: attól, hogy nem Henderson vagy, hanem Mirol, attól még Viki maradsz... ugyanaz a lány, aki annak idején helyrerakta a fejemet. Gondolj arra, hogy mi mindent tettél életedben... s gondolj arra, hogy nekünk fontos vagy. Ennél többet nem tudok mondani... - egy árnyalatnyi keserűség talán kiérződhetett a hangomból, de gyorsan elnyomtam magamban. Elforditottam a fejem és úgy tettem, mintha hirtelen nagyon érdekelni kezdene a fogaskerekek elrendezése, úgy tettem hozzá az utolsó gondolatot... egyszerűen nem birtam a szemébe nézni.
- Nem tudom, te hogy vagy vele... de szerintem a barátságnál nincs nagyobb kincs a földön. Ha ez nem elég... - hangom elhalt, a kereknek és korrektnek készülő mondat végül baljósan halt hamvaiba...

~Damnek~
(megkésve bár egy kicsit, de itt van )

Tudtam jól, hogy igaza van és fogalmam sincs mi ütött belém, hisz nem érdekel soha kinek milyen a származása. Varázsló családból származik e vagy sem, nem számított. Csak az, hogy milyen ember. Hogy megtalálom e benne azt a valamit amitől közel tudom engedni magamhoz, amitől kialakulhat a barátság. És ez Damienben meg volt. Akkor miért? Miért sárvérűztem le?
Teljesen kifordultam már önmagamból. Lassan elemésztett a gonosz és már nem csak hogy nem tudtam küzdeni ellene, hanem nem is akartam. Viszont még mindig ott voltak a barátaim, akik mindenerejűkkel próbáltak visszahúzni a fényre, de egyre inkább nem engedtem ezt meg nekik.
Mary… Greg… Dam… Mindhárman azon voltak, hogy megmaradjak olyanak amilyennek megismertek, hogy ne veszítsem el magamat, de… Egyedül Mary volt tisztában azzal, hogy azok az érzelmek amikkel jelenleg küzdöttem hozzám tartoztak. Ezek nem most kerültek először felszínre, csak most váltak ilyen erőteljessé. De erről a fiúk nem tudhattak. Ők még csak most ismertek meg. Greg még csak nem is látta a mosolytól mentes énem. Látott már dühösnek és látott már aggódni a barátaimért, de sose láttam, milyen vagyok, akkor mikor már nem tudom, mi következik. Amikor a jövőkép homályba borul és csak tapogatózni tudok, azt is hiába.
Damiennek már lehetett szerencséje ehhez az oldalamhoz. Akkor ennek az érzelmi kiborulásnak köszönhettük, hogy most itt voltunk. Onnan kezdődött a barátságunk. Aztán viszont megint csak az örök vidám lánykát láthatta, mindaddig, míg el nem tűnt. Utána szó szerint haraptam le a fejét. Tudtam, hogy már akkor meglepődött, hogy milyen indulatuk vannak bennem elrejtve, de most… Ezekre a szavakra, amik elhagyták a számat, soha az életben nem számított volna. És én sem.
Sárvérű… soha senkire nem használtam ilyen kifejezést és nem is akartam, de… Lassan három hete átléptem egy határt amiből éreztem már nincs visszaút. Már csak az volt a kérdés, mikor érem el a lejtő legalját.
De eközben azért még uralkodott bennem a bűntudat. A bűntudat, hogy valóban elmerülök ebben a sötétségben és akkor… a barátaim… az életem… mindenem oda lesz. Elárulom őket és erre… Képes lennék?
Eddig azt sem hittem volna, hogy képes lennék bárkinek a szemébe vágni, hogy sárvérű. Még is megtettem. Mi jön még? Mit teszek még amiért a legszívesebben szembe köpném magam?
Azt vártam, hogy Damien majd elküld egy melegebb égtájra. Hogy örökre elvágtam magam nála, de erre… Nyugtatgatott. Tényeket közölt. És… Rá akart világítani arra, hogy olyannak kell maradnom, amilyen voltam, amilyennek megismert. És ezzel jobban szíven ütött, mintha el kezdett volna velem ordítani.
- Dam… Tudom és… Hidd el, hogy nem akartam. Ez… - de valahogy nem jöttek a számra a szavak. Nagyon ritkán fordult ilyen elő velem, ez most ezen kivételes pillanatok közé tartozott.
Most rajtam volt a sor, hogy az ablakhoz menjek és kinézzek rajta.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire újra megszólaltam, de össze kellett szednem magam muszáj volt. Máshogy nem ment volna.
- Nem csak egy névről van itt szó. Ha csak arról lenne, nem lenne semmi gond, nem érdekelne ez az egész. De azzal, hogy kiderült az igazság, sok mindenre választ kaptam magammal kapcsolatban. Olyan válaszokat, amik nem tetszenek. De még is én vagyok és nem tudok ellene mit tenni. Nem ismersz engem. Azt hiszed, hogy érdemes értem küzdeni, de fogalmad sincs kiért tennéd.
Ezeket a dolgokat még Marynek sem mondtam. Tudtam, hogy ha ki merném csak ejteni ezeket a számon akkor szabadulna el a pokol. Mindent megtenne, hogy segítsen megőrizni a régi valómat, de az már elveszett.
- Koránt sem vagyok annyira jó, mint amilyennek hiszel. Greg is tudja az igazságot és ugyanígy reagált, csak akkor még én sem voltam sok mindennel tisztában. Mary… Mary ismer. Ő tudja jól, hogy nem csak a név miatt történik mindez. Ez már réges-rég várható volt. Ez csak felgyorsította a folyamatot. – megfordultam – Biztos vagy benne, hogy látni akarod az igazi Vikit? Felkészültél rá? De vigyáz, mert csalódni fogsz.
Ekkor már potyogtak a könnyeim. Ez az egész helyzet, minden. Túl sok volt. Túl sok.

