A móló és a csónakház

[Melore]

Melore

Amint a szavak elhagyják a lány száját, máris sokkal felszabadultabbnak, sokkal vidámabbnak látszik. A hozzám intézett kérdésre a válasz, sokkal összetettebb, mint ahogyan azt az első percben sejteni lehetne.
Lassan hátradőlök kezeimmel hátul támasztom meg maga, s most csak a vizet bámulom. A szemem sem rebben mindezek közben, majd kisvártatva végül megszólalok.

- Soha nem voltam boldogabb, mint amikor a Griffendélbe kerültem. A bátyám a Hollóhát diákja volt, és valóban ott is volt a helye, ott találta meg azokat, akikkel egy húron pendült, eszes gyerek, ezért ezen nem is csodálkoztam. Vannak, akik úgy gondolják, hogy talán nekem jobb helyem lenne a Hugrabugban, hiszen rendes és segítőkész vagyok. Mindazonáltal a dolgokhoz az is hozzá tartozik, hogy sok olyan tulajdonságom van, ami miatt nem lennék jó abba a házba.
A szabályok áthágása, a tanárok kikerülése, egyesek megfricskázása, kiállás a társakért. A süveg szerint ezért voltam inkább a Griffendélbe való és én ezzel teljes mértékig egyetértek. Itt van a legtöbb barátom, persze ez nem jelenti azt, hogy máshol, más házakban nincsenek nagyon jó barátaim. Nem ezt még csak feltételezni is kár. Hiszen ott van például az egyik legjobb barátom Zoey Cleve, aki éppenséggel Mardekáros és mégis igazán jó barátok vagyunk, sokat lógunk együtt. –

Most kicsit ismét abbahagyom a beszédet, ám nyitva hagyom a mondandómat jelezve, hogy szeretnék még beszélni, csupán egy kis szünetet tartok, hogy ne legyen az egész olyan tömör. Közben már azon jár az agyam amit a kérdés után mondott, ami boldoggá tesz, hiszen azt jelzi, hogy készen áll arra, hogy maga mögött hagyja a valódi énjét elfojtó lányt, s felszínre törjön az életvidám önmaga.

- Tudom, hogy hosszú út áll előtted, de hidd el nekem, hogy megéri végig menni rajta, hiszen a végén nagy jutalom vár rád, ami többet ér minden egyes megtett lépésnél. Megjártam a magam útját én is, nem mondom, hogy minden egyes perce vidám volt, de mióta ráléptem erre az ösvényre, úgy élek, hogy közben nem bánok semmit, ami megtörtént. -

[Jeremy]

Jeremy

Miközben elmélázva hallgatom a monológját feltűnik mennyi ideje beszélgetünk itt. Őszintén, annyira élveztem ezt az egészet, hogy észre sem vettem, hogy a nap egyre gyengébben süt, pedig mostanában igazán hosszúak a nappalok. Nézem a naplementét és élvezem az egyre kellemesebb időjárást, el tudom képzelni milyen melegem lett volna, ha a ruháim nem lettek volna csurom vizesek.

- Kezd sötétedni. - mondom a gondolataim összefoglalásaként, bár kicsit esetlenül hangzott, így önmagában.

Biztosan hamarosan indulni akar majd és erre a gondolatra elszorul a torkom. Tudom, megígérte, hogy foglalkozni fog, majd velem - istenem, de furán hangzik, mintha valami kisgyerek lennék -, és segít majd, hogy az életem úgy alakuljon ahogy szeretném, de... Valahogy érzem, hogy komolyan gondolja, de az ígéretek idővel elvesztik a jelentőségüket és neki is megvan a saját élete. Nem éreztem, hogy a terhére lennék, itt és most, a pillanat hevében semmiképp, de vajon nem fogja megbánni az ígéretét pár hét múlva?

Most nincs más amit jobban szeretnék annál, hogy ebben tévedjek, de nem akarok egy púp lenni a hátán. Viszont, ha most elmondanám neki ezt, biztosan azt gondolná, hogy beijedtem és csak kifogásokat keresek. Nem, jobb lesz, ha hagyom a dolgokat maguktól alakulni, elég egyenesnek ismertem meg Jeremyt ahhoz, hogy úgy gondoljam, ha majd nem élvezi a társaságomat szólni fog.

- Azt hiszem, te bármelyik házba gond nélkül beilleszkedtél volna. - merengek. - Mondjuk kétségtelenül a griffendél illik hozzád a legjobban, bár én nem bántam volna, ha hugrabugos leszel.

Még folytatnám a gondolatmenetemet, de a figyelmem hirtelen másfelé kalandozik. Igen, az út nagyon hosszú lesz és nem lesz könnyű megtalálni, sem de a jutalom megér minden fáradozást. Biztos sokszor akarok majd visszafordulni, de remélem lesz majd, aki visszaránt. De most kell elkezdenem, különben észre se fogom venni mikor már túl késő lesz kiszabadulni a saját életemből.

- Nem fogok megbánni semmit. - nézek rá, szemeimben magabiztossággal.

