A móló és a csónakház

Gabriella

   

Mindenki természet szerint ahhoz vonzódik, aki hasonló hozzá.

Nem volt túl jó ötlet, hogy megemlítettem neki a gyengélkedőt. Talán hasonlít rám és azt hiszi, hogyha gyengélkedőre megy gyengének nézik. Pedig ez nem igaz. Erős egyénisége van, ezért nem hiszem, hogy bármikor is gyengének nézhetik. Egyáltalán van olyan, hogy ő gyenge? Kizárt.
Talált, totál hülyének néz. Legalábbis ezt veszem ki a felvont szemöldökből. Az arca minden egyes vonását figyelem, ahogy az értetlenséből egyenesen átmegy a mindent értő mosolyba. Miért csinálja ezt? Tökre nem értem, lehet ő se engem.
Egy újabb szélfújás, amely szavait elfújja a messzeségbe, de mindent kiveszek a hangokból. A lámpa - amely jelenleg az egyetlen fényforrásunk - ide-oda himbálózik. A fény, egyszer az ő, egyszer pedig az én arcomat világítja meg.
- Hidd el érthetőbben fogom magamat kifejezni... - mondom, s magamban hozzá teszem ~ ... csak sikerüljön. ~
Ez a lány nagy hatással van rám. Ahogy a gyönyörű szép szemei fogságba tartják az én jelentéktelen barna szemeimet... El se tudnám venni a tekintetem a zöld szemekről, annyira szépek. Egy ideig még némán bámulom, majd végül halkan szóra nyitom az ajkaimat.
- Hidd el, nem csak te hitted azt, hogy nem marad fejem - mondom, miközben eleresztek egy mosolyt a lány felé.
Ez a lány, annyira hasonlít valakire. Csak épp tudnám, hogy kire. A szemei, a haja és a makacssága. Olyan, mint... Catherine?! Sosem hittem volna, hogy egyszer találok egy olyan lányt, aki igazán hasonlít rá. Pedig ez a lány, akinek még a nevét sem tudom, tökéletes hasonmása Catherine-nak. Cath mellett voltam utoljára igazán boldog. Senki más nem értett meg úgy, mint ő. Ő volt az egyetlen, akinek akkor nem kívántam a halálát - az apámon kívül. És soha, de soha senki mellett nem éreztem, olyan jól magam, mint mellette. Nem tudom, hogy hiányzik-e még. Most áll előttem valaki, akit Catherine-hoz hasonlítok. Ugyan megígértem Cathnak, hogy hozzá hasonló lányt sosem találok, de úgy látszik a sors azt akarta, hogy ne maradjak túlságosan egyedül.
Csöndesen állok tovább. Meg se bírok szólalni, nem is tudom mit mondhatnék. Talán jobb, ha inkább meg se szólalok ...

[Gerry]

Gerry
   
"Olykor fennáll a veszély, hogy saját kellemes érzéseink játékszerévé válunk."

Csöndesen figyeltem kissé félrebillentett fejjel azokat a csillogó szemeket. Lehet számára értéktelenek és jelentéktelenek voltak, de az az élénk kíváncsiság és csillogás benne, az volt az ami nem engedett.
-Az remek lesz...- mondtam vigyorogva, s ahogy arcán megláttam a mosolyt, rögtön beugrott mi fogott meg benne ennyire.
-De megmaradt...és milyen szerencse...- a szavak csak úgy csúsztak ki az ajkaim közül, s amint rádöbbentem rögtön lepillantottam a sebhelyre és lágyan megköszörültem a torkomat. Eszembe jutott, hogy még a nevét sem tudom, így a kezemre kötöttem a már eléggé véres kendőt. Elrugaszkodtam a faltól és közelebb léptem a fiúhoz. Még így is köztünk volt az a két lépés távolság amit lehet ő háromra fog venni.

-Amúgy Gabriella-nak hívnak...- mutatkoztam be...legalább ő tudja most már a nevemet, ha nem is az egészet. Igaz sosem mutatkoztam be a teljes nevemen. Fölöslegesnek éreztem, úgyse fogja megjegyezni, sose fog neki kelleni akkor meg mindek strapáljam magam még azzal is, hogy azt az egy kis Dream-et is hozzá rakom.

-De asszem én lassan megyek…nem szeretnélek idegesíteni pedig…- vettem egy mély levegőt és ismét féloldalas mosolyt küldtem felé. -…pedig néha az vagyok-, mondtam és kissé el is pirultam miközben ismét egy lépéssel közelebb léptem hozzá . Miért szerettem én ennyire húzni az emberek agyát? Múltkor is ez volt a vesztem…
Igaz nem akartam menni…semmi kedvem nem volt hozzá, de valahogy úgy éreztem nincs rám szüksége, a kezemnek viszont annál inkább egy alapos mosásra és fertőtlenítésre. A kötés alatt lágyan lüktetett a sebem.
Még egyszer végignéztem barnás bőrén és a csillogó szemeken aztán egy halvány mosoly kíséretében fordultam meg, így az az egy lépésnyi távolság eltűnt de sajnálatos módón nem felé. Még vártam...nem akartam menni és nem is tudom mit vártam, csak valamit.

[- Üdv, Arieh vagyok! Kissé furcsa a neved.. honnan jöttél? Nem láttalak még itt! Persze ez nem azt jelenti, hogy nem járhatsz ide.. csak hát én mint Griffendéles.. tudod szeretünk tudni mindenről.. szeretjük ismerni az embereket, pláne az újakat..!]

Most őszintén.. mit tehetnék?
Egyszerűen lehetetlen megállni ezt az egész helyzetet röhögés nélkül. Aki csak tudja, képzelje el a helyzetet. Van X aki kimegy egyedül gondolkodni egy mólóra és unalmában köveket dobál. Elszórakozik egy darabig, de csak addig, míg egy nagyobb kaviccsal fejbe nem dob egy gyereket, aki épp egy csónakban tesped.. persze, a gyerekkel együtt majdnem elsüllyeszti a hajót is. És ha még ez nem lenne elég.. az ismeretlen idegbeteg őrült módjára elszórja az evezőjét.. mintegy a sokkhatás végett.. vagy talán csak azért, hogy semmiképpen se tudjon kijönni a vízből?!
Na de mindegy is..

Görcsösen rázkódom a röhögéstől, majd mikor a szitokzápor abbamarad, és kedves beszélgetőtársam is észreveszi ennek az egész helyzetnek a pikantériáját, Ő is hangos hahotába kezd. A kedélyek lassan lecsillapodnak, majd mikor egyetlen megmaradt evezőjét felém nyújtja, elrakom a fehér zsebkendőmet és elkapom annak a végét. Egy erőteljes rántással megrántom a csónakot, majd az szépen siklani kezd és egy rövidke idő alatt már a mólónál pihen, melyből mindenféle ingás nélkül akár ki is léphet a mi kis Góliátunk.

