Tópart

[Even angels fall...]

Ahogy a metamorfmágus ápolóra kerül a szó, óhatatlanul is befurakodik egy gondolat a fejembe... Végig ezen gondolkozok. Nem tudom, hogy Mattnek eszébe jutott e már ez... De ez olyan fura.
A fiúra nézek aki épp a zsebébe nyúl. Hosszasan nézem, és gondolkozok... A szél még mindig bele-belekap a kósza hajtincsekbe, és csak akkor eszmélek fel, amikor bűvös bizserével kínál.
- Köszönöm - szólok, és gépies mozdulattal veszek a zacskóból.

Leülök az immár száraz földre, és a számat rágva gondolkozok... Mi van, ha...És ha megbántanám vele? Nem tudoooom.

Aztán nem bírom tovább, és lassan, szinte szavanként mondom neki, jól megválogatva, hogy még véletlenül se hozzam kellemetlen helyzetbe, vagy hasonló.

- Tudod- vagyis hát... gondolom, hogy tudod- az animágia... Nagyon-nagyon-nagyon ritka - minden egyes szó között szünetet hagyok.
- És hát... Igen kevés az esélye... Mármint úgy értem, hogy...
- Nem tartod furcsának, hogy pont egy olyan árvaházba kerültél,ahol véletlenül az egyik ápoló boszorkány, és még animágus is?
- Úgy értem, még nem gondoltad, hogy az ápoló...- a mondatot nem fejezem be, és félve emelem rá a tekintetem. Remélem, hogy nem haragítottam magamra ezzel...

//Sarah //

Sarah gondolkodóba esik, és amint magában tépelődik, felkelti figyelmemet. Egy hosszabb pillanatik engen néz, elgondolkodva. Hirtelen kiváncsi leszek, min is gondolkodhat ennyire. Leül a tó partra, elfogadja az édességet, majd folytatja a mérlegelgetést. Közben mintha úgy érezném, hogy valamit szeretne mondani, csak nem tudja, hogyan fogalmazza meg. Végül mégis belekezd, még ha nehézkesen és lassan is. Amint a metamorfmágia ritkaságáról kezd beszélni, már tudom, hogy mit akar mondani, és fél, hogy nehogy megsértsen. Csak az utolsó szavaknál emeli rám tekintetét, mintha félne. Nem szólok bele szavaiba, inkább megvárom amig befejezi, majd mosolyogva megszólalok.
- Igen, nekem is felötlött, hogy Amanda az anyám, vagy legalábbis valami rokonom, de, bár furcsa, ez mégis egy teljes véletlen, hogy ott volt az árvaházban. Egyszer titokban, harmadév után beosontam az árvaház irattárába, és megkerestem Amanda kartonját. De nem voltam eléggé figyelmes, mert éppen az kapott el, aki után kutattam. Nem kiabált, csak kezébe vette az irattömböt, és a szobámba kisért. Ott leült az ágyamra, és csak nézett, én meg nem tudtam mit mondani. Majd mikor látta, hogy nem beszélek, megszólalt. Elmesélte, hogy ő is ebben az árvaházban nőtt fel, és a Roxfort után visszajött ide, mint ápoló. Megmutatta, hogy az ő szülei bevándorló oroszok voltak, és őt itt hagyták. Ő a metamorf mágiát egy távoli boszorkányrokon nyomán örökolte. Majd azt is elmondta, hogy szeretné ha igy lenne, de nem ő az édesanyám, ő soha nem tenne ilyet a gyerekével, hiszen tudja milyen árvának lenni. Ami azt illeti, ő adta az első információt a szülőanyámról. – egy pillanatig megállok, és magam elé képzelem azt a képet, amit Amanda története szerint már annyiszor elképzeltem. A sötét éjszakát, az árvaház félelmetes kapuját, a kis gyereket bepójálva a küszöbön, a karcsú csukjás alakot, aki a sarkon figyelt, és a csukja alól kikandikáló szőke hajtincseket. – egy halk sóhaj hagyha el ajkaim, majd felemelve tekintetem, mert eddig a tó vizét néztem, folytatom.
- Amanda elmesélte emlékeit arról az estéről amikor oda kerültem. Engem a küszöbön találtak, és amint az árvaház gondozói kinéztek, valaki felnőttet keresve, egy sötétbe burkolózó női alakot láttak meg, aki, amint észrevette, hogy figyelik, elszaladt. Azóta már sok nyomot találtam, de mindenik a semmibe vezetett. De soha nem fogom feladni, tudni szeretném, kik voltak a szüleim. – arcomon egy apró mosoly jelenik meg, amint befejezem mondandómat, majd újra a tó fodrozó vizét kedem figyelni.