[Melore]

Melore

- Kezd sötétedni? Valóban, de azt hiszem, én még maradok egy kicsit, viszont ha te menni akarsz, akkor nyugodtan menj csak. Engem még vár a naplemente, mostanában szeretem megnézni, sokat elárul nekem.
Hogy bármelyik házba illenék, hm, lehet, hogy én bárhol megtalálnám a helyemet, de ebben sem vagyok egészen biztos. Lehet, hogy kijönnék az emberekkel mindenhol, de lehet, hogy ne tennék eleget mindannak, amit az adott ház tagjaitól elvárnak. Nem mondom, hogy nem lennének tulajdonságaim, amit az adott ház nagyra értékel, de úgy gondolom, hogy bennem a Griffendélhez van egyben minden. –

Utóbbi kis magyarázatom kissé sablonos, olyan monoton, de amit korábban mondtam, az igaz. A naplemente sokat elárul a helyzet állásáról. Olykor olyan vérvörös a naplemente, hogy nem is kétség mi történt.
Zavaros idők ezek, s ezt az anyatermészet is jól tudja. Jelezni próbál nekünk, talán csak mi nem látjuk azt, amire rá akar mutatni.
Ekkor ismét a lányra irányítom a tekintetemet, hiszen elhangzott a szájából még egy kijelentés, ami igazán feldobja a szívemet, hiszen úgy érzem elhiszi, hogy van keresnivalója.

- Ez az, ezt akartam hallani. Bármilyen rögös is az út, soha ne térj le róla. Lesznek nehézségeid, de nagyon sok örömöt is az utadba sodor majd az élet. Ezek fogják neked jelenti a boldogságot, ezek miatt fogod értékelni mindazt amit elértél.
Látod. Már is sokkal jobb. –

[Jeremy]

Jeremy

- Nem, semmi kedvem még indulni. - mondom, mindtha a puszta feltételezés is meglepne, pedig belegondolva tényleg, úgy tűnhetett mintha indulni készülnék. Hátradőlök és megtámasztom magamat a kezemmel.

- Olyan kényelmes itt, legszívesebben éjszakára is itt maradnék. Nem kellene a többiek sutyorgását hallgatnom a fiúkról a hálókörletben, hanem csak idevarázsolnék egy takarót és bámulnám egész éjszaka a csillagokat.

Érzem, hogy ez úgy hangzott, mint egy rossz Disney filmből az álmodozó főszereplő kötelezően romantikus monológja, de nem tud érdekelni.

- Sosem szerettem, ha négy fal közé vagyok zárva. - teszem hozzá magyarázatképp. - És persze, jó érzés, hogy sosem vagyok egyedül, de néha egy kicsit már sok és olyankor jó elszabadulni a többiektől.

Egy darabig csak nézzük csendben a naplementét, biztosan ő is elgondolkozott.
Talán az sem volt véletlen, hogy pont akkor ugrott a vízbe amikor én leértem ide, talán ez egy figyelmeztetés akart lenni: most vagy soha. És örülök, hogy a mostot választottam, bár egyenlőre a másik mellett semmilyen érv nem szól, de idővel biztosan megtapasztalom a döntésem rossz oldalát is.

Ezekben az időkben még egy ilyen egyszerűnek tűnő döntésnek is komoly következményei vannak. Hiszen ez nem csak azt jelenti, hogy részt veszek majd néhány kalandban. Ez paradigmaváltás. A későbbiekben sem szabad ettől eltérnem, még, a a nagyobb döntések meghozatalakor nehezebb is lesz a választás. Ha nem szeretném, hogy elnyomjanak aurornak kell mennem, amivel valószínűleg kiváltom a rokonaim haragját és talán a szüleimet is nagy veszélybe sodrom. Szerencsére újra megszólal, mielőtt elhatalmasodna az aggodalmam. Ezek az idők még messze vannak.

- Sokkal jobb. -ismétlem. - Reméljük akkor is ilyen könnyen sikerül jó döntést hoznom, ha kikerülök a Roxfortból.

Nem hiszem, hogy többet kellene mondanom, ő is tudja, ha nem történik valami nagyon gyorsan, akkor hamarosan minden diák éeltében eljön a pillanat amikor választania kell.

[Melore]

Melore

Egy pillanatra elkerekedett szemekkel nézek Melorera, hiszen ha nem én lennék eléggé félre-érthető lenne amit az imént mondott, persze én inkább viccre veszem, és már vigyorgok is, mint a tejbetök.
Lassan én is hátradőlök, s hallgatom, amit a lány mond. A négy fal közé szorítva én sem érzem magamat igazán elememben, de néha az sem annyira rossz, persze csak ha jó a program. „Sosem vagyok egyedül” mondja, s ekkor ismét felé fordítom a tekintetemet, hiszen ekkor nekem is eszembe jutott, hogy jó az, hogy ennyi ember vesz körül, hiszen így minden egyes napom mozgalmasan telik és mindig ott vagyok az információk középpontjában.

