A Fúriafűz

^×_×^×    Anette    ^×_×^×

Felejthető kacajjal ráhagyom a kis pulykára a dolgot, nem zavar, ha kikapja a kezemből a cetlit, és sértődöttséget színlelve eltünteti a szemem elől. Azért jól esik a szurkálódás, valljuk be, és élvezet nézni, hogyan reagál a legkisebb mozdulatomra is a másik. Nem tudom, hogy ez a hangulatingadozás még a normális kategóriába sorolható-e, mindenesetre Anette olyan szélsebesen képes az eltorzított, szinte már félelmetes arcát ellazítani, és egy felettébb könnyed, csinos kifejezést felölteni, hogy az meglepő. Szóhoz sem jutok, amikor hirtelen minden mérgét félreteszi, és úgy áll előttem, mint egy földre szállt kisangyal. Szerintem ezt direkt csinálja. Ahogy az alakját holmi dicsfényként öleli körül a háta mögött lenyugvó nap, és ettől a haja nem is szőkésnek, inkább meleg aranyszínűnek tűnik.. igen, most talán még inkább meglepődök, mint az előbb.
Aztán a varázslatot egy csapásra kettészakítja az éles hangú kiáltása, én meg majd’ hanyatt vágódom, amikor a nyakamba csümpeszkedik. Még jó, hogy pehelykönnyű versenyzőnkkel kezdtem ki, különben most akkorát zuhannánk így, összekapaszkodva, mint a nagykabát, ahogy a muglik mondják. Ám sikerül megvetnem a lábam még a baleset előtt, s pár másodperc múlva már Anette-ben is lecsillapodik a kitörő lelkesedés.

- Kezdem kapizsgálni, miért adják a srácok a fejüket a korrepetálásra – sandán vigyorgok a lányra, és már csak az tenné kerekebbé a képet, ha még a nyelvemet is kiölteném rá. De ez az apróság inkább maradjon meg olyan.. otthoni szokásnak. Nem hiszem, hogy a férfiasságomat támogatná a megmozdulás. Férfiasság, ohó, miket össze nem hordok, komolyan.
- Najó, lássuk, mihez kéne elég okosnak lennünk – motyogom magam elé, és várakozó, kissé türelmetlen tekintetemmel végigkövetem, ahogy Anette akkurátusan belemártogatja a tintatartóba a pennáját, vigyázva, nehogy még néhány kóbor cseppet ejtsen az amúgy is megviselt pergamenre. A hosszú sastoll meglendül, és hamarosan a macskakaparáshoz hasonló cím is megjelenik a lap tetején; A holdkő és a farkasölőfű. Remek, így már azt is tudom, hogy melyik témában fogok totálisan lebőgni. Mert azt egy szóval sem említettem, hogy olyan nagy mestere lennék a Bájitaltannak. Na azért.. nem kell félteni engem, de szánt szándékkal nem korrepetáltam eddig senkit pont ebből a tárgyból.

- Neeem? – dobom vissza a kérdést tettetett értetlenséggel. – Nahát, ki hitte volna. Pedig azt hittem, csak szórakozásból kérsz meg rá, hogy írjam meg helyetted a dolgozatot.
Remélem, a mézédes mosolyom elveszi a mondat élét, amit egyébként sem bántásnak szántam. Nem is tudom, egyszerűen csak kimoccan a számból ez a sok, tömény jóindulat. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy az Anette-tel való kapcsolatomat a továbbiakban vagy a másik püfölése, vagy az egymás heccelése teszi majd ki. Sebaj, én azért élvezem.
- Najó, akkor most komolyan – elveszem előle a lapot, és kiterítem magam elé a fűre. Húha, mintha így most sokkal többet tudnék. Olyan régen volt már az a tavalyi óra, amikor még Pitonnal ezeket a dolgokat vettük. Jobban mondva nem is vettük, csupán a mélyen tisztelt tanár úr kegyesen intett felénk, jelezvén, hogy a lecke fel van adva. Tanuljuk meg. Na bumm. Már arra sem emlékszem, hogy végül is megtanultam-e vagy sem.
- Nincs nálad egészen véletlenül a tankönyved is? Mert azzal azért többre mennénk – töprengőn összébb vonom a szemöldökömet, mintha tényleg kutatnék valahol az agyam mélyén némi információ után. Talán mégsem olyan veszett ügy, mint.. mint valójában.

- Hmm. Azt tudom, hogy a farkasölőfű ugyanaz, mint a sisakvirág, és a farkasölő gyökér. Baromi mérgező, ne kóstold meg. Ööö… A holdkő meg valami olyasmire jó, hogy segíti a hatodik érzék kialakulását, meg erős hatással van az érzékeny emberekre. Persze az is sokat számít, hogy a Hold melyik fázisában használják. Használják… de hogy mire? – eltűnődve figyelem, ahogy a Fúriafűz immár nyugodtan legyezgeti magát az öles ágaival, és egyáltalán nem érdekli, hogy mire jó a holdkő.
- Ha ennek utánanézünk a könyvben, akkor csak a tulajdonságokkal megtölthetünk vagy húsz centit a pergamenen. Hozzávehetünk valami rizsát mondjuk olyasmi alcímmel, hogy blablabla, az ókorban és a középkorban ezt meg azt csinálták, és az ősi források így meg úgy, blablabla. Így lesz fél méterünk, és mondjuk még hozzácsapunk egy bájitalt, amihez mindkét anyag kell, és akkor már legalább egy méteres lesz a dolgozat. Na mit szólsz? – büszkén pillantok a lányra, mintha valami dicséretfélét várnék a nagyszerű ötletemért. És valóban, az oroszlánrészén már túl vagyunk. Ha van egy használható terved, akkor a többi már menni fog.

- = :: Sean Blaine a mardis :: = -    

Egyszerűen muszáj volt látnom. Annyit sustorogtak róla az iskolában, ráadásul Ryan is olyan sokszor megemlítette, hogy nem lenne tanácsos a közelébe mennem, mert biztos arra vetemednék, hogy hintázzak rajta. Nem ismerem a házirendet, s azt sem tudom, szabadna e most itt lennem de… lényegtelen is, mert én itt vagyok. Nem holmi hologram, vagy képzelet szüleménye. Szórakozottan dobolva a bőrfedeles könyv borítóján, mely egyébként könyvtári darab volt, pillantottam körbe, majd egy apró sóhajjal nyugtázva, hogy igen, még mindig egyedül vagyok, ültem ott tovább a füvön törökülésben.

Abban viszont biztos voltam, hogy könyvtári könyvet nem tanácsos kihozni, erről Yv nagyon is felvilágosított, mikor ezt a kezembe nyomta. Volt olyan kedves és közölte velem, hogy az SVK tudásom igen csak szerény, ezért jobb ha már most elkezdek ismételni, mert már csak mitutménmennyi nap van a vizsgákig. Már mint a RAVASZ vizsgákig. Meg sem mertem említeni, hogy az idei anyag sem ragadt meg túlzottan a fejemben.

A nap még koránt sem bújt el a magas hegyek és tornyok mögött, mégsem mondhattam azt, hogy verőfényes időnk lett volna. Itt ücsörögtem már vagy jó egy órája, ha nem több. Ebben a pillanatban húztam fel a zebracsíkos pulcsimon a cipzárt, s kapucniját hajtottam föl. Bár még így is két oldalt a hosszú ezüstös tincsek könnyedén utat találtak maguknak, jó magam is rásegítve pár jól irányzott simítással.

Utáltam tanulni… szerintem ez volt az emberiség legnagyobb hibája, hogy ezt kitalálta, ám ezzel szemben ott volt az, hogy utáltam buta is lenni. Mert sokkal jobb, ha valakire az eszes jelzőt mondják, mint sem az agyalágyultat. Pont, mint egynémely iskolatársamra. Bár Yvet úgy sem lehet lekörözni, hiszen ő a koronázatlan királynő, meg az a Griffendéles csaj, valami Harmónia vagy Hermónie, vagy kicsoda. Hiába ismerte őt mindenki, sőt DS főfejes is volt de… nekem egyszerűen nem ment a fejembe. Amúgy is eléggé pocsék névmemóriám volt mindig is. Megfogva jobbommal egy nagyobb kavicsot, emelkedtem meg kissé, vagyis egyenesedtem ki, s nem gubbasztottam holmi banya módjára tovább, minek hatására roppant egyet a hátam, s emelve karom, egy jól irányzott dobással céloztam meg a fúriafüzet, hogy életre keltsem. Kellő távolságba voltam, így nyugodt szívvel szemlélhettem, miként kalimpál, és csápol össze-vissza azokkal az ágakkal. A jobb kezemen még mindig ott virított a fásli, mellyel a legutóbbi, falba öklözési akcióm eredménye volt DE Yvnek sikerült elcipelnie a Gyengélkedőre, és az a nőci, valami Pommes, rendbe is tette eccpecc. A fásli talán megszokásból maradt rajta még nem tudom. Pár nap múlva úgy is megválok tőle, amikor már feketéllik a kosztól.

Apró, ám de annál elégedettebb mosoly ült ki arcomra, ahogy hátradőlve, megtámaszkodva a tenyereimmel a földön gyönyörködtem a látványban, s közben nyújtottam ki a lábaim, melyeken most is ott virított a citromsárga tornacsuka. Ha lenne bennem művészi hajlam a festésre… biztos megörökíteném. A címe pedig a „Az idegbeteg fa” lenne. Höhöhö, hát ez a viccem is szánalmasan sz@r volt. Nem baj Yolanda, lesz ez még így se…

[.-= A Vélák Vélájának =-.]

