Tópart

[Norkys C. Graham]

Norkys C. Graham

A lány válasza kellően csípős és ha nem lennék ennyire magabiztos, talán még el is hinném, hogy nem hoztam őt zavarba, azonban,most úgy érzem, hogy egy pillanatra sikerült kibillentenem a ritmusból, így most ismét a kezemben érzem az irányítást. Aztán egyszer csak kérdést intéz felém, s ekkor tudatosul az is bennem, hogy a tánc elkezdődött, most csupán kerülgetjük egymást, ám hamarosan felcsendül a zene és táncba kelnek a lábak, s egymáshoz oly közel mégis oly távol érezzük, amint a másik próbálja felfedni másik szándékát.
Egyik láb a másik után én is közelebb lépek a lányhoz, majd hűvös tekintettel bólintok felé, jelezve, hogy én készen állok a sétára, majd lassú kimért léptekkel indulok meg előre.
Egyenlőre nem szeretnék semmit a lánytól, csupán játszadozok vele, ám később akár még használhatom is valamire, hiszen minden kapcsolatból jól jöhetünk ki, főleg, ha az a valaki még oda is van értünk.
Arcomra sejtelmes mosoly húzódik, s mindeközben olyan közel lépek, hogy menet közben olykor még a kezünk is összeér.

- Mi hozta ere kegyedet? Ha nem vagyok túl indiszkrét. Igazán érdekelne… Van némi elszámolni valója önmagával? Netán csupán oly magányos, hogy csupán a szellő szegődik társként önmellé? Ne sértődjön meg, de nem sokan járnak erre egyedül önként, a többségnek valami komolyabb elszámolni valója van önnönmagával, így a feltételezésem akár még a helyét is megállhatja, persze válaszolni nem kötelező…-

~ Persze furdal a kíváncsiság, hogy vajh’ mi hozta őt erre, miért jött egyedül ide. Olyan magányosnak tűnik. Magányosnak, sebezhetőnek, egyszóval nagyon könnyű prédának. Légy úriember Syl és most ne gázolj a lelkébe, inkább maradj kimért és hűvös akkor talán még hiú ábrándokkal sem kecsegteted őt.
Vagy légy olyan amilyen ilyenkor leni szoktál…~

Vívódok, hiszen valahogy nem visz most rá a lélek arra, hogy a lány lelkébe gázoljak. Csupán az imidzsem megtartása miatt tegyek hát így? Nem, most nem, inkább megpróbálok elviselhetően pimasz és gőgös maradni, talán akkor nem alakul ki benne az a tévképzet, hogy könnyű lehet engem megközelíteni, persze ez valóban így van. Azonban mi van, ha megkedvelem, ha kedvemre való a lány…

[Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday]

Mr Robinson
A fiú lassan odalépdelt hozzám a maga sejtelmes mozdulataival, és kimért, hideg tekintettel jelezte felém, hogy  a dolog nincs ellenére. Most csak a hűvös kék szemeit láttam, mögötte semmit, ami képes lenne elvarázsolni.
Hirtelenjében megváltoztak az iránta táplált érzelmeim, már nem voltam érte oda azzal a rajongással, most csak érdekelt.
Érdekelt, mi rejtőzik a kicsit zord külső mögött, kíváncsi voltam, hogy egy kis kedvességet és közvetlenséget ki lehet-e hozni belőle, szimpla emberi kedvességgel és megnyerő mosolyokkal, ami a viselkedésem felszínét képezi.
Legbelül ha mosolygok is, van hogy egy pofonnal tudnám díjazni egy-egy ember mondtatát, kijelentését vagy viselkedését. Az ő esetében persze ez most nem áll fennt, őszintén mosolygok rá.
De érdekelne a dolog, vajon ő is őszintén mosolyog-e.
A fiú feltett egy kérdést, hogy miért vagyok itt egyedül, amire a válasz számomra is elgondolkodtató, de igyekszem megfelelően válaszolni.
-Általában az idősebbik hugommal járok ide, a fiatlabbról nem szeretnék nyilatkozni. Volt egy idő, amikor túl hamar közelengedtem magamhoz az embereket, és emiatt problémáim adódtak. Azóta óvatosabb vagyok és nem kötök olyan szoros barátságokat , mint annak idején.
Válaszoltam neki, majd eltöprengtem azon, ha ez így van-mert így van- miért is beszélgetek vele ilyen közvetlenül, mintha ezer éve ismernénk egymást?
A válaszod megvan Norkys.. Nézz csak rá.
Nem, nem vagyok ez a típus, most inkább gondolkodás helyett ugyanezt megkérdezhetném tőle én is, és meg is teszem!
-És a magadfajta suli népszerű fiúja, akiért olvadoznak a lányok, és társaságát keresik a fiúk, miért kóricál itt a hidegben, egyedül?
Szegeztem neki a kérdést, majd lassabb léptekkel haladtam tovább, és elkezdtem kicsit vacogni, mert a szél felerősödött.

Raelyn

Már kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magam a földön, ahol ültem. Figyeltem az arcát, és azt, ahogy gondolkodik. Pontosan nem láttam a gondolatait, hiszen az is csak varázslat segítségével lehetséges, de az arcát figyelve láttam, hogy gondolkodik. Aztán mondta, hogy ő biztos róka lenne.
 - Nem olyan biztos. Inkább szerintem a belső tulajdonságok számíthatnak – majd felvetette az ötletet, hogy sétáljunk egyet. Nem rossz ötlet, már amúgy is elegem lett a fekvésből. - Rendben menjünk.
 Miután ezt kimondtam feltornásztam magam. Leporoltam magam, és igyekeztem nem kínos helyzetbe kerülni bármi miatt. Ha lányok voltak a közelemben majdnem mindig bajba kerültem. Vagy valami irtózatos hülyeséget csináltam, mondtam, tettem vagy akármi.
 Miközben sétáltunk ismét magamba mélyedtem. Most kellene valami vicceset bedobnom, de akkor nagy valószínűséggel érzéketlennek tűnnék a saját dolgaim iránt. Meg aztán, ha egy ilyen nap után eszembe jutna valami vicces, az lenne az igazi csoda. Hát igen, ez a nap be fog vonulni a személyes kis történelmembe, mint: „a nap, ami a legrosszabb címre pályázhat!”.
 - Igen, jó lenne repülni egyet – mondtam, mikor felvetette a kviddicsezős ötletet. Fellelkesültem a dolgon, hiszen már elég régen nem kviddicseztem. Pedig régen szerettem. - Passzolgathatnánk egy kicsit. Vagy amit csak akarsz. Csak nem tudom, hogy kell e valami külön cucc ehhez. Tudod, az a nagy helyzet, hogy két nyár óta nem nagyon röpültem.
 Vallom be kicsit szégyenkezve, majd elindulok a pálya irányába, persze csak akkor, ha ő is követ.

