Tópart

Raelyn

 Egy halvány mosoly jelent meg az arcom szélén. Ez ma az első. Ezt az váltotta ki belőlem, hogy megígérte, hogy segít. Nem is tudta, talán nem is tudhatja, hogy milyen kő gördült le a szívemről ebben a pillanatban. Szinte már megkönnyebbültem, hogy nem kell egyedül belefognom a keresésbe. Olyan érzés, mintha az ember egy hosszú és furcsa alagútból kiérve a fény világítana az arcomba. De nem keverhetem bele őt is, ki tudja milyen dolgok lesznek ebből az egészből. Bár nem történhet semmi, hiszen ez a valóság, nem valami ostoba kalandregény.
 - Nagyon köszönöm – mondom ki végre. Ebbe a két szóba próbáltam belesűríteni mindent. Először nézek bele a lány szemeibe. Szép zöldek. Zöld szemű, és vörös hajú. Jó párosítás általában, és mellé még szép is. Áh, erre nem kéne gondolnom, nem támadhatom le, amikor ő segíteni akar nekem! - Azt hiszem Londonba fogok menni először, ha ott adták örökbe, csak lesz valami nyoma.
 Bólintottam egy aprót, amikor a elárulta, hogy a bátyjával lakik. De mégis árnyék vonult át az arcomon. Felötlött bennem egy kérdés, ami egész idáig elnyomva hevert belül, de mégis naponta többször is az eszembe ötlött:Hol fogok nyáron lakni? Annyi pénzem nincs, hogy még egyszer a Foltozott Üstben töltsem az időt, de árvaházba akkor sem megyek, ha kényszeríteni akarnak rá. Akkor, hiába a tiltás, hiába bármilyen rendelet, használni fogom a pálcám. Arra van, nem? Talán még egy kevés mugli pénz is maradt valahol nekem, nem tudom.
 - Animágia? - néztem rá kerek szemekkel. Veszélyes tudomány, igencsak problémás lehet úgy gyakorolni, ha az ember nem képzett varázsló vagy Boszorkány, mint ez esetben. - Az egy érdekes tudomány, és egész jó. Egyszer nekem sem ártana tanulnom. De majd később. Most vár rám egy szép, mozgalmas nyár.
 Egy kicsit hátradőltem ültemben, mintha fotelben lennék. Aminek vége az lett, hogy elterültem a fűben. Nevetve maradtam lent, jól esett kicsit megpihenni.

[PAUL]

PAUL

Paul megköszönte a segítségemet, de én egyáltalán nem éreztem úgy, hogy meg kellene. Olyan.. természetesnek vettem. Végülis mit csináltam? Csak meghallgattam és adtam neki pár tanácsot.
-Ugyan már!- Mondtam, és egyik kezemmel legyintettem egyet. Paul rámnézett, én pedig bíztatóan rámosolyodtam. Rendes fiú ő, nem tudom bármelyik másik tanuló mit reagált volna a helyében. Szerintem a többség széttépte volna a levelet, aztán beleszórta volna a tóba, és esze ágába nem jutott volna, hogy megkeresi a fiatalabb lánytestvérét. Vele ellentétben.
Aztán mintha Paul eléggé elgondolkodott volna.. Talán már előre a nyári keresésen töri a fejét?
-A London tényleg nem rossz ötlet, és szép hely.. Nem is olyan messze lakunk tőle, Cambridge-ben- Mondtam neki csak úgy, nagy naivan, arra nem is gondolva hogy talán ő nem is tud hová menni..
Az animágiás ötletem eléggé meglepte. Rendben, veszélyesnek tényleg veszélyes, de nagyon hasznos is. Ha például menekülnöd kell, hirtelen nem is jutott eszembe olyan állat, ami lassabb mint az ember futva. Najó, kivéve talán a csigát. Vagy a lajhárt, de ki hallott már lajhár animágusról? Elvigyorodtam ezen a feltevésen, és belegondoltam, vajon én mivé változnék át?
"Egyszer nekem sem ártana tanulnom." Hallottam a fiú szavait, és ennek igazán örültem, hogy őt is érdekli. Talán megtanulhatnánk együtt, gondoltam.
"De majd később." - hát, lehet csak udvariasságból mondta.
Aztán lustán elterült a földön, és nevetve szemlélte az eget. Én is ugyanúgy kinyúltam, egyik kezemet a fejem alá, a másikat magam mellé raktam. Jó érzés volt csak így pihengetni, lazulni egy újdonsült baráttal.
~Hát még milyen szép lehet este~ Figyeltem a fejünk fölött lassan haladó felhőket, aztán becsuktam a szemem, és elképzeltem ugyanitt a fekete eget, apró, fényes csillagokkal díszítve. Pár másodpercig így maradtam, majd ismét kinyitottam őket, az erős napsugár először kicsit furcsa volt. Aztán lassan felkönyököltem.
~Hé, nincs itt a suliban mégegy McDavson?~ Jutott eszembe hirtelen, és Paul-ra pillantottam.

