Tópart

William

Nem csoda, hogy ez a srác Mardekáros, és hogy nincsenek barátai. A legutóbbi megszólalása után közel álltam ahhoz, hogy Griffendéles módon vessek véget a beszélgetésnek, úgy, ahogy azt Hermione Granger tette Draco Malfoy-jal. Kár, hogy nem láttam.

William ritka bosszantó mód képes viselkedni. Megállás nélkül magyaráz, mindig beszól valamit. Most például abba, hogy nincs nálam üst... Kár, hogy nem ismerek valami csúnya átkot. Bár lehet jobb, hogy nem ismerek, mert ebben az esetben előfordulhatott volna, hogy használom. Veszek egy mély levegőt, és megmasszírozom a homlokom, mint akinek migrénje van. Ha ez így folytatódik, akkor valóban az lesz. Viszont mondott valamit, amin érdemes gondolkodni egy keveset. Vajon túlzottan magabiztos lennék?? Lehet, hogy igen, hisz' idáig minden sikerült, amibe belefogtam, ergo lenne okom rá. De az is lehet, hogy nem, csak annak mutatom magam. Egy biztos, ennek a srácnak akkora pofája van, mint ide Tokió. Vagy Sydney. Szóval oltári méretű. A hangom egy kissé hideg, mikor megszólalok, de ahogy elkezdek beszélni újra barátságosabb lesz. Ránézek, miközben beszélek, igyekszem jóképet vágni.

- Nos, jelen pillanatban valóban nincs nálam se üst, se alapanyag, de bizton állíthatom, hogy ha lenne, bármilyen eddig tanult bájitalt megfőznék neked, hiba és bármiféle segítség nélkül. Alkalomdatán be is bizonyítom, hogy nem csak a szám nagy.

Hát, öregem, a humorérzéked tényleg pocsék. Abba ne menjünk bele, hogy miért, szemmel láthatóan te is a meg nem értett művészek közé tartozol. Ezzel nincs semmi baj, csak hát ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Igazából nem tudom, hogy szándékosan csinálja mindezt, vagy szimplán nem veszi észre magát. Az utóbbi esetben ez teljességgel elfogadható. Bosszantó dolog, ha valaki mindig megmondja az igazat, sokszor meg tudnánk ütni érte, de nem szabad. A mai világban értékelni kell az őszinteséget, s meg kell becsülni, ha találunk egy embert, aki minden körülmények közt hű marad ehhez a szemléletéhez. Ezért nem lépek le, ezért viselem el, és próbálok a lehető legbarátságosabban viselkedni vele, mert ki tudja, mit hoz a jövő, lehet, hogy egy napon elválaszthatatlan barátok leszünk. Közelebb lépek hozzá, átkarolom a vállát, és úgy beszélek tovább, immáron abszolút derűsen.

- Teljesen igazad van, itt nem nagyon pártolják az önképzést. Illetve ez nem teljesen helytálló, pártolják, csak kontrollált körülmények közt. Lehetőleg az órán, de mindenképpen tanári vagy prefektusi felügyelet mellett. Ami meg az erdőben tartandó nagy bevásárlásunkat illeti, attól függ. Sok minden van ott, de az alapanyagok többsége eléggé veszélyes helyen van. Lehet, hogy tévedek, és az egész csak kamu, mert még sosem voltam odabent. De egyelőre nem is szeretném meglátogatni, mert ha lebuktunk, akkor foghatjuk a házimanók által rekord idő alatt összekészített cuccunkat, azt irány haza... Na abból meg nem kérek.

Brr. A hazaútnak már a gondolatától is rosszul lettem. Más se hiányzik, hogy egy ilyen taknyos buzgómócsing miatt kivágjanak. Nem, nem és nem! Ez nem fog megtörténni. Bár sok minden megtalálható, amire szükségünk van, de inkább állok Piton prof elé és kérek tőle. Aztán érdeklődve látom, hogy Will egy fa felé tart és felkap egy bogarat. A kérdését hallva elmerengek. Vajon én mondtam rosszul vagy ő értelmezte félre? Mert a Canis Transformatus tárgyakat változtat élőlénnyé, és nem fordítva. Megvakarom a fejem, és hangot adok a gondolataimnak.

- Will, itt valami nem stimmel. Lehet, hogy rosszul mondtam, de a varázsige tárgyakat változtat élőlénnyé és nem fordítva! De ha nagyon látni akarod, akkor hozz egy gallyat, vagy valami mást, és azt átváltoztatom neked.

//A varázslatlistát megtalálod itt. Én is innen vettem. Egyébként harmadéves varázslat.

Vince

*Will gondolkodik kicsit majd elengedi a bogarat.*

Nem úgy ismerlek, mint aki nem szeret a középpontban lenni, kedves Vince. Tudod mennyire el lenne ragadtatva minden kedves és bölcs Hollóhátas barátod, ha meghallanák, hogy jártál az erdőben? Micsoda lehetőség a tudásod fejlesztésére! Nem szeretnél szert tenni egy adag Óriáspók méregre, vagy kentaur szőrre, vagy unikornisszarv-reszelékre? Ezen dolgok birtokában milyen csodálatos bájitalokat alkothatnál! Még egy pár év, és Pitont is lefőzhetnéd.

*Hatalmas mosoly jelenik meg a szája szélén, kissé átszellemült hanggal adja elő a következőket, mint aki elrévedt kicsit a jövőbe.*

Gondold el, milyen érzés lenne a világ legjobb bájitalfőzőihez csatlakozni! Hallani, ahogy a nevedet áhítattal ejtik ki széles e világon! Esetleg tanári állást vállalhatnál, itt a Roxfortban. Vagy esetleg te lehetnél egész Anglia legjobb alkímistája. A szabályok fontosak ezt megértem, de nem érné meg szerinted egy kis kockázatot vállalni, ezért a célért?

*Néz keményen, és határozottan Vince-re.*

Persze azt is megértem, ha nem szeretnéd, elvégre annyit veszthetsz, és biztos félsz a büntetéstől, de vajon milyen lenne az élet ha nem mindig másoknak felelnél meg? Hanem azt tennéd, ami a céljaid eléréséhez nélkülözhetetlen?