Folytatás:  A kviddicspálya és környéke /  A pálya
Kövi reag oda ment 

Feltámadunk és visszatámadunk
Melore

*Minden perce a beszélgetésünknek, pontosabban a percek folyamatosan egymásba fonódó vonulata kezd hasonlítani egy futószárazásra. Kellemesen lemozgatjuk magunkat, szigorúan csak agyilag, már nem érzem úgy, hogy gondjaim akadhatnának az elalvással, persze azt se érzem, hogy ne lenne még erőm éberen maradni ennek-annak a mellékes tényezőnek a kedvéért, ami ebben a hűvös estében nagyon is megélénkíti egészen lehűlt véremet. Érdekes. Szörnyű.*

-Nem, nem, és nem-*vigyorgom, miközben cáfolom, mert bár a nem szó olyan durván és drasztikusan is dördülhetne az éjszakába, teszek róla, hogy lágy legyen, szinte könnyed, már-már barátságos gesztusként értelmezhető felsorolás, amivel nem is őt cáfolom meg, hanem inkább a világot, hogy neki legyen igaza, persze ez csak a látszat, annyira még én sem lehetek sóvár, hogy meghamisítsam a valóságot.*-Látod, ez a baj veled-*akarom mondani látja kisasszony, de miért ne keverhetnénk össze még jobban szerencsétlen teremtést, hogy ha már egyszer senki nem hall minket, akkor meleg, bizalmi hangot üssek meg vele szemben. Mert tőlem kitelik.*-hogy mindig elkezdesz visszakozni, megcáfolgatod önmagad, mintha bizonyítottan hülye lennél, így mire a másik tudna válaszolni, addigra már nincs is mire, hiszen elkönyvelted, hogy a kérdés maga rossz, ő pedig nem fogja magát  azzal égetni, hogy olyan kérdésre válaszoljon, ami a kérdés feltevője szerint badarság.

*Egy pillanat szusszanás, mielőtt én viszont égetném magam azzal, hogy válaszolok neki, talán mert válaszolási kényszerem van, talán mert ilyen közelségből érzem, hogy szó szerint ég a kíváncsiságtól, legalábbis remélem, hogy attól, nem pedig lázas, beteg, vagy valami... na jó. Igazából remélem, hogy valami.*
-Nos, a kérdés helyes, egy tanárnak nem lenne szabad ilyet mondani. A diákok egyenlők, az emberek egyenlők, a gyengéket segíteni kell, stb, stb-*legyintek.*-Ezt a romantikus felfogást meghagyom a Griffendél háznak, én ugyanis úgy vélem, hogy vannak olyan esetek, amikor felesleges erőlködni. Mondhatni a természetes szelekció híve vagyok, ami tanárként esetleg lehet, sőt, bizonyos, hogy nem megfelelő tulajdonság, de én egy őszinte ember vagyok. Csak akkor hazudom, ha kell. Most speciel nem érzem úgy, hogy kéne, hiszen ha ebből is tanul, hát akkor csak nyertünk. Mindenki szereti az általa is vallott eszméket és gondolatokat továbbadni, és ha a veszett egyenlőség hívei szabadon tehetik én miért ne?-*Milyen szép szólam, igazi kígyónyelven előadott ének, ami önmagába csavarodva a tökéletes egészet alkotja, kár, hogy én kívül kerülök belőle, minden szó és dallam ellenére. Hiszen kölyökkoromban is a legfőbb összetűzések tárgyát a liberalizmusom képezte és lám, most is egy talán született pechcsillagzat szökevénynek próbálom tanítgatni azt, amilyennek lennem kellett volna. Furcsa humora van az életnek. Most furcsa és egyre csak furcsább lesz, ahogy öregszik.*

-Naná, hogy van értelme-*nevetek fel kurtán, miközben elindulok mellette a kastély felé, szorosan mellette, hogy ne kelljen emeltebb hangon társalognunk, nekünk, az éj leple alatt surranó már-már tolvajbandának, akik csak az időt lopják, más fontosat nemigen.*-Arra utal, hogy kegyed egy elkényeztetett, lusta, visszahúzódó kislány, aki fél a nagyvilágtól, holott szegény nagyvilág mennyire vágyja a találkozást magácskával, minden porcikájával-*miket nem tudok szegény nagyvilágról, de biztosan így van. Néhány fénykocka még sejteti a kastély falát, így nem kell félnünk, hogy frontálisan nekiszaladunk az akadálynak, és ez kellemes. A kaput kinyitom őkelmének, hadd fáradjon előre.*

Az értelmetlen habogás nem jó semmire, ez a lényege mindennek. Vagyis mindennek aminek van egy kis köze hozzám, ahogy erre rá is világított az előbb a prof. Miért is várnám, hogy komolyan vegyen, sőt, mitöbb, érett, felnőtt partnernek tekintsen a... a társalgásban. De legalább végleg áttért a tegezésre, bárcsak én is ilyen könnyen megtehetném ugyan ezt. De nem tehetem. Ugye nem tehetem? Talán majd egyszer. A távoli és bizonytalan jövőben van esélyem rá, ha mondjuk... egy másik ember leszek.

Összébb húzom magamon a dzsekijét, hogy meglegyen a kuckós-érzés. Remélem nem veszi zokon vagy észre. Nekem bármelyik megfelel, de spontán öngyilladással érne véget az életem, ha szóvá tenné. Nem bírom a stresszt. - Mit kellene tennem, hogy komolyan vegyen? Mármint, hogy ne gondolja azt, hogy egy kis zavarodott tinédzserrel van dolga? - Pedig azzal van, akkor miért mondom ezt? Csak kíváncsi vagyok a válaszára, pedig igazából az állításom nem éppen reális. Nem szólalok meg. Nem szólalhatok meg, különben esélyem se lesz arra, hogy valamikor... esetleg... tegezzem.

Kissé ijedten konstatálom, hogy már nincs messze az úticélunk, pedig nincs túl nagy kedvem visszamenni így, főleg nem egyedül.
A mugli meséknek miért nincs semmi alapjuk? Ha a magányos diák a tanára barátságát keresi akkor ott mindenki elsőre leveszi, hogy mi van és egy ilyen találkozás alkalmával már a második mondat után egymás vállán zokogják el életük nyomorúságát. Miért nem mehet minden ilyen egyszerűen az életben? Most például behívhatna magához és egy csésze forró csoki mellett kibeszélhetném vele a kollégáit, a végére pedig már úgy kezelni, mintha mindig is ismertük volna egymást. Erre csak bandukolunk, bandukolunk és.. Elkezd a romantikus felfogásról beszélni?!

