Óraépület

[- Ne kiabálj, kérlek!]

Fájdalom.
Fagy.
Fény.
Kezdenek az emberi érzések újra rám találni. Kezdenek sorra feléledni bennem a kellemetlenségek, amik éreztetik velem, hogy élek, hogy az előbbi álomkép teljesen kezd szertefoszlani. A bőröm libabőrös lesz s magamra sem kell néznem, tudom, hogy vékonyka felsőrészemnek köszönhetően az előttem tornyosuló alak is tisztában lehet a hajnali hidegekkel járó következményekkel.
A felkelő nap szinte égeti a retinám, és ha kellenek pillanatok míg sikerül megszoknom az erős fényt, ami túl hirtelen tört a tudatomba.
Mint egy rossz álomból való ébredés.
Sikoltanom kéne s az ágyamban feküdnöm, de helyette… Fogalmam sincs pontosan hol is vagyok, ahogy azt sem kivel, arról pedig végképp nincs tudomásom, hogyan kerültem ide.
Még minden túl zavaros.
Hasogat a fejem, a csuklóm sajog. Érzem hogy a torkom folyadék után áhítozik, s hogy a hideg talaj nem a megfelelő pihenő hely, de egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni.
Lassú képek élednek fel bennem. Emlékek a tegnap estéről, de összerakni nem tudom. Még nem. Még túlságosan össze-visszák és kuszák.
- Ne kiabálj, kérlek! – szólalok meg nyúzottan.
Eltűnt az előbbi áhíttat a tekintetemből. Már nem látom természetfelettinek az előttem álló szőkeséget. Már csak egy árnykép, egy sötét arc semmi több. A háta mögül jövő napfény lehetetlenné számomra, hogy felismerjem a vonásait. S nem is vagyok olyan állapotban.
- Összesen egy hatalmas sötét foltot látok jelenleg az arcod helyén. Bocsáss meg, hogy nem ismertelek fel – mondom hunyorogva, miközben próbálok rájönni, hogy kivel hozhatott össze a sors.
Hosszú éjszaka…
Bájitalok…
Alkohol…
S a másnaposság tünetei szép sorban kezdenek megjelenni. Mind-mind egytől egyig. De ha ez nem lenne épp elég, még mindig kótyagos vagyok, még mindig nem tudok józanul gondolkodni, s még mindig egy másik világban vagyok, mint ahol lennem kéne. De legalább már pillanatokra visszatérek a jelenbe, talán hamarosan sikerül teljesen kikászálódnom ebből a rémmeséből.
Szőkeség újra visszaugrott a kezdeti állapotába. Ugyanolyan földöntúli lett, annyi különbséggel, hogy eddig a megmentőmet láttam benne, most csak egy… lény a számomra, akit a nap sugarai nem világítanak be, azaz a sötétség gyermeke lehet. De hiába hiszem gonosznak, nem mozdulok, csak próbálom kivenni azokat a páratlan vonásokat, amik vonzzák a tekintetem. A sötétség fia… Csábító…
- Ki vagy? – teszem fel újra a kérdést, de most folytatom is – Nem a nevedre vagyok kíváncsi. Nem érdekel, hogy miként mutatkozol be a tudatlanok között. Azt akarom tudni, Ki Vagy.
A mesémben a szavaimnak van értelme, ott nem tűnnek buta szócséplésnek, de az hogy a valóságban mit ért Szőkeség, nem tudhatom. 

