Karámok

Miss Peace

~ Atyaég, ez meg minek örül ennyire? Mi ez a vigyor az arcán, mit követtem el, hogy már egy lány sem riad meg tőlem? Miért büntetsz engem? Merlinre, ez az egyetlen védjegyem, erre tessék, visszamosolyognak. Hogy fagyna az arcára... ~ Egy apró fintor jelenik meg az arcán, egyszerűen nem bírja elviselni mások örömét, idegesíti a tudat, hogy valaki rámosolyog, ezzel nem tud mit kezdeni, sosem tudja, hogy az effajta jelek minek köszönhetőek. Azt már megszokta, hogy beszólnak neki, sértegetik, visszavágnak, gyűlölik, utálják, morognak rá, felrúgnák, megvernék, megátkoznák. Mindezeken könnyen túl teszi magát, de egy mosoly ellen nem tud mit tenni, nem tudja megérteni és ezt utálja a legjobban. Amikor a képébe vigyorognak, mézesek-mázosak, de a háttérben olyanok, akár a skorpió, a legváratlanabb helyzetben támadnak. Hallgatja a tyúkot, aki csak fecseg és fecseg, egyre nehezebben viseli a sok dumát. Arcvonásai mindvégig komolyak, de amikor szóba jön Malfoy és a haverja, a homloka összeráncolódik, s egy apró, alig látható ér kezd pulzálni a szeme alatt. Utálja az ostoba háztársait, akiknek akkora pofájuk van, hogy szétkürtölik az egész épületben, kitől van az anyag. Pedig ők is adhatnának a lánynak, hogy ne buktassák le a főbeszerzőt. Ám úgy tűnik, hogy a süveg még igen gyakran oszt be balfxszokat a mardekár házába. Mindegy, ezen ráér később is idegeskedni, legalább most már megvan a későbbi programja, beverni egy-két arcot. Ahogy a lány kiegyenesedik, ő is ellöki magát a faltól, a kezét maga mellé ereszti, másikat a zsebébe csúsztatja, s továbbra is a másik szemeit fürkészi.
- Szóval fű kell, nem gondoltam volna, így is elég kattant vagy, biztos, hogy nem fog megártani?-teszi fel a kérdést, immár egy gúnyos mosoly kíséretében. Arcvonásai is kisimulnak, kezd lenyugodni, most már tudja, hogy egy újabb vevőt szerzett magának.
- Clyde - mutatkozik be, ha már ennyire szokássá vált ez a diákok körében. Kihúzza a kezét a zsebéből, s egy kicsit megsimítja az állát, ujjai alatt felsercen a borosta.
- Talán tudok segíteni - tekintetét ismét végigfuttatja a lányon, mintha csak egy húsboltban lenne, majd egy kaján vigyor kúszik az arcára.
- Természetben is fizethetsz. - mondja azzal az ördögi tekintettel, most jött el a dolog kellemesebb része. Már úgyis rég játszadozott tyúkkal, s az előtte álló vélát megfelelőnek tartja a célra...

[igen]

Mit foglalkozzak én ilyen-olyan fintorokkal. Észreveszem én azokat a rándulásokat az arcán, de nem foglalkozok velük. Nincs kedvem azon agyalni, miféle gondolatmenet mehet végbe a fejében, s abból mennyi a rám vonatkozó. Ahogy ahhoz sincs túl sok ingerenciám, hogy számba vegyem mindazt, amit gondolhat rólam. Hiszen rólam mindig, mindenki gondol valamit, és elég vegyes a felhozatal, de azt kijelenthetem, hogy túlnyomó részben ez negatív. Rákellett jöjjek az eddigi itt tartózkodásom során, hogy a Delacour testvéreket egyszerűen nem kedvelik, csak nem értem miért? Ooké, Yvette egy picit tartózkodóbb, én pedig mint totál ellentéte, jóval nyitottabb vagyok,d e ezzel hol a baj? Eh, sosem fogom megérteni az embereket.

- Eddig sem ártott meg, és kétlem, hogy pont most sújtana le rám ily módon a Jóságos Isten. - Felelem jókedvűen, s valami hihetetlen pimaszmódon seprem félre a megjegyzést, ami sértőnek is hathat, a gúnyos mosolyról pedig nem is beszélve. Sean Blaine után valami igazán újat kellene mutatnia ahhoz, hogy valóban megsértsen, hiszen annak a srácnak sem sikerült. Még felbosszantani sem. Csak egy picit. Igen, egy nagyon-nagyon picit.
- Talánra nem szokásom adni. A kérdés egy igen csak könnyű kétválasztásos lehetőséget hordoz magában. Van egy olyan, hogy igen és van egy olyan, hogy nem. - Pimasz vigyor, s hüvelykujjaim hetykén a farmerom elől lévő övtartóiba akasztom, s hagyom a másikat, hadd méricskéljen zavartalanul. Túlzottan is megszoktam már ezt a részét a dolognak ahhoz, hogy belepiruljak a dologba, vagy szóvá tegyem mennyire nem tetszik az, ha mások a szemeiket legeltetik rajtam. Mert akkor biza? hazudnék. Imádom a rivaldafényt!

- Nocsak, azért annyira nem vagyok kattant, hogy elborzasszalak mi? - Vágom rá a kérdésem a megjegyzésére. Talán nem éppen ez a megszokott reakció, hiszen ha egy ilyen szemtelen, pofátlan és pimasz megjegyzést tesznek egy lánynak, minimum a pofon lenne rá a válasz. Nem mondom azt, hogy nem vagyok verekedőstípus, de ugyanmár..  minek csináljam a feszkót? - Tudod Clyde, én elhiszem, hogy szívesen gerincre vágnál, de maradjunk a szokásos módszerben. Te adod az anyagot, én pedig pénzzel fizetek érte. Elvégre abból nem tudsz kenyeret vagy akármit venni, ha engem lefektetsz, vagy egyéb más dolgot kérsz tőlem, érted. -
Magyarázom úgy, mintha minimum az időjárásról beszélnénk, nem pedig arról, hogy miféle vérig sértőnek ható megjegyzést tett nekem.
- Egyébként sem szokásom holmi pajták mögé elbújva letérdepelni, és olyasfajta örömökben részesíteni baromi helyes vadidegen srácokat. - Talán már az előbb is épp eleget beszéltem, miért nem bírom befogni? Képtelen vagyok rá, hiszen igen is késztetést érzek arra, hogy tudassam a másikkal: ÉN nem vagyok OLYAN lány és pont.

Annak, aki visszafelesel.