- Miért, magának sosem segített senki? - Most jobb, ha gyorsan folytatom, mert ez úgy hangozhatott, mintha őt tartanám reménytelen esetnek. - Mármint, ha igaz, hogy az ember szereti az "általa is vallott eszméket továbbadni" akkor ez azt jelenti, hogy mindig azt vallotta, hogy a szerencsétleneken nem érdemes segíteni, ebből pedig az következik, hogy ha azok is követték az elveit, akiket maga köré gyűjtött, akkor magának sosem segített senki. Tehát, ha valamikor elbizonytalanodott akkor teljesen egyedül kellett talpraállnia. Szerintem ez nem túl jó hozzáállás, még akkor is, ha ebben az elméletben kicsit sok is a ha. - Remélem feltűnik neki, hogy most nem próbáltam visszakozni, csak igazoltam, hogy nekem is feltűnt a feltevésem tökéletlensége. Vagy nem. Áh, jobb lesz kimondani, már csak azért is, hogy ne legyen olyan nagy súlya a monológomnak, hiszen nem is én lennék, ha nem kavarnék mindent össze-vissza. - Látja, most nem cáfolom önmagam, hanem megpróbálok viszonylag felnőttes társalgást folytatni.

Ahogy kimondom, már szeretném is elterelni a gondolataimat a zárómondatról, hiszen csakúgy süt róla a megfelelni akarás, hogy még el is pirulok. Nincs mit tenni, mégjobban behúzódok a túlméretezett dzseki rejtekébe és próbálok valami fontosra összpontosítani. Mondjuk, hogy vajon mikor is lesz az a bizonyos alkalom amikor beszámolhatok a kalandom befejezéséről? Ez elég jónak tűnik, de nem nagyon lehet rajta mit agyalni, meg kell kérdezni és kész.

- Öhm, uram... - Ha épp nem az ő ruhájában menetelnék az éjszaka közepén akkor ez egy teljesen szép, formális megszólítás lenne, bár az "öhm" egy kicsit levenne a fényéből. Na de így. Nevetséges. Az vagyok. - Mikor lesz a legközelebb különóránk? Talán jót tenne ha megtanulnék néhány alapvető dolgot a mugliknál aktuális dolgokról, már ha vannak ilyenek. Nem akarok tájékozatlannak tűnni, ebben sem. - A vörösségem végre elmúlt, így már sikerül egy újabb mosollyal a szemébe néznem. Ezaz, csak lazán.

*Ha nevetek könnyen megbánthatom, de hogyha nem nevetek, azzal megint belehullok valami őrült mazochista körbe, amiből nincs kiszállás és csak forognék, forognék benne, mint akinek nem egészen kerek a világ, vagy éppen túlsággal is kerek. Nehéz helyzet, viselkedjünk felelősségteljesen, söpörjük le a futó ködöt az agyunkról, ne hagyjuk, hogy a szőke hajról cseppekben lecsorduló holdfényből lett gonosz kis tündérkék mindenféle mákonyt fújjanak a szememre, bőrömre, mert annak még soha nem volt jó vége. Vagyis dehogynem, csak és kizárólag a vége lehetett jó, ha megúsztuk ép bőrrel. Nem kéne ilyenekre gondolnom. Nagyon tavaszodik.*

-Nos nézd-*villantom rá a szemem.*-úgy viselkedsz, mint egy zavarodott kis tizenéves, hiszen az is vagy. Én kezelhetnélek felnőtt nőként is...-*nem, azt mondtam NEM!*-... de alighanem nem tudnál mit kezdeni a fennálló helyzettel, hiszen fogalmad sincs hogyan kell érettebbnek lenni, mert soha nem gyakoroltad. De ha gondolod, ha zavar megpróbálhatlak egyenrangúként kezelni, meglátjuk mi sül ki belőle-*szinte érzem, hogy a kastély egyik alacsonyabb ablakán a természetbe robbanó fény végigcsúszik a szememen, átzuhan a pupillámon és egy sóváran zöldes lidérfényt vet a pillantásomra, amit ugyan el tudok rejteni egy félrefordulással, de uralni úgyse. A rohadt életbe.

Elgondolkodva hallgatom, ügyesen ráhibázott megint egy kínos pontomra, miként korábban saját ostobaságomból a karom is felkeltette az érdeklődését, lám most már megint nálam lyukadtunk ki. Ám legyen, mesélek én kisasszony, de attól tartok, minél többet tud meg rólam annál kevésbé fog tisztán látni, mint ahogy jómagam is így vagyok vele. Régen olyan egyszerű volt minden. Most viszont annyival könnyebb minden.*
-Meglepő éleslátásra valló kijelentés, de valóban így van-*hátratúrom a hajam, amit valami teljesen impotens szellőfajzat az arcomba kotort megint, fél kézzel, ügyesen, közben mintegy mellékesen megdörzsölöm éledező borostáimat is, lehet nem kéne ilyen hanyagul emberek közé mennem? Jó, hogy Melore nem sikoltott hagridért, hogy mégis mi szabadult el az erdőből. Na majd reggel. Minden ráér reggelig. Mindig, minden ráér reggelig.*-Én voltam az, aki mindig segített másokon, így aztán tudom, hogy vannak olyanok, akiken nem érdemes, mert úgyse lesz belőlük semmi haszna... amúgy meg meglepőnek találod? Te számíthatsz bárkire? Akárkire? Meg tudsz nevezni egy olyan embert, akihez fordulnál? Az emberek nem szeretnek egymásnak segíteni, ha meg mégis, akkor elég ritka embertípusról beszélünk. Én is csak érdekből tettem. Minél többen hálásak neked annál jobb-*hazudok szemrebbenés nélkül, hiszen mi hasznomra is lehetne a félvér mardekáros, vagy akárki más. Esélytelen.*

-Figyeltem és örülök neki-*mosolygom rá biztatón, önkéntelenül is lehalkítva a hangomat az előcsarnokba érve. Teszek pár lépést a némaságban puhán visszhangoznak a puha léptek, semmi keménység, semmi dobbanás, nem vagyok egy Cedrah Lupen, hogy halálra rémisszem a népet és Melore felé fordulok. Na most van elveszve a dzsekimben, korábbi minden más benyomás nem volt több futó délibábnál, kedvtelve megszemlélem, főleg didergő lábait, hiszen kint is elég hűvös volt már, idebent a kastély pedig jéghideg csókkal fogad minket.*

-Meghívhatnám egy kávéra, de ilyen kései órán már nem helyes a fogyasztása és jobb mielőbb szembenézni a látható ellenfelekkel-*a szemére fordítom a tekintetem, kicsit meghajlok felé.*-Természetesen amikor visszahozza a dzsekimet.

A zavarodott tizenéves egy elég pontos jelző a jelenlegi állapotokra, amik behálózzák az agyamat és képtelen vagyok tőle szabadulni. Normális, ha az ember egyszerűen csak bőrt akar tapintani? Valami fura vonzódásom lehet az emberi testekhez, mivel percek óta csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó lenne kinyúlni és végigfuttatni az ujjaimat a professzor arcán. Bizonyára megőrültem. Bizonyára ennek semmi köze sincs a prof arcán játszó holdsugaraknak, sőt a személye sem számít. Igaz? Én csak meg akarom érinteni, bárkivel így lenne, csak most épp ő van kéznél. Akárki jó lenne.