Természetesen bemutatkozásán nem csodálkozom, valahogy nem is vártam mást tőle. Kellett, hogy mondjon valami eredetit. Valami olyat, ami nem éppen a kommerszségről tesz tanúbizonyságot. És  ha ránézek.. nos.. ő így hirtelen első látásra nem az az ember, aki olyan nagyon belesüppedne a hétköznapiasság tengerébe.
Góliát vigyorogva lépked fel a fából tákolt móló tetejére, én pedig baráti gesztusként elkapom a kezét és felrántom. Ha pedig már úgyis testi kontaktusba léptünk, megrángatom a kezét üdvözletem jeleként és azért, mert bemutatkozik.
- Üdv, Arieh vagyok! Kissé furcsa a neved.. honnan jöttél? Nem láttalak még itt! Persze ez nem azt jelenti, hogy nem járhatsz ide.. csak hát én mint Griffendéles.. tudod szeretünk tudni mindenről.. szeretjük ismerni az embereket, pláne az újakat..! – vigyorgok rá és remélem hogy szavaimat nem veszi sértésnek. Lényeg a lényeg, hogy még tényleg nem láttam soha.. és sajnos a Griffendél nagy hibája a mindent tudni akarás.. a „mindenlébenkétkanál” effektus. Hála az égnek.. én nem vagyok ilyen..  csak hát ha beszélgetni kell.. akkor muszáj felhozni valamit..

Gabriella

   

Semmi sem gyógyít úgy, mint a mosoly és a nevetés. Ha könnyedebb lélekkel éljük a világot, azt mutatja: szívünk a helyén.

Csak mosolygok rá és figyelem a szép szemeit. Nagyon nem is tudok mást csinálni, hisz a figyelmemet lekötik az íriszei. Szinte alig hallottam meg mit mond, de csak bólogattam és továbbra is mosolyogtam. Kissé zavarba hoz a mosolya, s az értelmes magyarázkodásai. Kezdem azt hinni, hogy ő egy olyan lány, aki sokkal okosabb nálam. És ez - valljuk be - nagy szó részemről.
Az értelmes bólogatásom közepett elmondta nevét, Gabriella. Szép név. Lányos. Bármilyen furcsa is az én nagy családomban nem voltak Gabriellák. Szokatlan. Miért? Mert bármennyire is szégyen nem igen hallok minden nap ilyen neveket. Bár amennyire nagy a barátai köröm elég sok nevet nem is ismerek.
- Az én nevem Gerry - mondom neki nagyon halkan, hisz a gondolkozás és álmélkodás közben nehéz normális hangerőben vagy éppen hangosan beszélni.
Nem tudom az embereket milyen hatás éri, amikor elmondom a nevemet. Fogalmam sincs, hogy ki milyen módon gondol a Gerry névre. Az előítélet előbújik belőlük? Ismernek 'jó' vagy éppen 'rossz' Gerryket és ez alapján engem is besorolnak egy csoportba? Nem tudom, de jelen pillanatban nem ez érdekel a legjobban.
Menni készül. Unja a társaságom? Én nem az övét. Nem engedhetem, hogy elmenjen. Itt kell, hogy maradjon. Jobban meg kell, hogy ismerjem! Hisz nem is idegesítő. Miből gondol ilyeneket? Talán unalmasan mosolygok és ezért azt hiszi idegesít? Én béna, mindent elcseszek. Igen, ez az én formám. Marasztalnom kéne.
- Ööö ... nem idegesítesz - mondom, majd hozzá teszem. - Persze, ha menni akarsz, akkor menj. Nem tartalak fel, ha erről lenne szó - jelentem ki, mert utána rájövök, hogy lehet csak öt percre akart lejönni a mólóhoz és én már legalább 10 perce feltartom.

[Gerry]

Gerry
   
"Az életem folytonos hullámvasút... a kitörő örömöt azonnal emésztő csalódás követi, közben akad egy-egy olyan szakasz, amikor nem történik semmi, csak ülök, és nézem a tájat."

A nevét agyamba véstem és az ott is maradt remélhetőleg. Nagyon jó volt a név és arcmemóriám. Biztos voltam, hogy tudom is majd párosítani a Gerry-t ezzel a bronzos arccal, a csillogó barna szemekkel melyeket még akkor is éreztem forrón a hátamon mikor megfordultam.
- Ööö ... nem idegesítesz - Legalábbis tud bánni a szavakkal. És udvarias is nem utolsó sorban. - Persze, ha menni akarsz, akkor menj. Nem tartalak fel, ha erről lenne szó – Felvontam a szemöldököm majd szembe fordultam vele. Hm…nehogy már még én érezzem rosszul magam…vagy most ezzel mit akart elérni?

-Semmi dolgom nincs csak tényleg nem, akarom, hogy sok legyek…- mondtam halkan és lesütöttem szemeimet a csoki barna börtönből. Ismét a kezemre szorítottam az átázott kötést aztán egy könnyed mozdulattal dobtam a vízbe. Egy darabig az lebegett majd ahogy átázott a vért átvette a víz és lágyan kezdett az aljára úszni. Hangosan felsóhajtottam és kissé unottan léptem oda, ahol még félig világos de már félig sötétség is volt.
-Valami…ok esetleg, hogy maradjak?- na jó…tényleg idegesítően sokat tudok beszélni abban az esetben, ha valami igazán érdeke. Olyankor le se lehet lőni…Ő is ebbe a csapdába esett.

Újabb sóhaj hagyta el a számat és csöndesen dőltem a félfának. Szemeim fáradtan lecsukódtak és az egyenletes lüktetésre figyeltem, ami a kezemben futott végig. Túl nagy lett a csönd és szinte érezhető volt a feszültség is, de valahogy nem tudtam mit lépni arra, hogy ő csak van és talán ki lehet húzni belőle valamit de ez sem biztos.
-Túl nagy a csönd…-préseltem ki fogaim között de szemeim még mindig csukva voltak. Ez az egy mondat lebegett még mindig a csöndben. Én ismét a löktető fájdalomra figyeltem. Nem tudtam mit lépni rá de ha itt akarja, hogy maradjak engem ennyivel nem lehet lekötni…és valószínűleg nem is fog tudni. Akármennyire is imádtam azokat a szemeket. Valahogy most jobban hívogatott az erdő és a rókaság….

Gabriella

   

Senki se vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, sem azt, hogy élt.

