A Fúriafűz

[.-= Sajt =-.]

.-= Sajt =-.


Nyugalom.
Elégedettség.
Szinte biztos voltam benne, hogy a mellettem sétáló egy paranoid marhának tekintett, egy kis gyogyósnak azért, amiért becsmérlem a társadalmat. Azt gondolja, általánosítok, holott ez cseppet sem igaz, hiszen a társadalomból kiemelt csürhét szídtam, nem pedig az összes embert a világon. Persze, nem lehet egyszerű egy kicsit másképpen gondolkodni a megszokottnál, és nem éppen a rózsaszín fellegekkel foglalkozni a nap egy apró töredékében. Meg ugyebár, sokaknak szintén nehzség nem magára venni a hallottakat, elvégre az igazság kurvára fájó lehet. Ennek ellenére nem igazán törődtem a hugrabugos szavaival. Miért ne tartanám egy csökött kis idiótának? Értelmes emberek leülnek a fúria alá kekszet tömni a fejükbe? Nem igen hiszem, legalábbis nekem soha nem fordult meg efféle gondolat a fejemben, vagy éppen másféle, amit a suli kiskedvence alatt kellene csinálni, mert az humoros és megszokott. Tanulja meg az idióta fejével, hogy nem minden fiú fogja dícsérni csak azért, mert neki nem töke van, és heréi, hanem egy rés a lábai között. Hát hol érdekel engem az ilyesmi? Aki hülye, az hülye, ez ellen a reprodukciós szervek nem tudnak tenni semmit, ennyi.
A hangja.
Válasz.

Éreztem, azzal, hogy megadtam neki a lehetőséget a mentegetőzésre, élni fog vele. Tipikus és kilésé dolog, az lett volna az igazán meghökkentő, ha nem ellenkezik, hanem elfogadja. Akkor lett volna igazán egyedi… egy újabb pont, amely egyértelművé teszi, ő is csak olyan balga marha, mint a nagy átlag… azok, akikből sajnos több van, mint az értelemmel bírókból. Ennek ellenére, ahogyan azt az etika kívánja, természetesen türelemmel hallgatom a szavait. Tény, az íratlan szabálykönyvet voltam olyan pofátlan annyival módosítani, hogy baszok figyelni rá, mert ugyebár, a figyelem nem egyenesen arányos azzal, hogy bámulom a fejét. Attól, hogy valakit nézek, nem biztos, hallom is amit mond… ezt megfordítva, nem méregetem, de minden egyes szavát hallom. Egy élelmes nyugtázással kezdett, ami még bizakodásra adhatott volna okot, de pillanatokkal később már folytatta is a győzködésemet. Megálltam, hiszen rámtekintett, jelezvén, igényli a figyelmemet… tipikus nő, a levegőnek nem megy, szinte fájón üvölt a messzeségbe, nézz már rám. Pár pillanatig még az iskola falának szegletében helyezkedő faajtót méregettem, de aztán rápillantottam, így megadva neki a hőn áhított szemkontatkust. A szavak szinte áradatként indultak meg, mint amikor a kibaszott gát átszakad, és semmi sem állja a víz útját, csak ömlik és ömlik szakadatlan.

Türelem.
Vártam.
Nem szólaltam meg. Régen, Cedrah tanai előtt biztosan lebasztam volna neki egy pofont, legjobb esetben pedig figyelmeztettem volna, egyszerre egy kérdést, és várja meg a választ. Semmi pánik, ha valakire figyelni szoktam, akkor ódákat zenghet, a fontosabb kérdések így is, úgy is megmaradnak a fejemben. Ennek fényében, amikor a hatalmas monológ elhallgatott, a folklór műsor pedig megszakadt, haloványan elmosolyodtam.
- Csillagom!
Élelmes megszólítás, érdekes módon, ha a nők egy csepegős kis buzitól hallják, vagy valami helyi menő gyerektől, azonnal rózsaszín a számukra minden… persze, ha ezt egy bunkónak titulált ember címzi feléjük, kiakadnak. Majd kiderül, itt mi lesz a megszólítás jussa.
- Egészen más téma az, a tanulmányaidban hogyan haladsz, és miként látod, vagy éppen éled meg az életet. Lehetsz ötös tanuló, mégis olyan gyogyós vagy, hogy a fúria alá ülsz le enni.
Fejrázás, lemondó, olyan mit is várhatnék tőled féleség, amely közben a mosoly lefagy az arcomról.
- Ennek ellenére igen, ha úgy gondolod, várom az okokat.
Mivel ő sem adott időt a válaszadásra, így én is folytatom, jegyezze meg szépen a válaszkat, ahogyan én tettem a kérdéseivel.
- Az álszent téma… hihetetlen nehéz lehet kikövetkeztetni, de segítek egy kicsit, hátha rádöbben a csökött is agyacskád.
Nem voltam mérges, sem pedig felfokozott idegi állapotban, de úgy véltem, ez bizony kijár, ha nem képes feldolgozni az elmúlt pár perc eseményeit, ami ugye rettenetesen megerőltető feladat.
- Annak ellenére, hogy mentettem az írhád, pálcával a kezedben köszönted meg, mintha bármi ártó szándékkal érkeztem volna. Ez az álszent dolog… ha akartam volna, hogy szenvedj, a fa hatalmas pofonját követően még én is összevertelek volna… mellékesen pedig, ebből is látszik, hogy ki kiről képzel dolgokat. Ki kiről alkot véleményt a háza után. Le merem fogadni, ha egy háztársad mentett volna meg, eszedbe sem fodult volna már a fa lebegtetésekor sem, hogy esetleg bántani akar. Hazdusz, ha az ellenkezőjét állítod.
Ismét megráztam a fejem, majd elfordulva tőle indultam meg ismét az iskola falai felé.
- Nem mellékesen pedig, leszarom, milyen címer díszeleg a mellkasodon. Éppúgy megmondom a háztársamnak is, ha úgy találom, hogy gyagyás, ahogyan neked, vagy bárki másnak. Soha nem voltak mérvadóak számomra a házak.
Övön aluli ütés, elvégre ebben a kibaszott állatkerben mindenkinek számít valamit, hogy zöld, sárga, kék, vagy éppen piros. Ki nem szarja le? Az utolsó kérdésére pedig - hogy muszáj-e valami látványosat tenni ahhoz, kitűnjön valaki a többiek közül – ismét megtorpantam, és hátrapillantotatm rá a vállam felett.
- Az utolsó kérdésedre pedig a válaszom nem! Nem kell kiugrót tenned ahhoz, hogy különbözz, elég kicsit komolyabban szemlélni a világot, és máris egy lépéssel a sajnálatos módon döntő többség előtt állsz.
Elfordulva tőle folytattam az utam, rajta állt, fojtatni szeretné-e a diskurzust. Amennyiben igen, akkor jön és mondja, én meg válaszolok. Legfeljebb, ha egy idő után megunom, szólok neki.
Sétáltam.
Türelmesen.

Rebecca Garn éés Rory Stone részére.