~ Ejha, ennek aztán felvágták a nyelvét. Ki gondolta volna, hogy Miss Peace ennyire laza, s így állja a sarat. Meglepő, akár egy mardekáros, bár nem?nem, ahhoz túl?túl rózsaszín és néha túl bájos, kedveskedő, mosolygós pfff ? színészkedő lxtyó. ~ A kékesszürke szemek némán figyelik a másikat, gazdájuk elismerően vélekedik róla fejben, legalábbis arról, ahogy a véla kiáll magáért egy ilyen helyzetben.  Bár ezt esze ágában sem vallaná be. Hogy is ne, még csak az kéne, hogy valakinek az elismerését fejezze ki. Ezzel a saját hírét taposná meg, hisz nála már szinte elvárás az, hogy másokat alázzon, szóban, írásban, bárhogyan.  Ekkor pásztázza végig tekintetével Yolanda ?mezejét? , s elismerően csettint a nyelvével.
-   Tündérvirág, a szexnek köze sincs ahhoz, hogy milyen kis butuska vagy.  Oda nem kell ész, csak a?két szép szemed. ? Emeli ki a két utolsó szót, kicsit gúnyosan, miközben egy, a szavakhoz hasonlatos mosoly kúszik az arcára. Élvezi a helyzetet, hogyne élvezné? Rég váltott már szócsatát, főleg olyannal, aki nem adta fel az első mondat után. Csak egy baj van, a lányt lehetetlen felbosszantani. Lehetetlen? Egy túrót, nincs az az ember, akit Clyde ne tudna kiborítani. Ez élete egyik értelme, s addig próbálkozik, addig szurkálódik, így vagy úgy, amíg el nem éri a célját. Még az sem érdekli, ha utána ő is megszívja. Nagy ívben leszxrja, mert szereti látni mások dühét, túlfeszíteni azt a bizonyos íjat, megtépni az utolsó idegszálakat?Az ajánlat hallatán egy ideig színpadiasan gondolkodik, megvakarva az állát, háta mögé fűzve a kezeit, felpillantva a kék égboltra , melyet fehér gomolyfelhők borítanak.
-   Nem, nem áll az alku. ? Csúsztatja  egész finoman a szavakat, s közben nemlegesen rázza a fejét. Jelen pillanatban csak tőle szerezhet be a lány anyagot, s Irwine tesztelni akarja. Vajon meddig megy el a bige egy szippantásért? Ismét a szöszkére pillant , közben egyik kezét ismét a fából eszkábált fának támasztja, szinte tökéletesen eltalálva a korábbi érintési felületet, karja a lány válla felett siklik el.
-   Nézd, amennyit te vennél, abból valóban nem tudnék megélni. Az anyagi helyzetem miatt pedig nem kell aggódnod, mindig volt miből jóllaknom. -  Újabb vigyor kúszik az arcára, kicsit ördögi, kicsit gúnyos, s egy csöppet rideg. A lány azonban még mindig törhetetlennek tűnik, bár ez talán csak pár másodpercig tart. Clyde úgy érzi, hogy az álcát hamarosan leveri a másikról, s ebben erősíti az utolsó elhangzott mondat is.
-   Persze, hogy nem vagy olyan. ? ~ Majd mindjárt kiderül, hogy nem félsz-e az ördöggel cimborálni.~  Vonásai megkomolyodnak, a falnak támasztott keze hirtelen a lány bal csuklójára kúszik, másik kezével a derekát fogja meg, s egy hirtelen mozdulattal, kicsit durván a falhoz préseli őt, majd egész közel hajol hozzá, olyannyira, hogy szinte érzi magán a másik leheletét. Tekintete a kék íriszekbe fúródik, s farkasszemet néz a másikkal. Esze ágában sincs erőszakoskodni, ő nem az a típus, sosem volt szüksége ilyen módszerhez folyamodni. Csupán csak játszik a lánnyal. Kicsit oldalra biccenti a fejét, majd a másik füléhez hajol.
- Rosszabb vagy, alig várod, hogy két erős kéz között reszkess a pajta tövében, ne tagadd, a szíved majd kiugrik. ? Mondja mindvégig kemény vonásokkal, szigorú tekintettel, s szinte vicsorogva. A lány talán már azt hiheti, hogy csapdába került. Azt nem tudhatja, hogy Clyde csak egy kis leckét akar adni neki arról, hogy ne akarjon hozzá hasonló alakokkal packázni?

- Tudod Puszedlim, ha annyira buta lennék, ahogy te gondolod, bár itt meg kell jegyezzem egyáltalán nem lep meg a negatív hozzáállásod hiszen itt a Roxfortban mindenki pont ennyire előítéletes mint te, szóval akkor nem lennék azzal sem tisztában, mivel tudnálak földöntúli örömökben részesíteni. - Ha már vette magának a bátorságot, hogy itt elkezdjen engem becézgetni, én sem leszek rest, s az első eszembe jutó cuki becenevet rá is akasztom. Nem hiszem, hogy ezen párperc lefutása után elfelejtette volna a nevem, hiszen nem olyan nehéz, hogy nehezére esne megjegyezni, csak bosszantani akar. Újra csak elvigyorodom szélesen, s igen csak pimaszul, hiszen ha azt hiszi, kifoghat rajtam, hát nagyon téved. Felvágták a nyelvem, úgy bizony, s kész vagyok megvédeni magam. Az esetek egy részében azért nem hagyom én magam, hogy belém rúgjanak. Az meg már mellékes, hogy lehet megsértem az önérzetét, mivel egy kalap alá veszem a többiekkel. - De azért igazán édes, hogy bókolsz nekem, s szépnek találod a szemeim. -
Állom a tekintetét a már emlegetett világos íriszeimmel, s újra csak megrebbentem a pilláim, ezzel csak rátéve egy lapáttal. Imádom játszani a hülye libát, nem vitás.

- Ó. Ez igazán sajnálatos. - Jegyzem meg, s lebiggyesztem az ajkaim, majd hatalmas boci szemekkel pillantok rá. Nem lep meg az ellenkezés, túl egyszerűen menne az egész, ha csak azt mondaná "oké". Elégedetten dörzsölném össze a tenyereim, de csak leengedem magam mellé a karjaim. Érzem, egyszerűen érzem, hogy ez igazán jó móka lesz! Valami azt súgja, nem lesz egyszerű dolog megfűzni a tagot, hogy ugyan spóroljon már meg nekem egy utánajárást, s szolgáljon ki.. Szeretem a veszélyes, és bonyolult helyzeteket! Hiszen ez a srác kétségtelenül nagyon is veszélyes.. harr.
- Hát persze, hogy te pedig nem hiszel nekem. - Jegyzem meg gúnyosan, még mindig töretlen jókedvvel, amikor olyan történik, amire aztán végképp nem gondoltam volna.

Egyszerűen csak megragadja a csuklóm, és karját a derekam köré fonva úgy toszigat ide-oda, mint egy nyamvadt bábút. Hátam a Karám durva, érdes falának csapódik, s egy milliméternyi helyem sem marad ami helyezkedést illeti, hiszen a srác nem csak hogy a falnak présel, de ezt a testével teszi, s így igen csak félreérthető szituációba keveredünk. Meglepetten kerekednek el a szemeim, de ez csak pár pillanatig tart, míg megszokom és felfogom, na meg felismerem az újonnan kialakult helyzetemet. Arcvonásaim visszarendeződnek, s szinte már cinkosan mosolyodok el, ahogy a másik szemeit fürkészem, nem zavartatva magam a vesébe látó pillantásától. Így ilyen közelről még szebb szemei vannak, az már biztos. Ha nem lenne ennyire pikáns a helyzet, még el is olvadnék gyönyörtől.
- Hhmhmm.. imádom, ha valaki ennyire kiszámíthatatlan és heves. - Dorombolom, miközben megemelem azt a kacsóm, amit nem szorongat, s átkarolom a vállát, a puha ujjaim pedig a tarkójára futtatom. - Ugyan már Mr. Mindenkitledöntökalábáról, hiszen nem vagyok kőből, nyílván, hogy hevesen dobog a szívem, s olykor még az is előfordul, hogy belepirulok az izgalomba. Különben is, mitől vagyok én rosszabb? -
Ó igen, én soha nem fogom be, és mindig mindenre van megjegyzésem, és mindent megtudok magyarázni. Nincs olyan, amiből ne lennék képes kivágni magam szavakkal. A szigorú tekintet jól láthatóan nem lep meg, ahogy a vicsorgásra is egy levegőben dobott, édes kis csücsörítős puszival válaszolok.
- Tehát, árulj el nekem valamit szép szemű Clyde. Mire megy ki a játék? - Igazán izgalmas a helyzet, de azért ennyire nem vagyok vevő mindenre, főleg nem arra, hogy ilyen kis cédának nézzenek.