*Közelebb hajol, majd szinte suttogja a szavait.*

Vince, minden egy kis lépéssel kezdődik, egy döntéssel, hogy kiemelkedsz vagy elbuksz. Minden létező nagy és kiemelkedő láng elme feszegette világának korlátait. De csak azok váltak igazán meghatározóvá, akik át merték lépni a korlátokat.

William^^

  A bogár elrepül, Will csábító szavai ott szállnak a levegőben. Milyen szép is lenne. Még ha el is kapnak, akkor is elkövettem valami említésre méltó bűntettet. Mondjuk a sulit felgyújtani poénosabb lenne, de ez sem utolsó. Belógni az erdőbe, százfűlé főzetet főzni, ellopni Piton egy hajszálát (fúj, de gusztustalan...) meginni, majd Piton professzor alakjában szívatni a diákokat. Nem egy utolsó dolog, az tuti. Nézem a távolodó lényt, és merengek. Fejemet az ég felé fordítom és belenézek a lenyugvó napba. Ahogy ez a nap is eltelt, úgy ért véget az én zűrös korszakom. Legyen bármilyen csábító, nem engedhetem meg magamnak, hogy egy hirtelen jött hülyeség miatt kivágjanak. Azt nem élném túl. William nagyon jól forgatja a szót, kis híján rávett. Akkor leszek a legjobb alkimista és bájitalfőző, ha végig csinálom a sulit. Ehhez tartom magam.

- Tudod, Will, ez messze nem ilyen egyszerű. Nagyon csábító, amit mondasz, de van néhány hátulütője. Az első, ha elkapnak, akkor a Roxfortos pályafutásunk véget ért. Nem tudom, neked mik a céljaid, de én csak akkor leszek elsőrangú alkimista, ha befejezem a varázslóképzést, és nem akkor, ha kirúgatom magam. A másik, ha sikerrel is járunk, és híre megy, szerinted nem lesz valaki, aki feldobna? Gondolkodj egy kicsit. Neked is vannak haragosaid, nekem is. Ők pont egy ilyen alkalomra várnak. Nem hibázhatok. Tudod, nekem már megvolt az a bizonyos utolsó dobásom. Ezért óvatosnak kell lennem. Csábító, amit mondasz, lenne hozzá kedvem, de ha valamit elszúrunk, akkor nekem végem. Nem akarok hazamenni. Ez az én otthonom.

  Hú, nem gondoltam volna, hogy képes leszek lenyomni neki egy ilyen monológot. Még mindig képes vagyok meglepni saját magam. Nem hiszem, hogy örülni fog annak, amit hall, de nem izgat. Azt mondta, hogy meg kell tennünk azokat a dolgokat, amik nélkülözhetetlenek a céljaink elérésében. Ez most pont ilyen. Elfordulok tőle, keresek egy megfelelőnek tűnő száraz ágat a földön. Lehajolok érte és felveszem. Egy darabig csak nézem, aztán visszafordulok a fiú felé.

- Azt mondtad, hogy szeretnél látni egy harmadéves varázslatot. Hát, most itt a lehetőség.

  Leteszem a gallyat a földre, elmémben felidézem azt a lényt, amivé szeretném átalakítani. Elmosolyodom, majd hangosan, határozottan elmondom a varázsigét.

- Canis Transformatus!

  A megelevenedő ág egy béka képében először körül néz, majd a tavat megpillantva elindul afelé. Derűsen nézem, ahogy halad előre, majd fejest ugrik a tó vizébe. Jó utat, kispajtás.

[- A fenébe is!]

Heves mozdulattal csaptam be a mugliismeret füzetem, sóhajtottam egyet, ami kb. annyit jelentett, hogy: "Na végre ennek is vége!"...majd turbóval bedobáltam cuccaimat a táskámba. Hogy miért ez a nagy sietség? Mert nemsoká "tesitanárként" kell megjelennem a tóparton. Nem akartam megvárakoztatni a kis tanítványt. ~Vagy ennél többről van szó? Persze, mivel az illető csajt nem mellesleg nagyon kedvelem...de mi van ebben? Miért ne kedvelhetném, ha egyszer hasonlítunk? És szeretnék pontos lenni...ennyi. Pontos?? Én?? Na ez valahogy mégsem igaz rám...de kell a kivétel, nem? Miért akarom mindenképp meggyőzni magam erről?~ Ezen gondolatok jártak a fejemben, csak kavarogtak és kavarogtak, de most nem volt időm elmerengeni a feltett kérdéseken. ~Igenis fontos, hogy tanárként akkor jelenjek meg, amikor ígértem. Nem késhetek és kész. De ha másról lenne szó, nem Hannahról?~
- A fenébe is! -tört ki belőlem, miközben pennáim egyenesen a tatyóm mellett landoltak.
- Valami gond van haver? -faggatott egyből Bastian, aki nyugodtan, komótosan pakolászott mellettem.
- Ááá, rá se ránts tesó, csak leejtettem pár nyavalyás pennát. (persze nem ennyi volt a baj) - Na, de most rohanok, majd látjuk egymást! Ciao! -ezzel kiviharzottam a teremből és megcéloztam a griffis hálókörletet.

