A Fúriafűz

Jules

*Jules elmondása szerint pókba tenyerelt, ő pedig nem vitatja inkább tovább a dolgot. Fogalma sincs róla, hogy miféle mérges pók csíphette meg a lányt, de bármilyen fajtájú is legyen, a lényegen nem változtat. Fel kell vinni a kastélyba!
„Nem vagy te a rokona annak az ízeltlábúnak véletlenül?
Megütközve nézett Julesra a kérdés hallatán. Annyira ledöbbentette ez a mondat, hogy hirtelenjében egy szót se tudott kinyögni.*
- Mi…micsoda?
*Makogta meglepetten. Egyáltalán nem tudta palástolni döbbenetét.*
- Örömmel hallom, már azt hittem, hogy van még négy végtagom, amiről nem tudok.
*A mondat második felét maga elé dörmögte, nagy valószínűséggel Jules nem is hallhatta. De hát ki tudja, milyen hatásai vannak ennek az ismeretlen pók mérgének?
Még mielőtt a lány hasra eshetne a fűben, Robert gyors a segítségére siet, menetirányba állítja, aztán elindul vele a nagykapu felé.*
- Áhh, nem hinném, hogy bárkinek is az én festményemre fájna a foga. Vagy ha még is ellopná valaki, akkor az csak dicséret számomra. Ugyanis az azt jelentené, hogy van olyan ember, akinek tetszenek a műveim.
*És itt végleg pontot tett a festménnyel kapcsolatos témájuk végére.
A lány állapota jobban izgatta, mint holmi vászondarab.*
- Hm, érdekelnek az állatok?
*Az állatok szót meglehetősen nehezen ejtette ki. Ő szerinte is, a bestia a helyes megfogalmazása a varázsvilág élőlényeinek. A kérdésre ugyan nem válaszolt, de azért elképzelte magában Julest, mint Hagrid utódját. Az ötlet is, hogy hugrabugos háztársa vakond-bőrből varrott kabátot visel, mosolyt csalt az arcára.*
- Ne haragudj, nem rajtad nevetek, csak eszembe jutott valami.
*A mondat félig hamis volt. Valóban Juleson nevetett, de nem azért, amiért a lány gondolta.
Hagyta, hogy elhúzódjék tőle. Erőszakkal semmiképp sem akarta vezetgetni őt. Elég hülyén vette volna ki magát, ha nem engedi meg, hogy ellépjen mellőle. Azért a biztonság kedvéért továbbra is éberen nézte, mikor kell mozdulnia egy esetleges esésnél.
Szívesen segített volna tovább, de Jules eléggé határozottan tudtára adta, hogy nem szorul rá semmiféle támogatásra. Robert nagyon sajnálta is, mert hát… nehéz bevallani, de még ez a szeleburdi, kicsit gyermeteg viselkedése ellenére is, nagyon tetszett neki a lány.
Kicsit habozott, hátha meggondolja magát a boszi, vagy esetleg bebizonyosodik, hogy valóban a fiú segítségére szorul.*

Séta közben egyre nyugodtabb vagyok. A csípés duzzanata szemmel láthatóan csökken, és ezzel egyidejűleg a duzzogásom is, aminek rettentő módon örülök. Az a kis pók a legrosszabbat hozta ki belőlem...
Már nem imbolygok annyira, és Robert válasza is megnyugtat úgy, ahogy. Nem tűnik hazudozó fajtának, úgyhogy elhiszem neki, hogy nem rajtam mulat. Habár azt is megérteném, és elnézném neki. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy elég sok mindent elnéznék neki... Aztán a gondolat miatt pirulva észrevétlenül megrázom magam, és inkább visszalépek a fiú mellé, aki figyeli a lépteimet, és nem is én lennék, ha nem botlanék meg egy kicsit. Elvörösödve kapaszkodom meg a karjában, aztán mintha égetne, el is kapom onnan a kezem. De nem lépek távolabb.
- Upsz, ne haragudj... Azt hiszem, mégiscsak szédülök még egy cseppet - ami nem teljesen igaz, mivel már majdnem teljesen elmúlt, de a figyelmessége mosolyt csal az arcomra, és mivel a rosszullétem is továbbáll, ezért a mosolyom őszintére sikerül.
- Óó, igen, nagyon szeretem az állatokat. Mugli születésű vagyok, úgyhogy ezek a varázslatos lények még inkább érdekelnek. Csak az a gondom, hogy nem vagyok elég kemény, azt hiszem, hogy velük foglalkozzak - mutatom neki bizonyítékképpen a tenyeremet, ahol a marás ugyan már nem olyan nagy, de ugyanolyan piros, és még zsibbad is. Persze ezt a világért sem vallanám be neki... Higgye csak inkább, hogy jobban vagyok, mint hogy hisztis kis libának tartson. Persze lehet, hogy már mindegy is, de inkább mentem a helyzetet, mint hogy veszni hagyjam. Békés őszintesége engem is megnyugtat, és amolyan "lesz ami lesz" hangulatot ad nekem, ami már inkább emlékeztet önmagamra.
Csendben menetelünk, és a csend zavarni kezd, ezért igyekszem barátságos hangot megütni, de nem tolakodni.
- És mit festettél, ha szabad tudni? És hogyhogy ilyen korán kinn voltál?
Egy rakás kérdésem lenne még, de nem merek ajtóstul rontani a házba. Robert nyugis srácnak tűnik, én szeretek ismerkedni, szóval tapasztalatból tudom, hogy az ilyen emberek nem igazán szeretik, ha szétnyaggatják őket. Robertet pedig végképp nem akarnám elűzni, vagy zavarbaejtő helyzetbe hozni...

