A Fúriafűz

S e a n  B l a i n e csak Neked, csak most, csak Tőlem

Egy újabb hét ér a végére, és egy újabb héttel kevesebb van hátra az RBF-ekig. Azon tetemes számú diák közé tartozik ez a hugrás lány is, akik jobbára idegbajt kapnak a közeledő vizsgáktól. Eddig nem kerített nagy feneket a vizsgáknak, mert azok csak átlagos vizsgák, de az RBFek sajna meghatározzák a továbbtanulást. Azt ugyan még nem tudja mihez is szeretne a későbbiekben kezdeni az életével, neki nincsenek nagy álmai, hogy auror vagy épp átoktörő szeretne lenni a távoli Afrikában vagy akárhol máshol. Kviddicssztár sem lesz, mint a szülei, már ez is bizonyos, bár tehetsége akad, a kedv valahogy nincsen meg hozzá. A csapatba sem jelentkezett, ugyan miért is tette volna?! A jövőn sosem gondolkodott, pedig talán nem ártott volna erre is figyelni, így talán egy-két tárgyat kiejthetne, hogy kisebb legyen a nyomás a vállán, és kevesebb vizsga miatt kelljen aggódnia.
A gondolatok olyan mennyiségben cikáznak a barna kobakban, hogy Shaelynn észre sem veszi merre csatangol. Csak a fakózöld füvet és az itt-ott felbukkanó sziklákat figyeli. Egyiket átlépi, míg a másikra feláll és leugrik róla. Immáron mugli ruhában járja a birtokot, bár nem annyira kedveli ezt a viseletet, a talárról mindig az előtte álló megmérettetésre tud csak gondolni. Mintha most máson járna az esze. De ugyan mivel törődhetne egy magafajta lány. Talán a világ gondjaival? Voldemorttal? Esetleg Harryvel? A világgal foglalkozik mindenki más, Voldemorttal az aurorok és Dumbledore, Harryvel meg... hát vele is foglalkoznak sokan. Szegény.
~ Mi a fenét keresek én itt? ~ néz körül, amikor végre képes kizökkenni és megállni egy pillanatra, hogy felmérje mikor éri már el azt a fűzfát ott az erdő szélén. Csak most veszi észre, hogy egészen más felé jött, és hogy egészen rossz felé. Száját elhúzza, ahogy a távolban felfedezi Hagrid professzor házát. Nem mintha baja lenne a tanerővel, jókat mulat rajta olykor, de ez tovább erősíti benne a tényt, hogy elvétette az irányt. Na igen, ő és a tájékozódás két külön fogalom. Egy egyenes úton is képes eltévedni. Igaz a térképekhez konyít valamicskét. A pálcáját is ügyesen forgatja, de most eszébe sem jut a tájoló bűbáj. Mivel tétlenkedni is utál, lábai céltalanul kezdik el vinni egyenesen előre, míg ő azon tanakodik mihez is kezdjen.
~ Végül is fa itt is van, és ez is fűzfa.... ha jól látok ~ jól lát bizony, csak nem figyelt eléggé gyomtanon, de erre majd ő is rájön idővel. Az, hogy mennyi idővel később....
Könyvét átveszi a másik kezébe és egyenesen a fa felé veszi az irányt. Szeret a szabadban olvasni, tanulni, még annak ellenére is, hogy ez egyáltalán nem biztonságos manapság. Mitől is kellene itt tartania? A Roxfortban biztosan semmitől. De akkor mi ez a fura érzés ott belül.
~ Már megint.... ~ elővesz egy zacskót, s miután úgy döntött, hogy eleget gyalogolt és mivel a nap sem süt, nyugodtan leülhet ott, ahol épp áll. Nem messze a fától az egyik kisebb sziklára. A háttérben halk ágnyöszörgés...
~ Biztos csak egy madár... ~ rántja meg vállát és a zacskóból előkerül egy keksz, könyvének fedele pedig felnyílik, egy sóhajt követően pedig olvasni kezd.

[.-= Shay =-.]

.-= Shay =-.


Unalom.
Merengés.
Talán ez a két életérzés, ami rettenetesen elkapott a délután folyamán, ezért úgy döntöttem, ahogyan tettem azt régen, most is megindulok, amerre a lábam visz, és majd alakulnak a dolgok maguktól. Ez a Roxfort, nincs olyan, hogy ne történjen valami. Komolyan mondom, a hely rosszabb volt bárminél… mert noha biztonságosnak kellett volna lennie, annyi vadállat lakta, hogy inkább az egyik legnagyobb veszélyövezetnek nyilvánítanám. Biztos vagyok benne, hogy ide bezárva Voldemortot ki sem tűnni a sok marha közül, mert azokból aztán tényleg akad bőven… egy lenne a sok közül.
Fejrázás.
Mosoly.
Egy sóhajjal keltem fel az ágyamból, majd egy vajszín farmert kapva magamra, megspékelve azt egy mélyzöld, a mellkasán bal oldalon mardekár címerrel büszkélkedő ujjatlan pólóval battyogtam az ajtó mellé. Ott belebújva az egyik világosabb cipőmbe léptem ki a szobámból, majd indultam meg, mindegy merre, csak ki ebből az egészből. Közel egy-két hónapja nem róttam már köröket az iskola folyosóin a tanítás után, mert akadt más elfoglaltságom is. De jelen helyzetben, a feladataim elvégzésével felszabadult időmmel nem igazán tudtam mit kezdeni. Semmi kedvem nem volt a könyvtárban gubbasztani a sok önjelölt szarházi között, akiknek a nyelve barnább a barnánál, meg, ténylegesen elkészültek a feladataim, minden beadandó. Olvasgatni pedig olvasgasson a nyavalya.
Nyugalom.
Csend.

Ahhoz képest, hogy bizony a tanításnak még jó ideje vége volt, igen kevés diák csellengett a folyosókon. Persze ennek szívből örültem, mert így nem kellett a hülyeségeket hallgatnom, amitől legszívesebben a falra másznék. Igaz, meglehet, azért nem igazán vettem észre az embereket, mert egyrészt nagy ívből fostam a fejükre, másrészt, igencsak elmerengtem magamban pár, a közelmúltban történt eseményen.

Szellő.
Egy lány.
A lábaim csak vittek és vittek, mígnem arra eszméltem, hogy kellemesen hűvös szellő csapja meg az egész testemet. Megtorpanva tekintettem fel, vajon merre is járhatok. Mondanom sem kell, a majd csak történik valami természetesen nem maradhatott el. A Fúriától mintegy tíz méterre állhattam, zsebre tett kezekkel, kifejezéstelen tekintettel. Nem az a rühes fát mustráltam, sokkal inkább az igencsak bátor jelentkezőt, aki éppen zabálni készült valamit alatta. Jól láthatóan nem foglalkozott vele, hogy akkora ágat kaphat a koponyájára, amitől a retkes agyveleje valahol a Csillagvizsgáló tornyának tetejére fog kenődni.
- Merlinre, micsoda egy hülye picsa!
Tudom, hogy nem hallotta az illető drágalátosság, de gondoltam, magamban summázom gondolataimat. A hangnem nyugalmas volt és lemondó, mert milyen is lehetne másfajta… amikor az ember beletörődik, hogy mennyi, intelligenciahányadossal nem büszkélkedhető él körülötte. Megrázva a fejem indultam meg felé, nem éppen sietve. Zsebemből előkerültek a kezeim, balomhoz emeltem a jobbot, majd az alkarra erősített pálcatartóból kihúztam a varázstárgyat. Mivel már eléggé közel jártam, a csaj bizonyosan azt hiszi majd, támadni akarok, és ellen támad. Akkor bizony úgy megszívja, mert ugyebár, én vagyok az állat és álnok dög, mégis sorra mentem a sok hülye életét.
- Vingardium leviosa!
Csattant a hangom, mire a fűből egy vaskos gally emelkedett fel. A tempóm itt már igencsak átváltott sietős léptekké… ahogyan a fadarab a levegőben volt, mintha el akartam volna dobni a pálcám, suhintottam egyenesen a lány felé vele. Az igencsak méretes faág hatalmas tempóval csapódott ki a helyéről, és száguldott egyenesen az ismeretlen felé. Ott azonban nem őt találva el, hanem hajszálra elhaladva mellette koppant egy hatalmasat a Fúriafűz egyik görcsén, melytől az megdermedt. Az ágak hirtelen lenyugodtak, majd, mintha egy természetes fa lenne a sok közül, álldogált a semmiségben.
Megráztam.
A fejem.