- Néha nagyon is jó, ha sokan vesznek körül. Én például szeretem, ha sokan vannak körülöt-tem, most is csak azért jöttem ki egyedül, mert gondolkodásra volt szükségem, de hála az ég-nek, végül aztán megjöttél te és ezért nem kellett egyedül elütnöm itt az időt.
Ha te nem jössz valószínűleg, már az épületben lennék és valami csínyen törném a fejemet, vagy bulit szerveznék, amivel megint csak megrovást kapnék, ha nyakon csípnek. Többek között Piton, aki már elég rég vadászik rám, csupán mostanában hanyagol valamilyen oknál fogva.
Komolyan mondom, néha hiányzik, hogy a zsíros haja lobogjon a szélben amikor utánam ku-takodik, amikor a feje vörös a tajtéktól. Ej, de csodás is az… -

Az utolsó mondatom után kissé elgondolkozok, hiszen Piton és az én üldözősdim, már elég rég tart, s most valahogy hiányoznak azok az adrenalinnal töltött percek, amikor éppen előle menekültem, s ő pedig mérgesen arrébb állt, amikor úgy tudott elkapni, hogy nem tudott rám bizonyítani semmit.
Persze volt, amikor én számoltam el magam, s végül a házam számolhatott büntetéssel miat-tam, ami még ha csak öt pont levonást jelentett is, de az mégis csak büntetés, s talán akkor nem mindenki szeretett, s kedvelt engem sem annyira. Persze azért ha ilyen előfordult vagy vissza szereztem az öt pontot vagy elintéztem, hogy a mardekártól is levonjanak ugyan ennyit, s máris ismét népszerű voltam.

Shaelynn és a titokzatosság. Ez jó. Ez egy nagyon jó vicc. Sajnos nem az a fajta, aki leplezni tudja, hogy mit érez, vagy épp, ha rossz fát tett a tűzre. Persze próbálkozik ő, és az a közös titka a DS-tagokkal sokat segített neki eme képessége fejlesztésében, de az egy egészen más dolog, mint ez. Titkának tárgya most itt van vele szemben, és egyáltalán nem képes eltitkolni, hogy valamit titkol előle. Szinte képtelen levenni tekintetét Joeról. A sok-sok megálmodott találkozás egyike sem fogható ehhez. Így életben egészen más. A tenyerei izzadnak, szemei azonban annyira falják a látványt, hogy a szúró érzést is alig fogja fel, amely azért jelentkezik, mert nem pislog. A szíve majd kiugrik, ám minden látványos tünetről képes elvonni a figyelmet mosolya, mely bár ő érzi, hogy csak a kínos helyzet miatt van, a másik sugárzónak látja.
Lassan kezdi érezni tagjait, ahogyan a másodpercek telnek, és ő még mindig életben van, nem ették meg és hasonlók. Mivel kitartóan figyeli a fiú rezdüléseit, óhatatlanul is feltűnik neki, hogy ő hogyan néz vissza rá, csak épp kissé félreértelmezi a fürkésző pillantásokat.
~Hát megtörtént volna? ~ kérdezi csak magától, reménykedve abban, hogy azok a pillantások, amelyeket kap, azt jelentik, amit ő szeretne, hogy jelentsenek. Vesz egy mély lélegzetet, már nem toporog zavartan, hanem továbbra is Joe-t nézi, az arcát, a mozdulatait, melyek a kis megingás ellenére is tökéletesek számára. Shay szemei változatlanul csillognak, pedig a nap a háta mögött van. A válaszra az ő tekintete is újra a cserepekre vándorolnak, s száját elhúzva rázza meg a fejét.
- Talán igazad van… - húzza elő mégis pálcáját, s a cserepekre szegezi. A mozdulat gyors, a bűbáj azonban halk, amit használ. - …Reparo! – motyogja, mert bár már gyakorolt non-verbális varázslást, még nem biztos magában eléggé ahhoz, hogy beégés nélkül tudja alkalmazni. Márpedig most nem akar beégni. A helyzetet így is nehezíti a csónakban álldogáló fiú jelenléte, de ezt szerencsére még meg tudja oldani, a sikeres műveletet követően megkönnyebbülten sóhajt fel és fordul vissza, pálcáját a tartójába visszadugva.

A mardekáros elhagyja a csónakot, ő is a mólóra lép, s ő is legalább olyan kitartóan néz a hugrásra, mint ahogyan a lány néz rá. Azt csak a fiú tudja, hogy egészen más jelentéstartalommal, mint ahogyan a lányka azt szeretné. Kicsit fordul, hogy továbbra is szemben lehessen vele, így némileg felfelé kell néznie, hiszen a fiú majdnem egy fejjel magasabb nála. Képes lenne elveszni a pillanatban, pedig volt már ennél közelebb is hozzá, hála a zsúfolt folyosóknak, de arról a fiú nem tudott, szóval ez a helyzet most teljesen más, hiszen önszántából közeledik hozzá, de aztán megszólal. Így kell az idilli pillanatokat egyetlen mondattal tönkre tenni.
- Hogy mit? – merednek ki zöld szemei, mosolya is eltűnik egy pillanatra, s értetlenül pillog a fiúra. Nem tetszenek neki ezek a szavak, bár elsőre nem is igazán érti mit akar ezzel.

[Jeremy]

Jeremy

Meglátva a fiú arckifejezését rögtön elvörösödök.  Szerintem ő is tudja, hogy hogy értettem, bár visszagondolva valószínűleg másképp hangzott. Amikor meglátom a vigyorát, már biztos vagyok benne, hogy tudja, így hát visszamosolygok.

- Igen, a legtöbbször jó, hogy mindig van egy társaság ahova visszamehetsz, de néha hiányzik a csend és a lazítás. Persze ezalatt nem a könyvtárban ücsörgést és tanulást értem, annyira azért nem vagyok megszállott, de néha jó kijönni a birtokra és próbálni nem gondolni semmire vagy éppen végiggondolni mindent. - miközben beszélek elképzeltem Pitont éjszakánként a folyosókon kutatva vörösödő fejjel és dülledő szemekkel, miközben zsíros haja minduntalan az arcába lóg és elnevettem magam.

