Óraépület

[[ Ron ]]

[ Ron ]

*Szelíd mosolyt csal a lány arcára, hogy Ron elfeledkezett a nevéről*
- Igazán nem baj. *siet gyorsan a fiú segítségére* Hisz nem is ismerjük egymást, vagyhát talán csak látásból. Tudod a te neveddel egészen más a helyzet.. hisz végülis Weasley vagy ugye, szinte minden év végén elhangzik a neved, szóval, téged szerintem az egész iskola ismer. Én pedig a nevem helyett jobb szeretem, az „Ott az a flúgos csaj” megnevezést. *vigyorodik el, majd letelepedik a földre Ron közelébe*

- Na ja, én vagyok az egyik terelő. *ez a mondat csak szélesítette vigyorát, ha az lehetséges. Ha egy mondatban szerepel ő és a terelő szó, az mindig megdobogtatja Audrey szívét* Egyszerűűen imádom. Ha tehetném mindig seprűn röpködnék, vagy valahogy a föld felett. Meg fogni az ütőt és egy nagyot sózni vele a gurkókba.. Elmondhatatlan érzés. *Ron következő kérdésére enyhe pír csipkézi ki a lány arcát. Hisz persze, alapvető, hogy egy kviddicsdrukkernek van kedvenc csapata, sőt szinte el is várják tőle, hogy legyen.. De Audtól ezt még sosem kérdezték, így nem is volt probléma, hogy neki nincsen.. Bár ezt kicsit mindig szégyellte, de az összes csapatban van valami szeretnivaló, így sosem tartotta fontosnak, hogy válasszon egyet. Zavarában így is eléggé kócos hajába túr, és pár kusza mozdulattal új beállításba rendezi tincseit*
- Nos.. az a helyzet.. hogy nekem igazán nincs kedvenc csapatom. Bírom a Chudley Csúzlikat, mert kitartóan próbálkoznak.. a Hárpiákat, mert Glynnis Griffith nagyon jó játékos volt..*alig észrevehetően megkocogtatja mutatóujjával az ölében tartott könyv borítóját, hisz éppen az említettről szól* meg persze a Caerphilly Catapultsot, hisz anyu ott játszott, huuh meg a Tornádókat, őket nagyon. De őszintén szólva, az összes ligában játszó csapatot kedvelem. Kivéve talán a Falmouth Falconst.. mert az kelpitrágya. *még egy darabig mélázik azon, hogy megjelölje-e a Tornádókat, mint kedvenc csapatát, majd továbblép a témáról*

- A családomról? *nyitja tágra bociszemeit. Nem gyakran szokták erről kérdezni, pedig igazán szeret róluk mesélni.. Bár ez talán minden témára igaz*
- Nos.. Anyu, régen a Katapultoknál játszott, most seprűfejlesztő.. Apa a Hírverőnél szerkesztő *a megszokott pirongás most elmarad. Nagy általánosságban is könnyen megy neki a kommunikáció, de a griffendéles fiúval meglepő könnyedséggel tud társalogni, így az sem fut át a fején, hogy apja munkája miatt ismét meg lesz bélyegezve*
- Van két bátyám, Nathan és Timothy, egy öcsém, Arthur, illetve egy húgom Sue. Tom tavaly végzett, Art jövőre jön, szóval jelenleg én vagyok az egyetlen Turner a családból az iskolában. *büszkén kihúzza magát, bár a gyomrában repdeső lepkeképződmények jelzik, hogy ez korántsem okoz számára olyan felhőtlen örömet, mint ahogy azt másoknak mutatja.*
Nathan és Tim jelenleg valahol Ázsiában tevékenykednek, még egyik családtagom sem mert rákérdezni, mit is dolgoznak valójában.. Anya azt hiszem, épp egy új prototípust tesztelhet valamelyik fiatalabb tesómon, apu pedig épp plimpik után rohangálhat valamerre Európában. *mosolyogva sóhajt fel. Egy ilyen monológ után néha neki is leesik, hogy milyen különleges családban nevelkedett, és hogy miért is nem tartoznak a megszokott aranyvérű családok közé.. Na persze, ennek más oka is van. Például az, hogy egy újságírói és egy „itt dolgozok amott nem” seprűbájolói fizetésből nem telik az arisztokrata életmódra, de azt hiszem ezt egy Turner sem sajnálja. Ronra pillantva hirtelen észbekap. Mivel nem ismeri a fiút, nem tudja mennyit lehet nála egy témáról beszélni, lehet hogy máris túl sok volt és Ron már az igazak álmát alussza?*
-Sajnálom.. Tudod, nagyon könnyen megered a nyelvem és akkor nehéz megállítani.. *szabadkozik* Remélem, nem untattalak nagyon. *bocsánatkérő mosolyt csalogat arcára, bár Ron tekintetéből úgy érzi, már ki is olvasta a választ*

-De most mesélj te a családodról.. Vagyhát, Ginnyvel évfolyamtársak vagyunk, George-ot és Fredet is ismerem látásból, sőt már beszéltem is velük, egyszer vagy kétszer.. *az ikrekkel folytatott beszélgetés emléke cinkos mosolyt csal az arcára* De egyébként, van még más tesód? Hol dolgoznak a szüleid? Mesélj bármit, hallgatlak. *törökülésbe vágja magát, és térdeire könyökölve néz fel Ronra. Átfut a fején, hogy amikor a folyosókon vagy az udvaron messziről látta Ront, igazán fel sem tűnt neki, hogy ennyire magas lenne, majd, miután ezt a gondolatmenetet lezárta, pillantását a fiú arcára emeli, és úgy hallgatja mondandóját*

[Viki]

Amikor beszélni kezdett, tekintetem önkéntelenül a padlóra vándorolt. Szavai... újra megleptek. Már tartalmuk is furcsa volt s önmagában szokatlan az ő szájából, de ahogy mondta... mi rejtőzött a háttérben? Vádak...? Már ennyire elkötelezte volna magát a nyomorult Mirolok mellett, hogy képes ultimátumot adni nekem...? Tényleg ennyire a fejébe szállt volna ez az egész dolog, ennyire számitana a vér? Kissé hihetetlennek hatott… ez az egész. Itt állok vele szemben s hallgatom, ahogy azokat az embereket (?) védi, akiet néhány hónappal ezelőtt még közösen szidtunk és kivántuk a tűzre… s most mégis őket védi, s engem szid… megbolondult volna az egész világ, minden a feje tetejére állt?
Nem tudom mikor kaptam fel a fejem s próbáltam elkapni a tekintetét; nem tudom mikor ült ki az arcomra a döbbenet s mikor kezdték lélektükreim sugározni azt a fájdalmat, amit a szavak okoztak bennem; nem tudtam mikor, de egyszeriben megtörtént s lelkemben rég nem tapasztalt viharok éledtek fel. Az árulás szele dacolt a döbbenet orkánjával, amint – úgy tűnt – ismét csalódnom kell valakiben, akire ezelőtt még az életemet is rábiztam volna. Az érzések és a gondolatok kéretlenül jöttek, de ugyanakkor kelletlenül is: egyszeriben elöntötték az agyamat, de a fejem egyik józanabbik része még tiltakozott ellenük, nem akarta elhinni azt, ami történik, amit zöld szembogaraim közvetitenek felé. De ez hamarosan gyengülni kezdett és…
- Mi..? – bukott ki belőlem a kérdés önkéntelenül s a viharok amilyen gyorsan jöttek, mentek is… de legalábbis félrehúzodtak a meglepettség köde elől. – James Mirollal…?  - Már ilyen messze járna a történet? James Mirol, a legendás (de legalábbis messze földön hirhedt) családfő… vele találkozott volna? Tényleg ennyire rabul ejtette a… mi? A lehetőség, hogy Mirol lehet? Hogy egy szánalmas, égetnivaló bagázshoz tartozzon…? Megkeresni James Mirolt – valószinűleg – öngyilkosság a legtöbb ember számára, ő mégis ittvan: él, még ha a virulás most el is marad. Mit jelenthet ez…?
Nem tudtam a válaszokat: egyszerűen nem tudhattam. Én a muglik között nőttem fel, népszerűbb kifejezéssel élve sárvérű vagyok s igaza volt Vikinek egy korábbi kijelentésében: soha nem értettem, soha nem fogom érteni… és talán soha nem is akarom megérteni az aranyvérű családok életfelfogását s etikettjét, amik szorosabban kötik meg a kezüket, mintha kötéllel tennék ugyanezt. Vér… fontos, természetesen; ez nem is lehet másképp s nálunk sincs másképp… de ennyire… ez nonszensz. Az embernek tisztelnie kell azt, amiből s ahonnan származik… de itt jön ki a varázsvilág és a muglik közötti különbség: míg itt a vér mindenek felett áll, addig ott egy árva gyermek sokkal többre tartja a nevelőszüleit, mint a valódiakat. A kiváncsiság él benne, persze, de soha nem dobná el a szerető, összetartó családot a vér kedvéért… s bár Viki nevelőszülei meghaltak, legalább az emlékük előtt adózhatna annyi tisztelettel, hogy nem hajt fejet az előtt, aki elől rejtegették ezidáig…
Egyszóval: valami nagyon nincs rendben.
- Segiteni akarok, igen. – halkan beszéltem, ezzel is próbálva hatni rá, mégha öntudatlanul is; ezzel próbáltam kifejezni, hogy a kiabálás és a dühöngés semmin nem segit. – Segiteni akarok, ahogy Greg és Amanda is… de te nem hagyod. A történtek… - a mondat eredeti befejezését inkább visszanyeltem; már nem vagyok biztos benne, hogy nem kerülnék érte Viki pálcájának rosszabbik oldalára. - … összezavartak és ahogy elnézem, még te magad sem tudod, hogy mit akarsz, hogy neked mi a jó… és a barátok kitartanak egymás mellett jóban s rosszban, hiszen erre vannak kitalálva. A mi dolgunk az, hogy megvédjünk… - ismét megfordult a fejemben, hogy talán ezt nem kéne kimondani, de már nem nagyon tudtam mit tenni az ügy érdekében… - … megvédjünk önmagadtól, amig helyrerakod magadban ezt az egészet… - elhalgattam és tűnődve néztem rá. Kiváncsi voltam milyen hatást váltanak ki belőle a szavaim, de ugyanakkor ugrásra készen feszültem meg, hogy ha csak kis eséllyel is, de megpróbáljam elkerülni az esetlegesen érkező átkot.
- Malfoy… még mindig? – kérdeztem, ha nem támadott rám. – Én… - Nem. Én nem. Ha valaki, akkor én vagyok az az személy, aki nem tarthat szentbeszédet ezzel a témával kapcsolatban; ha lehet, hibáim még nagyobbak voltak, mint Vikié. És igaz, hogy sikerült túllépnem rajta, de nem volt könnyű kör, az ziher… és senkinek nem kivánom, hogy átélje azt, amit én. Elég hosszú szünet állt be a beszélgetésbe, s ha ő nem törte meg a csendet, akkor végül kénytelen voltam én megtenni.
- Erre nem tudok mit mondani. Neked kell tudod, hogy mit akarsz Malfoy-tól… neked kell rájönnöd, hogy mit érzel s annak megfelelően cselekedned; ebbe nem szólhatok bele.