Eldöntöttem, hogyha a fene fenét eszik is, akkor sem töprengek többet azokon a bizonyos kérdéseken. Lezártam magamban annyival, hogy bírom Hannaht és egy hülye késés miatt nem akarom, hogy megszakadjon a barátságunk.
A hálóban egy árva lélek se volt, ami persze természetes ilyenkor, ebédidőben. A legtöbb diák óra után megrohamozza a Nagytermet és korgó gyomorral várja az épp készülőben lévő kaját. Ezzel általában én is így vagyok, de a mai nap kivételt képez...persze nem a találkozó miatt, annál sokkal nyomósabb okai vannak...vagyis csak oka: a kaja. A mai menüben szerepel a brokkoli szó és ez a tény nekem bőven elég ahhoz, hogy ne menjek le éhes társaim közé. Egyszerűen már akkor is hányok, ha ránézek erre a zűdségre, nemhogy beleegyek. Jogosan tehetnétek fel a kérdést, hogy: " És a köretet miért nem kóstolod meg?" A válaszom egyértelmű: "Mert mindent átjár a brokkoli...ott van az íze mindenben."
Szerintem ennyi magyarázat elég is hozzá. Egyetlen hiba van a dologban, mégpedig az, hogy ha nem eszek semmit éhes maradok, amiből következik, hogy ha tornázok elájulok...szóval. Szóval hol is a bespájzolt szendvicsem?
Előrelátó voltam és a reggelinél sunyiban összeállítottam magamnak egy sonkás-sajtos szenyát, ami most ott pihent a fiókomban. ~Remélem nem romlott meg.~ -halásztam elő a kissé nyomi zsömlét a fiók mélyéről. Beleszagoltam, de úgy tűnt túlélte a megpróbáltatásokat, ígyhát fogtam és behajítottam a sporttáskámba. ~Majd útban a tó felé beburkoljuk.~
Miután megejtettem a legfontosabb, kihagyhatatlan dolgokat, mint: zuhanyzás, séróigazítás, folyóügyek elintézése...elhagytam a fürdőt és szekrényemből előkotortam a melegítőm, ami egy ilyen alkalomra elengedhetetlen volt. Fejemre nyomtam a baseball-sapkát, merthogy ez kifejezetten fontos, csuklómra biggyeszettem az órám, mert ez valóban szükséges, és vetettem egy pillantást Twinkyre is, aki délutáni pihijét töltötte csendesen.
~ Na, nem hagyok itt semmit?~ néztem szét a szobában, majd hirtelen a fejemhez kaptam. ~Hát persze... a pálca...a legfontosabb~ -húztam el a szám erre a gondolatra, de elővigyázatosságból vagy inkább azért mert kötelező volt mindig magamnál tartottam. Még egyszer végiggondoltam, hogy minden megvan-e, de semmi más nem jutott eszembe...elvégre egy edzéshez túl sok cucc nem kell. Pillantásom ekkor megállt a kispárnámon. ~Ezt azért mégis bedobom.~ -ragadtam meg a csücskénél, majd belegyömöszöltem sporttáskámba. Ugyanis a fejenállást elég nehéz a kemény talajon gyakorolni, de még a fű sem annyira puha. Egy kezdőnek elkell ez a párna.
Még mielőtt elindultam volna, felkaptam a testhez simuló pólómra a melegítőfelsőm, adtam magamnak egy kis illatot a szokásosból, majd mikor az edzőcipőm is a lábamon volt, a táska pedig a vállamon intettem Twinkynek és lenyomtam a kilincset.

Kellemes szellő suhant át testemen, ahogy kiléptem a szabadba. Nem volt olyan meleg, de hideg se...pont jó a mozgáshoz. Beleszippantottam a friss levegőbe és egyből megcsapott a virágok mennyei illata. Az ég tiszta kék volt, felhőnek még a nyoma se látszott rajta, mintha nem is létezett volna soha. Lábaim lassan emelgettem, mostmár cseppet sem éreztem olyan sietősnek, ki akartam élvezni az idő minden percét. Egy gyönyörű tavaszias napnál nincs is szebb. Felsőm hamar lekerült rólam és anélkül sem fáztam, pont kellemes volt, ennél jobbat kívánva sem kaphattam volna. Az iménti ruhadarabot derekamra kötöttem, majd táskámból kivettem a finom falatot. Pont jól számoltam ki, mert mire a tóparthoz értem sikerült eltüntetnem gyomromban. Jóízűen nyaltam körbe a szám, majd körülnéztem. Pár kóbor elsősön kívül senkit sem láttam...megnyugodtam, hogy sikerült nem elkésnem. Végre egyszer.
Kinéztem a számunkra megfelelő helyet, majd letelepedtem a fűbe és vártam. Úgy döntöttem majd együtt melegítünk be Hannahval, addig meg... ~Hogy is tölthetném el hasznosan az időt?~
Eszembe jutott a mostanában tanult varázslat, ami még nem ment a legjobban...ígyhát rámfért a gyakorlás. Ez pedig egy kitűnő pillanat volt erre. Kivettem táskámból a pálcát és a kispárnát ~milyen jó volt ezt berakni~, majd megmarkoltam a varázseszközt, a párnát magam elé helyeztem és erősen koncentráltam:
- Locomotor! -ejtettem ki a varázsszót erőteljes hangon és szemeimet a tárgyra meresztettem, hátha úgy hatásosabb.
A jelekből ítélve nem voltam túl hatásos, ugyanis a párna meg se moccant.

[meg]

Hopppsz

Egyre későbbre jár, és ráadásul még ma NOIR-os próba is lesz a pincében, onnan meg a világ egyetlen kincséért sem késne el, főleg most, hogy menőzhet egy vadiúj akusztikus gitárral. Bár a NOIR nem ilyen jellegű, lágy zenét játszik, azért tanulgatni remekül lehet majd rajta, az biztos.
- Jaj, Matt, ne mondj már ilyeneket. Túl sokat bókolsz szerintem? Izé? Aha. ?jegyzi meg zárójelesen a fiúnak, aki egyre inkább kezdi az egész randevút egy rózsaszín vattacukorrá alakítani, namármost az ilyen randi nem igazán Megnek való, bár igaz, hogy néha igencsak rózsaszínen tud viselkedni, de ő egyáltalán nem az.
- Amúgy, mondtam már, hogy tök jól játszol? ? mondja vigyorogva, s igencsak olvadozik közben, mert nincs is romantikusabb attól, hogy ha egy fiú szerenádot ad egy lánynak, még akkor is, ha a lány felettébb nyálasnak gondolja a dolgot, mert ugyanis így van. Meg nem tartozik a cicalányok társadalmi rétegébe, és nem is szeretné elérni azt, hogy bárki olyasmit feltételezzen róla. De ez olyanjó, hogy? nagyon!
Valami belülről azt súgja neki, hogy fejezze be a nyáladzást és térjen szépen vissza a kastélyba. Nem szabad átesni a ló másik oldalára, az anyukája mindig ezt tanította neki.
-Hát, aha, Brandon? tudod? akivel egy szobában laktál, te tök! ? mondja nevetve a fiúnak, miközben játékosan a fejére sóz egy gyengécske ütést, amolyan emlékezésjavítás érdekében, hátha csak össze vannak kuszálódva az emlékek a fejében, de nem. Nah, nem baj, reménytelen eset.
Belegondolva a szituba elég ciki, mert ők most épp egy randi kellős közepén vannak, és Meg meg más pasikról kérdezi jövendőbeli? őőő? lovagját. Hát igen? aki ciki, az is marad, ezen semmi és senki nem tud változtatni, de aki ismeri Meget, az már igazán hozzászokhatott a tényhez.
- Jaj, bocsi, olyan hülye vagyok? minek is kérdezek ilyen baromságokat?! Csak úgy hirtelen eszembe jutott, hogy tavaly többen voltatok abban a szobában. Mondd csak, szerinted nincs hűvös? Szerintem menjünk vissza a kastélyba, jó? ?teszi fel az ártatlan kérdést, miközben karja kissé libabőrössé válik a hűs esti szellőnek köszönhetően. Valamilyen okot mégiscsak találni kell az indulásra, még akkor is, ha ez nem kitaláció. De azért azt mégsem mondhatja, hogy próbája lesz? az igencsak bunkónak tűnne.
- Menjünk, jó? ?kérdezi a fiútól, majd összeszedve minden cuccát feláll és várja a fiút, hogy jöjjön vele, s remélhetőleg vele tart majd az iskola falai közé, ha igazi lovag, és imponálni akar ifjú hercegnőjének, még azt is felajánlhatja, hogy segít hozni a termetes gitárt.
Köszönöm a játékot!