Egy lány, aki győzött.

Milyen tágas Isten állatkertje, hogy ennyiféle mézes-mázas hxlye pxcsa él benne. Figyeli a rebbenő szempillákat, a mosolygó arcot, s az elszánt vonásokat. Hogy lehet az, hogy ilyen könnyen veszi a lány a szavakat, s úgy passzolja vissza azokat, hogy szinte már arcon csapják a másikat? Érdekes érzések kavarognak benne, egyrészt dühíti az, hogy nem sikerül feljebb kerekednie Yolandán, hogy nem képes kiakasztani őt, másrészt egy kihívás éledezik benne, megtalálni a másik gyenge pontját, s letörölni képéről azt a bájos vigyort. Határozottan nem tetszik neki a rá akasztott becenév, sőt, az sem, ahogy a lány kibújik a helyzet alól.
~ Nevess csak, nemsokára sírva rohansz el, s kétszer is meggondolod, hogy kinek játszd az agyad. ~ Futnak át fejében a gondolatok, miközben továbbra is hallgatja a lány csacsogását, melyet egy másodperc alatt megszakít. Résnyire szűkült tekintettel figyeli az általa falhoz préselt lányt, egy pillanatig élvezi a sikert, mert végre, elérte azt, hogy a másik meglepődjön. Azonban úgy tűnik, hogy a véla verhetetlen, Clyde ledöbbenve, táguló pupillákkal, égbe szökő szemöldökökkel látja azt, hogy a nő nem hogy megijed, még élvezi is a helyzetet. Erre valóban nem számított, fel nem tudja fogni, hogy mi nem elrettentő ebben az egészben. Ráadásul, az ezt követő dorombolás és a tarkójára futó ujjak...

Past
- Édes, te tényleg azt hitted?- ujjak futnak a tarkójára, s egy másik kéz a mellkasára. -  Úgy gondoltad, hogy szeretlek? Milyen édi. Épp most kell ezt az édes oldaladat megismernem, amikor doblak? ?Kék szemek ridegen pislognak felé.-  Mily kár, de ilyen az élet Clyde szívem. Te komolyan azt hitted, hogy egy ilyen drogos, életét sirató balfékkel szóba állnék önmagamtól? Egy olyan alakkal, akit a nagyapja nyomorgatott? Már ne is haragudj, de unalmas volt folyton a panaszaidat és az idióta életedet hallgatnom. Csodálom, hogy még nem küldtek szanatóriumba. Apropó, még mielőtt elfelejteném, a barátaid a Mardekárból üdvözletüket küldik. ? Édesen mérgező mosoly, amely gúnnyá vált át. A szőke kezei lesiklanak a másikról, majd a magasba emelkednek, s integetésbe kezdenek. Clyde résnyire nyílt ajkakkal, megdöbbenve, értetlenül néz körbe, háztársai lépnek elő az egyik utcasarokról, hasukat fogva a nevetéstől. Zavart tekintete visszasiklik a lányra, ajkai kérdésre nyílnak.
- Csss, ne kérdezz semmit. Vedd úgy, hogy ez amolyan élettapasztalat a számodra, egy kis tanítólecke. ? széles vigyor a szőke arcán.
- Óh, még valami. Tudod, csak azért, hogy legyen egy kis pozitív érzésed is, azok a csodálatos szemeid nekem kereken ötszáz angol fontot értek. Szóval drága vagy cukorborsó, de most mennem kell?.


( music )
...Ugyanolyan érintés, ugyanazok a nyájas, hízelgő szavak. Az egész egy emléket juttat az eszébe, egy igen kellemetlen napot, melyet soha az életében nem fog elfelejteni. Miközben a véla  hízelegve folytatja szavakkal körített párbaját, Irwine gondolataiban egész máshol jár. Lelkét valami erősen nyomja, arcvonásai dühössé válnak, akárcsak a pillantása. Egy hirtelen mozdulattól vezérelve, erősebben, talán már fájdalmat okozva szorítja a lány csuklóját, húsa elfehéredik a körömház alatt, s újra a falhoz löki őt, ezúttal dühösen, erőből, miközben rávicsorog.

- Rxhadt rxbanc! - Morogja a lány felé, meg akarja ütni, darabokra akarja törni Lola csontjait. Loláét, s nem Yolandáét. Néhány pillanat eltelik, mire észbe kap, hogy mit is csinál. Zavartan pislog párat, majd elengedi a lányt és hátrébb lép. Kezei a tarkójára futnak, miközben a földre pillant.

- Tűnj el! ? Szólal meg, s felemelve tekintetét, visszapillantva a lányra, megismétli, ezúttal sokkal erélyesebben.

- Nem hallottad? Húzz el innen a pxcsába! ? Mondja kikelve önmagából, majd hátat fordít, s pár lépéssel félre vonul, jobb kezével megtámasztva az egyik fa oldalát.

Amikor azt kérdeztem tőle, hogy mégis mire megy ki ez az egész játék, nem pont erre gondoltam. Nem, egyáltalán nem. Döbbenten mered rám, pedig ő adta alám a lovat, s ő volt az, aki arra buzdított szavaival, hogy igenis védjem meg magam a sajátos, olykor megbotránkoztató, s talán kissé közönséges módon. Rám aggatott egy szerepet, én pedig készséggel eljátszottam neki, és most?..

A helyes vonások, melyet eddig mindig gúnyosan reagáltak a szavaimra egyre csak dühösebb reakciókat vetítenek szemeim elé. Most már tényleg kezdek berezelni, hiszen ezzel párhuzamosan igencsak erősen szorítanak rá a karomra, én pedig nem vagyok acélból, sem semmiféle érzéketlen anyagból.
- Á-á-ááuuch! Azt egy szóval sem mondtam, hogy szeretem a szadomazot is. Ennyire nem vagyok perverz. - Szisszenek fel, és bizony megpróbálkozom azzal, hogy elhúzzam a bántalmazott kis csuklóm, de nem kezdek el veszett módon sipákolni, és vergődni a karjai között. Ennyire azért nem adom le a büszkeségem, hogy visítozzak, mint egy malac a vágóhídon, hiszen ennél sokkal nagyobb fájdalmakat is átéltem már a seprűről leesve. Neki lök a falnak, igen csak erősen, de nem jajdulok fel, csak a szemeim szorítom össze egy pillanatra, s rezzenek össze. Mintha átestünk volna a ló túloldalára.

- Hát ez nem éppen a legkedvesebb jelző rám nézve, ennél még a Tündérvirág is jobb volt. - Jegyzem meg elhúzva a szám, s igen, talán egy picit még rosszul esett, hogy ilyen kis izé velem. Az előbb burkoltan jelezte felém, miféle könnyűvérűnek tart, most meg nyíltan a képembe is mondja. Látom a zavart pislogást, s ezért is inkább befogom a szám, s alsó ajkamba harapva figyelem a másikat. Talán valamiféle köd ereszkedett az agyára, ami most kezd felszállni, vagy.. nem. Nem tudom, tényleg, fogalmam sincs mi történhetett.