Nem volt túlontúl sok hozzáfűznivalóm a történtekhez, de azért mégiscsak meg kellett osztanom a csemegézni készülő diáktársammal, hogy nem tartom épelméjűnek.
- Jegyezte már meg neked valaki, hogy gyogyós vagy?
A kérdés végén megemeltem a pálcámat, majd a markolatát a halántékomhoz emelve forgattam meg, miközben füttyentettem párat, ezzel is jelezve csökken értelmiségi szintjét. A műveletsor végén ismét megráztam a fejem, majd a varázstárgyat visszahelyeztem a tartójába, a bal alkaromra.

[- Protego! –]

S e a n

Részéről nem nagyon tulajdonít nagy jelentőséget az ágak surrogásának, bár valahol azért mégis törődik vele. A kekszet egy darabig szórakozottan forgatja ujjai között, miközben zöldjei sebesen falják a sorokat. Talán pár másodperc telik el, amikor már érzi, hogy valami nincs rendben. Elkezd fészkelődni a sziklán, mintha csak azzal lenne baj, de a hangok, a motozás és a környezet túl nagy csöndje elkezdi zavarni. Ekkor tűnik fel már perifériájában egy közeledő alak. Korábban susogtak itt zordókról meg óriási loncsos fekete ebekről, mielőtt még felnézne átvillan az agyán, hogy talán most az ő sorsát is megpecsételi a temetőőrző fekete szellem kutya, s már szinte várja felnézve a tüzes szemeket. Ehelyett azonban egy fiút pillant meg, egy ismerőset, egy túlságosan is ismerőset. Szemöldökét összevonja Sean látványára, ám közben az események az ő oldalán is begyorsulnak és az ágak vészjóslóan töredezni és pattogni kezdenek, amire kénytelen felfelé fordítani az arcát. Arcára meglepettség, s talán ijedtség ül, a következő pillanatban pedig a mardis is pálcát ránt.
~ Sakk matt… a fenéket! ~ vált át a megadó gondolatokból szinte azonnal. Sosem szerette a szorult helyzeteket, de most elég hülye helyzetbe hozta magát. Nem is ő lenne, ha nem, talán épp emiatt utálja ezeket annyira. Újra Sean felé kapja zöldjeit, a fiú nem változtat szándékán, mivel a pálca előkerül és most már felé, Shaelynn felé irányítja. A lány vesz egy mélyebb lélegzetet, bár nem megy túlságosan könnyen, hiszen szíve felkúszott a torkáig, s most ott dobog olyan őrjítő sebességgel, hogy nemhogy nyelni, de levegőt juttatni a tüdejébe is komoly erőfeszítést igényel. Nem fél, bár a fúriafűz vaskos ága elég fenyegető, s nem csak, hogy fenyegető, de most már támadásba is lendül.

Arról fogalma sincs, hogy mit árthatott évfolyamtársának, amivel ezt érdemli tőle, mármint hogy minden figyelmeztetés nélkül pálcát ragad, s felé fordítja. Shay végre valahára pálcájáért kap, sebesen, ahogy a DS edzéseken. Régen párbajozott már, és úgy még soha, hogy pillanatok múlva több súlyos ág lesből támadását várhatja. Már csak az lenne a kérdés, hogy melyikkel kezdje, a fa nagyobb fenyegetettséget, de a mardekáros rémhíre sem törpül el a fa mellett. Mellkasa egyre gyorsabban ver, s képtelen dönteni. Sean pálcája lendül, amire ő is suhint.
- Protego! – harsan a lány hangja zaklatottan, ám satnyácska pajzsbűbája nem sok jót ígér, és csak reménykedik benne, hogy valamire csak jó lesz, a rönk közeledik, de Shay nem minden félelem nélkül áll megkövülten, amikor figyelme ismét a nehéz ág nyikorgására figyel fel, de mire felemeli fejét a csattanás be is következik. Azonnal térdre rogy, megpróbálva elhúzódni az eseményektől, de nem történik semmi. A fiú által küldött fadarab a földön, a fa pedig dermedten ágaskodik az ég felé, mint akkor, mikor a barna hugrás megpillantotta. Pálcája még mindig remegő kezében várakozik, a lány pedig bizalmatlanul tekint a fára.

Shay elég érdekes jellem, mondhatni a napjától és a társaságától függ, hogyan reagál egyes helyzetekre, mint ahogyan az is, hogy kinek a sértéseire reagál és kiét engedi el a füle mellett. Utóbbira elég sok precedens volt már. De még mindig jobb helyzetben van, mint szegény Luna, akit néhányukat kivéve mindenki lököttnek tart. Mivel a hugrás olykor nem átall vitába keveredni, így őt kevésbé, de amint látszik elég egy apróbb hiba is ahhoz, hogy megítéljék. Zöldjei a mardisra majd onnan cuccaira irányulnak, amelyek lehullottak a földre. Egy sóhajt követően dönt úgy, hogy nem világosítja fel most évfolyamtársát arról, hogy hova tegye a véleményét, inkább pálcáját a földre irányítja, s egy remegős pöccintést követően már kezében tudhatja leesett dolgait és táskáját, amibe belesüllyeszti mind a nyalánkság még megmaradt darabjait (a zuhanás következtében néhány keksz a fűben kötött ki), illetve könyvét. Majd mintha az előző megjegyzés el sem hangzott volna, fordul ismét Sean felé, arcán már csak a sápadtsága árulkodik az előbbi eseményekről, mosolya azonban ellensúlyozza szürkécske ábrázatát.
- Kösz, hogy… megmentettél – szándékosan használja és nyomja meg a szót, mint ahogyan szándékosan néz rá úgy, mintha legalábbis három szeme lenne, tekintetében, pedig ott a kérdés, hogy „Egy mardekáros képes magán kívül másra is gondolni?!” Ez inkább visszavágás szándékozik lenni, mintsem valós hitetlenség. Sok mardissal van a semmilyennél valamivel jobb kapcsolatban, így tudja, hogy vannak olykor megingások, melyek amolyan kontrollálhatatlan emberi reakcióként szakadnak ki belőlük időnként, majd pedig igyekeznek róluk mélyen hallgatni, főleg ha önzetlen cselekedetük alanya nem a Mardekár ház tagja.
- Mázli, hogy épp erre jártál – vigyorodik el nem minden rosszindulat nélkül. Tisztában van a hírekkel, épp ezért nem is teszi messzire a pálcáját.

[.-= Shay =-.]

.-= Shay =-.