Úgy látszik csak vesződök. Nem is akar itt maradni. Látja bennem a mardekárost? A Roxfortban mindenki házakban mér? Lehet csak előre gondolok. Talán, ha megmondanám, hogy mardekáros vagyok kérdés nélkül menne el. Bár az is megeshet, hogy nem is kíváncsi rám. Jobb lenne, ha ezt mind tőle hallanám, de még sem kérdezhetek rá. Faragatlanság lenne, főleg az én stílusomban.

Ok? Igen, az sok van. De, ha elmondanám neki, hogy mindenképpen azt akarom, hogy maradjon, akkor még azt hinné rákattantam. Egyszerűen megtetszett a társasága. Igen, béna vagyok. A kifejezésem egyenlő a nulláéval és persze a gondolkozásom is. Elé kéne állnom az embereknek és megmondani nekik mi az igazság. Így minden, annyira könnyűnek tűnik, de amikor a dolgok előtt állsz ... az egészen más.
Csönd. Ezt ő is észreveszi. Erre most mit mondhatnék? Én a semmire tippelek. Egyszerűen egy szót nem tudok kinyögni és mindig így van.

A szemei csukva. Neki egyszerű, őszinte egyéniség. Én is mindig az voltam, de általában sohasem szólaltam meg. Túlságosan is hallgatag típus vagyok, ahhoz hogy megjegyzéseket tegyek az emberek minden mozdulatára. Most jön a vallomás és most már biztos ...
- Az ok igen nyomós - kezdem, miközben kezeimet összeteszem. - Lehet a beszélgetésünk nem volt valami hosszú, sőt a sebeinkről és a nevünkön kívül nem igen beszéltünk másról ... de tudod ennyi ideig még egy lány sem szemezett velem - mondom és elmosolyodom. Lehet, hogy ő ezt egyáltalán nem oknak fogja venni, de nekem az. Ilyen hosszan, senki nem nézett még bele az íriszeimbe a gyönyörű zöld szemével.
- De nem úgy értem, mintha egy fiú szemezett volna velem ennyi ideig ... - jelentem ki, mert elég furcsán hangzott, hogy csak a lányokat emeltem ki.

[Gerry]

Gerry
   
"A boldogság titka az, hogy elérhető céljaink legyenek."

//Bocsánat, a késői válaszért…De kárpótollak xD//

A kezemben szűnni nem akaró lüktetés csak nőtt s nőtt de úgy őszintén amint megszólalt a fiú felpattantak szemeim. Kacéran elvigyorodtam s zöld szemeim ismét övét, keresték. Szemezésnek tudható ez be? Lehet bár én nem mindig annak szánom. Egyszerűen azokból tudok olvasni, azok mindent el tudnak árulni… már ha az ember olyan. És ez zavart, hogy az ő lélektükrei semmit nem mondtak el. Szinte egy tükörbe néztem melyben csak önmagamat, láttam. Egoizmus? Nem… csak a valóság.

-Oh… tehát ennyi lenne? Valamilyen szinten ez is egy ok…-Vontam le a következtetés.
Tehát még fi sem szemezett vele... Ennek valahogy szívből tudtam örülni. Így legalább akár próbálkoztak vele akár nem nem volt rá vevő… erre viszont egyértelműen az volt.

Kíváncsi voltam és lehet ezt valaki játszadozásnak, mondaná de én, hm… én csak szimpla kíváncsiságnak. Egy lépéssel áthidaltam a közöttünk lévő távolságot, majd ismét elvigyorodtam. A vérszag lassan kezdte elkábítani teljesen épp elmémet így lehetségesnek találtam, azért csinálok ilyen őrültségeket.
-Bár…lényegesen nem elég…- leheltem a fiú arcába majd lenéztem a kettőnk között igencsak kevéske helyre.
-Hm…-doromboltam miközben egy könnyed mozdulattal sarkon fordultam, s a sötétség felé vettem az irányt. Lényegegében csak az izgatott, hogy visszahúz-e magához vagy úriemberként bekísér…esetleg szóvá sem teszi…Valahogy lényegesen jobban tetszett volna az első dolog, de érdekelt, hogy ő saját fantáziájától vezérelve mihez jut, mit csinál.

Valószínűnek tartottam, hogy csak ez a vas szag ez az émelyítő illat, ami miatt nem bírtam ésszerűen cselekedni. És miért húzom én az agyát? Nem vagyok én ilyen…ez nem rám vall…

Gabriella

   

Ha nincs ellene kifogásod, jobb szeretném, ha nem takarnád el az arcod. Már eddig is túl sokáig nélkülöztem... tovább már nem bírnék meglenni nélküle.

Ez a vigyor. Aranyos. Nekem tetszik, bár lehet nem, azért mosolyog így, hogy nekem tetszen. Ezt csak ő tudhatja, bárcsak annak idején tanultam volna legilimenciát, akkor most tudnám mit gondol. Azt mondják, ha már benne vagy nem nehéz használni. Biztos nekem is menne, annyira azért nem vagyok béna. Csak a szorgalmammal van némi gond, de ki hitte volna, hogy egyszer találkozok egy ilyen lánnyal?

Ennyi? Mégis mit vár tőlem? Azt hittem rájött, hogy ma nagyon nem vagyok a formámban. Mondjuk nem, mintha tudná milyen vagyok amúgy, de simán nézhetne alapból hülyének is. Csajok, mindig többet várnak tőlünk, ezek szerint elismerték volna, hogy a férfi nem erősebb? Nagyon úgy néz ki.

Egy ideig csak állok, majd közelebb lép hozzám. A köztünk lévő távolság már-már semminek nevezhető. A szavakat olyan közel ejti az arcomhoz, hogy érzem lehelletének áramlását. Íriszeimet szemeibe mélyeszteném, de ekkor elfordul, elmegy. Magamra hagy? Vagy éppen azt várja, hogy én lépjek?!

~ Szóval nem elég ... ~ zsörtölődök magamban. Ez a "Hmm..." elég kihívóan hangzott számomra. Túl kihívóan. Nem erről vagyok híres, de megfogom a kezét. Azért fogtam meg, mert kötelességemnek éreztem, hogy ezt tegyem. Nem tudom mennyire tartja ezt visszataszító dolognak, de már nem érdekel. Csak rámosolyogok, olyan angyalian, ahogy emberre még sosem.

