Tópart

Hála az égnek, és ott fenn a mindenhatónak, nem küldött el a kislány sehová sem. Rám villantotta biztató mosolyát és én ezt máris felhívásnak vettem egy keringőre. Lassú tempóban, már-már csigaként tempóztam mellette. Nem akartam ezt a kellemes hangulatot rögtön elszúrni azzal, hogy otthagyom a fenében. Milyen kár.. pedig megtehetném! Azonban mégsem teszem meg. Hagyom hogy lássa az igyekezetet.. hiszen a legjobb dolog mikor az ember hátulról támad. Óvatosan közeledem, hiszen nem akarom elijeszteni a vadat. A vadat, mely annyira ingerlően hat rám.. a vadászra.

Arcára nézek, kék íriszemmel végigpásztázom arcát, buja ajkait, hatalmas szemeit és a víz alatt eltűnő hosszú nyakát. Csak remélni tudom, hogy a számomra eddig láthatatlan részek is pont annyira fognak vonzani, mint a vízcseppektől elnehezülő apró hajszálak a füle mellett. Tény, hogy láttam mikor ledobta ruháit, azonban a távolság sok esetben igazán jól áll néhány hölgynek.. ebbe a hibába pedig nem szeretnék beleesni. Egy röpke pillanatra lélektükreibe pillantok, majd kivillantom hófehér fogsoromat, egy hatalmas vigyorral kísérve. Engem figyel, feltérképezi arcom minden szegletét, a cseppektől megcsillanó hajamat. Igazán remek. Az érdeklődés tehát kölcsönös.
- Örülök, hogy megengeded..  – felelem kissé kedvesebb hangnemben. Próbálok kultúráltan viselkedni, hiszen az illem ezt jelen pillanatban megköveteli. Kérdését erősen koncentrálva hallgatom. Igen, muszáj koncentrálnom.. ugyanis immár a víz tetején lebeg, megmutatva mindent, ami érdekelt. Végignézek majdnem tökéletes testén – igen, csak majdnem.. hiszen a lábai lehetnének hosszabbak az én ízlésem szerint – és egy bujkáló mosollyal válaszolok.
- Kijöttem kávézni. Igazából a gondolataimat kellett rendbe rakni, és ez a hely teljességgel tökéletes erre a feladatra. Normál esetben csend van hajnalban, nyugodtan időzhet itt az ember. Csak hát.. tudod.. megjelentél.. és úgy gondoltam, hogy én is úszok egyet. Nem terveztem előre.. megkívántam.. – felelem a kérdésére, majd kissé közelebb úszok hozzá.

Apró karcsapásokkal lebegek mellette és figyelem finom mozdulatait, amit a karjával csinál. Kecses, nagyon kecses. Nem is bírok ellenállni. Átfogom derekát, majd egy mosollyal fűszerezve az ölembe kapom. Egész közelről nézek rá, majd suttogom a fülébe gondolataimat.
- Kiváncsi vagyok tényleg olyan jól úszol-e! Remélem nem a kényeskedő, finnyás lányok táborát gazdagítod..! És most mély levegő.. 
Ha esetleg gond lenne, kimentelek.. ! Szavamat adom! – figyelmeztetem finoman, majd lágyan végigsimítok a gerince mentén és a vízbe dobom.. pont úgy, mintha egy tollpihe lenne.   

Darren

A hűvös kimértség elillant hangjából, talán egy kicsi még bujkált benne, de az inkább, macsósabb hatást keltett számomra.
Felnevettem válaszára- Igen, én pedig szépen beletiportam a nyugalmadba- és egy mosollyal fejeztem be a mondatot.
Elgondolásom szerint, nem tervezte be a reggeli "csobbanást". Nem baj, így nekem is kellemesebben telik a reggelem.

- Kíváncsi vagyok tényleg olyan jól úszol-e! Remélem nem a kényeskedő, finnyás lányok táborát gazdagítod..! És most mély levegő..
Ha esetleg gond lenne, kimentelek.. ! Szavamat adom!- ígérte. Remélem be is tartja, nincs kedvem még meghalni. Őszintén szólva, kicsit féltem, hogy nem tartja be a szavát.
- Nem, nem vagyok nyafogós kislány- elmosolyodtam, majd játékosan beleharaptam az ajkaimba. A következő pillanatban, kirázott a hideg. Éreztem, ahogy a hideg ujjak végig simítanak a gerincemen, az érzéstől behunytam a szemem, s egy mély levegőt vettem. A következő pillanatban már a víz alatt találtam magam.

Felnyitottam szemhéjamat, s a kicsit zöldes árnyalatban virító világ tárult elém. A víz eleinte csípte a szemem, de fél pillanat se kellett, s megszokta. Felpillantottam, s csodálattal néztem a felettem lebegő férfira. A szőke fejhez, egy félistenre hasonlító test társult. Nem kifogásolnám egyetlen porcikáját sem. Darren elképesztően szexi és férfias.
Széles mosollyal megragadtam a bokájánál fogva, és lágyan behúztam a vízbe magam elé húzva. Pajkos mosollyal biccentettem, hogy ússzunk tovább a víz alatt.
A hajgumi a hajamból valahol elveszett, így a barna fürtjeim lágyan úszkáltak körülöttem. Levegőm még volt bőven, fél percet se voltunk még a vízfelszín alatt.

Nem tartani be a szavam? Ugyan! Hiszen sosem hagynám, hogy egy diáktársamnak baja essen. Ja, hogy ő Griff? Nos.. az más! Viszont jelen pillanatban akkor is kivételt élvez. Egyébként pedig az adott szó kötelez, nem véletlenül álltam a Nagyúr mellé, nem véletlenül fogadtam örök hűséget!
- Igen, beletiportál a nyugalmamba, kislány. Ez pedig igazán óriási bűn! – cukkolom vigyorogva. Szavaimat akár komolyan is vehetné, hiszen tényleg kurvára idegesít, hogy sosincs sehol egy perc nyugtom se! Azonban jöttének most mégis örülök. Egy kis izgalom, egy kis társaság.. és egy nem elhanyagolható test..