Elenged, majd nem éppen kedvesen szólít fel arra, hogy távozzak, mire dacosan összefonom a karjaim magam előtt.
- Nem. - Jelentem ki nemes egyszerűséggel, s még akkor sem iramodok futásnak, amikor másodszor hívja fel a figyelmem arra, mennyire nemkívánatos személy vagyok. - Nem megyek. Még is mi a franc ütött beléd? -
Kérdezem értetlenül és.. igen. Őszintén. Értetlenül pislogok rá, s némi aggódás csillan a szemeiben, ahogy figyelem, hogyan fordít hátat, és támaszkodik meg az egyik fának.
- Én.. - Kezdek bele zavartan, s még mindig a Karám falát támasztom, s moccani sem tudok. Egyszerűen földbe gyökerezett a lábam. Ilyen még soha de soha nem fordult elő velem, talán hasonló helyzetben sem voltam még rövid életem során. - Én azt hittem, te is élvezed ezt az egészet. A szócsatát, a feleselést, hogy.. -
Nem tudok többet mondani, pedig kellene még valamit. Valahogyan kimagyarázni magam, valamit még hozzátenni!
- Sajnálom. - Bár nem tudom pontosan mit is, de tényleg sajnálom! Könyörgöm, ne legyen már ez.. - Nem akartalak megbántani semmivel. -
Légyszi, nagyon szépen kérem szép szemű rosszfiú, hogy ne rágj be rám.

Nem csak, hogy támasztja a fát, de körmei szinte belemélyednek a törzs kérgébe, mindez a dühnek és a fájdalomnak köszönhető, ami körüllengi a lelkét, s amit nem is gondolt, hogy éppen itt és most fog előtörni belőle. Honnan is gondolta volna, hogy egy egyszerű, s élvezetes szócsatának tűnő beszélgetés egy érintésnek, s bizonyos szavaknak köszönhetően ilyen lavinát indít el? Próbálja leküzdeni magában az emlékeket, s a gyűlöletet. Maga is elképed azon, hogyan viselkedett néhány perccel ezelőtt, nem érti, nem tudja felfogni, hogyan támadhatott neki valaki másnak. Sokkal rosszabb is történhetett volna...

~ Átkozott, hogy törne ki a nyakad...és én, miért is vagyok? Vinne el engem is az ördög, amiért?elment az eszem. Nem vagyok különb, ugyanolyan fertő vagyok...Miért? Miért? ~ Ordítanak a gondolatai, melyekből a lány szavai rántják vissza. Fájdalomtól és dühtől keveredett vonásokkal pillant a művére, a vélára, aki még mindig a falhoz szögezve áll, mintha nem merne mozdulni.

~ Szörnyeteg vagyok, csak erre vagyok képes, másoknak ártani, neked is...pedig...bocsáss meg...~

Ő és a bocsánatkérés, két külön kategória. A lelke azt súgja, igen, meg kéne tenned, valamiféle magyarázatot kéne adnod, megérdemli, ha már így viselkedtél vele, de az esze egész mást diktál. Néhány pillanatig csak nézi őt, mintha nem értelmezné a kérdéseket, pedig nagyon is érti. Annyira őszintének tűnik, annyira kedvesnek, hogy?Ez az a helyzet az, amivel nem tud mit kezdeni, nem akarja, hogy kedvesek legyenek vele, hogy megértsék őt, hogy közel férkőzzenek hozzá, nem akarja megkedvelni a másikat. Éppen ezért viselkedik mindig úgy, ahogy. Ha szeretik, gyűlöl, ha adnak, elvesz, ha védenek, támad. Régóta építi már a lélek bástyáját, s képtelen lerombolni a falakat. Hiába a báj, a kedvesség, még, ha jól is esik neki, szúr, akárcsak egy skorpió.

- Mit nem értesz azon szavakból, hogy tűnj el a pxcsába? ? Ez az, a riasztás, akár egy csörgőkígyó farka, úgy jelez áldozatának. Összeszorított fogakkal, ellökve magát a fától megindul a lány felé, léptei dühösnek hathatnak, majd hirtelen megtorpan előtte, veszélyes közelségben.
- Ide kéne szorítanod a pálcádat és leátkozni a fejemet! ? Sziszegi, miközben bal mutatóujját a saját torkának szegezi, tekintetét a másikéba fúrja. 
- Tedd meg, mire vársz? ? Vicsorogja dühösen, de nem történik semmi. Pedig milyen könnyű lenne, más keze által megszabadulnia az életét súlytó nehezéktől. Öklével belevág a lány feje melletti karámba, melyet tompa puffanás kísér. Érzi, ahogy a fájdalom végigjárja kézfejét, csontjait, s arcán is végig fut az érzés. Túl ostoba, hogy így kiadja magát, de muszáj volt ezt tenni? Kissé lehiggadva félrelép, háttal nekidől a karámnak, s bal keze a farmerzsebébe vándorol, majd előhúzza a két adagra elegendő füvet,  oldalra fordítja a fejét, s ha a lány még ott áll, felé nyújtja.
- Itt van, de most már tűnj el...

Nem kerülöm el a pillantását, ahogy hátrapillant, s felfedezem a rideg szürke lélektükrökben a fájdalmat és a dühöt, melyek véres harcot vívnak egymással, ám egyik sem tud véglegesen felülkerekedni a másikon. Talán ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy maradnom kell. Egyszerűen képtelen vagyok ilyen állapotban itt hagyni! Sosem lehet tudni, még a végén valami butaságot csinálna vagy.. tök mindegy. Én vagyok a hiibás, én okoztam ezt, én váltottam ki belőle olyan érzelmeket, melyektől szenved.

- Ezzel nem fogsz tudni elkergetni. - hiába akarnak engem elkergetni, szívós vagyok, s ezt ki is jelentem! Persze nem támadólag. Nem ütök meg vele ellenséges hangot, hogy is tehetném meg ezek után?.. Még mindig nem tudom, mit tettem, de a lelkiismeret furdalásom s a bűntudatom elég erőt ad ahhoz, hogy még véletlenül se vegyem komolyan a szavait, s úgy futva, ahogy a lábam bírja, eltűnjek innen. Elindulnak felém újra, mint egy tank, úgy közeledik felém, de én még mindig nem mozdulok, csak a hátam simul engedékenyen a Karám falának pont ugyanúgy, mint percekkel ezelőtt.

Veszélyes közelség.. mint percekkel ezelőtt, ám most még sem simul egymáshoz a két test, még is úgy érzem, a belőle áradó negatív hullámok egyszerűen leteremtenek a lábamról! Halkan szusszanok egyet, s minden szó vagy védekezés nélkül engedek teret a veséig hatoló pillantásnak, mely nem talál mást, csak együttérzést, bocsánatkérést, s.. igen, alázatot, engedékenységet. Nem akarok vele perlekedni tovább, vagy veszekedni, vitatkozni, szócsatát vívni. Mindeddig ez jó volt, még is rosszul sült el.
- Nincs rá okom, hogy ártsak neked. - Azt nem teszem hozzá, hogy nem is lennék képes rá, mert nem vagyok valami rutinos pálcaforgató, ami az átkokat illeti. Fejlesztgetem a tudásom, de nem ilyen irányba. Inkább segíteni szeretnék másoknak a varázserőmmel, mint sem átkozódni, meg bántani embereket. Arra persze naiv lelkem nem gondol, hogy talán magam is könnyebb lenne megvédeni, ha bár dolgot mégiscsak elsajátítanék.. Hangom most sem remeg meg, pedig vicsorognak rám dühösen, s csoda, hogy a fejem még nem lett konkrétan leüvöltve a helyéről.