- Lehet, hogy ehhez sorozatos szabályszegések kellenek, de, hogy néha van szerencséd látni Pitont ilyen állapotban, az szerintem mindent megér. Ahogy mesélsz, egyre inkább kíváncsi vagyok az életedre, mit csináltál, hogy Piton ennyire pikkel rád? Vagy csak simán nem tud beletörődni, hogy nem tud elkapni? - Különös, hogy a sors épp őt sodorta az utamba, akinek az élete nem is különbözhetne jobban az enyémtől. Az már biztos, hogy sokat tanulhatok tőle. - Egyáltalán, hogy lehet bulit szervezni a Roxfortban úgy, hogy a tanárok ne tudják meg? Hiszen még az is kitudódott, hogy Harry Potter elsőben másodikban legyőzte azt a nagy kígyót, pedig annak aztán tényleg titokban kellett volna maradnia. - kérdezem őszinte kíváncsisággal a hangomban.

[Barbara L. Kenneth]

Barbara L. Kenneth

Eaton körbetekintett maga körül, és sehol sem látta a lányt. Egy röpke pillanatig átfutott agyán, hogy a lány visszaúszott, majd pedig befészkelte magát egy gondolat: bajban van. A fiú végül egy láthatatlan vállrándítással úszott lejjebb a mélybe, ahol lassacskán kibontakoztak a lassan tovaúszó sellők. A zöldes teremtmények nem voltak a világ legszebb látványának részei, de amilyen gyorsan elrondították a csodaszép tengeri tájat, ugyanolyan gyorsan olvadtak bele a moszatos, algás, hínáros növényzetbe.
A fiú egy oszlopot átölelve lesett le az elsüllyedt városba, ahol lehet, hogy régebben még emberek is járkáltak. Mára csak széthullott és megbomlott kövek és falak maradtak hátra, s ezek a helyek tökéletes búvóhelyet adtak mindenféle gonosz teremtménynek. Csak pár pillantás kellett Eatonnek, hogy megpillantsa a kákalagokat, és valami hosszú, siklószerű lényt is, ami nem nagyon tűnt barátságos természetűnek.
Tovaúszott. Eaton felpillantott a csillogó magasba, majd úgy vélte, ha kipukkanna a buboréka, még lenne annyi ideje felúsznia, hogy ne fulladjon meg, így kíváncsiságának eleget téve beúszott a háza közé. Megtapogatta a falakat és a növényeket, minden apró részletet memorizálni akart ebből a csodából.
Talán ha eléggé szép képet tudok elrejteni az emlékeim között, még le is rajzolhatnám. Az mekkora lenne… A ötlettől felbuzdultan lapátolt tova karjaival, és minden adandó helyen, ahol úgy vélte, jó rálátás nyílik a városra és a sellőkre, megállt és körbeszemlélődött.
Oh, onnan biztos csodás a kép. Az a kupola, s azok a boltívek… Fantasztikusak. Az ablakkeret dísze, és a szob
 - Áááá – rémült meg Eaton, ahogyan belesett a kupolás épület ablakán. – Barbara, mit rémisztgetsz?! Olyan idétlen fejjel bámulsz ki, hogy még a trollok is megirigyelhetnék. Vigyázhatnál, hogy miként bámulsz ki a fejedből azért…

[Melore]

Melore

Amikor látom, hogy a lány elvörösödik rögtön nem figyelem olyan erőteljesen, hiszen próbálok megteremteni egy olyan helyzetet, amivel megnyugtatom őt. A lényeg, hogy ne érezze kényelmetlenül magát. Kicsit furcsa, hogy épp itt és épp vele találkozok.
Érzek némi vonzalmat a lány iránt, s pont ettől tűnik az egész olyan meseszerűnek, hogy az élet az utamba sodorta, minden próbatétel nélkül. Azonban lehet az is, hogy ő maga a próbatétel. Hiszen, ma már jól tudom, hogy nem hever minden lány aléltan előttem a szövegemtől, s pont ez az, ami azt a bizonyos lányt, s talán most Meloret is különlegessé teszi számomra. Most olyan sutának érzem magam, pedig a legtöbb esetben tudom, hogyan kezdjek bele a mondandómba. Végül összeszedem minden bátorságomat, s a tekintetemet lassan a lány lélektükreire vezetem, s amikor mélyen belenézek, rögtön megindul a nyelvem, akaratlanul is szavak hagyják el a számat.

- Nem tudom mondták már-e neked, de a szemeid gyönyörűek. Olyanok, mintha az egész világ egyetlen csodaként ott ülne bennük, s a halandók számára elérhetetlen lenne. –

Hírtelen visszafogom magamat, s komolyan el kell gondolkoznom, hogy mit is csinálok, hiszen nem akartam, hogy ezeket kimondjam. Nyelek egy nagyot, s közben temérdek gondolat kavarog a fejemben, hogy vajon, hogy is lehetne ezt a helyzetet megoldani.