Hosszú szünet... valószinűleg a gondolatait rendezte, ahogy én is. Érdekes fordulatokat tartogatott ez a beszélgetés, az hétszentség. Tudtam, már akkor is mikor idejöttem, hogy valami nagyon nem stimmel... de álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyire rossz a helyzet. Viki teljesen nyilvánvalóan ki volt vetkőzve magából... és lehet, hogy sokak számára érthető is ez, de én nem tudom felfogni, hogy miért. Lehet, hogy köze van a származásomhoz, persze... de egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy miért olyan fontos a vérkérdés, miért csinál belőle mindenki akkora ügyet. Persze, van egy Voldemort, aki ezt csinálja: tény... de miért kell oly sokaknak követni a példáját? Gusztustalan, amit művel s ahogy műveli, mégis oly sok követője van... mi hajthatja őket? S mi az, ami Vikit is erre tereli? Nem tudtam és volt egy olyan érzésem, hogy soha nem is fogom megtudni. Minden ember különbözik s ez jól van igy, mindenki másképp gondolkodik... de amikor az emberek többsége az önnön ostobaságuktól vagy könnyű befolyásolhatóságuktól vezérelve a világ elpusztitásáért küzdők oldalán köt ki, na onnantól problémás a helyzet. De... Viki hogy kerül a képbe? Ő vajon melyik kategória...?
Szavai kirángattak a gondolataim közül, de végül ő maga sem tudta eldönteni, hogy mit akar mondani. Ellépett mellettem az ablakhoz és kibámult rajta. Újabb hosszú szünet... Végig a hátát figyeltem, gondolataim örvényként keringtek. Mi üthetett belé? Mirol... és? Névtől és vértől (többniyre) függetlenül mindenki előtt két ösvény áll... és arra indul el, amerre ő akar. Attól, hogy nem Henderson áll a második neve után, hanem Mirol... ez mit változtat? Ugyanazok voltak a szülei. Ugyanazok nevelték. Ugyanaz volt a múltja. Ugyanazok vették körül. Minden ugyanaz volt... s ő mégis oly másnak tűnt. Most nem a kemény Vikitria állt előttem, aki nem félt semmitől, akit nem lehetett megbántani... nem, most egy teljesen más lány, egy másik személyiség tárult a szemeim elé. De... eddig hol volt ez? Nem is létezett? Vagy csak mélyen eltemetve? A Mirol-vér tudatának nyomán keletkezett...?
Újra csak kérdések. Megválaszolatlanok, megválaszolhatatlanok.
- Szeretem magam eldönteni, hogy kiért éri meg küzdenem s kiért nem. - ezek a szavak ismét úgy csendültek, mint penge a pengén: hidegen, hajlithatatlanul. Igy akartam volna tudomására hozni, hogy nem lesz egyszerű meggyőznie...? Talán. - Volt már, hogy rosszul döntöttem... de akkor is kitartottam mellette az utolsó utáni pillanatig. - Szándékos utalás az Yvette-es időkre, de... utóbb visszavontam volna e szavakat, de legalábbis nem igy fogalmazom meg. Félreérthető. Sértésként értelmezhető. - Ez most sem lesz másként... bármi derüljön is ki, bármi legyen a végkifejlet. - újabb szavak, újabb rövid szünet: ezúttal nekem kellett a gondolkodási idő. Látni az igazi Vikit...? Tehát akkor minden, ami eddig történt... minden közös emlék és közösen eltöltött idő... csak szinjáték lenne? Minden hazugság?
Nem.
- Én ismerem az igazi Vikit. - hangzott a felelet végül, miközben odaléptem mellé és újfent átöleltem a vállát. - Akkor és ott... az első beszélgetésünk alkalmával megismertem s arra az énedre azóta sem cáfoltál rá soha. Az az igazi Viki, akit ismerek... csak most túl zavarodott vagy ahhoz, hogy belásd: igazam van. Hidd el: tudom, hogy... - egy pillanatnyi szünet: nem, nem tudom... - ... tudom mit érzel most. Elvesziteni egy családot, elvesziteni azt a nevet és hitet, ami végigkisért az életeden... szörnyű érzés lehet, de ettől még nem fogsz megváltozni. Attól, hogy nem Henderson a neved, hanem Mirol... attól még ugyanaz az ember vagy, aki eddig voltál. Griffendél... ez nem mond eleget? Vagy az, hogy attól hogy Mirol lettél, ugyanúgy s ugyanazok az emberek vesznek körül, akik annak előtte? Persze... lesz akit zavarni fog. Olyan is lesz, akit elvesztessz emiatt. De akik igazán szeretnek... ők soha nem tekintenének rád másként egy név miatt. Nekünk, nekem mindig ugyanaz a Viki maradsz... az igazi Viki. - Csak most néztem az arcára: csak most láttam, hogy sir... gyengéden magamhoz húztam s vigasztalón átöleltem, ha hagyta.
- Ne félj... nincs semmi baj. Vissza fogsz találni önmagadhoz, csak idő kérdése...