Ahogy megfogom, ahogy végigsimítok puha bőrén, máris hallom a tiltakozását. Különös, és talán számomra meglepő, hogy nem amiatt tiltakozik, hogy a vízbe dobjam, hanem amiatt, hogy ő nem egy nyafogós kislány. Ajkaim finom mosolyra húzódnak, szememmel őt nézem, szinte már iszom látványát. Hát igen! Teljesen meglepett engem. Mit is mondhatnék erre? Nagy ritkaság, ha valaki nem nyafog azért, mert vizes lesz a haja.. Én konkrétan megtenném, hiszen olyan nagy gondot fordítok a külsőmre, azonban érzem, hogy ez a pillanat nem az a pillanat. A jó benyomást magamról, máris elszúrnám. Hiszen a nők nagy része a férfiakkal egyetemben nem képes elviselni a hiúságot. Milyen kár.. ! Pedig a kellemes megjelenés fontos.. !

Egy nem túl nagy csobbanással dobom a vízbe. Nem kell sokáig várnom hogy felbukkanjon, igaz nem a szó szoros értelmében.
Megérint…!
Bokám köré kulcsolja finom, hosszú ujjait, majd a mély felé húz. A mély felé. - Milyen különös. Hiszen már így is a Pokolban vagyok, még egy kis izzó halál már nem változtat sokat a dolgokon. Ha tudná, hogy mennyi időt töltök a Pokol legmélyebb bugyraiban.. ! - Nem teketóriázom tovább, követem. Tüdőmbe egy pillanat alatt annyi oxigént juttatok, ami hosszabb távon elegendő, majd lesüllyedek. Pislogok párat a kissé zavaros víz alatt, majd pillanatok alatt a  szemeim hozzá is szoknak a zöldes árnyalatokhoz, a vízen átszüremlő nap csillogó sugaraihoz.. és Hozzá.
Lebegve ránézek, majd az elégedett mosolyát látva én is ugyanezt teszem. Hiszen miért ne lehetnék elégedett? Már csak egy hajszál választ el a dolgok pozitív részétől. Nézem kecsességét, szálldosó haját, mely immár szabadon úszik a vízben, igazán fantasztikus látvány. Akár egy .. muglik által elképzelt sellő.

Kár lenne tagadnom, élvezem ezt a napot. Valahogy most jó így. Megfogom kezét, egy lágy szorítással, majd akár a delfinek, körbeúszom őt. Játszani akarok! Azt akarom, hogy ő is benne legyen ebben az egészben! Az egyik fordulatnál mögé kerülök. Átkarolom derekát, majd úgy tolom egyre gyorsabban előre. Teszek vele néhány „csavart”.. hiszen tudom hogy élvezi. És nem a játék az ami érzékeit igazából felkorbácsolja..
Nem!
Az izgalom a számára én vagyok.
Én és az érintéseim.. !

Darren

Örömömre Darren nem ellenkezett, engedte hogy behúzzam magam után a vízbe. Széles mosolyomat viszonozta, s ez jól esett.
Egy pillanat alatt a kezemet körbefonja, s játszani kezd. Nem vagyok vak, ez az. Nem ellenkezem, élvezni akarom. Amikor mögé kerülök, hátulról, pajkosan beletúrok a szőke loboncába.
Mit csinálok? Ez egy idegen!
Nem teljesen, de annyira nem ismerem, hogy ilyeneket csináljak vele.
Bár... ez miért lenne baj...?

Gyorsan elűztem az aggodalmakat, és megváltoztattam felfogásom.
Nem bánom, legalább kis izgalmat csempészek a napomba, eddig remekül telik. Nincs mit tagadni élvezem a fiú társaságát. Nem tudom pontosan miért, vonzó egyéniség, és ilyen emberrel kellemes a társaság...
Nem tagadom meg a játékot. Lágyan megfogja derekam, s azzal vezet előre. Az érintésbe belerázkódtam.
Remekül érzem magam, felszabadult vagyok. Nem vidám, valami más, de nem foglalkozok azzal hogy kiderítsem, mi ez az érzés. Inkább hátat fordítok a mélységnek, megfogom a fiú kezét, s magam fölé húzom. Szorosan lebegtünk egymás mellett, csak pár centi választott el tőle. Hirtelen késztetést éreztem, ahhoz hogy megcsókoljam, vagy akár vadul magamhoz szorítsam.
Nem!
Jézusom, mit képzelek?! Mit gondolna rólam? Nem, ezt nem engedhetem meg magamnak. Mielőtt valami butaságot csinálnék, elengedem a kezét, s úgy úszok tovább. Remélem nem látott át rajtam/gondolataimon.

/ej, de rövid lett! Bocsi, nem tudtam többet kipréselni magamból/

Hatalmas örömmel kell konstatálnom ama tényt, hogy leendő partnernőm, egyáltalán nem elutasító. Sőt, ha belegondolok, igazán nagylelkűen adja alám a lovat.
Belemegy a játékba, hagyja, hogy körbefonjam, hogy magammal húzzam a Pokol legmélyére. Vajon sejti, hogy én már évek óta ott vagyok? Hogy lepaktáltam az Ördöggel és az én lelkem egyáltalán nem olyan tiszta, mint amennyire Ő csak sejti?
Nem, valószínűleg egyáltalán nem tudja. Mondjuk nem is baj.. néha jó a kellemes tudattalanság. Valahogy üdítőbb.. mint a valóság. Ugyanis a valóság egy rémálommal egyenértékű, így pedig még mindig kényelmesebb a helyzet, mint a tudással együtt élni. Hiszen onnan.. onnan már nincs menekvés!