~ Mit csinálsz? Nem vagy te ilyen romantikus, ezzel csak elbénázod. Most nem vehetem viccre, hiszen már látja, hogy zavarban vagyok azok miatt, amiket elmondtam. Kérjek óvatosan elnézést és próbáljam terelni a szót? Igen, azt hiszem ez a legjobb döntés. ~

A levegőt elég gyorsan veszem, s aztán azért csak-csak belekezdek. Lassan aztán ismét szóra nyílik a szám, s kicsit hebegve habogva kezdek bele a bocsánat kérésbe, hiszen tőlem eddig szokatlan módon, efféle bókkal illettem Meloret.

- Sajnálom, ha túl tolakodó voltam, egyszerűen csak kifutott a számon, remélem nem haragszol, nagyon a szívemre venném, ha emiatt válna kínosabbá a beszélgetés. –

~ Ez szép volt, most válts témát. ~

Ám témát váltani már nem tudok, a szó hirtelen belém fagy, s csend ül a korábban vidám, ám most zavart párosunkra. Kínosan érzem magam, hiszen nem tudom, hogy a lány miként értékeli majd mindazt, amit az imént akaratlanul is kimondtam.

[Jeremy]

Jeremy

Ha jól emlékszem még senki nem dícsérte a szemeimet, sőt azt hiszem apukámon kívül senki sem bókolt nekem. Ráadásul ő is minden nyáron ugyan azt: hogy mennyire megnőttem, hogy kész nő vagyok és, hogy pont olyan vagyok, mint anya, amikor ennyi idős volt. Az ilyenben nagyon rossz vagyok, fogalmam sincs mit kellene mondanom vagy kell-e mondanom valamit. Egyáltalán miért mondta ezt? A barátok nem kezdik el egymás szemét dícsérni, azok pedig akik "alig ismerik egymást", még annyira sem. Vagy igen? Ha valahogy képes vagyok kezelni a helyzetet, utána sürgősen beszerzek legalább húsz fiúbarátot, mert úgy tűnik szánalmasan kezdő vagyok. Azt hiszem jobb lesz, ha olyan könnyedén veszem ezt mint ő.

Már épp belekezdenék mondandómba, mikor újra megszólal. Úgy tűnik ő is zavarban van és bármilyen furcsa is, ez oldja bennem a feszültséget. Tehát nem velem van a baj, hogy hirtelen nem tudtam reagálni és nem is a tapasztalatlanságom az oka. Valószínűleg ő sem így tervezte, csak kicsúszott a száján. Ez a gondolat azonban újra elbizonytalanít és a hirtelen beálló csendben szinte félek, hogy meghallja a gondolataimat.

Tehát akkor az, hogy én ezt valamiféle közeledésnek fogtam fel, az normális, bár az előbb gyorsan vissza is vonta, talán épp azért, hogy ne jussak erre a következtetésre. Bárhonnan is nézzük, ez nekem túl bonyolult.

Nem tudom mit kellene gondolnom, hiszen Jeremy határozottan szimpatikus, tetszik amiben hisz és le sem tagadhatnám, hogy vonzó. De azt akarom, hogy tudja, hogy értem mire akart célozni, így megtöröm a hirtelen beálló csendet.

- Ne aggódj, nem haragszom. És nem is kell kínosan érezned magad, mindenkinek kicsúszik a száján néhány félreérthető mondat. Ezt én tudom a legjobban. - teszem hozzá, kis mosollyal. Többet kellene mondanom, mert a légkör még mindig inkább feszélyezett, mint könnyed. Talán ezzel csak rontok a helyzeten, de túl kíváncsi vagyok ahhot, hogy ne kérdezzem meg:

- De igazából, ezt, hogy értetted? - tudom mennyire gyerekesen hangzott, de most azért sem nem sütöm le a szememet, hogy ezúttal eredményesebben értelmezehessem a válaszát.

Eaton

Gyönyörű. Csak ezzel a szóval tudom kifejezi amit itt lent találtam a vízfelszín alatt, a Fekete-tó fenekén. Sosem hittem el, hogy létezik, de nem csak én voltam egyedül. Csak azok hittek a sellők birodalmának létezésében, akik már látták. És tényleg léteznek, itt lebegek a hatalmas építmény közepén, és sellők úszkálnak körülöttem. Amint felértem a felszínre, rohanok elmesélni mindent Cynthiának. Valószínű kell majd egy kis idő, mire el fogja hinni, de majd meggyőzöm.

Összerezzentem. Eaton rám üvöltött.
- Eh, de hülye vagy, megijesztettél.- hát igen, mert kitudja melyik szikla mögül támad rád egy kákalag, vagy rosszabb. Újra körbenéztem, nem tudtam betelni vele, csodálatosan szép.
- Gyönyörű nem? Kigondolta volna, hogy ilyen is van itt?- újra Eaton-ra néztem. Már késő volt, mire szólhattam volna- Vigyázz!- üvöltök rá, de már késő volt. Hátulról valami rávetette magát Eaton-ra. Nem tudtam eldönteni mi lehet, de fojtogatni kezdte diáktársam. Előrontottam a pálcámat, s a lényre szegezve üvöltöttem.- Stupor!- az állat- ha egyáltalán állat- görcsbe rándult egy pillanatra, de utána tovább fojtatta, megkísérelni megölni Eaton-t. Ó basszus, masszív egy dög. Gyorsan kell cselekednem, mert ha nem, ismerősömből percek alatt vacsi lesz. Még küldtem rá valami öt darab átkot, mire végre enyhült a szorítása, így az utolsó átok lerángatta végre a szörnyet az áldozatáról. Valószínű, hogy Eaton kis híján megfulladt, így belé karolva elkezdtem felfele úszni. -Ó a rohadt életbe!- már a buborékom kezdett vékonyodni. Meggyorsítottam lábcsapkodásaimat. A buborék kipukkant.
Még ez is! A maradék levegőmet bent tartva feltörtem a felszínre. Vettem egy mély levegőt, s a csónakhoz úsztam. Eaton-t bependerítettem a csónakba, és kimásztam én is a vízből.
- Na, nekem ennyi elég volt- fejtettem ki véleményem.
Megfogtam az evezőlapátot és pár perc múlva kint is voltunk. Kiugrottam a csónakból és intettem- Kösz a fürdőzést! - majd faképnél hagyva a csónakba, elmentem.