Hallottam, amit mond és tudtam, hogy így is gondolja, csak azt nem tudtam miért. Miért hiszi azt hogy ismer? November óta ismerjük egymást. Félév. Ennyi idő alatt nem lehet megismerni senkit. Senkit! Vagy legalábbis engem nem.
Vajon elgondolkodott már azon, hogy miért Mary az egyetlen barátom az egész átkozott Griffendélben? Hogy a többiekkel miért csak felületes beszélgetéseket folytatok? Hogy miért kapok a mai napig saját háztársaimtól kétértelmű rosszalló megjegyzéseket? Nem hinném. És talán azért nem mert nem érdekelte. Pedig jobban járt volna. Akkor tudhatná ki voltam, ki lettem és ki leszek.
A múlt… Pedig ő is emlékezhetne rá. Emlékezhetne a Mardekárt imádó Hendersonra, akihez nem szabadott szólni, mert az egyet jelentett a szociális öngyilkossággal. Maryvel is csak másodikban ismerkedtünk meg, Quinnel is akkor tájt lettünk jóban. Akkor mikor már elszakadtam a kígyóktól, azoktól akikhez tartoznom kellett volna.
Igen. Ott lett volna helyem. Oda kellett volna kerülnöm, de akkor tizenegy éves fejjel nem így láttam a dolgokat. És később sem. Hisz éveken át azok közé a Griffendélesek közé tartoztam, akik a legtöbbször kerültek összetűzésbe az ellentétes ház képviselőivel. Élveztem azokat az időket, de élveztem azt is mikor Dracoval töltöttem a napjaimat. De ezt most nem élvezem. Nem! Itt valami nagyon nem stimmel, most nem úgy történnek az események, ahogy én akarom, most nem én irányítom őket. Eddig jól érzetem magam, mindig, mert azt tettem, amihez kedvem volt. Soha nem érdekelt mások véleménye, tettem, amit jónak láttam, de most… Most minden elszabadult.
Dam keze a vállamhoz ért, majd átölelt és nem löktem el magamtól. Most nem. Inkább szorosan belebújtam a mellkasába és csendesen sírtam tovább, valószínűleg hamarosan átitatva ezzel az ingjét, de jelenleg nem törődtem ilyen apróságokkal. Jól esett az ölelése. Biztonságban éreztem magam, mintha mi sem történt volna, minta még mindig a novemberi szélben állnánk, és tízpercenként kapkodnánk a sapkám után, amit nagyon el akart vinni a szél. Nem is csodálom, helyes is kis satyi, de Damnek köszönhetően még a mai napig nem van.
Akkor és ott lettünk barátok. Olyan titkokat osztottunk meg a kihald hídon, amiket előtte talán még senkinek, vagy csak a nagyon közel álló emberekkel, de akkor történt valami, valami, ami mindkettőnket arra ösztönzött, hogy beszéljünk, mert bízhatunk a másokban. Akkor a szerelem volt a legnagyobb problémánk. Egy olyan szerelem, amitől mind ketten szenvedtünk, és amiről tisztában voltunk, hogy soha nem teljesülhet be. Dam azóta már együtt volt Maryvel és jobb fordulatot nem is vehetett volna az élete, én meg… Én még mindig nem tudtam megszabadulni az én démonomtól, akivel egyre jobban összekötött a sors. Senki nem tudott róla, mi is van pontosan kettőnk között, már senki. Január elején elmondtam Marynek, hogy mit érzek iránta és beszámoltam egy-két csókról, de többről nem tudott. Pedig az óta, rengeteg minden történt…
Ellöktem magamtól kicsit Damien mellkasától, hogy bele tudjak nézni a zöld szemeibe, azokba a szemekbe, amikbe már oly sokszor néztem és annyi különböző érzelmet tapasztaltam. Láttam már maga alatt, láttam már a fellegekben és láttam már akkor is mikor a düh elvakítja. És ma megláttam azt az arcát is mikor, nem tudja, mit kellene tenni. Nem voltam benne biztos, de mintha a félelem is ott rejtőzött volna a szemiben, a félelem, amit a viselkedésem váltott ki, hogy fogalma sem volt mit hoz a jövő, de érezte, hogy semmi jót.  Pontosan, ahogy én.
Mindig is hallgattam a megérzéseimre, az álmaimra, mert soha nem hazudtak. Tisztában voltam vele, hogy valamit tartogat a jövő, valami rosszat. Éreztem. Éreztem, ahogy az ember megérzi, hogy hamarosan vihar. Mikor a levegő nyomott lesz, az ég színei megváltoznak és az eddig orkánként tomboló szél lecsitul, hogy aztán váratlanul és még nagyobb erővel csaphasson le. Jelenleg nem a természet vihar előtti csendje volt a levegőben, nem. Annál sokkal rosszabb. Az életünk fog hamarosan káoszba fordulni és ezzel tisztában voltam, csak még nem tudtam hogyan. Nem csak rólam volt szó. Mindenkiről. És nem velem fog kezdődni, mert már elkezdődött. Már megváltozott valami, aminek következményében az események tragikus véget fognak érni.
- Köszönöm – szólaltam meg váratlanul – köszönöm, hogy itt vagytok nekem, hogy kiálltok mellettem, de… - és itt kiszabadultam az öleléséből – de ne ígérj olyat, amiről nem tudod be fogod e tudni tartani. Olyan dolgok vannak készülőben, amibe mi egyszerű halandók nem szólhatunk bele, amikkel csak sodródhatunk, hogy valahol megtörve már partra mosson a folyó. És máshol fogunk partot érni. Ti hárman nagyon messze lesztek tőlem, talán annyira, hogy örökre elválaszt az élet.
Újra megfordultam, nem léptem arrébb, csak hátat fordítottam neki, hogy folytassam.
- Az a gond, hogy se te, se Greg, nem érthetitek meg azt, amiben Mary és én felnőttünk. Ezt nem lehet elmagyarázni. Fogalmatok sem lehet arról, milyen érzés abban a hiányban felnőni, hogy soha nem ismerheted meg azokat az embereket, akiknek az életed köszönheted. Majdnem egy éves voltam mikor a szüleim meghaltak és tudod mire emlékszem belőle?
Újra felé néztem, látni akartam mit reagál majd erre, arra az egyetlen emlékemre, ami a szüleimből maradt nekem, és amiről nagyon kevés ember tud csak.
- A mai napig újra és újra látom. Alig van olyan éjszaka, mikor elkerülnek a rémálmok. Ott vagyok hallom őket, de segíteni nem tudok, és csak üvöltök és üvöltök, de tehetetlen vagyok. Fekszem a sötétségben és egy apró csíkon át, áramlik csak be a fény és messziről hallom, de mintha ott lennének mellett, a kétségbe esett könyörgést, a nem értést, a sikolyokat, és egyszer csak… Az eddig bátorságot adó kellemes sárgafény zöldre változik, a hangok megszűnnek, és egyedül maradok…
A könnyek, amiket Damien ölelése fel tudott szárítani újra elöntötték az arcom. Remegtem, de ha esetleg újra meg akarnál ölelni, nem engedném. Nem, mert soha nem volt szükségem támaszra, hogy legyőzzem ezeket az emlékeket. Mindig egyedül voltam velük és ezek után is így lesz. Ez a tulajdonságom is leginkább az aranyvérűeket jellemezte: senkitől nem fogadják el a segítséget… És jó pár ehhez hasonló tulajdonságom volt még.