S ahogy ez eddig kiderülhetett nem vagyok egy félős típus, sőt, kevés olyan dolog van, ami ki tud zökkenteni az én kis rózsaszín világomból, de ez, hogy ököllel belevágnak a falba közvetlen a fejem mellett, még engem is ledöbbent, sőt! Először összeszorítom a szemeim, s összerezzenve tudatosul bennem a puffanással egy időben, hogy ez nem éppen az arcom volt, pedig azt hittem, amikor lendül a keze, hogy a mérhetetlen pimaszságomért cserébe kapok egy józanító nyaklevesnek szánt horgot, s eltörik a csinos kis orrom. Meglepetten pattannak fel a szemeim, s elkerekedett pillantással nézek a srácra, s még a szám is eltátom.
- Te jó ég! Nem esett bajod? - Robban ki belőlem az első kérdés, valószínűleg mindenki meglepetésére, vagy éppen nem? Amilyen naiv kis p*csa vagyok, nem meglepő, hogy most más testi épségéért aggódom, ahelyett, hogy elkezdenék pattogni, még is hogy képzeli ezt az egészet.

A felém nyújtott cuccra esik a pillantásom, majd ez visszavándorol a másik arcára, s egy apró fintorba húzódnak az arcvonásaim.
- Mondtam már, hogy ennyivel nem tudsz elkergetni. – Nem kellett sok, hogy meg ne kérdezzem, mikor unja már meg, hogy ennyire el akar küldeni melegebb éghajlatra? Amint láthatja, úgy sem megyek el. Párpillanatig még is úgy tűnhet, amikor ellököm a faltól magam, de ahelyett, hogy megkaparintanám a cuccot, inkább lehajolok a lábamhoz, majd a nadrágom feljebb húzva húzom ki a pálcám a tornacsukámból. Nem tartom valami praktikus helyen, az már biztos. Kiegyenesedve, egyenesen odalépek hozzá, majd balkezem kinyújtom felé.
- Nyújtsd ide a kezed. – Nem parancsolgatom, hanem kedvesen még is határozottan megkérem rá, s szemeimmel az ő lélektükreinek fényét keresem. - Bízz bennem, értek ehhez, nekem is volt már hasonló dühkitörésem. Ráadásul nem kell magyarázkodnod, viszont az a nőszemély a Gyengélkedőn az agyadra fog menni a kérdéseivel, tehát még így is jobban jársz velem. -
Nem értem, minek erőlködök egyébként. Úgy előre tudom a választ. Menjek el a francba, és hagyjam békén, az ajánlataimat és a segítségemet pedig dugjam fel magamnak..

Remény

~ Nem tudsz elkergetni ~
Ez jár a fejében, az utolsó mondatok egyike. Még mindig nem érti, hogy mi kell ahhoz, hogy elüldözhesse őt. Mit kellene még tennie, hogy a másik itt hagyja, maga mögött hagyva Clydetot és esztelen viselkedését. Mivel cselekedetei mindennek nevezhetőek, csak nem normálisnak. Ha eddig még nem gondolta senki, most már bizonyára mindenki fejében megfordul a gondolat, hogy egy agresszív állat lehet, ha képes így ráförmedni valaki másra és ilyen cselekedeteket produkál. Némelyiket már ő maga is bánja, főleg az utóbbiakat, többek közt a karámba öklözést, s a másik szorongatását. Jobbját felemeli, s próbálja a mellkasához szorítani, úgy talán nem fáj annyira. Téved. Éles fájdalom járja át az öklét, s a csontjait. Ha nem is tört el a kézfeje, bizonyára zúzódást szenvedett, s mindezt miért? Azért, mert talán ezzel sikerült egy kicsit levezetnie a feszültségét, a dühét és így némileg büntetheti magát. Fogait összeszorítja, mire végigvonul a hullám, s marad a lüktető érzés. Yolandára pillant, tekintetét a másikéba fúrja, aki még mindig ott áll. Nem futott el, nem védekezett, s úgy tűnik maradni akar. Mi üthetett belé? Vajon létezik még olyan jellem, mint az övé? Aki, ha baj van, nem futamodik el, s ha megdobják kővel, azt kenyérrel adja vissza? Nagyon úgy tűnik, s Clyde kezd rájönni arra, hogy talán, egyszer az életben tévedett, s rosszul ítélte meg a másikat. Ezt érzi, azonban képtelen beismerni, gondolatait szavakba önteni.
- Bajom? Mit érdekel ez téged? - Teszi fel a kérdést ellenségesen, továbbra sem akarja a másik segítségét. A lány cselekedetei azonban erről árulkodnak, főleg azután, hogy a füvet sem fogadja el tőle. Clyde először értetlenül pislog, de ez is csak egy újabb bizonyíték Delacour lényével kapcsolatban. Visszahúzza kezét, s a füves csomagot farmerzsebének mélyébe rejti.
- Én..- Már megint ott tart, hogy kinyögje azt a fránya bocsánatot, amivel már háromszorosan is lóg, de mint mindig, most is leblokkolja valami. Épp kezével megfogja a tarkóját, ezzel próbálva levezetni a zavart, amit érez ebben a helyzetben. Mert bár lehet erős, zord és félelmetes, mégis csak egy ember és ő is érezheti magát kellemetlenül bizonyos szituációkban. Tekintete a saját cipőjének orrára fut, mintha valami oly érdekes dolog lenne, úgy kémleli, erősen összpontosítva a csuka orrára. Keze továbbra is lüktet, a felső része hamar püffedni kezd, s vöröses színekben pompázik.
~ Bízz bennem ~ Hangzanak a nyugodt, s bizalmat sugárzó szavak a fejében. A kék szemekbe pillant, most már eltűnt az ábrándkép, amely néhány perccel ezelőtt ezen szörnyűséget váltotta ki belőle. Most már nem látja Lolát, csak egy tejföl szőke hajú lányt, aki segíteni akar neki. Ennek a bxlfasz gyökérnek, aki bunkóbb már nem is lehetett volna megismerkedésük ideje óta. Keserű mosoly kúszott az arcára, de legalább mosoly. Sikerült lehiggadnia, s ez valamiféleképp a lány számára is jót jelenthet. Már nem kell tartania további dühkitörésektől, s agresszív mozzanatoktól.
- Tudod, hogy milyen vagy?  - Csak egy pillanatig vár, nem akarja, hogy a lány választ adjon, ő szeretné folytatni.
- Annyira naiv és olyan hihetetlen... - Nyújtja kezét a lány felé, ezen saját maga is meglepődik, bár valószínűleg Delacour szemöldökei is a magasba futhatnak, hacsak nem számított éppen erre.
- Feladom és...nincs kedvem a gyengélkedőn kikötni. - Magyarázza, mintha bármiféle magyarázatot is kellene adnia.
- Én...én sajnálom. - Mondja ki azt a szót, miközben egy kényszeredett, s kínos mosoly kúszik az ajkaira. Olyan, mintha saját magát nevetné ki azért, mert feladta. Kimondta a szót, amely már kikívánkozott belőle, bármennyire is meg akarta tartani magának, úgy viselkedni, mint egy mardekáros, mint egy aranyvérű, mint egy katona, nem sikerült. Hogyan is mehetne el szó nélkül, hogyan is rúghatna belé, ha ennyire kedves. Mert az, s ezzel Clydenak is szembesülnie kell, még ha évekkel ezelőtt el is határozta magában, hogy kedvesség nincs...

- A különös perverzióim közé tartozik, hogy érdekel mások egészsége. Még akkor is, ha azok úgy marnak, mint egy mérges kígyó. – Felelem egykedvűen, még véletlenül sem ütve meg olyan hangnemet, amivel rászolgáznék arra, hogy újra s újra támadjon felém, mert úgy érzi, támadnia kell. Az értetlen pislogásra sem felelek semmit, max elnyomok egy apró mosolyt, na meg egy megjegyzést, miszerint van esély rá, hogy legalább egy kicsit felengedjen, s ne feszengjen annyira. Elvégre én tényleg csak segíteni akarok neki, az anyag pedig egyáltalán nem fontos, hiszen totálisan nem függök tőle, ha annyira unatkozom, akkor kimegyek és repülök két kört a pályán, nem ér ennyit az egész.