Néma csendben figyelem angyali vonásait.
Próbálom egy olyan leírhatatlanul esetlen és nyomorék embernek elképzelni, hogy a szívem csak egy kicsit essen meg rajta és többé már ne úgy kezeljem mint egy teljességgel idiótát. Próbálom elhitetni magammal, hogy a velem szemben ülő lányt szánnom kell, nekem kell lennem annak, aki majd a porból felemeli azokba a bizonyos magaslatokba, ahonnan már nincs visszaút. Vagy inkább a pokol mélyére kellene magammal vinnem? Egy olyan helyre, ahol ténylegesen stagnálhatna és ahonnan biztos, hogy soha nem keveredne át a mennyek országába?! Végül is miért ne lehetnék én a kísérője, pont úgy mint Danténak Vergilius? Megmutathatnám számára az eget és a földet, választhatna, vagyis inkább én választanék számára egy szebb jövőt, igazából lényegtelen melyik oldalon. A fent és a lent úgyis csak viszonyítás kérdése. Attól függ, hogy képzeleted mennyire képes szárnyalni, mennyire vagy befogadó az újabb dolgok iránt.

Hatalmas szemeivel még mindig engem néz...
Ránézek és várok…
Szám mosolyra szalad…
Hallgatom kérdéseit, kérését…
Nevetnem kell…
Nagyon…

Mit tehetnék azért, hogy immár tényleg olyannak lássam, amilyennek akarom?  Egyetlen dolog van csak, mely megrémiszt, és mely ez ellen az egész helyzet ellen némi negatívummal kecsegtet, z pedig nem más, mint a hasonlóság közte és aközött a másik között. Ő is túlságosan befogadó volt, irányítható, odaadó. Már-már annyira, hogy szavaim, tetteim élvezettel járták át elméjét, testét, mindenét. Bármit kértem, tettem, mindent megkaptam, mindent értem csinált. Kár hogy annyira nagyon elnyomta lényének valódiságát, így esélye sem volt arra, hogy érzéseim egy cseppjét is magához édesgesse. Vajon az előttem ücsörgő, kócos teremtés mennyire képes kiállni magáért? Mennyire képes arra, hogy önmaga legyen, ám mégis „újító”?

- Nem kiabálok! – felelem neki kurtán, már egy fokkal halkabban.  Egyébként kikérhetném magamnak ezt az egészet, hiszen egyáltalán nem ordítok. Nem emeltem fel a hangomat, csak megnyomtam a szavakat, hogy érezze azok jelentőségét. De ha már mindezt ennyire hihetetlenül hangosnak találja, akkor bizony valami nem stimmel. Vajon beszívott a múlt éjjel? Vagy talán túl mámorosra sikerült az este? Alkohol mámorosra?
- A nevem White, Darren White. És ahhoz, hogy őszintén válaszoljak a kérdésedre az kellene, hogy őszintén érdeklődj, és ne csak most tudd meg a nevemet. Mondd, mit akarsz tőlem? Mit vársz az első találkozástól? Hisz egyáltalán nem ismersz! Ha csak néhány apróságot tudnál rólam, akkor sejthetnéd, valahol mélyen magadban, hogy ki is vagyok. Így azonban nehéz lesz bármire is rájönnöd! És egyébként is! Miért érdekel az téged, hogy ki vagyok? Tőlem néhány szóra, mely közelebb enged a megoldáshoz, hiába vársz! Én semmit sem fogok mondani azért, hogy kiismerhetővé válljak a számodra! – mondom villanó íriszekkel, majd közelebb hajolok hozzá. Arcom bekúszik látóterébe, orromat csak néhány milliméter választja el orrától. Lehetőséget adok neki arra, hogy meglássa arcomat, hogy ne csak egy fekete foltot bámuljon. Íriszeim jótékonyan megcsillannak a napfelkelte arany sugarakkal átszőtt lágy fényébe, fehér bőröm szinte szikrázik és szőke hajam még kéklőbbé varázsolja tekintetemet.
- Remélem jól megfigyeltél… - suttogom, majd kezéért nyúlok és ujjaimmal lágyan kulcsolom át azt.

Gyenge, könnyű kis testét pont úgy kapom fel, mint egy tollpihét. Ölembe veszem, majd remegő testét a párkányra ültetem. Tekintetem végigjáratom rajta, látom hogy fázik. Lenge anyagból készült hálóruháját mellei majdnem átszúrják, ez a látvány pedig számomra eléggé felkorbácsoló. Ajkam sajogni kezd, ezzel is emlékeztetve a plázson történt incidensre, úgyhogy lekapom a pulcsimat magamról, majd a háromszor akkora ruhát a vállára terítem és bebugyolálom vele.