[|| Matt ||]

|| Matt ||

Ahogy Matt elmondja, hogy már gondolt erre az esetre, gondolatban meg is rázom a fejem, hogy hogy lehettem ilyen ostoba, hiszen Matt okos fiú, nyilván mindenkinek- aki nem lökött egy kicsit- ez lenne az első tippje, nem hogy neki... Miután befejezte a mondandóját, és elmondta az ápoló emlékét, halvány mosoly jelenik meg az arcán- de ez nem az az igazi mosoly... Ez olyan szomorkás mosoly volt...

Majd miután végzett a dolgokkal visszatért a tekintete a tóra, én viszont még mindig őt nézem, és hirtelen feléledt a kutató-kém-ésatöbbiilyesmi énem, és hangos: -Majd én segítek megtalálni!- kiáltással gyorsan felpattantam a földről, aminek következtében sikeresen megszédültem, és bemutattam egy kecsesnek egyáltalán nem mondható lábon-maradási manővert, mivel hogy kicsin múlt, hogy ne zuhanjak rá szegény Mattre, és hát valljuk be, az ilyen bénázásaim bemutatását ildomosabb lenne későbbre halasztanom.

Miután visszanyertem az egyensúlyomat, kicsit komolyabbra vévve a dolgokat letérdeltem Matt mellé, a vállára tettem az egyik kezem, és a szemébe néztem:
- Szívesen segítek megtalálni a szüleidet, ha gondolod. Tudom, nem leszek nagy segítség, de azért hátha ketten többre megyünk.

Nézem, amint a szél felgyűri a tó vizét. Az apró hullámok csak haladnak, mig a parthoz érve a semmibe nem vesznek. A lenyugvó nap csodálatosra festi a tavat, amint visszatükröződik benne. A mélyben néha mintha valami megmoccanna, és mintha egy árnyék haladna a habok alatt. Egy pillanatra mintha eltünnék, amint újra befurja magát fejembe a csuklyás női alak, csillogó szőke tincsekket. Kisé elforditom a fejem, hogy a szomorú képet kiüzzem. Nem szeretek szomorú lenni, csak néha magától jön, de most nem itt az ideje. Érzem Sarah tekintetét, ami azt jelenti, még mindig engem néz. Majd hirtelen elkiáltja magát, és felpattan. Már éppen egy hálás mosolyt villantanék felé, de a felpattanás csak félig sikerül. Mint egy lassitott filmet, látom, amint elveszti az egyensúlyát, és majdnem rám esik. Hamar megfordulok, és kezeimmel megtartom, igy nem esik le. Miután visszanyerte egyensúlyát, mellém térdel, és vállamra helyeve egyik kezét, már komoly arccal elismétli előbbi szavait. Végre jöhet a hálás mosoly, és kissé elérzékenyülök, bár ami azt illeti, ketten sem fogunk sokra menni a keresésben, de hátha.
- Köszönöm. – felelen kis szünet után, majd hozzá teszem. – A szándék számit. Tudod, már Amanda próbálkozott a minisztériumnál, és ott sokmindent összehalandzsáztak, aminek semmi értelme nem volt, és az igy keletkezett nyomokon próbáltam keresgélni, de nem találtam semmit ott, ahól kellett volna. Már csakis valami földfeletti erő segithet csak, vagy kell találjak egy olyan embert, aki be van avatva a titokba, mert itt szerintem valami rejtély nyugszik, és hajlandó is beszélni.

[|| Matt ^^ ||]

|| Matt ^^ ||

A rózsaszín égbolton már fel-feltűnt egy két kósza csillag. Mostmár estére egészen kellemes idő lett, a szél már nem tépett, hanem simogatott minket, és a fejünk felett az égbolton magányos, kósza felhőket vitt a szél távolabbi tájak felé. A Tiltott Rengeteg fái jobbra-balra lengedeztek, és meg-megzavart madárcspatok szálltak a fák közül az ég felé. Mi még mindig a tóparton üldögéltünk és beszélgettünk.
Én felhúzott lábbal ücsörögtem, és jobb kezemmel az ujjaim közé kerülő kavicsokat dobáltam hanyagul a víz felé.