Ha a gondolatok csenghetnének bizonytalanul, ez most biztosan azt tenné, hiszen ennél bugyutább magyarázatokkal még én is ritkán állok elő. Bár az is tény, hogy könnyebb lenne minden, ha nem nézne úgy rám. Ez az a bizonyos tekintet amire csak ennyit lehet mondani: Igen! Én pedig sajnos hajlamos vagyok túl hamar dönteni ezért gyorsan félrenézek, nehogy valami ostobaság csússzon ki a számon. Hiszen az lenne, ostobaság, semmi más. Az a bizonyos belső, elfolyott Melore-féle elfolytott igazságérzet viszont prüszköl néhányat és hirtelen válaszadásra sarkall, így hát nincs mit tenni.

- Szerintem megpróbálhatnánk. - Ennyi nem elég, nem igaz? Ennyivel nem tudom elintézni azt ami fejemben játszódik. - Tényleg fogalmam sincs hogyan kell érettebnek lenni és nem fogom tudni majd, hogyan kezeljem a helyzetet, de... Szerintem izgalmas lesz. - Ez az. Gratulálok Lore, sikerült elsüllyesztened az előbbi szép kis okfejtésed által keltett bizalmat, ami remélhetőleg kialakult a profban. Bár, ha ez meg sem történt akkor végülis nincs is miért szégyenkeznem. Akármennyire is bénáztam, attól még ugyanolyan izgatottan várom a válaszát. Az látszik, ha valaki nagyot nyel? Csaj mert nagyot nyeltem... Talán azért mert a megfelelő megvilágításban szinte kiszúrja a szememet az enyhén borostás álla, a lazán a szemébe lógó haja és... Nem kéne eltérnem a tárgytól, mert a végén még kibököm, ami a fejemben játszódik és annak sosincs jó vége.

Inkább váltsunk: számíthatok-e bárkire is. Anya, apa, nagyszülők... De ez így nem jó, nem teljes, amíg nem tudjuk mit ért azon, hogy "számítani". Azt a gyerekes változatot, hogy ha leesek a seprűről és van kihez rohannom a bibimmel? Vagy valami másra gondol? Nem hinném, hogy az előbbi lenne, azonban még sosem mélyedtem el ebben a kérdésben így több változatot meg tudnék nevezni, legalábbis nem egy optimális reakvióidőn belül.

- Pontosan, hogyan számítani? Kihez fordulnék, de mivel? Az anyámhoz mennék, ha egy tanárra panaszkodnék és megerősítés kell, hogy nem én vagyok buta, hanem ő a rossz. Az apámhoz, hogy ha valamilyen emberekkel kapcsolatos kérdésem van, a barátnőim lelki élete vagy ilyesmi. De az a kérdés, hogy lenne-e kihez fordulnom, haaa, mondjuk megerőszakoltak és sorsomra hagytak? - Hát, ez van, ha gyorsan akarom kitalálni a másik végletet. Azért remélem megérti, ha ugyan van mit megérteni rajta. Viszont van még valami, amire muszáj rákérdeznem, akármennyire is terhes már számára a társaságom. - Egyébként pedig szerintem egyáltalán nem ritka ez a típus, én hagynám, hogy bárki forduljon hozzám, csak sajnos ez nem túl nagy felajánlás az emberiségnek. - egy gyenge kis vigyort még becsúsztatok, mielőtt rátérnék a lényegre. - De nem kéne magát ilyen lelketlennek feltüntetnie, nem tudom elképzelni. Attól még, hogy nézte a saját érdekeit is, nem biztos, hogy érdekből tette - szerintem a kettő nem ugyan az.

Meghívhatna egy kávéra. Igazán meghívhatna. Bizonytalanul intek felé, majd nagy nehezen kinyögöm: - Hát akkor khm...

[Norkys C. Graham]

Norkys C. Graham

- Egyedül? – sziszegem halkan, szinte alig halhatóan. – Kegyed szerint most egyedül vagyok? Olybá tűnik, hogy kegyed azért mégis csak mellém szegődött, bár nem hiszem, hogy sajnálkoznom kéne ezen, hiszen, ha nem sértem meg ezzel, bár ha megsértem, akkor is igaz, ha egy ily dekoratív társasága akad az embernek, akkor igazán nem lehet magányos.
Sosem vagyok magányos, hiszen mindig akadt valaki, aki elszórakoztatott, vagy én szórakoztam el vele. Megtalál mindenki, a bugristól, a kifinomult ízlésű arisztokratáig, olykor ez olyan idegesítő, hogy jobb lenne egyedül maradni, persze akkor unatkoznék, s a cirkusz, mit életnek hívünk üres lenne. –

Fejezem be a kis monológomat ekként, majd a lány tekintetét kezdem keresgéli, a szemeimmel, hogy amikor találkoznak a pillantások, mélyen bele tudjak nézni lélektükreibe, s az íriszek vad tánca vigyen minket közelebb egymáshoz.  Lassan közeledek hozzá, majd amikor közel érek, hírtelen a hát mögé nyúlok, majd a másik kezemmel, egy kissé meglököm, hogy aztán egy kissé döntött helyzetben megállítsam, s végül egészen közel hajolva, suttogva így szólhassak:

- Ez is egy előadás, csupán kevésbé a vicces fajtából. Ez inkább az a fejezet, amikor a légtornászok keringenek a levegőben s a végén összefonódik a két test, bár jelen esetben ez most a másik félen is múlik.
Na de hagyjuk is ezt a hasonlatot. – ekkor végig tekintek a lányon, s aztán lassan emelem fel, majd amikor visszaállt a korábbi állapot, folytatom a sétámat, várva, hogy kövessen. -
Tudja, sokszor gondolkoztam azon, hogy vajon miért ilyen az iskola, miért ilyen az élet, hogy éppen akkor sodorja az utunkba a másikat, amikor teljesen más problémánk van. Aztán arra jutottam, hogy sokszor ez vonja el a figyelmünket a korábbiakról. Meglepő nem de? –

Egy pillanatra megtorpanok, s a lányra pillantok. Van egy olyan érzésem, hogy nincs igazán képben, hogy mit is akarhatok, bár jobb is így, amíg bizonytalanságban tudom tartani, addig legalább én irányítom a eseményeket.
Egy félszeg mosoly jelenik meg az arcomon, majd fejemmel biccentek, hogy akár folytathatjuk is a sétálgatást, ha van kedve hozzá. E közjáték is csupán azon hatás elérését szolgálja, hogy ne tudja eldönteni, hogy finom úrral, szenvedélyes ifjúval vagy egy egyszerű háborodottal áll e szemben. Nagyszerű!