[[A Flúgos Csajnak]]

[A Flúgos Csajnak]

*Aud láthatólag nem haragudott nagyon, hogy Ronnak olyan szita agya van, és a nevét elfelejtette... vagy soha nem is tudta.. de... de tudta ő, de hát... olyan sokan járnak a suliba...*

- Ööö, tényleg bocsi, azt hiszem szükségem lenne egy olyan varázslatra, amivel mindenkinek a nevére emlékszem. - tette még hozzá.

*Majd Aud a kviddicsről kezdett beszélni. Látszott rajta, hogy mennyire szereti ezt a játékot. S nem csak nézni, de játszani is.

- Ja, igen te terelő vagy a holló csapatában, akkor jól emlékeztem. - vigyorgott Ron. - Egyszer, talán én is eljutok oda, hogy legalább az iskolai csapatban játszak. Bár... lehet nem várom meg... sok mindenkinek jobb, ha én a varázslósakknál maradok. - mosolygott tovább.

*Majd érdeklődve hallgatta tovább a lány áradozását a játékról, a csapatokról. Hogy az édesanyja is kviddicsjátékos volt, s most seprűket tervez. Az édesapjáról, aki újságíró, s a testvéreiről.*

- Fú, csúcs lehet, ha valamelyik szülőd seprűket tervez. Akkor gondolom elég korán kezdtél repülni, s ezért is megy olyan jól a játék. Ami meg édesapádat illeti, azért az sem lehet rossz. - mosolygott bátorítóan.

*Ezek után a hollós mesélt a bátyjairól, öccséről s a húgáról. Illetve, hogy mit is csinálnak. Bár konkrétan ő maga sem tudta... Mármint a bátyai. De valahol külföldön vannak. S hozzá tette, hogy jelenleg ő az egyetlen Turner a suliba, de hamarosan az öccse csatlakozik... Ron egy pillanatra elgondolkozott, vajon náluk is családi hagyomány a Hollóhát házában lenni, mint a Weaslyknél a Griffendél?
Aztán a lányon furcsa arckifejezés szalad végig, s szabadkozni kezd az előbbi szóáradatáért.*

- Dehogy is untattál. Szerinted, akkor megkérdezem, hogy mi a helyzet veled, ha nem érdekel. Mostanában sokkal kellemesebb másokat hallgatnom, így nem jár a fejemben sok egyéb...

*Ezután gyorsan fojtatja az ötödéves, s Ront kezdi faggatni a családjáról, persze hozzá teszi, hogy ugye Ginnyt ismeri, hisz évfolyamtársak, meg persze az ikreket is. Na ja... őket ki ne ismerné.*

- Szóval az én családom... Háááát... akkor kezdem az elején. Apum a Minisztériumban dolgozik, anyám pedig otthon van. Hát... nekem kicsit több tesóm van. - vigyorgott.
- Van öt bátyám. Bill, Charlie, Percy, Fred és George, meg persze egy húgom Ginny. Charlie sárkányokkal foglalkozik Romániában, Percy a Minisztériumban dolgozik... azt ne kérdezd mit, mert … háát nem igazán érdekel. Fred és George, ők meg csimálják továbbra is a WWW-t. Öhm, azt hiszem ennyi. - vigyorgott továbbra is.
- Most valahogy semmi egyéb nem jut eszembe a családról... Meg úgy nagyjából semmiről. - nézett kissé félszegen a lányra, mert hiszen ő akart beszélgetni, s mégis ő volt, aki hamar kifogyott a szóból.

*De, most mit is várunk, hiszen Ronról van szó... Ő meg annyira nem a szavak embere... Persze vannak dolgok, amikről szívesen beszél, de ha olyan témát talál... akkor arról nem tud sokat mondani.*

- Tényleg, te hallottad, hogy Piton jelenleg nincs a suliban? És Mordon tartja az SVK-t? Nem tudod mi lehet a mi hőn szeretett Denevérünkkel? - élénkült fel a fiú s kíváncsi tekintetét a lányra szegezte, s úgy várta, hátha tud valami jó kis információt mondani Pitonról és a vele történtekről.

[[ Roni – booocsi a késésért ]]

[ Roni – booocsi a késésért ]

- Olvastam már valahol ilyesmiről.. -mosolyodik el, arcán halvány jele sincs neheztelésnek- Névfixáló-kupica. Valami bájital.. de személy szerint nem vennék mérget rá, hogy teljesen megbízható. -vigyorodik el- Mindenesetre, inkább kérdezz rá valakinek többször a nevére, minthogy valami csigahányást okozó bájitallal mérgezd magad. - Ebből a nézőpontból a nevek elfelejtése tényleg nem tűnik olyan vészes problémának. A csigahányás annál inkább.

- Komolyan, te varázslósakkozol? – néz döbbenten a fiúra. Kivételes alkalom volt, hogy ilyen meglepő könnyedséggel ugrotta át a kviddics témát.
- Az egyik bátyám, Nathan is sakkozik. Egyenesen megőrül érte. Tim is próbálkozott mondjuk vele, de ő valahogy nagyon nem ért hozzá. – teszi hozzá csak úgy mellékesen, és magában megtoldja egy kárörvendő mosollyal, nyugtázva, hogy Timothynak sem mehet minden könnyen.
- Én még egyszer sem mertem kipróbálni.. de Nathan minden karácsonykor azzal nyaggat.

Továbbra is törökülésben ül a padlón, és térdén könyökölve néz fel Ronra. Mikor meghallja a fiú bátorító hangját szelíden visszamosolyog. Tudja ő, hogy édesapja normális munkát végez, sőt. A segédszerkesztői állás a Hírverőnél tökéletesen illik Albert Turnerhez, az már csak apró, és szinte egészen elhanyagolható mellékhatás, hogy lányát emiatt rögtön megpecsételték a különcök bélyegével az iskolában. Na de Audreyt aztán nem olyannak nevelték, hogy őt ez érdekelje.
- Naa ja. – jelenik meg arcán a fültől fülig érő vigyor – Már két évesen megkaptam életem első seprűjét. De nem olyan jó muri ám, mint amilyennek tűnik.. Pontosabban, én élveztem, de a testvéreim már annyira nem. Majdnem minden nap edzés, néha télen is, mert anyám szerint szokni kell a szélsőséges időjárást.. – az emlékektől elhomályosodott tekintettel rebegi még hozzá – Igazi mániákus. – Hogy egy gyermek ilyesmit értékelni tudjon… Ezt Audreyba nem is lehet belenevelni, vele született ez a mánia. Anyja kviddicsfan génjei gyönyörűen átöröklődtek legidősebb lányáéba.

Megkönnyebbülve hallja, hogy nem untatta a fiút, bár ezzel lehet, hogy Ron többet ártott magának, mint gondolná. Audrey most valahol tudat alatt csendesen feljegyzi magának, hogy mostantól aztán szabad beszélnie. De egyelőre inkább hallgat, és fekete tekintetét a fiúébe fúrva hallgatja a beszámolót a Weasley családról. Mikor meghallja, hogy Charlie sárkányokkal foglalkozik, tágra nyitja szemeit. Milyen érdekes lehet.. Megjelenik agyában a kép, amint egy idősebb Ron (az elképzelt Charlie) sárkányokat szelídít egy távoli országban. Röpke töprengés után levonja a következtetést az elképzelt állásról, ez olyan, amit egyszer ő is szívesen dolgozna. Percy.. talán őt még láthatta is az iskolában. Óvatosan pillant ismét Ronra. Ron szavaiból és hangjából ítélve.. Vajon közte és Percy között nem olyan jó a kapcsolat? Audreyban az a kép él, hogy ha valakit nagycsaláddal áldott vagy épp vert meg az ég, akkor biztos mindig jóban van a testvérekkel.. Persze, Turneréknél is mindig megy a csetepaté, amibe néha még a szülők is beleszállnak, amilyen éretlen mind a kettő.. De ezek valahogy mégsem igazi veszekedések. Megkérdezné, hogy Bill mit dolgozik, de nem akarja tovább faggatni Ront. Inkább hagyja, hogy tekintete visszavándoroljon a kis helyiség egyetlen ablakára, amiről egyenesen kilátni a félhomályban játszó égboltra.

Nem neheztel Ronra, amiért kifogyott a szóból, szeret ő hallgatni is. Egy darabig még eljáratja az agyát a Weasley családon, majd ismét a fiú hangjára lesz figyelmes.
- Piton? Nincs a suliban? – néz döbbenten Ronra. Általában mindig topon van, ha hírekről van szó, de ez most őt is meglepte.
- Most Mordon tanítja? – ha lehet még döbbentebb arcot vág – Az, aki két éve is itt tanított? Ez érdekes.. – teszi hozzá elcsigázva, majd Ronra pillant. Egyértelműen leolvassa a fiú arcáról, hogy valami infót várt, amivel Aud megmagyarázza miért is van távol a zöldek házvezetője, de a hollós leányzó abszolút semmit nem hallott róla.
- A legutóbbi SVK-t nekünk még Piton tartotta. Elég hirtelen távozott el az iskolából, nem? – egy darabig még élesen hümmög párat, majd még hozzáteszi – De ha végre, valami szépségszalonba ment el, hogy kezdjen magával valamit, áldásom rá.