.-= A Vélák Vélájának =-.


Halk nesz.
A szellő susogása.
Andalító.
Mint ahogyan az jól megszokott volt már a négy évem, és pár hónap ittlétem alatt, minden egyes átkozott nap végén, természetesen most is kiszabadultam a világ szeme elől, hogy ne kelljen felvágni mások ereit önnön hülyeségeik miatt. Tudok én kedves is lenni, ha akarok, itt van rá az élő példa. Inkább „kimenekülök” a szabadba, és magányosan tengetem a takarodó előtti óráimat, mintsem begyalázom az összes agyament diákot. Ez ugyebár kapóra jön, mert idekint sokkal nyugalmasabban tudok tanulni, mint odabent. Még a szobám sem nyújt elegendő védelmet a sok szaros elől…a folyosóról beszűrődő hangok igencsak idegesítően tudnak hatni, pedig kivarrtam az ajtómra, hogy „Kuss!”. Addig ugrálnak, amíg egy szép napon elszáll az agyam, és az iskolát át lehet majd keresztelni hullaházra. Mert lépten-nyomon abba fog ütközni az ember, amerre jártam.
Apró fintor.
Megemelem a tekintetem.
Csak egy pillanatra.

Annak ellenére, hogy a diáktársaim egy beteg állatnak tartanak, tudom értékelni a természet szépségeit. Sokkal jobban, mint a sok slendrián disznót egybevéve a falak között. A legtöbbjüknek kitépném a nyelvét, aztán levinném a konyhára a rühes manóknak, hogy főzzenek az alapanyagból valami jó kis szíverősítő levest a professzoruraknak. Persze a lakoma után menne nekik a levél, hogy mit is zabáltak fel olyan kéjesen.

A mai napra a Fúriafűzt ütemeztem be, oda egyetlen kis surmó sem szokta kitolni a bárgyú arcát. Elvégre tiltott, másrészt, mindenki be van szarva attól a rühes fától. Te jóságos Merlin, egy fától félnek az emberek, ez egyre vadabb, és hihetetlenebb. Napról napra kezdem egyre jobban úgy érezni, mindenki paradoxon ebben a világban, és csak én vagyok normális.
Egy kapucnis valaki.
A fűz előtt üldögél.
Talán mereng.
Az utóbbi időben egyre többször fogtam ki embereket olyan helyeken, ahol semmi keresnivalójuk nem lett volna az égadta világon. Itt lesz az ideje újra lecsapnom valakire, hogy megtanulja a diákság, amerre járok, arra üresedés kell, hogy legyen. Minthogy távol volt még az illető, és háttal, nem tudtam megállapítani ki is lehet. Az biztos, hogy lányról van szó…ha nem, akkor megvan az első olyan áldozat is, aki más medrekben evez.
Lassú léptek.
A fű halk neszezése.
Lassú léptek.
Nem kapkodom el, bár, ahogyan egyre közelebb érek, világosodik meg bennem a gondolat, hogy valami igen elfajzott teremtményt takargathatnak a göncök. Egyrészt, a színválaszték pocsék…nem, ez nem megfelelő szó…undorító. Az anyagról csak saccolni tudom, hogy valami olcsó bálás cucc, márkátlan gagyi szar. Piton lenne álcában?

Közel jártam.
Zsebre tett kezek.
Tudom, hogy meghallotta az érkeztem, de különösebben nem zavartattam magam emiatt. Főleg attól a pillanattól kezdve nem, hogy a kapucnija mellett kiszúrtam a tincseket. Azonnal a kisudvaros jelenetsor ugrott elő, ami pár napja történt. Ugyebár belőlük kettő van, és gyaníthatóan az öltözködési szokásaikból jelenleg a másikba botlottam. Sok lesz ez nekem egy hétre kérem…két plázanő, és a szőke gondjaik. Viszont, egyszerűen nem lehetett elkerülni, hogy ne szólítsam meg, annyira adta magát a helyzet, és a körülmények.
Megálltam mellette.
Nem néztem rá.

Pár másodpercen keresztül a Fúriafűzt nézegettem, most valahogy zaklatottabbnak tűnt, mint amilyen hetekkel ezelőtt volt. De le van szarva, csak egy korosodó fa...más se kellene neki, mint egy tucat manó...fűrészekkel.
Oldalra pillantottam.
A sárga csuka
Újra a hatalmas fűz.
Magam sem hittem el, hogy valakinek ennyire ne legyen ízlése, de vannak emberek, akik nem igazán tudják, mit is jelent öltözködni. A tankönyv a kezében már csak hab volt a tortán.
- Virágszálam!
Kedves megszólítás első hallásra, hogy jó benyomást keltsek a Szőkeség szemeiben.
- Nem a Sötét Varázslatok Kivédése középfokon című könyvet kellene forgatnod, hanem valami évszakhoz illő divatlapot!
Most csattant az ostor, megint elkúrtam a dolgot. Hallgathatom majd az idióta picsogását…de ha egyszer adja magát a dolog, hogyan lehetne kihagyni?

- = :: A mardisok gyöngyének :: = -    

Egyébként nem tudom, miért hiszi mindenki azt, hogy én ilyen magas fokon vagyok közveszélyes. Hiszen olyat állítani, hogy én ezen a valamin hintázzak, eléggé túlzás. Egyébként se mennék ennél közelebb, elvégre azok az ágak igen csak vastagnak és veszélyesnek tűnnek. Oda csap nekem egyet, s akkor annyi. Még az a Magam Pommes de tudna összekaparni a földről.

Léptek ütik meg a fülem, de nem pillantok fel azonnal, hiszen épp azzal vagyok elfoglalva, hogy a farmerom zsebéből egy csomag Meggyes Hubba Bubbát halásszak ki. Egészen addig nem is pillantok fel, még annak ellenére sem, hogy a neszek egyre csak erősödnek. De amikor már két pár láb állt meg, közvetlen mellettem, nem bírtam tovább, s felpillantva, vontam össze kissé a szemöldököm, ahogyan a kapucni pereme alól pislogtam ki. Őszintén szólva… fogalmam sem volt ki az. Mintha a Mardekárosok asztalánál láttam volna fel-feltűnni. Még az évfolyamtársaim nevét sem tudom, maximum a házát. Bár ha órán vagyunk ez nem nehéz, hiszen elég csak a talárjukra pislantanom, na de ne várja tőlem senki, hogy mindenkit betéve tudjak, s ismerjek. Épp elég az, ha ők tudják ki vagyok nem?

Mert hát ez egyértelmű.

Hogy tudják ki vagyok én. Amióta csak megjelentem, külön téma a Delacour ikerpár, és hogy mennyire mások vagyunk. De hát ez törvényszerű nem? Mindegy is. Ők nem ismerik úgy a nővérem, ahogy én, az emberibb oldalát, mely pont olyan szeretnivaló. Hajj… na de ki is ez a fickó? Nem azért a két knútért, de én úgy viszonyulok az emberekhez, ahogyan ők hozzám. Ha valaki normálisan szól, akár mennyire is nem szimpi első látásra, és is teljesen normális vagyok vele, de ha valaki már az első szavaival szurkálódik… hát kérem szépen ne várja tőlem, hogy moderáljam magam. Már a megszólításkor megrándul a szám, ahogyan elhúzom, s vágok be egy kissé lenéző fejet. Végül nem válaszolva még mindig, bontottam ki a rágót, mert az jobban érdekelt, s nyomtam be egyből kettőt a számba, majd kezdtem el erőteljesen rágni.

Nem kínáltam meg, miért tettem volna? Aki itt virágszálazik nekem… szöh.
- Várj, most megpróbálom értelmezni a célozgatásod. – Feleltem, ahogyan keresztbe tettem lábaim, egyik bokám a másikra, s rágtam párat a rágón, élvezve a meggy kesernyés izét. – Most vagy azért ajánlod nekem a divatlapot, mert csak ennyit nézel ki belőlem, vagy mert egyszerűen úgy gondolod, rám férne egy kis utána olvasás. – Elemezgettem a dolgot, s igazából nem értettem magam sem miért. Egyszerűen el kellett volna küldenem melegebb éghajlatra.

- Nagyon kedves vagy, hogy így gondolsz rám. - Vetettem oda pimaszul, s fújtam egy nagy piros rágógömböt, s pukkasztottam ki, s ezt újra és újra, mint egyik kedvenc elfoglaltságom.  - De talán jobb lenne ha a saját magad dolgával foglalkoznál. - 

[.-= Bubbás Vélás...szerintem =-.]

.-= Bubbás Vélás...szerintem =-.


Nesz.
Nem nézek le.
A Fúriafűzt bámulom.
A két, meglehetősen támadó hangvételű megjegyzést követően csendesen álldogáltam mellette, mintha arra vártam volna, hogy megadja a választ. Pedig erről szó sem volt. Azért maradtam ott, hátha veszi a lapot, felpattan, és elhúz valahová nagyon messzire. Az egyenlítő talán meg is felelne a számára, az úgy egy kellemes séta. Vagy, teszem azt, a mélyszántású gondolatokat kedvelő ikertestvéréhez, akinek mellesleg megmentettem az életét. Mondja azt valaki, hogy egy állat vagyok, érzelmek nélkül. Tessék a csodálatos ellenpélda.
Mintha muszáj lenne.
Megszólal.
Várok.