Vince

*Will szemei szinte tüzet szórnak egy másodpercig, mintha valami árny, valami gonosz sötétség futna keresztül az arcán. De hamar eltűnik nem vagy benne biztos, hogy láttad e tényleg, vagy csak képzelted. Majd egy enyhe mosoly jelenik meg az arcán.*

Tehát te is meg akarod tenni, de kérhetnék valamit ne bújjál üres kifogások mögé, nem félsz te a kicsapástól, és miért is félnél, a világ más mint 2 évvel ezelőtt, akkor még csak a kicsapás volt az igazi veszély, de most te is tudod, ha nem vagy vak, hogy a halál kaszás lovasa járja a tájat, és követői bőszen szedik áldozataikat. Több varázsló is meghalt az elmúlt évben. Ne mond nekem, hogy ez hidegen hagy?

*Néz kissé rosszallóan Vincere.*

És, amúgy nem hiszem, hogy azért kicsapnának a Roxfortból, mert bemész az erdőbe, tudomásom szerint sokan mások is járnak oda persze titokban. Ha ügyesen csináljuk senki nem fog róla tudomást szerezni. Te komolyan azt hiszed, hogy attól hogy füledet farkadat behúzva üldögélsz a kastélyban az megment majd ettől a sötétségtől, ami közeledik?
Világ megváltozott, nincs aki megvédhetne minket, a kormány romokban hever, az aurorokat egymás után ölik meg a sötét varázslók, és persze ne feledkezünk meg róla sem, mert ő akit nem nevezünk nevén ő is még a képben van, és erősebb mint valaha.

*Felvesz egy követ és a béka után dobja a tóba.*

~ Minden kő amit a tóba dobnak hullámokat kelt és a hullámok megváltoztatják a világot.~

A félelem méreg Vince, csak a tudás és az elhivatottság csak ezek segíthetnek túl élni az eljövő időket. Kérlek gondolj végig mindent amit hallottál racionálisan.

*Előveszi a pálcáját és rámutat egy nagyobb kőre.*

 Canis Transformatus! *Természetesen nem történik semmi.*

Meg mutatnád még egyszer nem tudtam jól megfigyelni a pálca lendítésed!

~a mozdulat pedig fontos precíznek kell lennem, nem hibázhatok nem hagyhatom, hogy minden elpusztuljon.~
 

William

  A varázsló világban háború dúl. Nem most hallottam először, de még soha nem foglalkoztam vele különösebben. Most sem fogom beleélni magam különösebben. Elvégre, bár varázsló lennék, nekem a mugli világ is ott van, szükség esetén ott is elrejtőzhetek a bajok elől. William nem bújna el. Az az ő baja. Én nem vagyok harcos alkat, nem kenyerem az erőszak.

- Nézd, lehet, hogy csúnyán hangzik, de mi közöm hozzájuk? Majd ha itt is kitör a balhé, akkor kell aggódnom. Meg, tudod, nekem ott a mugli világ is. Oda nem jönnének utánam, de ha mégis, akkor megvédem magam minden rendelkezésre álló eszközzel. Meg az emberek jó része nem érdekel, csak azokkal törődöm, akik fontosak a számomra. Bár ők sincsenek sokan.

  Nem én robbantottam ki a háborút, és nem is én fogom befejezni. Ez a Potter-félék sorsa, nem az enyém. Az én keresztem az, hogy megtaláljam a boldogulásomat. Hogy itt vagy ott, lényegtelen. Ráadásul egy jó bájitalfőzőre mindenkinek szüksége van, még egy halálfalónak is... Szóval, ha jó leszek a szakmámban, akkor nélkülözhetetlenné válok, és nem fognak megölni. De ezek csak tervek.

- Amúgy, megígértem Dumbledore-nak, hogy nem kísértem a szerencsémet, és jó fiú leszek.

  A mozdulata nem tökéletes, így a varázslat nem jön létre. De első próbálkozásra nem is rossz. Odaállok mellé, és megmutatom még egyszer, lassan. A varázsigét most nem mondom ki, csak a mozdulatot ismétlem meg. Utána ránézek, és megszólalok.

- Na, ez a mozdulat szükséges. Remélem, menni fog, de ha nem, akkor megmutatom annyiszor, ahányszor csak szükséges.

 Célba veszek egy követ a földön, és megcélzom a pálcámmal. Ezúttal egy kis gyíkot szeretnék létrehozni, remélem sikerül. Elmélyülnek a ráncok a homlokomon, majd elkiáltom magam.

 - Canis Transformatus!

  Siker...