- Mit akarsz mit tegyek még, hogy itt maradj? Vagy csak szimplán menjünk máshová? - kérdezem.
Ha akarja elmegyek vele máshová, ha akarja befogom a számat is, de mellette akarok lenni. Furcsa, hogy ilyen voltam egy lánnyal. Apám mindig arra tanított, hogy ne mi tiszteljük a nőket, hanem a nők minket. Viszont abban a pillanatban olyan volt, mintha tisztelném. Mintha ő lenne az egyetlen ember, akire felnézek. Akinek elvesztése egy világot rombolna össze bennem. Így lett volna? Nem tudhatom.
Elnézést kérek Rókalány, amiért ilyen későn írtam reagot. Neked is csak azt tudom mondani, hogy beteg voltam. A fantázia kerekem nem mozgott ...

[{ Cassie *-* }]

{ Cassie *-* }


Verőfényes napsütés volt. Az égen csak kósza bárányfelhők úsztak.
Már csak tényleg napok vannak vissza, és az is hamarabb eltelik, mint ahogy az ember lánya észrevenné.
Talán most először fogalmazódik meg bennem komolyan, hogy nem akarok hazamenni. Félek. Félez az apámtól, félek, hogy kiderül minden, amit tettem, vagy gondoltam.
Gary, Damien, Alyson, Zoey…
Az utolsó kettővel még baj sem lenne, meg talán még Garyvel sem. De Dam… Ő teljesen más tészta volt. A Roxfortban sokan ólálkodnak kis besúgók, akik észrevétlenül küldik ki az információkat, ki mit, és hogyan csinált, kivel, és mikor. Apám megölne, ha tudná, hogy egy sárvérűvel múlattam az időt, és ahogy ismerem, vagy kitagadna, vagy azonnal megölné a fiút. Magam miatt nem aggódtam, az egyetlen lányát, maximum csak olyan kínzásnak vetné alá, hogy örökre megtanuljam a leckét, de miatta… hát valljuk be őszintén, bőven volt mit szorongani.
Abba már bele sem mertem gondolni, mi van, ha tud róla, de nem szól semmit, viszont érdekes módon, majd pont vele kell végeznem első feladatként? Hát persze. Csatlakozz önként, és dalolva.
Ha nem félnék, hogy kis életem rövid úton mélyrepülést vesz, most felemelném a középső ujjam, és nyelvet öltenék a világra, „Ezt nektek!” – felkiáltással.
Kár, hogy csak álom, pedig olyan szépen hangzik.
Remélem, a kis roxmortsi kiruccanásunk senkinek sem tűnt fel, ellenkező esetben, baglyoznom kell a griffendéles barátnak, amíg van ideje menekülőre fogni.
Unottan rugdostam a köveket, ahogy a móló, és a csónakház felé haladtam. Itt legalább nem kellett csuklyát húznom a fejemre, szabadon lehetettem, és azt csináltam, amit akartam.
Eredeti tervként egyedül akartam lenni, de most, hogy az ösvényen látom a mólót, jobban örülnék, ha velem jött volna valaki. Mindegy, hogy ki, csak ne legyek magányosan összezárva a kavargó gondolataimmal.
Már arra is gondoltam, hogy szépen visszasétálok, és megkérek valakit, hogy jöjjön le velem, de az túl egyszerű lett volna, és több mint féltávnál már nem szívesen fordultam volna vissza.
Vettem egy mély levegőt, és beletúrtam a hajamba.
Valaki jöjjön már le, ide…
Mielőtt még napszúrást kaphattam volna, bemenekültem a csónakház olyan részére, ahová nem tudott betűzni teljes elánnal. Mér csak az kéne, hogy a Madamnál kössek ki, aztán arról locsogjanak, milyen szerencsétlen vagyok. Hiába van délután, nekem még így is sikerülne elbénáznom valamit.
Leültem egy rönkre, és a vizet bámultam, amikor halk, de határozott léptek zaja ütötte meg a fülem.
Nocsak, nocsak…
Ilyen gyorsak valóra válnak a vágyak? Díjaznám, ha ez másra is érvényes lenne, de hát ez nem így működik ugyebár.
Kíváncsian pislogtam fel, de még nem sikerült megállapítanom, ki az, ki felém tart. Talán azt sem tudja, hogy itt vagyok, és megáll a napsütésben.
A hangok alapján lánynak tűnt, a fiúk sokkal durvábban mozognának, kivéve, ha különleges érzékkel vannak megáldva. Olyan kevés van, aki képes halkan, mászkálni…
Kissé hátradőltem, hogy lássam a bejáratot, de az illető pont úgy mozgott, hogy csak az árnyékát láttam. Hát ez igazán csodás.
Visszahelyeztem magam az eredeti pozíciómba, mielőtt az erőlködéstől belezúgnék az alattam levő vízmennyiségbe, és visszafojtott lélegezettel vártam…

[[ Letty ]]

[ Letty ]

    Cassiopeia gyűlölte a napfényt, mert az bántotta a szemét.
    Gyűlölte a kedves, bájos és aranyos bárányfelhőket, amiket az iskola többi diákja képes volt órákig bámulni azon morfondírozva, mihez vagy kihez hasonlítanak leginkább. Ó, nézd, az ott tisztára olyan, mint Flitwick professzor! - hallotta egy fiatalabb diák vékony, cincogó hangját valahonnan a közelből. Nem nézett oda, éppen elég volt neki, hogy ennyit meghallott a beszélgetésből.
    - Hogy fordulnál fel - motyogta dühösen.
    Mellesleg abban a szent pillanatban gyűlölte még a baglyokat is. Ha délután érkeztek, mindig olyan levelet hoztak, amit jobb szeretett volna nem megkapni.
    Igen; Cassie dühös volt.
    Legszívesebben önmagából kikelve tombolt volna, de persze ezt nem tehette. Hogy egy aranyvérű a saját szüleit küldje a pokol legmélyebb, és legsötétebb bugyraiba a nyilvánosság előtt? Nem. Erre még csak nem is gondolhatott, így kénytelen volt magában fortyogni a levélben olvasottak miatt.
    A Nagyúr visszatért, a szülei pedig ismét célozgatni kezdtek a leveleikben. Amennyiben Cassie feltűnően kerülte ezt a témát a válaszlevélben, küldtek egy baglyot, s az a levél már egészen konkrétan felhívta a figyelmét a családi kötelezettségekre.
    Kötelezettségek...
    Ezen csak nevetni tudott, mert számára ez minden volt, csak nem kötelezettség. Elvárás? Talán. De semmiképpen sem más. Ha úgy dönt, csatlakozik, ha nem, hát nem. A szüleinek nincs joga eldönteni, milyen jövője legyen, kinek az oldalára álljon.
    Hirtelen megtorpant, és körbenézett. Fogalma se volt, merre menjen, hiszen csak a dühe miatt jött ki a friss levegőre. Célja nem volt, és egyik barátját se látta a közelben, így az egyik legkézenfekvőbb megoldást választotta: a mólót. 
    A csónakház felé sétálva azon gondolkodott, bárcsak el tudná intézni, hogy a jövőben ne kapja meg a leveleit. Mondjuk az Oxford és a Roxfort közti távon igazán tarthatna valaki bagolyvadászatot, ezzel is megakadályozva, hogy a család címerével ellátott borítékok megérkezzenek. Persze ennek az esélye a nullával volt egyenlő, ezt Ő maga is tudta.
    Álmodozni még nem bűn, gondolta keserűen.
    Időközben elérte a csónakházat. Néma csend honolt, nyoma sem volt más diáknak. Ez egyáltalán nem zavarta Cassiet, valójában örült, hogy egy kicsit egyedül lehet. A többi diák egyszerűen nem láthatta meg ilyen állapotban. Arrogáns volt? Igen. Gyakran emelte fel a hangját? Megeshet. Azonban soha, semmilyen körülmények között nem engedte, hogy lássák a kétségbeesése miatti dühét.
    A csónakház árnyékosabb részébe lépve megállt, és lassan oldalra fordította a fejét. Laetitia ott ült egy régi rönkön, lélegzetvisszafojtva várva ki lép be. Cassie egy halovány, grimaszra emlékeztető mosollyal üdvözölte Mardekáros társát.
    - Miért van az a sanda gyanúm, hogy neked is elég rossz napod van - tette fel a költői kérdést, mialatt leült egy közeli rönkre.
    Nem nézett Lettyre, inkább a vizet bámulta, s közben azon gondolkozott, mihez kezd majd a nyári szünetben.
    Otthon.
    A családjával.