Hallgatom a szinte köpködött szavakat, bár őszintén szólva, a felét is alig értem meg. Egyrészt, tele van a csaj szája valami ragadós szarral, amitől félig sem tud úgy artikulálni, ahogyan kellene. Annyi leesett, hogy elemezgeti a célzásom…csodálatos, azon tényleg van mit elemezni.
Oldalra pillantok.
Lesajnáló tekintet.
Vissza a fűzre.
Igen, határozottan szőke a hölgyemény, akár percekkel ezelőtt. Pedig olybá festett, hogy azóta valamelyest fakult a hajának színberendezése. Lehet csak optikai csalódás az egész…sebaj. Hallgatom az okfejtését, és próbálok nem röhögni, mert meg kell vallanom, azért sikerült felkavarnia bennem a „húdenagyonröhögnék” érzést. Az egyetlen pozitívum, amit eleddig Vele kapcsolatban megtapasztaltam. De úriember vagyok, megvárom, amíg elfogy a szusz, és szóhoz juthatok.

Szúrós megjegyzés.
Roppant érdekes.
Csend.
Azzal számoltam, hogy, ád egy, felkel, és világgá szalad, hogy aztán valahol a mélybe vethesse magát. Esetleg elsírja az első szembeakadó fiúnak a bánatát. Ád kettő, visszavág, és elküld a búbánatos retkes életbe. Ennek fejében a harmadik, titkos megoldást választotta, megköszönte, hogy gondolok Rá. Persze, a végén azért megfenyegetett…meg kell vallanom, teljesen letargiába estem, és szinte remegek. Hörr…Valószínűleg arra gondolhatott, ha nem fejezem be, kimos és kitereget. Szörnyen félelmetes. Nehezebb lesz innen elűzni, mint azt gondoltam volna. Ez pedig rossz hír…egyedül akartam lenni. De, ha így alakult, természetesen nem zárkózom el egy kis „beszélgetéstől”. Elvégre úrias és lovagias vagyok, mint az köztudott.
Csend.
Itt az idő.
Megszólalok.

Igen, befejezte az okfejtést, és minden egyéb arra utaló dolgot, hogy még nyafogni szeretne egy kört. Akkor, gondolom ez most az én köröm…így eleget teszek a válaszadás szomorúságos követelményének. Teljességgel jellegtelen, érzelemmentes hang. Mintha egy monoton valami mammogna a fülébe. Persze nem nézek rá, az azért már sok lenne.
- Igen, a próbálkozásig minden rendben! Gondolom nem egyszerű összerakni ezeket az egyszerű utalásokat!
Az első kör megválaszolva, gondolom ez elég lesz Neki, hogy felfortyanjon.
- A másik dolog! Jól nevelt emberek teli szájjal nem beszélnek!
A tisztaság mellett a másik heppem volt, csendben enni. Mert fröcsögő szájjal nem lehet beszélgetni, az olyan visszataszító. Az utolsó, a saját dolgommal való foglalkozás, hmm.
- Tudod, megrögzötten kedves ember vagyok, és próbálok segíteni azon, aki rászorul.
Azt már nem tettem hozzá, hogy nálad egy teljes generál kellene, talán már egyértelmű a mondatokból. Valószínűsíthetően hatalmas vita fog kerekedni, aminek a végén elsírja magát, és végre magamra maradhatok. A másik, ami sajnos az első reakcióiból adódóan fennáll, hogy marad, és „incselkedéssel” töltjük majd ezt a csodálatos délutánt…vetélytárs, akár a másik…?végre?...

- = :: A kömény mardis : = -

Lesajnáló tekintet és társai… Sajnálom, de én egyiket sem láttam, mert nem vettem fel semmiféle szemkontaktust ezzel a fazonnal, miért is tenném? Attól még, hogy így alulnézetből helyes pofinak tűnik, nem fogok rávetődni, elvégre pasihiányom nincs. Különben is, nem is kedves, sőt, nem az a rosszfiús típus, aki nekem bejön. Már mint tudjátok… a csajoknak mindig a rosszfiús pasik jönnek be, de ő a bunkó rosszfiús, nem az, aki elrabol, és a motorjára pattanva elszáguldunk a naplementébe… de hé, már megint min jár az eszem? Ugyan már… motor, meg naplemente, ébresztő! Még mindig itt vagy ennek a megposhadt, elöregedett kastély falai között, ahol csak úgy pezseg az élet, főleg, hogy nyolckor villanyoltás van… juhéj!

Jó, jó, jó… hiába próbálom magam visszafogni, és arra koncentrálni, hogy hé, ez a hely nem is olyan rossz, és legyek pozitívabb. Beni is azt mondta, hogy legyek az, meg ne ítéljem el már így elsőre a sulit. De azóta azért eltelt jó pár nap, hét mi több hónap… S ebben a negatív érzetben az ilyen surmók mint ez, csak erősítenek? De most komolyan… Ki ez? Meg úgy egyébként kinek képzeli magát? Mi az, hogy pont ő oktat ki engem? Hohhóó, na megállj csak! Úgy is itt, a hónap közepe fele, hogy nem sokára jönnek azok a bizonyos piros napok, ami minden hónapban megkeseríti az életem, meg úgy az összes nő életét, aki még nem klimaxol meg ilyenek… szóval, pont most, amikor egyébként is túl érzékeny, meg túl ingerlékeny vagyok… Köt belém?

-Óh csak nem…? – Sikkantottam egyet, talán túl hirtelen, megjátszva az izgatott kislányt, ahogyan a kezem a mellkasomra tapasztom, és pislogok a másikra. Igazán letehetné azt a keszeg fenekét ide mellém, s akkor talán nem állna ki a nyakam. – Csak nem átérzed a helyzetem? A sok szó, meg a jelentésük! Teljesen megzavarodok, és még a fejem is belesajdul. – Teszem a szívemről a homlokomra a kezem, majd lebiggyesztett rózsaszín ajkakkal rázom meg kissé a fejem, vagy inkább ringatom. Önirónia, ez egyértelmű. Ha azt hiszi, ezzel az erőlködéssel megfog hatni hát… korábban kéne felkelnie. Elvégre 3 bátyóval nőttem föl, hát ha az nem, akkor semmi sem nevelt meg kellő képpen. Újra csak a fára nézek, majd sóhajtok egy hatalmasat.

- Nem egyszerű, persze hogy nem! Hiszen annyira… megerőltető. Ráadásul nem szokásom gondolkozni, minek az? Elvégre csak a divatlapokat szoktam olvasgatni, ahhoz nem kell gondolkozás, nem? Kivéve ha a jövőmre akarok fókuszálni, mert mi van ha ráncos leszek és csúnya? S ha ősz lesz a hajam, akkor meg kell találjam a megfelelő hajfestéket is. Ez mind mind nagyon SOK időt vesz igénybe. – Számolom az ujjaimon a sok marhaságot, ami egyébként dől belőlem, és fecsegek össze-vissza mind ezt azért, hogy… idegesítsem? Már mint nem tudom, vannak akiket irritál ha sokat magyarázok, ráadásul a semmiről, főleg ha azt gúnyosan teszem. Fintorgok egyet, majd inkább fújok még egy rózsaszín gömböt.

- Mi az, hogy jól nevelt? Tudod ez a szó is túl… nehéz nekem. – Feleltem szemöldök ráncolva, s kezdtem el még inkább csámcsogni a rágómon. CSAK AZÉRT IS… mert ha megjegyezte, biztos idegesíti is. – Olyan a jól nevelt ember mint te? Dobostortaszeletem…? – Becéztem én is őt, ha már ő ilyen idétlenséget talált ki, hogy virágszálam…
- Hát ez aztán nagyon nagy erény. Hogy valaki ennyire bőkezű embertársaival, s segíti az elesetteket. Csak nem valami vallási bandában vagy benne? Tudod, akik mindenféle bálványokat ugrálnak körbe, s közben elvetemülten énekelnek, meg rohamot kapnak, amikor megszállja őket a szentlélek, meg meggyógyítják egymást, satöbbi… - Naná, hogy leperegnek rólam a megjegyzései, mi több, inkább viccet csinálok belőle. Elvégre én vagyok Yolanda Delacour, a lökött ikertestvér!

[.-= A kis Színművész palántának =-.]

.-= A kis Színművész palántának =-.