[[Aud]]

[Aud]

*Ron a mai húzós nap, Harry eltűnése és Hermioneval és Ginnyvel való összeveszésével telt. Ezek után döntött úgy, hogy jelenleg elege van a világból és mindenkiből, aki jelenleg él és mozog és Griffendéles.
Dühösen baktatott ki a klubhelyiségből és vette az irányt…hova is? Először még maga sem tudta, hogy hová indul. Aztán, mikor a harmadik sarkon fordult be, akkor ugrott be neki, hogy hová tud menni, olyan helyre, ahol nincs senki. Főleg, olyan valakik, akivel nem akar most találkozni. Kicsit meg örült annak, hogy kitalálta, hová is menjen.

Neki is indult, sétálgatott, s végre megérkezett az óratorony lábához. Kinyitotta az ajtót, majd nekiindult a csigalépcsőn felfelé.
Ahogy felfelé sétált a sötét lépcsőházban, tekintete a falat követte. Téglák sora futott felfelé, a lépcsőkkel együtt. Néha egy-egy pici ablak megszakította az összhangot… Ott beszűrődött a Holdvilág. Odakint telihold volt. Apró csíkok futottak végig a lépcsőn, amit a csodásan ragyogó éjszakai nap adott. Ron megállta az egyik ablakocskánál, ami igazából lőrésre hasonlított, s kinézett rajta. Nem sokat látott a fekete éjszakából, csak azokon a helyeken, ahol az égen levő felhők megengedték a Holdnak, hogy megvilágítsa a földet. De, amit láttatni engedett, abban nem volt semmi érdekes. Csak a Roxfort parkjának füve és a kövezet látszott.
Unottan elfordult az ablaktól és folytatta útját az óratorony felé. Lassan lépdel felfelé az apró csigalépcsőn, mert valahogy nem akaródzott felérnie. Jó volt ott sétálnia a sötétben, egyedül, és igazából semmire nem gondolnia… jó érzés volt.