Köszönöm a játékot, jó volt

Audrey

A szívem csak úgy zakatol, vadul kalimpál, miközben ujjaimmal tapogatózom a csónak fenekén, keresve azt a kis tasakot, mely korábban még nálam volt. A csónak ringatózása nem segít rajtam, dupla erőfeszítésembe kerül az, hogy ne essek fejjel a vízbe. Feladom a keresést, bármennyire is úgy érzem, hogy szükségem lenne a fehér tündérre, az előző adag még mélyen dolgozik a szervezetemben, kellőképpen színezve az amúgy sötét, s békében ringatózó tájat.
Egy mosoly kúszik az arcomra, akár az őrülteknek, mikor már kínjukon nevetnek. Ezzel a bárgyú képpel pásztázom a tó környékét, figyelem a sötétben hullámzó fák lombjait, érzékelem a hűvös szellőt, mely belekap félhosszú tincseimbe, s jobbra-balra rendezi a szálakat az arcom előtt..
Csobbanás. Erre leszek figyelmes, s tekintetem a hangforrás irányába szegeződik. Bár este van, a Hold világította, tükörként csillogó víz felszínén megpillantok egy sellőt. Kicsit hunyorgok, a szemeimet is megdörzsölöm, s mire újra odapillantok, már sehol sem látom. Arcomra csalódott vonások futnak, újra egyedül érzem magam. Fázom. Hirtelen átjárja testemet a hideg, mely teljesen kiráz, s libabőrössé tesz. Térdeimet egészen közel húzom a mellkasomhoz, kezeimmel átkulcsolom, s így, összekuporodva ücsörgök a csónakban, mikor újra neszezésekre leszek figyelmes. Felpillantok, s a mólón egy lányt látok közeledni. Nem...ez biztos a képzeletem, csak az játszadozhat velem. Tekintetem kapkodom a csónak, s a lány között, el akarom érni őt. A sötétben való tapogatózás után nagy nehezen rálelek az evezőre, s annak segítségével, lököm magam arrébb, a móló közelébe. A harmadik próbálkozásra sikerül is, s a csónak széle ütközik a kissé már korhadt fával. Kifújom a levegőt, majd epekedve pillantok a tőlem alig pár méterre lévő alakra. Kiabálnék, de valamiért nem jönnek a szavak, mintha lelakatolták volna a nyelvemet. Így csupán ajkaim résnyire nyílt alakja látható, s a pára, mely a halk szavakkal a felszínre tör. Ismét rám tör a kényszer, hogy valamit tegyek, kezeimmel újra tapogatózni kezdek a csónak aljában, még mindig keresve az apró csomagot.
Egy lágyan csengő hang. Csupán csak erre leszek figyelmes, tekintetem a neszezés irányába fordítom, s megpillantom a móló szélén, az éjszaka fényeiben látszólag engem kémlelő, éj fekete, víztől csillogó üstököt. Látom, ahogy az ajkai szóra nyílnak, szavai mégis tompán törik át hallójárataimat, s úgy hangoznak, mintha egy hosszú csőben érkeztek volna. Néhány pillanatig csak nézem őt, mire eljut a tudatomig a kérdése.
- Minden rendben, jól vagyok. - szólalok meg halkan, lassan alkotva a betűk sokaságát. Ujjaim ekkor a talpa mellett a móló szélére fonódnak, s minden erőmet összeszedve, karizmaimat megfeszítve, egyetlen mozdulattal tolom fel magam a csónakból, majd bal kezemre terhelve a testsúlyomat, másikkal elengedem a deszka szélét, s egy lendületes fordulattal a fenekemre huppanok, s immár ott ülök mellette.
- Jó, hogy itt vagy...- csak ennyit mondok az ismeretlennek, bár jelenleg ez egyáltalán nem érdekel, úgy érzem, mintha már évek óta ismerném. Balom a vállára helyezem, s még mielőtt tiltakozhatna, magamhoz ölelem...

[Melore]

Melore

A lány visszakérdez, ám ekkor átfut az agyamon, hogy talán ebbe most nem kéne bele mennem, így jobbnak látom, ha távozok, s ennek nyomatékot is adok azzal, hogy egy mozdulattal talpon is vagyok, majd ellenőrzöm a nadrágomat, hogy megszáradt e rendesen, ezután egy kellemes bíztató mosolyt varázsolok az arcomra, s aztán egy szökkenéssel a lány előtt termek, majd ekkor kezdek bele a beszédembe.