Éles hang.
Sikított.
Unott arc.
Természetesen, ahogyan azt minden ember tenné reflexből, én is oldalra pillantottam, hogy megnézzem, vajon mi baja is van a Szőkeségnek. Adott esetben oldalba rúghassam, mert ugye hideg víz nem állt rendelkezésre, hogy lehűtsem, ha szükséges. „Lányt nem ütünk meg”, nagyapó summás mondata…pfff…legfeljebb rúgom, azt nem tiltja a mondás. Persze a pillantás azért nem olyan hévvel történt, mint azt a sok kan disznó csürhe tenné, hogy azonnal repülve, tripla szaltót dobva hátrafelé, flitterrel spékelve próbáljon „segíteni”, hátha betekerhet a csajnak. Nyálas barmok, le kellene vágni mind, és feltálalni őket reggelire valamelyik puccos étteremben, hogy a maguk fajták zabálják fel őket. Esetleg eladni a testrészeiket valamelyik nagyobb húsboltban. Fogyasztás után legalább azzá válnának, amik…pfeeeh…Tipikusan unott arccal merengek rá, vajon mi is az, ami kifakasztotta a mondataimat követően. Hát, ami következett, az felülmúlta minden várakozásomat. Mert ugye nem elég, hogy ütődött a Tyúk, erre még direkt módon rá is pakol egy lapáttal, nem is kicsivel. Szaros szappanoperát rendez itt nekem, komolyan mondom, még egy ilyen kör, és kómába esek, hogy én is felvegyem a fonalat. Aztán majd biztosan jön az édesanyám harmad unokatestvérének egyetlen fiának barátnője, aki véletlen pont erre jár, holott köze nincs semmihez…ő majd felébreszt a sokkból.
Hallgatom.
Támad.
Figyelek.

Ahogyan előadta magát, nem is értem, miért a Roxfortba jött? Mehetett volna valami elfuserált színjátszótársulatba. Ilyen alakítással simán beférne egy harmadosztályú, soha nem látogatott önképző csapatba, akik minden egyes nap fellépnek, egy sapkát, vagy kalapot dobva az útra, hogy gyűjtsenek némi pénzt piára, meg cigire. Az egészben a legszebb, hogy amikor azt hittem, már befejezi, újra belekezdett. Töredelmesen megvallom, abban a pillanatban nem volt lélekjelenlétem, és affinitásom sem ahhoz, hogy leterrorizáljam. Végre egy ember, aki nem menekül el az egyes testrészeit behúzva. Ez a Bestia a testvérével együtt igen figyelemreméltó…hörrr.

Állok.
Türelem.
Nyugalom.
Ezek kellenek ahhoz, hogy a lány épségben maradjon, és ne csavarodjon fel valami véletlen folytán a fűz valamelyik vaskosabb ágára…teszem azt hurokkal a nyakán, mintha megunta volna az életét. Hallgattam a rengeteg üres locsogást, de közben már a hatalmas fűzt bámultam, jelezvén, rohadt módon teszek a sok hülyeségére. Akkor még szépen fejeztem ki magam…Merlinre.
Csámcsog.
Rágózik.
Várok.

Hihetetlen, egyre jobban kezdem azt érezni, hogy egy emberbőrben bújdokló, állatkertből szökött lény próbál palira venni. De még tűrök, elvégre, csúnya vége lenne, ha eldurvulnék. Cedrah párszor mondta már, hogy azzal nem megyek semmire, ha azonnal harapok…dehogynem…kuss lesz. Az pedig jó. Kihúzom a kezeimet a mélybarna bőrkabát zsebeiből, majd kilépek mellőle, pontosan Vele szemben állok meg. A tenyerem rejt valamit, mert csukva van. Lepillantva fürkészem az arcát…noha nem igazán érdekel az, hogy elálltam a panorámáját…elvégre, sokkal szebb vagyok, mint egy ágas-bogas szar, ami itt terpeszkedik mögöttem.
Sóhaj.
Fejrázás.
Lótuszülés.
Miután helyet foglaltam, a könyökeim a térdemre dobva kulcsoltam össze jobbom ujjaival a bal tenyerem. Egyenes tartással, nem túl közel, de nem is túl távol Tőle, pont úgy, hogy azért kissé zavaró legyen, de ne essen bele a magánszférájába.
- Gratulálok a meglehetősen pocsékra sikeredett alakításhoz!
Most nyílik a bal tenyér, amely azzal a lendülettel szalad meg kicsit előre…egy nyamvadt sarló.
- Erre azért ildomos!
Teszem még hozzá, majd újra összefonom az ujjaim. Nem szólalok meg, így talán nem lesz mire újabb műsort előadnia…és, az emberek túlnyomó része utálja, ha figyelik, de hozzá nem szólnak. Tökéletes.

- = :: Sean a cowboy :: = -  


Túlságosan is csendben van, és nem vág egyből vissza de… miért? Pedig szerintem az alakításom egész jóra sikerült, s adtam sok támadható felületet is, hogy kiélje beteges hajlamait. S beteges hajlam alatt mit értek? Elhagyatott, buta szőke libák csesztetése. Még is minek nevezzem azt amit itt egyből kezdésnél levágott? Na persze, megint az előítéletek… Ideje lenne leszoknom róla. Bár úgy sem fogok. Meg különben is miért tenném, ha egyszer ennyire… érdektelen? Legalább a sikoltásnál, melyet oly gyönyörűen megjátszottam, ide pislantott egyébként meg azt a randa fát bámulja velem együtt.

Csak nem csődöt mondott a véla vonzerőm? A fennnee… Jó bevallom, hozzászoktam a jóhoz, meg a képességem által adott kényelemhez. Hogy sokszor még kedvesnek se kell legyek, még is egyből leterítik a kabátjukat a földre, nehogy belelépjek a tócsába, hanem koszoljam össze a ruhadarabját. De ő egyáltalán nem akarja letenni a kabátját – nem mintha lenne olyan helyzet – sőt, szerintem csak még le se köpne. Ezt az utálatot azért… Mondom én, hogy tuti Mardekáros. Hát lerí’ róla.

Kissé felhúzom a térdeim, s karjaimmal, mivel mást úgy sem kezdek velük, átkulcsolom őket lazán, s úgy biccentem félre kissé a fejem, ahogyan a másikra pislogok fel. Hiszen elém áll.
- Beleállsz a képbe, így hogy élvezzem ezt a csodálatos életképet? – Szólalok meg érdeklődve, de még véletlenül sem idegesen felcsattanva, hiszen örülök, hogy végre leteszi a fenekét a földre, így nem kell a nyakam se kitörjem. Legalább jobban szemügyre vehetem. Nem is vetem véka alá, s még véletlenül sem fogom magam vissza, ahogyan az abnormálisan világoskék lélektükrök végigsiklanak a másik vonásain. Na de álljunk csak meg… a tenyere, ami csukva van, nem igazán ragadja meg a tekintetem. Biztos a naivitásomból kifolyólag. Mert eszembe kéne jusson, hogy nincs e benne valami, mondjuk valami gusztustalan féreg, amit rám akar dobni, vagy csak egy szimpla kő, amivel fejbe akar vágni. Kellően gonosz és gyerekes lenne. Ám nem, még véletlen sem tűnik fel. Csak akkor, amikor megszólal, ezzel megtörve a zavartalan bámészkodásom, vagyis a másik bámulását… valamiért olyan ismerős ez a pasas nekem…

Felveszem a földről ide dobott sarlót, majd elkezdem vizsgálgatni. Most meg kéne sértődjek, hogy így ide vetette a pénzt, sőt, tajtékoznom kell, de… így is önuralomba kerül, hogy a felfelé kunkorodó szájszélek közül ne bukkanjon ki az őszinte nevetés. Igen, ez nekem vicces. Nem tehetek róla!
- Milyen kár, hogy nem nyerte el a tetszésed. – Pillantottam rá, majd mosolyodtam el, miközben elengedve a térdeim, nyúltam az oldalamra csatolt övtáskához, s mélyesztettem bele az aprót, majd húztam elő egy újabb, bontatlan zacskó Meggyes Hubba Bubbát. – Egyébként újra és újra megrökönyödök, mennyire rondák ezek a varázspénzek… Most nem mondod, hogy megint előveszed ezt a magányos western hős figurát, aki nem szól egy szót sem? – Magyarázok, miközben törökülésbe rendezem a lábaim, s kezdem el kibontani a rágószemeket, majd szépen sorba tömködni a számba. Ami pedig a western figurát illeti, tényleg ezt a benyomást kelti bennem, nem is beszélve a bőrdzsekijéről, amiben feszít. S miután vagy hat darab rágóval gazdagabban kezdek el nyammogni a rágómon, ami kellően kitölti a szám, akár csak egy hörcsögét, gyűröm össze a papírgalacsint, ami ugye csak szemét, s eresztem le a karjaim, majd miközben erőteljesen csámcsogok, pillantok rá. Eltelik pár perc, amikor én sem szólalok meg, s mereven nézzük egymást, mire felemelem a karom, s hozzávágom az összegyűrt papírgalacsint, majd vigyorodok el.

- Jógázni jöttél ki ide vagy micsoda? A lelki békét nem egy agresszív fánál kéne keresni izé… egyébként hogy is hívnak? -

[.-= Miss Bubba =-.]

.-= Miss Bubba =-.


A sarló.
Landol.
Előtte.
Továbbra is a tipikusan unott arcomat villantva meredtem magam elé, egy pillanatra sem véve el a tekintetem az Ő szemeinek gigászi tükreiről. Kellően zavaró tényező tud lenni az ilyesmi, de sajnos úgy festett, ez a Szőkeséget teljesen hidegen hagyta. Ezek után bizony megfordult a fejemben, hogy esetleg valóban meglehet benne a kurázsi, és a külső picsogós liba csak a látszat képét kelti. Tény, a legtöbb kanállat megőrül egy ilyen helyes pofikáért…arról nem is beszélve, hogy a ruházat mit is rejthet maga alatt. Hmmm. De sebaj, valahogyan hidegen hagy a tényező, idővel biztosan foglalkoztat majd ez is…most azonban, egyelőre az köt le, hogy még mindig tartja magát, és nem vágta fel a nyamvadt ereit, összespriccelve az elhaló pázsitot a vérével. Úgy fest, a mai napon nagyon meg kell dolgoznom a sikerért, de nem zavar, szeretem a kihívásokat. Elég cinkes, hogy mind a két perszóna ennyire tökös…lehet, hogy férfiak, csak titkolják.
Megszólal.
Sajnálkozik.
Hihetetlen.