[{ Cassie *-* }]

{ Cassie *-* }


Melegen reméltem, hogy nem valami retardált majom jön a csónakházhoz azzal a szent céllal, hogy amúgy is paprikás állapotomat még jobban felturbózza.
Teszek én a szabályokra, belevágom a vízbe, ha nem tetszik, és akkor még olcsón megúszta. Elvégre még mindig jobb csurom vizesen visszakóvályogni a kastélyba, mint fej nélkül, vagy egyéb nyalánkságokkal megáldva.
Apropó nyalánkság. Damiennel kihagytuk a sütizést…  pedig most olyan nagy kedvem lenne beülni valahová, és befalni valami tejszínes, habos,csokis tortaszeletet. De Őt valahogy nem tudnám elképzelni velem szemben.
Az majdnem olyan lenne, mintha járnák… cukrászdába a párocskák járnak, meg a magamfajták, akik a hétköznapok után másra sem vágynak, csak valami boldogságra.
Amikor megpillantottam Cassie sziluettjét, megkönnyebbülten lélegeztem fel.
Végre valaki értelmes, nem egy agyavesztett birka, akivel kötekednem kell, mit illik, és mit nem, mit szabad, és mit nem, és hol lenne a helye, ha nem a Roxfort falai között.
Annyira idegesítőek az emberek…
Szótlanul néztem, ahogy felém ballag, aztán leül a velem szomszédos rönkre. Igazán kitehettek volna valami padot, de ez persze csak a diákoknak jut az eszébe. Ha nem itt ücsörögnénk, akkor hol? A koszos csónakokban? Na még csak az kéne.
Menten írhatnék is anyámnak, hogy bocs, sikeresen megöltem az egyik kedvenc, és persze méregdrága ingem. De talán kapok majd egy rakás másikat, ha hazamegyünk.
Haza. Nem, most nem akarok gondolni erre.
Már látom magam előtt, ahogy anyámmal, és Cassievel is a különböző ruhákat próbálgatjuk, csak azért mert a drága szüleink parádézni akarnak. De legalább mi jó viszonyban vagyunk. Nem unatkozok annyira egy álarcos bálon sem, ha feltűnik.
Már akkor tudtam, hogy csakis egy nagycsaládból származhatunk, amikor először megpillantottam egy ilyen cifra rendezvényen. Persze, mindenkinek kötelező, aki élni akar ezekben az időkben. Mi pedig pont olyan személyiségek voltunk, akiknek a túlélés volt az első szempont mindenek felett. Amíg nem muszáj, nem választunk, csak akkor, ha megjelenik a kényszer, és a fenyegetettség első apró mozzanata. Vajon mennyi idő kell még amíg a sötét jegy ott fog bizseregni az alkarunkon?
Ha tényleg igaz a mendemonda, hogy a híres Potter meg tudja állítani a Sötét Nagyurat, igazán csipkedhetné magát. Nem áll szándékomban feleslegesen elcsúfítani magam, ha nem muszáj. Márpedig egy ilyen beavatkozást csak a kendőző bűbájjal tudnám eltüntetni. Attól még nem változna meg a tény, hogy tudom, hogy ott van, csak épp nem látszik.
- Ne mondd, mert belefojtom magam a vízbe. – tettem úgy, mintha hánynék. – Anyámtól tegnap kaptam egy levelet, azzal a címszóval, hogy alig várják, hogy végre otthon legyek. Nem akartam egyből azt írni, hogy bocs, inkább még nyaralnék, ha lehet. – mondtam a szemeim forgatva. – Egyszerűen nem hiszem el, hogy muszáj még itt is elcseszni az épp aktuális napom. Már alig várom, hogy egész nyáron parádézzak a hülye bálokon. – löktem el magam a rönkről, és Cassie mellé sétáltam.
- Nem. Akarok. Hazamenni. – sóhajtottam fel. – Szét fogom unni az agyam. Apám úgysem lesz otthon, csak esténként, anyám meg egész álló nap a lakásba fog zárni, nehogy bajom essen. – azt már nem tettem hozzá, hogy ugyan mi lehetne annál nagyobb baj, ha beavatnak, és rámsütik a Jegyet? Igazuk van. Semmi az ég egy adta világon.
Tényleg hánynom kell.
Lenéztem a cipőmre, aztán vissza a mólóra, és kioldottam a nyakkendőm. Majd ha visszafelé sétálunk megszorítom. Legalább addig sem akarok megfőni ebben a dögmelegben. Ekkora hülyeséget! Hordja a halál az, meg akinek kedve van a tetves egyenruhát szabadnapon, de neem, mert az én drága okos szüleim kinyírnak, ha nem méltóan öltözködöm.
Akkor mi az a rakás cucc a ládám alján, amit egy vagyonért vettünk, és alig használom? Ennyiből elosztogathatnám a szegényeknek is. A baj csak az, hogy nem vagyok se hősi lelkű, de még csak jófej sem. Csak akkor, és azzal, akivel én akarok.
- Mondd, hogy te is ott leszel egy –két puccparádén. – fordultam hozzá. – Meghalok az unalomtól, meg a sok idiótától, akik azt hiszik, hogy részegen mindent szabad. – tettem hozzá szarkasztikusan.
Persze, hogy ott lesz. Ha muszáj, akkor muszáj…