- Asszem’ – ekkor a fejem mögé nyúlok és a tarkómat vakargatva tétován nézem az arcát, s közben remélem, hogy nem bántom meg azzal, hogy ilyen hirtelen távozok. – Asszem’ én most megyek. Tudom kicsit hirtelen meg minden, de sajna én ilyen spontán alak vagyok. Jó általában azért ennyire spontán nem, de most hirtelen ugrott be, hogy van még egy kis elintézni valóm.
Szóval, remélem nem bántó, hogy csak így lelépek.
Hódolatom, hölgyem. Remélem, mihamarabb látjuk egymást. –

Megvárom a lány válaszát, majd egy mozdulattal már is távozásra veszem az irányt, s bár még egy pillanatra visszapillantok, úgy érzem, hogy jó döntés volt most eljönnöm, mert egyrészt igazat mondtam, van még mit elintéznem, másrészt nem akartam, hogy a helyzet nagyon kínossá váljon.
Lassan haladok tovább, az egyik fánál megállva még valami gyümölcsöt is szedek le, ám nem eszem meg csupán megszagolom, s aztán eldobom, hiszen nem tudom, hogy miaz így nem próbálom megmérgezni magamat. A naplementében alakom, fokozatosan sötétedik, majd eltűnik a láthatárról.

[- Gyönyörűen csillog ilyenkor a vízen a Nap aranyló sugara, nemde?]

Unalmas hétköznapok… közel az év vége, már mindenki azt várja. Én is! Mi mást. Angelus majd biztosan elvisz a Vadkanba, hogy némi friss húst gyűjtsünk be vagy bármely más helyre, ahol sok egyedülálló, magányos nő hemzseghet. Igaz a kocsma azért kitűnő hely erre a célra, mert egyszerre élvezheted az alkohol mámorító ízét, amint a nyelvedet bizsergeti és ha szerencséd van egy csinos hölgy társaságában teheted mindezt… s dupla örömöt szerzel ízlelőszervednek… Mi másra is lennének jók a nők, mint a férfiak igényinek kielégítésére? Mi dolgozunk… gyakran rajtuk. Na és? Angelus szerint mindez így van rendjén és sosem cáfoltam még meg tanító szavait. Oka sem lenne hazudni és mivel annyi mutatós hölgyemény veszi körül nap, mint nap a felesége és gyermeke ellenére… bámulatra méltó. Egy napon majd az ő helyébe szeretnék lépni, de addig is… be kell érnem azzal, amit kapok. Miket is beszélek szinte már a suli lánytömegének negyede betekintést nyert a hálószobámba vagy legalábbis élvezhette felemelő társaságomat. Természetesen ezt az arányt a Griffendélbe járók rontják le, de velük aztán sosem kezdenék. Ugyan már! Olyan volna, mint amikor egy macska sajtot nyújt oda egy egérnek fehér zászlót lengetve! Elképzelhetetlen! Egy büszke, aranyvérű Mardekáros nem hetyeghet holmi félvér senkikkel a vörösszegélyesek házából, még a végén Angelus látná kárát, hogy efféle gaztettekre oktatott. Természetesen megfogadtam mentoromnak, hogy ilyesmire sosem vetemedek és mivel a szerelem lehetősége nálam nem áll fent, így nincs mitől tartania. Szerelem? Pff… micsoda bolond szó. Biztosan egy mugli találta ki, fogadni mernék. Kölcsönös érzelmek? Én az érzéseimet nem ott hordom ahol a legtöbben… kicsit lejjebb. Na jó a lényeg, hogy némi szórakozásra vágyom, mert a folyosón való magányos flangálás kezd kissé unalmassá válni számomra. Kihívást akarok, de rögtön! Kisétálok a birtokra, hátha akad valami kiemelkedő a kínálatba. Ahogy végigsétálok az udvarokon… nevetséges. Semmi megragadó tüzes pillantás, sehol valami különleges szépség, sehol az elsöprő kisugárzás.
Tovább menetelek, majd lassan kezdem unni a reménytelen körutat így a csónakház felé veszem az irányt. Néha elsétálok arra ha csak úgy bámulni akarom az eget és az áramló felhőtömeget. Nincs ebben semmi furcsa, néha én is vágyom a kikapcsolódásra, bár ez nálam kevesebb időt vesz igénybe, mint a legtöbbeknél.
A szerencse ismét utolér, egy magányosnak tűnő hölgyemény áztatja lábát a vízben, vagy valami hasonló unalmas dolgot művel. A legjobb emberrel hozta össze a sors, nem rossz példány, szerzek neki egy jó napot! Abban a megtiszteltetésben lesz része, hogy ma délután én gondoskodok a kikapcsolódásáról… hm… érdekes lesz.
- Gyönyörűen csillog ilyenkor a vízen a Nap aranyló sugara, nemde? – kezdek bele a szokásos ellenállhatatlan szövegembe, s ilyenkor kenyérre lehetne kenni.
Az ismeretlen lány mellett állok, s bár ő ül… majd meglátjuk később ki alkalmazkodik a másik testhelyzetéhez. Egyelőre elég, ha tekintetét rám szegezi és tudom, eljött a következő lépcsőfok.
- Milyen modortalan vagyok, a nevem Aaron Lionel Westbrook, de neked csak Aaron! – folytatom hízelgő hanglejtéssel előadott produkcióm, melynek jutalma fejemben tapsvihar… és hogy a valóságban? Majd elválik…

Velem nem lesz könnyű dolgod édes...