[Na igen, a csigahányást ne emlegessük.]

Audrey


Aud kedvesen megjegyzi, hogy nem is olyan vészes, ha valaki sokszor kérdez rá egy ember nevére, inkább ez mint valami lötyi amitől csigát hányhat az ember.

-  Na igen, a csigahányást ne emlegessük. - vigyorodik el a srác. - Volt hozzá szerencsém még másodikban... De szerintem kevesen vannak akik ne hallották volna a sztorit. - mosolygott, bár közben egy apró pír futott át az arcán, mert azért... mégsem volt büszke arra, hogy Dracot akarta volt megátkozni, s még is ő öklendezett csigákat egy álló napig...

Aztán a varázslósakk... A lány megosztja a grifissel, hogy a testvére is varázslósakkozik, a másik meg próbálkozik, de nem megy igazából neki, s hogy ő maga még soha nem próbálta.

-  Hát, ha egyszer szeretnéd... akkor szívesen játszok veled... Nem nyaggatlak – mosolyodott el – de szólj, ha meggondolod magad.

Bár, nem tartotta valószínűnek, hogy a lány valaha is sakkozni fog vele. De egy kérdést megért. Meg hát kitudja, lehet rejtett sakk tehetség, és egyszer végre Ron kihívóra akad. Ha már Harryt mindig megveri.
Aztán a munkák... Ron figyelemmel hallgatja a lány beszámolját élete első seprűjéről, s arról, hogy miért is szeret ennyire repülni, s miért élete része a kviddics... Érdekes lehet úgy felnőni, ahogy a hollós lányka... Ron egy kicsit irigyelte, aztán rá jött, hogy azért az ő gyerekkora sem volt rossznak mondható, sőt. A testvéri viták, és nyúzások... Azért a pókfóbiája megszerzését kihagyta volna... De a bátyai már csak ilyenek... És, végül is ő törte össze azt a seprűt... Bár, nem érdemelte meg azt a büntetést, amit kapott érte.
Aztán ő mesél... Kínos csend egy pillanatra Percynél, aztán folytatja, és végül kifogy a szóból.
Ül csendben, majd gondol egyet, s a suliról kezd beszélni...

- Az ám. Igen, az exauror. Bár két éve nem ő volt itt. Hanem Kupor fia. Aki százfűléfőzettel átvette Mordon alakját. Szóval, most az igazi mordon tanít itt. Bár, ha meglátok nála egy laposüveget, tuti kiátkozom a kezéből... - nevette el magát. - Hát, azt hittem te tudod.
- Na igen, elég hamar, illetve hirtelen. Hogy miért? - kezdett el röhögni a lány frappáns megjegyzésén, ami a szépségszalont illette. - Hát, ha együtt jár vele egy jellem átalakítás, akkor legyen, én nem tartóztatom. - nevetett tovább.

Majd ficergett kicsit a földön, mert kezdett kellemetlen lenni számára az ülés. Így párna nélkül meg végképp. Aztán megtalálta a megfelelő pozíciót, de ennek következményeképp az összes koszt, ami a padlón leledzett össze seperte a talárjával. De, annyi baj legyen majd megoldja valahogy.
Tekintetét a lányra emelte, s gondolkozott, hogy mit is kérdezhetne tőle. Nem volt igazából ötlete, s amúgy is Ron nem volt nagyon a szavak embere. Tökéletesen el tudod vitatkozni Mioval, el tudott beszélgetni Harryvel, tudta utasítgatni a Húgát – illetve próbálta – de most, valahogy elmaradt az a valami... ami az előbb még megvolt. Ami miatt ilyen jól elkezdett beszélgetni a lánnyal. Agyalt, agyalt, hogy mi is legyen a következő, s titkon remélte, hogy Audreynak eszébe jut valami és feldobja a témát. Hiszen... mégsem akart a suliról beszélni... de lehet, hogy az marad... Nem, csak nem. A lánynak biztos lesz valami ötlete. Ha más nem, akkor ő beszél, Ron meg majd hallgatja...

[ Ronimoniii - ismét bocsi a késésért ^^'' ]

Na igen. Őszintén szólva, ő is azok között van, akiknek eljutott a fülébe a sztori, hogy az egyik Weasley palánta átkozódni akart, de a hibás pálca visszafelé sütötte el az átkot.
- Ugyan.. ? veregeti meg együttérzően Ron vállát, és egy bátorító mosolyt is csatol hozzá- Másokkal is megesett már, hogy rosszul sült el egy-egy átok? - A fiút lehet meglepi a lány hirtelen jött érzelemhulláma, de ha valaki, hát ő tényleg át tudja érezni a visszafelé elsült átkok negatív hatásait. Ha annyi galleonja lenne, ahányszor sikeresen kirobbantotta magát efféle módszerekkel a szobájából, már régen gazdag lenne. Pár pillanatig elmélázva pillant ki az éjszakai égre, majd magyarázatképpen az előzőekhez hozzátold még pár mondatot.
- Tudod, otthon gyakran kísérletezgetek a seprűimen.. és hát, nem minden párnázó bűbáj sül el olyan kellemesen, mint azt az ember hinné.. ? rosszalló ráncocska gyűrődik két szemöldöke közé. Az évek során már többször is meggyűlt a baja a fentebb említett bűbájjal, hát még a visszavarázsolásával, hisz anyjának kedvenc büntetőmódszere a bűbáj eltüntetése Aud seprűiről.

A sakk említése kisimítja a lány gondterhelt vonásait.
- Tényleg gyakorolnál velem? ? pillant felcsillanó szemekkel Ronra ? Nathan nem tud tanítani, csak azért játszana velem, hogy jól elverjen.. Ha mutatnál pár trükköt egyszer, azért nagyon hálás lennék. ? arcán rendületlenül ott trónol a szinte már odaragadt, cinkos mosoly, ám az ajkai akaratlanul is eltörlik a huncut görbületet, mikor a fiú az exaurorról és a közelmúlt eseményeiről kezd mesélni. A hollós leányzó szája szélesre nyílik a döbbenettől, és olyan sokáig úgy is marad, hogy egy arra járó Augurey könnyedén belefészkelhetne.

- Na várj.. ? rázza meg fejét, hogy kicsit összerendezze gondolatait ? Azt tudtam, hogy volt vele év végén valami balhé.. De hogy ekkora. ? miután befejezi a mondatot, hetykén oldalra húzza száját, közben vadul kutat emlékezetében, felidézve Dumbledore két évvel ezelőtti évzáró beszédét.
- Kupor.. Ő valami politikus.. volt. Ugye? ? Sajnos csak ennyit tudott kiásni a memóriájából, ezt is a Reggeli Prófétában olvashatta annak idején. Ron valószínűleg nem is sejti, hogy a trió kalandjaiból jóval kevesebb dolog derül ki, mint amennyi fiktív pletykaként majdnem minden diák fülébe eljut, vagy talán Audreyt foglalta le abban az évben annyira a Trimágus Tusa, hogy elfeledkezett a külvilágról? Nem akarja ezzel a témával zaklatni Ront, nyílván órákig regélhetne róla, és biztos már meg is tette jó pár embernek, eléggé unhatja mostanra. Ehelyett inkább elnézi, hogyan fészkelődik a fiú. Látszik, hogy nem találja valami kényelmesnek az óraépület hideg kőpadlóját. Audnak eszébe jut a pár perccel ezelőtt a vörös fiú által áttranszformált toll.
- Tessék, ez talán segíteni fog. Bár? - Másodperc töredéke csupán, máris kezében a pálca, amit ki tudja honnan húzott elő. Pár mozdulattal eltávolítja a párnácskából a tollakat és az itt-ott benne lévő tűket, majd ismét szemügyre veszi.
- Így talán nagyobb hasznodra lesz. ? A párnácska még így is elég apró, de hát.. Jobb, mint a semmi.

- Azért, valamennyire elfelejtetted azt, ami idekergetett? ? emeli átható tekintetét ismét a fiúra, aki igencsak gondterheltnek tűnt, mikor megérkezett.

[Anette]

A park holdfényben fürdött s egy teremtett lélek sem tartózkodott odalent - legalábbis azon a kis szegleten nem, ami az óratoronyból látszott. Egy szempár szegeződött a lenti fűre, egy ködös tekintet, melynek gazdája megbújva lapult az ablak mellett. Sötét sziluett, zsebre dugott kezek, talpig fekete mugliöltözet egy bakanccsal kiegészitve - régen látott a Roxfort ilyet utoljára; talán már fél év is beletelt azóta, hogy Mr. Pulse teljes harci diszbe öltözött. Ajkai közül az elmaradhatatlan cigaretta kandikált ki, előtte a párkányon egy, még bontatlan üveg ital pihent... de kétségtelen, hogy ez nem őrzi meg mostani állapotát túl sokáig. Volt valami... valami furcsa a viselkedésében. Valami régi. Valami, ami már eltűnni látszott... s most mégis ittvolt, életnagyságban, egyedül a fekete magányban. Körülötte sötétség: az óratorony világitása alapbol szegényes volt, csak néhány fáklya alkotta, de néhány perccel korábban, a fiú feljövetelével egyidőben azok is megszűntek létezni: csak egy-egy hamu és por alkotta kupac utalt egykori jelenlétükre. Eme tevékenykedés nyomán az utolsó, egyetlen fényforrás az ablakon beáramló holdfény volt, melyet részben eltakart a baljós árny... ami hirtelen, de lassan megmozdult; talán már elképzelhetetlenül kis sebességgel emelkedett fel a feje s szegezte tekintét az égre, a csillagokra. Szemeiben, a vékony könnyfátyol alatt, határtalan fájdalom ült s tükröződött a világ felé, de arckifejezése merev volt s kőszerűnek tűnt a holdvilágban: régi, örökzöld maszk ez, mely évekig ült az arcán, aztán eltűnt... s most újra megszületni látszott a tavaszi éjszakában. Ökölbeszoritott kezeinek remegését még a zseb sem tudta elnyelni: bárkinek nyilvánvaló lehetett, aki arra járt. Nem volt ott senki, de aki esetleg mégis erre tévedt volna, az is inkább visszafordul a nyilvánvaló veszedelem elől. Mert ő most az volt. Egy időzitett bomba...
... ami bármikor robbanhat.