*Nevetséges helyzet, ahogy az ürességben elcsengenek a szavaink, mi meg csak itt állunk, ahelyett, hogy mennénk, haladnánk a korral és az eszmével és adnánk az érzésnek. Na jó, hagyjuk. A lány, Melore szavaira figyelve kénytelen vagyok lassan, kényelmesen, ráérősen szemlélni, alaposan, porcikáról porcikára, néha szép fényű szemébe pillantva, hiszen a társalgás alapfeltételei is az, hogy  nem nézünk meredten a másik szemébe, nehogy támadásnak vegye, hanem ráérősen szemezgetjük az öltözékének különböző részeit, érdeklődve, figyelmesen nem hibák után kutatva, inkább barátkozva vele, megismerkedve a módokkal és mikéntekkel, hogy ha már elméletben elég ügyesen és aránylag szakadásmentesen képes kibontani belőle a másikat, akkor akár megpróbálhatja gyakorlatban is. Megbuktam volna? Dehogy. Hiszen iskolaelső voltam, én nem bukok meg egy ilyen egyszerű műveletből. Nem ám.*

-Meg fogjuk próbálni-*mosolygom meg a szavait, legyenek bármily ígéretesek is, az ilyen ígéretek azok, amikkel ha él az ember akkor automatikusan azt mondják rá, hogy visszaélt a helyzettel, pedig nem.*-És szerintem pontosan jól tudja, csak éppen nem viszi rá a lélek, nevezzük talán lustaságnak, úgy cselekedjen ahogyan az érettek szoktak volt, de azért igényelnéd az érett bánásmódot-*szerintem is izgalmas lesz kisasszony, de gyanítom, hogyha nem tűnik majd elég izgalmasnak mind a kettőnknek lesznek ötletei, hogy mivel lehetne esetlegesen feldobni a hangulatot.

De sajnos már megint egy komolyabb téma. Ezek valahogy mindig előkerülnek, természetesen mindig olyankor, amikor semmi keresnivalójuk sincs, de hát ha már egyszer itt vannak, akkor kell rájuk válaszolni, bármennyire nem kívánja az ember egyetlen porcikája sem, szóval sóhajtva hátratúrom a hajam, körülpillantok az előcsarnokban, de szerencsére még egy fikarc szellem sem jár erre, hogy kihallgasson minket, nem mintha bármi olyasmiről beszélgetnénk, ami különösebben bontaná a rendet és a fegyelmet, de azért nem is idegen füleknek szánom.*
-Igen, valami ilyesmire gondoltam, de akinek van apja, anyja, akire számíthat akkor rendben van. Ha valakire rá mered bízni az apró-cseprő ügyeidet, akkor nem kell félned, hogy a fontosak esetén elutasítanak majd... de szerintem az emberek, ha egyszer kiszakadtak abból a körből ami megértené őket, értem itt a szülőket, testvéreket, akkor például az iskolában vagy az életben már soha nem lesz olyan köre, ahova fordulhat a dolgaival-*vagy ne legyek már ilyen pesszimista így késő estére? Mindenesetre hagyom inkább átcsordulna a beszélgetést egy másik témában, ott talán kevesebb az esélye, hogy sötétnek látom a fehéret is.*

-Ugyan kérlek. Néha többet számít a szándék és a meghallgatás, mint a cselekvőképesség-*igen, névlegesen elismerem, hogy aligha tudná kihúzni a pácból a bajtársait, bár nem ismerem a képességeit, de elhiszem neki. Mi okom lenne kételkedni az önértékelésében? Sajnos semmi, saját tapasztalatokat majd később alakítok. Felvonom a szemöldököm, rámosolygom.*-Te szerencsétlennek tünteted fel magad, én lelketlennek. Én nem vonom kétségbe a te értékelésed és biztosíthatlak, neked sincs okod optimistán szemlélni engem. Érdekből cselekszik a magamfajta, bármily hihetetlennek látszik, hogy ezek után mégis tanár lettem.

*Egy pillanat csönd, talán hatásszünet, amíg megbánom, hogy nem engedek az ösztönös énemnek és a józanságra hallgatok, aztán:*-Akkor most mennie kéne lefeküdni... estefelé jöjjön, vacsora után, mostanában sok a korrepetálás. És a meséjét se felejtse el. Főleg azt ne, hogy milyen arccal fogadták a visszatérését.

Hogy lehet az ilyesmit kibírni? Azt mondják van egy pont az emberi kapcsolatokban ami után már semmi nem lesz olyan egyszerű és gyermeki, mint azelőtt. Esetemben természetesen ennek is máshogy kell alakulnia, hiszen miért is könnyíteni meg a sors a dolgomat. Minden más, ha nem vagy normális, de ebből azért neki is kijuthatott, hiszen bármilyen egyértelműen is fejeztem ki magam, ő mégsem hajlandó tudomásul venni a nyilvánvalót.
Hiszen mást sem akarok, minthogy tegezzen.

- Megkérdezhetném, hogy ez pontosan mit jelent, de akkor nem érne semmit, igaz? Oda lenne a várakozás, a varázs, vagy nevezzük aminek akarjuk. Én tényleg kíváncsi vagyok. - Talán, ha a kétértelmű mondataimat sikerül egy kis visszakozással nyomatékosítani, akkor el is érek valamit. Nocsak, ravaszkodunk? Észre sem veszem és már el is kezdtem a felnőttködést. Hiszen erről szól, nem? - Mármint arra, hogy milyen lehet érett és komoly embernek lenni, bár esetemben nem hizsem, hogy ez a kettő együtt járna. Komoly akkor sem tudnék lenni, ha harminc évvel több lennék. Magánál. Bár az is lehet, hogy ezt csak a folyton teret követelő, gyermeki énem mondatja velem. - Én is mosolygok, ha már neki olyan jól áll. Talán én is lehetek szép.

Azt hiszem kedvelem őt, de nem lehet a barátom. Az nem szabályszerű, a többi variáció pedig még inkább nem, akkor mégis minek próbálkozom ilyen görcsösen? Tényleg olyan öntelt lennék, hogy azt képzelem, én vagyok az aki miatt áthágja majd a szabályokat és fittyet hány az iskola jól működő rendszerére? Hát persze, hogy ezt gondolom, még csak tizenhat leszek és egy őrülten szexuális professzorral mászkálok az éjszaka közepén - már, ha a tényekre szorítkozunk. Ráadásul még egyfajta reménysugárnak is tekinthetem sivár életembe, hiszen képes lenne felforgatni mindent amibe eddig vakon hittem. Tudom. Képesnek kell rá lennie, muszáj, különben nincs kit bálványozzak. Ez hiányzott mostanában az életemből, így  nem csoda, hogy nem akarom elengedni, hamár így berobbant.