Aztán felért, elérte az ajtót. Kezét a kilincsre helyezte, lenyomta azt, majd belépett a félhomályos teremben. Ez a hely nem volt nagy. Körben ablakok szegélyezték, sötét volt, huzatos. De pont megfelelő volt egy embernek, aki nem akart senkit és semmit magakörül. Előrelépett, s körül tekintett. Aztán az egyik ablak párkányán megpillantott egy alakot.
Ült ott valaki, valaki, aki olvasott a Holdvilágnál. Ron közelebb lépett, s észrevette, hogy egy lány az. Egy lány, ráadásul egy Hollóhátas, ráadásul egy évvel alatta. Valahol mélyen a lány neve is ott volt az emlékeiben, de egyelőre nem találta.
Majd úgy döntött, meg szólítja a lányt. Nem is Grifis, tehát akár még beszélgethetnek is.*

-   Szia, mit csinálsz itt ilyenkor? – tette fel az egyértelmű vállasszal kecsegtető kérdést.

*Na vajon mit csinál? Nem akarja, hogy valaki zavarja és egyedül akar olvasni… De Ron már csak ilyen… Észlény. Miután a lány válaszolt, fogta magát és letelepedett a földre. Fogott egy tollat, ami nála volt, s megpróbálta párnává varázsolni, hogy ne legyen olyan kényelmetlen az ücsörgés, de nem járt szerencsével és csak egy tollas tűpárnát kapott végeredménynek.*

-   Hát ez nem jött össze. – nevetett egyet, ami kifejezte, hogy milyen kellemetlenül is érzi magát a történtek miatt, majd odaadta a lánynak a kis párnát…legalább neki legyen jó napja.

-   Téged mi üldözött ide? – szegezte neki a kérdést, mert volt valami a lányban, ami arra késztette, hogy beszélgessen vele. – Én meguntam, hogy ma mindenki csak b***gatni tudott… gondoltam itt talán egyedül leszek, amiben persze tévedtem. De, persze nehogy azt hidd, hogy nem örülök a társaságodnak. Most jó lenne beszélgetni valakivel, aki nem esik nekem semmi olyannal, hogy:

-   „ Már megint nem írtad meg? Mindent nekem kell csinálnom? Nem adsz nekem elég szabad teret… Nincs magán életem… Ne tapadj rám… Vagy épp semmit nem mond, mert eltűnt a föld színéről.” Na ebből van most elegem. Te…izééé – itt töri a fejét a csaj nevén, s reméli, hogy kisegíti. – nincs valami jó témád. – vigyorgott a lányra.

*Kivételes eset volt, hogy Ron nem volt zavarban, mikor egy lánnyal beszélt.*

[Viki]