Raelyn

Jól esett, hogy nem vette észre a kis ebborulós manőverem. Jó is, nagyon nem akartam leégetni magam előtte. Valamiért úgy éreztem iránta, mintha a barátom lenne, pedig alig beszélgettünk egy keveset. Tehát tényleg igaz, hogy a barátságok úgy kötődnek, hogy nem is tudunk róla. Legalábbis nem érezzük, mikor kötődnek, csak rájövünk később, hogy igenis léteznek. Már tudtam róla néhány dolgot is, például, hogy elveszítette az édesapját, hogy segítőkész, és még sorolhatnám.
 Néztem magam fölött a felhőket, de gondolataim messze jártak, már túl a birtokon, valahol Londonban. Annak a klinikának a nevén gondolkoztam, amiben én is születtem. Az istenért nem jutott volna az eszembe. Majd kiderítem később, de ezt a szép napot nem akarom tönkretenni. Túl jó lett ahhoz ez az egész, hogy most megint elfelhősödjenek a gondolataim. Mikor meghallottam, hogy ott laknak, nem messze a várostól, még inkább jókedvem támadt. De most nem mondhatom el neki, hiába bízok benne. Elképzeltem a jelenetet: „ Tudod, Rae, amint kitör a nyári szünet, én gyakorlatilag hajléktalan leszek.” Azt hiszem, elküldene a fenébe.
 - Cambridge is szép hely. Néha majd meglátogathatlak? - csúszott ki a számon a kérdés, pedig egyáltalán nem akartam feltenni. Elvörösödtem, előbb csak a fülem, majd az arcom, és ekkor vettem észre, hogy egyenesen rám mered.
 ~ Na, most felhúzhattam ezzel a kérdéssel. Én hülye, én hülye, én hülye! ~ futott át a fejemen a gondolat. Aztán rájöttem, hogy nem dühösen mered rám, hanem úgy, mint akinek hatalmas felfedezése támadt.
 - Mire jöttél rá? - kérdeztem tőle.

[PAUL]

PAUL

Még mindig feküdtem, szemeim zárva, szintén messze jártam gondolatban a Roxforttól, amikor Paul megszólalt. Elnevettem magam, kinyitottam a szemeim és felkönyököltem.* -Hát persze hogy jöhetsz, szívesen várlak. De a bátyámért nem vállalok felelősséget. Bár.. Biztosan  jól ki fogtok jönni, végülis fiúk vagytok-
Rántottam meg a vállamat, aztán megint elterültem a földön. Jól éreztem magam itt a vízparton, a zöld fűben,  mellettem Paullal. Most még az sem zavart, ha esetleg beletörik a fű a szoknyába. Majd kijön az.
A fiú is észrevette, hogy hirtelen eszembe jutott valami, de úgy döntöttem ezt egyelőre megtartom magamnak. Ha sikerülne kiderítenem - egyedül, egy magánakció keretén belül - valamit a húgáról és azután mondanám csak Paulnak mire jutottam.. Hát, az remek lenne. Ha nem sikerül, akkor még mindig elmondhatom neki az ötleteim.
-Semmi, csak az animágián gondolkodtam. Vajon milyen állatokká változnánk át?- Kérdeztem, és oldalra fordítottam a fejem. Jól szemügyre vettem a fiút, a nagy koncentrálásban még kicsit a szemöldököm is összehúztam.
-Hmm, tudod mire tippelek? Hogy te sas lennél. Várj, vagy nem is.. oroszlán.- Mondom teljesen komolyan, de azért elmosolyodtam. Nehéz lenne elképzelni, hogy egyszer csak Paul helyén egy óriási sörényes macska, az állatok királya feküdne, és mély hangján üvöltve egy fenségeset. Ezen elvigyorodtam.
-Jobb mint a lajhár nem? Még nem láttam lajhár animágust- Említem meg neki előző gondolatomat is, és mostmár rendesen nevettem is.
Kíváncsi voltam, vajon ő mit tippel, én mivé változnék át. Eszembe jutott néhány jellemző alak: szarvas, tigris, vagy borz mint a Hugrabug címerállata, de egyiket sem tudtam magamnak elképzelni.
-Ha meglátogatsz a nyáron, majd kipróbáljuk. Fú de megnézném Mrs Bree arcát amikor meglát egy oroszlánt a lépcsőházban- Kalandoztam el teljesen, aztán ismét az oldalamra gurultam Paul felé, de mostmár úgy is maradtam. Ha rákérdezett volna, válaszolok:
-Mrs Bree az egyik szomszédunk a lakásban.. Ritka hóbortos nőszemély. Én még elviselem, de Miles rühelli.. Miles a bátyám. Néha megvicceljük, mivel mugli.- Ecseteltem Paul-nak egyik kedvenc nyári időtöltésünket.