Ujjaival finoman átkarolja kezemet, majd ő is belekezd a játékba. Mögém úszik, ujjai szinte már kutatva kúsznak be hajam sűrűjébe, kitapintva ezzel is minden egyes tincset. A levegő szép lassan kiürül a tüdőmből, én pedig egyre jobban érzem azt az égető érzést, ami szétfeszít. Lassan tempózva, kiélvezve a Hölgy minden egyes pillanatnyi közelségét emelkedem a felszín felé. Érintésemre megremeg, ez pedig nem kerüli el a figyelmemet. Arca vészesen közel kerül hozzám, szinte elemi erővel kúszik be a látóterembe. Nézem a szemét, azt a csillogót, látom zavarát, ahogy hirtelen elkapja a fejét. Nem nehéz levonni a kellő konzekvenciát. Feszélyezem.. és igenis sikerült felpiszkálnom. Megmarkolom a kezét, majd egy hatalmas erővel - magammal rántva - kirobbanok a felszínre. Mosolyomat csak ekkor villantom fel. Tüdőmet kellő oxigénhez juttatom, majd vigyorogva rápislogok.
- Jöhet a következő kör..! – mondom, majd máris merülök alá, remélhetőlegesen vele együtt.

Kezét finoman szorongatom, majd úszom körbe ismét. Most azonban ténylegesen közel kerülök hozzá. A víztől égő szemekkel rápislogok a víz alatt, majd lágyan arrébb hessegetem körülötte táncoló tincseit. Elé kerülök..
Tenyerem a füle mögé simul, hüvelykujjam végigcirógatja állkapcsát, selymes bőrét.
Közelebb úszom hozzá, megejtek egy félmosolyt, majd mit sem törődve azzal, hogy esetleg nem akarja megcsókolom. Nem vagyok finomkodó, tehát lágyságot, gyengédséget ne is várjon.. csak szenvedélyt és vadságot. Nyelvem kutatva tör utat magának ajkai között, majd miután megízleltem, a felszínre lököm magam. Kezét ismét elkapom, húzom magammal.. ezek után egyszerűen kell a friss levegő. Bár neki valószínűleg jobban mint nekem. A víz hűvös cseppjeit kitörlöm a szememből, majd a hátamra fekve lebegek, úgy nézem a kék eget. Micsoda nap.. már csak azt kell megvárnom, erre hogyan reagál..
a nap hátralevő része ezen múlik.
Az Ő döntésén..

Darren

Nem szabadna hagynom, hogy játsszon velem. Az orromnál fogva vezet. Én pedig önkétlenül megyek utána. Megrázkódok az érintésétől, és flörtölök vele, de még hogy! Le kell állítanom magam. Nem lehetek ennyire felelőtlen. Nem is ismerem. Úgy viselkedem, mint egy naiv gyerek. És tényleg, egy naiv kislányként gondolkozom. Ezen sürgősen változtatnom kell.
Kezd elfogyni a levegőm, még egy percig talán bírnám, de tovább biztosan nem. Darren, mintha megérezte volna, felhúzott magával a felszínre.
- Jöhet a következő kör..!- hm...következő kör.
Csak levegőt venni volt időm, s már merültünk is alá. A kezemen pihent marka, mint valami két bilincs. Az egyik elvándorolt a fülem mögé, s lágyan megsimogatott. Kirázott a hideg...Nem...Nem szabad...
Ellentmondást nem tűrően, vadul megcsókolt. Nem bírtam ki, szenvedélyesen visszacsókoltam. Elfeledkezve magamról, a vízről, mindenről.

[...]

Amilyen gyorsan jött úgy el is ment. Darrennel szétváltunk, s már lökte is magát a felszínre, maga után húzva engem. Zihálva vettem a levegőt. Nem tehettem róla, Darren úgy felizgatott, hogy muszáj volt levegőért kapkodnom. Hamar visszaváltottam, normál tempóra. Darren már a vízfelszínen lebegett, megmutatva izmos mellkasát, s kémlelte az eget.
Nem hagyhatom, hogy elvakuljak, s valami butaságot csináljak. Mellúszásban lassan kievickéltem a partra.
Amint kiszálltam a vízből, megcsapott a hőség. ledobtam magam a zsenge, puha fűbe, s kifeküdtem. Behunytam a szemem, miközben hagytam, hogy a Nap sugarai felszárasszák a vízcseppeket a testemről.
Meg kell nyugodnom...Nem hagyhatom, hogy őrültséget kövessek el.

Amy

Még mindig csodálatos az idő, bár talán már meleg van ahhoz, hogy az ember épp eszének köszönhetően tartózkodjon a szabadban. Nem csak a leégés veszélye fenyegetheti a kint kóborlókat, de a hőguta is veszélyforrásként vehető számításba.
Nekem mondjuk már mindegy, hogy mivel rombolom magam, a pár órával korábban felszippantott hótündér gondoskodott arról, hogy most kicsit lassan fogjam fel a környezetem alakulását...Miközben a kastély felé ballagunk Amyvel, s ő a motoros "élményeit" ecseteli nekem, én azon gondolkodom, hogy tulajdonképp most mit is csinálok? Be akarom fűzni a csajt, aki ráadásul jó fej volt velem, már sokadjára is? Képes lennék pont őt tönkretenni? Hülye vagyok, hülye és hülye. Fejemben alaposan megdorgálom magam, amiért vagyok oly ostoba, hogy azt hiszem, bárkivel is ki tudnék alakítani egy normális kapcsolatot. Ez az egész egy nagy szxrság, s tudom, hogy bármit is teszek, csak elrontanám azt a kezdetleges jót, amit sikerült elérnem...Nehezen nyitottam, s még mindig nem tartom magam túl őszintének a másik felé, nem tud rólam szinte semmit, s talán nem is fog...Gondolataimból Amy utolsó szavai rántanak vissza, s leesik, hogy miről is van szó. Persze, hisz én kérdeztem a motorozásról.
- Akkor majd egyszer elviszlek motorozni valamerre...- Ajánlottam fel neki, s megeresztettem egy halovány mosolyt. Igaz, elsődleges célom az volt, hogy ne haragudjon rám a korábbi viselkedésem miatt, de az ajánlatomban közrejátszott az is, hogy végre volt valaki, aki nem küldött el egy melegebb éghajlatra. Bárcsak tudnám becsülni az ilyen embereket, de úgy érzem, már menthetetlen vagyok, s mindig lesz olyan cselekedetem, amivel az efféle embereket megbánthatom...s mivel már csöndben ballagtunk egymás mellett, úgy éreztem, hogy mennem kell innen, bárhová, csak el. Tekintetem a szőkére szegeztem, s végül csak megszólaltam.
- Akkor, még biztosan összefutunk, legyen szép napod. - Csak ennyit tudtam kibökni, mi mást is mondhatnék? Tudtam, hogy úgysem ért meg, s volt egy olyan érzésem, hogy már elkönyvelt magában egy szánalmas alakként, aki ráadásul még közveszélyes is...Ezen gondolataimmal fordítottam neki hátat, majd céltalanul elindultam valamerre...