Az elmémben dúló halálos nyugalom ebben a pillanatban váltott riadószirénákra, hiszen, mások itt már holtan szokta heverészni, ujjaikkal a nyakláncomon. A másik eshetőség, valahol a Világ szélén járnak, hogy levethessék magukat, eldobva a szaros életüket. Ennek a Tyúknak van bőr az arcán, kíváncsi lennék, ha kikanyarítok belőle egy darabot, milyen vastagon maradna rajta. Cedrah szerint a sósav csodákra képes, egyszer mindenféle szín alatt ki kell majd próbálnom, miképpen is lép reakcióba a szer az emberi bőrrel. Érdekes lehet, nagyon érdekes.

Figyelek.
Nem mozdulok.
Ahogyan magyaráz, továbbra is hűvös, jellegtelen ábrázattal bámulom, egyszerűen nem lehet nem észrevenni, hogy az Ő szemei is legalább annyira lélekbemarón kékek, mint az enyémek. Bár, meg kell vallanom, azért az én szemeim szebbek az övénél, de talán a dobogó legalsó fokán még elmennek egy röhejes bronzéremmel. Az ikertestvére szemei mellett jól mutatnának az éjjeliszekrényemen, az már biztos. Lehet valóban neki kellene állnom kivájni őket…de abban nincs élvezet. Szóval, az jobb lenne, ha összeugranának, és kikaparnák egymásét. Igen, abban legalább lenne ráció, és jól is mutatna az egész. Nézni persze csak én…esetlegesen az, aki megfelelő összeggel járult hozzá a rendezési költségekhez. A sár, és a kosztüm drága alapanyag, meg kell mozdítani a pálcát, vagy a bicskát, hogy az alsósok beszerezzék.
Hallgatom.
Várok.

Miért mosolyog? Ráadásként még az aprómat is elteszi, ez már maga a pofátlanság…de türelmes maradok, elvégre, nincs győzelem, ha az ember ideges. Akkor elkezd kapkodni, az pedig nem a stílusom…megvárom, amíg befejezi a mondókáját, aztán majd reagálok.
Várok.
Na igen, a rágó! Tetézi az arcátlanságot némi gusztustalansággal is, mert az ugyebár menő itt az iskola falai között. Szakadna rá az égbolt azokra, akik ebben a tévhitben élnek.
Felpillantok egy pillanatra.
Nem szakad, pedig lehet jobban jártam volna, és Ő is. Főleg azok után, hogy hozzám vágta a szaros papírgalacsint. Annyira szerettem volna a stílusommal felelni, visszadobni egy késsel, pont a szemei közé…de még mindig nem ölhetek, mert kicsapnak. Tény, leszarom, de akkor is…David bá azt mondta, büszke lenne, ha végigcsinálnám. Kizárólag érte.
Végigmérem a galacsint.
Visszabiggyesztem szemeim a lányra.
- Akkor az elején!
Hatásszünet, mert azért azt én is szeretem.
- Ennyi rágót beletömni az…
Némi gondolkodás, olyan színpadiasan, hogy átérezze.
-…„arcodba” nem éppen gusztusos! Talán épp ez az oka annak, hogy a férfinek mondott egyedek nem figyelnek fel rád. No, nem mintha itt, az iskola falain belül olyan sokan szaladgálnának a képviselőikből!
Lassan előrenyújtva a kezem emeltem meg a rágó összegyűrt papírját, majd mutattam felé egy pillanatra…aztán a zsebembe csúsztattam.
- Ad kettő! A koszfészkeket nem szívleli senki, össze kellene szedned Magad!
Komoly vonásokkal magyaráztam, elvégre, ami a szívemen, a számon. Cedrah mondta már, hogy nem a legjobb adu, de nincs mese, hazudni nem fogok.
- És végül, de közel sem utolsósorban egy kérdés. Miért vagy kíváncsi a nevemre, ha én sem vagyok kíváncsi a Tiédre?
Igen, szörnyű lehet számára a tudat, hogy van egy ember idebent a falak között, aki nem tudja, hogy is hívják.

Hogy ebből a fazonból semmiféle érzelmi reakciót nem lehet kiváltani, az valami elképesztő. Ha nem is bambán, de hasonló módon mered az emberre, s mintha átkozni akarná, vagy a fene se tudja. Egyszerűen nem mond semmit, s bár ezzel gond nincs, mert szeretem a hangom hallani, de igen. Kezd ez az áldatlan állapot zavarni. Nem mintha zavarna az, hogy unalmasnak tartja amiről beszélek, legalábbis ezt az unott arckifejezéséről gondolom. Ám egy pillanatra komolyan megfordul a fejemben, hogy félnem kellene tőle. Mint valami pszichopata, aki csendben vár, s egyszer csak kirobban BUUMM! Na jó, ez csak túlzás, s ugyan miért lenne valaki 15 évesen elmebomlott? Biztos ilyen magában dühöngő természet, mert bizony a nyakamat rá, hogy irritálja, amit csinálok. Nagyon helyes. Mindneki azt kapja, ami jár neki.

Dobpergés, s fanfárok? igen IGEN! Végre megszólalt, én pedig érdeklődve lesem minden szavát. Ez a bevezetőmondat, s az utána következő hatásszünet igen csak sokat sejtető. A végén még átmegy tanár bácsiba, s kioktat engem. Félelmetes, mennyire beletrafálok a dologba?
- Akarod mondani, ?pofámba?. ? Vágtam közbe, mert hát miért ne. Épp a neveletlen, tuskó szőke liba szerepében próbálok tökéletesen megfelelni. Megrebbentem neki fekete hosszú pilláim, ahogyan pimasz mosollyal pislogok vissza rá. Igazából ez nekem annyira vicces? Ez a választékos beszéd, s ahogyan előadja magát. Műég is mit hisz, hogy ő a kiskakas a dombon? ? De mint azt te is jól tudod, csak a lónak van pofája. Milyen okos vagy, hogy ez így átfutott az agyadon. ?
Tettetett ámulat, s dicsőítés, mely amilyen megjátszott, olyannyira őszintétlen. Igen, tlaán a papírgalacsin volt az, ami kibillentette a szerepéből, mert nem bírta megállni, hogy szóvá ne tegye. Ha ezt tudom, hamarabb is szemetelek a szeme láttára.

- Óóóó, nem is tudtam, hogy te titokban leskelődsz utánam! Elvégre csak ez lehet az egyetlen magyarázat arra, hogy ennyire jól ismered a magánéletem, s számon tartod, kik futosnak utánam. Akár csak egy titkos rajongó, ez annyira édes. De tudod, amíg az oviban a kisfiúk meghúzták a lányok haját, s ez volt a tetszés jele, ilyen idős korban azért illenék szépen beszélned a kiszemelteddel. ?
Hát ez meg hogy jön ide? Tök mindegy, a lényeg, hogy a gunyoros kioktató hangnememnek hála igazán elememben vagyok, s a sok sületlen hülyeség csak úgy dől belőlem.
- Jaj! Remélem, nem sorolod magad azon kevés fiúk közé, akik már a férfi kategóriába tartoznak? Persze lehet nálad mást jelent a férfi mint szó, mint nálam. ? Először aggódóan pislogok rá, mintha azt kérdezném, nem e vágta el magát az éles késsel. A férfi kategória pedig nálam? hát igazán magas, s ő azt soha nem fogja megütni. Legalábbis szerény véleményem szerint, még akkor sem, ha már leesett a tojáshéj a seggéről. Elvégre ki tudná überelni Cedrah Lupent? Mielőtt elmerülnék az emlékek igen csak kellemes érzést hozó kábulatába, jönnek az újabb és újabb kioktatások.

Amikor a koszfészekről kezd el beszélni, minden reakció nélkül nyúlok a számba, s kezdem el kihúzni a rózsaszín rágógumit, egyik végét a fogaimmal tartva, a közben szórakozottan csavarom az ujjamra, majd miután az egész belepi mutatóujjam, rágom le róla ismét. Ennél gusztusosabb dolgot nem igen produkálhattam volna, mindezt csak is az Ő kedvéért. Hogy megbántana amit mond? Nem, a szemem sem rebben, csak kissé felvonom a szemöldököm, majd rágok kettőt a rágón, mielőtt válaszolnék.
- Az a te saját magánszocproblémád, ha ennyire érdektelen vagy a környezeted iránt. Speciel én azért szeretném megtudni, hogy hívnak, hogy ne kelljen mindenféle beceneveket kitalálnom neked. Mert valljuk be, a teszem azt Eric lennél, sokkal szebb, ha Ericnek szólítnaka, mint pl kis p*csnek, nem? ? Magyarázom nyugodtan, mintha nem éppen azt fejtegetném, hogyan is sértegethetném őt, hiszen nekem egyáltalán nem is áll ilyesmi a szándékomban! Én ugyan senkit sem akarok sértegetni, még véletlenül sem.