Csak ácsorgok és bámulom. Én nem tudok fürkészni, rápislantani vagy analizálni a tekintetemmel - illetve, ez is, mint minden, csakis a célszemélytől függ. Benne pedig sajnos túl sok a lehetőség, amivel leköthetem magam. Túl sok a szövögetnivaló álomkép, amik esténként melegen tartanak. Egyszerűen csak túl sok és túl intenzív ahhoz, hogy képes legyek objektívan szemlélni. Helyette elhiszek mindent, amit kitalálok a hiányos információim pótlására. Hogy mindig megértene, ha valami bajom lenne és mindig tudna valamit mondani rá, vagy ami mégjobb csak nézne és nem csinálna semmit. Közhelyek nélkül, hazugságok nélkül. Hogy, ha elbizonytalanodnék képes lenne elmondani a véleményét, ha kell agresszívan, ha kell csendesen, de nem hagyná, hogy magamat áltassam. Hogy tudna határozott lenni, hogy nem hagyna elveszni és nem hagyna egyedül. Ilyennek képzelem és amíg nem cáfol rá, addig sajnos levakarhatatlan is maradok. Főleg, ha ilyen szépen és türelmesen tolerálja minden butaságomat.

Viszont, ha szeretném, hogy valamivel kitűnjek a szemében, akkor első lépésként akár válaszolhatnék is neki, az általában jó eredményekkel szokott szolgálni. - Kiszakadni abból a környezetből amiben felnőtt? Nem abszurd feltételezés ez egy kicsit? Minek kell ahhoz történnie, hogy az ilyesmi lehetséges legyen? - Csak fűzöm tovább a szót, nem túl leplezett szándékkal afelé, hogy szívesen elköszönnék még párszor, lehetőleg szép lassan. - Csak én vagyok ennyire maradi vagy az ilyesmi mindenki számára elképzelhetetlen, aki nem élt még túl sokat, ráadásul azt sem éppen tartalmasan? Ha már felnőttként kezel, akkor egy felnőtt azt is megjegyezheti, hogy maga túl fiatalnak látszik ahhoz, hogy ilyen szörnyű képe legyen a világról, nem? Nem akarom próbára tenni a türelmét, ezért inkább viszonylag látványosan feszegetném a határokat, ha nem baj. - Az őszinteség még mindig a legnagyobb fegyverem, bár, ha végignézzük a kínálatot, ez nem olyan nagy szó.

Ő, lelketlen? Ugyan már. Vagy csak én vagyok vak, minden lehetséges, de inkább hiszek magamnak, ami mondjuk ellentmondás, mert, ha tényleg annyira felnézek rá, akkor azért illenene megbíznom az önértékelésében is. Ha majd végre egyedül maradhatok az ágyban fekve a gondolataimmal akkor legalább ezerszer le fog játszódni ez a beszélgetés, felnagyítva a számára talán jelentéktelen részleteket és csendben élvezem majd, hogy sikerült találnom valakit aki ilyen - ez elég bizonyíték arra, hogy bálványozom?

- Hát... ha ragaszkodik hozzá, akkor a lelketlenség lehet pozitív is. - Ezt most tényleg kimondtam? - Mondjuk még nem találtam ki, hogy miért is, de biztosíthatom, hogy, ha magának is megfelel, akár holnap vagy mondjuk holnapután estére már készen is leszek a válasszal. - Feleljen meg, mert nem tudok várni. Lehet, hogy ez csak még izgalmasabbá tenné, de akkor is: nem tudok várni, ha ez eddig nem lett volna egyértelmű. Talán jobb is lesz elköszönni mielőtt még végetvetek ennek a határozottan ígéretesnek tűnő kapcsolatnak, néhány rosszul időzített mondattal. - Remélem nem tartottam fel túl sokáig, további szép estét, izé, éjszakát, professzor. - Csak akkor indulok el, miután ő is megmozdult, mert én aztán meg nem szakítom ezt a hosszúra nyúlt pillanatot.

*Hát igen, az ember néha hibázik, elfelejt dolgokat, vagy esetleg eszébe se jutnak, mint például nekem, és jobbára, mert ahogy néz rám, valahogy olyan érzésem van, mintha korábban… na jó, de akkor is! Valami formát azért adjunk a dolgoknak, igazság szerint kisasszonynak kéne hívnom, és akkor tényleg olyanok lennénk, mint a házasság előtti aktus gondolatával kacérkodó gátlásos, középkori szeretők. Na igen. Csak éppen a kurtizán én lennék, ő pedig a tisztességes, elcsábítandó asszony. Ezt az elméletet inkább nem tárom elő, alighanem vehemens röhögést szülne. De tényleg. Mi történhet, ha lazítok a maga kötötte hurkon? Semmi, legfeljebb kicsúszok belőle. Szinte semmi.*

-Mindent tudsz. A kíváncsiság még nem bűn, de kérdezgetni.. ugyan már, abból nem sok hasznod lenne-*szerencsére azért addig nem jutok el, hogy a lényeg a gyakorlati tapasztalaton van. Hunyorogva hallgatom, mondhatni egyfajta derűvel, nem, egyáltalán nem zavar, hogy teljesen véletlenül belefutottam egy beszélgetési csapdába. Ha neki se tűnik fel, akkor meg főleg miért zavarna.* -Így van-*visszamosolygok rá, könnyű úgy mosolyogni, hogy közben az embert bármikor félreérthetik, de még könnyebb úgy, hogy ez nem is zavarja. Na látod Shannon, ez  azért már egy kicsit túlmegy a józan határokon. Oda se neki.* -Attól még, hogy érett vagy nem kell komolynak lenned, lásd az igazgatót és attól még, hogy komolykodsz, nem biztos, hogy az érett nevet is kiérdemelted. Ne bonyolítsd túl.

*Pedig egy kis bonyolultság még senkinek nem ártott meg, neki sem fog, legfeljebb engem és önmagát is összezavarja így, bele az éjszakába könnyedén, de ezt senki nem fogja a szemére hányni. Egy kicsit elhúzódtunk, mondhatni elvarázsolódtunk, de ez túl közönséges szó és soha nem jutunk el aludni. Nem mintha személy szerint bánnám, vagy éppen kellemetlenül érintene a hűvösben libabőrét homállyal takargató bőrének látványa, de a nagy számok törvénye alapján minden másodperccel nő az esélye annak, hogy valami akar, akit nem akarok erre jár, és megkérdezi, hogy ugyan már, én, Mr. Minticz, hivatali felelősségem csúcsán… khm, főleg annak a csúcsán, hogyne.

Néz. Mármint ez nem kéne, hogy újdonság legyen, hiszen engem tanórán is szoktak nézni, de mégis ez a bámulás. Úgy látszom a szőke királylány figyelme egy kicsit elkalandozott, amivel nincs baj. Nagyon nincs baj. Elégedetten csettintenék a nyelvemmel, de nem teszem, már-már figyelmesen nézek rá, annak ellenére képes vagyok megtartani ezt a könnyed mosolyt, hogy milyen későre jár. Bár az idő relatív. Valamiért.