-Vannak nekem ismerőseim, akik talán segíthetnek...- Mondtam Mattnek.- Persze csak ha szeretnéd- Mosolyogtam rá.
Hogy másra tereljem a szót, hátha nem akar erről többet beszélni, eszembe jutott a hétvége.
- A hétvégén le lehet menni Roxmortsba... Te mész?- kérdeztem tőle.

Nagyon szerettem Roxmortsot. Leginkább a téli kirándulás volt a kedvencem, amikor a kis házak tetejét, mint a porcukor,belepte a hó, és be lehetett menni a hidegről egy vajsörre a három seprűbe, de végülis minden évszaknak megvolt a maga varázsa.
Ilyenkor tavasszal legalább már nem fázott az ember, és nyugodtan lehetett sétálgatni a környéken, s nem kellett attól félni, hogy az ember megfagy a hideg miatt.
Az egész falunak meg volt a varázsa, egy szó mint száz, mikor le lehetett menni én le is mentem... Habár mindig volt kivel lemennem sokszor úgy voltam vele, hogy inkább egyedül sétálgattam, de most konkrétan VALAKIVEL akartam menni, és nagyon kíváncsi voltam, hogy Matt miként áll Roxmortshoz.

//Sarahnak  //

Az égbolton már lassan megjelennek a csillagok, de mi ketten még mindig a tó partján üldögélünk. Kissé meglep, hogy ennyire képes vagyok kommunikálni, hiszen az utóbbi időben ez a rekord. Minden esetre nagyon örülök, hogy pont Sarahval találkoztam, és megmosolyogtat a segitőkészsége.
- Nagyon köszönöm. – mondom. – Minden segitség jól jön.
Majd Sarah eltereli a szót, és őrülők, hogy éppen Roxmortsról beszél.
- Hát igen. Már hogyne mennék, be kell szereznem egyet s mást, meg jó lenne egyett járni a környéken. – felelem mosolyogva.
Roxmorts egy számomra kellemes hely. Mint minden varázslólakta település, meg az Abszolút is. Óriási csoda volt, mikor először jártam az Abszolúton, meg Roxmortsban is, ennél nagyobb már csak a Roxfort volt. Minden esetre mindig is szerettem a hétvégi alkalmakat, mikor elhagyhattam a Roxfort falait, de mégis az otthon közelében voltam. Szerettek sétálni a faluban, meg a környékén, szerettek a hideg téli napokon a Három Seprűben üldögélni egy finom vajsör mellett.
Sarahra pillantok, majd megszólalok.
- Eljönnél a hétvégén velem Roxmortsba. Benézhetnénk a Mézesfalásba meg a Három Seprűbe, és sétálhatunk egyet a környéken.
Miután befejeztem, kiváncsian és bizakodva nézem Saraht, a feleletére várva.

//Újra bocs a késésért, az internetszolgáltató negint szünetelt két napot, igy nem juthattam internethez. //

[|| Mattnek ||]

|| Mattnek ||

Egyre sötétebb lett, ami látszólag egyikünket sem zavart. A tó vize már feketéllett, és a diákok is kezdtek vissza menni a kastélyba, amelynek ablakaiban már fel-fel tűnt a gyertyák sárga fénye.

 Mikor Matt Roxmortsról kérdez, elvigyorodok, és úgy válaszolok:
- Persze, szíves örömest. Igazából én is pont ezt akartam kérdezni tőled.
Még egy jó darabig beszélgetünk, mikor egy lumosnál rápillantok az órámra, és kikerekedik a szemem.
- Jujjj, tíz perc múlva takarodó... Nagyon el fogunk késni...- Szólok fejcsóválva, de selytelmesen mosolyogva.
Igazából nem sok kedvem volt Fricshez, bár szívem szerint még jó darabig beszélgettem volna Mattel, de legalább Roxmortsba együtt megyünk, és ennek borzasztóan örültem, talán nem is látszott mennyire.

Lassan felkászálódtunk, és a sötét parkon át, kicsit kapkodva magunkat elindultunk a kastély felé...