Nyugalom.
Megmentettem.
Egyre többször esik meg velem az utóbbi időben ez a sajnálatos esemény, egyre többször húzom ki a sok marhát a szarból, amibe saját magát képes keverni. A végén még oda lesz a hírem, és csorba fog kerülni rá. Eleddig mindenkiben, aki ismert valamennyire is, akárcsak látásból, benne volt, hogy egy szadista állat vagyok, akit jobb elkerülni. Nem tudom megmondani, ki indíthatta a pletykákat, mindenesetre hálás vagyok neki, mert így nyugodtan tölthettem a szabadidőmet, nem kellett azzal foglalkoznom, hogyan koptassam le a sok állszent faszt. Itt, a Roxfortban szinte mindenkire dukált ez a jelző, ahogyan a világban is. Mindenki a saját érdekeit nézte, soha senki másét, csak tiporni az embereken a saját céljaink elérése érdekében, Olyan gusztustalan szeméthalmaz az egész világ, amilyenek a szüleim voltak. Képesek lettek volna agyonlőni a kurva pénzért. Érdekes és egyben ironikus is, hogy éppen egy rohadt, utolsó szemétnek kikiáltott emberke, azaz jómagam mászok oda segíteni az agyalágyultaknak, nem várva semmi mást cserébe, csak egy köszönömöt. Nem is igazán tudom, és nem is igazán szeretném kommentálni az emberek viselkedését, sem pedig gondolkodásmódját.
Hallgattam.
Figyeltem.

A szavaim mintha süket fülekre találtak volna a másik irányába, jobbára csak egy fintorra futotta tőle, nem többre. Persze, azért láthatóan összefosta magát a hugrás hölgy, tekintve, olyan fehér volt, akár a rendesen mázolt fal. Nem csodálkoztam a dolgon, elvégre éppen megmenekülni a fúriától, közben attól tartani, hogy egy mardekáros vajon miért ránt pálcát előtte. Nem szólaltam meg, csak álltam, és vártam, vajon képes lesz-e megköszönni, mert sokaknak ez nem igazán szokott sikeredni. A segítségért cserébe általánosságban nagyképű megjegyzéseket, pofátlanságot szoktam válaszul kapni, amit kénytelen vagyok megtorolni. Most sem vártam túlzottan sokat, régen elveszítettem a bizalmat az emberekben. Egyes állatfajokat többre tartottam, mint a bolygó bármelyik lakosát, legyen az kibaszott mugli, vagy akár rühes varázsló. Ez az, amiért soha nem fogok úgy bánni velük, ahogyan megérdemelnék… legalábbis eldöntöttem már számtalanszor magamban, és tessék, megint segítettem az egyikükön.

Köszönet.
Hátsó tartalom.
Becsülendő, hogy képes volt azt mondani, köszönöm, de természetesen a rohadt emberi jellemzők most is megelevenedtek. Semmi sem mentes már attól a rontástól, ami ellepte a Földet. Megmentettél, megmentettél, persze, de milyen a hangsúly és a tekintet? Szinte lerí róla, hogy elcsodálkozik azon, mardekáros vagyok, és mégis felléptem érte. Ez az, a házak közötti gyerekes versengés, amikor csak azért kell utálni valakit, mert éppen ide, vagy oda tartozik. Az pedig már csak hab a tortán, amikor közli, mekkora szerencséje is volt, hogy erre ténferegtem éppen. Persze az a kurva pálcát nem teszi el, akkor ne jöjjön már az álszent dumájával, mert ennél jobban nem irritál semmi.
- Mázli?
Arcomon továbbra is a nyugalom és üresség, a hangom pedig színtelen. Idegesnek kellene lennem, de már nem tud foglalkoztatni a dolog olyan szinten, hogy emiatt hevesebben verjen a szívem. Szó nélkül persze nem hagyom, az nem én lennék.
- Pálcával a kezedben köszönöd meg a segítséget?
Fejem a mondat közben a kezében maradt varázstárgy irányába bök, majd a tekintetem visszavándorol rá.
- Álszent szöveg!
Jegyzem meg, miközben megrázom a fejem, láthatóan lemondóan. Amenniyben ártani akarok, már nem állna a talpán a picsa. Miért én vagyok az egyetlen, aki megvallja az igazat, és nem szarik azt kimondani? Megfordulok, a hátam mutatom felé, tegyen amit akar… lassú léptekben indulok meg a vele ellenkező irányba, noha van egy sanda gyanúm, hogy utánam fog jönni.
Gondolatok.
Léptek.

[- Ó miért nem az? Bocs nem láttam fellőve az égre a jeled… -]

S e a n

Tény, betojt. Nagy cucc. A DS edzéseken könnyedén próbálgatja a szárnyait az emberlánya, de amikor valódi párbajhelyzetbe kerül, más érzések kavarognak benne. Ilyen ez is, meghátrálni ugyan nem állt szándékában, de ha csak egy picit is, a torkában dobogott a szíve. Egy ilyen helyzetben talán más is hasonlóképpen érzett volna, főleg ha épp a hírhedt Sean Blainnel kell farkasszemet néznie. De neki ezt dobta a gép és most itt van, és a mardis is, valamiért mégsem akar sem magában, sem máshogyan panaszkodni a sors eme fintora miatt. Ha elvonatkoztatunk attól, hogy a hugrás próbál csipkelődni még talán némi érdeklődést is felfedezhetünk a zöld szemekben. Már ha bírunk addig rájuk meredni. Ő maga nem igazán érti mi a gond, de kevesen bírnak sokáig a szemeibe nézni, mert olyan… túl zöldek. Őt spec egyáltalán nem zavarja a dolog, olykor meg is mosolyogja.
Mindamellett, hogy leküzdhetetlen vágyat érzett a srác nyitómondatára valamivel reagálni, és ezt úgy látta legjobbnak, ha néhány élces megjegyzést tesz. Sajna a lényeg elveszett a hangsúly miatt, amin a barna akaratlanul is de elmosolyodik. Vagyis inkább azon, ahogy minderre évfolyamtársa reagál. Persze nyugodt meg minden, mégsem képes szó nélkül hagyni.
- Ó miért nem az? Bocs nem láttam fellőve az égre a jeled… - forgatja meg a szemeit, majd nyomatékot adva szavainak kezét szemellenzőnek használva néz fel az égre, szemeit összeszűkítve, egy olyan fintorral, mintha épp valami veszett nagy fénybe nézne bele, kutat a néptelen légtérben. Mivel így sem fedezi fel azt a bizonyos jelet, vállán rántva egy alig észrevehetőt vonja el tekintetét a szürke égboltról, majd előbb cipőire aztán ismét Seanra néz. Az érdeklődés azonban ezúttal inkább észrevehető. Nagyjából teljesen hidegen hagyja, hogy ezen megmoccanása milyen reakciót vált ki belőle, a lány úgy van vele ki tudja mikor nyílik újra alkalma beszélni vele. Vagy épp csak meghallgatni néhány keresetlen megjegyzést, ahogyan teszi ezt percek óta.