Jules

*Lopva Julesra pillant. Eszébe jut, hogy eleddig még sosem szentelt nagyobb figyelmet a lánynak. Párszor összefutott vele a kastélyban, néha látta őt a klubhelyiségben, vagy a nagyteremben, de ennyi.  Most azonban, hogy beszélt is vele (ha nem is olyan sokat), már véleményt is alkotott.
Tetszik neki a lány. Az őszinteség, és a természetesség csak úgy árad belőle. Nem tudhatja biztosra, de eddig úgy vette le, hogy nem az a tipikus plázacica-típus.
Reflex-szerűen elkapja Jules kezét és rámosolyog a boszira.*
- Jó erős mérge lehetett annak a póknak.
*Morfondírozik tovább a rejtélyes nyolclábún. Figyelmesen hallgatja ugyan Jules mondatait, azonban egy részre kimondottan nagy figyelmet szentel: „mugli születésű vagyok”.
Megszemléli ismét a boszi tenyerét. Az vörös és duzzadt továbbra is, de már cseppet sem annyira, mint volt. Robert álláspontja akkor sem változott.*
- Szebb a heg, de azért nézessük meg. Ki tudja mit fecskendezett beléd az az ízeltlábú.
*Elhaladnak egy nagyobb szikla mellett, és közben emelkedni kezd az útjuk. A Fúriafűz már messze mögöttük van. A Nap is kezdi már áttörni a felhők alkotta falat, és a kezdeti narancssárgás árnyalat már inkább arannyá változik. Hamarosan a hajnalból reggel lesz…
Újból Julesra sandít, csak hogy ellenőrizze, még mindig mellette halad-e. Nagyon úgy tűnik, hogy a szédülés alábbhagyott, de Robertnek nincs kedve ezt közölni a lánnyal, nehogy a végén kettéváljanak útjaik. Most minden, olyan jó…*
- Azt az öreg fúriafűzt festettem. Tudod, valamikor régen, talán két éve, már nem is emlékszem… Szóval, készítettem egy rajzot róla. Aztán valamelyik nap belenyúltam a ládámba és kezembe akadt. Úgy döntöttem, hogy a hajnal lenne a legmegfelelőbb az árnyalatok kialakításához…
*Belegondolt, vajon hány elfeledett rajza heverhet még ládája legalján? Vagy ha nem is rajz, akkor kotta, vagy egyszerű papír fecnik, varázslatokról, vagy valami bájital receptjéről. Nagyjából ilyesmik lehetnek iskolai ládája fenekén.*
- Az addig oké, hogy én miért voltam kint ilyen korán, de te neked mi okod lehetett rá? Úgy tudom, hogy szombatonként aludni szokás.
*Bizonyára nagyot is fog nézni Madam Pomfrey, amikor majd bekopognak hozzá. Az is lehet, hogy ők ébresztik majd fel a javasasszonyt, és ettől a gondolattól Robertnek kicsit bűntudata támadt. Úgy hajnali hat óra lehetett, ami nem éppen egy beszélgetős időpont egy iskolában.
Az alvás gondolatától is ásítania kell. Szabad kezével megvakargatja álmos szemeit, csak hogy kicsit kirázza belőlük a fáradságot. Na persze, Jules akciója után az ember elvárná, hogy éber legyen… Ha másért nem is, hát a lány miatt.*