-Sejtettem, hogy elképzelhetetlennek tartod, holott szinte természetes folyamat, bár… vannak olyan esetek, és ahogy nézem te is olyan esetnek érzed magad, aki ragaszkodna a környezetéhez, de…-*könnyed eszmefuttatás, még ráérünk. Csak azért, hogy eloszlassak néhány gondolatfelhőt fölüle, aminek nem érzem az alapját.* -Nem magad mondtad, hogy alig várod, hogy megszabadulj az itteni „barátaidtól”? Annak ellenére, hogy közöttük nőttél fel, hiszen vitathatatlan tény, hogy a Roxfort, 11 éves kortól 17-ig, tovább, bizony végigkíséri a felnövés pályáját. De ez, mondhatni csak részletkérdés-*igen, valóban részletkérdésnek tűnik, főleg hogy Melore, mint valami megvadult méh, egy hirtelen kanyarral visszaveti magát rám, csak úgy zümmögnek a szavai, persze édesen lágyan, nehogy gyanút fogjak, de ahhoz már késő.*

-Közelebb vagyok a harminchoz, mint a húszhoz és valóban, ez még nem akkora fergeteges mennyiségű élettapasztalat, mint amire az ifjúság vágyik. Az ifjúság elvárja, hogy csak az öregek, számos háborút megvívottak legyenek megkeseredettek... tudod Melore, az, hogy milyen képed van a világról nem ezen múlik. Még csak nem is kell, hogy világmegváltó katasztrófa történjen veled ahhoz, hogy árnyékosnak lásd a napsütést is. Elég az, hogy nem vagyok olyan naív és derűs felfogású, mint szeretnék.

*Határok. Feszegetni. Kevés vagy ahhoz Melore, hogy kárt tegyél bennük, esetleg el is érd a határokat, így akár úgy is érezheted, hogy nincsenek. Jó érzés nem? Helyes. Neked még így kell érezned.*

-De hogy elvágjam tulajdon szavaim túláradt fonalát itt le is rakom a pontot. A héten valamikor folytatjuk, még az is lehet, hogy kávét is kapsz-*biccentek a javaslatára, annak a tanárnak a fejével, akinek nem sietős, de a diákért mindent. Mindenesetre jó, hogy nem fél tőlem és lám, mielőbbre időzítené az újabb esedékes órát... elvégre holtáig tanulunk.*
-Jó éjt-*biccentek, aztán csak szemlélem kabátba bújt alakját.* -Én legyek az ünneprontó?-*vonom fel a szemöldököm félmosollyal, aztán intek neki és elindulok a magam lépcsői felé, hagyom, hogy megküzdjön a csicsogó lányhad félelmetes seregével.*

[Köszönöm ezt a játékot *.* Folyt. köv. amikor csak szeretnéd, Shannon aluszni fogXD]

[Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday]

* * * * *

Mr. Robinson ♥

Miután megkérdeztem, hogy miért is van maga, egy meglepően frappáns választ kaptam. Amit nem is akartam igazán szó nélkül hagyni, de mielőtt bármit is kimondhattam volna már nem éppen vízszintes állapotban voltam. Valami érdekes hasonlatot mondott amire tulajdonképpen nem is emlékszem olyan hirtelen történtek a dolgok. Majd elkezdett tovább sétálni. Gondolkoztam rajta, hogy nem is követem, de azon kaptam magam utána indultam.

- Elég érdekes témákon gondolkozol, bár töprengésben engem biztosan nem tudsz túlszárnyalni.-mondtam majd amikor egy pillanatara megállt, és rám pillantott. Amiből azt vettem ki, hogy ő sem tudja mit is akar valójában, eközben mosolyogtam és elkezdtem továbbsétálni. Érdekes, hogy egy kis időre már el is felejtettem mennyi problémám van és ezen egy kicsit el is mosolyogtam magamban. Az idő közben egyre kellemesebb lett aminek én személy szerint nagyon örültem. Majd eszembe jutott, hogy az előző kérdésemre kapott választ le sem tudtam reagálni a fiú hirtelen akciója teljesen kizökkentett a gondolatmenetemből.

- Ó értem, örülök ha valaki ennyire népszerű! Bár én nem tekintek az emberekre tárgyként, akikkel csak úgy elszórakozgatok. Ami azt illeti azzal sem foglalkozok, hogy valaki arisztokrata vagy sem. Az embereket a jellemük alapján ítélem meg, bár gondolom belőled ez a fajta tulajdonság hiányzik. Vagy jól titkolod, tudod nem minden a származás! De ha ilyen sok társaságod van biztosan érdekes egy életed lehet neked Sylvain Robinson, tudod mit egészen kíváncsivá tettél! Na és mesélj nekem azokról az emberekről akikkel ilyen jól elszoktál szórakozni- mondtam nevetve majd csípőre tettem a kezem és megálltam,  közben a fiú tekintetét kerestem.

Egyáltalán nem tudtam hová soroljam a srácot, hiszen még nem ismertem eléggé. Minden mondatánál változtatok a véleményemen, de annyira csak nem lehet reménytelen eset vagy csak én vagyok túl naiv!  Azért tesz néha egy-két olyan megjegyzést ami nem tetszik. De hát senki sem lehet tökéletes.
- Na és milyen problémáid vannak, amiket én zavartam meg? Vagy ezen csak úgy filozofálgatsz? - miközben ezeket kimondtam eszembe jutott, hogy teljesen elegem lett már a sétálásból, az összes szünetet ezzel töltöttem aminek  most már azért érzem a hatását,  majd megpillantottam egy padot. A hozzávezető utat ki is tűztem célnak és odasétáltam, igyekeztem nem hátra nézni, hogy a fiú követe-e. Mikor odaértem leültem a padra, a lábaimat összekulcsoltam, és hátra dobtam a hajamat.