- Miért? - visszhangzott a fejemben a kérdés újra s újra, mindeddig válasz nélkül. - Miért...? - vált suttogássá a gondolat újfent, de olyan halkan, hogy talán még az ablakig sem jutottak el a szavaim. A gondolatok lehetetlen sebességgel örvénylettek a fejemben, de ezúttal céltalanul, úttalanul, egyedül, magányosan. Esélytelenül arra, hogy megtalálják azt, ami nincs. Anélkül, hogy látnák a fényt az egésznek a végén.
Nem. Nincs fény. Csak a sötétség... és a magány. Mindenhol.
Habár fizikálisan az eget kémleltem, az agyamig nem jutottak el a szemem által továbbitott képek. Nem láttam mást, csak sötétséget... és egy arcot. Egy olyan ember arcát, aki körülölelte az életem elmúlt időszakát, ezt a csodálatos fél évet... sőt, ha pontosabbak akarunk lenni, azt az időtartamot, mióta valóban élek. Mióta megismertem azokat a dolgokat, amik egy ember valóban emberré tesznek... Ő ajándékozott meg ezzel a képességgel, a szeretettel... s most vége. Egyszer már elvesztettem s az is felért egy rémálommal, szinte a világvégével; de akkor tudtam, hogy miért történt az, ami. Tudtam, hogy mit rontottam el, hogy hol volt a hiba az egyenletben... de most nem. Egyszerűen vége s nem tudom mi az oka, miért történt ez, mi váltotta ki... csak egy dolgot, egyetlenegyet.
Vége. Örökre.

Halk surlódás hallatszott, a bőr hangja, mikör végighúzzák a szöveten, majd suhanás, egy tompa puffanás és éles reccsenés: ököl csapott össze a kőfallal s ujjak törtek a találkozás nyomán. A fájdalom belehasitott, persze... de nem fogta fel. Szinte nem is érezte. A háború, ami a lelkében dúlt, sokkal nagyobb fájdalommal járt, mint bármi, ami fizikálisan lehetséges. Nem érezte a fájdalmat, újra lecsapott. S újra. S újra. Mikor percek elteltével leengedte az oldala mellé a morbid, ripityára törött kézfejet, ami valaha egy ember bal kezéhez tartozott, még mindig nem érzett fájdalmat. Nem volt tudatában annak, amit tett. Csak egy gondolat ismétlődőtt a fejében újra s újra, csak három szó hagyta el ajkait suttogva, de mégis visszhangot verve a kihalt óratoronyban.
- Vége... vége mindennek...

Hogy kerültem én ide? Csak egyik pillanatról a másikra? itt kötöttem ki, s az egész teljesen véletlenül történt! Yvaine? újra megtréfált, újra csak kihasználta elnyomottságom, s figyelmetlenségem. Ott álltam a kihalt folyosón, amikor éreztem testem fogyatkozását, mely akár a Holdéhoz is hasonlítható. Lepillantva kezeimre vettem észre a vékony csuklót, s a csontos ujjakat. Elkerekedtek a szemeim, ahogyan a tincsek közé túrva emeltem kaptam el az egyiket, s szemeim elé húzva pillantottam meg szőke árnyalatát. Zajok csapták meg a fülem, először jobbra, majd balra kaptam a fejem. Léptek zaja, több láb, vagyis több ember közeledhetett. Hangfoszlányok, beszélgetés, egy-egy éppen csak kiragadott szó, s nevetés. Nevetés? Nevettem én valaha is? Milyen érzés? rossz, vagy kellemes? Végigcsiklandozza az egész tested, vagy éppen a fájdalom hatására rándulnak össze az izmok? Mit éreznek akkor az emberek, amikor nevetnek? Boldogságot? Felhőtlen örömöt? Sok-sok ismeretlen fogalom, melyet gyakorlatban nem ismerek, s soha nem is fogok megismerni?
?Csupa olyan felesleges érzés, mely csak foglalja a helyet a testedben, ahol jelenleg most én lakom. Miért pazarolnád tehát a férőhelyet?? Persze, Yvaine könnyen beszél, Ő tudja mi az a boldogság, mi az az öröm, vagy a nevetés, hiszen hallom, amikor nevet, s érzem miként húzódik mosolyra a száj? de csak ennyi. Egy test vagyok csupán. Kong az üresség a lelkem megcsonkított maradványában.

Gondolkodás nélkül indultam el a harmadik irányba, melyet biztonságosnak véltem. Futottam, csak úgy kapkodtam a lábaim, mintha az életem függne tőle, miközben kezeimmel a szoknya peremét tartottam, hogy ne csússzon le rólam olyan könnyedén. Az én méretem legalább két számmal volt kisebb, mint Yvainéé. Természetes, hogy minden úgy állt rajtam, mint ha zsákot húztak volna rám. Egy lépcsővel találtam magam szembe, s gondolkodás nélkül ugrottam fel az első lépcsőfokra, s most itt vagyok. Hátam nekivetve a jéghidegkőfalnak koppant egyet a fejem a falom, azzal is megtámaszkodva. Gyorsan kapkodtam a levegőt, nyeldesve mindenegyes korty oxigént, közben remegő ujjaimmal összevontam magamon a nevetségesen bő; zöldszegélyes talárt. Sípolva tört magának utat a bordák közé, s csak nehezen találta meg a kiutat. Térdeim már olyannyira remegtek, hogy képtelen voltam tovább megállni a kát piszkafalábon. Lecsúsztam, végig a fal mentén, majd egy tompa koppanás, mely a fenekem földre érését jelezte. Felhúztam a térdeim, miközben remegve pislogtam magam elé. Mi ez a hely?...

Talán nem is érdekelt annyira, hiszen itt egyedül lehettem, s nem járkáltak fel s alá a diákok tömkelege, viszont hideg volt. Minduntalan éreztem, hogy csupasz lábaim miképp simítja végig a jeges szél. Nem telt bele sok, hiszen a tűrőképességem, a végletekig legyengült szervezetemnek hála igen csak csekély. Az ajkak a normál szín helyett lilában színpompáztak, miközben szüntelenül remegtek, de még így is elrejtve az össze-összekoccanó fogakat.

[ Violet ]


A kérdés, hogy Bastian hogyan került ide, az már jóval egyszerűbb; Mert erre is szét szeretett volna nézni. A kastély még mindig egy aknamező lehet annak, aki nem nagyon figyel minden egyes megmozdulásra. Tudta, hogy nem lesz egyedül. Tudta, hogy lesznek erre diákok. De tévednie kellett. Alig szállingózik erre valaki, s aki erre jár, azok sem éppen a legkedveltebb beszélgetőpartnerei közé sorolhatók, ezért savanyúan mosolyogva int feléjük egyet-egyet. Nem fogja túlzásba vinni. Még akkor sem, hogyha számára sokkalta könnyebb a barátságos megoldás, minthogy utálkozzanak. Azonban ilyenkor mindig megszületik benne az elhatározás, hogy ezzel egyáltalán nem fog foglalkozni az elkövetkezendő időszakban. Egy pillanatra megáll, végigsimít fekete pulóverén, majd egy kedélyes hümmögéssel elindul a folyosón. Léptei most is olyanok, mintha éppen valamelyik közelgő bálra gyakorolna. Nem csoda. Már hallja a fülében a zenét, aminek dallamát hangosan dúdolgatni kezdi. Igaz, hogy kissé hamiskás, de nem is gondolta volna az ember, hogy ő annyira tehetséges lenne ebben. Számolgatja a köveket, amikkel ki van rakva a folyosó alapzata, s amikor már majdnem a százat üti, akkor hirtelen megálljt parancsol lábainak. Vagy a lávai állítják meg őt? Lényegtelen. Úgy érzi, mintha eltévedt volna. Gyér színű szemöldöke a magasba szökik, majd felemeli hosszú karját és zavartan kezdi vakargatni a tarkóját. Érdekes látványt nyújt az erre sétálónak. Körülbelül olyan érdekességet, mint amit most ez az ismeretlen hely jelent számára. Egy ideig természetesen próbál megoldást keresni szerencsétlen helyzetére, azonban nem sokáig lebeg feje felett a tanácstalanság fellege. Idióta mosoly szökik a sápatag arcra, majd hanyag módon vállat von, és elindul az egyik szimpatikusnak vélt irányba. Biztos benne, hogyha elveszne, akkor utána küldenének a Griffendélesek egy felmentősereget. Naiv szegény. Nagyon is az, hiszen nagyon jól tudja, hogy még a saját házában is sok rosszakarója van.

Hátsózsebébe dugja csontos ujjaival díszített kezét, majd tovább ugrál a ?sárga köves úton?, miközben arra vár, hogy végre eljusson a smaragdpalotába, hogy Óz megszánja őt és ad neki egy kis észt, amivel majd a szalmaeszű madárijesztővel kell ringbe szállnia. Természetesen ki tudja majd játszani a logikátlan szalmazsákot, ezért vidám mosoly kerül arcára, majd a már említett mese dallamát kezdi dudorászni, s most már valódi tánclépésekben folytatja az útját. Nincsen erre senki, ezért végképp nem fog változtatni stílusán. Miért is tenné, hogyha ő így érzi jól magát? Mások kedvéért? Egy nagy frászt. Azonban a nagy ugrándozások közepette léptek zajára lesz figyelmes. Hegyezi a fület, hegyezi bizony, de a léptek tulajdonosát egyenlőre nem találja. Távolodik. Hátha majd tud neki segíteni. Újabb mese kép következik. A fiú megáll, majd a teljes bambaságával együtt mered maga elé, miközben felidézi a jelenetet a gyermekkora másik kedvenc meséjéből. Ő nem lány és nem is Aliznak hívják, de az biztos, hogy valami sápadt fehérség szalad a távolban, ami nem lehet más, mint a megszakadt Fehér Nyuszi.