 Raelyn

Kissé megnyugodtam, amikor azt mondta, hogy szívesen látnak. Annyira örültem, hogy az szinte elmondhatatlan. Itt heverésztünk a zöld fűben, teljes nyugalomban. Minden, ami ma történt, a rossz érzések, minden olyannak tűnt, mint egy rossz álom. Csak a felelősség nem. Majd jött az animágiás megjegyzése, mielőtt még belemerültem volna a gondolkozásba. Az oroszlános megjegyzésen jót nevettem volna normál helyzetben, de most csak kis mosolyra futotta. Majd megkérdezte, hogy ő milyen állat lenne szerintem. Na most mit válaszoljak? Gondolkoztam, de nem jutott hirtelen eszembe semmi, majd rá is néztem. Még mindig halványlila gőzöm sem volt a dologról, de azért megpróbáltam.
 - Szerintem te valami olyan lennél, aminek vörös szőre van. Tudod a hajad miatt. Hallottam valami olyant, hogy ilyen külső jegyek megmaradnak. Legalábbis valami. Vagy talán olyan lennél ami repül. Talán – mondtam, majd szégyenkezve lesütöttem a szemem – de igazából fogalmam sincs. Talán azért nem láttál lajhárt, mert akik megpróbálkoznak vele, nem lusták.
 Majd újra elterültem a fűben, alattam a kemény föld, és arra gondoltam, hogy most helyben el is tudnék itt aludni. Persze iszonyú hátfájásom lenne utána, de most őszintén, az már csak a napom betetőzése lenne.
 - Igen, az majd jó lesz! - mondtam. Valami vén szipirtyót megviccelni mindig élvezetes dolog. Ha nem az, akkor már komoly problémák vannak, például az, hogy öregszünk. Azt pedig valamiért nem akartam. Legszívesebben kivágtam volna ezt a jelenetet, aztán örökre, újra és újra átélhessem.

Először is: nem hiszem, hogy ő nem elég valaki ahhoz, hogy nemet mondjon. Vagy mi? Egy buta gyerek kioktatása minden lehet csak nemes és magasztos feladat nem. Jól esik, örülök neki, a kegyes hazugságnak, hogy neki ez öröm, nem pedig kötelesség. Már, ha ezt kellett levonnom belőle. Nem valószínű, de nem kedd van, nincs önmarcangolás. Bár megtehetné, hogy itt hagy mínusz húsz ponttal, de a lelkiismeretén nem sokat segítene. Meg rajtam se. Viszont az is lehet, hogy titokban a fényképeimnél imádkozik és ezért ez egyfajta megtisztetés számára.

Másodszor: az, hogy nem tart szerencsétlennek, nem kellene ennyire felvidítson. Ezt mondta, nem azt, hogy kedvel, vagy, hogy értelmesnek tart. Bár ezt ki mondaná rám? Ahhoz legalább olyan kicsi és éretlen furcsaságnak kell születni mint jómagam. Ilyenből meg nem sok mászkál és, ha jobban belegondolok nem is szívesen találkoznk eggyel sem. Bosszantó lehet. Lehetek.

Harmadszor... Harmadszor az nincs.

- Ha most maga egy tanár én meg a diákja vagyok... - Ki akart arra utalni, hogy szívesebben lennék nemdiák, a nemtanárral szemben? Én biztos nem. Nyelvbotlás, az lehtetett. - ...szabad olyat mondania, hogy a reménytelen szerencsétleneken nem érdemes segíteni? Nem kellene bíztatnia, hogy, bár engem nem tart annak, minden nálunk bénábban összetákoltnak érdemes megadni mindent, amit csak tudunk? Ne értsen félre, nem zavar, örülök, hogy azt mondja amit gondol. Mármint, ha ez az amit gondol. De, de ezt most nem arra értettem, hogy hazudna vagy ilyesmi, csak végülis nem kellene nekem feltétlenül elmondania. Persze én örülök. Jobb, ha most befejezem, mielőtt még inkább bolondot csinálok magamból?

Felhúz és hirtelen a megengedettnél jóval közelebb kerülök hozzá. Ha nem lenne a tanárom már biztosan megálmodnám a helyzet folytatását... De a tanárom! Nagyon az. Mondjuk a sortom dícsérete sem segít a helyzeten. Ez azt jelenti mégsincs nagy gond az összeálítással, csak kellett a dzsekije, hogy tökéletesítsem. Büszkén kihúzom magam, talán a helyzet fontosságához képest túlontúl is büszkén, de nem igazán tud zavarni.

- Ígérem mindent el fogok mondani majd, mivel nem hiszem, hogy ilyen hmm, nem szeretem sértegetni magamat, szóval gyerekesen ártatlan történetet minden nap hallana. - Ez nekem pont egy sértés, de ő nem valószínű, hogy tudná. Azért mondtam, mert jó kifejezés, bár gyűlölöm, ha gyerekesnek tartanak, pedig ráteszek még jónéhány lapáttal, elég csak az öltözködési stílusomra gondolni. Megváltoztathatnám, hogy aztán a külsőm és a belsőm kontrasztjával hívjam fel magamra a figyelmet, de minek. Valahol belül, jó mélyen, ezt szeretem.

Azokat a kérdéseket teszi fel nekem amiket én is szoktam. Egyedül. Csendben és titkosan. Mit válaszoljak neki, ha még magamnak sem sikerült? Próbáljak összehozni valamit a sok lehetőségből amit felvetettem? Nem lenne sok értelme.

- Tényleg, miért nem használom fel ezt az időt gyakorlásra? Őszintén, fogalmam sincs. Talán túl lusta vagyok. Talán kényelmes így és nem is jön elő túl gyakran a nyafoghatnék. Talán ilyen is vagyok, nem csak ők gondolják. Talán nem is akarok megváltozni, azt akarom, hogy a környezetem találja ki minden gondolatomat. Ennek így van értelme? - kérdezem sokadszorra, miközben lámpalázsasn indulok a kastély felé. Beszélni sokkal könnyebb mint meg is tenni. Biztos ki fognak nevetni. Nagyon.