* * * * *

            Mitch

Megkezdődött immáron ez a tanév is, és Caline úgy döntött ezt méltón meg kell ünnepelnie. Hiszen 5. tanévébe lép, és most fog nemsokára RBF-ek tömkelegét írni. Akkor hát, míg jó idő is van, meg természetesen még nem kezdődik meg a hatalmas tanulási hajsza, addig kicsit kikapcsolódik. Először arra gondolt, hogy lenéz a kviddics pályára, hogy hogyan hány méter arrafelé, de... Egy lelket sem talált még ott. Valószínű még most mindenki üdvözli rég nem látott barátait, vagy éppenséggel kajálnak vagy valami hasonló. Neki nincs különösképpen kit üdvözölnie. Egyedül szobatársaival beszélgetett némiképpen, de őket is hamar letudta. Sosem volt velük olyan jóban, hogy órákig regéljen, mennyire semmi sem történt vele a nyáron, és mikor az RBF is szóba jött, csak vállát vonogatta. Szóval a kvidiccs pálya után visszabicegett a kastélyba, ahonnan egy ablakból bámult kifelé, míg mögötte diákok tömkelege csipogott erről arról. Mennyire szép is a tó.. Csillog, vizes... Biztosan még kellemes is a vize.. Ez lesz az! Fürdeni fog a tóban! Elvégre, nem említették, hogy nem lehet! Mindig csak a Tiltott Rengeteg, hogy jajj az de veszélyes oda ne menjenek! De a tóról még nem mondtak semmit. Akkor hajrá Caline, irány a tó! Hatalmas mosollyal az arcán lépkedett be hálókörletébe, ahol gyorsan felvedlette kedvenc bikinijét. Neon zöld színű volt, kissé hivalkodó Line szemében, de amikor vette, akkor más zöld árnyalat nem volt belőle, így kénytelen volt ezt megvenni. Majd felkapkodta magára egyenruháját is, talárját, és egy törölközővel a karján megindult kifelé, a tóhoz.
 A fújdogáló szél kacagva borzolta fel egyenesen lehulló tincseit, és a víz csalogató illatát gyengéden lökte felé. Még a nap is jobban kisütött, mintha csak Line kedvébe szeretne járni. Mikor a tóhoz ért a lány először jól szemügyre vette. Itt a varázslóvilágban azért mégis lehet fura dolgokra számítani. Néhány követ dobott bele, de semmi nem történt, azon kívül, hogy a tó felszíne hullámozni kezdett, így elkönyvelte biztonságosnak ezt a helyet. Leterítette törölközőjét, majd amit előbb magára kapott ruhát, most gyorsan levedlette, és szépen lehajtogatta. Haját, egy gumival összefogta, hogy a nagy úszás közepette ne legyen túlságosan útban, és irány a víz! Azaz, csak irány lett volna, ha csak nem hall lépteket valahonnan. Kicsit megriadt, ugyanis nagyon szégyenlős figura. Még senki nem látta ilyen hiányos öltözetben, hiszen strandra sem nagyon jár, előbbiből kifolyólag. Két karját maga köré csavarta, és kétségbeesett pislogás közepette, halkan erőtlenül rámordult az érkezőre. *
- Ki az?

Line

A negyedik év első napja. Ez az alkalom számomra nem csak, azért jelentős, mert most végre újabb hónapokat tölthetek el ismereteim bővítésével. Sőt ez érdekelt a legkevésbé. Ami jobban foglalkoztatott, hogy újra találkozhatok a barátaimmal, és végre kiszakadhattam az unalmas családi körből. Igaz, egy dolgot nem mondhatok az idei nyárra: azt hogy eseménytelen volt. Rengeteg sorsdöntő fordulat történt a testvéreim életében Én pedig megtudtam egy olyan titkot a bátyámról és annak barátnőjéről – elnézést menyasszonyáról-, amit később még hasznos lehet. Megígértem, hogy senkinek nem mondom el, mivel ezzel veszélybe kerülhet mindkettőjük élete, de sajnos az ígéreteimet gyorsan elfelejtem, hacsak nem tesz olyan gesztusokat, amik eszembe juttatják. Még nem tudom pontosan mit is akarok kérni tőle, de biztos vagyok benne, hogy majd kitalálok valamit. Abban biztos vagyok, hogy jól fogok szórakozni, miközben úgy rángathatom, mint egy bábút. Milyen szép az élet!
Éppen ezen gondolkoztam, miközben a tó felé sétáltam. Úgy döntöttem ugyanis, hogy miután mindenkit üdvözöltem, aki számít, pihenek egy keveset és lemegyek egy kicsit a víz mellé, ahol nincs senki, tehát nem kell a műmosolyomat hosszú órákig az arcomon hagyni.  Vannak olyanok, akik nagyon idegesítők és legszívesebben leütném őket, mégis szükségem lesz rájuk valamikor, ezért jó jóba lenni velük, és úgy tenni, mintha nagyon jól érezném magam a társaságukban. Fel kell készülnöm, hogy mostantól minden nap ezt kell csinálnom. Néha már kicsit nehéz nekem lenni a földreszállt angyalnak, a becsületes diáknak, a legjobb barátnak meg sorolhatnám még azokat a „szerepeket”, amiket nap mint nap magamra öltök és természetesen tökéletesen eljátszok a világnak. Bár a tavalyi év után bele kell húznom, hogy visszakapjam a jófiú szerepet. Ugyanis mikor még a mélyen tisztelt Umbridge tanárnő itt volt, a főinspektori különítmény oszlopos tagja voltam ez pedig nem éppen a legszimpatikusabb dolog, amit valaha csináltam. Persze mindenkinek azt mondtam és mondom a mai napig, hogy véletlenül se a kiváltságok érdekeltek, hanem kényszeríttettek, hogy legyek tag. Páran viszont még mindig kételkednek abban, hogy csak egy ártatlan bárány vagyok, aki áldozata a gonosz farkasoknak. Erre viszont csak később akartam gondolni. Ami igazán izgatott, hogy ott legyek a tónál.
Út közben a napsütéstől és a fújdogáló széltől megjött a kedvem az úszáshoz. Még sose úsztam a tóban, de gondoltam, ha már egyszer úgyis arra megyek, akkor miért ne próbálnám ki most? Ha szabályokba ütközik, nem érdekel, legfeljebb megdöntöm a saját rekordomat és már az első nap bajba kerülök, ahonnan, mint mindig most is kimagyaráznám magam. Nincs olyan helyzet, amit ne tudnék megoldani. Meg egyébként is mi lehet a veszélyes abban, ha megmártózok egy kicsit a tóban?
Mikor már közel voltam a tóhoz, és csak pár fa választott el a parttól, levettem a zöld pólómat és már készültem volna ledobni a földre, mikor megzavart egy hang. Egyértelműen lánytól származott, viszont a fáktól nem vettem észre eddig. Kíváncsi voltam vajon ki lehet az, aki azt a kérdést tette fel, „ki az?”. Most őszintén, erre hogy lehet válaszolni? Hát Én, ki más? Arrébb lépek pár lépést, hogy a fáktól lássam az értelmes kérdést feltevő személyt. Hamarosan meg is pillantottam a rikító zöld fürdőruhába virító lányt. Nem mondom, elég feltűnő viselet. Egy mosolyt terült szét az arcomon.
- Ha azt mondom, hogy „Én vagyok az”, akkor az kielégíti a kíváncsiságodat? – Kérdeztem tőle és vártam mit reagál rá. Úgy tűnt, megilletődött egy kicsit. Milyen aranyos. Biztos nem számított rá, hogy más is megjelenik, bár ezt a fürdőruhát szerintem a tömegek figyelmének felkeltésére kéne használni.