// Köszönöm a játékot és elnézést a késett lezárásért  //

„Te olyan furcsa kártyás vagy... valaki, aki kártya helyett szenvedélyekkel és emberekkel játszik. Én voltam az egyik dáma a játszmában. Aztán felálltál, és odább mentél... miért? Mert meguntad. Csak elmentél, mert meguntad..”

Velem tart.. mindenhová, minden helyzetben.
Egyáltalán nem ellenkezik, mintha éppen most húztam volna el előtte a mézes madzagot.
És szó ami szó, tényleg.
Megtettem..
Megkísértettem egy pillanat alatt és ő pont úgy sétált bele a csapdába ahogy csak én szerettem volna. Igazán édes a csókja, igazán hatalmas a szenvedély, mellyel próbál kihozni a már megszokott nyugalmamból. Kár, hogy ő nem az a kaliber, akivel bármi komolyabbat is el tudnék képzelni. Hiszen én teljességgel mást keresek.. Ő túl jókislány, ő túlságosan ártatlan hozzám. Tény, hogy a lelkek hamar a rontásba vihetők, mégsem akarok megpróbálkozni azzal, hogy az időmet egy ilyen dologba öljem. Ennyi idő alatt ugyanis már találok egy olyan embert, akit nem kell „nevelni”! És egyébként sem akarok a nevelő szerepében tetszelegni.

Mikor a felszínre török velem tart. Óriási lélegzetvétellel kapkod az éltető oxigén után. Én jóval lassabban szívom magamba a levegőt, mely pillanatok alatt teli tölti tüdőmet. Így már nem is nehéz kifeküdni a víz felszínére, és belebámulni a ragyogó napba.  Persze a Hölgyike nem bírja a kiképzést. Erőteljes karcsapásokkal és zilálva úszik a part felé. Fejemet felé fordítom, úgy nézem egyre távolodó alakját. Kissé elkomorulok. Hiszen éppen tőlem menekül, az érzelmek, vágyak elől..
Ez pedig pont az a dolog, amire nem vagyok kíváncsi.

Hiszen mennyivel egyszerűbben is lehetett volna ezt a dolgot intézni. Sosem fogom megérteni miért kell bizonyos alap dolgokat túlbonyolítani az érzelmekkel és egyéb dolgokkal. Hát nekem ehhez egyáltalán nincs hangulatom. Még a végén a nagy hév közepette, amivel neki könyörögnék, amivel a száját csókolnám, megpendítenék benne egy húrt..
Ez pedig gond!
Óriási gond, mellyel nem akarok megküzdeni! És egyébként is unom ezt az egészet..!
Karomat kiveszem a fejem alól, hasra fordulok, majd a part felé úszok. Nem sokkal utána már szilárd talajt ér a lábam. Én pedig sietős léptekkel a ruhámhoz sétálok. Összeszedem precízen összehajtogatott ruhadarabjaimat, majd elindulok.
- Kössz a fürdőzést! Én most megyek! Szép napot Hölgyem! Remélem lesz még néhány izgalmas pillanat az életében..! – mondom, majd angolosan távozom.. otthagyva Őt.. egyedül a vágyaival, a gondolataival..

Darren

Idióta! Olyan szépen belesétáltál a csapdájába, mintha meg lettél volna hívva. Még jó hogy észhez tértem. Darreb rohadék jó pasi, de attól még alig ismerem. Nem érdekel mit gondol rólam, akkor se hagyom, hogy elcsábítson egy alkalomra.
Komor arca elárulta, hogy feladta a próbálkozást, és ennek valamely fokon örülök. Kiúszik a partra, gyorsan összekapkodja a ruháit- mintha menekülne.
- Kössz a fürdőzést! Én most megyek! Szép napot Hölgyem! Remélem lesz még néhány izgalmas pillanat az életében..!
Izgalmas..az biztos.- Helló!- köszöntem el, s néztem ahogy a kastély fele indul. Menj csak, ha már nem játszhatsz egy lánnyal és meguntad, elhúzol mi? Persze, mert te ilyen vagy. Nem is bosszankodom ilyenen, hisz' én meg hagytam, hogy irányítson.
A Nap is már szépen szórta a sugarait a birtokra. Fogalmam sincs mennyi ideig voltam itt, végül is a reggeli fürdés, amit elterveztem meg volt egy kis extrával, így nincs több dolgom itt. Nem tagadom élveztem ezt a reggelt, de ennyi elég volt.
Pálcámat előrántva, egy egyszerű bűbájjal meg szárítottam a fürdőruhám, s magamra kaptam a többi ruhámat. Most vettem csak észre a hetilapom amit elhoztam magammal végig itt pihent, Megvonva vállamat gondoltam: Majd elolvasom a vacsoránál, vagy este.
Felvettem a helyéről, és én is a kastély felé vettem az irányt.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT

[Nem mondom el melyik házba jár! A végén a nyakára fogtok járni, aztán majd nem akar tőlem semmit. Vagy beleszeret valamelyikőtökbe. Nem, azt végképp nem akarom.]

Nem mondom el melyik házba jár! A végén a nyakára fogtok járni, aztán majd nem akar tőlem semmit. Vagy beleszeret valamelyikőtökbe. Nem, azt végképp nem akarom.

Vörösödik a fejem. Szánalmas, szánalmas, szánalmas. A hazugságok csak jönnek, mert képtelen vagyok felvállalni azt aki vagyok. Mert ez nem olyan egyszerű ám, mint ahogy gondolnátok, nem bizony. Mert mit látnak a többiek? Néha magabiztos vagyok, néha félénk. Igen, így is lehet.