[PAUL]

PAUL

Paul mondott valamit.
Igen, tényleg volt abban valami, hogy az animágusok állati és emberi alakjukban jelentős hasonlóság fellelhető, de ezt most nem tudtam elképzelni. Akkor ha valakinek hosszú a nyaka, zsiráf, akinek pedig nagy a foga, lóvá fog átváltozni? Hát ha így lenne, hozzá sem látnék a dologhoz, de végülis vicces a feltételezés. -Akkor én bizonyára róka lennék- Feleltem pár pillanat gondolkodás után. ~A róka jellemzői ravasz, sunyi, nem? Hát, én nem ilyennek ismertem meg magamat... Ezek szerint mégis az lennék? Áhh nem, az kizárt. Először is, akkor Mardekárba kerültem volna, másodszor: nem kell a rókákat a buta mugli mesék alapján megítélni... Három, ki mondta hogy róka lennék? Na, ennyit erről.~
Gondolataim teljesen elkalandoztak, gyorsan kinyitottam a fülem, hogy halljam mondott-e valamit Paul. Tetszett neki a szemtelenkedés - naa, ez jó. De mégis,  olyan csöndes volt, nem mesélt semmi hasonlót.
~Talán kicsit visszahúzódó emberke na, én is tudok az lenni. Eléggé.~ Rásandítottam: tehetetlenséget éreztem, amiért nem tudok segíteni rajta, a szülein.. de senki sem tud. Aztán elszántságot, hogy dobjam fel a fiút valamivel. Igen, ez az.. Na de mivel? Hát, egy sötét varázslatok kivédése órával biztosan nem. Vagy ki tudja.. De az én szememmel biztosan nem.
-Paul- Mondtam neki, még mindig arra az oldalamra gördülve amerre ő feküdt.
-Nem sétálunk egyet?- Ajánlottam fel neki, és egyebet nem is tudtam mondani, reméltem hogy séta közben eszembe jut valami értelmes dolog, amivel elüthetjük az időt. Lassan felnyomtam magam a két karommal, feltápászkodtam és leporoltam magamról a kósza fűszálakat. Ha Paul is megvolt, elindultam lassan a tó mellett, és a sima víztükröt bámultam. Persze azért rá is figyeltem, de közben keményen gondolkodtam. Nanee, tanulás, az ráér.. Persze nem ártana, meg biztosan jó lenne Paullal együtt tanulni, de ne most. Most lazulunk.
Aztán, ha egy rajzfilmben szerepeltem volna, valószínűleg kivillan az a bizonyos villanykörte a fejem fölött. Mindig is szerettem, a diákság is velem együtt.. És nem véletlenül, tényleg remek szórakozás. Megtorpantam, már a mosoly ott bújkált az arcomon. -Hé.. Mit szólnál ha kviddicseznénk egyet? Vagy ha gondolod, elég ha csak nézzük- Kérdeztem fellelkesülve.

                        Theodor

End kiér a kastélyból és egyből a tó partja felé veszi az irányt.
Itt is ott is diákok beszélgetnek, párok csókolóznak.
Egyszóval ma egy látszólag teljesen átlagos nap van…
Ma reggel érdekes dolog történt Endorius Samlarddal, egy bagoly keltette fel, ami kopogtatott az ablakán. End beengedte és a madár egy csomagot pottyantott az ágyra és elrepült.
A csomagban egy zacskó volt és abban egy szépen megfaragott kis madár szobor.
End nem foglalkozott vele, csak eltette a frissen felhúzott talárja zsebébe.
És elindul a Tóparthoz.
Miután leért a tópartra kihúzza a talárja zsebéből a zacskót és a tenyerébe rakja azt, ami benne van.
A kicsiny fekete szoborszerűség volt benne, ami reggel érkezett, de  fogalma sem volt, hogy mi lehet az. Elmélyülten forgatja az ujjai közt a kis szobrot és felfedezi, hogy egy sast formáz, melynek mindkét szárny nyitva van. Mintha már látta volna valahol ezt a sast…
De hol? Miközben gondolkozik, kis híján beleütközik valakibe.
Látja, hogy az egyik Griffendéles az. - Szia! - köszön a fiúnak, aki az egyik fa alatt üldögél.
Ő visszaköszön. - Leülhetek?– kérdezi End. – Persze – válaszolja a Griffes fiú.
Pár percig némán ülnek egymás mellett, s end a szobrot nézegeti, majd egyszer csak megszólal. – Endorius Samlard vagyok, Hollóhátas - s kezet nyújt a srácnak. – De szólíts csak End-nek! – a srác elfogadja a kezet. – Theodor Canis, Griffendél. – mutatkozik be ő is.
End oda nyújtja neki a kis sas szobrot. – Szerinted ez mi lehet? – kérdezi tőle – Ma reggel hozta egy bagoly, de nem tudom ki küldhette. –
Theodor a szobrot nézegeti, de ő sem tudja, hogy mi lehet. - Szerintem csak félre címezték. – vélekedik Theo – Nem hiszem – rázza a fejét End – Ezt nekem küldték. – csak nem tudom ki, de End ezt már csak fejben teszi hozzá. – És milyen éved volt? – vált témát a fiú –
A tavalyinál jobb, mert tavaly egész évben csak tanulni és tanulni kellett az RBF-ek miatt. – válaszolja Theodor. – És neked? – kérdez vissza – Nekem idén van az RBF, de annyira nem vészes… - mondja End.
A kis szobrot egész idáig a kezében fogta, most elteszi a zsebébe…
Pár percig a semmibe réved és azon gondolkozik, hogy hol láthatta már ezt a sast?
S hirtelen előkapja, mert eszébe jutott hol látta már ez a sast, a sas hollóháti jelképe ezért volt olyan ismerős… Minden nap elmegy ilyen sas előtt a klubbhelységbe vezető úton!
Akkor is, hogy kerülhet hollóháti jelképe hozzá? És miért éppen most küldte a titokzatos feladó? Valahol utána kéne néznie ennek a madárnak. Megvan! A könyvtárban biztos van valami feljegyzés Hollóhátiról. – Theo, szerinted nem lehet, hogy ennek a madárnak – itt felmutatja a kis szobrot – köze van Hollóháti Hedvighez? Mert az ő jele a sas! -

[Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday]

Mr Robinson

Unalmas délutáni napomon határoztam úgy, hogy kisétálok a tópartra, mivel Jessica épp valami fontosat tanult, így nem tarthatott velem. Igen emlékszem a hatodikra, kemény év volt az is, bár ez az elkövetkezendő még nehezebb lesz. Most lettem épp csak hetedikes, demár nagyon előre gondolkozom. Mi lesz, ha kijárom a sulit, menjek tovább az Auror képzőbe, avagy haggyam a tanulmányaim? Nem, az utóbbi nem fordulhat elő, anya elevenen megnyúzna, decsak miután rámküldene valami csúnya átkot. Na így nem akarom végezni.
Habár lehet, hogy szólna apának, aki épp Halálfalóként tengeti napjait, nem tudom hogy, de tuti hazarángatná addig, hogy elbeszélgessen velem. Azt sem tudom hol lakik most, nem is akarta hogy megtudjuk. Emlékszem azt mondta majd eljön értünk hétvégékre, de ebből havi egy látogatás lett. Mióta Jess már nagylány és nem lehet eldugni őt a cselédek szobájába, méginkább megritkult a látogatások száma, volt hogy csak egyszer jött egy évbe, pont mikor Nad negyedikes lett.
Nadalia...Hát vegyes érzelmek keringenek bennem vele kapcsolatban. Van, hogy megtudnám ölni, de van, hogy elgondolkozom, az én hibám is , hogy ilyen lett. Nem voltam ott, amikor apa elment, Jessicát pátyolgattam, neki meg volt tehetsége is meg ideje is kibontakoztatnia az elvetemültségét. Nem is lepődtem meg azon, amikor bekerült a mardekárba, ötödikes mardekáros, nincs ennél rosszabb párosítás.
Ötödikes mardekárosokról jut eszembe, Sylvain nemis tudom kicsoda. Most is ott lépked a szőke hajával fenhéjazva, mintha egy kiskirályfi lenne. Csupa gőg.
Nemegyszer láttam már. Ott voltam amikor a Teszlek Süveg beosztotta őt is a mardekárba, és kicsodálkozott a szőke kobakjával a kalap alól. Noha akkor még nem láttam rajta, hogy ilyen beképzelt lesz, dehát a Teszlek Süveg tudja a dolgát, nem hiába osztotta be abba a házba azon a napon.
Bezzeg ha griffendéles lenne..Egész jóképű és helyes de van egy stílusa. Sosem álltam még vele szóba, de egyszer ennek a pillanatnak is el kell jönnie ugyebár.
Ekkor egy követ rúgtam a lábammal a vízbe, és akkorát loccsant, hogy még az is meghallotta, akinek nem kellett volna.
Igazán remélem hogy belém köt, milyen esetlen vagyok , ma egész szarkasztikus napom van!

[Norkys C. Graham]

Norkys C. Graham

Egyik lépésről a másikra, egyik pillantásból egy következőbe, szinte élvezem, amint körülöttem a lányok alélva figyelik minden egyes lépésemet. Mosolyok mellett olykor lenéző becsmérlő pillantásokat is vetek. Keserű porondmester csupán a színpadon, aki besöpri az elismerést, majd akiknek mindez köszönhető nem ad semmit, szinte ez a tökéletes jellemző rám, pedig nem vagyok mindig ennyire fagyos, csupán tudni kell megtalálni a közös hangot, nem vagyok megszállott aranyvérű sem csupán a velem egyenrangúakat, a hozzám méltóakat engedem közel magamhoz.
Mindeközben lassan a tópartra érkezek. Sokat járok ide, hiszen itt sokszor magam lehetek, s gondolkozhatok mindazon, amin már oly rég töröm a fejem, hiszen a választás ideje hamarosan eljő, ezt bizton állíthatom. Ám most egészen más miatt jöttem le ide, csupán kiszellőztetni a fejemet, elfelejteni, hogy a mai nap is szörnyű siránkozásokkal teli förtelem volt.