  Megfontolt, mégis magabiztos lépések, halk zaj, szőke hajzuhatag … Egy középmagas, fekete ruhás lány sétált a Fúriafűzhöz közeli területen, magányosan, mint általában. Alig ér térdéig ruhája, új nélküli, de nem fázik, hisz nyár van, kellemes, lágy szellő fújdogál, és borzolja össze a szépen kifésült, szőke, sima fürtöket. Arcán titokzatos mosoly terült szét, mintha valamin gondolkozna – azonban pár perc múlva a kívülállók is megérthették, min mosolyog.
  Odaért a Fúriafűzhöz, vagyis pár méterre tőle, és megpillantott két “szeretett, kedves ” ismerőst. Rory Stone és Rebecca Garn. Utóbbival kicsit sokszor fut össze az utóbbi időben, ennek következtében már kezdi unni a lány szekálását, ellentétben Rory-val, akit alig ismer. Évfolyamtársak mindhárman, de mivel Arleth mardekáros, Rory griffendéles és Reb hugrabugos, azért sosem voltak puszipajtások, sőt, nagyon is utálták egymást.
Arleth arcán gonosz, félelmet keltő mosoly ült ki, miközben a két lány hátára vigyorgott, és megszólalt.
-   Lám – lám, Rebecca Garn-nak az utóbbi időben nagyon kedvez a sors, hogy megtiszteli őt szívélyes társaságommal. Rory Stone-nal viszont annál kedvetlenebb. Hogy vannak kedvenc évfolyamtársaim? Pletyi parti, vagy „Hogy terveljük ki a következő csínyt akció”? Esetleg Harry Potter meghódítása ... ?
  Széles mosoly terült szét a mardekáros lány arcán, miközben lenézően végigmérte a két lányt. Reb családját kevésbé ismertre, ellentétben Rory-val, akinek bátyjával már összefutott párszor. Mivel Justin járt is egyszer náluk, az apjával beszélt meg valamit a halálfaló. Őt örökké is kedvelte, talán őt egyedül apja halálfaló barátai közül. Bár más nem is nagyon jár hozzuk, csak az apjával egy idős halálfalók.
-   Hogy van a bátyód, Stone? Üdvözlöm ... – mondta egy bájos mosollyal, nem annyira hangosan. Egy pár lépésre volt csupán a két lánytól, mégsem beszélt halkan, hisz nem volt semmilyen zaj a közelben, csak a szél halk susogása. Bizonyára van pálca náluk, Rebecca ugyanis elég heves természet, és gyakran ránt pálcát azokra, akik idegesítik, Arleth pedig ... Neki ez az elfoglaltsága, másképp semmi értelme nem lenne a társalgásnak. Persze Arl-nál is volt pálca, a biztonság kedvéért, de ő nem szokta minden percben előrántani, meg fenyegetőzni vele. Nem az ő stílusa ...

Remélem nem gond, hogy betoppantam.

[Rebecca Garn]

  Az ősrégi barátnőm Rebecca Garn és évfolyamtársam Arleth Gresham


    Egy kicsit elgondolkodtam.Egyszer csak hallom Rebecca hangját, amint azt mondja:
-Dobd már fel!
      Még nem jutott el az agyamig ez a mondat, amikor egy szőkeség szólal meg a hátunk mögül.Egy régi ellenség.Én eléggé ritkán szoktam vele összfutni, ellentétben Rebbel, aki mesélte már nekem, hogy mennyit idegesiti őt ez a lány.Igazából mi sem vagyunk barátok, de ez nem az én hibám, mivelhogy Arleth nem kedvel engem. Nem mondta konkrétan, hogy miért de utalt már arra, hogy azért mert griffes vagyok.Nem szép tőle. Ettől eltekintve bátyámat igenis kedveli.Hát mondjuk ki nem kedveli a drága Justint, hőn szerettett tesókámat. Én is fölnézek rá, csak elszomorit, hogy nem jön haza. Nincs már itt nekem.Most már nem mosolygok, már nem birok.
-Lám- lám, kihez van szerencsénk, a "drága" Arleth Gresham, a vérbeli mardekáros.-mosolygok. Ebben a mosolyban minden volt. Hátso szándékoktól elkezdve kedvességig, minden.
- Hogy- hogy emlékszel a nevünkre? Amúgy meg előre megmondom, hogy kár a gőzért, hogy idegesits, úgy sem tudod elrontani a kedvem.- mondtam fennhangon.Csak előre leakartam szögezni, hogy mi a helyzet.
        Ott volt egy nagy kő a lábamnál, a lábamat neki tettem, s rádőltem. Néztem Rebecca hogyan reagál Arleth érkezésére, és hogy elszeretne-e menni a közeléből, merthogy Arleth nagyon goromba, visszataszitó vele és gondolom velem is. Nem valami illemtudó, kedves személyiség. Hát ez van.
        Nem ért váratlanul, hogy Justin felől érdeklődött. Számitottam rá, hogy megkérdezi, hogy s mint van...Nem tudtam eldönteni, hogy most gorombán vagy kedvesen válaszoljak neki. Egy az, hogy ugy-e Justinról van szó, tehát kedvesen kellene válaszoljak, de Arleth nem érdemli meg, hog szépen beszéljek vele. Nem tudom. Reb még nem reagált, hogy menjünk,  vagy kibirja itt, Arleth mellett. Figyeltem tovább, de ő rám sem pillantott egy ideig, csak a teniszcipőjét nézte, nem-e talál rajta valami újdonságot. Gondolom már számtalanszor elemzte minden részletét.
-Justin jól van. Ő még nem érdeklődött felőled, pedig tudja jól hogy évfolyamtársak vagyunk, ellentétben Rebbel, őróla sokat kérdezősködik. Gondolom van ennek valami oka.  Tudod nem érdekled őt. Rengeteget beszélünk az utóbbi időben egymással, de te nem ÉRDEKLED. Most, hogy jobban belegondolok azt mondta, hogy nem szereti a szőkéket.-ez a mondatom után elvigyorodtam.Ez az egész amit mondtam tiszta hazugság. Mostanában alig beszélünk Justinnal, most hogy elment szinte semmit sem tudok róla. Mégcsak azt sem tudom hol él, vannak-e barátai vagy valami.Abban reménykedem, hogy egyszer visszatér és minden olyan lesz mint mielőtt elment. Az sem igaz, hogy utálja a szőkéket. Csak az az egy igaz az egészben, hogy régebben sokat kérdezősködött Reb felől. Ez az egész füllentés arra jó, hogy földühitsem Arlethet, de tudtam, hogy nem fogja utálni Justint.

[G]

                                                                              ésGresham

  Épp egy ember hiányzott innen, s őt is idefújta a szél. Pont őt. Pont most. Pont ide. Gratulálnék neki, hogy idetévedt, nekem okozta most a legnagyobb idézőjelben lévő örömet. Arleth Gresham, a felejthetetlen számomra.
-Lám – lám, Rebecca Garn-nak az utóbbi időben nagyon kedvez a sors, hogy megtiszteli őt szívélyes társaságommal. Rory Stone-nal viszont annál kedvetlenebb. Hogy vannak kedvenc évfolyamtársaim? Pletyi parti, vagy „Hogy terveljük ki a következő csínyt akció”? Esetleg Harry Potter meghódítása ... ? – mondja. Mint kiderül a pletyka szó értelmét nem ismeri még… na meg hogy jutott eszébe Harry Potter? Érdekes egy gondolkodásmóddal bír ez a lány, én mondom.
-Min’ látod jobb dolgunk is van, minthogy mások után nyomozzunk mint egyesek. Talán neked sincs mit csinálj nyáron? Szánalmas, hogy az állítólagos kedenc évfolyamtársaiddal így beszélsz. Hát akkor kíváncsi lennék a kevésbé kedvencekre… - szólok ridegen. Hangulatember vagyok, nem kapott el jó kedvben. Amúgy is elég az ő jelenléte, hogy elvigye a kedvem. - Elnyerte a szívedet Potter? – minden másról elterelte a figyelmem egy ideig. Erre legalább jó. A Harry Potter ügy meg nem foglalkoztat engem. Az fiú az én szememben csak egy szerencsés meg talpraesett, meg még sok jó jelzővel ellátott fiú. Igazából összefoglalva érdekes egy életet él, amivel én cserélnék, hisz én kockáztatnám az életem a nemes célért. Nem féltem az életet. Főleg az ilyen pillanatokat nem.
-Hogy van a bátyód, Stone? Üdvözlöm ... – mondja vigyorogva az újonnal érkezett. Szemeim átlagméretük felére szűkülnek, szájam meg épp résnyire nyílik, hogy valahogy ki tudjam fújni a belémszorult kimondatlan szavak terhét. Persze hogy üdvözli. Aki az “ő szintjén van” azt üdvözli. Pálcát meg minek rántsak? Múltkor is csak azért rántottam mert megérdemelte, mivel akkor jött először úgy a közelembe, hogy vigyorgott, meg már távolról az volt a célja – máskor csak úgy egymásba botlottunk, szó szerint. Szóval különös volt. Azóta megtapasztaltam, hogy valami okból fogva úgy jön ide, mintha húznák. Valamit akar. Csak már mondaná el, hogy mit.
-Cöh. – a szót teljesen elnyögtem, tudtam is, hogy ez lesz, mivel belül már fújtatok, de megkockáztattam azért. Nem is méltatom tovább, visszafordulok a fűz felé, unottan. Milyen szép látvány is lenne, ha nem karkötő lenne a fán, hanem Gresham elvtárs. Pöpec kis ötlet. Na meg az is fantasztikus látvány hogy Rory mosolyában őszinte kedvességet vélek felfedezni. Hát nem csodálatos? Ellenem fordult a világ. Azután ahogy ott álldogálok háttal, Rory jól visszaolvasott Arlethnek. Ez a pár mondat telítve volt túlzásokkal, szerintem. Ha érdeklődött is rólam valamit Justin, az biztos csak annyi volt, hogy élek-e, vagy halok. S szőkéket nem szeretni? Ugyan már… ezt Rory kicsit melléfogta. Már szinte látom (hallom) hogy Arleth hogy áradozik arról, hogy hogy lehet a szőkéket nem szeretni, meg hogy eddig hány meg hány pasi epedezett érte.