Félek azoktól akik ismerik a korlátaimat, ismerik a félelmeimet és ismernek engem. Tisztában vannak az életem részleteivel, tehát fel is tudják azt használni. Ilyenek a régi barátaim a mugli iskolából vagy azok a háztársaim akikkel még elsőben kötöttem barátságot. Az életem olyan részeivel vannak tisztában, amiket nem tudok könnyen levetkőzni, mert ők még tudják milyen voltam és mindig emlékeztetnek majd rá. A furcsa, de csendes kislányra, aki soha nem volt képben és mindent utoljára tudott meg. Velük őszinte voltam, de közben mégsem, mert szerettem volna én is olyan nyílt és közvetlen lenni mint ők. De pont az, hogy megnyíltam előttük és segítséget kértem, nem hagyott kibontakozni, hiszen ők már tudták hogy amit csinálnék az csak próbálkozás lenne. Bonyolult? Lehet.

Mindig tudja mit akarok, elnézi a hülyeségeimet és... Nem, azt sem mondom el hányadéves. Nem azért mert fiatalabb, értsétek már meg.

Azokkal akik nem ismernek, tehát a Roxfort kb. kilencvenkilenc százalékával, tudok úgy viselkedni, ahogy csak szeretnék. Annyira közvetlen tudok lenni, amennyire csak akarok, mert ők nem tudják, hogy régen ez milyen nehezen ment. Hogy régen az is nehezemre esett, hogy veligazítást kérjek az utcán. Igaz, az idegenektől még most is tartok egy kicsit, de már nagyobb bennem a kíváncsiság, ami segít felülkerekedni ezen. Ez szerencse. Vagy nemtudom.

Azt viszont tudom, hogy semmire sem megoldás egyedül ücsörögni és nagyban szégyellni magamat. Oké, hazudtam, ez van, lépjünk túl. Bárki másnak könnyű lenne ezen túllépni, de én nem vagyok bárki más. Az ilyen dolgok sokáig visszhangzanak a fejemben és egy hét múlva ugyanolyan kellemetlenül érzem magamat, mint ott és akkor. De már nem tudok változtatni, ha bevallom azzal egy életre lejáratom magamat. Az ilyet nem könnyű elfelejteni, nekem pedig úgy tűnik lehetetlen feladat. Így most itt vagyok és remélem, hogy nem talál rám senki.

Nem az a stréber típus, de azért intelligens. Jókat lehet vele beszélgetni és nem néz teljesen hülyének, ha le akarok menni a könyvtárba, hanem hagyja, hogy csináljam amit akarok. Nem vagyunk összekötve, de, ha problémám van megkereshetem. Kicsit fura a kapcsolatunk, de élvezem.

Jól hazudtam, nem volt hiba vagy ellentmondás. Egyszerű volt, hiszen csak azt mondtam amit szeretnék. De akkor is: gáz vagyok, elítélendő és ciki. Fujjrossz. Olyan mélyre süllyedni, hogy kitalálni egy egész személyiséget, csak, hogy bebizonyítsam, nem vagyok ám olyan elveszett. Persze, sokan hazudják, hogy megvolt nekik ez, az, vagy akár egy kitalált személy, de akkor is, nekem nem kéne ilyesmit csinálnom. Nem érzem cikinek, hogy még nem voltam senkive. Azt érzem cikinek, hogy még nem is volt senkim. Egy egyszerű, félrecsúszott csók formájában sem. Vagy egy fogjuk egymás kezét, mert jó kilenc évesnek lenni kapcsolat sem, semmi.

Egy darabig el lehet kerülni, hogy kérdezősködjenek, kitérő válaszokkal elintézni vagy aprókat füllenteni, ez rendben van. De tegnap a beszélgetés hosszúra nyúlt, már mindenki beszámolt az összes kalandjáról. Én meg csak hallgattam. Aztán valaki megkérdezett engem is, én meg hirtelen azon kaptam magam, hogy már javában mesélek. A mikor randiztok legközelebbre pedig rávágtam egy holnap estét. Majd hozzátettem, hogy takarodó után, elkerülendő az esetleges kíváncsiskodókat. Egy büntetőmunkát azért csak nem ér meg nekik.

Az mondjuk jó kérdés lenne, hogy miért nem vagyok a kastélyban. Eredetileg azt terveztem, hogy behúzódom egy üres, kihalt terembe és várok néhány órát, viszont akárhova mentem, elkapott a félelem, hogy vajon mikor nyitnak rám. Így kiosontam ide, hogy ha legalább meglátnak, akkor én tudjam meg előbb. Hülyeség? Talán.

*Nosztalgia a tóparton. Elvégre nyár van, legalább megfázni nem fázok meg, miközben füvön ülve, tó felé fordulva egy szikla holdárnyékába ülök. Mint a régi szép időkben. Bár éjszaka diákként ritkán se jöttem erre, elvégre a szabály az szabály és a kastély éppen elég nagy játszótér volt a kiruccanásokhoz. Mégis emlékezés ízű az este, bár annyira nem szeretem ezt az ízt, főleg, hogy magamnak kevertem, én, tehát tökéletesen tudom, hogyan keserítsem meg az amúgy harmonikus estét.