Mivel még mindig ott ül velem szemben, s valószínű megint nem akar majd szólni semmit,. Ezért támad egy hirtelen ötletem, hogy valamivel kimozdítsam a csigaházból. Kicsit fészkelődök ültő helyemben, ami nem tűnhet semmi izginek, ám, egyszer csak előrelendülve térdelek fel, s közelebb mászva hozzá, hajolok előre, kezeimmel a térdemen támaszkodva, közvetlen közelről pillantva a másik szemeibe mosolyodok el. Kit érdekel, hogy belemásztam az aurájába?! Engem ugyan nem.
- Visszakaphatnám a rágós papírt? Elvégre valamibe csomagolnom is kell az íztelenné vált rágómat, vagy? dobjam el csak úgy Mr.Mindenkitkioktatok? ? Höhööhhö, idegbajt is kapna tőle.

[.-= A kis Vércsének =-.]

.-= A kis Vércsének =-.


Belevág.
A szavaimba.
Én egyetlen szóval sem mondtam a Tündérkének, hogy Neki bizony pofája lenne, de ha Ő ennyire ragaszkodik ehhez a tényhez, hát legyen. Mert ugyebár ki vagyok én, hogy helyette döntsek a létformájáról? Azt szeretne? Rendben, akkor az van Neki, vastag bőrrel a felületén. Az már más tényező, hogy szerinte csak a lovaknak van…ebből is látszik, hogy a Lelkem nem valami művelt, elvégre azokon a rühes négylábú dögökön kívül még jó pár faj büszkélkedhet a Földön pofikával. Ugyebár nem fogok közbevágni, merthogy miért is tenném? Én nem vagyok az a fajta tulok, aki csak úgy félbeszakítja a másikat, miközben amaz a gondolatmenetét ismerteti.
Figyelek.
Várok.

Mert igen, kitüntettem a drága figyelmemmel a hibbant Tyúkot. Egyre jobban kezdett körvonalazódni bennem, hogy bizony a színjáték akár valós is lehet, ergo önmagát adja a Vélaság. Eléggé borzalmas lenne a tudat, hogy valaki ennyire…kevés intelligenciával született. Talán nem is, csak valami trauma érte, fejre ejtette az orvos, teszem azt. Esetlegesen a szülők addig verték, amíg nem állt keresztbe a szeme. Szerencsére azokkal nem volt probléma, mert, ugyebár ahogyan a testvérénél is, Nála is megvolt az ez irányú hódolatom. Egyszer majd kikaparják egymásét, és én leszek az új tulajdonos.
Beszól.
Megint.
Azt nem mondanám, hogy felhúztam magam, mert ez a beszélgetés közel sem arról szólt, hogy bizony leborítok neki akkorát, a másik ezret már a Fúria adja majd. Itt és most egyszerűen egy szócsata alakult ki, amit megvallok, élveztem. Végre akadt még valaki, aki próbálkozik. Tény, Ő nem akart, csak annyira ütődött volt a Lelkem, hogy mást nem várhatott el Tőle az ember. Leskelődöm utána, én…pfff…Ő a kiszemeltem. Na, itt már én sem bírtam cérnával, és az eleddig rezzenéstelen arcom szegletébe kiült egy apró mosoly. De tényleg csak egy apró…akkora, mint teszem azt, egy bolhának a…igen.

Beszól.
Újra.
Továbbra sem érzem bántónak a szavait, elvégre, hova bántsanak egy Szőke csaj idióta ömlengései. Érezhető az irányából, hogy próbálja beállítani, játszik…de már tudom, ennyire gyagyás. Ez volt az a pillanat, amikor ecseteltem a számára a papírgalacsint…hát természetes, hogy kontrázott, és elkezdte undorító, és visszataszító módon kieszkábálni a masszát az arcából. Förmedvény, de tovább mosolyogtam. Aztán vissza. Gusztustalan. Az érdektelenségem. Folyamatos.
Inzultál.
Pöcsnek nevez.
Kérem szépen, hát megértük a kort, amikor valaki, ha nem is nyíltan, de körmönfont módon nemi szervnek nevezett. Vérlázító. Cedrah nevelései előtti korszakomra emlékeztetve a csaj valószínűleg itt került volna feldarabolásra, hogy aztán az egyes testrészeit – az ujjakat kivéve természetesen – kitűzhessem a fűz szaros ágaira.
Megmozdul.
Közel van.
Most érezheti a parfümöt, egen, nem az olcsó szar pacsulik. Annyiba kerülhet a cikk, mint az összes ruházatának értéke, megszorozva egy nagyobb számmal.  Hihetetlen, amúgy meglepett, de nem mutatom, mert hülyén jönne ki. Szóval, unott pofával üldögélve továbbra is, viszonoztam a pillantását. Én nem mosolyogtam, lefagyott az arcomról, úgy figyeltem, és vártam, ezzel vajon mit is szeretne kezdeni. A nevelő szándékú mondatok úgy festett, meghozták a sikerüket, visszakérte a rágója papírját. Persze, volt egy olyan érzésem, hogy amint belecsomagolja majd a dolgokat, azonnal eldobja újfent. Leszarom. Gyerekes, legyen az.
- Akkor a válaszaim a folklór műsorodra! Minthogy én nem vagyok olyan modortalan, mint Te, megvártam, míg befejezed az előadást! Egyetlen szóval sem mondtam, hogy pofád lenne, de ha nagyon szeretnéd, érezd magad lónak!
Igen, az első kör, de ez még csak a kezdet, annyi minden vár még megválaszolásra.
- Az, hogy utánad leselkednék? Óóóó, igen, éppen egy számomra jelentéktelen emberre pazarlom a szabadidőm! Jól ismersz!
Végtére is, igazam van, miért érdekelne a csaj? Ki Ő, hogy tudnom kelljen, vagy egyáltalán valamilyen szintű érdeklődést mutassak iránta? Pfff.
- A férfi téma. Drágaságom…
Ha már eleddig így hívtam, hát ne essen csorba ezen a kedveskedő megszólításon.
- …ötödéves vagyok, ergo tizenhat éves! Tudom, mint tipikus nő, nálad a férfi két kilométer magassággal, öt szekrény szélességgel, kopasz fejjel, és tömött tárcával kezdődik. Ebből egy megvalósul az esetemben, viszont, nem szeretnék olyan magas, és olyan széles lenni. Kopasz meg pláne. Az visszataszító.
Mondtam, nem hazudok, minek mondanám, hogy férfi vagyok, ha még csak fiatal…azzal bizonyítanám, mekkora gyökér vagyok.
- Mindezeket tetézed azzal, hogy férfi nemi szervnek tartasz, mert nem árulom el a nevem! Elég sekélyes hozzáállás, nem gondolod? Talán, ha már a kezdetektől nem lettél volna olyan…érdekes…akkor tudnád.
Na igen, minek adjam ki a nevem, ha nem akarom. Az érdekest kellőképpen megnyomtam, hogy átérezze, vajon mire is gondolhatok.
A rágóspapír.
Odaadom.

Előhúzva a zsebemből tartom az ölemben, szétnyitva a tenyerem. Mielőtt letekinthetne, még megszólalok.
- Igazán hízelgő, hogy vonzónak találsz! Elvégre mi másért húzódtál volna közelebb! Azonban el kell, hogy keserítselek, még így, a több ezer vattos mosolyod ellenére is azt kell mondanom, nem vagy az esetem.
Ez lélektipró mondat volt, egy nőnek ilyet…

[i]

- Nyiiihhháááá! ? Hirtelen, talán a pár másodperci csendbe nyihogok bele, azt nem mondanám, hogy lovat megszégyenítő módon, de mindenképp kellő átéléssel, még az egyik karom is kissé felemelve a hatás kedvéért, majd vigyorodok el pimaszul. Ez a fazon, ahogy én is, képes minden szavamat kiforgatni, hiszen pont ezaz. Ez ellen emeltem fel a hangom ? képletesen -  hogy még gondolatba se higgye azt, hogy pofám van. Felesleges lenne neki elmagyaráznom. Minden egyes szavam leperegne róla, az biztos. Csak tudnám, miért rühell ennyire? Hhmm? már megint nem jött össze ez a első benyomás dolog. Lassan tényleg elkellene gondolkozzam azon, hogy a ruhatáram egy csöppnyivel szolidabbra kellene vegyem. Még ha a sportos cuccok meg is maradnának, a színek, s azok összepárosítása. Nagy dilemma ám. Annyira megszoktam már, hogy egy rainbow vagyok. Nálam csak az a másik csaj jobb, akit láttam, olyan tuti menő hajjal!

- Nem is vagyok modortalan? - megjátszott védekezés, lebiggyesztett rózsás ajak, s hatalmas boci szemek, ami egyik pillanatról a másikra akár milyen átmenet nélkül felvidul, s öltöm ki rá a nyelvem, ezzel is csak alátámasztva a bunkó, neveletlen, gyerekes imidzsemet, tetézve, hogy a nyelvemben megcsillan az a bizonyos kis fém. Azon is elgondolkoztam már, hogy megszabadulok hőn szeretett piercingemtől de? nincs szívem hozzá de tényleg! Ráadásul eléggé fájt. Nem akkor, amikor átlőtték mert arra nem is emlékszem, hanem utána, vagy egy hétig. Talán ez az i a pontra, elvégre a Mardisok igen csak ódzkodnak a muglis dolgoktól? Bár, ahogy elnézem, a bőrkabát azért befigyel.