~ Szórakoztató társaság. ~ ez amolyan kettős megjegyzés, melyet nincs igazán mersze hangosan is kimondani. A merszen kívül nem is látja értelmét kihúzni a gyufát, mert még a végén ő ütné meg a bokáját emiatt. Bár gondolatai továbbra is akörül forognak, hogy partnere vajon csak túl komolyan veszi-e magát, esetleg komolyan ilyen, amilyen. Ne kössék EKGra mert a nyugodtsága olyan mértékű, hogy könnyen halottnak nyilváníthatják. A hangja és egyáltalán az egész magatartása erre a felöltött és kissé irritáló fagyosságra bizonyíték, és ha valami hát Shayt az ilyesmi idegesíti. Attól függetlenül, hogy ilyen gondolatok vannak a fejében, a kisasszony nem hagyja figyelmen kívül azokat, amiket mond neki, majd ő is lenéz még mindig kezében levő pálcájára. Negédes mosollyal emeli aztán újra vissza arcát, hogy Seanra nézhessen. Na mi van, csak nem kellemetlen?
- Ez semmit nem von le abból, hogy valóban hálás vagyok – már miért ne lenne hálás, elvégre az ő saját életéről van szó. Nem reagál a kérdésre, mit mondhatna? „Elővigyázatosság…”? Végül is. Kérdés feltehetőleg nem érkezne rá, hogy mégis mi a fészkes fenéért most és nem pár perce. Elvégre ketyósnak van titulálva, betudná feltevése megerősítésének. Feltehetőleg.
- Álszent? – vonja fel szemöldökét majdhogynem értetlenül, de végül is inkább csak meglepetten. – Nem vagy te egy kicsit dehogynem? – érdeklődik az elfordulótól. – Dilis vagyok és álszent és mindezt alig fél perc alatt leszűröd – igazából a szóválasztások azok, amik meglepik. Hálás, miért ne lenne, nem csak megjátssza, de azért azt se várja el, hogy akkor most szobrot emel neki. A pálca meg… nos, bár nem ül fel a kósza pletykáknak, nem érdekli mások véleménye, de amikor egy felsőbb éves félelemmel a szemeiben néz rá. Mi mást tehetne? Hívja el teázni? Végül is, amilyen kis bohó, és ha Sean másképp nyit, még ez is kitelik tőle. Bár erős a kétség afelől, hogy ez annyira lázba hozta volna a másikat.

Hamar visszatér kedélyes énje, s egy darabig szótlanul, tapodtat sem moccanva követi tekintetével a távozó mardist. Se szó se beszéd, se egy szevasz. Fejét megrázza és mielőtt még agya tiltakozhatna, lábai elindulnak utána. De, hogy miért az egy igencsak remek kérdés ebben a helyzetben. Talán kizárólag az vezérli, hogy szerinte a fiú akarja, hogy kövesse. Mert, ha nem akarná, akkor elköszönt volna. Hát ennyit a mardisok beskatulyázásáról. Ezzel a gondolattal bizony kellemetlenül mellé lőtt, bár ezt nem tudhatja, de nála ilyesmiről szó sincs. Tény ilyesmit nem vár el egy kígyópalántától, elvégre a hozzá hasonlók az eddig tapasztalatok alapján inkább saját magukat mentik, mint bárki mást. Ez bizonyított tény, vitatémának teljesen alkalmatlan, de mint ahogyan minden házban ott is akadnak olyanok, akik valami oknál fogva kilógnak a sorból. A kis mithugrás is ebbe a csoportba tartozik. Általában a hugrások nem olyanok, mint ő, vagy ő nem olyan, mint az átlag hugrások. Benne, ha csak egy hangyányit is, de több a bátorság és szégyenszemre bátran kiáll saját magáért. Tőle sem fél, sőt kimondottan érdekli Sean. Ne értsük félre. Léptei egyáltalán nem sietősek, talán kicsit hosszabbak, mint általában, de ez csak azért van, mert hülyén festene, ha loholna a nyomában, mint egy pincsi. Nem szokása, most is csak azon gondolatmagván kapva, hogy mindez csak azért van, mert a másik azt várja, hogy kövesse, megy utána, hamarosan már mellette. Szándékozik megszólalni is, de egyelőre gondosan rágcsálja a szavakat, pálcáját pedig egy talán kissé szélesebb mozdulattal teszi el, mint feltétlenül szükséges lenne.

[.-= Sajt =-.]

.-= Sajt =-.


Szavak.
Értetlenség.
Noha nem vettem tudomást, jobban mondva nem reagáltam az utolsó mondataira azonnal, hallásom azért van… hiába háttal neki, hiába lassan battyogva. Egyszerűen felfogni sem tudom, mi akasztotta ki abban a szóban, hogy álszent, ha egyszer az. A kibaszott pillantása, a hanglejtése, a pálca, minden apró kis szar arra engedett utalni, hogy az egészet éppen csak azért mondja, mert még mindig sokk hatása alatt áll, hiszen önnön marhasága miatt majdnem kinyíratta magát. Esetleg azért, nehogy véletlenül bunkónak tűnjön a szememben. Egy lenézett, mocskos kis mardekáros vagyok, mert ugyebár a skatulyázás él ebben a rohadt iskolában, és él nála is, hazudna, ha azt mondaná, nem, akkor minek kelti azt a látszatot, hogy valóban hálás? Hálás a nagy faszt, hogyan festene, ha egy tökkelütött, kivéreztetni való hugrabugos hálás lenne egy kígyófej címeresnek? Mintha attól kevesebb lennék, mert zöld a házam színe… varázslótársadalom rákfenéje. Senki sem azt figyeli, kivel áll szemben, csak és kizárólag azt, melyik házzal. Persze nem csak róla van szó egyedül, egyszerűen kezd unalmassá válni az állandó mese, mely szerint van a négy ház, a pirosak utálják a zöldeket, de hadakoznak a sárgák, és persze kékek ellen is. Utóbbiak szintén utálják a zöldeket, mert ez már ugyebár egy kurva divatirányzattá nőtte ki magát. Amint felöltöd az oroszlán címert, a sárga szegélyest, vagy a kéket, a véredbe és elmédbe ivódik : Gyűlölj minden mardekárost, ez életed egyetlen értelme. Eléggé nevetséges, szánalmas, gyerekes. Efféle viselkedési formát a majmok szoktak mutatni a területeik védelme érdekében… szar tudni, hogy egy rohadt állatkertben landoltam annak ellenére, mindenki azt szajkózta nekem, ez egy nívós iskola.
Neszek.
Léptek.

Lassú tempóban haladtam, nem siettem sehová. A tanításnak vége volt már, gondoltam visszasétálok a hálóba átöltözni, utána megvacsorázom a Nagyteremben. Bizonyos voltam benne, hogy a hátrahagyott utánam ered majd, így legyen szerencsém hipogriff reptetésen, tétre, berepülőre fogadva. Természetesen igazam lett, mint általánosságban… az emberek viselkedése annyira egy kaptafa manapság, ténylegesen egymást utánozzák. Ami ugyebár egy, már sokat emlegetett állatfaj szokása a túlélés érdekében. Igaz ez a roxfort diákjaira is, valaki elindít egy kurva önálló gondolatot, másnap biztos, hogy hatványozottan botlik bele az ember. Mindenkiből kiveszett az önállóság, nem is akarnak és nem is próbálnak meg eltérőek lenni, emiatt pedig unalmassá válnak. Elvesznek a szürke tömegben… levágjuk az egyik fejét, észre sem lehet venni, van hatszáz másik ugyanolyan. Szar ügy.

A csaj.
Mellettem.
Nem néztem rá, nem pillantottam oldalra, mert nem igazán láttam értelmét a dolognak… persze, a hatalmas ívben elrakott pálca azért a látókörömbe esett. Jobban mondva csak maga a kéz és a varázstárgy, valamint az általuk leírt hatalmas ív. Abból következtettem, hogy elpakolta, micsoda egy folklór műsor, díjazni kellene. Éppen időben, mondhatom. Kezeimet a zsebembe dugva szólaltam meg olyan kifejezéstelen hangszínnel, hogy az már ádáz számba ment.
- Igen!
Mivel kételkedtem intelligenciájának meglétében, teszem hozzá, azt hiszem jogosan a fúriás kalandja után, természetesen folytattam
- Dilisnek tartalak és álszentnek! Mondj egy okot, hogy ne így tekintsek rád!
A mondatot követően megálltam, majd a betegesen kék szemeket az övébe fúrtam, már persze akkor, ha ő is úgy tett, ahogyan én.
- És igen, mindezt alig fél perc alatt szűrtem le.
Megemeltem mindkét szemöldököm, csak egy pillanatra, afféle, na erre varrjál gombot stílusban, majd megrázva a fejem fordultam el tőle és indultam tovább az iskola irányába.
- Túlságosan egyforma a diákok viselkedése. Mindenki arról papol, mennyire egyedi, miközben másokkal szemben általánosít… és azt felejti el a kibaszott vágni való barma, hogy nála nagyobb szürke egér nincs a Merlin-verte varázslótársadalomban.
Summás egy összegzés így a végére, de sajnálatos módon ténylegesen igaz. Elég csak csúcsforgalomban megállni a folyosók egyikén, és végigtekinteni az embereken, vagy éppen hallgatni őket. Azonnal egyértelművé válik, hogy ez bizony így van… és itt tisztelet a kivételnek. Persze apró tisztelet, ha egyáltalán tisztelet, mert vannak egyediek is, akik csak a feltűnési viszketegség miatt próbálnak elütni a hétköznapok tömegétől, nem pedig azért, hogy legyenek valakik.
Léptek.
Lassúak.