A karjaim közé zártam s éreztem, hogy vállai remegnek a félig-meddig elfogytott zokogástól, hogy a könnyei szép lassan átitatják az iskolai talárt, de még az alatta viselt (az előirttól természetesen eltérő) fekete inget is. Gyengéden magamhoz szoritottam, miközben elbámultam a feje fölött: gondolataim sebesen szálltak s megoldáson törték magukat. Hogyan segithetnék...? Életemben talán ez volt a második alkalom, hogy nem találtam választ erre a kérdésre. Mit tehetnék? Hiszen... a véréről van szó, ami az ereiben csörgedezik s igaz, hogy a vér szava ellentmond mindennek, amiben eddig élt és amit róla tudok, de... ezt csak ő döntheti el, senki más. Csak rajta múlik, hogy melyik irányba indul el, melyik utat követni... de vajon...
... lehet elég erős a vér szava ahhoz, hogy itthagyjon minket miatta?
Aggasztó volt... ez az egész. Habár házon belül nem volt közkedvelt, Vikiben eddig mégis összpontosult a Griffendél minden jellemvonása... gyakorlatilag a ház bástyájaként tekinthettek rá sokan, köztük én is. Persze, vannak hibái... de mindenkinek vannak s egy-két apróságot nem lehet felróni nagy negativumként sehova, senkinek... de ami most zajlik, az... sok. A vér fontos, ezt aláirom, de... ennyire fontos lenne a varázslók között? Képes lenne eldobni az egész addigi életét azért, hogy Mirol lehessen? Eldobni a szeretteit, a barátait... mindent és mindenkit? Képes lenne megtenni egy olyan családért, akit még gyakorlatilag nem is látott? Aggasztó kérdések ezek, talán többek is, mint aggasztóak. Lassan fél éve ismerem, de még soha nem tűnt fel, hogy ennyire... ennyire labilis lenne, ennyire ne lenne elégedett magával meg az életével... de valóban igy van ez? Tényleg ez a helyzet, vagy megint csak felszinesen szemlélem a dolgokat? Sajnos, mint kiderült már nem egyzser az utóbbi időben... az utóbbi lehetőség is egy elképzelhető varriáció, márpedig ha hibásan itélem meg a dolgokat és úgy cselekszem... Nem. Nem akarom, hogy megint megtörténjen, ami a múltkor. Nem akarom, hogy megint az én hibámból... Nem tehetem meg. Vikivel nem.
Hirtelen megmozdult, én pedig lepillantottam rá s tekintetünk találkozott: könnyes, mélyzöld tekintetében a tanácstalanság s még valami beazonosithatatlan érzelem tükröződött... talán a félelem? De ha tényleg fél, akkor vajon mitől? Melyik lehetőség ejti kétségbe? Újabb és újabb talányok ütik fel a fejüket s lassan elönt a teljes tehetetlenség érzése... és az ebből fakadó düh. Utáltam az ilyen helyzeteket... amikor tudtam, hogy egy olyan ember szenved, aki fontos nekem, s egyszerűen nem tudtam mit tenni vagy nem tudtam mit tehetnék... Yvette-nél is ugyanez volt és az egyszerűen az őrületbe kergetett... de ez most más. Yvette már el volt veszve akkor, amikor egyáltalán rádöbbentem a dolgokra... de Viki... neki muszáj segitenem. Ő még ittvan a ''jó'' oldalon, mellettünk, velünk... s rajtunk is múlik, hogy itt marad-e, vagy pedig örökre eltűnik.
- Nem szoktam nagy szavakkal dobálózni, ha nem gondolom őket komolyan. - tekintetemben eltökéltség villant. - Ha ezt mondom, akkor igy lesz... ha belegebedek, akkor is. - szótlanul figyeltem, ahogy hátat fordit és az ablakhoz lépdel s hallgattam a szavakat, melyek fájdalommal teltek voltak... s igazából csak most kezdem el felfogni, hogy mennyi fájdalom és szenvedés lakozik a felszin alatt, elfojtva egy burokban... csak most kezdtem el rádöbbenni, hogy az a Viki, akit ismerek, tényleg nem... tényleg nem ő, legalábbis nem egészen ő... és ostoba voltam amikor azt hittem, hogy benne nem lakozik semmi más azon kivül, ami látszik. Az iménti eltökéltségem egy pillanatra megingott, de tényleg csak egy pillantásnyi idő volt: utána ismét szilárdan és megingathatatlanul állt a lábán. Legyen bármi a felszin alatt, ő akkor is ugyanaz az ember, akit ismerek. Legyen bármi a mélyben, ő akkor is egy Griffendéles... ő akkor is Henderson s nem Mirol.
De erre nem voltam felkészülve.
Önkéntelenül magam elé képzeltem a jelenetet, amit most feltárt előttem s hátamon végigfutott a hideg. Viki egy szempillantás alatt tovább nőtt a szememben, ha ez egyáltalán lehetséges: ekkora teherrel élni... egyszerűen hihetetlen. Csak magamból tudok kiindulni, de én biztos beleőrültem volna, ő pedig... úgy éli az életét, mintha semmi sem történt volna. Legalábbis úgy élte eddig... de úgy tűnik, hogy ez a két dolog együtt már legyűri, maga alá temeti... s legyek őszinte, teljesen érthetően. Igy már... már tisztább a kép, hogy miért ez a megingás, hogy miért nem bizik magában, miért nem tud dönteni... hogy miért tölti el a félelem... de arra még mindig nem adott egyértelmű választ, hogy hogyan tudnék segiteni rajta.
- Igazad van. - mondtam egy sóhaj kiséretében. Legszivesebben újra átölteltem volna s megpróbáltam volna megnyugtatni, de egy pillantás a fátyolos, zöld tekintebe s tudtam, hogy most nem hagyná... - Sehova nem tartozni... el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet ez, hogy milyen lehet nem ismerni a családodat... de jobb lenne a Mirolokhoz tartozni? Gondolj arra, hogy mi volt a véleményed róluk, mig meg nem tudtad... Jobb az ellenségeidhez tartozni, mint sehová? - egy pillanatra elhallgattam. - Közénk tartozol. nem a Mirolok közé... Hiszem... tudom, hogy igy van. Mindig közénk fogsz tartozni. - tekintetemmel az övét kerestem s ha belepillantott zöld lélektükreimbe, akkor láthatta, hogy minden egyes szót komolyan gondoltam.

[[ Roon ]]

[ Roon ]

*Már rég beesteledett, az eget a telihold világította be erőteljes fényével. Közelgett a takarodó ideje, bár Audreynak egyáltalán nem füllőtt ahhoz a foga, hogy hálókörletébe menjen. Jó pár órája befészkelte magát ide az óraépületbe, nem csinált semmi egyebet, csak az ablakpárkányon ücsörögve olvasgatott. Olykor felhagyott az Ahogy Glynnis Griffiths is csinálta volna című könyv lapjainak fürkészésével, lecsukta egyre nehezebbnek tűnő szemhéjait és arcát a hideg kőfalhoz tapasztva élvezte, ahogy egész lényét megvilágítja a telihold erőteljes fénye. Festői képet nyújtott ott az ablakpárkányon, lábát lógatva, bárhogy is küzdött ellene.
Éppen efféleképp relaxált akkor is, mikor léptek zajára lett figyelmes. Arra sem volt ideje, hogy megforduljon, az illető már meg is szólította. A telihold beszűrődő fénye megvilágította a griffendéles fiú nyakigláb alakját és vörös fürtjeit, Audrey pedig ezt kihasználva, rossz beidegződéséhez híven tüzetesen végigmérte az érkezőt.*
-Tulajdonképpen, semmit. Csak úgy üldögélek.. túl szép volt az idő ahhoz, hogy visszavonuljak a házamba. *mondatát mindig száján bujkáló, széles mosolyával toldotta meg. Összecsukta könyvét, melyből közel tíz perce egy röpke szót nem olvasott, majd laza mozdulattal a földre ejtette, ő pedig lábait felnyalábolva az ablakpárkányból a szoba belseje felé fordult, hogy szembehelyezkedjen a fiúval.