- Nem, ezt azért nem mondanám.- Feleltem, s látható volt a vonásokon, hogy mintha kissé? komolyabbá váltak. Nem az az idétlen vigyor ült rajtuk, mint egyébként, s a szemek sem csillantak meg gúnyosan, de azért sebzetten sem. ? Nem szeretem az égig meszelőket, mert túl magasak hozzám, a széles pasasokat sem, mert túl behemótok, s egyáltalán nem érzem magam biztonságban, inkább megrémiszt, a kopaszság meg? na de kééérlek. Akkor nem tudok mit birizgálni, mibe beletúrni. A pénz meg miért lenne fontos? A családom épp elég tehetős. De gondolom hiába mondom ezt neked, úgy sem érdekel. ? Pillantok rá hunyorogva, s talán ez az első olyan megnyilvánulásom ami normális is volt és? őszinte. Lehet, észre sem vette, sőt, biztos.

- Nem tartalak, annak dehogy! ? Nevetem el magam. ? Az csak egy hasonlat volt, de tudod, akinek nem inge? - Ha ő magyarázhat arról, hogy én úgy érzem, nekem pofám van, akkor én is visszavághatok, hogy ő meg úgy érzi, hogy egy pöcs. De talán ennyi is elég. Ami a bohóckodást illeti, talán belefáradtam, vagy szükségem, van egy kis szünetre, vagy? tényleg jó lenne megtudni ki is ő. Már mint a nevét, s ha tovább játszom ezt a végén tényleg nem fogom megtudni. Na nem mintha összedőlne a világ, csak túl kíváncsi vagyok.
- Tudod, találkoztam valakivel, s rajta kívül más nem is jöhet szóba a Vonzó kategóriában de? kétségtelenül helyes vagy. ? Felelem, s még véletlenül sem ironikusan, inkább kedvesen? de tényleg! Amolyan konszolidált, emberi kedvesség. S mind ezt, ami a szívemből szólt, mert sajnos tényleg csak rajta jár állandóan az eszem, ugyan úgy közel hajolva adom elő, a szemeibe nézve, mik nem mondanak semmit, ahogy az arca sem árul el semmit. Lepillantva a tenyerére, veszem ki a papírt, majd felpillantva vonom fel az egyik szemöldököm kissé, ami igen csak vészjóslónak tűnhet? S egyik pillanatról a másikra közelebb hajolok, majd adok az arcára egy puszit. Egy aprót, semlegeset, amiben semmiféle kacérkodás, vagy túlfűtött erotika nincs, egyszerűen csak? egy puszi. Mintha egy pillangó szállt volna az arcára egy villanásnyi ideig.  ? Köszi. ?

Hátradőlve, ezzel ismét összehozva a kettőnk közti kellő távolságot, hajtom szét a papírt, majd kivéve a számból a rágót teszem bele, s hajtom össze rajta, majd az övtáskámba mélyesztettem. Nem, nem dobtam el! Felpillantva a másikra, billentettem kissé félre a fejem.
- Egyébként azért kerested fel ezt a helyet, mert kerested a csendet? ? Normális vagyok, normálisan viselkedem ééés várom a bunkó megjegyzéseket! ^^

[.-= Az új Yo-nak =-.]

.-= Az új Yo-nak  =-.


A nyerítésre, valamint a nyelvében éktelenkedő hatalmas, üllőre emlékeztető vasdarabra már nem is mondtam, avagy reagáltam semmit. Ló. Piercinges ló. Azért ilyet nem lát mindennap az ember, merthogy a marháknak, és egyéb négylábú állatoknak a fülét szokták megbillogozni. Ez persze egy meglehetősen erős levetítés…az álltokkal szemben. Lassan azon fogom kapni magam, a Roxfort kapujában állok, és jegyet árulok a kíváncsi természetű embereknek, hogy idebent megtekinthessék a Földünk legfurcsább élőlényeit. A diákokat. Természetesen egy etetni tilos táblát azért kiaggatok majd mindegyikükre, nehogy valami újabb kór kapja fel a fejét a behozott ételek miatt az idiotizmus mellett.

Változott.
Valami történt.
Az okfejtéseket követő másodpercekben mintha homlokegyenest megváltozott volna a jelleme, egyszerűen össze sem lehetett hasonlítani a pár perccel ezelőtti hibbant Tyúkot, és a formálódó jelenlegit. Úgy festett, egy újabb embert sikerült a jó útra térítenem. Mondták már páran, hogy letaglózó, és lehengerlő tud lenni a stílusom, de arra azért én sem gondoltam, hogy ebből a modortalan, és helyenként gusztustalan csajból kicsalhatok valami értelmes mondatot. Vannak még csodák az életben, ezt valahová a dobogóra, vagy legalább annak a környékére sorolnám. Ahogyan ecsetelte, hogy melyik fazon miért nem tetszik neki, mondanom sem kell, meglepő volt. Egyelőre vártam, és unott arccal figyeltem, vajon mi fog kisülni az egészből, elvégre bőven elképzelhető az is, hogy ez csak egy szaros és gyerekes terv első lépése. Nem szabad bátorítani, hogy siettesse az önsanyargatást, elvégre, aki velem kezd ki…az ujjaival fizet. Se több, se kevesebb, egy apró darabka belőle.
Témaváltás.
Vártam.

Érdekes módon az ominózus pöcsnek való titulálásra egyszerűen mentegetőzéssel válaszolt, ő, mentegetőzött. Haladtunk valahová, nocsak, nocsak. Ráadásként valami balfékről ecsetelt, akivel találkozott. Hatalmas egy marha lehet az illető, és sok sikert kívánok neki a jövőre nézve. Merlinre, nem is tudja, mennyire nehéz lesz kordában tartani az előttem üldögélőt. A gondolatokat aztán egy apró részlet szakította meg, a „kétségtelenül helyes vagy” címzésű. Mélyen a szemébe nézve emeltem meg a bal szemöldököm, jelezvén furcsállásom. Elvégre, ha már megjegyezte, hát lásson tőlem is valamiféle érzelem megnyilvánulást.
Elvette a papírt.
Előrehajolt.
Puszit nyomott az arcomra.
Minthogy erre aztán valóban nem számítottam, főleg a kezdeti picsogás, és egyéb tényezők miatt, így jobbára ugyanazzal a fejjel ültem ott, ahogyan előtte percekkel is. Tulajdonképpen nem tudtam, hová tegyem a dolgot, és hirtelen azon morfondíroztam, felpofozzam-e az arcátlansága miatt, vagy hagyjam az egészet a fenébe. Végre elkezdett értelmesen viselkedni, jobban mondva, már súrolta egy csimpánz értelmi szintjét. Ez pedig hatalmas haladás, amelyet jutalmazni kellett. De nem volt nálam kockacukor, így a szóbeli megnyilvánulás maradt csak.
- Van szerencsém ehhez az oldaladhoz is! Meg kell jegyeznem, mérföldekkel szimpatikusabb, mint az előző. Van még mit fejlődni az etikett terén, de fejlődőképes.
Azért attól távol állt még a hölgyemény, hogy igazán dicsérő szavakkal illessem, talán nem is menne. Soha nem dicsértem még meg senkit az életben, leszámítva egyetlen ember kivételével.

A kérdés.
Érdekes.
A beszélgetés úgy festett, valamelyest komolyabb szálakra terelődött, így kissé idomulva, úgy döntöttem, egyelőre szüneteltetem az okító és dorgáló hangnemet.
- Való igaz! Itt, az iskola falai között a csend igen ritka kincs! A legtöbb majom fel sem fogja, milyen jó is tud lenni néha. Egész álló nap az üres, jellegtelen monológokat hallgatni kissé fárasztó, kell olykor a pihenő.
Halovány mosoly jelent meg az ajkaim szegletében, olyan halovány, amelyet a legjobb nagyítóval is nehéz kifürkészni.
- Veled mi a helyzet? Miért keresed a magányt, ha megtaláltad a nagy Őt?
A kérdés arra irányult, miért nem azzal van, akire rálelt, elvégre, úgy dukálna.

Vártam volna valamit, de már megint rá kellett jöjjek, mennyire naiv vagyok. Azt hittem, hogy legalább egy megdöbbenést, vagy egy furcsállást, netalántán nagyobb dühöt vált ki belőle az aprócska, s teljesen haveri alapon adott puszi, de nem. Még a megjegyzésem, hogy helyesnek tartom? na arra csak-csak reagált valamit, még ha az is elég szegényes volt. Mert hát egy szemöldök feljebbhúzást nehezen lehet soknak nevezni. Ám nem vagyok nagyravágyó. Talán lesz ebből több is? talán. De ahogy egyik ismerősöm mondnai szokta, hinni a templomban kell, akarni pedig a wc-én? szeretni meg az ágyban, de ez egyáltalán nem jön ide. Szóóóóval, hol is tartottunk?