Hallva Robert válaszát, feljebb szalad a szemöldököm. Érdekes választás a fúriafűzt megörökíteni az utókornak, de végül is biztos szép látvány ilyenkor... Ő jobban tudja, én nem vagyok megáldva semmiféle képzőművészeti vénával. Ha rajzolnék, maximum valami felismerhetetlen firkálmány születne, amire rásütnék, hogy absztrakt próbálkozás, és inkább kidobnák a fenébe. Őszintén szólva azonban szívesen megnézném az ő alkotását, már csak azért is, mert még sosem láttam a fúriafűzről bárminemű képet, a legtöbben inkább elkerülik. Szavaira bólogatok, hogy lássa figyelek, néha rá is pillantok érdeklődőn, mosolyogva. Nem gondoltam volna, hogy így megered a nyelve, ezek szerint nagyon szerethet festeni.
Határozottan jobban vagyok, az emelkedő meg sem kottyan, ennek ellenére nem igazán mutatom jelét, hogy képes vagyok a teljesen önálló mozgásra. Menetelek csendben, hallgatom a válaszát, igyekszem lassan menni, ami nem is megy nehezen, mivel a korán kelés nem szokásom...
Mondandója végén feltesz egy jogos kérdést, amire a választ úgy kéne megfogalmaznom, hogy ne rontsak a helyzetemen.
- Felébredtem, láttam, hogy kel a nap és senki sincs kinn, mindenki alszik. Gondoltam nem árt egy kis egyedüllét ilyen gyönyörű időben, úgyhogy kisurrantam kicsit. Szeretek kinn lenni, és néha rám tör ez a... "fenébe az emberekkel, szabadság kell" dolog - vonom meg a vállam. - De a kis piszok - célzok a pókra - elrontotta a reggelemet. Még jó, hogy te itt voltál, hogy feldobd! - mosolygok rá, aztán hirtelen felszisszenek magamban, mivel kábé az jöhetett le a mondandómból, hogy az egyedüllétnek jobban örülnék. Na, ez pedig az adott helyzetben egyáltalán nem így van. - Úgyhogy most örülök, hogy nem kell egyedül megküzdenem a borzalmas méreggel... - grimaszolok, játékosan eltúlozva a helyzet komolyságát, barátságosan megbökve Robertet.
Dörzsölni kezdi a szemeit. Így már értem, hogy miért érdeklődött viszont. Álmos. Meg tudom érteni, ahogy múlik az adrenalin belőlem, úgy az én szemeim is kezdenek kicsit fáradni, de elhatároztam, hogy most jobban megismerem Robertet. Mégiscsak szomorú, hogy hét, azaz esetemben hat éve egy iskolába, mi több, egy házba járunk, és még csak nem is beszéltünk különösebben... Habár, ha belegondolok, annyira nem is csoda: ő csendesebb művészlélek, én meg egy... valljuk be, egy izgága kis szerencsétlenség vagyok. Nem sűrűn akadhatott közös dolgunk. Most is az a gond, hogy nem tudom, hogy kezdjek bele az ismerkedésbe, így mivel nincs viszonyítási alapom, kénytelen leszek a saját módszereimet alkalmazni. Bele is kezdek. Lehet, hogy a pók mérge, vagy csak a kialvatlanságom teszi, de közvetlenül kezdek beszélgetni, arról ami épp eszembe jut.
- És te minek készülsz? Hivatalosan is a művészetnek fogsz élni?
Kissé felületes téma, de megteszi kezdő lépésnek... Amíg felérünk a gyengélkedőbe, az még eltart egy darabig, aztán remélem nem hagy ott egyedül a vélhetően morcos javasasszonnyal. Addig még lesz idő kibontakozni.

Jules

Robertnek is feltűnt, hogy a kezdeti rosszullét, már a múlté, ráadásul már nincs is szükség mankót játszani, mindazonáltal képtelen ellépni Jules mellől. Legalább azt a távot had élvezze ki, amíg beérnek a kastélyba.
Jules kellemes illata szinte megbolondította, és körülbelül annyira beleszédült a pillanatba, mint a lány a pók mérgébe. Rámosolygott, majd felsegítette őt az emelkedő egy csúszós részén.*
- Ismerős érzés.
*Jó dolog különvonulni az emberektől néha-néha. Ezért is jó a festészet, ahol csak egy vászon van és a festő. Na meg persze a csodálatos természet, Robert esetében egy fúriafűz. Apropó, miért is fúriafűz? A válasz egyszerű: a folyosókat járva egyszer sem találkozott még fúriafűzt mintázó festménnyel, holott a kastélyból kitekintve, ott lengeti hatalmas ágait, vészjóslóan susogó hanggal kísérve.*
- Hát, remélem valóban sikerül feldobnom.
*A bökdösésre egy vigyorral felelt.
Zavarni kezdte az őt körüllengő mentolos cigaretta szaga. Jules bizonyára nem szívleli a dohányfüstöt. Hirtelenjében még el is szégyellte magát a függősége miatt.*
- Hogy… én?
*Váratlanul érte a nekiszegezett, mert éppen a füstszagból próbálta kiszűrni parfümje egyéb is gyenge illatát.*
- Öhm, nem… nem. Ez csak egy, hobbi.
*Mondta, ügyesen elhallgatva a valóságot, ami a pénz volt. Mindent a pénz irányít, még a varázsló világban is. Robert ugyanis egy biztos állásra, egy jól fizető munkahelyről álmodott. Olyanról, aminek keresetéből el lehet tartani egy családot is. A festészet nem ilyen…*
- Aurornak készülök.
*Mondja végül a meglepő információt. Valóban, Robert Wayne a Minisztérium szolgálatában kíván dolgozni, mégpedig a sötét varázslók ellen.*
- Egész jó vagyok SVK-ból,  Bájitaltanból meg Átváltoztatástanból, úgyhogy gondoltam, miért is ne lehetne megpróbálni?
*Az ösztönös bizonyítási vágyról nem is beszélt.*
- Felkísérlek a Gyengélkedőig azért.
*Közben megérkeztek a kastély nagykapujához, amit Robert készségesen kitárt Jules előtt. A kastély folyosói kihaltak voltak, hajnal hétkor nem is várna mást az ember.*

/Folytatás a Gyengélkedőn?/