[[ Letty ]]

[ Letty ]

    Ó, igen, Letty, gondolta Cassie egy halovány mosollyal, míg a másik lány mondandóját hallgatta. Talán Ő volt az egyetlen ember a Roxfortban, aki tényleg át tudta érezni, min megy keresztül.
    Az, hogy a családja ennyire viszont akarta látni, nem volt jó jel, ezt Ő is pontosan tudta, hisz vele is ez volt a helyzet. A személyes kontaktus révén nőni fog az esélye annak, hogy elérik a céljukat, s ezzel egy egész életre szóló döntés meghozatalára kényszerítik majd. El akarta kerülni a beavatást, nem akart egy lenni a halálfalók közül, és végképp nem akarta élete végéig viselni azt az átkozott jegyet az alkarján.
    Aztán ott voltak a bálok is, ahogy azt Letty említette. Nehéz döntés volt, hogy melyik a rosszabb: kényszerből halálfalónak állni, vagy egy egész nyarat idióta bálokon tölteni, s közben végig jól nevelt lány módjára viselkedni, csak hogy ne hozzon szégyent a Millegan családra. Ez az egész bálozósdi olyan álszent, képmutató dolog volt - pláne azután, hogy a Nagyúr visszatért, és a saját köreikbe tartozó aranyvérű családok többségénél akadt legalább egy halálfaló, ha nem több.
    Cassie mozdulatlanul ült a rönkön, némán figyelve, ahogy a másik lány kilazítja a nyakkendőjét. Az agya folyamatosan járt, azon gondolkodott, mi lenne, ha nem mennének haza a nyáron, helyette inkább elutaznának (pontosabban elszöknének) valahová? Nem kéne a családdal és a bálokkal törődniük.
    Letty közben újfent hangot adott a bálokkal kapcsolatos negatív érzelmeinek, s ez már határozottan olyan irányba terelte a beszélgetést, ahol a szökés ötletének felmerülése abszolút logikusnak tűnhet.
    Viszont amikor felmerült a logika, vele együtt felmerült más is: egy tanult viselkedés, miszerint az előkelő, aranyvérű családok sarjai mindig úgy viselkednek, ahogy kell. Nincsenek kivételek, nincsenek kifogások. A szabály, az szabály, Cassie, ehhez tartsd magad! - mondogatta mindig az anyja.
    Elfintorodott, mikor eszébe jutott ez a kis jelmondat. Sokrétű mondat volt, azt meg kellett hagyni: egyaránt vonatkozott a helyes viselkedésre, a halálfalókhoz való csatlakozásra, és természetesen a vérhűségre.
    - Szerinted lesz más választásom? - kérdezett vissza keserűen. Az addig a csuklóján pihenő hajgumival szoros lófarokba kötötte a haját, miközben válaszolt Letty megjegyzésére. - Egyébként meg nem tudom, miért lepődsz meg folyton. Ezeken a rohadt bálokon mindig sok a részeges idióta. A legtöbben szerintem az alkoholizmussal próbálják leplezni a gyávaságukat. Tudod, a piától csak bátrabb az ember.
    Amíg Letty számára a legfőbb problémát az unalom elviselése jelentette, addig Cassienek valami egészen mással is szembe kellett néznie. A karjait összefonta a tarkója mögött, és a csónakház falának támasztotta a hátát. Nem tudta, hol kezdjem bele, mit mondjon.
    - Ian négy levelet küldött az elmúlt két hétben. Ez a duplája a szokásosnak. - jegyezte meg halkan. - Ráadásul a hangvételük is aggaszt. Szerintem Ő már döntött.
    Ian már befejezte Roxfortbeli tanulmányait; szabadon járt-kelt a világban, és Cassie előtt sosem volt titok, hogy támogatja a Sötét Nagyúr elképzeléseit. Nem volt elképzelhetetlen, hogy már ott volt a jel az alkarján, örökre elcsúfítva az egyébként hibátlan bőrfelületet.

[{ Cassie *-* }]

