A móló és a csónakház

A csónakokat, melyekben az elsősök utaznak át minden évben, egy csónakházban tárolják. A ház a tóba mélyen belógó móló tövében van, a parton.

Néha, bizonyos órákon bizonyos tanárok terepgyakorlat címen kiviszik a diákokat a tóra ezekkel a csónakokkal, hogy megfigyeljék a vízben élő lényeket.

[ Február 14. – reggeli órák - Damien ]

Lassú tempóban közeledem a csónakház felé, egy sötétkék mintás dobozt ölelgetve. A csomag színével kívántam jelezni, hogy még Valentin-napkor sem vagyok hajlandó bármilyen rózsaszín dologgal mutatkozni. A sebesség pedig - minek siessek? Hiszen, ha Damien meg is kapta az üzenetet, és úgy dönt, hogy eljön, akkor is van még tizenöt percem megérkezni... Fogalmam sincs, miért jöttem ki ilyen hamar. Vágytam a szabadra, a friss levegőre, kiszabadulni a poros kastélyból, azt hittem, ezen a csendes helyen nyugodt körülmények között tisztázhatom a gondolataimat? Mert ami az utóbbi hónapokban történt velem... Meggondolatlan döntések, ahol az eszem helyett a szívem irányított... Sajnos...

De megbántam, és eltökéltem, hogy mindent helyre fogok hozni... Tisztázom a helyzetet. Lehet, hogy a fiú lelkéből ki fogok tépni egy darabot, de mostantól önzőnek kell lennem... Önzőnek, hogy megóvjam Arent a családjának zűrös ügyeitől. Igen... Nehezen hoztam meg ezt a döntést, de már tudom, hogy akkor hibáztam, amikor először engedtem, hogy a fiú közelebb lépjen hozzám... Hideg hangon kell megmondanom neki, hogy vége, és otthagyni faképnél... Nehéz lesz... De így a helyes...

- Térj már vissza a jelenbe, Nyenne... -
Apró sóhajjal nekidőlök a csónakház falának. Hosszú pilláim lecsukódnak egy pillanatra, hogy mire kinyílnak, újra a hófödte táj látványa táruljon a szemem elé... És a kezemben szorongatott doboz, amiből egy fekete buksi néz vissza rám hatalmas csillogó szemeivel. Na meg a doboz tetejével a fején...

- Ne nézz rám ilyen kérlelő szemekkel!... Már csak tíz percig kell kibírnod... – Suttogom a csomagban lapuló állatnak. Ebbe az aranyos szempárba nézve gondolkodom el először a kiskutya jövőbeli sorsán. Vajon Damien boldog vigyorral fogja magához ölelni, vagy elfintorodik, és odaajándékozza az első embernek, akivel találkozik? Elfogadja-e, ha igen, gondját viseli majd?... Mind-mind olyan kérdések, amelyek gyötörnek és szorongatnak...

De egyáltalán miért is választottam kutyát? Hiszen annyira mugli állat. Talán pont ezért... A griffendélesek nagy része sárvérű vagy félvér. Ismerik a muglikat és azoknak a környezetét... Akkor ismerniük kell a mugli állatokat is, nem igaz? Én magam nem tudnék eltartani hasonló állatot, mert... mert nem. Mert én jobban ismeri a kerti törpét, mint a kutyát.
Ez van.

Reggel... felkelni... Ez a két dolog mindig egy valóságos próbatétel; ezúttal viszont talán még nehezebb, hiszen a mai egy gyűlölt, átkozott nap minden évben. A Szerelem Napja, szokták mondani... Hát a szerelem az egy furcsa találmány lehet, ugyanis az eddigi életem során elég erőteljesen elkerült.. Bár most... Amandával... talán jobb lesz. De ő egyenlőre még alszik s én is azt tenném, ha nem kaptam volna azt a fránya levelet a tegnapi napon. Meg ez az egész ajándékozási mizéria... Bah, mindegy. Pár óra és vége az egésznek... reméljük.
Ezen gondolatok kiséretében keltem ki az ágyból és álltam neki az öltözésnek. Csónakház... kültér... hideg... szóval a talár az marad ott, ahol van; nem mintha máskor másként lenne... Fekete farmer, pulóver, kabát, bakancs; minden megvan. A láda is előkerült s a mélye feltárult: itt sorakoztak az ajándékok, amiket a mai nap alkalmából voltam kénytelen beszerezni. Bár Nyenne nevét nem én húztam, sőt, tegnapig nem is tudtam hogy ő húzott, de már az elején eldönötttem, hogy meglepem a meglepőt valamivel... s mivel a tisztelt valaki személye homálbya burkolózott addig a pillanatig, igy nem igazán tudtam, hogy mi lesz a megfelelő ajándék. Az első gondolatom... mi más? lett volna?... egy üvef jó évjáratú manóbor volt, de azt mégse adhattam volna oda egy első- vagy másodéves kiskölyöknek, nemde? A másik varriáció pedig egy nagy doboz csoki a Mézesfalásból... Rövid habozás után úgy döntöttem, hogy mindkettőt leviszem: annyit sikerült megtudnom a lányról, hogy ötödéves, annyi idősen pedig már simán belefér a pia is... legalábbis bizonyos körökben. De ha az nem is felel meg neki, még mindig örülhet a csokinak... tiszta sor. A két tárgy rövid úton a négy ott álló doboz egyikébe került, ezt három pálcaintés követte: ezek nyomán a doboz először zölddé változott, utána halovány, zöld derengés jelent meg a belsejében, majd végül szépen összecsomagolta magát. Egy gyors szemlevételezés után elindultam vele lefelé, a találka helyszinére.