Bé, mint bocsi a késésért

Shay ritkán érzi magát ennyire furán. Az ennyire negatív környezet még az olyan vidám természetű embereket is megfertőzi, mint amilyen ő maga. Tény ilyen beszélgetés részese sem volt még, ahol úgy kezdődött az egész, hogy idiótának állították be. Seanhoz fogható emberrel sem találkozott még, sosem szokása emberekről lenézően gondolkodni, most mégis egy hisztis kisgyerekhez tudná hasonlítani szegényt, akinek éppen elvették a játékát és most haragszik az egész világra. Ő valahogy képtelen megérteni az ilyen utálok mindenkit embereket. Néha oldalra sandít a fiúra, miközben azon gondolkodik, hogy mi a fenéért jött utána, s talán jobb lenne egy másik utat keresni és lehetőleg a kastély irányába. Azonban fülébe kúsznak a mardekáros szavai, amire csak egy "bagoly mondja" pillantást és egy szemöldökfelvonást tud küldeni. Azon kevés pillanatok egyike a mostani, amikor nem akarnak megszólalni, csak arckifejezésével próbálná megmutatni, hogy mire is gondol. De azt ugyebár nem lehet úgy, hogy akinek mutatná a dolgokat még csak rá sem pillant. Így csak marad, hogy maga elé meredve vágja a csodálkozó arcokat. Egy darabig csak szótlanul lépked mellette, mintha nem lenne más választása és muszájból tartana vele, pedig lenne, de valahogy mégis képtelen egy egyszerű hátraarccal lelépni innen. Miért oly jó neki itt, ahol jó szóra nem számíthat? Talán ezt szereti? Ezt élvezi? Valamiért a mardekáros srácokkal mindig kellemesebben érzi magát. Rejtély miért, hisz mind egy retardált hugrásnak nézik őt.

- Értem! - motyogja, de hangjából érezhető, hogy nem igazán hatják meg a szavak. Bár ez ugye nem lehet túlságosan hiteles, hiszen az előbb egy csöppet nagyobb feneket kerített a dolognak, mint kellett volna. Ettől függetlenül olyan, mintha elfogadná, vagyis inkább csak ráhagyná Seanra. Azonban lehetősége nyílik a meggyőzésre, amikor Blaine okot kér arra, hogy miért ne nézze annak, aminek nézi.
- Volna értelme okokat felsorakoztatnom? - fordul hozzá összevont szemöldökkel - én kétlem. Öt évnyi közös órák alatt nem sikerült meggyőzzelek arról, hogy csak azért, mert hugrás vagyok még nem vagyok teljesen sötét, akkor ugyan hogyan lenne elég most egyetlen ok? Hm? - sóhajt egyet, ajkain mosoly húzódik, mint szinte mindig. Teljesen mindegy, hogy épp kínos helyzetben van, vagy morcos, esetlegesen tényleg jó kedve van, az a mosoly ott van mindig. Részéről teljesen mindegy, hogy mi lesz erre a válasza, sőt tulajdonképpen meg sem várja azt.

- Bár azt még mindig nem értem miért volnék Én álszent. De szerinted neked teljesen reálisak a meglátásaid? Te, mint mardekáros amúgy nem skatulyázod be az embereket? Nem gondolod egy ismeretlen hugrásról, csak mert borz van a jelvényén, hogy gyengeelméjű? Egy oroszlánosról, hogy egy bosszantó dicsőséghajhász vagy mit tudom én mit... hm? Te meglátod minden emberben azt, aki? Kétlem, mivel arra sem veszed a fáradtságot, hogy megismerd őket, ami persze nem baj, hiszen ugyebár mitől lehetne egy különböző a többitől, egy gagyi sebhelytől? Attól mert okosabb, mint más? De attól nem, hogy esetleg máshogyan gondolkodik, mint a többi? Muszáj mindig valami látványosat tenni ahhoz, hogy valaki kitűnjön a tömegből? - az utolsó pár szót hangsúlyosabban ejti ki, minden egyes szót a mellette levőnek címezve, és talán még a szemeibe is néz, ha képes volt esetleg elérni, hogy Sean ránézzen. Talán feltűnik neki, hogy nem általánosságban érdeklődik, hanem konkrétan arra kíváncsi, hogy a fiú mit gondol. Nem kell félni, nem a kegyeit keresi, mert az láthatóan nincs neki, de kíváncsi természet, és most leginkább arra kíváncsi mi alapján dönti el eme zöld példány, hogy kiket méltat esetlegesen több figyelemre.

      Rory épp errefele járt, hogz körülnézzen.Csak az a baj hogy egyedül van. De azért reméli hogz találkozik egy régi baráttal, vagz éppen megismerkedik egz kedves valakivel.Hát még mindig senkivel sem találkozott.De kitartóan várja a mosolygós ismeretlent(vagy  ismerost). Most éppen egzedül álló, úgy hogy még egy jó pasival is sz0vesen beszélget.
Megy-megy egyedül.Megtetszik neki egy nagy ko és odamegy ahhoz, majd ráül.Egy kissé mozog. De azért ügyel, hogy le ne essen.
      Rory ma egy szép kék ingben meg egy szintén kék nadrágban van. A kiegész0ttök sem maradhatnak el persze.Van egy csomó gyuru, karköto rajta. És sál, meg kedvenc csikos  táskája a válln lóg.Mindig tele van.Eléggé nehéz de nam hagyja soha sem el.Haja meg van kötve, Frufruja pedig szokásosan áll.Rágozik :DRengeteget szokott, pedig szerinte nem jo szokás.
      És még mindig rendithetetlenül várja a drága ismeretlen ismerost.

 Én nem egyszerűen tátani a szám jöttem ide, hanem mert már a közelben sétálva megláttam Rory-t a fa közelében üldögélni. Feltevődött bennem a kérdés, hogy az embernek mi oka lehet arra, hogy épp ennek a fának az árnyékában ücsörögjön. De van esze, távolabb ül, épphogy nem bántja ez a becses (?) fa. Meg se említsem, nekem nem tetszenek, mikor márt a fák is agresszióval telítettek. Már csak az hiányzik, hogy a fű is csak úgy magával rántson. Váltáskámat egy rántással magam mögé parancsoltam, vörös felsőm csuklyáját meg felteszem. Különös, a rossz idő engem árnyékomként követ, igaz, most nem csepereg, de kell sok ahhoz, hogy a felhők megszakadjanak az iskola fölött. És én azért sem mentem be, az elázás nekem már mindennapi dolog.