Vince

~Nem, tehetek semmit , megígértem Dumbledore-nak! Uram atyám, ez hallja magát?! Amiket mond... Annyira gyáva és szánalmas kifogások.~

*Will némán tanulmányozza a mozdulat sort, amit Vince végre hajt.*

~Kifogások. Félelem. Tényleg ennyire nehéz lenne megtenni azt amit akarunk, tényleg nem vagyunk képesek igazat mondani arról, hogy miért nem teszünk meg dolgokat? Vajon miért hazudik mindenki? Talán mindenki ennyire gyáva lenne, hogy hazugságokat használ pajzsként, hogy megvédje az álarcot, amit a többi diák előtt visel?~

*Végig némán áll, és nézi a mozdulatodat. Érzed, hogy a szemei végig a kézfejedet vizsgálják, minden kicsi mozdulatodat mohón falják.*

Ez igaz, ezzel a hozzálással remek szolga válhat belőled, izgalmas lesz nézni, ahogy egymás után mészárolják le a varázslókat, a te általad ki kevert italok segítségével nem igaz? Te tényleg erre vágysz, hogy szolgáld a sötétséget? Te tényleg azt várod, hogy mások mentsenek meg? És mi lesz, ha Potter elbukik, ha Dumbledor fűbe harap és a nép egy bajnokért kiállt? Vince Marlow mit tesz akkor, ha szembe kerül a sötét nagyúrral?

*Majd egy széles mosoly villan az arcán.
Szinte suttogja a következő szavakat.*

Mi lesz ha olyanok halnak meg, akik fontosak neked? Csak akkor teszel valamit, ha te is elvesztesz valakit, tényleg ez kell, hogy végre cselekedj valamit?

*Egy viszonylag nagyobb ágra mutat, és koncentrál, felidézi a mozdulatot az elméjében.*

Canis Transformatus!

*Egy kígyó jelenik meg és lassan elindul Vince felé, fenyegetően sziszegve.*

Na most is Dumbledore, vagy Potter kell, hogy megvédjen?

*Lassan arréb lépdel, tanulmányozva Vince minden mozdulatát.*

~Na vajon most mit tesz? Segítséget kér, vagy eltünteti a kígyót, esetleg hanyatt homlok elmenekül?  Vajon milyen az igazi Vince? Nyomás alatt mutatják meg az emberek az igazi értéküket.~

[William]

William

  Szolga? ÉN?! Kötekszel, William? Ne aggódj, csak ezért nem fogom szétrúgni a segged. Provokál, a bajt keresi. Az arca szinte lángol, miközben ezt mondja. Persze előtte buzgón tanulmányozta a varázslathoz szükséges kézmozdulatokat. Előtört volna belőle a buzgómócsing, vagy készül valamire? Mindjárt kiderül...

  Sorolja a szidalmakat, be nem áll a szája. Elmond mindennek, a sötét hatalom szolgájának, gyávának, épp csak úriembernek nem. Mi van akkor, ha ezt akarom? Semmi közöd hozzá, te alulméretezett szarházi! Amúgy meg badarságokat beszél. Ugyan mikor kerülök én a sötét nagyúr elé? Soha. Élve tuti nem, előbb nyuvasztanak meg a szolgái. Szóval emiatt nem érdemes aggódni, ha oda kerül a dolog, akkor gyors halálom lesz. Vagy nem, de Tudjukki Potterre vadászik, nem rám. Állítólag a Diggory fiúval ő végzett, de azt megoldotta egyetlen, halálos átokkal. Nem, ő nem foglalkozik a hozzám hasonló porszemekkel.

 - William, ne fáradj. Nem fogsz tudni rávenni, hogy másként döntsek. A saját életemnek én vagyok az ura, azt teszek, amit akarok. Ha pedig Tudjuk ki elé kerülnék, ami meglehetősen valószínűtlen, akkor vége. Vele csak a jó öreg igazgató tudja felvenni a harcot, mindenki más bukásra van ítélve. Megmondom neked, hogy mi lesz akkor: egyetlen átokkal véget vet az életemnek.

  Rosszat sejtek. Készül valamire. Egészen elhalkul a hangja, szinte suttog. Nem is igazán hallom, csak a töredékét fogom fel. Mi van a számomra fontosakkal? Mit akar ez a mugli barátaimtól? Talán rájuk akarja gyújtani a házat? Képes lenne rá... De mi a fene ütött belé? Mire jó ez a cirkusz? Áh, nem is érdemes foglalkozni vele. Ez a gyerek beteg, ápolásra szorul. Hátat fordítok neki, és elindulok előre. Hát, Will, veled sem leszünk barátok. A pszichopaták nem tartoznak a baráti körömbe.
 
  Nyúlnék a zsebem felé, hogy rágyújtsak, rám fér. Annyi hülyeséggel traktált, mint az évfolyam egy hónap alatt együtt véve. Ráfogok a dobozra, és húznám elő, amikor felhangzik a hátam mögött a varázsige: Canis Transormatus. Ezt egy pukkanás követi, tehát sikerrel járt. Gyorsan tanul. Meglepően gyorsan. Talán érdemes lenne tanítani, segíteni, nagy varázsló lehet belőle. Aztán meghallom a sziszegést. Megfordulok, és Mardekár Malazár szent állatát látom a földön. A kígyó sziszegve elindul felém, én pedig előhúzom a pálcám, és unottan felé fordulok.

 - Vizsgáztatsz, barátom? Még a kreativitás is hiányzik belőled. Igazi mardekáros vagy, kígyót hoztál létre. Bravo. De nem tetszik a stílusod, szóval itt befejeztük a társalgást. További jó mulatást az állatkádhoz, kívánom, legyetek boldogok.

  Kiüthetném. Egyetlen varázsigével a földre taszíthatnám. Ismerek pár átkot, amivel megvédhetem magam, de sosem hirdetem. Semeddig sem tartana. De nem szabad. A nálunk gyengébbeket bántani nem erény, hanem szégyen. Nem leszel tőle magasztosabb. Lehet, hogy ő gondolkodás nélkül nekem ugrana fordított helyzetben, de én nem fogok. Nem véletlenül kerültem a Hollóhátba. Fogom magam, ismét hátat fordítok, és kényelmes tempóban elindulok. Nem érdekel, mit csinál.

Vince

~Szóval elsétál érdekes erre nem is gondoltam, ezek szerint tényleg megváltozott nem csak mondják a többiek, hogy nem lehet már kiprovokálni belőle az igazi Vince-et. Megnyugodott képes higgadt maradni kulcs szituációban. Még jól jöhet határozottan hasznos figura.~

Vipera ivaneska!* Hangzik el a varázslat ami eltünteti a megidézett kígyót*.

Vince te határozottan érdekes vagy, elnézést kérek a durvaságomért, de meg akartam nézni, hogy vajon igazak e a pletykák, és tényleg meg változtál, vagy csak eljátszod a jó fiú szerepet. De határozottan örömmel tölt el, hogy sikerült végre úrrá lenned a kicsapongásaidon régen sokat jártál tilosban, ahogy a többiek mondák.