Mekkora szívem van…
Undorító…

A vakító fehérség oldódni kezd, mintha lassan csillapodna az égető fény, mely körül öleli az előttem álló mesebeli alakot. Vajon ki lehet ő? A fellegekbe emel vagy a mélybe húz?
Nézem őt. Figyelem a két világos szemárt melyet képes vagyok kivenni arcának sötét és homályos vonásaiból. Képtelen vagyok elszakadni tőle, az idő teljesen megszűnt, az érzékek is megváltoztak. Minden olyan más...
Talán meghaltam volna?
Nem.
Tudom, hogy élek, tudom hogy ez a valóság, de képtelen vagyok kilépni abból a világból melybe az éjszaka keveredtem. S talán nem is akarok. Félek, ha megteszem minden szertefoszlik, és Szőkeség is eltűnik.
Nem kiabál.
Már nem.
És újra a valóságba csöppenek, ahol testem apró remegése jelzi, hogy öltözékem és az időjárás nem passzol. Ahol a szemem fájlalja a nap vakító sugarait. Ahol érzem magam alatt a hideg nyirkos kövek kellemetlen hűvösét.
Váltakoznak a világok. Egyik pillanatra a másikra. A valóság ki akar rántani engem a bódult boldogságból. Miért teszi ezt velem? Miért? Olyan csodálatos az elme szülte világ. Nem akarok magamhoz térni. Nem akarok...
White... Darren White... Ismerős név. Hallottam már. Nem is egyszer. Szóval a földi létben egy átlagos halandót játszik az én mesebeli megmentőm. Tudom ki ő. Hét éve tudom, de az évek elteltével talán ha egy-két szót váltottunk az is jelentéktelen volt. És most neki köszönhetem az életem és ő miatta nem akarok kilépni ebből a képzeletbeli állapotból.
Hallgatom őt. Nem a szavai értelmére figyelek, hanem a hangjára. Soha nem hallottam még hangot mely ennyire magával ragadt volna.
Magyaráz valamit, de nem fogom fel. Nem tudok egyszerre több mindenre is koncentrálni, egy apróság köti le a figyelmem és ha csak valami nagyobb kaliberű behatás nem éri akkor nem érdekli más.
White... Fehér. Angyal. Remény. Tiszta. Biztonság. Egyszerűség. Üresség. Semmi. Halál.
A szavak cikáznak a fejemben. Másodpercek töredékeként váltanak. Nem értem az értelmüket. Nem tudom mit jelentenek, annyit tudok, hogy a Herceg nem a jó szolgálatában áll. Nem állhat az övében. A szemei, a hangja, mind-mind azért van, hogy behálózzák a tudatlanokat. Aki jó, nem lehet olyan mint egy ragadozó...
Közelebb hajol és egyre tisztábban látom arcának vonásait. Szemének kékségét. Hajának szőkeségét. Bőrének fehérségét. Valós lenne?
Kezem lassan emelkedik, hogy aztán lágyan érinthessék újaim arcának vonalait. Érezni akarom őt. Érezni minden apró gödröcskéjét, csontját, hajának selymességét, arcának puhaságát, ajkának teltségét. Mindent.
Megfogja a kezemet és lágyan átkulcsolja ezzel véget vetve a mámorító játékát ujjaimnak. Oh.. kár.
Felemel. Úgy kap fel a földről mintha súlytalan lennék, hogy aztán a párkányra ültethessen.
Elmosolyodom.
S mikor rám teríti pulóverét ez a mosoly hálásabbá válik.
- Köszönöm - suttogom.
És élvezem ahogy átjárja a testemet a meleg. Jobban fáztam, mint azt képzeltem, és ahogy a hatalmas puha anyag beterít jól érzem magam. A nap sugarai is egyre melegebben sütnek, és ebben az új felállásban már rendesen látom Darren arcát is. Valóban ismerem. Ő az. A Mardekár szőke végzőse.
- Ada - és felé nyújtom a kezem - Adaline Belmen.
Egyre józanabbul látok, már csak néha ránt vissza az éjszaka démona birodalmába.