Oldalra biccentett fejjel figyeli a griffendéles ügyködését, még egy halk kuncogást is megejt, mikor elvétette a transzformációt, persze cseppet sem sértőt, nehogy kellemetlen helyzetbe hozza újdonsült beszélgetőpartnerét.*
- Oh, köszönöm. *a kis, félresikerült tollas tűpárna huncut ráncocskákat csal szája szegletébe. Gyengéden megsimogatja a kis párnácskát, ami ezek után maximum fakírok számára funkcionálhat ülőalkalmatosságként*
- Tudod, ez a gyerekkori plüssmacimra emlékeztet.. *motyogja halkan, félig Ronnak, félig a kis tűpárnának* Persze, csak az azutáni állapotára, miután az egyik bátyám megtalálta és eljátszadozott vele. *rosszalló ránc gyűrődik két szemöldöke között félúton, de ezzel be is rekeszti a kis anekdotát, ismét a fiúra figyel. Már épp tudakolni akarta, hogy nem zavarja-e, mikor a griffendéles megelőzte a válasszal. Megnyugtató érzés önti el, semmi kedve nincs most arrébb vándorolni, nem beszélve arról, hogy neki is jól esik beszélgetni valakivel*

- Aud Turner. *segíti ki a fiút* Te pedig Ron Weasley vagy, igaz?*szinte száz százalékig biztos a válaszban, de azért egy kis megerősítésre van szüksége... Bár már ezerszer látta ezt a fiút Ginnyvel, és az általános „Weasley-jegyek” is megtalálhatóak rajta, és arra is mérget venne, hogy a fiú az előbb legalább egyik alkalommal vagy Harryről, vagy Hermionéről, illetve Ginnyről beszélt, de sosem lehet tudni, hisz még egyszer sem beszéltek egymással, no meg a formalitások.*

~Valami jó téma, hmm..~ *jó kviddicsmániáshoz illően rögtön kiböki az első gondolatot, ami eszébe jut*
- Kviddics? De végülis, van témám bőőven. *vigyorodik el* Az iskola, a család, a házad, a barátaid. Szóval, válogass kedvedre egy e tipikus első beszélgetéshez illő témákból. *ezzel várakozó tekintetét függeszti a fiúra*

~Dam~

Éreztem, hogy kezdi megérteni, mi az amin átmegyek, ami jelenleg zajlik benne és ami kezd felemészteni. De ugyanakkor ez nem volt elég. Hogy lehetett volna? Az, hogy kezdi, az nem jelenti azt is hogy érti. Mert soha nem fogja.
Mindegy volt, hogy Mirol vagyok e vagy Henderson, nem ezen volt a hangsúly. Sokkal inkább, amit éreztem. Az, hogy kiderült melyik családhoz is tartozom, csak a jéghegy csúcsa volt, a kiömlött folyó, de az a folyó már sokkal régebben elkezdett duzzadni. De eddig nem akartam róla tudomást venni. Mindig is ott lapult, csak eddig képes voltam elnyomni. Most pedig már küzdenem kellett ellene. A kérdés az volt akarok e. Akarok e küzdeni az ellen ami én vagyok. És nem akartam.
Mikor Marynek mondtam el a karácsonyi szünetben fény derült dolgokat, akkor még akartam. Akkor még...  akkor még úgy gondoltam van értelme. Aztán Greg... Ott csak kicsúszott a számon, de nem magyarázkodtam, hisz akkor még nem ismertük egymást annyira, hogy érthette volna, mi is ennek az egésznek a lényege, a sötét oldala. Most pedig Dam. Akármit mondtam neki még mindig az a lány voltam akivel jóban lettek ott a hídon a viharos őszi szélben. És talán igaza volt, az voltam, csak sokkal összetetted volt minden.
A mai napig képtelen voltam megérteni miért tűnt el egy hónapra. Miért hagyta itt Maryt. Pont ugyanúgy értelmetlen volt számomra ez a cselekedet, mint ahogy számára ez a kiborulás. Ez a tanácstalanság és összezavarodottság. Nem értette, miért kérdéses számomra hogy melyik oldalt választom. Hogy miért jut eszembe olyan, hogy elhagyom őket.
Én nem akartam. Őket soha. De akkor meg kell majd érteniük, megérteniük, hogy nekem nem azaz utam ami nekik. Én máshogy látom a világot mint ők. Nekem már megtanították, hogy nem fekete és fehér. Hiába láttam én is így sokáig, eléggé világosan belém verte az élet, hogy tévedtem.
 - Az ember nem válogathatja meg a rokonait – kezdtem bele halkan a válasz adásba – Tény, hogy nem. A barátit viszont igen. Olyan embereket enged maga köré akikben bízik, akiket elfogad az összes hibájukkal együtt és ez fordítva is igaz. - és felé fordulva normál hangerővel folytattam – Találkoztam James Mirollal. Beszéltem vele és...
Na itt már idegesebb lettem. Gesztikuláltam, többször a hajamba turtam és le-föl járkáltam miközben beszéltem.
 - Áh! Teljesen mindent mit mondok, mert nem fogod érteni. Segíteni akarsz? Nem kell! Csak fogadd el majd azt a döntésem amit majd leghelyesebbnek vélek. Azt mondod, hogy mindig közétek fogok tartozni. Legyen úgy, de engedjetek a saját utamon járni és akkor nem fogtok elveszíteni!
Mostanában, de főleg ha erről a témáról volt szó elég gyakoriak voltak a hangulat változásaim. Nem mintha ez nálam nem lett volna alap tulajdonság, de ennyire soha. Egyszer üvöltöttem, egyszer sírtam, egyszer magabiztos voltam egyszer kétségbeesett. Általában ennyire nem voltam ellentétes és kiismerhetetlen. Persze, sokan megjegyezték már, hogy hirtelen vagyok, de inkább csak azért mert ha valami kellemetlen helyzet jött szóba, akkor így tudtam kimászni a helyzetből. Na jó, meg tényleg hajlamos voltam arra, hogy épp szomorúból vidámba váltsak, de jelenleg azért ez a mai minden túl tett.
A mondandóm végén megálltam de jó néhány lépés távolság volt közöttünk és csak enyhén nyugodtabb hangon még megjegyeztem.
 - Valóban nem kedveltem a Mirolokat, mint ahogy a Malfoyokat sem, de mégis szerelmes vagyok az egyikbe.
És fel sem tűnt, hogy jelen időben beszélek. November óta nem említettem meg előtte ez a szerelmet és akkor még úgy állt a dolog, hogy ki akarom verni a fejemből. Aztán Marynek is utoljára a szünet előtti hócsatánk folyamán beszéltem erről. Azóta senkinek...