  De legyen ahogy van, én nem szólok most bele. Nehéz is nem odanézni a hátam mögé, ahol már a lelki szemeim előtt többször is felbukkant már a valóság képe: egy szőke mardekáros lány, ahogy a szemében villog a szemétség meg az a kinemállható vigyor az arcán. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy most is kitalál valamit. Már hallom a “Rebecca netán nem akarja látni kedves beszélgető partnerét?” mondatot.
-Gondolom nem vagyok olyan vak, hogy ebben a pillanatban vettél észre minket. Ezesetben meg nem tudom miért jöttél ide, ha láttad, hogy itt vagyunk. – mondom a mondat végére átnézve vállam fölött, majd vissza. – igaz, életelemed a feltűnési viszketegség, bármilyen áron. De nyugalom, a mardekárosok között nagy a népszerűséged, én sem foglak egyhamar elfelejteni. De rajta, tedd csak az eszedet, ameddig jól esik. – megfordulok teljesen, s egyik szemöldököm egy pillanatig felemelkedik. A monológom vége kissé lenéző hangsúlyt vett fel, de mit bánom én azt. Még órákig tudnám mondani ezt. De látszik az arcán Arlethnek, hogy milyen véleménnyel van rólam: károgásnak veszi az összes szót amit kimondok. Mintha benne egy csepp szánalomfoszlány sem csillanna meg. Ha lenne mardekáros ismerősöm, kinyomoznám hogy mit is akar tőlem, hogy itt nyüzsög. De mivel nincs, hisz az egész el van bőcsülve a rangja miatt, meg hogy a Nagyúr szolgálatában fognak majd állni, így boldogulnom kell a saját előérzeteimmel. S ahogy elnézem egymáshoz közel Rory-t meg Arleth-et máris szembeötlik egy kép. Arleth meg Justin. Jééézus…
örvendünk neked...

. Rebecca Garn és Rory Stone – kedvenc ellenségeim .

"Mondd a haldoklónak, milyen szép az élet,
mondd az ifjú párnak, a szerelem méreg.
Meséld el a vaknak mindazt amit látsz,
ha nem lehetsz boldog, terjeszd a romlást!"


  Bájosan tekintett végig az elôtte álló lányokra. Mit is keres ô itt? Valóban, magányra vágyott, nem számított rájuk, viszont meg sem futamodhattott, mint egy gyáva kutya, az nem rá vall. Viszont most nincs kedve ezzel a két lánnyal fecsegni, tölteni az idôt, mégsem fordulhat vissza, mert azt hiszik, minden bizonnyal, hogy meghátrált. Szóval maradnia kell, és valami értelmes, csattanó választ kitalálnia, bármennyire is sajog a feje.
  Elôször Rory szólalt meg, utánozva Arleht - et, amire számított.. A „vérbeli mardekáros” szóra egy köszönettel teli mosolyt erôltett az arcára, és meghajolt elôtte – mindezen jól látni lehetett, hogy csak színjáték, amit élvezni lehetett – már aki. Aztán tekintete hirtelen átsiklott Rebecca-ra, akit, nem tudja, miért, de sosem kedvelt annyira, mint Rory-t. Örökké flegma volt, unottan beszélt, kissé unalmas is volt. Látszik, hogy árva ...
-   Óó, az egyeseket rám értetted? Nem, kedvesem, én nem nyomoztam utánatok. Mi hasznom lenne belôle? És különben is, mit érdekel engem, hogy mit csináltak? Öhm, képzeld, Rebecca, van elég dolgom a nyáron, amik között nem szerepel az a terv, hogy hogyan dobjam fel a karkötôm erre itt. – mondta színelelt kedvességgel, miközben egyre gyorsult a fejfájása. – Nem, Becca, nem nyerte el a szívem Potter, oda kicsit sok kellene ... Ellentétben a ti szivetekkel. – mondta egy vigyor kíséretében, miközben visszapillantott Rory-ra. Tekintete azonban nem kerülte el, hogy Becca hátat fordított neki, s bizonyára nem ezt akarta elérni vele, de mindenképpen ezzel a mozdulattal azt érte el, hogy úgy tűnjön, mintha feladta volna a küzdelmet, annak ellenére, hogy sehol sincs küzdelem. De egy kívűlálló biztosan ezen a véleményen lenne. Halványan figyelte Rory szavait, és a végére bájosan, csilingelô hanggal felkacagott.
-   Valóban azt hiszed, hogy hiszek neked, Stone ... ? Bár az felôl semmi kétségem nincs, hogy úgy tudsz hazudni, mintha olvasnád. Nem mindennapi tehetség. Tudod mit, majd utánanézek, hátha kapok egy olyan mágus iskolát, amelyekben ilyen különleges képességű diákokat várnak. – mindezt kissé gúnyosan, de ôszintén is mondta, majd feladta, hogy szóljon többet Rory-hoz, több hazugság már nem érdekelte, úgyhogy inkább a nyögdécselô hugrabugos lány felé fordult.
-   Mondtál valamit, kedveském? Éés .. Miért fordultál meg az elôbb? Csak nem árasztották el a könnyek a szemeidet, és nem bírtad tovább. Arra azért én sem vagyok képes, hogy megsírassalak. – mondta azzal a „kinemállhatatlan” vigyorral, miközben pillantott egyet lassan. Túl erôsen fájt már a feje, de nem mehetett el, még nem – akármennyire fáj, nem fog elmenni.