~Szánalmas emberek még szánalmasabb próbálkozásai, mindössze azért, hogy előrébb jussanak, jobb jegyet kapjanak. Ugyan kit érdekel ma ez, hiszen nem az eredmény számít, hanem a tudás, a megszerezhető varázslóképesség. Az ilyeneknek olykor kedvem lenne…~

Csitt, mi ez a nesz, ami fülemet éri, egy hatalmas csobbanás csupán, ám mikor irányába fordítom a fejemet, egy lányt is megpillantok akinek köze lehet e zaj kialakulásához. Meglepő egy teremtés, szinte hívogat, hogy lépjek közelebb, ám egy kicsit még várok, had érezze úgy, hogy nem érdekel amit csinál, majd amikor figyelme lankad irányomba halk léptekkel, szinte árnyként lépek a közelébe, s mély, búgó hangon ekként szólok hozzá.

- Meglepő nem de? Egy parányi kis kő, mire nem képes. - ekkor közelebb lépek hozzá, s az egyik füléhez hajolok, próbálva zavarba hozni hirtelen közelségemmel – Közelebb hoz embereket egymáshoz, látja milyen furcsa a világ.
Ám felvetődik a kérdés, - ekkor másik füléhez hajolok – egy ilyen törékeny teremtés, mit keres erre felé egyedül, ahol afféle hiénák csaphatnak le rá, mint jómagam.
Látja a víz fodrozódását – váltok hírtelen témát -. Akár az élet viza, minden egyes apró hullám apró történés, a nagyobb hullámok kiemelkedő események, a kavargó örvények olyan események, amelyekre senki sem büszke, tán éppen egy ilyen örvény hozta ide a tó partra, hozta a közelembe. –

Arcomra komisz mosoly ül ki, s közben végig simítva a lány karját egy fél fordulattal ellépek tőle egy két, három lépésre, a vízhez közelebb lépek, s egy kavicsot felszedve azt a tóba hajítom.
Eztán visszafordulok a lány felé, s mosollyal az arcomon lépek ismét a közelébe, majd mélyen meghajolok, s a legmélyebb ponton ekként szólok.

- Sylvain Robinson. Mély tiszteletem. –

Felegyenesedve várom, hogy partnerem is mondja a nevét. Közben arcomon továbbra is ott ül a szűnni nem akaró sokat sejtető mosoly, amely akár egy szépen csengő dallam hívogat, hogy az azt hallgató kelljen táncra a porondon egyedül álldogáló személlyel.

[Jules Shine Kingwoods]

Jules Shine Kingwoods

Borult délután volt, s a szokásos jókedv sem ékeskedett arcomon, sokkal inkább volt kifejezéstelen és bánatos, úgy éreztem, jobb, ha most olyan helyre megyek, ahol nem sokan láthatnak, hiszen már így is olyan sokan kérdezték, hogy beteg vagyok e vagy ilyesmi, de nem egyszerűen csak most valahogy nincs semmihez sem hangulatom.
Lépteim lassan visznek le engem a tópartra, ahol is már van egy jól megszokott fám, ahova akkor megyek, ha gondolkozni akarok vagy egyszerűen csak a külvilágtól elzárkózni. Út közben figyelem a hullámokat, s közben azon gondolkozok, hogy vajon mi lesz velünk, vajon tényleg háború lesz, ahogyan azt beszélik… Valószínűleg ezen sötét gondolat nyomta rá bélyegét a mai napomra.
A fához érve szinte rögtön felpattanok, az egyik szélesebb ágra s azon lábaimat kinyújtva üldögélek, s bámulok a víztükörre, ahol csupán elfolyó arcomat látom, majd egy béka nyomán ez a torz kép is hamar szertefoszlik.
Egy pillanatra lehunyom a szememet, majd fütyülni kezdek egy szomorú, borús dallamot, s közben a külvilággal mit sem törődve üldögélek.

~ Mi lesz most velünk? Mi lesz most a családommal? Mi lesz a barátaimmal? Talán kár is ezen gondolkozni, talán nem. Abban azonban biztos vagyok, hogy ha ezen kesergek naphosszat, akkor könnyedén besavanyodhatok, s válhatok egy depressziós semmittevővé, az pedig nem én vagyok, igenis mindenben meg kell látni a jót és a lehetőséget. A veszély csupán egy szó, amit ha nem engedünk tartalommal telítődni, akkor nem is lesz több egyetlen, jelentéktelen szónál. ~

- Igen, így van! –

Kiáltok fel, s csak ekkor kapom magamat rajta, hogy az elmélkedés amit korábban magamban folytattam, most valahogy hangos szavakká vált, csupán azért nem nézek körül, mert úgy gondolom, hogy erre felé rajtam kívül nem igen jár senki.
Arcomra ismét mosoly költözik, s szinte egy csapásra visszatér belém a jó kedv és az tett vágy, ám úgy gondolom, hogy nem árt ha még egy kicsit üldögélek itt.

[Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday]

Mr. Robinson
A kis apró kavics csobbanása nem maradt következmény nélkül, a srác, akit az előbb figyeltem, lassan odaevickélt hozzám, és elkezdett filozofálgatni szimbolikus dolgokról, kavicsokról meg vizekről, de nem tudtam odafigyelni , mit is mond, mert zavarbaejtő közelséggel állt mellettem.
Nem szoktam hozzá az eféle úgymond tolakodáshoz, de nem mondom, hogy idegesített vagy irritált volna. Ezután bemutatkozott: a neve Sylvain Robinson.
Talán annyira belefeledkeztem a felocsúdásba, hogy kérdéseire nem is válaszoltam, talán nem is kérdezett semmit, ha meg igen, akkor gondolja hogy bolond vagyok vagy csökött buta ostoba kislány, akit meglep egy fiú, illetve férfi közeledése.
Egy határozott mozdulattal felé fordultam, majd a kezem nyújtottam.
-Norkys Graham, de szólíts csak Kysnek.
Mutatkoztam be neki kicsit halkan, még egy csöppet megvoltam illetődve. Furcsán kedvesen viselkedett ahhoz képest, hogy  mardekáros, dehát ott sem mindenki olyan elvetemült, mint a hugom, nem kell rögtön belőle kiindulnom.
Kicsit elpirultam, majd sétát kezdeményezve tettem lassú lépteket a tó mentén. A lágy szellő belekapott a hajamba, ami már megszoktam, mert a tópart azon helyek egyike, ahol a legtöbb szabadidőmet töltöm.
A lábammal újabb kavicsot rúgtam a vízbe, mostmár szándékosan akartam hallani, hogy óriásit csobbanjon, nem éreztem feszélyezve magam.
-És egy magadfajta mardekáros srác miért is közelít meg egy magamfajta griffendéles lányt?
Kérdeztem tőle sokatsejtető mosollyal az arcomon, majd megálltam előtte, és felé fordultam.
-Erre a kérdésre csak egy helyes válasz van, amit most fogok feltenni. Ha helyesen válaszolsz, tovább sétálok veled, ha nem faképnél hagylak!
Kötöttem le a feltételeimet, gondoltam játszadozom egy kicsit vele.
És mi lesz ha helytelenül válaszol..Fájna a szívem itthagyni. Nem Norkys ezt verd ki a fejedből, csak van annyi esze, hogy neked tetsző választ adjon.
Mosolyogva felé fordultam, a kezem összekulcsoltam magam előtt, és vártam mit lép.

Nem szokásom gyakran a tó mellett ücsörögni, általában ilyen melegben a kastély hűs folyosóit választom a tűző nap helyett, de a mai idő kellemesnek ígérkezik, nincs olyan nagy forróság. Így aztán úgy döntök, egy könyv és a fodrozódó víz társaságában töltöm el a délutánomat. Mivel nem számítok törzsvendégnek a tóparton, így egy darabig tanácstalanul álldogálok a diákok által benépesített parton, hogy hová is telepedjek le. Nincs kedvem a tömeghez, most egy kis békességre vágyom, úgyhogy némi gondolkodás után megcélzok egy magányos fát.
Ahogy közeledem hozzá, elnézem a víz körül lazuló embereket, és elgondolkozom, vajon épp miről beszélgethetnek, mit éreznek. Néha rám jön ilyesmi, és amíg a fához érek, sok kis történet elevenedik fel előttem a semmiből. Kacérkodó párok, játszadozó lányok, beszélgető fiúk egész tömege várja vidáman a nyári szünetet. Kérdés, hogy van-e rá okuk, nem lesz-e más ez a szünet, mint az eddigiek... De nem hagyom, hogy a felhőtlen kedvemet a jövő sötét árnyékai magukba szippantsák. Amíg itt vagyok, addig nincs miért aggódnom, és utána sem lesz. Senki sincs egyedül ezekben az időkben.
Néhány lépésre a magas fától kinyitom a könyvet, és még mozgás közben elkezdem olvasni. Alig pár mondaton sikerül túljutnom, mikor a fa lelkesen felkiált. Azaz valami, ami a fán van vagy esetleg benne... Mivel elég széles a törzse, nem látom, van-e valaki a másik oldalán.
Megtorpanok, és óvatosan becsukom a könyvet. Lassan oldalra lépek, hogy megnézzem, épp megzavarok-e valakiket, csak hallucináltam az egészet, vagy valami vízi lény játszadozik velem. De minden, amit észreveszek, egy pár lógázó láb a fa egyik vastag ágán, ami egy fiatal sráchoz tartozik.
Végigmérem, miközben ő úgy látom észre sem vesz, minden bizonnyal azt hiszi, egyedül van, amit meg is tudok érteni. Olyan magasan én sem biztos, hogy foglalkoznék a "földlakókkal". Mosolyog, és nem tudom, kihez beszélt az előbb, de jelenleg elég magányosnak tűnik, sehol senki nincs a környéken. Körülnézek, de sehol nem látok ennyire elhagyatott helyet, úgyhogy a fa mellett döntök, hogy olvassak. A fiú nem tűnik egy szószátyárnak (habár aki magában beszél, ki tudja mennyit beszél mással ^^ ), így aztán megkockáztatom, hátha nem zavarja a jelenlétem. Megköszörülöm a torkom, hogy felfigyeljen rám. Nem szeretném megijeszteni, vagy ilyesmi, ezért belépek a látókörébe.
- Üdv - nézek fel rá vidáman. - Van itt egy szabad hely?
A fának támaszkodom a vállammal, és eltakarom a szememmel a napfényt, amit még a fa dús lombja sem tud teljesen megszűrni, és reménykedem egy "igen" válaszban. Csak a tó túlsó oldalán látok némi árnyékos szabad helyet, és mire átérnék, a fél délután elmenne... Így hát inkább kitartóan mosolygok tovább a fiúra.