- Elég színes egyéniség vagyok. ? Jegyzem meg halvány mosollyal, felvéve újra csak a beszélgetés fonalát, s olybá tűnik, hogy némileg kezdeményező lett velem szemben. Csak nem..? Lehet még is képesek vagyunk két szót úgy váltani, hogy ne oltsuk le egyfolytában a másikat? Milyen hirtelen fordulat! ? Furcsa dolog ez de? talán úgy nevezném, automatikus önvédelem. A nyitásod felém a legelső pillanatban nem volt valami kedves. ?
Közlöm vele a tényt, hogy úgy viselkedek vele, ahogy ő én velem. Ha rendes, én is pozitívabban fogok hozzá viszonyulni, ha s*ggfej, akkor kifigurázom. Amit adsz, azt kapsz, ez az én életfilozófiám. Az egyik a sok közül.
- Tudod, megítélsz valakit első pillantásra, mielőtt megismernéd. Nem mintha utána jobb lenne a helyzet, hiszen lehet, hogy pont félreismered. Például ott van a nővérem Yv, gondolom ismered nem? Mindenki Jégkirálynőnek csúfolja, s nem is tudják mennyire de nem az. Bár lehet elfogult vagyok. ?

Egyszerűen csak beszélek. Nem túl sokat, hiszen ez nem nevezhető rengetegnek, csak ami éppen eszembe jut, s jönnek a szavak a számra, s mind ezt még mindig teljesen normális, s elfogadható formátumban, nem pedig nyeglén, vagy idegesítően.
- Ez a hely félelmetes? még a Beauxbattonsban is voltak csendes idők, s bár én szeretem, ha valami igazán mozgalmas, s eléggé társasági lény vagyok, de ez néha még nekem is sok főleg ha? Érzi az ember, hogy ránéznek, azzal a mindet tudó szemekkel, s olyankor mindig az villan be az agyamba, hogy vajon miféle pletykát hallott a legutóbb rólam, vagy a testvéremről? Mert ha még engem ócsárolnak, az nem zavar, de ha a nővéremet? -
Mondjanak rám akármit, de aki Yvet bántja, annak szíjat hasítok a hátából. Hmm? lehet, hogy a következő pillanatban ő is megjegyez valamit róla? Sosem lehet tudni.

Nem veszem észre a mosolyt az arcán, csak az tűnik fel, hogy olyan? más. Mintha kissé lágyabbak lennének a vonások, s egyáltalán nincs olyan érzése az embernek, hogy épp egy orrgyilkossal áll szemben. A kérdés meglep, hiszen ez az érdeklődés jele, én pedig újra csak elmosolyodom.
- Nos, ha itt lenne az iskolában, minden bizonnyal vele lennék de Ő tudod? nem diák, sőt. Idősebb nálam ööö, jóval idősebb. Azt is kizárom azonnal, hogy tanár lenne esetleg az illető, de még véletlenül sem. ? Elég szűkszavúan fogalmazok, mert sosem lehet tudni alapon nem mondom ki a nevét, sőt, nem festem a homlokomra, mint holmi reklámot. Ez az én meg az Ő dolga, s csak érintőlegesen tudok róla beszélni. Annyira hadilábon áll még a dolog? - Ráadásul ahogy neked, nekem sincs kedvem a fecsegést hallgatni, főleg ha Aud kitalálja, hogy legyen valami Kviddics megbeszélés, amin ott kell lenni, s a százszor átrágott stratégiát meghallgatni? nem épp felemelő érzés. ?

Elkezdek izegni mozogni ültő helyemben, majd aprót sóhajtva nézek körbe.
- Azt hiszem lassan mennem kell. Ráadásul ha tényleg csendre van szükséged? én ugyan nem vagyok semmi jó elrontója. ? Kedves, udvarias, és előzékeny tejóóéég Yolanda! Tisztára jó fej vagy! Ezért megérdemlek egy képzeletbeli vállveregetést.

[.-= Az igazán komoly Yo-nak =-.]

.-= Az igazán komoly Yo-nak =-.


Halovány mosoly.
Beszélgetett.
Oldottan.
Magam sem hittem el, de az eleddig meglehetősen furcsán viselkedő ? és akkor még finoman fejeztem ki magam ? Hollós egyetlen vesszőcsapásra úgy megváltozott, mintha kicserélték volna. Van egy ikertestvére, talán amíg pislantottam egy hosszabbat valamelyik unalmas mondata alatt, addig az egyikük kihopponált, a másik pedig be. Elvégre valóban úgy festett, mintha Yvette mostanában direkt módon keresné a társaságom. Tényként kell kezelnem, hogy igazán férfi alapanyag?na jó, fiatal srác alapanyag vagyok, de azért mégiscsak?furcsa. Eddig nem kellett ilyen dolgokkal foglalkoznom. Tulajdonképpen azt sem tudtam, mivel foglalkozom, csak azt, ha a közelemben volt, érdekes formát öltött a jellemrajzom. Nem szóltam le, vagy csak haloványan, minden olyan más lett. Tessék, most is kizökkentem, össze kell szednem magam, mert ennek így, ebben a formában nem lesz jó vége.
Megszólalt.
Feltekintettem.
Színes egyéniség.

Na igen, ezt nem is cáfolom, hiszen eléggé egyértelmű a dolog. Több szín röhögött rajta, mint amennyit az általános skála elbírt volna, de nem teszem újra szóvá. Elmosolyodva mértem végig az egész lényét, aprót talán bólintva is, mintegy helyeslésképpen. A nyitányról való mondat nem zavart különösebben, elvégre ismerem magam. Azért meg kell jegyeznem, én csak jót akartam Neki. Elvégre felajánlottam egy megoldást arra az égető problémájára, amit öltözködésnek, és divatnak neveznek manapság az idióta barmok. Meg is lehet nézni az élő példát, itt ül előttem. Oldottabb lettem, hiszen?nem tudom miért. De a kijelentésem akkor is tartom, még mindig úgy véltem, a csajra ráférne egy nagyobb generál. Azzal nem igazán lehet gond, ami a ruházat alatt lapul?nade a göncök. Mert más szóval nem igazán jellemezhető a rongy, ami rajta volt.
- Valóban színes egyéniség vagy!
Egyértelmű, és újfent elhangzó helyeslés, ezzel zárom is a soromat erre a témára, elvégre minden benne van, aminek benne kell lennie. Mint egyéniség az, ne is vitassuk, mert ugyebár felesleges. A ruházata pedig külön tanórákat érne meg, nemhogy idebent, a Roxfort falai között, de még az átokverte muglik divatdiktátorai között is.

Megemlíti.
Őt.
Jéghercegnő, igencsak találó név a testvérének, nem is vitás. Az a nőszemély rosszabb másik száznál, mégis, valami különös oknál fogva érdekel. Minden, ami Ő. Soha egyetlen pillanatra sem mondhatta el magáról ezt senki David-en kívül. Hát, most akadt egy új személy, annak ellenére, mennyire is viharosak a találkozások. Talán éppen ez az, ami felkeltette az érdeklődésem? Nem tudom, de ki fogom deríteni.
- Nem vagy elfogult. Bizonyos értelemben igazad lehet, de hidd el, van abban valami, amit mások állítanak!
Még hogy van, pffff! Yvette nem Jéghercegnő, Ő maga egy vaskos jégcsap.
Beszél.
Meg sem áll.

Az iskolába járó kötözött barmokra nem emelek szót, elvégre egyszer már elmondtam a véleményemet róluk. Gulya, én pedig a pásztor. Marhák mind. Az, hogy védené a testvérét? Felesleges információ, elvégre egy valamirevaló családban a tagok kiállnak egymásért. Itt is akadnak kivételek, meg lehet nézni az én famíliám. William-et legszívesebben feldarabolnám, Catherina-t pedig szurokba, tollba forgatnám, aztán beépíteném a konyha falába. Bár nem való óda, életében nem látott még afféle helységet. A vágyaimat rejtő gondolatokból aztán Yolanda szakít ki, amikor ecseteli, hogy az, aki a nagy Ő a számára, nem diák. Tipikus, a nők szeretik a náluk idősebbeket. Ez is valami megrögzött formula az életben, mintha rohadt sok köze lenne bárminek is az életkorhoz. Sajnos azt kell mondanom, hogy nincs. Lassan ott járunk, hogy egy ötéves kis szaros több értelemmel rendelkezik, mint az idejárok értelmi szintje egybevéve?szorozva kettővel?és négyzetre emelve. Siralmas a helyzet, szomorú időket élünk meg.
- Értem! Akkor sok türelmet kívánok az illetőhöz?ha itt lenne, valószínűleg ezt fokozottan kívánnám neki is!
A mondatot követően újabb mosoly, ez most jól láthatóan. Apró furkálás még a végére, elvégre a vér soha nem válik vízzé. Ez már közel sem olyan erős, de rend értékű. Az vagyok, aki vagyok, nem fogok megváltozni. Az, hogy betekintést nyert egy másik arc mögé, még nem jelent semmit. Rengeteg idő kell ahhoz, hogy valakit egyenrangú félként kezeljek. Egyetlen beszélgetés nem fog ezen a téren gyümölcsöt teremni.

Úgy festett, távozni készül, nem gátlom meg benne, elvégre így is kijutott Neki a jóból mára. Nem halt meg, megvan az összes ujja, és nem kapott oltást az utóbbi tíz, tizenöt percben. Azt kell mondanom, nem kis teljesítmény a részemről. Bár, ahogyan elhallgattam a beszélgetés elején, Tőle sem.
- Nem tartalak fel, menj csak! Nekem még van egy kis dolgom!
A csend miatt jöttem ki, hát heverészek kicsit, ha már ezt a helyet választottam ki a megannyi közül. Végre nyugalom és csend lesz körülöttem, persze csak akkor, ha a Fűz is nyugton marad?.ha nem, majd teszek róla.

~Finito~