Megállva előtte várok türelmesen, s nem igazán tudom, mit is szeretett volna közölni velem a megkezdett mondattal, amit végül egyáltalán nem folytat vagy fejez be. Egy vállrándítással elrendezném a dolgot, de érzem, hogy vigyáznom kell most, miféle mozdulatokat teszek, nehogy félreértsen bármit is. Ahogy Clyde megemeli a fejét, s a szemeibe néz egy bíztató mosoly kúszik az arcomra, ezzel csak tovább akarom növelni a biztonságérzetét. Túlságosan ingoványos talajra tévedtem, s amikor odaadtam neki a cetlit, nem gondoltam volna, hogy mindez megtörténik velem. Én próbálok pozitív energiákat sugározni egy nagy és zord mardekáros srácnak, aki még idősebb is nálam, ez azért eléggé elképesztő s nem túl gyakori helyzet. Viszont már eltelt párperc anélkül, hogy elküldött volna a búsba. Ez azért haladás, nem?

Érdeklődve nézek a másikra, s a kérdésből azért még jómagam is leveszem, hogy amolyan költőinek szánta, és nem az én feladatom korántsem, hogy megválaszoljam. Tehát mint jól nevelt leányka, várom türelmesen a választ, s nem vágok közbe, amikor pedig azt megkapom, szélesen elmosolyodok.
- Iiiigen, az én naivitásom mértékére nincs is megfelelő szó, ezt sokan mondták már, de mit értesz azon, hogy hihetetlen? – Veszem fel a beszélgetés fonalát újra, s fogom meg óvatosan a duzzadt kezet, majd közelebb hajolva hozzá, veszem szemügyre. Pálcám egy egyszerű mozdulat során kerül a fülem mögé, hogy másik kezem is szabaddá váljon, s hűvös, puha ujjbegyeim óvatosan húzom végig a dagadt, pirosló területen. – A „hihetetlen” jelzőt én a szuperhősökhöz kapcsolom, csak azért kérdezem. Tudod, megszállott képregény olvasó vagyok. Pókember, X-men, Batman és ilyesmi.. Nem tudom, ismered e őket. Ez pedig tényleg elég csúnyán megzúzódott, de a gyengélkedőt azért tényleg jobb kihagyni a buliból. -
Magyarázok tovább, és most direkt megpróbálok nem túl sokat fecsegni feleslegesen, hanem csak elvonni a figyelmét a lüktető fájdalomról. Újra kiegyenesedve, még mindig óvatosan, de annál biztosabban tartva a kezét a tenyeremben veszem a pálcát újra a kezembe.

Pont, amikor emelném a pálcám, kér bocsánatot, én pedig a puffadt kzéről ráemelem a pillantásom, s az előbbi jókedvű vigyoromat újra visszafokozom egy szelídebb változattá.
- Fátylat rá, nem bántottál meg semmivel… – Nem fogok most itt mufurcoskodni vele teljesen feleslegesen, ráadásul látom rajta, mennyire nehezére esett kimondani ezt az aprócska szót, hogy „sajnálom”. S ha nem is látszik rajtam olyannyira látványosan, azért igen is meglepődtem, s nagyon kedves gesztusnak találom. - … és nem fogom elmesélni az itt történteket senkinek. Ez a mi kis titkunk marad. Még azt sem várom el, hogy a folyosón odaböffents nekem valami köszönésfélét. A helyedben én sem égetném magam azzal, hogy ismerek egy ilyen kattant csajt mint én. -
Azért a végére csak elvigyorodok újra, majd megköszörülöm a torkom, elvégre épp varázsolni készülök! Na nem mintha nem menne rutinosan a dolog.. A pálcámmal lassú, körkörös mozdulatokat teszek, s francia szavak hagyják el az ajkaim (elvégre az alapokat a Beauxbattonsban tanultam, s sok varázslatnak még nem ismerem az angol megfelelőjét), s a pálcám végéből halvány ezüstös felhő kúszik ki, talán a patrónus varázslathoz hasonló, s körülöleli Clyde kezét, s pillanatok alatt szinte beleszívódik a bőrbe, mint egy krém, csak sokkal mélyebbre hatol. Hűvös bizsergést érezhet a másik, esetleg némi zsibbadással, s a lüktető fájdalom, ha nem is teljesen múlik el, de szinte alig érezhetővé halványul. Egy újabb pálcaintés, s az ismert „Ferula” szót kiejtve egy csinos kis fásli tekeredik a kézre, s a csuklóra, erősen tartva azt.
- Na, jobb egy kicsit?-