 Megtorpantam szótlanul Rory előtt, kezeim kivettem zsebemből, s valahogy nyújtózkodhatnékom támadt.
-A megfélemlíthetetlen. - szólok hirtelen - Jó cím erre a látványra. Úgy ülsz itt, mintha nem is vennél tudomást arról, mi van a hátad mögött. - szemöldököm egy pillanatra magasba szökik, fejemmel a fűz felé bökök. Ilyen közelségben voltam már ugyan itt. Ugyan ezen a helyen. Akkor meg sem mozdult a fa. Szemre úgy becsülöm, hogy ha most a fa idecsapna, épp egy méter lenne köztünk a különbség. Ki nem próbáltam... hisz idecsapott volna... Rory-t nézve azonnal bátyja jut eszembe - megint, mint mindig, ezért is, hiába Rory csodálatraméltó barátnő, ez a titkom: félek szembenézni vele, mert elkapnak a gondolataim hirtelen, a bátyja irányába. S nekem mi közöm Rory testvéréhez?

 Négy évvel ezelőtt, nyáron. Második évünket kezdtük azon az őszön. Első évben bár nem ugyan abba a házba kerültünk, Roryval megtaláltuk a közös összhangot. Akkor még nyíltan belenéztem a szemébe, gondolataim sem voltak még ilyen komplikáltak. Szóval addig-addig nyaggattam Jared-et, hogy elengedett Roryékhoz. Kedves anyukája van, vendégszeretet. Tudtam, hogy van bátyja, de hogy... Szóval első nap, megrkeztem este 8 óra fele. Rory és anyukája segítettek csomagolni. Én meg kis taknyosként - koromhoz illően olyan dolgokat csináltam, mint amilyent egy tizenkét éves gyereknél normális viselkedésnek vélnek. Részletesebben: akármit mondott Rory bátyja, kuncogtunk. Követtük mindenhova. Jéézus... Justin meg két évvel idősebb. Be kell vallani, hogy abban az időszakban két év borzalmasan sokat számít. Szép kis bemutatkozás volt az. Szerintem azóta is kicsit kótyagosnak tart - azóta nem is igen találkoztunk, nem enyhíthettem az első benyomásról alkotott képemről - megmutatni, hogy az akkor volt, most meg más a helyzet. Ez a viselkedés tőlem meg lehet azért vált ki belőlem, mert az a fiú több nekem mint szimpatikus. Másképp nem is nagyon érdekel, hogy mit gondolnak rólam egyes személyek - sajnos nála nagyon is. Azóta Rory sokat mesél róla. Ő nem tudja, hogy mi a helyzet, mert Rorynak szerencsére amúgy is nagy a mondákája, nem kell kérdezgetnem róla, úgyis mondja. Fel is tűnne neki, ha kérdezném róla. Furcsa, hogy eltávolodott a fiú tőlük. S van egy rossz előérzetem ezekkel az eltűnési gondokkal kapcsolatban. De miért kell nekem annyira más dolgával törődnöm? Elég bajom van nekem így is.

 Pár hosszú percig el is kalandoztam, előtörtek a régi emlékek. De már nem vagyok Rory előtt. Lassan fordítom fejem, pont jó irányba. Balra tőlem, nem olyan távol ott van Rory. S meglepődöm, mert a fa nem csak optikai csalódás miatt van közelebb, hisz tényleg haladtam. Most véglegesen eddig is hallottam, eddig is láttam, de nem gondolkodtam cselekedeteimről. Na meg nálam az beállítottság, hogy nem tudok egy helyben maradni. S valami nyikorog. Ilyen hangot ad ki a fa, mikor lecsapni készül? Azt hiszem pont ez a nyikorgás az, ami "felébresztett". Ezekután nyugodtan maradjak kettesben a gondolataimmal?

     Csendben elmélkedek. Úgy tűnik megérte a sok várakozás. Itt van Rebecca. Én őt tekintem a legjobb barátomnak, attól eltekintve hogy nem egy házban vagyunk. Már régebb eldöntöttem, hogy rengeteget fogok találkozni Rebeccaval.
Nagyon szép neve van. Kicsit irgylem is. De zért örülök hogy a legjobb barátomat igy hivják. Nem is tudom. Egy kissé furcsán hangzik.De igy van. Hát attól eltekintve hogy nagyon kiváncsi vagyok, még nem kérdeztem meg tőle hogy szereti-e ha Beccanak szólitom, (Még a végén Bella lesz belőle, de azért annzira nem fogom átkeresztelni.) vagy inkább maradjak a Rebeccanál. Nagyon szép lány.Jó a stilusa. Hasonlóan gondolkodunk, ami jó ilyen nagy barátságban mint a mienk.
          Lassan ideér Reb.Jól kikerülte a nagy gonosz fát. Agressziv fa az biztos.
-Szijjjaa! Nagyon örülök neked! Hogy-hogy erre jártál? Mizujs?-motyogtam.-Képzeld Justin hazajött.Miattam.Nagyon jó volt újra látni. Megtudtam egzet s mást róla.Hozott nekem egz új bringát.Ki is próbáltam már.-Mondtam gyorsan mielőtt a lány válaszolhatott volna előző kérdéseimre.
-Ahmmm. Szijjaa!Ennek nagyon örülök! Tudom hogy imádod Justint.De ezen nem is csodálkozom, mert nem vagz egyedül vele.- gondolom ezzel nem arra akart utalni hogy tetszik neki. Habár én ennek nagyon örülnék.S még jobban annak ha Justin viszonozná.
           Elgondolkodtam ezen. Vajon ténylegesen erre utalt?Tényleg tetszik neki? De vajon mióta?És mért nem mondta el.Na azért várjuk meg a következményeket.Remélem igazam van.Szoritok.Persz titokban. Taln valahogy kikellene deritsem.Hát majd finoman megkérdezem.
           Gyorsan mosolyogtam. De nem biztos hogz természetes mosolynak is látszik. Talán egyáltalán nem jó mosoly.De legalább megpróbáltam.Nem akarom hogy meglássa a meglepődést az arcomon.Csak az a baj hogy Rebecca jó emberismerő.Gyorsanészreveszi az arcomon ha valami történt velem.

 A fa már közel volt, csapott. Engem akart. Én meg előb reflexből hátraugrottam. Gyorsaságom nem volt elegendő, a fának a csupasz ágai jó elkaptak. Meg sem tudtam szemlélni sebeimet, de máris az ellenkező irányba hajlott a fa, hogy megfelelő sebességre gyorsuljon az újabb kaptatásra. De mielőtt visszaért volna, már nyugodtan el tudtam menni az útból. Sebeimet vizsgálva megyek vissza Rory mellé, akin nem nagyon látni, hogy a fával való esetem hatott valamit. Lehet, hogy neki már ez nem nagy szám? Lényegtelen, de annyi biztos, hogy valamin Rory nagyon goldolkodott. De nem vagyok jó a legilimenciában, sőt. Csak annyi az én megfigyelőkpességem, mint amit a muglik normálisnak vélnek maguknál.

 -Épp azért jöttem, mert téged láttalak itt. - mosolygok ahogy mesél. Mondtam én, hogy Rory sokat tud mondani, s magátólis felhozza Justint a témába. - biziklit hozott? - kérdezem vissza. Ez meglepő. Justinról nem igen lehet ezt feltételezni. Vagy csak én ismertem rosszul. Az előbbi feleletem lehet rossz volt. Lehet azon gondolkodik. Most miért? Pont úgy nézzük egyik a másikat, s látszik mindkettőnkön, hogy merengünk. De én egy dolgon, Rory meg azon, hogy mi lehet az a dolog, amelyiken merengek.