[- Mit látsz hercegnő?]

>> FOR ADA <<

Lassan minden megváltozik…
A nap lágyan mozdulva kezd az ég közepe felé vándorolni, narancsos sugarak kezdik finoman simogatni halovány bőrömet. Végre eltűnik a sötétség, az isteni erő átveszi a hatalmat a pokol felett, én pedig kénytelen vagyok ehhez hasonulni. Nézem arcának minden egyes rezdülését, hófehér bőrét, vöröslő haját és csillogó, ám még mindig zavarodott tekintetét. Vajon itt van? Vajon engem lát, vagy pedig valami egészen más lényt? Kíváncsi lennék, miért bámul rám ilyen meglepetten. Oké, megmentettem az életét, de meg is ölhettem volna, ha akarom…
- Mit látsz hercegnő? – kérdezem és élvezem, ahogy ujjai lágyan arcomhoz érnek. Arcom apró izmai egy pillanatra megfeszülnek. Most mit is mondhatnék? Igazából jól esik, hogy végre valaki gyengéden érint meg. Már csak a késztetést kellene legyőzni az irányba, hogy bántsam… hogy fájdalmat okozzak neki. Vajon miért olyan nehéz? Miért olyan nehéz ellenállni ennek a kedvességnek is finomságnak? Miért érzem azt, hogy ha engedek a „szeretetnek” akkor lényem egy darabját kitépem szívemből lelkemből és behódolok egy másik óriási hatalomnak? Én nem akarok behódolni. Én vagyok az ura a saját magam tetteinek, nem pedig egy boszorkány, aki csak hozzámér és máris a feje tetejére állítja a világot! Nem, nem hagyhatom!

- Igazán nincs mit… - felelem kissé húzott szájjal. Hisz mit tehetnék? Hogy viselkedjem? Nem fogok behódolni, nem fogok irányába egy lépést sem tenni. Nem akarom érintését, nem akarom kedves szavait, mosolyát… semmit sem akarok, ami csak egy apró darabka is belőle! Nem kell!
Egy lépést eltávolodom, onnan fürkészem. Próbálom megtartani azt a bizonyos három lépés távolságot, bár már most érzem, hogy valamit igencsak elrontottam. Hiába próbálok menekülni, hiába építem egyre szilárdabbra és magasabbra azt a láthatatlan falat, valamiért mindig megjelennek az egyre kisebb hajszálerek, repedések, melyeket nem győzök foltozni. És ezek egyre sűrűbben előjönnek. Érzem, tudom, hogy nincs menekvés… mégis próbálok… próbálok olyan távol maradni tőle, amennyire csak lehet. Keze felém nyúl, én pedig megdöbbenek. Újabb mosoly az arcán, ezáltal a színtiszta örömé. Komolyan boldog, hogy megismerhetett, hogy megmentettem az életét, és hogy én egy ilyen „kedves” fiú vagyok. Szemem egy pillanatig egy apró követ fürkész a lábam előtt, majd az arcát. Tényleg csillog a szeme és tényleg kedves a mosolya meg kell állapítanom. Hófehér ujjai bőröm és érintésem után sóvárognak, míg én azért vágyakozom, hogy végre megléphessek ebből a tipikus női csapdából. Ettől függetlenül logikátlanul cselekszem. Elkapom kezét, ajkaimhoz emelem, majd lágy csókkal illetve azokkal ismét eldarálom a nevem.
- Darren Gregory White, örülök a találkozásnak… - suttogom, majd engedem el azonnal, nehogy pár pillanattal is tovább tartsam markomban finom ujjait.
- És mi járatban erre ily éji órán? Rossz álom? Alvajárás? Vagy csak egy buli következménye ez az egész? – kérdezem és várom a reakcióját…