~Milyen nyugodt, s milyen kedves vonások. Szerencsétlen lány, hogyan fog boldogulni az életben, ha ennyire mosolygós, segítőkész? Ott verik majd át, ahol csak tudják.  Ehh, de miért is izgat ez engem, az ő dolga, nem kéne így viselkednie, nem érdemlem meg. ~ Futnak át fejében a gondolatok, ahogy tekintetével a nyugalmat sugárzó szemekre pillant. Furcsa, általában mindig elzavarta a csacsogó hxlye pxcsákat, tény, hogy Yolandánál is próbálkozott ezzel néhány perccel korábban, de nem sikerült, s most rá kell ébrednie arra, hogy talán akadnak kivételek, mint ő. Bár, nehezen ismerné ezt el, mégis jelem helyzetben kicsit elbizonytalanodott, s most különböző kérdések kavarognak a fejében, s annál is több válasz, magyarázat az elmúlt percekre. Figyelme továbbra sem terelődik el a lányról, talán csak egy apró pillanatra, amikor sérült kezét érintik a hideg ujjak. Lüktető fájdalmat érez, de nem szisszen fel, már nagyfiú, hogy ilyenek miatt jelezzen, s amúgy is, ennél sokkal durvább ütéseket szenvedett el, melyek közül néhány nyoma még ma is ékesíti a hátát. Furcsa érzés kapja el, mikor azt veszi észre, hogy gondoskodnak róla. Ez oly ritka dolog, hogy eddig csak emlékei voltak, s főként édesanyjára gondolt, aki mindig ott volt mellette, ha valami baj érte őt. Ő látta el a sebeit, ő nyugtatta meg, ő csalt mosolyt az ajkaira. Miközben a lány csacsogott, ő csak figyelte őt, tekintete egy pillanatra elveszett a másik vonásaiban. Nem tudta felfogni azt, hogy mi lehet ez a különlegesség, mely egyik pillanatban dühöt vált ki belőle, a másik pillanatban már nyugalmat sugároz felé. Mintha csak Lola és és édesanyja, Donna keveredne benne. Talán túlságosan is elmerült az elmélkedésben, figyelve az arcot, s csak az utolsó szavakra kapta fel a fejét.
- Gyengélkedő…nem, nem szeretem. – Furcsa válasz, nem túl eredeti, s elég összeszedetlen. Nehéz elhinnie, hogy a lány azon van, hogy segítsen rajta, annak ellenére, ahogy viselkedett. Úgy érzi, mondania kell valamit, s ekkor hangzik el az a bizonyos bocsánatkérés, melyet oly nehezen akart kimondani. Most mégis megtette, holnap biztos átkozni is fogja magát ezért, de a múltat már nem lehet megváltoztatni.
- Igen, azt látom, hogy kemény csaj vagy, nem is értem, hogyan tudod elviselni a jelenlétemet ezek után a….- Nem is folytatja, pontosan tudhatja a lány, hogy mire gondol. Szabad kezével a hajába túr, miközben tekintete egy pillanatra a sérült öklére siklik, majd a pálcára.
- Szóval hihetetlen vagy, mert segítesz, pedig nem kellene ezt tenned. – Feleli őszintén, talán többet is mond a kelleténél, de valahogy barátinak érzi a másik jelenlétét, még ha nem is azok, akkor is könnyedebben jönnek elő a szavak, mint háztársai környezetében. Ekkor a szemöldökei a magasba szökkennek, meglepődik a lány szavain, s egy apró mosoly kúszik az ajkaira.
- Inkább legyél kattant és élettel teli, mint egy… - Most valami olyasmit mondana, hogy egy olyan drogos tahó, mint én. És megint ott az a büszkeség, ami nem engedi kimondani ezen szavakat. Inkább csak újabb mosolyt szül az arcára, amelyből a Delacour lány talán tudhatja, hogy mi van a jelentés mögött. Még mondana valamit, de a lány megemeli a pálcáját, Clyde tudja, hogy mi következik, s csöndben összpontosít, nem szeretné, ha a keze látná a kárát valamilyen apró hibának. Ugyanis, bármennyire is pozitívan csalódott a másikban,  ez még nem azt jelenti, hogy a másik a varázslatok terén is remekel. Érzi, ahogy hűvösség öleli körül a kézfejét, lassan a lüktető fájdalom is elmúlik, s maga is meglepődik azon, hogy mindezt milyen könnyen orvosolta a lány. Felpillant rá, figyeli az összpontosító arcvonásokat, majd tekintete újra a kezére siklik, melyen pillanatok alatt egy fehér kötés keletkezik.
- Nahát, ez…Köszönöm. – Egyszerű, rövid válasz, miközben feljebb emeli a kezét és jobban szemügyre veszi a kötést. Majd kiegyenesedik, s hátát a karám oldalának támasztja, úgy pillant a lányra. Tekintete immár szelíd, s egész más, mint a találkozásuk elején. Ő maga sem tudja, hogy mit mondjon, nem szokása a folyamatos hálálkodás és a sokszoros bocsánatkérés sem. Valamit mégis csak mondania kellene, hisz nem álldogálhatnak csöndben. Bár, ha a lányon múlik, bizonyos, hogy hamar lesz újabb téma, de Clyde jelenleg nincs felkészülve egy hosszabb csevegésre.
- Nos, ami azt illeti – Töri meg a csöndet, miközben összefűzi maga előtt a karjait, figyelve a sérült kezére. – ha összefutunk a folyosón, nem fordítom el a fejem. – Pillant fel a lányra, s egy apró mosoly kúszik az arcára.
- Sőt, talán még azt is megkérdezem, hogy vagy. – Folytatja tovább, bár ez a beszélgetés már inkább kínos számára, mintsem élvezetes. Nem azért, mert nem szeretne társalogni, egyszerűen csak nem tud, s valami belülről kényszeríti arra, hogy menjen minél előbb. Talán egy kis zavar is megfigyelhető a vonásain, melyet próbál leplezni a mozdulataival.
- Öhm…nekem, nekem rengeteg dolgom van. Mennem kell. – Magyarázza, egy pillanatra elhallgat, nem tudja, hogyan köszönjön, aztán csak beugrik neki egy szó.
- Szevasz – Böki ki végül, mintha csak az ivócimborái társaságában volna. Nem túl illedelmes, nem is a legszebb, de mégis több a semminél. Ezután lassan ellöki magát a karám falától, vet még egy pillantást a lányra, majd vonásai megkomolyodnak, s a következő pillanatban már tovább is lép, tornacipős lábai gördítik előrébb, távol a lánytól, s hacsak a másik nem állítja meg, úgy lassan el is veszik a távolban, eddig elfeledett érzelmek kavalkádjában…

Csak nézte mosolyogva a hirtelen magához tért fiút. Bájos és kedves mosoly ült ki az arcára, hisz Luna nem ismerte azt a szót, hogy lenézés. Az ő világában olyan nem létezett. Édes nevetés, hagyta el az ajkát, Neville habogását követve. Kedvelte a fiút és mindig is élvezte, mikor együtt dolgoztak a DS edzésein. Segítette mindig, mikor az egyik varázslat nem akart neki sikerülni, bátorította barátját, és most egyedül azét nem szólalt meg addig, míg a Neville ki nem nyitotta a szemeit, mert hagyni akarta pihenni.
- Szia – köszönt megint csengő hangon.
Tekintete egy röpke pillanat alatt az égre rebbent, amint Neville összeszedte magát. Észre sem vette, hogy a fiú mogyoróbarna szemei az ő kék íriszeit keresik.
- Anyukám kötötte a kardigánom – válaszolta a bókra, miközben még mindig az eget kémlelte.
Figyelte vajon, megláthatja ezen anyukája kedves tekintetét, a bárányfelhős kékségben. Hisz ott élt már, nagyon régóta a mamája. Fent az egekben… Nem véletlenül barangolt sokszor Luna tekintete a magasban, nem csak a felhők látványát csodálta, hanem keresett valakit. Egy személyt, akit sosem láthat újra viszont.
Észre sem vette, hogy a mellette heverő fiú elvörösödött volna, és mikor újra Neville-re nézett, akkor annak arcán már egyáltalán nem látszottak a zavartság nyomai.
- Szívesen.
És helyet foglalt ő is a puha zöld pázsiton. Nem zavartatta magát, hogy esetleg koszos lesz, ahogy a legtöbb korabeli lány tette. Szerette, ahogy a nedves talajon üldögélhet és csiklandozza a hosszúra nőtt fű. Számára más jelentette az örömet, mint évfolyamtársainak, és ezt sosem félt hangoztatni.
- Nem tudod hova tűntek az állatok? – tette fel hirtelen és váratlanul a kérdést.

[- Hát…öhm, nem tudom. Igazából én is néztem őket, de ezen már én is gondolkoztam.]

Luna A jó barát

A griffendéles srác kis mosollyal a száján figyelte, amint a szőkeség helyet foglal mellette. Örült Luna társaságának. Végre egy ember aki nem az esetleges bénaságai miatt cikizi, hanem úgy elfogadja őt, ahogy van. Ő az igazi Neville-t kedveli, nem a híres Neville-t, kinek nevét többen csak a Harry Potterrel való kapcsolata miatt ismerik.

Hát igen. Szusszant egy nagyot a srác, majd újra körbenéz a birtok előtte lévő részén. Mióta volt ez az ügy a minisztériumban egyre több idegesítő kérdést hárítok el nap mint nap. Igaz év eleje óta javult a helyzet, a diákok többsége kezdett kifogyni az idegtépő kérdésekből, vagy éppen azokat egy másik haveromnak, Ginnynek, Lunának, Ronnak, Hermionénak, vagy esetleg Harrynek, de tőle a roxfortosok nagy része inkább fél, semminthogy leálljon vele csevegni a folyosó végén. Igaz mostanában is van egy-két elsős, akik évvégére gyűjtöttek annyi bátorságot hogy megkérdezzék Neville Longbottomot a dolgokról. Igaz a srác általában tudta türtőztetni magát, hogy kifecsegjen fontos dolgokra, ennek ellenére pár szaftosabb információ mégis kiszivárgott.
Ismét a lányra pillant és érdeklődő képpel hallgatja kérdését, melyen egy ideje már ő is morfondírozott.