{ Cassie *-* }


Tudtam, hogy akad még e földön olyan lény, aki megért!
Utálom a megjátszós estélyeket, még akkor is, ha köbeimádnak. A legtöbbjük azért teszi, mert szimplán részeg, a másik felük színjózan, csak épp retteg az apámtól, ennek függvényeként pedig igyekeznek minél jobb kapcsolatot ápolni az egyetlen gyerekével, aki persze lány, és el lehet halmozni bókokkal.
Ez olyan, mint a Valentin nap. Amennyien hülyeségnek tartják, kábé ugyanannyian ünneplik. Kész tömegröhej. Miért csak mindig ilyenkor elhalmozni csokival, vagy más aprósággal a másikat? Az, hogy random módon virágot vegyünk, már luxus?
Fúj…
- Ha most elmebajos lennék, azt mondanám, hogy tojjunk a világra, és szökjünk meg! – sóhajtottam fel. – A baj csak az, hogy két perc se telne bele, és megtalálnak. – fújtam ki a szemem elől, az oda nem illő tincseim. – Csodás kilátások a nyárra. Ha te nem lennél, esküszöm megbuggyannék!
Milyen jó is lenne.
Szabadnak lenni, azt tenni, amit akarok, és utánam a vízözön. Bármit megadnék egy percért, amit nem a saját bőrömben kell eltöltenem, de lehetőleg nem is valami tökéletlen majomparádéban. Márpedig a bálozás nem volt más, mint egy nagy családi összejövetel, ahol úgy teszünk, mintha minden szép, és jó volt, aztán marad minden a régiben, ahogy vége az egésznek. Az apámat már nem Mr. Morrisonnal hívják, hanem Uramnak, és a nem egy szinten élők a szőnyegen csúsznak, csak hogy ne essenek ki a képzeletbeli pixisből. És még azt mondják, hogy nem vagyunk képmutatóak.
Szánalmas.
- Őszintén, vagy hazudjak? – kérdeztem vissza fanyar mosollyal.
Persze, mindketten tudtuk, hogy ezek azok az események, amikor nem számít, hogy eltörted az összes létező csontod, vagy összeszedtél akármilyen takonyt, egyszerűen nem hagyhatod ki, mert megnyúznak, méghozzá elevenen.
- Nem hinném, ha csak nem történik egy kisebb féle-fajta csoda, amire valljuk be őszintén, annyi esélyünk van, mint a térdig se érő vízbe belefulladni. – motyogtam félhangosan.
Még egyet lazítottam azon a nyomorult csomón, de még így is úgy éreztem magam mintha kötelet akasztottak volna a nyakamba, és fojtogatnának.
- Hm. Ezt a hasonlatot még nem hallottam. – csóváltam a fejem nevetve. – De ami tény, az tény. Az eszüket a lent lógó díszükhöz kell mérni. És persze sosincs arányban a kettő, de miért is lenne, hiszen csak férfiak. Soha nem akarok pártában lófrálni, csak ha akad egy értelmes ember, amit megint csak kötve hiszek. Tudod, olyanok, mint a parkolóhely. Az összes jó foglalt, a maradék meg defektes.
Ian…
Aha, Ő az a halálfaló srác. Hát igen. Ezek nem túl szép kilátások. Még sosem gondolkoztam azon, mi lenne, ha az épp aktuális kedvesem egyik napról a másikra beközölné, hogy beállt harcolni Tudjukki oldalára. Azt hiszem heveny szívmegállásom lenne, vagy agyonverném, amiért ennyire elmebeteg,
Én inkább szép csöndben kivárom, hogy mikor jön el az a pont, amikor már nem lehet tovább húzni a döntést, és akkor gyerekes módon írok egy listát. Ellene – mellette. Ahol több a lehetőség, oda húzunk. Bár ennyiből virágszirmokat is tépkedhetnék. Csak a zsolozsma nem a szeret, nem szeret lenne, hanem a csatlakozni, vagy nem csatlakozni monológ.
- Ian jobban tenné, ha nem kapkodna el semmit, amíg nem késő, ha engem kérdezel. – vontam vállat. –Semmi kedvem elcsúfítani magam, amíg nem muszáj. – tettem hozzá. – Aggaszt, persze, hogy aggaszt. – emeltem rá a tekintetem. – Pláne, hogy ismerjük az álláspontját. De… még mindig jobb kivárni, mint meghozni egy rossz döntést. – jegyeztem meg nagy bölcsen.
Tudta jól, bár nem mondtam ki, hogy ezzel mindketten így vagyunk. Most komolyan szaladjunk csatlakozni, és gyilkoljunk halomra, akit kell, csak mert fentről jött a parancs? Na nem. Ez nem az én világom. Legalábbis nem most.
Ha menni kell, úgyis menni kell, nem lesz jajj, hadd gondoljam át. Apám ha kell a hátára vesz, és úgy cipel el, de azt soha nem hagyná, hogy megtagadjam az akaratát. De nem ám.
Ennek értelmében jogos a kérdés. Tényleg haza akarok én menni?

[[ Letty ]]

[ Letty ]

    A sors fintora - vagy talán a barátságuk eredménye -, hogy Letty ugyanarra a képtelenségre gondolt, mint Ő. A szökésre, melynek már a puszta gondolata is kicsit jobb kedvre derítette a lányt. Ez az eufórikus érzés azonban nem tartott sokáig; hamar felszállt a józan eszét elhomályosító köd, a helyét pedig átvette a komor valóság a maga nyomasztó sötétségével. Mily ostobaság arra gondolni, hogy el tudnának szökni...
    S mégis, a lehetetlen abban a szent percben, miközben a víz hipnotikus hullámzását figyelte, egyszerre lehetségesnek tűnt. Legszívesebben felpattant volna, majd Lettyt karon ragadva visszasietett volna a pincebeli klubhelységbe, hogy aztán elfojtott suttogás kíséretében kidolgozzák a a szökés minden apró részletét.
   - A dolog megtalálás része lenne a legkisebb gondunk. Jobban tartanék attól, ami utána jönne - jegyzi meg az orrnyergét masszírozva. Becsukta a szemét, és szinte látta maga előtt a jelenetet: a család, valamint az azzal járó kötelezettségek elárulása minden bizonnyal szörnyű büntetést vonna magával. - Kínzás, imperius átok, esetleg halál - vázolta gyorsan a lehetőségeket. - Egyszerűen nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb.
    A tény, hogy a nyári szünet alatt legalább Letty ott lesz a közelében, kicsit felvidította.
    - Tudod mit? - pattant fel hirtelen. - Alapjában véve nem rajongok azokért az áruló Weasleykért, de az ikrek boltjában tuti találnánk valamit, aminek a segítségével elhitethetnénk a vendégsereggel, hogy valami makacs kórságban szenvedünk.
    Persze ennyivel még nem úsznák meg, és erre Cassie is rájött közvetlenül azután, hogy befejezte kétségbeesett ötletének vázolását. Kicsit szégyenkezve nézett barátjára; elragadta a hév, s emiatt kezdett sületlenségeket beszélni.
    Amikor Letty szóba hozta az erősebb nem képviselőit, a gondolatai visszakalandoztak Ianhez. A lány mindig félreértette kettejük kapcsolatát, és Cassie egy idő után már nem is próbálta tovább győzködni. Ian a saját körükből származott, aranyvérű család sarja volt, ráadásul a Roxfortos éveit a Mardekárban töltötte. Régen mindig figyelt Cassiere, ám idővel ez a testvéries figyelem a lányból valami egészen új, addig ismeretlen érzelmet váltott ki.
    A hasonló korú lányokkal ellentétben Ő nem valami hírességért rajongott, hanem azért a (vele szinte mindig) kedves fiúért, aki mindig meg tudta nevettetni. Aztán az egyik tanév úgy kezdődött, hogy Ian már nem jelent meg a Roxfort Expressznél, de ettől függetlenül hetente küldött levelet a lánynak.
    Ian élte az életét, néha megemlítette az aktuális barátnőjét egy-egy levélben, és szinte soha nem adta jelét annak, hogy részéről a kettejük kapcsolata több lenne, mint puszta barátság. „Az összes jó foglalt, a maradék meg defektes,” mondta Letty, és ezzel tökéletesen rávilágított a lényegre. Persze Cassiet sem kellett félteni, nem lett belőle apáca csupán azért, mert a hőn áhított férfiú inkább más nők társaságát kereste.
    - Akárhogy is, igazad van. Jelen helyzetben jobb várni, aztán majd meglátjuk, mi lesz később - jegyzi egy meg, aztán egy halovány mosoly kúszik az ajkaira. - Tudod, ha menni kell, hát menni kell.
    Most, hogy így felhozta a menést, Cassie hirtelen csinálni akart valamit.
    Bármit.
    - Szégyen és gyalázat, hogy aranyvérű és büszke Mardekáros létünkre itt sajnáltatjuk magunkat, mint valami utolsó kis mugliivadék! - csattant fel, közben pedig idegesen fel-alá kezdett járkálni, akár csak egy ketrecbe zárt vadállat. - Ha a Nagyúr visszatér, a sárvérűeknek lesz félnivalója, nem nekünk. Mégis mitől tartunk? Különben is, inkább valami értelmes dologgal kéne elütnünk ezt a kis szabadidőt, nem pedig önsajnálattal.
    Szinte könyörgő tekintettel nézett Lettyre, remélve, hogy megérti, miért akar olyan kétségbeesetten visszamenekülni a normálisnak nevezett Roxforti életébe.
    Ki tudja, meddig tart még ez az egész.