- Várj meg! - kiált utána, de az nem áll meg, csak szaladt tovább. Ez aztán az otromba nyúl. Bosszúsan ráncolja össze homlokát, majd úgy dönt, hogy akkor is utol fogja érni azt a valakit. Hátha fel tudja világosítani egyre csak sötétedő elméjét, hogy merre is jár most pontosan. Rágcsáló módjára vakarja meg orrát, majd erőt vesz magán, és erőteljes, határozott léptekkel indul el a menekülő diák után. Fiú-e vagy lány? Azt még ilyen távolságból nem látta, de azt azonnal ki kellett szúrnia, hogy nincsen jó bőrben. Megsebesült? Kergetik? Hajaj... az első gondolata az, hogy gyávaságát előtérbe helyezi, és felhúzza a nyúlcipőt, de végül csak addig jut, hogy megfordul. Mit veszíthet egyébként? Lehet, hogy a végén még ő lesz az új Harry Potter. Vagy akár valóban beszélgethet egy beszélő nyúllal. Az utóbbinál gyermeteg, kissé flúgos mosoly jelenik meg arcán, majd sarkon fordul és elindul az egyenes folyosón. Vegyük úgy, hogy most ez a kötelező haladási irány és nem is annyira alacsony a megengedett sebesség, ezért hagyjuk, hogy dús hajunkba tépjen a szél.

A folyosó végéhez közeledve azonban meg kell ismét állnia. Annyira el volt foglalva gondolatival, hogy már nem is figyelt arra, hogy a fehér pont hová is tűnt útközben. Pedig az a beszélő nyúl mennyire nagy siker lett volna a mesevilágban élő srác számára. Szomorkásan von vállat, majd egy lépcsősort vél felfedezni, nem is olyan távol attól a helytől, ahol most ő próbál megállni a vékony lábakon. Akár egy eb dönti el fejét, majd rövid gondolkodási időt ad magának, de a kíváncsi fejben, csak izgalmas háttérzene szól. Izgalmas pillanatoknak lehetünk szem- és fültanúi, tisztelt ladies and gentlemen. Tadam-tadam-tadam-tadamtadamtadamtadamtadáááám... Szól a zene a szőke koponyában, majd lassan eléri a lépcsőket, s azonnal megtorpan. Megtalálta a nyulat. Nincsen rajta díszes mellény, sapka, s még a csillogó zsebóra sem lóg ki a mellény zsebéből. Érdekes, inkább ijesztő látványt nyújt a... lány? Először csak csendesen vizsgálgatja őt, majd végül szólásra nyitja az izgalomtól remegő ajkait.

- Szeva'... Baj van? - próbál kedvesen megszólalni, miközben szemei levándorolnak a lány ajkaira. Mindjárt szétfagy. Ez szemmel látható, azonban először nem nagyon tud mit tenni. Tanácstalanul áll az ücsörgő diák fölött, aki nincsen teljesen tudatában annak, hogy merre is van. Ezzel ? mondjuk ? már ketten vannak, hiszen Bastian sem éppen azok közé az emberek közé tartozik, akiknek nincsen semmi gondja a tájékozódással. Zsebre tett kezeit lassan előhúzza, majd leveti fekete pulóverét. Átveti vállán, azzal rendezi öltözékét ? a fehér pólót, amin mindenhol festékfoltok éktelenkednek. A kisebb szépítkezés után bátorkodik a lány vállára helyezni a levetett darabot. Látszatra is kétszer körbeérné az apró termetű szőkeséget a fiú pulóvere. Halkan megköszörüli a torkát, majd mosolyogva megszólal.
- Így már némiképp jobb, nem igaz? - persze tisztában van azzal a természetes reakcióval, hogy a lány visszadobja neki a ruhadarabot.

A hideg a csontomig hatol, s a bőrömet mintha száz tűszúrás érné a vékony taláranyag alatt. A mindent átható fájdalom, mely belefészkeli magát a fejembe, s onnan halad le a szívemre, s megcincált lelkemre. Ezt nevezik érzésnek, melyről oly sokan s annyit beszélnek? Hogy legszívesebben ordítanál, de még sem teheted meg, mert nem hallgatna meg senki! Mi több? nem is tudhatja meg senki, mennyire fáj.. Hogy csak egy test vagy, egy nyomorult csontszerkezet, melyre rátapad a hús! A szív is olyan lomhán ver, mintha bármelyik pillanatban megállhatna, s nem látná tovább értelmét a működésnek. Egy bejáratott, s annál haszontalanabb darab! Hiszen minek pumpálja a vért, minek tartson itt, ezen a nyomorult világon, ha nincs értelme az életednek?! Hiszen nem is én élek.. az én, az én saját életemet élik helyettem!
?Ugyan kedvesem, ne tégy úgy, mintha csak teher lennék neked. Hiszen te vagy az, aki mindig megfutamodik mások elől, vagy nem így van??

A kővé dermedt lila ajkak mintha leheletnyire szétnyílnának, s a lélegzet egy halvány pamacsfelhő formájában távozik. Talán válaszolnom kellene neki, de nem jönnek ajkamra a szavak, mintha csak megszületnének, de abban a pillanatban el is halnának, akár csak egy elvetélt magzat, vagy egy letépett, s félredobott virágszál, mely többet nem kap táplálékot az anyaföldtől, s a napsütés ereje nem elég ahhoz, hogy életben tartsa. Egy hang? egy hang szól, szinte átszakítja dobhártyámat, s riadtan rezzenek össze. Ki az, ki merészkedett ide? Talán észrevett volna valaki, és követett..? Ide jött, hogy jót derüljön a nyomorúságomon? Mint az a másik.. Nem nézek a másikra, bár a vékonytest látványos rázkódása, ami egy pillanatra lépett csak fel, elég jelzésértékű volt. Van itt valaki más, s ezt fel is fogta, bár nem érzi. Nem érez semmit a puszta hidegnél.

Magam elé nézek, mintha lenne ott valami, a messze távolban. Egy pont, ami bárkinek a tekintetét odavonzza, de.. ha jobban megnéz valaki, láthatja, hogy csak céltalanul merednek a semmibe a kék lélektükrök, melyek oly tiszták, mint a téli égbolt, s se egy felhő, de még egy halovány, de annál vidámabb napsugár sem játszik közre. Talán pont ez a baj, hogy túlzottan is? élettelen? Valami rám kerül, s észre sem veszem először, csak furcsán tekintek körbe, de nem holmi kapkodó mozdulatokkal, csak lassú ütemben, mintha attól tartanék, hogy lehull a fejem, vagy letörik tőből a karom, akár egy babának. Hiszen nem is vagyok több, csak Yvaine játékszere. A fizikai fájdalmat már nem érzem olyan intenzívnek, bár belül még mindig sajog valami, talán bántóan üres vagyok, akár egy éjjeliszekrény, vagy egy apró ékszerdoboz. Bár ez a hasonlat nem épp jellemző rám, hiszen az ékszerdobozok ? noha üresek is ? kívülről igazán szépek. Csak egy elhasznált, s eldobott darab vagyok, semmi más. Zavartan simítom fülem mögé az egyik zilált szőke tincset, mely zavaróan hullott az arcomba, s pillantom meg a fekete pulcsit a vállamon. Megdermedek, s ismét kínzó lassúsággal nyújtom ki a kezem, hogy megérintsem a puha, melegséget árasztó anyagot.

Felpillantok a másikra, s mintha csak most tudatosult volna bennem, hogy itt áll előttem, robosztusként fölém magasodva, s minden bizonnyal a pulcsi is tőle származik. Az elhangzott kérdés is erre enged következtetni. A szemeket figyelem, miközben bólintok egyet. Talán zavarónak hathat a másik számára a mélységesen üres tekintet, melyben még az élet szikrája sem csillant meg. Lehetséges, hogy tényleg nem él, s azok csak egy porcelánbaba festett szemei?
- Köszönöm. ? Halk hang, melyet alig hallani, s fogalmam sincs miként törtek maguknak utat a betűk, s álltak egy értelmes szóvá. Miért teszi ezt? Miért adta ide a felsőjét, amikor biztosan neki sincs melege miért..miért kedves pont velem? Ki csak az iskola s az élet egy csúfos mocsokfoltja, aki olykor hirtelen a semmiből tűnik elő, s még olyankor sem szúr senkinek sem szemet! Persze.. kíváncsiskodók mindig akadnak.

[Hear me roar!]

      [ Damien


Megrezdültek a rozsdás rézcsatok, s a következő pillanatban már éles nyikorgással nyílt is a korhadt tölgyfaajtó. Villámgyorsan surrantam ki rajta, majd lendületesen visszalöktem, hogy az egész nyirkos, sötét folyosó beleremegett. De ekkor remegtem már én is. Egyrészt a fáradtságtól, másrészt pedig a bennem felhalmozódott dühtől. Többórás büntetőmunka Pitonnal abban a bűzös, undorító löttyökkel teli sötét kis zugban... Már csak a gondolatától is kiráz a hideg. Pedig hetente többször látogatom, pár hónapja egész rendszerességgel. Csak míg múlt héten feleselések és egyéb koholt vádak miatt szoltíroztam bájitaltanhozzávalókat, amivel állítólag Foley professzor munkáját könnyítettem, addig ezen a héten beadatlan beadandók okán kellett a zsíros hajú tanár kínzókamráját látogatnom.
Ma amúgy szokatlanul hamar engedett el a mardekár ház drágalátos vezetője. Már akkor elkezdett türelmetlenül méregetni, amikor a helyiség sarkában szerényen álldogáló ezüst kígyókarcolattal díszített fémlapú óra kismutatója átlendült a tizenegyesre. Amúgy ma egy órával hamarabb is kezdtem, fél hétkor, de a tegnapi hajnali fél kettős végzés után igazán nem számítottam ekkora engedményre. És íme, alig múlt el negyed tizenkettő, és én már felszabadultan lépkedem a hálókörleteim felé. Szinte hihetetlen.
A sötét varázslatok kivédése tanár szűkös szobája a kastély legunszimpatikusabb részei közé tartozik. Hátrahagyása felér egy üdítő elixírrel. A kis előhelyiségen, amely széltében-hosszában nem több három lépésnél, és egy átlagos folyosó hangulatát adja vissza, gyorsan átsuhanva befordulok a sarkon, és kopogó lépteim visszhangjával kegyetlenül felverve a déli szárny éjszakai csöndjét, szaladok, szaladok, el innen, minél messzebbre. Pár kopottas lépcsősoron végighaladva elhagyom az alagsort, és bár még mindig nagyon barátságtalan a hely, ahol találom magam, de a fáklyák megnövekedett száma miatt jóval világosabb, mint az előző. Az iskolai uniformis mellé kötelezően viselendő ocsmány fekete cipőm nagyokat koppan a fényes kőpadlón, ahogy sorban elhaladok a méregzöld drapp mintájű bársonyfüggönyök és az undok, ravasz képű varázslóportrék mellett.