~Ez jó kérdés.~
- Hát…öhm, nem tudom. Igazából én is néztem őket, de ezen már én is gondolkoztam.
Válaszolja, s közben félig feltápászkodva néz körbe a placcon, abban reménykedve, hogy valamelyik fa mögül egyszer csak előbukkan egy különös varázslény, vagy akár Hagrid, kivel később megfirtathatják mit jelent az állatok távolléte.
Öt perc kutatás után kis nyögéssel visszahuppan előbbi helyére, majd újra a lányra tekint. Fáradtan mosolyog és egy számára szomorú témát hoz fel.
- Luna? Te várod a szünetet? Mert én nem. Semmi kedvem otthon unatkozni, három hónapon keresztül. Fogalmam sincs mit fogok csinálni. Egyedül. – mondja keserűen, közben elereszt egy félős mosolyt a hollóhátas csaj felé.

Greg Hawk

Karámok.. Épp elég messze a kastélytól. Pont annyira, hogy ne tébláboljon errefelé sok diák. Általában, aki erre téved, annak célja van, de ritkán esik meg az ilyesmi. Ebből a helyből egyébként is elege lesz egy normális embernek a heti három Legendás Lények Gondozása órája után, és inkább nem tölti erre a szabadidejét, főleg nem így, késő délután. Neki viszont pont ideális ez a hely ahhoz, hogy végre egyedül lehessen, és kiszellőztesse a fejét. A mai mágiatörténet óra.. Botrányos, egy terem tele egy maréknyi idiótával. De még így sem kerüli el a figyelmét, hogy az iskolában egyre feszültebb a légkör. Pedig közeledik az év vége, ilyenkor általában mindenki felenged egy kicsit.. De nem most.

A megszokottnál is nehezebben tudta levakarni magáról egyik hálótársát ma délután, aki már szinte hetek óta rajta lóg. Bizonyára azért, mert pletykaveszélyes területekre érkezett. Röhejes. Pletykaveszély.. Csak azért, mert az az eszétvesztett Omen már hetek óta figyeli. Neki pedig úgy kell tennie, mintha nem venné észre, vagy nem értené az okát, pedig az a cserfes Jezabel csúnyán mellényúlt, érzelmeknek semmi köze ehhez a mániákushoz.. Nem igaz? Mindenesetre kezd belefáradni az állandó menekülésbe. Most is úgy kellett kijátszania a fiú figyelmét. Óvatosan kiles a karámok nyújtotta áldott búvóhelyről. Sehol senki.. Egyelőre. Most nem lankadhat a figyelme, folyamatosan hegyezi füleit, hogy a leghalkabb neszre is felfigyeljen. Belefáradt már ebbe az ócska kergetőzésbe, és fáj neki a tudat, hogy valaki rájött a titkára az iskolában, méghozzá testközelből tapasztalta meg rejtegetnivalóját.

Idegesen felmordul, úgy, ahogy az iskolában nem szokása, vad állatias módon, mintha egy farkas rejtőzködne épp a legendás lények között, nem pedig egy hatodéves diáklány; majd hátát a falnak döntve lecsúszik a földre. Az itt tartózkodó állatok nem mindegyike viseli azonban nyugodtan az állati morgást. Dorothy felkapja a fejét, és körbefuttatja nefelejcskék pillantását a fatákolmányokon, melyek mind-mind különféle legendás lényeket rejtenek magukban. Igaz, az utóbbi időben megfogyatkozott az állatállomány, de az itt maradtak mind izgatottan mocorogni kezdenek, még a legtávolabbi karámba befogott három Crup is vadul csaholni kezd. Egyedül a thesztrálok álldogálnak még mindig nyugodtan a helyükön, persze ezt nem láthatja mindenki. A hollóhátas lány hálásan pillant az állatok felé, nem véletlenül melléjük telepedett le. Feltápászkodik, és megpaskolja a legközelebb álló állat bőr és hús nélküli oldalát. Mást biztos a hideg rázna ezektől a lószerű teremtményektől, de Dorothynak elég ideje volt megszokni az efféle lényeket. A thesztrálokra nézve csak saját, múltbéli tetteitől fogja el a hányinger, hiszen ő sem véletlenül látja a thesztrálokat, mint ahogy senki más sem ezen a világon.

[[Dorothy]]

[Dorothy]

Egyre inkább érezni lehetett a feszültséget, valami készült az iskola falai között… Nem tudtam volna megmondani mi vezetett erre a következtetésre, de határozottan így gondoltam. Könnyen előfordulhat, hogy csak egyszerűen paranoiás lettem, de ez a rossz előérzet nem hagyott nyugodni. Egyre gyakrabban jutott eszembe az a kis üvegecske Felix Felicis, amit még Valentin napra kaptam valakitől. Azóta csak tartogatom, tartogatom, ki tudja mikor lesz még hasznos alapon, de pár napja már a zsebemben hordtam… Nem szeretem a falra festeni az ördögöt, de jobb félni, mint megijedni.
Mindenesetre a lényeg az, hogy mostanában elég sok mindenre kellett odafigyelnem, kezdtek összejönni a dolgok. Rossz előérzet ide, paranoia oda, közeledtek az év végi vizsgák, egyre több leckével és gyakorlással, amiktől néha már a falra tudtam volna mászni. Amikor úgy éreztem, hogy már egyszerűen nem bírom tovább feszíteni a húrt, akkor jöttek jól az ilyen séták, mint ez is volt. Jól esett kicsit elvonulni a világ elől, kiszellőztetni a fejemet és a többi.
Nem volt ez máshogy a mai napon sem.
Már egy ideje magányosan, céltalanul bolyongtam a birtokon, míg végül eljutottam a karámokhoz. Legjobb tudomásom szerint, nem sokan szoktak erre járni ilyenkor, a legtöbb embernek elég volt a Legendás lények gondozása alatt itt eltöltött idő. Semmi bajom nem volt az állatokkal, sőt! Alapjáraton még szerettem is őket, de én nem vettem fel ezt a tantárgyat… Talán ezért sem taszított annyira ez a hely, mint a többieket.
Sajnos hamar meg kellett azonban állapítanom, hogy mint mindig, ma sincs errefelé semmi érdekes látnivaló… Éppen készültem visszaindulni a kastélyba, amikor az állatok hirtelen felbolydultak. Valami, vagy valaki megriaszthatta őket, és ez engem is megtorpanásra késztetett. Valószínűleg minden normális ember figyelmen kívül hagyta volna ezt, de most felülkerekedett rajtam a kíváncsiság. Tettem néhány tétova lépést a karámok felé, miközben a nyakamat nyújtogatva igyekeztem jobban belátni a helyet. Már-már kezdtem úgy gondolni, hogy lehet tényleg jobb lenne ellépni innen olyan hamar, ahogyan csak tudok, de ekkormegpillantottam a lányt.
Dorothy… Ismertem fel pár pillanat múlva… Dorothy Moon. Régebben váltottunk egy-két szót egymással, de egy ideje nem tartottuk már a kapcsolatot. Ettől függetlenül azért furcsállottam, hogy ilyenkor itt látom, de ami ez után következett, az még jobban meglepett. A lány felállt, és… és megsimogatta a semmit… Így tudnám a legjobban leírni az általam látott eseményeket. Még egyszer utoljára megfordult a fejemben, hogy el kéne lépni és elfelejteni ezt az egészet; de a kíváncsiságom most már végképp nem hagyott nyugodni – úgyhogy megembereltem magam, és elindultam a lány felé.
A „legHawkosabb” belépőm természetesen az lett volna, hogy ha berobbanok hirtelen a képbe egy „Kinek integetsz?”-hez hasonlóan idióta kérdéssel; de ez most nem illet sem a helyzethez, sem a kedvemhez…
- Öhm… szia... – szólítottam meg a lányt végül, bár a hangom nem csengett valami meggyőzően, ezért igyekeztem határozottabban folytatni – Látom így estefelé nem csak én akartam kicsit elszabadulni a kastélyból…