(Szerintem el kezdhetnénk írni vagy Roxmortshoz, vagy az Ostarás cucchoz is, ha gondolod^^...
Jahhh,és semmi baj, előfordul az ilyen sajna )


(kiegészítés:Írtam a Roxfort-Roxmorts útvonalhoz^^)

||Sarah  ||

Már sötétség telepedett a kastályra és a vidékre. Az egyetlen fényforrást a tó sötétlő vizén visszatükröződő csillagok, meg a hold nyújtja. A parton a sötétség ellenére, még mindig két fiatal ücsörög. Annyira hamar elrepült az idő, és annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy nem is gondolnak arra, mennyi lehet az idő.
Boldog vagyok, mert Sarah elfogadta meghivásomat Roxmortsba, és egy mosollyal felelek a lány szavaira. Akkor a hétvége már előre jónak igérkezik, és mostantól ügyelni fogok arra, hogy minden napom jó legyen. A szó csak úgy ömlik belőlem, és elfelejtem, hogy az éjszaka takarodóval, és esetleges szabályszegéssel járna. Bár a tilos járkálást már nem egyszer megejtettem, azért most nincs kedvem Frics elégedett arcát figyelni, amint sorolja az igazgatónak sajátos büntetési taktikáit. Az idő repül, és végül Sarah az, aki feleszmél, hogy mennünk kellene. Lassan feltápászkodunk, és felballagunk a klubhelyiségbe. Én úgy döntök, hogy a hálókörletbe vonulok, de mielőtt ezt tenném, még elköszönök.
- Jó éjt neked, Sarah, és angyalok vigyázzák álmaid. És ha neked megfelel, hétvégén találkozhatunk a Roxmorts felé vezető úton, ha elkerülnénk egymást a klubhelyigésben. – mondom az eltérőnél, majd utam a hálókörletbe vezet, hogy nyugovóra térjek.

[¤ Matt Babuci ¤]

¤ Matt Babuci ¤

Ragyogó szemmel nézi a szőke hercegét, mindjárt elolvad... Na azt nagyon nem szeretné, hogy Kayék most lássák, mert egy pasi társaságában teljesen kifordul saját magából és.. ééés... nem is ilyen szokott általában lenni. Most olyan, mintha elmentek volna otthonról és csak arra lenne képes, hogy napestig vigyorogjon.
-CSokit csak akkor kapsz, ha nekem is adsz belőle, de ha rossz leszel, mindet ÉN fogom felfalni - reagál a fiú szájából elhangzott mondatokra. - Virágot meg nem az én dolgom adni neked...
Aztán vigyorogva hátrébb lép a srác, mintha tényleg készülne valamire, igencsak gyanús, Megan gyanakvó tekintettel figyeli minden mozdulatát, persze mosolyog közben, de nem tudja, hogy mire számítson.
Egy hatalmas doboz kerül elő, melyet a fa szerteágazó ágai jótékonyan eltakartak a kíváncsi szemek elől. Meglepett szemekkel mered a nagy dobozra, és a srácra, most igazából azt sem tudja, mit gondoljon, mert hát kellemetlen a szitu, mivel ő nem hozott Mattnek semmit... Nem volt szó ajándékozásról...
-Matt, ez... mi? - kérdezi meglepetten, igazából azt se tudja, mit mondhatna. Sosem kapott még pasitól ekkora hatalmas dobozt. Szinte akkora mint Megan, na jó ez kicsit túlzás, de akkoris... Ééséés még virágot is kap! Fehér rózsa... awwww...
Vigyorogva átveszi a csomagot, immáron érzi, hogy nem valami könnyű dolgot rejt.
-Mi ez, valami dinamit, mint a Tom és Jerry-ben? Kinyitom, és felrobban? Végülis akkor mindketten kormosak és feketék leszük, legalább akkor tényleg mondhatják majd rólunk, hogy...ööö... összetartozunk.
Gyorsan leszedi róla a szép csomagolópapírt, kár érte, de nincs most arra idő, hogy gondosan leszedje, szééééttépi, majd a doboz tetején leszedi és...
és...
és...
-EGY GITÁÁÁÁÁR! - kiáltja, majd gyorsan felpattan, és a fiú nyakába kapaszkodik. Jó szorosan megöleli, talán most került hozzá a legközelebb eddigi kapcsolatuk során. Nem hitte volna, hogy komolyan szerez neki egy gitárt. Ez olyan... hihetetlen dolog! - Köszönöm, Matt! Nagyon édes vagy! - mondja, és egy puszit nyom a srác arcára.
Ragyogó tekintettel néz a fiúra, látszik rajta, hogy őszintén örül a nagyszerű ajándéknak. Most gyorsan elengedi, még mielőtt megfojtaná szegény fiút, kár lenne egy ilyen jó pasiért. Visszamegy a dobozhoz, és tüzetesebben megvizsgálja a tartalmát. Igazából nem is meri megérinteni, nehogy csak egy illúzió legyen, vagy egy felhő, amit ha megérint, akkor szertefoszlik. Van itt minden, ami egy vérbeli gitárosnak kellhet. Pengető, kotta és persze a gitár. Fantasztikus.
-Ugye... megtanítasz? - kérdezi ártatlanul, majd felmászik a faágra ahol az imént még a doboz bujkált.
Micsoda pasi! Most legszívesebben a nyakában csüngne, de az nem Meges viselkedés lenne. Nem baj, nyilván tudja a srác, hogy most mit érez a leányzó.