Tíz perc alatt végre eljutok a nyugati szárnyba, ahol már jóval ismerősebb és kedvesebb zugok, páncélok, festmények fogadnak. Kifulladva lelassítom lépteim. Érzem, ahogy táskám pántja engedetlenül csúszni kezd a vállamról, és a következő pillanatban megrántva kezem nagyot csattanva földet ér, de nem állok meg, húzom magam után. Végül arcom fáradt grimaszba torzul, és nekivetve hátam a folyosó falának, pillegve állok meg egy kicsit. Több rakoncátlan hajtincs hull a szemembe, mikor lehajtott fejjel kezdem el várni, hogy lihegésem egyenletes szuszogássá szelídüljön. Nem szívlelem a szaladás egyetlen formáját sem, de néha a helyzet vagy a lelkiállapotom rákényszerít. Akadozva nyelek egy nagyot, és mély sóhajjal, nagyon elszántan, döcögve útnak indulok. Szúró oldalamat markolászó jobbkezem néha elkalandozik a vállam irányába, hogy táskám pántját sakkban (és főleg a helyén-) tartsa.

Elhatároztam, hogy nem indulok egyenesen a toronyba. Az elmúlt hetek alatt belémedződött rutin, miszerint éjszaka két és három óra körül szokásom elaludni bizonyos okok miatt, úgysem hagyna még ilyen ?korai? órán nyugovóra térni. Ez a kis rögtönzött testedzés pedig igazán jótékony hatást gyakorolt rám, pár perc után, mikor már az oldalam is abbahagy sajogni, egészen felfrissülök. A birtokra, azaz friss levegőre már nincs lehetőségem kijutni, hiszen éjfél előtt, ami bizony jóval túlrúg már az általános érvényű takarodón, már a folyosókon tartózkodni sem veszélytelen. De mivel az unatkozó prefektusok és a járőröző tanárok már újfajta büntetési módszert nem tudnak nekem mutatni, ráadásul nem is félek tőlük, igazán merek vállalni egy kis kockázatot. Ha egy újabb büntetőmunka nem is, de egy kis izgalomba hozó bújócska kifejezetten feldobná unalmas, egyhangú hétköznapjaim.
Vagy nagyon mázlim van, vagy már tényleg az egész kastély szundikál. Direkt a főbb folyosókra kitervelt útvonalam végigjárása során sem élő, sem élettelen emberrel (azaz szellemmel), se Friccsel (különálló kategória) ill. macskájával, de mégcsak egy ébren levő portréval sem találkoztam. Vajon tényleg még csak éjfél felé halad az idő, vagy elnéztem volna?
Ó, és már eszembe is jutott a megoldás. A legjobb, amit tehetek, hogy felkeresem az óraépületet! No nem az idő kiderítésére, hanem egy kis élmény szerzésére. Oda éjszaka menni jó, mert olyankor gyönyörű a kilátás. Na meg régen is jártam arra. És mindig bizsereg bennem valami, amikor arra járva lepillantok az udvarra. Vagy az ilyesmi a tériszony kezdő tünete? Ugyan, ne butáskodj, Anette, kviddicsezőnek nem lehet tériszonya.

Ahogy az óraépületbe vezető első lépcsőfokra emeltem a lábam, valami elbizonytalanított. Itt nincsenek fáklyák? Ahogy felpillantottam, nem láttam mást, csak a tömény sötétséget, amelyen próbált áthatolni a Hold gyenge fénye. Görcsbe rándult a gyomrom, igen, beismerem, egy kicsit félek a sötétben, naa. Főleg ezen a helyen, ami mindig is misztikus volt számomra a hatalmas fogaskerekek miatt. Illetve attól talán jobban félek, hogy odafent mondjuk Frics ácsorog azt az ostoba macskát dajkálva, és ha fölérek, olyan hirtelen fog egy világító lámpást nyomni az orromba, hogy menten szívrohamot kapok! Bizony, megtörtént már, hogy a dermesztő sötétségben váratlanul szólalt meg a hátam mögött az érces hang, és mai napig bennem van a nyomasztó emlék. Na jó, most már tényleg szedd össze magad, Any.
A lehető leghalkabb léptekkel indultam meg a lyukacsos vaslépcsőn, amely hiábavalóvá téve minden igyekvésemet öblöseket reccsent a lábam alatt. Fülbántó hangok folytak bele a nyugodt csöndbe, amely még jobban nyugtalanított. És akármennyire ámultam, nem gyulladtak meg a fáklyák, hiába haladtam el mellettük! Pedig a kastély más részein szokásuk. Persze ekkor még nem sejtettem, hogy varázslat oltotta el őket. A pálcám a táskám mélyén pihent, és hiába volt bennem a késztetés, hogy kihalásszam, győzött bennem a lustaság és a gondolat, hogy odafönt világít a hold. Minden egyes lépcsőfokkal szélesebb sáv bontakozott ki előttem a látnivalóból. Még fel sem értem tisztességesen, amikor láttam, hogy a kör alakú hatalmas üvegablakból pontosan egy ember alakú részt sötétség takar.
Valaki áll ott!
A szívem kihagyott egy dobbanást, de még első döbbenetemben, amikor még csak az ugrándozott a gondolataim között, hogy ez vagy tanár, vagy prefektus vagy más alkalmazott, ami ugye számomre semmilyen esetre nem jelenthet jót. De ahogy feljebbléptem a legfelső fokra, felütődött bennem egy másik érzés, az, hogy ez az alak ismerős! Rekordrövidséggel peregtek ki az agyamból azok a gondolatok, amik gyanút vagy félelmet keltettek bennem. Tettem pár tétova lépést a sötét sziluett felé, hunyorogva pásztázva ezt az ismeretlen ismerőst. Egyelőre fogalmam sem volt, ki lehet, így csak vártam, hogyan reagál az érkezésemre, ha esetleg már eddig is észrevett volna.

A szavak elszálltak az éjszakában s az utána következő csend megülte a tornyot: egy nesz sem hallatszott. Sehol egy bagolyhuhogás, sehol egy vad rikoltása, még tücskök sem: csak halk szuszogás a mély csendben s a holdfény, mely sejtelmessé varázsolta a környezetet... és egyúttal halotti fénybe is vonta. Az ezüst ragyogás égi dárdaként vágott keresztül a termen s ahol érte, ott ölte a sötétséget... sajnálatos, hogy ugyanezt nem tudta megtenni a lélek sötétjével, a belső fájdalommal, azt nem tudta maga alá gyűrni... s ezúttal a fény, ami máskor csábitó s gyönyrű, ezúttal inkább baljóslatú volt; a hivogató ablak és a menekülés, a könnyű megoldás pártjára állt s pont arra buzditott, amit a sziv támogatott ugyan, de az agy tiltakozott ellene minden idegszálával. Igen, tudom, nem vagyok egy keresztes lovag sem jellemben, sem életvitelben, sem... igazából semmiben, de annál azért erősebbnek tartotam magam mindig, minthogy önkezemmel vessek véget ennek az élet nevezetü katasztrófasorozatnak. Nem vagyok egy oszlopos jellem, de az elveim megvanak, amikhez ragaszkodok a véksőkig s azon is túl... amik, apróbb változásokkal ugyan, de körüllengték eddigi életemet s soha de soha nem fordult meg a fejemben, hogy lemondok róluk... De most... most nem tudom. Talán ez az első alkalom, hogy komolyan megfordult a fejemben az öngyilkosság, de már most, az első alkalommal ereje van gondolatnak, ijesztő ereje, amit nem biztos hogy le fogok tudni győzni, ami maga alá temethet. A kérdés az, hogy le akarom-e győzni egyáltalán... hiszen mig ebben nem vagyok biztos, addig esélytelenül szállok harcba s esélyem sem lehet a győzelemre. De... bármennyire is erőlködök, nem tudok bizonyosságot nyerni... nem tudom, hogy megéri-e ez igy, van-e értelme még az életnek. Talán nem is számit.
Egy pillanatra elöntött az öntudat, de éppen csak addig, mig szemem a párkányon álló üvegre nem tévedt s tekintetem meg nem állapodott az abban sötétlő folyadékon. Alkohol... egy újabb könnyű kiút a fájdalom hálójából, még akkor is, ha csak ideiglenes. Pár pohárka s már egy másik világban élsz... egy rózsaszin világban, ahol mindent a lehető legeslegjobbnak látsz s igazából tudod, hogy mindez nem valóság, de elhiszed hogy az, elhiszed hogy az lehet... és abbahagyod a kesergést és kikászálódsz a gödörből arra a néhány órára, amig a hallucinogén szerek átveszik az irányitást az agyad fölött... csak azért, hogy a hatásuk elmúltával visszafeküdj bele, csak éppen még mélyebbre, mint voltál. Olyan út ez, amit sokáig jártam s pontosan tudom a következményeit... s most, amikor ellen kéne állni neki, már a csata elején tudom: vesztettem. Túl könnyű. Túl könnyű letekerni, letörni, lerobbantani a kupakot az üveg nyakáról, felemelni s belecsorgatni a számba az égető nedűt... csak néhány mozdulat s pár óra boldogság a jutalma. Tudom, hogy nem tudok ellenállni, ezért nem is próbálom meg. Jobb kezem már előbújt a zsebemből, ujjaim között a pálcával: úgy döntöttem, ezúttal az utolsó nyitási mód a legvonzóbb. Kitudja, hátha egy eltévedt üvegszilánk átvágja a torkomat s elvérzek, megfulladok mire megtalálnak... de ah, nincs nekem olyan szerencsém. A pálca felemelkedett, az üvegre meredt... aztán megdermedtem.
Hangok... hangok hátulról. Valaki jön.
Ez újabb gondolatmenetet inditott el, főleg spekulációt. Ki lehet az ilyenkor, pont itt...? Persze, akadnak variációk. Talán egy mardekáros, aki éppen áldozatot keresve rója a folyosókat Piton védőszárnyai alatt s szives-örömest kiátkoz az ablakon abban a pillanatban, hogy meglát... de az is lehet, hogy egy tanár, aki közli velem, hogy ez az újabb kihágás már megbocsáthatatlan s hogy a következő vonattal visszatérhetek a régi életembe. Aztán... ezzel le is zártuk azokat az eshetőségeket, melyeket pillanatnyi lelkiállapotom a pozitiv kategóriba sorolt. A többi eshetőségnek kicsi volt az esélye... kivéve talán Frics megjelenésének, de ő meg olyan, hogy a legkevésbé sem érdekel. Megint idejön a láncait csörgetve, hát jelen hangulatomban biztosan a nyaka köré tekerem és annál fogva lógatom fel valamelyik szimpatikus fogaskerékre... s azzal kétségtelenül sok legyet ütnék egy csapásra. Bár lehet, hogy akkor nem haza küldenének, hanem a hires-hirhedt Azkabanba, amitől mindenki retteg... de igazából olyan szörnyű nem lehet. Igaz, hogy a dementorok a nyárból is telet tudnak csinálni, de egy kis hideg még nem ártott meg senkinek, más hatásukat pedig nem véltem felfedezni... mondjuk meg kell hagyni, nem is igazán érdekeltek, lévén egyrészt kényelmes-messze vannak, másrészt a varázserőm és a képzettségem úgysem biztosit elég erőt ahhoz, hogy legyőzzem közülük akár csak a leggyengébbet is. De nem is akartam. Aztán hirtelen...
Csönd. A léptek elhallgattak, az illető valószinűleg megállt.
Ez már bonyolitja egy kicsit a helyzetet, de az önbizalmamat és a harci kedvemet is visszahozza ezzel az üggyel kapcsolatban. Ha megállt, akkor vagy nem vett észre, vagy nem akart észrevenni, tehát tanár nem lehetett. Ha pedig diák, akkor... akkor magam is ki tudom hajtani innen, ha magától nem menne el. A fájdalom álarcán áttör egy félmosoly. Kárörvendő. Várakozó. Egy ragadozó mosolya, aki prédára les.
Telnek a másodpercek lassan, csöndben, szőrszálhasogatóan. Szinte harapható a feszültség az egész teremben, aztán....
- Menj el! - vágta át a némaságot a fojtott kiáltás. Hideg, halott hang; fenyegető, vészterhes hangsúly... utóbbi kettő teljesen tudatos. Értek hozzá, miként szabaduljak meg a nem kivánt egyedektől a környezetemben. - Menj inkább magadtól, szerintem nem kérsz a segitségemből... - még mindig az ablaknál álltam, ugyanabban a pózban mint a lépések elhallgatásakor, ám szemem sarkából már a sötétséget vizsgáltam... egyenlőre sikertelenül. De nem baj... nem bújhat el. Nem menekülhet.
Előlem senki...