*Fel áll és kicsit gyorsabb tempóban felzárkózik Vince mellé*

Mit szólnál egy kis magán bájitaltan órához? Már az év eleje óta gyűjtögetek hozzávalókat az órákról, így mindenből van egy kicsi, tehát ha gondod főzhetünk valami izgalmas itókát. Persze megértem azt is ha túlságosan dühös vagy, és nincs kedved soha többet látni engem. De mint mondta ez csak egy teszt volt, mindenki aki eddig beszélt rólad egy tehetséges, de felettébb problémás srácnak festett le, és kíváncsi voltam mennyi az igaz belőle.

*Majd szomorúan néz Vincere. (Macsek nézés a Shrek-ből) *

Ugye nem haragszol meg egy Mardekárosra a kíváncsisága miatt, tudom nem szép erény, de nekem csak ez jutott. És főleg az emberek tetteire vagyok kíváncsi bizonyos helyzetekben, rossz szokás tudom, de majd igyekszem javulni, elvégre senki sem lehet tökéletes nem igaz.

Na mit mondasz, van kedved főzőcskézni egyet, teszem azt holnap valamelyik vécében, suli után?

*Nehézkes ébredés, nagy ásítások sorozata. Ekképpen kezdődött Hannah napja, de nem bánta. Tudta minek a várva várt időpontja jött el. Újra látja azt a bolondos, vidám, kedves fiút akit a minap ismert meg. Várta ezt a percet mikor kimondhatja: Igen, indulok is hozzá!
Maga sem értette miért is keresi ily buzgón Kevin társaságát, de nem is nagyon érdekelte csak az, hogy beszélgethessenek ismét egy jót. Na és ma nem is csak erről volt szó, hanem mutat neki pár tornásztrükköt, mely kitűnő alkalom még több csacsogásra?*

- Nem látta valaki a türkizkék pólómat? ? kiáltott egy nagyot Hannah a szobában. Nagy csend, mély töprengés, végül az egyik ott lévő lányka megszólalt.

- Ööö? talán mintha a szekrényed tetejére dobtad volna le a múltkor? de nem biztos hogy az az volt? - mormogta el az egyik kicsit visszahúzódóbb szobatársa.

*Hannah odarohant az említett bútordarabhoz és alaposan szemügyre vette. Örömmel jutott tudtára, hogy a felső valóban ott hevert elhagyatottan a kissé poros szekrény tetején. Gyorsan kirázta, megfújkálta hogy nehogy a dohos szag csapja meg majd a fiú orrát, ha esetleg elég közel fog állni hozzá. Az ablakhoz sietett, s körülbelül 5 perce keresztül levegőztette a pólót, mire véleménye szerint elérte a kívánt hatást.*

- Köszi! ? mondta vigyorogva a megmentő szobatársára nézve, aki egy kérdést szegezett hozzá rögvest.

- Hannah hová mész, hogy így készülődsz? Csak nem randii? Dannel? ? kíváncsiskodott.

- Nem, nem randira megyek!!! És nem Dannel találkozom. Attól, hogy egy másik fiúval is jóban vagyok még nem csalom meg! ? tiltakozott.

- Ahaa? szóval egy másik srác jött a képbeee? ? szólalt meg egy másik ott lakó leányzó, akinek elég élénk volt a fantáziája, s már az esküvőhöz eljutott Hannahval és a titokzatos új hódolójával.

- Dehogyis! Ő csak egy barátom! Fejezzétek be! Szörnyűek vagytok! ? oktatta ki őket Miss Whitney, majd dacosan a találka helyszíne felé vette az irányt, mert órájára pillantva észrevette, hogy bizony a nagy fecsegésben elszaladt az idő és máris késésben van?

~ Remélem még nincs ott, mert akkor elég gáz, hogy elkések? Nem igaz! Futás Hannah, sietni kell! Amúgy tényleg nem értem mire fel csinálok ilyen nagy felhajtást ebből a találkozásból, hisz nem a fiúmhoz megyek. Ez fura. Más hímnemű barátaim is vannak, de mégsem várom így a velük való összefutást. Mindegy, ez rejtély marad. Most inkább rohanok tovább? ~

*Megérkezik. Végre. Látja, hogy a fiú már ott áll, így megigazgatja a haját, a ruháját és minden mást, majd megteszi a lépéseket felé. Szép lassan, majd mikor odaér, köszön?*

- Kevin! Szia! ? mondja mosolyogva, s csillogó szemekkel mikor íriszeivel a fiúra mered kedvességet árasztva tekintetével.

[- Áhh ciao bambina]

// Fitt lady //

Újra és újra nekiveselkedtem a "mutatványnak", de sajnos a siker mindig elmaradt. Ez még a próbálkozások elején nem is zavart, azonban a 10. kísérletem környékén kezdtem kissé ideges lenni. Ilyan nem gyakran fordult elő velem, de most ez tényleg sok volt. Nem értettem miért nem akar megemelkedni az a rusnya párna, mikor én mindent jól csináltam. Hangosan és érthetően ejtettem ki a bűvös latin szócskát, emellett a pálcát is megfelelően mozgattam a levegőben, szóval egy rejtély volt, hogy miért nem akarja azt csinálni, amit kellene neki. Odáig jutottam a folyamatban, hogy kezdtem azt hinni, hogy a pálcámmal van valami gond. Jobban szemügyre vettem a már teljesen hozzámnőtt vékony tárgyat, de jelét sem láttam bárminemű problémának. Szerettem ezt a pálcát, 4 év alatt az égvilágon semmi probléma nem volt vele és mertem remélni, hogy most sem kell kilöknöm a fenébe. Semmi kedvem nem volt új varázseszköz után nézni.
Ahogy ott szerencsétlenkedtem, teljesen belemerülve a "gyakorlatba" már szinte azt is elfelejtettem, hogy tulajdonképpen miért is vagyok itt, mit keresek én a tópartnál, a talajon ülve, ráadásul melegítőszerkóban? ~Hát persze! Hisz volnék én olyan idióta, hogy eme reggeli órában kijöjjek ide holmi varázslás miatt?? Ááá, dehogy. Ennél azért normálisabb vagyok.~ Mosolyra húzódott a szám, letettem az eddig kezemben munkálkodó(azaz munkálkodni próbáló) pálcám és karórámra pillantottam. ~Hol lehet Hannah?~ Körülnéztem, de egy árva lélek sem közeledett felém, nemhogy Hannah Whitney. ~Mire nem számítok én...hisz csajból van...a csajoknál pedig minden másképp megy, hát persze!~ Jóleső nyugalommal gyömöszöltem táskámba az imént még kísérleti nyúlként szolgáló pihe-puha párnám, majd csendesen vártam.