Legalább nyugi van. Ha nyugi lehet a méltóságteljesen vadászgató baglyok alatt szemlélve, ahogy a tó tükörfelszínén gyors hullámok terülnek szét és valami sötét árnyék moccan. Polip. Gondolom. Remélem. Legfeljebb egy-két sellő. Semmi több. Unalmas. Voltaképpen igen. Mit is keresek itt azon túl, hogy nem tudok aludni? Már megint. Az ilyen rendszeres. De holnap azért energikus leszek, kedves, bájos, tündéri, mint mindig. Így kell lennie. Szóval hátam a beszívott napfénytől langymeleg sziklának vetem és lazítok. Éljen a nyálkás harmónia. A sikamlós tücsökzene. A fű zizegése az óvatos, finom léptek alatt, a langyos nyári szellő…

Fű zizegése? ÓVATOS LÉPTEK ALATT?! A bal csípőmhöz kapok, jobb kézzel, csak annyi zörejt kelt a mozdulat, mint amennyit egy macska sóhajt az egér után, futó pillanatig rám tör a mélázás megint, hiszen hányan kérdezték már, hogy bal kezes vagyok-e? Frászt. Csak különleges. Már amennyiben ez különlegesség. Mindenesetre a fülem különlegesen éles lesz, úgy hallgatódzik a sziklám mögött surranó neszre, mintha muszáj lenne. Pedig csak egy diák. Biztos egy diák. Most rontsam el az örömét, hogy ügyesen kilógott? Vagy egy tanár. Aki rosszban sántikál. Ugyan már paranoia! Hess innen.

Engem nem láthat, lapítok, mint árnyék a pantomim színházban. Én se láthatom őt, mert bazi nagy kövek támaszkodnak a tó ezen részén. Mi lenne, ha hagynám elmenni? Kis éjszakai légyott, nyalás-falás, súgás-búgás, nem vagyok egy spicli alkat, hiába voltam tanárkedvenc. És ha mégse? És-sel nem kezdünk mondatot. De ha mégis?! Mi van, ha bemegy az erdőbe, megeszi valami és holnap Dumbledore besétál a termembe, figyelmesen rám pillant és megkérdezi, hogy: „Kedves Alexiel, ha már egyszer éjszaka úgyis a parkban ücsörögtél, biztos, hogy nem vetted észre az eltévedt báránykát? Nem akadályozhattad volna meg a balesetet?” Hm. Na jó.

Talpra szökkenek, nem recsegek és ropogok, mint egy olajozatlan állvány, épp elég puha a mozdulat, így vehemens gyorsasággal rántok pálcát, a paranoia kedvéért, fordulok ki a szikla mögül, bűvölök vakító fényárt eleve hunyorogva az éjszakába, hogy a szőke tincsű, jellegtelen magasságú támadót elvakítsam, megfélemlítsem, eltántorítsam. Lendítem a pálcám, aztán a felismerés hevétől kicsit leizzadva le is hanyatlik a kezem, kialszik a pálcám, fenyegetően szikrázó sistergése is csak az elnyomott varázslat miatt hullajt vérvörös szikrákat egy tünemény pillanatig.*
-Kisztihand kisasszony-*vonom fel a szemöldököm.* -Maga üldöz engem, vagy a balszerencse, esetleg Fortuna maga? Minden szép?

Önmarcangoló álmodozásomat még órákig tudnám folytatni, de ehelyett inkább sétálni kezdek, hogy kiűzzem az idegesítő hangokat a fejemből. Hülye hangok, fura hangok és az én hangjaim. Vagy hangom. Elnézek egy kicsit a kastély irányába, elszakítva magamat lankás rejtekhelyemtől és örömmel konstatálom, hogy senki nincs a birtokon ilyen későn.

A baj az, hogy nem hoztam ki semmilyen olvasnivalót, megcsinálni valót, de még egy pakli robbantósdit se. Mondjuk azt nem is szeretem, de a tétlenség az egyik legrosszabb dolog a világban. Ülni órákon keresztül és nagyban csinálni a semmit. A körbe-körbe sétálgatástól pedig mindjárt rosszul leszek, de mindegy, addig nem hagyom abba amíg ki nem találok valami programot. Ez majd ösztönözni fog.

Esetleg bemehetnék az erdőbe felfalatni magamat valami vérengző állattal. Vagy elmennehetnék megnézni Hagrid milyen állattal gazdagította a karámjait, úgy sincsen LLG-m, így legalább nem maradok ki semmiből. Bár ki tudja, talán pont ez az amiből jobb lenne kimaradnom, viszont akkor visszatértünk az eredeti kérdéshez, hogy mégis mit csináljak? A töprengésemet egy pálca agresszív fénye szakítja félbe. Az ijedtségtől hátraugrok és csak egy közeli szikla segít, hogy talponmaradjak. Egy pillanatra vörös szikrákat is látok, talán most jött el a vég, bár nem tudom ki akarhatna megölni. Csak arra tudok gondolni, hogy valami ismeretlen szórakozik, de, ha meg akart ijeszteni, hát sikerült.

Kicsit zihálva, kicsit remegve ismerem fel Minticz proefsszort, mikor végre leereszti a pálcáját. Tehát nem fogok meghalni, viszont valószínűleg lesz egy büntetőmunkám. Persze, pont neki kell megtalálnia, nem kapott már eleget belőlem? Jogosan gondolhatja, hogy üldözöm. - Öhm, jó estét professzor. Elismerem, hogy úgy tűnhet, mindenhova követem magát, de igazából csak kijöttem kicsit, hogy kiszellőztessem a fejemet.

Ezért is jöttem, nem hazudtam igazán, különben sem kell rátukmálnom a hülyeségeimet. Szép lassan úgy is megtudja milyen vagyok. Egyenlőre jobb lenne, ha mindent szépen, kis adagokban tudnék adagolni magamból. Mert általában úgy van ahogy én szeretném. Talán többre mennék, ha soha többet nem gondolkoznék. Mondjuk, ha vissza akar majd kísérni a klubhelyiségig, nem tudom mit találok ki, de ez még ráér.

- Nem akartam szabálytszegni vagy ilyesmi, csak... Csak olyan sokan vannak a kastélyban, kicsit ki akartam szabadulnom. - Éljenek a féligazságok. - Nem akartam bemenni az erdőbe vagy más öngyilkos akcióval próbálkozni, csak sétáltam a parton.

Viszont ő vajon mit keres itt? Nem a legcélravezetőbb pofátlankodni mikor épp ki akarok magyarázni egy büntetőmunkát, de talán ha megkegyelmez. Érdemes lenne megtudni róla még egy dolgot. Lehet, hogy éjszakánként sötét teremtményekre vadászik? Vagy titkos hozzávalókat gyűjt egy titkos bájitalkísérlethez? A fejemben megforduló variációk túl izgalmasak ahhoz, hogy csak úgy félre tudjam őket söpörni. Viszont erőt veszek magamon és a kételyeimet elrakom későbbre.