[Hát, na…nekem ez már csak így megy. Kitalálom, hogy kiben ébreszthetek emlékeket, vagy szerezhetek egy jó napot, és sikeresen elbénázom a varázslatokat.]

~Aud~

*Mikor közelebb lépett, a lány becsukta a könyvét és Ronra emelte a tekintetét. Aztán figyelte az ügyeskedését a tollal… és hát, kicsit nevetett is a fiú bénázásán. Ron, igazából észre sem vette. Hozzá volt már szokva, hogy, ha ő csinál valami, az általában rosszul sül el, s általában ki is nevetik érte. Persze, Aud nem úgy nevetett, ahogy egy-két kellemetlenkedő alak. Igazából rosszul se esett Ronnak, hisz ő maga is megmosolyogta a saját bénázását. Aminek végeredményét a lánynak adta. Ami újabb mosolyt csalt az arcára, majd egy régi lestrapált plüss játékhoz hasonlította.*

-   Hát, na…nekem ez már csak így megy. Kitalálom, hogy kiben ébreszthetek emlékeket, vagy szerezhetek egy jó napot, és sikeresen elbénázom a varázslatokat. – nevetett kicsit kényszeredetten, hisz, azért ő sem díjazta, amikor szerencsétlenkedett… ami persze elég gyakori volt.

*Ó, igen Audrey… Audrey Turner. Most már emlékszik. Enyhe pír fut végig az arcán, jelezvén, hogy már megint bemutatkozott.*

-   Ne haragudj, baromira hadilábon állok a nevekkel. Néha még a sajátom se jut eszembe. – persze ez nem volt teljesen igaz, de kifogásnak mókás. – Igen Ron… még jó, hogy előre mondtad… lehet, most is nehezemre esett volna kinyögni. – mosolygott már kicsit feloldódottabban.

*A lány gyorsan választ is témát, s nem is egyet… hanem egyből ötöt sorol fel, csak hogy a fiúnak legyen miből választania.*

-   Öööh, kviddics? Hát jó, azt hiszem kezdésnek eléggé jó téma. Nos, sajnos nekem nincs szerencsém a grifis csapatban játszani, bár azt hiszem velem, nem mennének sokra a többiek. Szeretek játszani meg minden, de… szóval, inkább csak Harryékkel a kert végében. Nem tudom, asszem nem lennék képes egy csomó ember előtt seprőre ülni, és sikeresen játszani. – fejtette ki nézeteit saját magáról.

-   De, ha jól tudom, te benne vagy a Holló csapatába? Ugye? Akkor meg se kérdezem, hogy szereted e? Persze, azért hallgatlak. – tette hozzá, elég sután jött ki a dolog.

*Érdeklődve hallgatta Aud lelkes beszámolóját a kviddicsről, s arról, hogy mennyire szereti.*

-   ÉS, kinek drukkolsz? Felnőtt csapatok közül? Mert én a Chuddley Csúzliknak. Igen, persze mindenki mondja, hogy miért egy ilyen abszolút vesztes csapatnak. De igazából nem okozhatnak csalódást, s lehet, hogy egyszer eljön majd az ideje, és magasabb helyen végeznek majd a tabellán.

*Tekintetét a lányre emelte, s teljes figyelemmel hallgatta, hogy mi is a véleménye a nagy csapatok játékáról… Ha lezárták a kviddics témát, Ron vált és merészen érdeklődni kezd… Meglepő fordulta tőle, de változnak az évszakok.*

- Mesélj a családodról. Milyenek a szüleid? Mit dolgoznak? Tesók? Ilyenek? – szegezi a lánynak a kérdést, majd fészkelődik kicsit a földön, s szemeit Audreyéba fúrja, s így hallgatja.