Csend. Nyugalom. Madárcsicsergés. Ilyenkor a legszebb a természet. Bár...mégsem. Csak ilyenkor tűnik a legszebbnek, ilyenkor, az év végéhez közeledve látják a legszebbnek a diákok. És nem csak a természetet, hanem jóformán mindent. Nincs olyan ember, akinek ne az járna a fejében, hogy mit fog csinálni otthon, mi várja a nyári szünidő alatt, távol az iskolától, a jó öreg Roxforttól. Igen, nekem is peregnek a buksimban a gondolatok, csak úgy űzik egymást, cikáznak jobbra-balra, de a remek tervek ellenére szívemben mégis megbújik egy csöppnyi kis fájdalom. El kell szakadnom a második otthonomtól, attól a jól megszokott környezettől, ahol életem jelentős részét töltöm. Na jó, ez most úgy hangzik, mintha ezután sosem térhetnék ide vissza, pedig erről azért közel sincs szó. Van még egy évem, bár ha jól belegondolok az is kevés. Szeretem ezt a helyet...és varázsolni még inkább.
Kicsit elszontyolodva veszem kezembe a naplóm, amibe sajnos önhibámon kívül mostanában elég keveset és ritkán körmöltem. Sok volt a meló, évvégi hajtás, mint mindig...bár szerencsére ennek csak töredéke érintett. Nem akarok önteltnek tűnni, távol álljon tőlem, de szégyellni sem szégyellem, hogy jó képességű vagyok. Miért is szégyellném? Büszke vagyok rá, de dicsekedni sosem dicsekszem vele. Ki ilyen, ki pedig olyan. Ez a szép az életben. Nem lehet mindenki mindenből tökéletes. Hát természetesen én sem vagyok az...a számmisztika enyhén szólva nem az erősségem. Ez van...és ebből kifolyólag mindent be kell vetnem, persze nem a szó szoros értelmében, de valóban hajtanom kell. Eredmény? Egy hiányos napló. Talán most, talán most sikerül befirkantanom valamit. Felcsapom a könyvecskét és miután arrébb pakolom a képbe belógó kusza hajtincseket szemügyre veszem a helyzetet. Hát, mit ne mondjak...cseppet sem fényes. Számra mosoly siklik, ahogy az utolsó bejegyzéseket olvasom, majd lapozok párat vissza...még, még, még egyet. Lábammal a kellemesen langyos vízzel játszadozom, élvezem ahogy a hullámok szinte nyaldossák a talpam. Felpillantok, majd két kezemet a hátam mögött kitámasztom és az eget kémlelem. A napló eközben combjaim közé csúszva becsukódik, de észre sem veszem. Lazulok. Lábaim táncot járnak, ide-oda himbálóznak, megzavarva ezzel a víz harmonikus nyugalmát. Arcomra kiül a mosoly, szemeim kisvártatva becsukódnak, teljesen elengedem magam, nem törődök semmivel. Még a közelgő léptek zaja sem tud kizökkenteni gondolataimból. Egyszerűen csak elengedem a fülem mellett és csak magammal foglalkozom. Várok. Érzem, hogy az a bizonyos valaki már a hátam mögött áll, de várok a szavakra, várok valamiféle jelre, hangra. Már szinte megöl a kíváncsiság, de tartom magam. Most bizonyíthatom, hogy igenis ellen tudok állni a kísértésnek. Bár attól függ miféle kísértésről beszélünk. Ez esetben... Ekkor azonban duruzsoló, meglehetősen kedves férfihang hallik. Óhh és mily költői megfogalmazás. Előveszem a tarsolyomból a legmegnyerőbb mosolyom és fejem majdhogynem kicsavarom úgy tekintek az ismeretlen ismerős felé.
- Ahogy mondod... igazán csodás megfogalmazás. Ennél szebb szavakat nem is találnék eme gyönyörű jelenségre. -pillantok a srácra és most valahogy nem félek, nincs bennem semmiféle izgalom. Tudom ki ez a fiú. Hallottam már róla eleget. Tudom, hogy kell kezelnem az efféle helyzetet. Talán elveszett virágszálnak tűnök, de a látszat néha csal. Csak ne nézne ki ennyire jól ez a pasi. Szemeim alig bírom levenni róla, de aztán mégis megerőszakolom magam és megteszem, amit meg kell tennem...muszáj...nem mutathatom ki, hogy mennyire tetszik nekem. Ez maga lenne az öngyilkosság.
- Áhh, üdvözöllek Aaron, Veronica Lilian Middleton vagyok, Vera, Roni vagy ahogy tetszik... nekem teljesen mindegy hogy szólítasz. -nézek sötét szemeibe, majd elkapom tekintetem. - Jut eszembe, nincs kedved esetleg leülni, mert nem túl kényelmes állandóan felnézni rád. - teszem fel az ártatlan kérdést, angyalian bájos pillantással megfűszerezve. Több szempontból sem akarok felnézni Aaronra...
- Egyébként mindenki más Mr. Westbrooknak szólít vagy mi ez a nagyvonalúság? -kérdem tőle enyhén gúnyos hangnemben...játékosan, miközben kihalászom a két lábam közé szorult könyvet. Még mielőtt ő megtenné.