[Arleth Gresham]

 

                               és Arleth Gresham
        Erre számitottam, hogy nem fog nekem hinni, amúgy is cask hülyeséfgből mondtam az egészet. Szegény Reby, látszik semmi kedve nincs ehhez a beszélgetéshez. De azért nem megyünk el. Nem hátrálunk meg az ellenség előtt. Nem is tudom miért harcolunk. Persze jelképesen. Semmi értelme ennek a folyamatos harcnak közöttünk. Talán nem kifejezetten köztem és Arleth között, hanem főkent Reb  és Ms. Mardekáros lány között.
-  Óó, az egyeseket rám értetted? Nem, kedvesem, én nem nyomoztam utánatok. Mi hasznom lenne belôle? És különben is, mit érdekel engem, hogy mit csináltak? Öhm, képzeld, Rebecca, van elég dolgom a nyáron, amik között nem szerepel az a terv, hogy hogyan dobjam fel a karkötôm erre itt. –mondta gorombán Rebnek..- Nem, Becca, nem nyerte el a szívem Potter, oda kicsit sok kellene ... Ellentétben a ti szivetekkel.
-Figyelj Gresham, nem azért dobtuk föl a karkötőt a fára, hogy azzal töltsük az időt,  szimpla figyelemelterelés volt,hogy tudjunk dumálni egy kicsit. Nem is értem minek magyarázkodok itt neked, a pici agyad még ezt sem tudja fölfogni. – mondtam- De figyelj csak, ha olzan elfoglalt vagy mit keresel itt? Senki nem kért arra, hogy idegyere, és szekálj minket. Szóval...
             Szépen  eljátszadozik a fa a karkötőmmel. Hát nem nagyon figyeltem, hogy mit csinált vele, de bennünketnem zavar, az biztos. Viccnek jó, elmegy. Nem is tudom, mire jó ez, hogy idegesitjük a fát.  Nagyon nem szeretem, ha a növényzet engem szúr ki ellenségnek, hiszen én semmit nem vétettem ellene, amúgy meg kereshetne jobb elfoglaltságot, netán állhatna egy helybe, mint a rendes fák, igy nem zavarna senkit. Nem biztonságos ilyen eleven fa körül császkálni.
-   Valóban azt hiszed, hogy hiszek neked, Stone ... ? Bár az felôl semmi kétségem nincs, hogy úgy tudsz hazudni, mintha olvasnád. Nem mindennapi tehetség. Tudod mit, majd utánanézek, hátha kapok egy olyan mágus iskolát, amelyekben ilyen különleges képességű diákokat várnak.- zihálta nekem.
-Nem  kell keress új sulit.Tudod már van egy,  amúgy meg nem fogok elmenni innen, ja és Justin tényleg nem kedvel. Tudja milyen undok vagy. Mindenki nem te, mindenki nem csak mardekárosokkal kedves mint a hülye egyesek.-mondtam fennhangon. Abszolút nem akartam ellágyulni, aztán megjobban kezd majd szekálni, mint Rebbyt...Ezt soha nem fogom neki megengedni. Egy kicsit zavar, hogy szóba hozta Justint, nagyon rossz nélkül. Úgy tőnik soha nem fogok belenyugodnia távollétében.Mintha csak az anyja lennék.
-   Mondtál valamit, kedveském? Éés .. Miért fordultál meg az elôbb? Csak nem árasztották el a könnyek a szemeidet, és nem bírtad tovább. Arra azért én sem vagyok képes, hogy megsírassalak. – mondta Arleth. - akármennyire fáj, nem fog elmenni.
            Azt sem tudom mit mondjak most. Talán először hátra  kellene forduljak Rebhez, csak az a gond hogy igy majd azt fogja hinni, hogy megijedtem én is tőle, pedig azért én nem sértődök meg a süket dumáitól. Csak mondja a sok hülyeséget.

[G]

                                                                             ésGresham

The tipical fool... Szembefordulok vele. Megrántom vállam. Egyáltalán nem érdekel mit mond: legalábbis nekem most ez a véleményem. Hangulatember vagyok, így kell ügyelni velem. Nem mintha most olyan jó kedvemben lennék, hogy akár legyet is fogadhatnának velem, hanem még (!) nem idegesített fel annyira, hogy kiakadjak. Milyen szerencse, hogy Rory itt van, s ahelyett, hogy én jártassam a szám, megvéd. Abban, hogy most elkezdeném védeni magam, tuti hogy Arleth találna ki hülyeségeket, minden szavam kiforgatná - akárcsak két perce. Tudom, őt nem lehet legyőzni, hisz majd` olyan makacs mint saját magam, így tudom az erős pontját. Kötözködik - csak tegye. Nem engem fognak hülyének nézni.
 -Vettem észre, hogy van elég dolgod. S hallhatnánk belőle párat? - emelem fel hangom, hisz nem félek egy ilyen senkiházitól, aki biztos hogy egyesek szemében nagynak számít. Nekem nem az.
–Nem, Becca, nem nyerte el a szívem Potter, oda kicsit sok kellene ... Ellentétben a ti szivetekkel. - mondja. Letiztáztam magamban, hogy nem fogom felidegesíteni magam. Azonban azt nem mondtam, hogy nem fogok kontrázni.
-Nagyobbnak hiszed magad Potternél. Mikor az iskoláért még az ujjadat sem mozdítottad, esetleg vannak még ilyen diákok mint én, akiknek nem hagysz békük. - vigyorognák, hisz tudnák úgy vigyorogni, mint Arleth, de én az ilyesmin nem szoktam épp. Ellentétben a ti szivetekkel. hallatszik a gondolat újra meg újra a fejemben. Ez nem igaz, Arleth szánalmasan csupán saját maga szórakoztatására kitalálta. De felőlem. Erre nem fogok kontrázni. Had élvezze a helyzetet.

 -Mondtál valamit, kedveském? Éés .. Miért fordultál meg az elôbb? Csak nem árasztották el a könnyek a szemeidet, és nem bírtad tovább. Arra azért én sem vagyok képes, hogy megsírassalak. - felszökkent erre kicsit a vérnyomásom? Én... úgy érzem igen. S hogy erre mivel vágok vissza? Mélyen Arlethre pillantok, csakhogy lássa, az ostoba dumája nálam nem hat. Ami pedig esetleg csillog a szememben, az nem a könny, hanem a gyűlölet.
 -Szánalmas vagy! - magam meglepetésére is különös hangsúly van a szavakon. Rory eddig kontrázott Arleth szavaira. Most nem szól közbe. Talán észreveheti, hogy ez a csata csak kettőnk között zajlik. Nekem nincs se halálfaló rokonom, sem bátyám, ami viszont Rorynak van, és így Arleth nyal nála. Nekem nincs szükségem sem Arlethre, mint egy károgó madár itt, se arra, hogy Rory megvédjen. Itt vagyok - amit akar, azt megcsinálhatja. Az már csak rajtam áll, hogy hogy alakulnak tovább a történet szálai. Olyannyira, hogy... mégse veszed észre. - így lenne a mondatom befejezése, vagyis a fejemben így van. Van oka, hogy miért nem mondom ki. Én azt várom, hogy pálcát rántson, hisz mint meg van írva:"A bolond kibeszéli a szívét, a bölcs viszont a szívével beszél." Viszont sohasem mondtam, hogy én szívem mélyén nem hasonlítok az úgynevezett bolondokra.

Mr. Blaine

Egyre inkább úgy érzi, hogy kénytelen feladni a harcot, ő nem az a fajta, aki ráerőlteti a véleményét másokra, de elég makacs ahhoz, hogy kitartson sajátja mellett. De hogy is van az a mondás? Okos enged? Valóban ezt kellene tennie, valóban rá kellene hagynia Seanra, amiket gondol, főleg róla. Három perc alatt eldöntötte, hogy a lány milyen és ebből nem is enged. Vannak hibái, ezt ő is tudja, és meglehet, hogy szeleburdibb az átlagosnál, de még életben van, és ehhez nem kellettek mindig a Seanféle sötét lovagok, akik aztán még nekiállnak lehülyézni a megmentett egyedet, ahelyett, hogy azon filozofálnának mit kérjenek cserébe. Már teljesen mosolytalan arccal hallgatja a mardist és kicsit el is húzza a száját. Kapkodja a lábait, de figyelnie is kell az egyenetlen talajra, így viszont képtelen tartani a lépést a fiúval, ami igazán nem is kellene, hogy zavarja, talán az sem lenne olyan nagy baj a számára, ha a lány vágna egy hátraarcot és nem kísérgetné tovább, mert most elég murisan festhet a helyzet. Talán másodpercekre képes mellette maradni, ekkor olykor feltekint az arcára, kíváncsian, hogy vajon mennyire is rossz most a helyzete. Tudja jól mit hallott, és örül, hogy nem ferdítették el nagyon a valóságot számára, mondhatni nem okoz neki csalódást a fiú.
A megszólításnál egyszerűen megtorpan, nincs kedve tovább kutyagolni mögötte, szórakoztatja ugyan, és valahol el is bűvöli ez a hév, már csak ezért is maradna, de így... láthatóan ő sincs a mardis kedvére és elég bosszantó lehet a számára, hogy egy hígagyú követi.
-Mit tettem? - az első gondolata a Csillagom megszólításra, ezért is torpan meg. Talán nincs olyan pechje, hogy még ezt is meghallja Sean, de persze nem kizárt, ha az embernek csak úgy kicsúsznak szavak a száján. Valóban, ha egy kőbunkó szólít valakit Csillagomnak, az ember gyomra forogni kezd, szerintem ezen nem kell csodálkozni, mert a hangsúly elárulhatja az illető lánynak, hogy milyen jelentése van ennek. Nem várható el, hogy ha valaki merő gúnnyal, undorral, lenézéssel és utálattal becéz valakit hasonlóképpen az olvadozni kezdjen, vagy mindent rózsaszínben lásson, ha úgy jobban tetszik. Nos, ő nem az az érvmester és mint már mondtam erőst azon gondolkodik, hogy jobb a srácnak a társasága nélkül.