A fiú leült a parton, egy nagy almafa alá. Kinyitotta, könyvét és olvasni kezdte. Nem voltak túl sokan a parton. Felvett közben egy almát a fölről és megtörölgette. Beleharapott és elkezdte enni, közben pedig a könyvét olvasta. ~Ritka rémes egy könyv… Ennél még Rita Vitrol is jobban fogalmaz… Az ember többet várna, az egyetlen igaz Lockhart könyvtől. Asszem, hogy ne unatkozzak, kénytelen vagyok, rendelni a Czikornyi és Patzából…~. 

[tristian]

* Érdekes, nap közben nem túl sűrűn ette erre a fene, így aztán nem is csoda, hogy jóformán alig ismer rá a tóra és annak partjára. Minden olyan.. új és üde.. még kissé nedves. A fűszálak éles, haragoszöld tengere még mindig finoman nyikorog a különösnek aligha nevezhető fiú agyonkoptatott, fekete tornacipőinek olcsó gumitalpa alatt. A föld könnyű, fanyar aromája a víz semmivel össze nem téveszthető illatával elegyedik, s ettől olyan tiszta, szabad szaga lesz mindennek.

Jólesik a séta, bár mint mindig, most is egyedül teszi meg a kívánt métereket, mérföldeket.. A lábai viszik. Fogalma sincs, merre, hol van az a távoli cél és ottmarad-e egyáltalán, amíg odaér. Megvárja? Nem tudja, de társra most sincs szüksége. Útitársként csupán a pálcája kíséri, a rongyosra nyúzott farmer, és az a csöves fekete póló, melyről a mintát már rég felzabálta valami olcsó mosópor. Minden egyes lépését ütemes csendüléssel követi a nadrágról csüggő két kis lánc, s mintha csak dúdolgatna magában, ujjaival is pattogós, már-már idegbeteg ritmust dobol a combján.. Hopp, ott egy szakadás.. sebaj. Beleakadt a keze, de már napirendre is tért a dolog fölött.

Egen, végre valahára egyedül, mégis együtt a világmindenséggel. Ilyenkor érzi csak úgy igazán, hogy él, s hogy ez az élet az övé. Ez a vidék.. ez az átkozott, boszorkányságtól bűzlő kripta az ő földje. Az ő trónja. Hamarosan lelassítja lépteit, majd néhány lusta, hanyag csosszanás után végleg meg is áll. Összeszűkült szemekkel fürkészi a tájat, s azt a gubbaszkodó valakit, akit egyetlen humanoidként azonosítani tud.*

- Mindenhol ott vannak, mint a férgek..

*Hörgi halkan, mintha csak magának mondaná.. bár ez egyértelmű jelzés. A zavaró tényezőnek nem ártana elkotródnia az útjából. A fiatal fiú könyvére nyúlánk árnyék vetül, ám ha megemeli a fejét, egy korához mérten átlagos magasságú, csontos alkata miatt mégis nevetségesen alacsonynak tűnő, hófehér hajú, mogorva ábrázatú sráccal nézhet farkasszemet. A tekintetében lappang valami vadállati, ami nem sok jót ígér. Mintha.. bármelyik pillanatban kést ránthatna, vagy hozzávághatna egy halálos, zöld fénnyel robbanó átkot. Seya mozdulatlan, mégis mintha mozogna. Mintha örökösen megfeszülne és ugrásra kész ragadozóként ólálkodna a nyílt terepen.*

- A füleden ülsz?