Nem kellett túl sokáig. Pár perc múlva léptek zaját hallottam közeledni a hátam mögül, nem volt nehéz rájönni, hogy ki lehet a titokzatos lépések művelője. Mégis vártam, nem fordultam meg csak mikor már mellém ért és felcsendült bájos hangja.
- Áhh ciao bambina -kezdtem a szokásos üdvözletemmel, miközben egy szempillantás alatt felugrottam ültő helyzetemből és közelebb léptem Hannahhoz. - Milyen csinosak vagyunk ma reggel! -kacsintottam rá egy apró mosoly kíséretében.
A lány arcán megmutatkoztak a fáradtság jelei, de ezt csak az én kitűnő macskaszemem láthatta...egyébként sikerült elfednie. A türkizkék felső pedig istenien nézett ki rajta, bár azt hittem kicsit sportosabbra veszi a figurát...de a szem szempontjából ez volt a legmegfelelőbb ruhadarab.
- Mit gondolsz, belevághatunk? Biztos, hogy bevállalod? -vetettem rá egy csibészes mosolyt. - Mert tudod itt bármi megtörténhet! Veszélyes sport ez a torna! -tettem hozzá gyorsan, mielőtt még bármi rosszra gondolt volna.
Ha a csaj bólintott, akkor arrébbszökkentem, oldalra dobtam a melegítőfelsőm, mivel nem akartam túl hamar kimelegedni és kezeimet összecsapva próbáltam egy kis ritmust adni.
- Na akkor mehet a bemelegítés? Mert persze anélkül tényleg életveszély bármit is csinálni! Ez alapszabály! -mondtam valós komolysággal az arcomon, majd laza kocogásba kezdtem és vártam, hogy Hannah is csatlakozzon.

[Óh köszönöm szépen!]

*A fiúnak némi problémája akadt a pálcájával. Vagy talán nem is azzal. A jelek szerint egy tárgy felemelését kívánta megkísérli? mely nem túlzottan bizonyult sikeresnek. A lány ezt igazából csak a távolból szemlélhette, mert mire közelebb ért már abbahagyta a ?gyakorlást? a fiú. Hannah kicsit sajnálta is, hisz látszott az arckifejezésén, hogy mennyire akarja ezt az egészet. Vele is sokszor esik meg ilyen, hogy egyszerűen semmi sem jön össze. Bár rendszerint ezek érzelmi szindrómák, de összefüggésbe hozható ezzel az esettel is. Például ez a nap is. Miért kedvelte meg ilyen hamar ezt a srácot? És miért nem tudnak eleget találkozni a barátjával amikor együtt járnak. Mégis valahogy úgy érzi legbelül, hogy Kevinre mindig kell időt szánnia, bármilyen teendője is lenne aznap. Furcsa. Felettébb különös. Valószínű, hogy ez csak a pillanatnyi ismertség hevében képződött tévhite a leányzónak, de ki tudja. Talán a szíve. Talán többről van szó. Olyan indulatokról, érzelmekről, melyeket Hannah még csak nem is sejt ott legbelül. *

~ Itt vagyok, késtem kicsit? igen? nem is én lennék? Remélem azért haragszik. Nem úgy tűnik, mint aki ezért áll fel, hogy elhúzzon innen, mert csiga vagyok. Legalábbis remélem. Vidám az arca, ezek szerint nincs komoly baj? huhh? ~

- Óh köszönöm szépen! ? felelt az apró bókra a ruháját illetően, majd folytatva a jókedvet egy kis pukedlit mutatott be.

~ Az oké, hogy megdicsérte az öltözékem, de ahogy elnézem pimaszul végigstírölt. Enyje. Nah végül is mit várok. Pasiból van, ezeknek az a jelszó hogy: Mindent a szemnek, meg a kéznek? De ez a srác tényleg aranyos úgyhogy nem teszek említést a megfigyelésemről neki! ~

- Még szép, hogy bevállalom? Mit gondolsz megfutamodnék? ? szegezte neki a kérdést komoly hangsúllyal, de érezni lehetett az iróniát a hangjában ? És amúgy is, tudom hogy majd vigyázol rám, hogy ne essen bajom! ? mondta mosolyogva.

- Rendben kezdhetjük! ? válaszolta, majd kezdte is a bemelegítést Kev után csinálni ? A kocogás után mi jön? ? kérdezte kíváncsi tekintettel a fiúra meredve.

Süt a nap. A madarak csivitelnek az ágyakon, s egy szőke srác éppen a méheket próbálja elüldözni maga körül. Jégkrémmel jobb kezében rohan hangosan kiabálva - mintha ezzel el tudná ijeszteni őket -, bal kezével pedig úgy kapálózik, mintha a levegőbe szeretne repülni. Ritka látvány az ilyen. Hogy honnan szerezte a jégkrémet, az inkább maradjon meg neki, hiszen nem nagyon örülnének a tanárok, ha kiderülne, engedély nélkül sétálgat ide-oda. Egyszer úgyis megjárja. Pedig ő becsületes fiú ám. Próbálja betartani a szabályok nagy részét, amik sikerülnek is… de vannak olyan dolgok, amik a rossz felé csábítják szegény lelket, ezért tényleg nem is okolhatjuk őt. Nem tud uralkodni az ösztönein. Ha érzi, hogy őt hívja a távoli falucska fagylaltos embere, akkor ő aztán felkapja a mérföldlépő csizmáját, és azonnal elindul az ínycsiklandozó illatok irányába. Ma sem tett másképpen, noha már idejét érezte, hogy vissza kell térnie a kastélyba… hosszú időbe telt, míg végre eljutott a birtok egyik, a kastélytól legtávolabbi részébe. A Fekete-tó partján már elég régen járt, de nem is kellett volna. Elfelejtette, hogy legutóbb is itt haragította magára a szorgos méheket. Akkor sem akarta megosztani velük édességét, s most sincsen hasonló gondolat a szőke fiú fejében. A víz még messze van, és esernyő sincsen nála. Kiskorában látott egy mesét, amiben a medve és emberféle kisfiú haverja beleugrottak egy pocsolyába úgy, hogy maguk fölé állították az esernyőt, mintha egy védőburok lenne, így a méhek szépen elrepültek a saját dolgukra.