- Meglehet, hogy igazad van. És csak egy csökött agyú hugrás vagyok, netán nem életrevaló, de akármit is gondolj meg tudtam volna magam védeni. Nem, ne érts félre annak ellenére, hogy próbáltam másképpen feltüntetni, igen is hálás vagyok azért, hogy segítettél. - igyekszik tartani a szemkontaktust, ugyan nem lepődne meg, ha zöld szemeit Sean sem bírná túl sokáig. Az embernek néha olyan érzése lehet tőle, mintha hipnotizálni próbálná velük. Van, hogy bejön, van, hogy nem. De szándékosan biztosan nem próbálna meg senkit sem így megbabonázni, csak ha az érdeke azt szolgálná.
- Az életemről nem fogok neked beszélni, inkább tarts bolondnak, de kétlem, hogy bármi közöd lenne hozzá hogyan élem. Főleg mert valójában iszonyatosan nem is érdekel... - csak egy pillanatnyi kérdésszagú megjegyzés. Válasz nem kell rá, minek, tudja jól. Nem mérges, hangja még csak nem is ingerült, szokatlanul komoly, még akkor is ha egy apró pír jelenik meg a pofiján. Néhányszor megszorítja táskája szíját, csak amíg tart egy kisebb szünetet. Nem tudni, hogy a mardekáros megállt-e, ha egyáltalán érdekli mit akar a barna leányzó mondani, akkor kénytelen, ugyanis Shay nem mozdul.
- ....és bár tudom hihetetlen, de nem a házad miatt gondoltam rólad.... amit, vannak ismerőseim a Mardekárban, nekem a nagy részükkel nincs bajom. Vannak hibáim, szerintem mindenkinek vannak... - itt megereszt egy kis mosolyt, és megrántja a vállát - ... nekem több, mint például az, hogy nem vagyok jó gyomtanból, és ma majdnem meg is jártam emiatt. Az, hogy te emiatt minek nézel, nos... egyedül a te dolgod. Talán nem vagyok méltó rá, hogy normális hangot üss meg velem, na bumm, de inkább leszek dilis, mint egy öntelt hólyag, aki ódzkodik minden normális, emberi kontaktustól... - a végére hangja megváltozik, nem kevés köze van hozzá, hogy feltehetőleg Sean arcán a cinikus lenézés látható. A hugrás barnaság vesz egy nagyobb levegőt, majd követhetetlen gyorsasággal hidalja át a fiú és közte levő (lehetőleg nem túl nagy) távolságot, lábujjhegyre tolja magát és egy meggondolatlan, ám annál határozottabb puszit nyom az arcára.
- Köszönöm, hogy segítettél... - arca ugyan egy picit piros, nem igazán szokásos nála az ilyen gesztus. Mosolyogva, sőt igazából idegesítően vigyorogva engedi vissza magát a talpára, nem fél megejteni még egy pillantást Sean szemeibe, aztán elhátrál egy lépést - ...további szép napot! - újabb mosoly, végül egy kecses sarkonfordulás, és irány a kastély... remélhetőleg, de persze ezzel egyelőre nem törődik, csak igyekszik valami hatásos kivonulást összehozni.

[.-= Sajt =-.]

.-= Sajt =-.


Séta.
Nyugalom.
Annak ellenére, hogy számtalanszor felbaszhattam volna a retkes agyam a csajon, nyugalmasan hallgattam az ostoba mentegetőzését, miért is nem az, aminek állítom, és miért is nem az, aki. Mert valljuk meg őszintén, nem volt más az egész, mint egy igen szar köntösbe bújtatott szánalomműsor. Kezeimet a nadrág zsebébe rejtve haladtam, tőlem igen baráti módon lassítva a tempón, a picsa hadd tudjon követni, hadd tartsa a lépést. Nem mintha nem lett volna más elfoglaltságom a nap további folyamára, de már szinte szórakoztató volt a tudat is, mennyire meg akar felelni nekem. NEKEM! Egy hugrás… egy mardekárosnak. Mert valljuk meg, noha én nagy ívből tettem erre a házak közötti gyermekes baromságra, az iskola diákjainak döntő többsége ennek a kis háborúnak élt. Szinte sóvárgó szemekkel lesték, mikor lehet a másiknak nekimenni ilyen, meg olyan indokok miatt. Röhejes. Mindenkinek le kellett volna baszni egy hatalmas pofont, a klisés „nőjetek már végre fel” mottót szajkózva. Persze biztos vagyok benne, hogy semmi hatást nem érhettem volna el vele, legfeljebb mégtöbben megutálnak… de legalább a pofonosztogatásban a kedvem leltem volna.
Megtorpant.
Lám-lám.

Minthogy ma gyereknapot tartottam - mutatja az alábbi ábra is, mely szerint megmentettem a nevetséges, élet nélküli életét -, én is visszafogtam a tempót. Pár lépést még haladtam, de más csak lassan, mintha vonszoltak volna, vagy mintha kurva nagy kövek nőttek volna a lábamra. Aztán tőle mintegy négy-öt lépésre megálltam és nem mozdultam. Arra már nem igazán tellett, hogy megforduljak, és a szemébe nézve hallgassam a hülyeségeit, inkább vártam. Neki fontos-e a szemkontaktus, mert ha igen, akkor bizony tennie kell érte… ha már egyszer ki szeretné harcolni, hogy komolyan vegyem, tegyen is érte valamit. A „mit tettem” monológ a „Csillagom” megszólítást követően evidensnek hatott, de nem válaszoltam rá, amíg háttal voltam neki, egy pillanatra haloványan elmosolyodtam. Klisés egy nőszemély, úgy reagált, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Zöld szemek.
Kíváncsiság.
Noha kezdett érdekelni a csaj, soha nem vallottam volna be neki. Továbbra is a natúr Sean Blaines fapofával meredtem rá, jellegtelen szemekkel, érzések nélkül. Nem úgy érdekelt, ahogyan a többi kis buzit érdekelte volna, egyszerűen kezdett megtetszeni a vonás, hogy kitartó… ami pedig nagyon fontos, állta a betegesen kék szemeim szúrását. Sokan inkább háttal, oldalra fordulva diskuráltak velem, vagy csak nagyon rövid ideig a szemembe nézve… ez a csaj pedig tartotta a kontaktust. A szövegelése mellékesként hatott a jelen helyzetben, tekintettel, régen letudtam ezeket a köröket. Mentegetőzzön ahogyan csak jólesik neki, leszarom. Bizonyítson, ne pedig csak a pofázzon… róla talán el tudom képzelni, hogy fog. Egyszer. Valamikor.
Közeledett.
Hirtelen.