(Seyala)
 -Nem talált eisten, a szebbik felemen… Menny arrébb zavarod a fényt! –Válaszolta nyugodtan, a fiú. Egyszer-egyszer felnézet a „vadállatra”, de nem nagyon érdekelte, a gyilkos stílus.
 -Férgek? Nem nagyok érdekelnek… barom mind… Ha ennyire, zavarnak, miért nem ölöd meg őket? Aztán engem békén is hagyhatsz… -.
 ~a bunkó… azért jobb vele vigyázni~ gondolta és az almacsutkát a srác elé dobta. Az ez által felszabadult kezével pálcájához nyúlt.
 -Lehet, hogy teszed itt a gyilkos skizofrén állatot, de engem nem hatsz meg.- szólalt meg ismét. Minden egyes mondata után, visszadugta fejét a könyvébe, vagy arra sem méltatta a fiút, hogy felemelje fejét.
 -Most, mindjárt bedühödsz és elkezdesz fenyegetőzni a pálcáddal, vagy akármivel. Csak úgy közlöm, hogy felöllem csinálhatsz akármit… nem hatsz meg… -És visszamélyedt, könyvébe.     

[tristian]

*Zokszó nélkül arrébb húzódik, bár közben vet egy lusta pillantást a könyv lapjaira, melyek elől az imént olyan galádul felfogta a fény útját. A srácnak nem ártana egy kicsit tornáztatnia a szemét, de hát ha ő csak verőfényes napsütésben képes olvasni, hát szíve joga. Seyát mulattatja a nagyszájú okostojás, aki olyan nagy fizikusok nevével dobálózik, akiket jóformán csak a muglik ismernek.. tehát nem aranyvérű mágusok sarja. Vagy ha mégis, hát igen-igen felüliskolázott. Vagy egyszerűen csak szereti a nagy szavakat. Ahogy elnézi a másik arcát és a pimasz viselkedését, leginkább az utóbbira voksolna. Mindenesetre nem hagyhatja annyiban a fejéhez vágott sértéseket.

Nem a humorérzékéről híres.*

- Hehh.. nem vagy te egy kicsit paranoiás?

*Vértelen ajkait szórakozott, roppant gunyoros mosolyra húzza, de a rideg tekintet csöppet sem enyhül. Sőt.. mintha szúrósabbá vált volna. A hófehér sörényű, ifjú Mardekáros most teljes egészében közemberként tartózkodik a másik közelében, így aztán külön elcsodálkozik azon, hogy skizofrén állatnak titulálta. Sőt! Talán sejt valamit? Nem.. Nyugodt marad. Ez a kis senki.. hihhetetlen. Alig.. hiszi el, hogy egy porbafingó kis apróléknak, mint ez, ekkorára szakadhatott a pofája. Továbbra is pimaszul vigyorog, s lehunyt szemekkel lép a fiú mellé.*

- Nem kell ide pálca.

*A következő pillanatban olyan istenesen fejberúgja a szenvtelen kölyköt, hogy annak joggal csenghetne a füle még percekig. A meglepetés ereje mellette, de ha szupermen módjára elhajolna a srác, Seya tornacipője keményen toppan a nyirkos füvön.*

- Most már ártottam neked, joggal sértegetsz.

*Mintha csak okot akarna szolgáltatni a további piszkálódásra. Gyere csak, te kis vakarcs. Egy vagy két év van köztük, mégis mintha egyidősek lennének. Seya kihívó, mégsem egészen egyértelmű a hergelése. El is várja, hogy bántsák és viszont bánthasson, ugyanakkor a távolságtartó nyugalom, amit testtartása és arca sugároz, mindennek az ellenkezőjére utal. Csak.. hagyják békén. Tekintete ismét a könyvön akad meg, s ha esetleg elejtették volna, felveszi, hogy megnézze a gerincét. Ha nem, hát nem.*

(Seyala)