*Megijesztettem volna? Rémületet sugallnak a szemek, a hátraugró reflex, a félretántorodó mozdulat. Érezhetnék elégedettséget. Nem érzek. Nem vagyok az a típus, aki kéjesen örömködik önnön félelmetességén, és szeret abban a szerepben tetszelegni, hogy ő a valaki a világon, noha ismerek ilyet is. Nem is egyet. Nem is ritka. Nem is tetszik. Mármint a tény maga. Nem is érdekel senkit.

Helyrerakom a pálcám. Félreértések elkerülése végett jó helyre, a tokjába. Nem félek a sötétben, nincs is sötét, elvégre a Hold két marékkal szórja a fényét, éppen ide. Közelebb lépek, ha esetleg kell, felsegítem, de nem szorul rá. A hangját is hamar megtalálja. Ez a szép a fiatalokban, olyan gyorsan kiheverik az ijedelmet, és már megy is a magyarázás. A szöveg, a szöveg, a magyarázkodás, bár nem értem, hogy mi alapján gondolja, hogy nem látok át rajta. Mondjuk nem átlátszó. Bár ahogy elnézem ma lemondott az élménydús dínók felvonultatásáról. Amíg beszél megmustrálom. Lustán, kényelmesen. Nem sietünk sehova.*

-Az volt a vicc része a dolognak. Természetesen nem feltételezem, hogy engem követett, bár a paranoiámba nagyon beleférne, de ettől most eltekintek. Viszont-*itt a hangsúly, kérem szépen, pofásan, amit eddig csak felvont szemöldökömmel fejeztem ki a félsötétben azt most szavakba foglalom.* -…ne nézzen madárnak, ha kérhetem-*ennyi és pont. Szépen kérem. Figyelmesen nézek a szemébe, lazán zsebre csúsztatom a kezem, érdekesen féloldalas tartásba ereszkedem, a rövidujjú ingből kikandikáló kíváncsi alkarom az oldalamhoz simítom.*

-Jó estét szintúgy. A takarodó ideje már rég elmúlt, sőt. Mondhatni mostanra a kevésbé szövegelős diáktársak is mélyen alszanak-*tartást váltok, kihúzom magam, nem bírtam sokáig a lazaságot ugye? Hát ilyen az élet. Már megint csak ilyen és nem másmilyen, pedig ha másmilyen lenne, akkor lehet jobban tetszene, pedig nem. Csak szeretném.* -Nézze kisasszony, a kastély hatalmas, ha más nem ott vannak a titkos termek. Bár az is tilos, de legalább maximálisan biztonságos. Legalább heveny infarktusgyanúsan én nem támadnék magácskára. Mondhatni hajszálon múlt-*ebben legalább tényleg igazam van, bár már látom a kérdést megfogalmazódni okos pillantása mögött. Vajon én mit keresek a birtokon, ha ilyen veszélyes. Tényleg, mit is?*

-Fordítsuk komolyra a szót. A tartózkodása illegális. A magyarázata gyenge. Az érvelése légből kapott. A bizonytalansága tapintható. Én nem vagyok elég hülye és fáradt. Üljön le, mesélje el, vagy felszaladhatunk Bimba professzorasszonyhoz, hogy mit szól az eseményhez, de aligha lesz elragadtatva-*sóhajtok. Reménytelen eset vagyok. Miért nem küldöm el lefeküdni? Ha meg akarom kímélni a büntetéstől, akkor azzal is megkímélem, vagy legalább másra hárítom az elkapását. De nem. Nekem invitálnom kell, mert utána felkísérem, hogyha találkozunk valakivel megmondom, hogy velem volt, és kész. Mert ilyen jó szívem van. Minek? Miért? Bah. Szörnyű. Elhúzom a szám. De azért még mosolygok. Szaggatottak a gondolataim. Nem lep meg.* -Alkura van mód, ha van rá igény.

Egy tanárnak nem így kell viselkednie. Ő nem tanár. Még a gondolat is ijesztő, de... lehet, hogy ember. Vagy ilyesmi. Talán nem kéne ennyit gondolnom rá. Sőt egyenesen jót tenne, de akkor meg gondolkodnék magamon. Nem könnyű egy tizenhat éves lány élete. Ezzel a gondolattal zárva, rendkívül kecsesen lezuttyanok a földre. Lehet, hogy lenne is valakim, ha nem hiányozna belőlem mindenfajta nőisség. Végignézek magamon: igen, rövid, fekete sort és egy fakó sárga póló kék szivekkel, amiket még én firkáltam rá régebben. Hozzá pedig az elmaradhatatlan tornacipő. A professzor miért tud nálam esztétikusabban kinézni? Felnézek rá, kicsit tanácstalanul, kicsit beletörődően. Előtte már úgysem járathatom le jobban magamat nem igaz? Amúgy is ő kérdezett, illetve kérte, hogy meséljek, hát belőlem csak úgy dőlnek a szavak, nem panaszkodhat. Vagy de.

- Utálok hazudni, mert szerintem olyat csak az undorító, szánalmas alakok csinálnak. Vagy akiknek muszáj, de nekem nem volt muszáj. - Olyan könnyen megy. Hiszen úgysem mondja el senkinek, vagy ha mégis, úgysem ismerem. Szinte teljesen idegen és még felnőtt is, az is lehet, hogy szerencsém van, hogy idetévedt. Neki már kevésbé. - A barátnőimnek azt hazudtam, hogy randizom ma valakivel. Nem akartam, hogy utánam jöjjenek, ezért takarodó után. De nem randizom senkivel. Most se, meg semmikor. Ezért kellett mondanom, mert ciki vagyok. Nem jó cikinek lenni, azt senki se akarhatja.