Nem számítottam efféle köszönetnyílvánításra, ezt meg kell vallanom őszintén és féfiasan, de nem hátráltam, mi több, köszönhetően a megedződött éveknek, meg sem mozdultam. Továbbra is a jól megszokott arcvonásokkal álldogálltam és vártam, amíg a dolog megtörténik. Egy szerencséje volt, hogy nem a számra adta azt a bizonyos alattomos puszit, hanem csak az arcomra. Ellenkező esetben valószínűleg megkapta volna a pofont, vagy még többet is, amiután mehetett volna a Mungóba, hogy összefoltozzák a csinos kis pofikáját. Miután a támadás lezajlott hátrált pár lépést, utána megköszönve a segítséget sarkon fordult, és elindult az iskola felé. Sokan mások azonnal egy jelnek vették volna a puszit… retkes kis köcsögök, nyálnépek. Úgy voltam vele, ez egy jó lezárása a diskurzusnak, amely természetesen nem érhetett véget másképpen, csak az én szavaimmal.
- Ütödött egy picsa vagy, de legalább egyedi.
Bántó szavaknak tűnhetnek, ha nem tudni, ki is mondta őket… tőlem ez szine bóknak volt betudható. Biztos voltam benne, hogy leglaább egy pillantást vet hátra, mert kíváncsi, mert úgysem hagyja nyugodni. Amikor ismét rám villantak a zöld szemek, haloványan elmosolydtam, és egy pillanatra megemeltem a szemöldökeimet. Ezt követően lassú léptekkel indultam meg én is az iskola irányába.



//Köszöntem a játékot Sajt kisassony… amennyiben óhajtja, máshol ismét nekivághatunk a marakodásnak.//

Jules

Robert mondhatni beleásított a hűs, hajnali szellőbe. Nem volt hozzászokva az efféle, koránkeléshez, az nagyon is látszott, nyúzott, borotválatlan arcán, karikás szemein, és kócos, égnek meredő, fekete hajfürtjein. Egy sötétzöld, mintátlan pólót viselt, melyen itt-ott festék- és hypófoltok éktelenkedtek. Farmernadrágja is megjárta már a hadak útját. Térdeinél kiszakadt, a koptatója rojtokban lógott, és ez is, akárcsak a póló, festékfoltokkal bővelkedett, leginkább a combrészén. A srác kezében egy kisebb állványzatot, valamint jó pár ecsetet vélhettek felfedezni a toronyból leskelődő, ugyancsak korán kelő, jobb elfoglaltságot nem találó diákok.
Távolról már kiszemelte magának azt a tökéletes pontot, ahol majd elmerülhet a festészet gondtalan örömeiben, egy jó órára. Ugyanis egy óra múlva a fényhatások már nem érzékelhetőek úgy, addigra be is kívánta fejezni a munkadarabját is.
Mellesleg tehetséges festő volt, habár sosem járt művészeti iskolába, élete nagy részét így is a különféle alkotásai előtt töltötte, legyen az egy kép, vagy zenedarab. Neki ez volt a kikapcsolódás, a sok gond alól a mentsvár… Ezenfelül, az ember imádja elnézegetni, ahogyan az általa mázolt képen életre kelnek az emberek.
Azon a hajnalon viszont nem embereket kívánt vászonra vetni. Eltökélt szándéka volt, hogy végre valahára befejezi azt a munkadarabját, amely már több hónapja lapult az utazóládája legalján. Már nem is emlékezett rá, hogy mikor is készítette el a rajzot, arra viszont igen, hogy hol foglalt akkor helyet. Ugyebár fontos volt, hogy ugyanabból a szemszögből folytathassa a művét.
Jó nagy ívben kerülte ki a fúriafüzet, hogy aztán egy nagyobb darab kő előtt felállíthassa festőállványát. A vásznon egy terebélyes fa állt, mögötte a Tiltott Rengeteg fái, azon túl pedig, már amennyi látszott belőlük, a hegyek csúcsai díszelegtek. Már úgy nyersen is, grafittal megrajzolva is kimondottan csinos kép volt.
Elkezdte kikeverni a festékeket, közben pedig próbálta megálmodni a színhatásokat. Nem volt nehéz, sőt, kicsit túlzásba is vitte az álmodozást. Nagyobb erőkifejtés kellett azonban ahhoz, hogy ébren tartsa magát.
Mikor elkészült a narancs, a zöld, a kék és a barna színek összeállításával, felpillantott az égre. A Nap áttörni készült a felhőket arany sugaraival, azonban azok hősiesen küzdöttek ellene. Ennek eredményeképpen a felhőket narancsszínre csipkézte. Sötét árnyékot vetett a fúriafűzre.
Kitörölte szemeiből az álmosságot, ásított egy utolsót, aztán nekiveselkedett a képnek. Úgy döntött, hogy az éggel fogja kezdeni, ugyanis leginkább azért jött ilyen korán, hogy azt láthassa.
Megfestette a szürkéskék gomolyfelhőket, s azok társait is, amiket már elért a Nap hajnali fénye. Aztán magát a Napot, ahogy előbukkan a messzeségben. Mindez olyan hirtelen gyorsasággal lett kész, hogy maga is meglepődött rajta.
Volt hát ideje egy kis pihenőre, úgyhogy leült a fűbe, és rágyújtott egy jó kis dohányra.

Gyönyörű reggelnek nézünk elébe. Friss a levegő, kevés az ember, és még csak tanulni sem kell. A hirtelen rámtörő szabadságvágynak engedelmeskedve kisurranok a kastélyból, igyekszem elkerülni a társaságot, hogy egy kicsit egyedül lehessek, és élvezzem a csodás napot, aminek reményeim szerint elébe nézek. Elvégre ha ilyen gyönyörűen kezdődik, akkor nem lehet rossz a hátralévő része sem...
Kóborlok céltalanul a puha és illatos fűben, kerülgetem a fákat, az elmémet teljesen kiürítem, átadom magam a természet hangjainak, látványának, és minden érzékének. Mélyeket szippantok a hűvös és tiszta levegőből, hallgatom a korai madárcsicsergést. Minden idilli. A kastély hatalmas épületét sárgásra festi a felkelő nap. Lezuttyanok a fúriafűztől nem messze a dús fűbe, ami mint egy párna terül el alattam. Szándékosan nem olyan ruhát vettem fel, ami tönkre mehet. Hogy hogy jutott eszembe ilyen elővigyázatosság a hajnali órákban, az rejtély, de a lényeg, hogy egy régi farmer és egy egyszerű fekete póló van rajtam, aminek nem árt, ha kicsit fűfoltos lesz.
Törökülésben süttetem magam, lehunyt szemmel, hátul a kezemmel kitámasztom magam, és hagyom, hogy a napfény lassan átmelegítsen. Meleg napnak nézünk elébe, ez már biztos. Ahogy üldögélek és merengek a semmin, az orromban a tört fű, a fakéreg és a tó vizének illatát átveszi egy erősebb szag: a füst.
Felpattan a szemem, és körülnézek. Kicsit meg is ijedek: valami ég talán? De aztán észreveszem a füst forrását. Féloldalasan nekem valaki egy fának dől, szájából pedig szivárog a füst, mintha eresztene. Nem látom az illető arcát, de a látvány olyan mókás, hogy elvigyorodom. Oldalra dőlök, hogy kicsit kényelmesebb helyzetet vegyek fel. Pár percig még nézem a srácot, majd megunom a dolgot, és mivel a fények játékának a varázsa is múlóban van, így feltápászkodom. Ahogy letenyerelek a fűbe, éles fájdalom járja át a kezem egészen a könyökömig. Sikkantva kapom el a kezem, visszahuppanok a földre, mivel nem tudtam kitámasztani és felállni, aztán grimaszolva vizsgálom meg a kezem: egy jó nagy piros folt jelzi, hogy valaki olyanra tenyereltem, aki nem vette jó néven, ha kilapítják. A hely fölé hajolok, ahol a bogár lehetett, és észreveszek egy jókora pókot, amint apró lábait kapkodva menekül a baleset helyszínéről. Dühösen szippantok, és bár legszívesebben kitépkedném azt, amivel belémharapott vagy megszúrt, végülis örülök, hogy nem nyomtam agyon.
Nincs kedvem felállni, gyerekes módon dajkálom a kezem, rám nem jellemző durcás fintorral az arcomon. Aztán eszembe jut, hogy a sikolyom talán elhallatszott a sráchoz is, és felkapom a fejem. Az illető a fa alatt árnyékban van, így nem igazán látom az arcát, de annyit érzékelek, hogy felém fordul.
Elvigyorodom, kicsit talán fájdalmasan, így biztosan nem bizalomgerjesztően, és felemelem az ép kezemet.
- Jól vagyok! - kiáltom felé, és integetek hozzá, habár nem tudom miért. Ha mardekáros, akkor valószínűleg az ő arcán is hasonlóan undorkodó grimasz árad szét, amiért valaki korán reggel ilyen hülyeségekkel zavarja, és még a nyugiját is megzavarja. Habár egy mardekárost nem tudom, egyáltalán mi vethetne ki az ágyból ilyen korán.