[Hear me roar!]

     [ Damien


Oh, hát ez igazán nem a legkellemesebb fogadtatást jelzi ? futott át az agyamon, amikor felharsant a fenyegetően barátságtalan kiáltás. Mondjuk a szalonképesség határait még így sem lépte nagyon át, hiszen ha én a kéretlen társaságot kívánnék szanaszétrugdosni, akkor inkább talán a ?takarodj?, illetve ?húzz már el innen? kifejezéseket használnám, azokat vélném találóbbnak. Na de persze ez mindenkinek a magánszívügye.

Szörnyen furcsa kedvem van, és ezt akkor állapítom meg magamban, amikor nem ijedek meg a kifejezetten ijesztő felkiáltástól. Talán azért is, mert nagyon jó és pozitív híreket közöl velem ez az egyszerű faragatlan közlés, miszerint a hang tulajdonosa szeretné, ha egyéb éghajlatok felé tájékozódnék, különben szép nagy ívben lehajint innen. Na nem mintha ez a pár csupasz tény olyan kedvező lenne számomra. De lám, ebből máris kitűnik, hogy se nem Fricsről, se nem tanárról van szó. Inkább egy dühös esetleg goromba diákról, aki lényegében lehetne prefektus, de nem valószínű, mert azok azért vigyáznak a jóhírükre. Persze akármikor megeshet, hogy egy olyan prefektussal találkoztam, aki pont ma este, ezzel, hogy itt áll és a szegény arrajáró diáktársait terrorizálja, pont ma fogja eladni a prefektusi címét, mert ha ez kiderül, akkor elveszik azt tőle. Hiszen lehetséges, nem igaz? Minden lehetséges, aminek az ellenkezője nincs bebizonyítva. De félek, hogy most már bebizonyítom magamnak az ellenkezőjét, mert nekem ez a hang és ez az alak tényleg nagyon ismerős. Igaz, mintha kicsit karcosabb lenne most, mint legutóbb hallottam, de attól még nagyon ismerős! És hát ennek pontos magyarázatára szolgálhat az a szép üveg ott a párkányon is, amiről én magam e pár percnyi szemlélődésből még nem tudom megállaptani, hogy vajon hány társa folyt már le a kedves ismeretlen ismerősöm torkán. Viszont hiába fixírozom az alakot továbbra is, nem és nem tudom megállapítani, ki lehet az. Nem működik jól a memóriám, ezt tudom jól magamról, pedig néha amikor megtornáztatom, elég jól gatyába lehet azt rázni! Az a gond, hogy éjfél van már, és Piton az alatt a lerövidített pár óra időtartamon is igen mesterien ki tudta szipolyozni az agyam. Ez lehet a gond forrása. Pedig olyan nagyon kíváncsi lennék rá, ki ez a titokzatos alak...

De talán mégsem ez az egyetlen oka annak, hogy furcsamód nem ijedtem meg a felszólítástól, ami még az összes többi körülményt figyelmen kívül hagyva is adna okot félelemre. Pedig az előbb még remegett a kezem ebben az átláthatatlan, néma sötétségben. De ez a hang, ennek az emléke valami nagyon kellemes élményből derenghet nekem, ugyanis rögtön barátságosabbnak hatnak az ezeréves fogaskerekek, a dohos kőfalak, a masszív sötétség.
Szerencsém, hogy itt a lépcső legfelső fokán ácsorogva nagyjából sötétbe burkolózok, a holdfény ide már csak a nagyon sűrű porfelhőn keresztül lényegesen átszűrve és megritkítva jut el, éppencsak hogy gyengéden, fátyolszerűen emelje ki vonásaimat a sötétből. Én viszont az ablak előtt álló alak minden egyes mozdulatát sasszemmel figyelhetem. Kár, hogy még mindig nem segít hozzá a személy kilétének felfedéséhez.Mindenesetre a végtelenségig mégsem álldogálhatok itt, így teszek előre pár tétova lépést. Most először rándul görcsbe a gyomrom, tekintetem odatapad, ahol a sziluett kezét sejtem ? vajon mikor rántja elő a pálcáját?

Haragos avagy feldühödött diákokkal nem a legjobb kikezdeni, ezt már rég volt szerencsém megtapasztalni.Akár a saját bőrömön, akár másén. És most ideje elgondolkozni azon, hogyan fogok megszólalni. Mégis, vigasztaló szép szavak, tudnak ilyenkor segíteni? Hát persze. Hozzásegítenek a gyengélkedőhöz. Hozzám vágná az üvegét...
Hát lássa inkább azt, hogy nem félek, vagy higgye esetleg, hogy hasonló szándékkal jöttem mint ő. Igaz, ha ehhez hozzáadom a női hangomat, akkor nem tudom, mi fog kisülni, de végtére is van pálcám és lábam szaladni, nem igaz? Mégha nem is távozok innét addig, amíg meg nem tudom, ki ez. Hajt a kíváncsiság.
Kényelmesen karba fonom a kezeim, és jó erősen megmarkolom a pálcám. Lehet, hogy csak csapkodásra fogom tudni használni, ismerve saját pálcahasználati képességeimet, dehát az is valami.
- Nem megyek én! Dobj ki ha akarsz. ? harsant a szinte már pökhendi válasz. Örülök, hogy nem a legvékonyabb lányos-nyávogós hangomat sikerült elővenni, de mégis fel lehet rajta fedezni a rekedtség vagy a remegés apró nyomait. Jobb vállamról ledobtam a táskát ügyelve arra, hogy jó nagy zajt csapjon. Ha az ablaknál ácsorgó fiú tényleg pálcát ránt egy védtelen lányra, és lerobbantja az óreépületből, akkor egy nagy bunkó. És csak abban bízhatok pillanatnyilag, hogy még ilyen feldúlt állapotban sem hagyja el a gentleman. Micsoda bolond ábrándok! Ez is csak én lehetek. Nincs még egy lány az iskolában, aki van olyan ostoba, hogy nem szalad vissza első felszólításra hasonló helyzetben.
Csak én.

[Anette]

A szavak elhangzása előtti idegtépő csend újra beállt... annyi különbséggel, hogy ezúttal az én idegeimet tépte. Lehet, hogy rosszul spekuláltam? Igazából... nem lenne meglepő, annyi szent, de... de most valahogy mégsem hinném, hogy egy tanár pofájába ugattam volna bele, hiszen akkor már itt lenne a nyakamon a szentbeszédeivel: idióta, már egy évezrede is unottnak számitó, soha nem változó szövegekkel. Tisztelet, jómodor, házirend... csakhogy a kulcsszavakat emlitsük. De csak nem hangzottak fel sem ezek, sem lépések: az illető, legyen bárki, várakozó álláspontra látszott helyezkedni... ami nem jó, legalábbis nekem nem. Megvolt az elhatározós, a bizonyosság... és most ezzel a válasszal megtöri s szembehelyezkedik mindazzal, ami várható volt. Érdekes helyzet, meg kell hagyni... legalábbis az lenne, ha éppen nem akarnám szétkapni az egész világot. Igy azonban, bármilyen jól tudom, hogy fotnos lenne a hideg fej, a düh egyre inkább elönt s szépen lassan leereszkedik az a bizonyos vörös függöny, melyen nem lehet átlátni s mely mögül csak vért, pusztulást, fájdalmat lehet okozni...
De ekkor hirtelen egy hang vágta el a sötétség torkát. Egy női hang.