Értelmetlen, bamba, csak túldramatizálja, gyerekes. Suta. Ezeket jóeséllyel váltom majd ki kedvenc tanerőmből, de ettől függetlenül azért felbámulok rá. Közben ideegsen tépkedem a fűcsomókat, mert kell valami pótcselekvés, hogy bővüljön a rólam kialakított képe. Lehet, hogy amikor azt mondta meséljek, az csak udvariasság volt, ilyen részletekre nem kíváncsi az életemből. Ugyan miért lenne? Vagy ez benne van a munkaköri leírásában? Mindegy, legalább nem megy Bimba professzorhoz, nem szeretném, ha csalódna bennem, bár az is lehet, hogy ennyi nem elég ahhoz. Még nem vagyok elég járatos a szabályszegésekben. És megint összefüggéstelenül hadoválok.

- Még így is gyenge a magyarázatom? Pedig most is igazat mondtam. Az előbb csak nem gondoltam, hogy érdekelné a miért és küldene büntetőmunkára vagy a házvezetőmhöz. Eszembe sem jutott hülyének nézni. - Így, lecsupaszítva elég furán hangzik, mégis most érzem magamat a legmagabiztosabbnak. Azt legalább tudnia kell mi a véleményem róla. Nagy vonalakban. - Most vissza kell mennem a kastélyba, igaz? Csak mert nem tudok magyarázatot majd arra, hogy miért jöttem ilyen hamar. Nem tudna segíteni?

Túl messzire megyek, de ha ő is így gondolja majd megmondja. Nem olyannak ismerem - vicces, nem is ismerem - aki magában tartaná a véleményét, bár, ha jó oka van rá ki tudja... Viszont velem szemben nincsenek jó okok. - Egyébként nem vagyok ám mindig olyan mint magával, tudok kedves és vicces is lenni és minden példa ellenére, tudok hallgatni is. Nem sokszor, meg nem is szeretek, de nem vagyok mindig ennyire... ilyen. - Szép volt. Ez lett volna a kimagyarázós és mindent megértetős rész. Tényleg.

*Melore leveti magát. A földre. Hát szép, de tulajdonképpen én magam bíztattam fel, így a felpislogás után nem mélyítem tovább a zavartényezőt, magam is leülök. Bár engem nem borzongathat a fázós angliai nyár hidege, elvégre még dzsekit is hoztam, mondhatni mindenre felkészültem. Az ominózus ruhadarabot magamhoz hívom a szikla mögül, szóval elég értelmetlen volt elraknom a pálcám, aztán a vállára dobom. Én magam hátratámaszkodom kényelmesen, a lábaim elnyújtom a tó felé.*
-Bújjon bele, bár egy kicsit nagy lesz, rám is nagy, de komolyan ilyen ruhában indult el álrandira? Ráadásul bele az éjszakába? Ez nem Franciaország-*csak árnyalatnyit feddő a hangom, de el kell ismernem, nem érzem úgy, mintha hazudna. Valahogy olyan ártatlanul bután igaz, amit mond. Az emberiség összetétele alig változik. Mindig vannak a kiválók, akik a maguk egoburkában ülve észre se veszik az ilyen egyszerű embereket, akik talán majd megváltják a világot valamely találmányukkal, csak épp a hétköznapi életben nem boldogulnak. Szomorú? Dehogy. Nagyon képmutató lennék. Elvégre én is voltam egoburokban létező kiválóság, legfeljebb én elmondhatom magamról, hogy szerettem az embereket.*

-Ugyan már, az életet nem lehet cikikre és nem cikikre bontani-*tanóra a romantikus ezüsttó mellett, a háttérben a szél a rengeteg fáin húzza a nótát, de itt már nem érezni annyira a hidegét, a kastély ablakaiban kísértetfénnyel pislákol az éjszaka. Ez az Shannon, megint megcsináltad magadnak. De oda se neki. Te szereted az embereket. Fogalmam sincs miért voltál Mardekáros. Csak nem ezért a cinikus rosszindulatért?* -Ha adhatok egy jó tanácsot, bár ahogy nézem nem szorul rá, legközelebb ne suttyomkodjon. Felesleges kockáztatni. Magának nem hiányzik egy büntetőmunka és előbb-utóbb úgyis kiderül minden. Mondja azt, hogy válogat. Hogy nem dől oda minden szembejövőnek. Hogy magasabbra tartja magát holmi jött-ment randiknál. Randizni mindenki tud. Párt választani elenyészően kevesen-*mintha bakfis kamasz lennék, olyan könnyedén igazodom a lélektani képletbe, bámulatos. Döbbenetes. Szánalmas?* -Kérdezze meg tőlük tündéri mosollyal, hogy vajon ők mire mentek ezekkel a kalandjaikkal. Kaland? Tapasztalat? Ugyan már, csak folyton próbálkoznak, mint akik nem tudják mit akarnak. Csináljon úgy, mintha maga tudná, a finnyás előkelőség sokkal praktikusabb, mint a bujkálós hazugság. És ráadásul akár még maga is elhiheti, hogy így van-*vállat vonok, majd éppen én fogom megoldani egy kamasznyi lélek problémáit. Ki van zárva. De azért húzom neki az időt, hogy minél később keljen visszasomfordálnia, holott biztos vagyok benne, hogy a sistergő hormonú leánykák kivárják szende társukat, hogy első kézből forgathassák ki az élményeiből, amiket majd kreálhat, ha nincs benne elég méltóság… vagy éppen akarat, és ellenállni vágyás. Tulajdonképpen, lehet élvezi is a különcségéből fakadó figyelmet.*

-Igazán?-*vonom fel a szemöldököm áh, kicsit sem vigyorogva.* -És minek köszönhetem azt a kétes megtiszteltetés, hogy velem nem olyan? Bár mentéségére legyen mondva, igazán nincs okom panaszra, én jól szórakozom-*és bármennyire hihetetlenül hangzik tényleg. Teljesen jól el tudok szórakozni más embereken, akár velük is, de ellenükre se áll távol a jellememtől, de most inkább nem boncolgatom magam, majd megteszi más.* -Miért, ez koránnak számít a felmenetelre? Majd megmondja, hogy én elkaptam magát és visszacipeltem a helyére. Legalább lesz kit utálni.