Jules

*Kinyújtotta lábait a fűben, bal kezével pedig kitámasztotta magát hátul. Felváltva pillantott hol az égre, hol a kastélyra, hol pedig a képére. Szinte észre sem vette a közeledő lányt. Lábait keresztbe fonta, elterült a fűben, arccal felfelé nézve. A cigaretta gyárkémény módjára meredt felfelé és köpte a füstöt, amit Jules mókásnak is tartott.
Aztán hirtelen sikoltást hallott. Ösztönösen felkapta a fejét és a hang irányába fordult. Nem messze tőle egy lány kezét dajkálva ücsörgött a földben. Olyan messziről nem tudta felismerni az illetőt.
 Mindenesetre egy sikoltás is elég volt neki, hogy beinduljanak lovagias ösztönei, és elinduljon az ismeretlen lány felé. Persze előtte fel kellett kelnie a földről, az addig hasára helyezett ecseteket a farzsebébe dugta, a leégett cigarettás csikket pedig maga mögé dobta, de még mielőtt az földet érhetett volna, pálcája egy hanyag mozdulatával teljesen lángra lobbantotta azt, hogy aztán a hamvai szétszóródjanak a földön.
Varázspálcáját füle mögé dugta (mert még sosem hallotta Rémszem Mordont a helyes pálcahasználatról szónokolni) úgy közelítette meg a lányt.
Ahogy közelebb és közelebb ért, már kezdte felismerni a még mindig kezét dajkáló hölgyeményt. Nem egyszer látta már a Hugrabug klubhelyiségében. Ettől aztán (mármint, hogy a nem is annyira ismeretlen „ismeretlen” hugrabugos) nőtt az önbizalma, és a megszólítása is másképpen csengett, mintha egy, teszem azt mardekáros ült volna a fűben. Még akkor is, ha Robertnek nincsenek túlzottan előítéletei.*
- Minden rendben?
*Kérdezte, bár erre már jóval korábban megkapta a választ.
Ahogy végignézett a lányon, „mosolyoghatnékja” támadt. Nem a kinézete miatt, csak ahogyan ott ült és kezét szorongatta.*
- Mitől olyan vörös a kezed?
*Húzta össze szemöldökét, miközben a boszorkány tenyerére nézett. Az vörös volt, és kicsit talán még duzzadt is. Robert azonnal felismerte a csípés nyomát. Emlékeibe befurakodott a gyerekkori balesete, és ettől egykettőre lehervadt arcáról a mosoly.
Gyors elterelte hát a figyelmet hangulatában beállt hirtelen váltásról egy újabb kérdéssel.*
- Nem kellene megmutatni valakinek? Elég csúnyának tűnik…

Mikor az illető kiér a fa árnyékából, egyik háztársamat ismerem fel benne: Robert az, aki egy évvel felettem jár. Mögötte füstölgő kis kupac, és ahogy siet felém, pálcájával a füle mögött, furcsán megviselt ruhában, festékfoltosan, már rá is jövök, mit kereshetett itt. Festett. Oldalra dőlve egy kicsit meglátom a távolban az állványt is.
Robert közben egyre közelebb ér, arcán enyhe aggodalommal. Ezek szerint jól sejtettem, a sikolyom és a cseppet sem lelkes, de egészségesnek szánt integetésem sem tudta megnyugtatni... Nincs bajom a férfias belépővel, de nem szeretem, ha túlreagálják a dolgokat.
A fájdalom, meg az egész hülye helyzet kezd felhúzni, és már élesíteném a nyelvem, hogy visszavágjak, ha esetleg túlzásba vinné a pátyolgatást, de nem szükséges. Mikor mellém ér, barátságos ugyan, de nem tolakodó. Ráadásul a megjelenése is kicsit "más", mint amit megszoktam, habár én sem szólhatok egy szót sem a kikopott cuccaimmal. Kedves vonású zemei vidáman mosolyognak, miközben az állapotom iránt érdeklődik, és pedig automatikusan elmosolyodom, habár igen. Baromira fáj a kezem.
- Óó, hát igazából - rántom el a tekintetem a szemeiről a kezemre, amit még mindig úgy szorongatok, mintha egy veszett kutya tépte volna meg - rátenyereltem egy szerencsétlen pókra. Egy hatalmas szerencsétlen pókra, megjegyzem...
Savanyú mosollyal nézek rá vissza. Szemében komoly aggodalmat vélek felfedezni. Sietve megnyugtatom.
- De nem olyan vészes! Semmi gond, csak csíp egy... kicsit - szisszenek fel, mert a csípés mintha csak ellent akarna mondani nekem, hirtelen tompán lüktetni kezd, és hússzorosának érzem mind súlyát, mind kiterjedését tekintve. Ideje lenne talán nekem is aggódnom?
Kérdésére és megállapítására elfintorodom, és megint előbújik belőlem a dacos kis óvodás. Ez csak egy csípés, csak nem halok bele! Aztán eszembe jut, hol is vagyok.
Durrfarkú szurcsókok. Három fejű kutyák. Főnixek. Lehet, hogy a mugli mesék is léteznek varázslós átfogalmazásban, és épp most alakulok át valami csúnyasággá?
Felkapom a fejem, és ijedten ránézek.
- Szerinted meg kéne? Nagyon csúnya? Nekem nem tűnik súlyosnak - jegyzem meg biztatóan, de a sötét szemekbe nézve megszédülök, mégis gyorsan megpróbálok felkelni. Elég nehezen megy, de legalább azt megállapíthatom, hogy nem is szédülök. Nagyon. Felállva tapasztalhatom, hogy jóval magasabb nálam, pedig lányhoz képest nem vagyok egy apróság. Fel kell hajtanom a fejem, és Robert sokkal közelebb van, mint hittem, nem sokon múlik, hogy rádőljek. Ijedségem újabb dedós megoldásokra ösztökél, mielőtt végképp hülyeséget csinálnék, inkább megfutamodom.
- Tudod mit? Hagyjuk a fenébe... Nem akartalak megzavarni, úgy látom épp csinálsz valamit, úgyhogy én most inkább megyek is. Azért kösz, hogy megnézted, hogy vagyok, de kijelenthetem: tökéletesen! A pókot kéne inkább megkeresnünk, szerintem ő több ellátásra szorul.
Egy gyors, kissé zavart, pirulós vigyor után el is indulnék, de nem megy olyan könnyen, mint gondoltam. A fű kicsit hullámzik, mintha fújna a szél, pedig határozottan áll a levegő...