No, de mielőtt még valaki véresen komolyan venné ezt az üldözést, meg kell jegyeznem, hogy körülbelül négy derék méh üldözi Bastiant. Nem szereti a bogarakat, rovarokat, csúszómászókat, habár régebben tetszettek neki a kígyók, amíg meg nem történt az a bizonyos „baziliszkuszos” eset amitől, azóta is kirázza a hideg. Szegény kis Weasley csaj… nem lett volna a helyében. Meg a többiek. Senki nem bízott abban, hogy valaha is élni fognak. Vagyis, azok nem, akik nem értettek ahhoz, hogy hogyan kell megszüntetni a diákok „elkövesedését”. De most koncentráljuk a szaladgáló fiúra, akit talán már csak egy méh tart rettegésben. Azonban ő még mindig rohan és kiabál, akár egy hisztis kölyök. Megelégeli ám ezt az üldözős játékot egy idő után. Megáll, majd elhajítja a jégkrémet, miközben csúnyán rányújtja a nyelvét a rohadék méhre, aki már régen el is szállt valamerre, a dolgára.
- Nesze, jó étvágyat! - duzzog látványosan, majd elindul az egyik fa felé, hiszen egyre melegebb van.
Közeleg a dél, így nem is csoda, hogy folyik a víz a fiúról. Odaér a fa alá, majd felnéz a lombkoronára. Szép, terebélyes… mit ne mondjak. Elhúzza gondolkodóan száját, majd megvonja széles vállait. Kezével megtörli ajkait - amik ragadnak az édességtől -, aztán leveti pólóját. Leteríti a földre, s halkan fütyörészve terül el rajta, miközben tarkója mögött összekulcsolt kézzel, lehunyt szemmel élvezi a méhek nélküli világot. Nem volt életveszélyben, noha ő azt hitte, hogy ez lesz az utolsó napja a Földön.
Azt hiszem, mégis csak jó lesz ez a nap…, sóhaj gondolatán, majd mosolyogva dudorászik tovább.

[Bastian]

Bastian

A szép, esőmentes időt ő is kihasználja - tehát nem a könyvtárban, a klubhelyiségben vagy valamelyik eldugott sarokban ücsörög, hanem egy fa alatt az udvaron. És tegyük hozzá, nem hozott magával könyvet.
Túlságosan fáradtnak érzi most magát ahhoz, hogy tanuljon (bár a közeledő RBF miatt izgul egy kicsit), és még olvasni sincs kedve. Teljesen kimerült.
Hátát a fa törzsének vetve ül. Egyáltalán nem zavarja, hogy még csak április van és hideg még a föld – egyenszoknyában, szürke térdzokniban ücsörög. Mellette a földön fél adag kondéros keksz pihen, abból falatozgat, ha épp felriad. Mert közben csukott szemét a karjával is eltakarva, hogy a nap ne zavarja, álmodozik.
Elképzeli például, milyen is lehet népszerűnek lenni.
Eddig soha nem gondolkodott ezen. Elfogadta, hogy az ő helye még csak nem is középen vagy alul van az iskolai "ranglétrán", hanem abszolút kívül esik az összes ilyen besoroláson. Rendben, szerzett azért jópár pontot már a Hollóhátnak, de rengetegen vannak, akik sokkal többet szerepelnek órákon, és akik nem bonyolódnak filozófiai fejtegetésekbe egyetlen mágiatörténet dolgozatban sem, hanem leírják, amit a tanár kért, és csúfondárosan néznek rá, Opheliára, mikor a professzor közli, hogy csak egy E-t sikerült összekaparnia.
Nem, nem gyűlölte őket. Hiszen ők a normálisak. Éppen csak sosem tudta kezelni ezeket a helyzeteket. Pedig minden egyes alkalommal, ha előfordult ilyen, megfogalmazta magában a válaszát, de nem mert megszólalni. Nem merte megvédeni magát.
Életképtelen vagyok, ehh... - A gondolat keserű fintort csal az arcára.
Ha népszerű lenne, akkor például nem került volna olyan kínos helyzetbe múltkor Ethan Wilde társaságában. Ha kicsit többet tudna az életről. Igaza volt a fiúnak, tényleg nem kellene hagynia magát. Talán éppen olyan, mint a többiek, akik lusták házit írni – csak éppen ő arra lusta, hogy ne halottat játsszon, hogy békén hagyják, hanem megvédje magát.
Úgy érzi, határozottan megérdemelte, amit múltkor Ethan a fejéhez vágott.
És ekkor jut el a füléhez a kiabálás. Ijedten ül fel és nyitja ki a szemét, de az erős fénytől elsőre csak pislogni tud, és nem lát semmit. Könnyezve keresi a hang forrását.
Végül aztán mégiscsak észreveszi az őrült griffendéles fiút, aki valami láthatatlan ellenséghez vágja éppen hozzá a… fagylaltját?
Látásból ismerős neki, de a neve nem jut eszébe.
Azt viszont látja, hogy az ő fája felé indul el. És leveti a pólóját.
Ophelia azonnal elfordul, mintha valami olyat látott volna, amit nem lett volna szabad.
Úgy tűnik, a fiú nem vette észre, így kicsit arrébb csúszik, hogy észrevétlenül átadhassa a helyet a griffendélesnek, mikor véletlenül elsodorja a kondéros kekszet, és az egész kiömlik kettejük közé.
- Jaj, ne haragudj… - Szabadkozik alig hallhatóan, pedig csak egy-két darab esett a fiú közelébe. Igyekszik minél gyorsabban felkapkodni a kekszeket a földről, és elsüllyeszteni őket lábánál lévő fekete válltáskájába.
Ne menekülj, ne menekülj - Kántálja magában, magának bátorításként, de úgy érzi, nem akar sikerülni.