[Norkys C. Graham]

Norkys C. Graham

Ajvé, micsoda hölgy, talán fennhéjázásból, talán a meglepődöttségtől átitatva, de úgy alakult, hogy válaszokkal nem lettem gazdagabb, sebaj, így is jó. Lassan felpattanok egy kőre, amelynek alját már az apróbb hullámok nyaldossák, s közben a lányt hallgatom, s meglepődve hallom, hogy egy általam jól ismert diák testvéréhez van szerencsém, vagy legalább is valami köze biztosan van hozzá, ki tudja…
Szinte idő sincs gondolkozni, oly gyorsan váltakoznak a dolgok, hirtelen választás elé lettem állítva, ami egyenlőre nagyon magas labdának tűnik, és most éppen azon kattognak a kis fogaskerekek a fejemben, hogy miként tudnék megfelelő, de még is kellően uralkodó választ adni.
Ekkor hirtelen pattan ki fejemből az ötlet, s nyomban le is ugrok a kis kőről, majd egy hirtelen lépéssel szembe találom magam a lánnyal, lassan közelebb lépek, annyira, hogy az orrunk szinte összeér.

- Miért kér olyat ami nem létezik, nincs jó válasz. Sosem létezett, ha választ akar nézzen a szemembe – ekkor tágra nyitom a szemeimet s a kék íriszek akár a háborgó tenger, sötétkékbe borulva mesélnek a lánynak. -. Ha válaszokat keresek, akkor azt megkapom egyetlen lélegzetedből is, érezni akarom… - arcomra kissé háborodott mosoly ül, hogy keltsen némi félelmet a lányban. – Megkapom amit akarok, ha kegyedet akarom, úgy az enyém lesz, de ha menni akar menjen, s hagyja, hogy e csodálatos délután a hullámokon ússzon tova a feledésbe… -

Mondandóm végén még közelebb hajolok, annyira, hogy az orrunk hegye egy pillanatra össze is ér majd egy hirtelen mozdulattal lépek el ismét a lány mellől, s lépek vissza a vízhez. Nem is nézek a lány felé, csupán hűvösen megmerevedve állok, mindeközben a kicsapó apró hullámok érik a cipőm orrát, de nem zavartatom magamat.

~ A keringő olyan tánc kedves, melyet nem fog visszautasítani. Elegáns tánc lesz, elegáns de sejtelmes, érzem, hogy egyikünk sem fogja előre megmondani, hogy mi lesz a másik következő lépése, ó igen ezt már szeretem.
Akár a macska az egérrel, csupán mindez sokkal elegánsabb, elitebb ruhába bújtatva, akár egy tökéletesen megrendezett színdarab, szeretek így játszani, főleg, ha ilyen figyelemreméltó hölgy a főhősnőm. ~

Ezen gondolatsor végén egy fél fordulatot teszek, s egy pár lépést teszek Kys irányába, de nem megyek túl közel, épp csak annyira, hogy ne érezze úgy, hogy máris lemondtam róla, sokkal inkább azt, hogy az imént feltett kérdéséből kihoztam egy választási lehetőséget számára, anélkül, hogy én válaszoltam volna. Arcomon a ravasz mosoly helyett, egy bíztató, ám mégis sejtelmes kifejezés ül.

[Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday]

Mr Robinson
A srác nem válaszolt, inkább kitért azzal, hogy nézzek a szemeibe, ott keressem a választ. Micsoda ambíciók! Igen tényleg gyönyörű kék szemei vannak, node ez nem is válasz. Arrogáns férfiak...
A mondata után olyan közel lép hozzám, hogy az már betörés az intimszférámba, de nem lököm el magamtól, én magam sem értem, hogy miért.
Talán csak mert addig szemezgettem vele, hogy idejött hozzám, és a kavicsom sem véletlen repült a vízbe, csak felakartam kelteni  a figyelmét.
Nem Kys nem! A kavics véletlen repült a vízbe, és a csobbanás sem volt szándékos...
Míg eképpen elbambultam, ő már  a víztől lépdelt vissza felém, de most nem merészkedett olyan közel, mint az imént. Gondolom várt a válaszára, de azt még én sem tudom, mi is a válasz.
Küldjem el? Nem azt nem tehetem. Túlságosan felkeltette az érdeklődésem ahhoz, hogy most elriasszam magam mellől, és talán soha többé nem beszéljek vele. Nem, azt semmiképp nem fogom megtenni.
De miért is nem teszem meg? Küldd el Kys melegebb éghajlatra, olyan kis pöffeszkedő irónikus ...
Nem nem küldöm el, ajj de idióta vagyok...
-Kielégítő válasz Mr Robinson.
Mondtam eléggé tárgyilagosan, hogy ne vegye észre, mennyit cívódtam magamban, míg kierőltettem ezt a választ.
-Akkorhát, sétáljunk egyet!
Jelentettem ki már kedvesen, és közelebb léptem hozzá, majd vártam mit is lép.
Én megtettem amit megkellett tennem, vagyis inkább megakartam tenni, még most is érthetetlen okokból.
Norkys Cady Graham sohasem lesz szerelmes!