[{ Cassie *-* }]

{ Cassie *-* }


- Olyan párbajhiányom van. – forgattam a szemeim.
Sosem lenne szabad azt tennünk, amit most, gyerekes módon a szökésen törni a fejünk, nem mellesleg az a tény, hogy ugyanarra gondoltunk, kétfélét is jelent.
Az egyik szerint végtelenül hülyék vagyunk, és infantilisek, elvégre épeszű aranyvérűnek ilyen valahogy nem jut az eszébe.
A másik azt mondatja velem, hogy ez szimpla túlélés, nem kell ezen meglepődni. Mindketten tudjuk, hogy nem feltétlenül járunk jól azzal, ha választás elé állítanak minket. És persze azt is, hogy egyikünk sem mondhat nemet. Különben esetleg nem egy darabban megyünk haza, vagy hazamegyünk, de úgy, hogy jobb volna meghalni, mint olyat tenni, amit nem akarunk.
Mondjuk első körben kinyírni Damient, amiért sárvérű, és egy magasabb rendű személy szerint nem tartozik ide. Az természetesen nem az én egyéni szempontom, de ugyan már, kit érdekel?
Újabb levegőt vettem, és tudtam, hogy amit most mondani fogok, vagy megnevetteti, vagy kiábrándítja.
- Annyira szeretnék elverni valakit, kiadni az összes dühöm, és csak a pillanattal foglalkozni! – sóhajtottam fel vágyakozva. – Még az sem érdekelne, hogy mit kapnék utána a tanároktól, csak az, hogy végre robbanhatok egy picit. – ábrándoztam tovább.
- Weasleyékért csak az rajong, aki olyan ütődött, mint mi. Jó, elismerem, vannak jó vicceik, de nekem túl vörös az egész pereputty.Tudod jól, hogy esélytelen. – ráztam a fejem. – Már csak azért is, mert a kedvenc törvényeink alapján, apám megtalálná nálam a cuccot, mielőtt használhatnám. Vagy, ami még rosszabb, utána jönne rá. Semmi kedvem pont ezzel kiprovokálni, hogy elcipeljen rendet tanulni címszó alatt közösködni a többi halálfalóval! – mondtam fanyarul. – Jelen állapotában simán kinézem belőle, hogy ezzel torolná meg. Utána persze nagy büszkén sétálna az oldalamon, milyen szuper gyereke van.
A fülem mögé tűrtem az előrehulló hajam, aztán követve Cassie példáját, előhúztam egy hajgumit a zsebemből, és gyorsan elkötöttem, mielőtt mérgemben szálanként tépkedem ki.
Anyám erre nemes egyszerűséggel azt mondaná, hogy ha nem tetszik, vágassam le. Ó persze, mintha az úgy működne. Még a végén kénytelen lennék zacskót húzni a fejemre, mielőtt az egész környezetem betegre röhögi magát rajtam.
Viszont, annak is meglenne a maga eredménye. Szabadon pálcát ránthatnék, és leátkozhatnám az illető fejét a nyakáról. De még ezt se tehetem, mert még nem vagyok tizenhét. Apám meg rögtön közbeavatkozna, aminek az lenne a vége, hogy szemtől szembe nem, de a hátam mögött menne a pletyka, mit megint csak mindennél jobban utálok.
Sosem értettem az olyan gerinctelen, puhatestű férgeket, akiknek csak akkor van nagy szájuk, ha nem vagyok ott a közelben, és vissza se hallom, egyébként meg fej, vagy épp szemlesütve kóborol el mellettem meg se mukkanva.
- Szerinted, van valami a híres Potterben? – kérdeztem költőien. – Mert ha tényleg véget tudna vetni a háborúnak, igazán csipkedhetné magát. – osztottam meg vele, egy korábbi gondolatom. – Legalább nem kellene elrondítani magam…
Meg sem lepődtem, amikor Cassie hirtelen felcsattant, és majdhogynem árulónak nevezett minket. Teljes mértékben igaza van. Csak azt felejti ki megint, hogy ez ugyanannyi biztonsággal jár, mint veszéllyel. Attól a perctől kezdve, hogy beállunk, az auroroknak ugyanúgy joga lesz levadászni minket, ha hibázunk.
- Nincs igazad. – vetettem ellen. – Vagyis, nem teljesen. – pontosítottam, mielőtt felkapja a vizet, és itthagy. – Csak azt feledted el, hogy kötelezettségeink vannak. És ha beteljesítjük az akaratukat, gondolok én itt a csatlakozásra, vidám lélegző kis célpontok leszünk azok szemében, akik meg pont a mi fajtánkra vadásznak. – vettem egy újabb levegőt, hogy pontosan vázolhassam a helyzetünket. – Egyikünket sem becsülöm alá, de nem vagyok biztos benne, hogy elbírnánk egymagunk egy jól képzett aurorral, és most vegyük le a hecc kedvéért a tapasztalatlan zöldfülűeket. És ha megnézed, nem minden tervet, sőt a legtöbbet egyedül fogjuk csinálni…
Hirtelen eszembe jutott a Potter által szervezett DS edzés, és elfanyalodtam.
- Nekem sincs semmi kedvem se a parádézásokhoz, se ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak. – szólaltam meg csendesen. – Csak az a baj, hogy vészesen közeledik a szünidő, és fogalmam sincs, mi lenne a helyes. – emeltem a tekintetem a csónakokra. – Ian… Ha átállt, tudja mit vállalt. Én még nem érzem késznek magam arra, hogy szembeszálljak egy aurorral, ha muszáj…. – tettem hozzá még halkabban. – Egyet tudok, és azt nyáron… lehet, hogy képtelenség lesz fent tartani: semlegesnek maradni, amíg még lehet. Momentán azon gondolkozom, hogy mit mondhatnék apámnak, ha előhozakodik vele. És úgy érzem, ezt nem fogom tudni elkerülni. Már nem… - pillantottam vissza rá.
Tudtam, hogy érteni fogja: az idő fogy, és mi nem tehetünk semmit a várakozáson kívül. Ez pedig megőrjít…