 -Rory.. figyelj. - tudtam én előre, mikor már úgy mosolygott mint egy fakutya. Mintha én nem tudnám, hogy milyen az ő igazi mosolya... - Én nem tudom, hogy most mire gondolsz, nem vagyok még olyan szinten, hogy egyszerűen gondolatot olvassak - mondom nyugodtan, halkan, hangsúlyozva a "nem"-eket. - Nyugodtan gondolkodhatsz, de osszd meg velem is. - mondtam kicsit idegesen, s lehet hangom kicsit hűvösebben hatott mint amilyent akartam. Nem akartam én ezt, épp ezért egy gyengére sikerült mosolyt is megeresztettem a végérte, ami úgy hatott, mikor egy szülő jól megmossa a gyereke fejét, aztán meg a síró, bőgő gyereket ölelgeti, mert csak akkor jut eszébe, hogy túl durva volt. S azért is kértem Roryt, hogy mondja el, minn gondolkozik, mert nem akarom, hogy a téves gondolataimra épült vár egy tégla kicsuszásával romokba dőljön, azzal, hogy most egyszere lemondom, hogy Justinról nekem nincsen semmi különösebb véleményem. Nem vagyok jó a pókerarc, akárki, akármikor át tud rajtam látni, nyitott könyv vagyok.

 Nem szabad, hogy jobban belemerüljek most ebbe, de ebben a pillanatban nem vagyok épp jópasszban. A kezeim imitt-amott véreznek, s az egyik legjobb barátnőm épp azt hiszem, arról elmélkedik, hogy milyen érzéseket táplálok a bátyja iránt. Szeretek titoktartó meg titkozatos lenni. Ha ennyi ideig sikerült, most miért járt el a szám? De nem tudom: én csinálok ebből olyan nagy ügyet, vagy Rory? Sajnálom bevallani, de lehetséges hogy a válasz én vagyok, de makacsságomazt nem engedi meg, hogy ha Rory erre a témára tér, akkor azonnal csak úgy bevalljam.A legrosszabb meg, hogy összedőlt minden a fejemben. Justin, akiről én rosszakat gondolok, egyszerre hazamegy, s kedves Roryval, akivel azelőtt nem volt. Bringát visz neki, ami számomra tényleg leejtette az állam - vagy csak nekem vannak ilyen szülemények a fejemben, hogy egy igazi, Roxfortot elvégzett ifjú varázsló ilyent nem ajándékoz? Ügyesen feloszlatom a szemkontaktust, hogy még rosszabb legyen.
 

   

     Azt sem tudom hogy mit gondoljak. REbecca semmiképp sem akarja felfedni érzéseit.Nem tudom. Talán hagznom kellene, talán nem.Lehet hogz fölzaklatnám vagz eltaszitanám magamtól túlzott kiváncsiságommal.Jobb ha abba hagyom.Türköztetnem kell magamat. Nem is tudom mi lenne, ha Reb egzszerűen csak otthagyna engem. Túlságosan kötődöm hozzá mint brát, persze.Nem. Ezt ki is kell vernem a fejemből.Amióta megismertük egzmást mindent elmondtunk a másiknak, Justinon kivül. Gondolom erről nem nagyon beszél. Vagy mégis csak az én fantáziám szüleménze volt az egész. Nem is érez iránta semmit. Igázából ez nem nagyon tarozik rám. Hagyom az egészet.Vagy csak egyszer még megpróbálkozzak.Nem. És ez határozott nem lett.

    Nagy csönd van. Gyorsan megis szakitom mig Reb elmegy unalmában.Igen, pontosan ez lesz a legjobb.Észre sem vettem hogy drága barátnőmet elkapta a fa. Erre nem is figyeltem. Mintha eyhén meg is sebesült volna.Hupsz...
Gyorsan ki kell találnom valamit.
   -Ohh!Észre sem vettem hogy megsérültel!!!Nem esett komolyabb bajod?Kicsit menjünk távolabb a hülye fától.Úgy elgondolkodtam, hogy fel sem figyeltem arra, hogy egyátalán veszélyt jelenthet valakire nézve.Bocsi.-ziháltam, megpróbálkoztam egy mosollyal, de nem sikeredett.Túlságosan elmélyültem a szomorú ténnyel, hogy Reb megharagszik rám.Amit csak az én elmém szölt.Mivel Reb nem tesz semmi elszomoritó dolgot.Hál' Istennek.-Jól érzed magad?
   
Mindketten elsétáltunk a fa közeléből.Egyikünk sem akart most a fával küzdeni.Talán felkellene hozzak valami más témát. A múlt héten egyáltalán nem találkoztunk.Nem beszélgettünk abszolút.Nem tudom miért.Nem vesztünk össze vagz ilyesmi. Biztosan csak szimplán nem futottunk össze.Nagy kár hogy nem ugyanabba a házba kerültünk mindketten.Gondolom Rebecca is a szive mélyén szeretett volna a Griffendélbe kerülni. Én is örültem volna ennek.Na de a sors közbeszól. Már mindegy.Csak az a lényeg ogy továbbra is jó barátok legyünk.Természetesen.
Meghallgattam Reb rövid válaszát, aztán új témába kezdtem.

-És mi újság manapság? Már egy teljes hete nem találkoztunk...Sajnos-tettem hozzá gyorsan.-Na de most ne erről beszéljünk. Mond csak van pasi a láthatáron?-motyogtam, a pasi szót kihangsúlyozva.-Már elég rég óta nem láttalak senkivel császkálni.Igazából én sem voltam.Pedig olyan szivesen kikapcsolódnék most. Nem tudom mért, de ez az utóbbi időben nem ment valami zökkenő mentesen-valltam be szomorkodva.-Szeretnék egy jó nagyot kirándulni és szórakozni.Valahogy erre vágyom manapság.Te hogy vagy ezzel?-kiváncsiskodtam.Tovább nem is beszéltem.Elakadt a szavam,de nem tudom milyen okból kifolyolag merészelte ezt tenni.Nem értem. Máskor annyit tudok beszélni.Talán túl sokat is.És most , most pedig semmi.Abszolúte semmi. Nem is csináltam mást zután csak vártam Reb megszólalását.

 Olyan nagy csönd lesz, a véres kezeim összesúrolom, nem azért, hogy Rory meglássa, egyáltalán nem. Esetleg arra jó, hogy akkor hagyja Justin-t. Nekem nem kell a sajnálat. Én mindigis erősnek mutatom magam, ha egyszer lehet. Vagyis csak akkor nem lehetséges ez, ha könnycsatornáim megindulnak, de ez ritkán van, hogy én elsírom magam. Az összedörzsöléssel kicsi meleget varázsoltam saját magamnak. S látszik Roryn is, hogy kicsit didereg. Épp amikor arrébb nézek, s a felsőm újjait annyitra letűröm, hogy az ujjam hegye se látszódjon ki, s kezdek egyszer erre, egyszer arra lépni, mert fázom. Egyszercsak hallatszik Rory hangja, olyan furcsán. Én még nem nagyon hallottam így. Félelem, megbocsájtás, minden volt benne, s mikor odanéztem nagy szemekkel, a tekintete is erről árulkodott. Dehisz én mit csináltam? Rory megint mosolyog, én mostmár nem tudom mit tehetnék. Elhatároztam, hogy ahogy eljön az ideje, megpróbálkozom egy olyannal, amire Rory most végképp nem számíthat, de biztos vagyok benne, hogy hatni fog. Ha meg nem, akkor aztán itt tényleg nagy a problem.

-Jól érzed magad? - kérdezi.
-Aha, soha jobban. - a túlzások túlzása, fázom is, meg minden baj van, de köszönöm szépen, nem panaszkodom... S akkor elmosolyodom az én mindig őszinte, huncut és még sok jelzővel ellátható vigyorommal.
Nem tudom miért, Rory elindul. Nem akartam vitatkozni vele. Dehisz` én maradtam volna még, de had legyen úgy, ahogy ő akarja, most az egyszer engedek, ami nekem nem szokásom. S úgy csak elkezd cseverészni. Kaptam az ötleten. Vigyorogva követem.