Jules

*Nem szokása túlreagálni dolgokat, általában a kíváncsisága hajtja, abból pedig van bőven, annyi szent. Ráadásul ha azt a bizonyos, nagy érdeklődést kiváltó dolgot, hozzákapcsoljuk egy lányhoz… Fogalmazzunk úgy, hogy Robert számára ellenállhatatlan.
Ahogy Jules keze egyre jobban vörösödött és dagadt, Robert kezdte elveszíteni álláspontját a mellől, hogy a csípést nem egy közönséges pók okozta, sőt mi több, lehetséges, hogy nem is pók okozta.*
- Mondd csak, biztos vagy te benne, hogy amibe tenyereltél, az egy pók volt?
*Más helyzetben nevetni tudott volna Jules ijedt tekintetén, azonban nem akarta megbántani a lányt ilyesfajta, otromba viselkedéssel. Együtt érzően nézte hát a hatalmas puklit.
Egy pillanatra úgy érezte magát, mint egy bölcs hetedéves. Jól esett neki, hogy kikérték a véleményét egy ilyen ügyről. Szelíden elmosolyodott, és úgy válaszolt háztársának.*
- Hát, azért túl fogod élni, ne aggódj. Mindenesetre még mindig azt javaslom, hogy nézesd meg Madam Pomfreyval!
*A siker jeleként könyvelte el, hogy Jules felkelt a földről. Azt hitte, hogy sikerült meggyőznie a lányt, hogy egy ilyen csúnya csípést okosabb lenne megmutatni a méltán híres javasasszonynak. Valójában viszont Jules csak azért állt föl, hogy gyorsan eliszkoljon, még mielőtt Robert felajánlhatta volna, hogy majd karjaiban viszi fel a gyengélkedőre. (Azért annyira még ő sem lovagias.)
Nem kerülte el a figyelmét a szédülés, és már emelte is a kezét, hogy majd megtartsa vele a lányt, azonban szükségtelennek bizonyultak reflexei, Jules ugyanis nem dőlt semerre. A következő lépés a hányás lett volna, legalább is Robert már felkészült rá. Ezért is nézett megütközve a gyors hátraarcot csináló lányra. Arcába csapott Jules hosszú haja, hiszen olyan közel állt hozzá, hogy amikor megfordult, pont telibe kapta őt a lobogó hajkorona. Azonban ennyi nem volt elég hozzá, hogy eltántorítsa őt a helyes cselekedettől.*
- Ne hülyéskedj, hiszen alig állsz a lábadon!
*Csattant fel végül Robert. Már teljesen biztos volt benne, hogy a pók csípése mérgező volt. Mivel nem volt túlzottan otthon a varázsvilág élőlényeiben, ezért hát fogalma sem volt róla, mi is csíphette meg Julest, de azt már bizton állíthatta, hogy elég piszok egy élőlény lehetett.*
- Az a valami még várhat -célzott itt a festményére, melyet lazán otthagyott volna.- Gyere, felkísérlek a gyengélkedőre, mert ahogy elnézlek nem sokáig jutnál egyedül.
*Azzal gyengéden menetirányba állította a lányt, és szorosan mellé állt, hogy ha dől valamerre, akkor gyors elkaphassa. Titkon talán még örült is ennek a szerencsétlen balesetnek...*

A szédülésem minden másodperccel rosszabb lesz, hiába játszom az erős "nagylányt". Az sem segít egy cseppet sem, hogy Robert szemei, meg az egész bohókás megjelenése amúgy is kisebb áramkimardást okoznának nálam... És akkor erre még rátesz egy lapáttal a rossz érzésem, hogy ha most összeesnék, ráadásul a fúriafűztől néhány méterre, elég messze Madam Pomfrey-től, akkor itt kéne hagynia a festményt, amin ki tudja, mióta dolgozik.
Egy pillanatra elgondolkozom a kérdésein, már amennyire ezt az agyamat ellepő köd hagyja.
- Pók... Igen, pók volt. - Meg kell fognom a fejem, hogy összeszedjem a gondolataim. - Nyolc láb, nagy potroh. Pók. Ráadásul nagy. De azt hiszem, ezt már mondtam...
Kezdek kétségbeesni, és a legszörnyűbb, hogy azt hiszem, nem a csípés miatt. Hebegek-habogok és feszélyezve érzem magam. Robert meglepően türelmes, és be kell vallanom, imponál a viselkedése. Nem nevet ki, pedig minden bizonnyal elég ostobán nézhetek ki, a viselkedésemről nem is beszélve. Plusz ahányszor ránézek, a szédülésem újult erővel tör rám. Rásandítok, és halkan kitör belőlem:
- Nem vagy te a rokona annak az ízeltlábúnak véletlenül?
Kérdésem után a józan ész azonnal átveszi az irányítást, és elborzadva jövök rá, mennyire bután viselkedem.
- Csak vicceltem, ne is figyelj rám... Abszolút nem úgy nézel ki, mint egy pók.
Inkább el is hallgatok. Mivel ennél rosszabb már nem lehet, így elindulok a kastély felé, hogy megfogadva Robert tanácsát, orvosi segítséget kérjek. Pár lépésnél nem jutok messzebb. Csak halvány foszlányként ér el hozzám a fiú hangja, inkább azzal vagyok elfoglalva, hogy a kezemben szétáradó zsibbadás ne bénítson le, és egyenesen járjak. Elképzelem magam. Valószínűleg túlreagálom a dolgot, de ramatyul érzem magam, és már fordulnék vissza Robert felé, hogy kellemetlenül a buta dumáim után, de bevalljam neki, hogy igenis szükségem lesz valakire, aki elkísér, és ilyen korán nem sok esélyt látok más támasztékra, de már ott is terem szorosan mellettem. Festék és valami enyhe, fanyar, füstös illat lengi körül, ami kifejezetten nem tesz jót az amúgy is kavargó világnak. Kicsit megnyugodva indulok tovább, de azt hiszem rossz irányba, mert Robert kezei a vállamon teremnek, és gyengéden elfordítanak a jó irányba.
Homlokráncolva nézek fel rá.
- Khm, köszönöm... Tényleg. Sajnálom, hogy miattam félbe kellett szakítanod, amit csináltál... Megvárom, amíg visszamész érte, ha gondolod. Nem jó ötlet csak úgy itt hagyni. - motyogom tétován, és igyekszem elkerülni a tekintetét. Szánalmasan érzem magam, és még a düh is elfog. Morogva beszélek tovább, miközben neki-neki koccanok kísérőmnek, aki mintha hozzám lenne kötözve, hajszálnyira távolodik csak el minden lépésnél. - El tudod hinni, hogy még én akarok bestiákkal foglalkozni, mikor egy kis pókcsípéstől így berezelek?
Fejcsóválva lépegetek tovább, és örömmel konstatálom, hogy minden méter megtétele után kevésbé szédülök. Már fel tudom emelni a fejem, hogy megnézzem magamnak Robertet. Be kell vallanom magamnak, hogy addig sosem vettem szemügyre, sőt, nem is nagyon láttam sehol. Ahogy méregetem, feltűnik a kis mosoly, ami a szája szegletében bujkál, és egész kicsit eszontyolodom.
- Ja, szerintem is nevetséges... Még egyszer bocs, hogy elrontottam a reggeledet.
Ösztönösen elhúzódom, és magamra dühösen botladozom tovább. A kastély bejáratánál majd elküldöm, onnantól már csak eljutok a gyengélkedőig egyedül, nem? - biztatom magam. De elnézve a mellettem masírozó srácot a furcsa gönceiben, a furcsán kellemes kisugárzásával, megnyugtató gesztusaival és hangjával... nem szívesen mondanék le a társaságáról. Ettől pedig még rosszabbul kezdem magam érezni, és kitisztultabb fejjel belegondolva az elmúlt pár percnyi viselkedésembe talán meg sem kell majd kérnem a távozásra, majd megy magától... Valószínűleg szívesen ott hagy majd, nem lehetek túl értelmes társaság, miközben szédelgek, és pókokhoz hasonlítgatom. Ráadásul kivetkőzve önmagamból, még gyerekesen is viselkedtem. Épp ezért úgy döntök, a hátralévő úton megpróbálok normálisan viselkedni. Ami nagy valószínűséggel nehezen fog menni.