A fiú eléggé megérezte a fejberúgást, és arrébb is esett a nedves fűn. Nem akarta kimutatni fájdalmát, tudta, hogy az csak örömet szerezne a Mardekáros fiúnak.
 –Au –szólalt meg mindenféle hanglejtés nélkül.
Voltak páran, akik felfigyeltek kettejükre, de nem nagyon érdekelte őket.
 –Ezt most minek vegyem? Szánalom kinyilvánításnak, sértődésnek vagy minek? –kérdezte ismét pimasz hangon.
 Becsukta és letette a könyvet, borítóval felfelé.
 –Most félnem kéne tőled vagy mi?- Mondta miközben felállt. Csak pár centi volt köztük, Trist még is egyrangúnak vagy talán magasabbnak is érezte magát. A másik fiúról, lesütött, hogy túl van az első tagozaton. Az ifjú hollóhátas elő rántotta pálcáját.
 –Nincs nagy fizikai erőm, de nem is kell… - mondta, és pálcáját a fiúra szegezte. –Petrificus totalus! –mondta, pálcalengetés közben és egy fehér fénynyalábot küldött a fiúra. Aki ezt könnyedén kivédhetné, vagy nem kapcsolna és eltalálná fény. Ha az utóbbi következne be, szólalni sem bírna, és sóbálvánnyá változna. 

//WIIIIIII Én hóditottam meg a 3.oldalt!XD// 

[tristian]

- Hehhe..
*Normál esetben jót derülne a kölyök kapálózásán, ahogy ösztönösen is vissza akarja nyerni egyensúlyát, de ujjai pusztán a balzsamos leget gyűrhetik marokra. Normál esetben valóban csak.. lehajolna a könyvért és vetne egy gúnyos, talán lenéző pillantást annak borítójára, s normál esetben talán itthagyná ezt a kib*szott tópartot minden szennyével és mocskával együtt. A sikamlós iszappal, ami az aljára ülepedve várja azokat, akik megunták az ittlétet. Furcsa bizsergés rohan végig gerince mentén, s ezek a hidegen zongorázó ujja bizony nem sok jót jelentenek. Megtanulta már megérezni azt, ha valami nincs rendben, s most ahogy elnézi a lassan felegyenesedő gyereket, tekintete hosszasan elidőzik a földre helyezett könyvön. Borítóval felfelé?.. Hmm.. Ifjú Mardekárosunk acélszürke szemei gyanakvón szűkülnek össze, s közöttük egyetlen pillanat erejéig mély, töprengő ránc válja magát a húsba. Miért épp borítóval felfelé? Összemocskolja a lapokat.. Buta fiú, vagy csak túl keveset olvas? Esetleg nem tudja észben tartani, hol tartott, s így akarja megóvni a lapokat a fellobbanni készülő legapróbb kis fuvallat pimaszságától? Nem.. Ennyire nem lehet ostoba. Vagy mégis? Van ennek egyáltalán jelentősége?

Seya tekintetét most a könyv címe, s annak írója vonja magára, s ezzel újabb értékes másodpercet veszít. Gilderoy Lockhart.. Öregem, micsoda szemét! És itt áll össze koponyája mögött a teljes összeesküvéselmélet. A srác elterelte a figyelmét, s közben kifundálta, mivel tehetné ártalmatlanná azt, akitől - valljuk be - teljesen alaptalanul rázza a félsz. Elvégre Seya nem bántotta volna, ha nem ad rá okot. A kicsi pimaszkodott, s az alaptalan vádak felbőszítették a máskülönben hüllővérű zöldszegélyest. Hát okot adott, hogy meglegyen a logika, a gyilkos összefüggés, amit akaratlanul is keres, legyen, avagy nyomát se lehessen látni.*

- Nem. De látom, nagyon rá vagy gerjedve erre a témára. * Seyala unott, rezignált hangnemben ejti ki a szavakat, közben zsebrevágott kezekkel jelzi, hogy nincs támadó szándéka. Itt az újabb tévedés.. de nem kell aggódni, többet nem fordul elő. Az átok azonban a meglepetés teljes erejével éri. Izmai megmerevednek, s fagyos, hihetetlenül kemény ujjak szorítják el egész testét. Bilincsek. Tehetetlen.. Te nyomorult!

Az ifjú varázslótanonc orra előtt zuhan a földre egy zsák krumpliként, s hiába is akarna felnyögni, hang nem jön ki a torkán. Csupán légzése gyorsul fel, s tekintete mered iszonyodva maga elé. Láthatóan valami nagyon rosszul sült el. Biztos, hogy nem fáj az ilyesmi?.. Hollóhátas barátunknak okozhat némi fejtörést a dolog, amennyiben van egy kis szíve, a csontos kölyök ugyanis egyértelműen szenved. Jó átkot mondott? Biztos jól lendítette a pálcát? Nem tévedett?*