-Van egy fiú, de az most nem ideillik. Másképp senki. Miért, pasizós kedved van? Mondjuk igen, te vagy az a nagy bulizós csaj... - megtorpanok. - te mikor nem akarsz szórakozni meg bulizni? Figy, velem beszélsz, nem mással, jól ismerlek. Tudod mit? – megragadom a válltáskáját. – menjünk vissza a fához. Azt sem tudom, miért indultál el. – vigyorgok. Igazából csak azért vigyorgok, mert megint nem engedtem, hogy legyőzzék a makacsságom, hogy ha én nem akarok menni, akkor ne vigyenek. Addig rángatom a táskájánál fogva, míg magától jön vissza. –Csillapodj le, ne menj annyit körbe. – toldom hozzá, lám mit reagál erre. S egy érdekes ötletem támadt
-Mit áldozol fel a cél érdekében? – kérdem mikor már ott vagyunk a kiindulási pontnál, én meg egyenesen a  mozdulatlan fára tekintek fel. Egy Vingardium Leviosa-val csodálatos kárt tehetünk a fában, ha valamit oda fellebegtetünk.
-Szórakozásra vágysz? – kérdem, miközben a szemöldököm egy pillanatig a magasba ugrik. – próbáld meg az egyik karkötőd vagy az egész táskád – ha nem sajnálod – fellebegtetni a fára. Érdekes látvány lesz látni, hosz erőlködik azt leszedni magáról. Amúgy meg a karkötő jobb ötlet, mert ha sikerül neki leszednie magáról, az nem kaptat úgy el, mint a táska – s mint ismerlek, somindent hordassz a táskádban… - elnémulok, s ahogy Rory rámnéz olyan mereven, én felhúzom szájam szélét, s vállaim, mókás kedvem van annak ellenére, hogy a hideg egyetlen jele nincs épp jelen. Vagyis kettő: a vihar meg a lehelletem. Szép is lenne, júniusban.

         Gyorsan megnyugodtam, vagyis Reb megnyugtatott.Nagyon szeretem őt.Mint legjobb barát, persze.Habár nem vallja be hogy fázik én észreveszem.Én is fázok. Ezért is álltam föl, s mentem tovább. Hát eszembe is jutott hogy Rebecca milzen makacs tud lenni.Amikor megfogta a táskám és visszahúzott,nem ellenkeztem.Tudtam hogy minden hiába.
De csak nevettem. NEm nevezhető teljes mértékben nevetésnek, hanem heves mosolygásnak.

Nem is tudom mikor gondolkodtam el utoljára azon, hogy milyen azon gondolkodni,hogy minn gondolkodok.Hát ez hülyén hangzik.De érdekes. Az ember egyszer csak azon veszi észre magát hogy hülyeségeken elmélkedik. Legtöbbször csak képzelődünk, vagy éppen reménykedünk.Igen. A remény nagyon fontos. Élteti az embert, az olyan időszakokban mint amikor elhagy  az egyetlen, akit nem tudsz elfelejteni.Mindig arra vársz hogy egyszer csak újra betoppan az életednek. Amig nincs a közeledben félembernek érzed magad. Úgy, hogy mindjárt szétesel fájdalmadban.És amikor visszatér, kiegészülsz.Újra. ELáraszt az öröm, a boldogság, a szerelem.Amiben már régen nem volt részem.Vagyis körülbelül egy fél éve, vagy még több.NEm is tudom.Talán ezért van ez a nagy pasizós kedvem.Nem is szégyenlem, különben nincs is amit.Gyorsan be is vallom Rebnek.

-Igen.Pasizós kedvem van manapság.Úgy szeretnék egy jót bulizni.Már régen voltunk. Nem is faggatlak arról a nem ideillő személyről, de egyszer úgy is elkell áruld hogy ki az.És becserkésszük.-buzditottam Rebet.-Öhm...inkább nem áldozom föl a táskámat. Van egy karkötőm, amit nem szeretek annyira. Azt talán bevethetnénk.
   
Gyorsan kikereste a táskámból.Nagy a rendelenség odabent.Rengeteg kacatom van.Nem tudok megválni mindentől.Túl sok emlékem van, amitől nem akarok megszabadulni.

-Nagy kedvem van egy kis rosszaságra.Velem tartassz?-tettem fel kiváncsian a kérdést.De nem voltam biztos abban, hogy Becca is benne lesz.Gyorsan mosolyogtam egyet.Jól sikerült.Biztató mosoly volt.Mindent beleadtam, hoy meggyőzhessem Rebeccat.És boldogan vártam a választ.

 -Ebben nem segíthetek. - mindeközben kicsit csalódott arcom lenne? talán mert nem azt láttam magam előtt amit igenis látni akartam? - csak ősszel lesz szülinapom, addig meg nem igazán bulizhatunk itt, haza meg egy rakás embert nem vihetek, főleg olyan fiúkat akiket nem is ismerek.
 Mint egy maszk, azonnal arcomra tettem a mosolyomat. Igazából csak annyit akartam, hogy hogyha ez a bulizós dolog célzás volt arra, hogy szervezzünk most mi bulit, akkor arról valahogy beszéljem le, hisz nekem most erre se erőm, se időm. Esetleg ha más szervezi.
 -Kell ügyelni rád, hisz sok veszélybe beleméssz. Mint például most fogunk. - azonnal átváltott az álszent mosolyom vigyorrá, amit nem tudtam leplezni. Pont így kezdődött minden balhé anno, amit mi műveltünk. Olyan ez mint egy hullámvasút. Az elején lassan kieszeljük a tervet, feljutunk a csúcspontra, ahonnan márcsak zuhanás jöhet, ami egyenlő azzal, hogy addig szidnak, míg valamilyen mértékben megbánjuk a tetteink. De mindig van megálló. S én sosem bánom meg a kiszállást. Tanúlság nincs. A megbánás kis foszlánya sem marad tudatomban. Esetleg a hirtelen jött híresség az évzáró vacsorán, mikor mindenki megtudja, hogy melyik ház nem nyert és ez kiknek köszönhető. A varázsvilágban ez még sokkal érdekesebb a kviddiccsben, vagy a szimpla repülésben, ahol magad találod ki és építed az útvonalat.

 -Nagy kedvem van egy kis rosszaságra.Velem tartassz? - és véltem felfedezni az izgatottság apró fényét, megfűszerezve a felháborodás szikrájával saját tekintetem tükrében, vagyis az előttem álló Rory arckifejezésében... A kis háborodás gyökere az, hogy mikor nem volt nekem az ilyenhez kedvem?
-Dobod vagy varázsolsz? - teszem fel az egyszerű kérdést látva hogy már ki is van választva a tárgy. S hogy megint Roryt olyan szögben kaptam el, hogy Justin kép jött le nekem belőle, tekintetem azonnal lefele irányul. Valami nagyon érdekeset szeretnék felfedezni tornacipőm orrán. Ilyenkor szerencsétlen vagyok és legyőzhető. S akaratlanul túl kapzsian veszem a levegőt, erre sóhajtás kerekedik az egészből. Legalább van valami és valami lelkesítő szónoklatra számítok bőbeszédű barátnőmtől. Megint elkapott egy olyan érzés, hogy érzékien, lazán beteszem kezeim a zsebeimbe, ez nekem körülbelül annyit használ, mintha nyújtózkodnák egyet. Lépkedek megint, de öntudatosan. A fa felé. Azt akartam látni hogy már ott van a fán az a nyamvadt karkötő, s a fa ahogy le akarja magáról rázni, őrületes szele majd felfrissít ahogy szembecsap. Csodálatos az ilyen érzés, habár levegőt is alig lehet kapni ilyenkor. Dobd már fel! - hangzik az elmémben a gondolat, s automatikusan Rory felé fordulok. Dobd már fel! - könyörgöm megint amihez telepátia sem kell, hogy megértse.