Merész. Vajon mi vihette erre? Egy lehetőség az, hogy olyan jól forgatja azt a rudacskát, ami elég önbizalmat ad neki ahhoz, hogy belém kössön...? Talán, bár az ilyen okostojások ilyenkor már régen alszanak... Akár áldozatra is vadászhat, akkor tesz nekem egy szivességet azzal, ha kicsinál... hiszen talán ez lenne most a legnagyobb jó, ami érhet. Az életem értelme elveszett, a szivem romokban, a lelkem meggyengült, a gondolataim sötétbe borultak... igen, enneél nagyobb szivességet senki nem tehetne nekem ebben a pillanatban, de ugysincs akkor szerencsém: ha ezt akarná, már régen kiátkozott volna az ablakon s nem lenne lehetőségem gondolkodni rajta. Igazából egész életemben szerencsétlen voltam, miért lenne most mákom...? Mióta Amanda...

A név felidézése váratlan hatásokkal járt... olyanokkal, melyekre nem számitottam. A torony egyszeriben megszűnt létezni körülöttem s ismét a gondolatok, de inkább az emlékek ingoványos talajára tévedtem... arra, ami könnyen beszippanthatja a figyelmetlen embert s tette is ezt velem az első minutumban. Képek a múltból, érzések, események... egy ölelés, egy forró csók, egy angyali mosoly, vidám kacagás... mind-mind olyan dolgok, melyeket mellette tapasztaltam meg először vagy először igazán, olyan dolgok, melyek hozzá kötöttek, melyeket nem tudtam egyszerűen száműzni a semmibe egyik percről a másikra, melyek kiirtásához hosszú idő kell... hetek, hónapok, talán évek: mind-mind szenvedés, kin, magány... a három dolog, mely a közelmúltban a leggyűlöltebbé vált a szememben. Régen... régen más volt. Megszokott. De most, hogy belekóstoltam egy olyan életbe, melyből száműzve voltak ezek a dolgok s érzések, már elviselhetetlenné vált a jelenlétük. Fura egy játék az élet... nem tettem mást, mint megpróbáltam boldogulni benne s úgy festett, hogy sikerül is mindez... utána egy hatalmas pofáraesés, vissza a rajtvonalra s mindent elölről, csak sokkal elkinzottabban, kevesebb optimizmussal s reménnyel... igen, úgy látszik ez a sors van megirva számomra. Sors...? Nem hittem benne, tagadtam a létezését, de most... most muszáj vagyok elfogadni, még akkor is, ha csak átmenetileg: ha az egész terhet magamra venném, szinte biztos, hogy belerokkannék a fájdalomba. Szükségem volt valakire, valamire, ahová áthárithatom a felelősség egy részét, hogy lekerüljön a szivemről legalább a hegyomlás töredéke... legalább annyi, hogy újra hinni tudjak. A hit az alapja mindennek, ami a jövővel kapcsolatos és ha van hit, akkor minden lehetséges. Aztán...

Kopp. Kopp. Kopp.
A léptek zaja visszarántott a jelenbe, a valóságba: a rejtélyes idegen elszánta magát a nyitásra s a léptek zajából arra lehetett következtetni, hogy közeledik. És itt... valami elpattant. Már nincs helye a gondolatoknak, a spekulációknak, az emlékeknek: ezek összessége elmosta a józan ész partjait s berántott az alá a bizonyos lepel alá, mely alól csak a vér a kiút. Zöld szemeimben már-már eszelős fény gyulladt, ajkaimon pedig jéggé dermedt a ragadozómosoly, a halál hirnöke. Bátor... azt el kell ismernem, de talán a botor egy helyesebb kifejezés.
- Úgy... - szaladt ki a szó ajkaim közül, hosszan elnyújtott magánhangzóval. - Talán azt hiszed, nem fogom megtenni....? - a mondat végén egy töredékmásodpercnyi hatásszünet, utána pedig a lehető leggyorsabban megpördültem és előreszegeztem a pálcámat. - Stupor!
Aztán nem történt semmi. Egy halovány, piros szikra kelt életre a pálya végén, de ahelyett, hogy kiröppent volna a sötét sziluett felé, hamvába holtan aludt ki a keletkezésének pontján. Pár pillanatig megkövülten meredtem magam elé, aztán a pálcára... végül pedig a látogatómra, aki még mindig a holdfény erején kivül állt, ismeretlenségbe burkolózva. És reméltem, hogy ezzel végre eljön a vég. A békesség. Végre.
A pálca egyet, kettőt koppant a földön, majd halk surlódás kiséretében elgurult a sötét padlón.
- Hát ennyi. - ugyanaz a hang, de mégis más. Még mindig hideg és érces, de mostanra már kiveszett belőle minden él, harciasság és kihivás: csak a reménytelenség és az elkeseredettség nyomta rá a bélyegét. Egy megtört ember hangja volt. - Ennyi, győztél... mire vársz? Tedd meg! Ezt akartad, nem...? Itt a lehetőség... - kezeimet széttártam s úgy néztem fel a velem szemben álló alak arcára. A csöndet csak az összezúzott bal kézfejből egyenletesen csöpögő vér hangja törte meg, miközben az itéletre vártam.
Talán eléjön a megváltás.

[ Violet ]


Érdekes módon a pulóver ott marad a lánynál. Igaz, hogy Bastian nagyobb lelkesedésre számított, de ez sem éppen a rosszul sikerült kedvességek listájára írandó, hiszen kapott egy köszönömöt, aminek teljes szívéből örül. Mókás mosoly szökik arcára, miközben vizsgálgatja a lány vonásait. Meg kell hagyni? nincsen éppen túl jó bőrben. Nem érti ennek az okát, de nem is szeretne bunkó lenni, ezért egyet-kettőt tátog, aztán felhagy a gondolattal, hogy beszélgessenek. Ez bizony nagyon nehéz dolog. Nehéz, mert nem akar a másik intim szférájába kerülni. Vagyis? dehogynem akar. Mármint nem olyan értelemben, hogy azonnal, ezen a szent helyen már a kezét is megkéri. Egyszerűen szeretne egy kis jókedvet cseppenteni belé. Nagyon szép napjuk van. De, akármennyire is szép, úgy tűnik, hogy a szőkés lánynak egyáltalán nem kölcsönöz semmiféle vidámságot sem az arcára, sem a szívébe. Érthetetlen tény ez Sebastian számára, de majd megszokja egy idő után... Egy idő után már fel sem fog neki tűnni, hogy csak ő beszél egyedül. Igen, ez így szokott lenni. Elkezd beszélni, szórakoztatja magát, aztán azon kell észrevennie magát, hogy? magában beszél, mert ott hagyták. Ez mindig elszomorítja, ha csak egy pillanatra is. Csúnya megjegyzés ez, de a lány nem úgy néz ki egyébként, mint akinek lenne ereje elfutni. Aggodalmas tekintetét most mégsem veszi magára a fiú, hanem a sok álldogálás után inkább megrántja hanyag módon csapzott vállait, és lehuppan a fal tövébe Violet mellé. Felhúzza lábait, összekulcsolja ujjait, s átöleli gyermekmódon a hosszú combokat. Ide-oda ficánkol egy kicsit, aztán végre megnyugszik, és a lány felé fordul. Arcuk így viszonylag közül van egymáshoz. Olyan 15 centiméter lehet a különbség a két orr között, ami általában nem túl kedvelt a többi diák körében, azonban ez Sebastiannak fel sem tűnik. Szereti a közelséget, a közvetlenséget. És előszeretettel el is veti a sulykot.

- És? hogyhogy erre jártál? ? próbál beszélgetést kezdeményezni, miközben csillogó sötétkék szemeivel mered a lány szemeibe, amikben közel sincsen annyi fény, mint az övébe. Majd tesz ő arról. Már alkotja a reformokat a fejében a lány viselkedésére irányulóan. Első pont, aztán második? elég gyorsan halad velük így, gondolatban, ezért seperc alatt fel fogja vidítani Violetet. Legalábbis ő így gondolja. És nagyon szeretné látni is végre, azonban bizonyára semmiféle mosolyt nem fog látni a sápadt arcocskán. Hümmög és hümmög még egyet, aztán még egyet? és egy utolsót. Összeszorítja rózsaszín ajkait, miközben a folyosó másik vége felé kezd hunyorítani. Nem lát semmit sem. Hihetetlen, hogy mindig ilyenkor kell valami érdekeset kiszúrnia, amikor nincsen nála az a nyomorult szemüveg. Bár? lehet, hogy a rossz szempárnak köszönhetően kúsznak el szeme előtt érdekes lények körvonalai, amik időközben már a barátaivá váltak. Hiúság vagy nem, ő nem fogja hordani azt a szemüveget. Már csak azért sem.

- Egyébként? Sebastian vagyok. ? fordul ismét a didergő csipkerózsika felé, aki eddig még mindig nem szólt túl sokat. Ha meg mégis kiejtett egy szót a száján, akkor hallókészülékkel sem 100%, hogy lehetett volna hallani valamit abból, amit mond. Érdekes, hogy még eddig egyszer sem látta őt. Egyidősek lehetnek. Maximum egy-két év korkülönbség lehet, de? nem, egyidősnek kell lenniük, hiszen egy pillanatra beugrott a szeme elé egy kép az egyik évfolyamtársáról, aki nagyon hasonlít rá. De? az mosolyog. Nem, akkor nem ez a lány kúszott gondolatai közé. Elhúzza gondolkodóan száját, miközben felemeli egy hirtelen mozdulattal a kezét, hogy megvakarhassa feje búbját. Ötlet a felvidításra? Az már megszületett. De nem eshet neki azonnal. Egy kicsit feloldja a beszélgetéssel. És egyébként is kíváncsi rá, hogy kit is tisztelhet a lányban, honnan ismerhetné őt. Mit szeret? Honnan valósi? Mi a hobbija? Szereti-e a művészeteket? És így tovább, és így tovább. Érdekesek az emberek. Olyan izgalmasak, olyan titokzatosak. Nagyon szeret ismerkedni, hiszen sokkal szélesebb lesz a látóköre minden egyes beszélgetéssel. A viták a kedvencei. Szeret érvelni, szereti megismerni mások gondolkodásmódját.
Azonban? úgy tűnik, hogy ezzel a lánnyal nehéz dolga lesz. De fel a nadrágot, be a hasat, ki a mellett, aztán indulhat a beszélgetés.