[A csónakháznál]


Az út rövid volt, hideg és eseménytelen. Csak a hó és a csönd... mondjuk ez utóbbi kifejezetten jól jött mostanában; rámfért a nyugalom. Elég volt a stresszelésből, aggódásból, idegeskedésből... Talán végre minden rendeződni látszik... kár, hogy nincs min lekopogni... na mondegy. Ha ismét ki fog siklani az életem, akkor azt semmilyen népi babona nem fogja megállitani: csak én oldhatom meg valahogy... bár ha a múltra apellálok, akkor nincs sok esélyem semmi konkrétra. Csoda, hogy még élek... arccal a vasútnak, ahogy Greg mondaná.
Lassan elértem a csónakházat s szinte azonnal meg is pillantottam Nyenne-t: a lány a faház oldalának dőlve ácsorog és szemmel láthatóan vár valaki... vár rám. Egy pillantás az órára elárulja, hogy öt perccel hamarabb értem ki, de szerintem nem fog különösebben problémázni rajta... hát na, kutya hideg van, az biztos... szóval habozás nélkül elindultam felé.
- Szia! - köszöntem neki kedvesen. Mardekáros volt... ami nem egy jó pont, plusz nem is voltam az az átszellemült tipus ilyen téren, de eldöntöttem, hogy legalább ezen a napon megpróbálok mindenkivel normális lenni, nem csak azokkal, akiket kedvelek és szeretek. Ismét felhangzott a fülemben Greg mondata: Arccal a vasútnak... Hát na. Úgy, ahogy mondta.

Halk sóhaj, egy ideges mozdulat, mellyel kis hegyes fülem mögé igazítom egy arcomba hulló ébenfekete hajtincsem... Várok. Körülöttem végtelen hómezők, a fák ágait lengető gyenge szellő susogó hangja, mögöttem valamerre pedig a tó vizének dallama... Lábfejemmel grimaszkodva egy szívecske körvonalait rajzolom a hóba... Majd elsöpröm. Szív... Mit is jelképez? Szeretet... szerelem...? Egyikből sem volt sok részem életemben. Előbbiből épp csak két éves koromig, amíg az anyám élt, utóbbiból nemrég pár kábult napra, órára... Valentin-nap. Ez... szörnyű...

A távolban feltűnik egy sötét alak. Senki más nem lehet, csak Damien... * Nyugi, Nyenne. Odaadod az ajándékot, egy viszlát, és szaladsz reggelire... Elég sivár a kastély... Biztos mindenki most ébredezik... Damien biztos morcos lesz, amiért ilyen korán reggel egy szinte teljesen ismeretlen mardis kiugrasztja az ágyból... Mindenesetre én a helyében, akár Valentin-nap van, akár karácsony, biztos megátkoznám az illetőt... Dehát, griffendéles, csak megkönyörül rajtam. * Idegesen dobolni kezdek ujjaimmal a most még erősebben szorongatott dobozon. Olyan lassan peregnek a másodpercek...

A fiú végre ideér, és látom, ahogy megakad a tekintete a taláromon virító mardekáros házjelzésen. Egyértelmű, hogy a két ház közötti éles ellentét egy átlagos napi társalgásra rányomná a bélyegét, de... ma Valentin-nap van. Damien pedig még a kora reggeli órák ellenére is kedvesen szólal meg, ami határtalan szimpátiát vált ki belőlem. Hm, hogy lehet valaki ennyire... elnéző? Türelmes?... Hát igen, ha valamikor, akkor most döbbentem rá, hogy ő maga nem csak a családja miatt van a mardekárban... Igaz, ha csak ennyi különbség lenne a házak között, akkor nem lenne krízishelyzetben a mágusvilág... És bizony ez is elgondolkodtató...

- Szia... – válaszolom halkan, megpróbálkozva egy kedves mosollyal. Kissé rekedtesnek tűnhet a hangom, amiért kora reggel van... Vagy másért? Felhúzott térdem lassan leengedem és elrugaszkodom a ház falától. A doboz tartalma izgatottan ficánkolni kezd, így még erősebben szorítom rá a tetejét. Fogalmam sincs, miért nem tudtam egy rakat csokit venni például...

 – Bocs, hogy ilyen korán reggel rángattalak ki a hidegbe... - Csak minél hamarabb túl akartam lenni az egészen, tehettem volna még hozzá. Vagy nem is tudom. Órák között nincs időm, szünetekben sem jó... csak így. Most viszont van egy bökkenő. Éhes vagyook... Ha egy elsős kis bakfis lennék, akkor nyafogva itthagyhatnám az egészet, és beszaladhatnék a kastélyba... És senki se lepődne meg. De tizenöt éves hölgyemény már nem tehet hasonlót. Szörnyű. Épp ezért egyik lábamról másikra helyezve súlyomat billegek, miközben keresem a szavakat.

- Szóval... azt akartam mondani.... öhh.... Boldog Valentin-napot!... – kezdeti bizonytalan szófoszlányaim után hirtelen túlságosan felbátorodik a hangom, de azért remélem nem sikerült olyan hangosra... *Ügyes, Nya, ügyes. Már rögtön az elején hülyének néz... Hm... jó kezdet.* Mindenképpen gyorsan akartam a közepébe vágni, hiszen egyikőnknek sem túl kellemes a hidegben ácsorogni idekint. Igaz, hogy még sok időnk van az első tanórák kezdetéig, de ez már lényegtelen... A hidegtől kipirosult vékony ujjaim között tartott ládikót remegő kézzel Damien felé nyújtom. Az ajándékhoz mellékelek persze egy bájos kis mosolyt is.

Egy halovány, picit rekedtnek tűnő hang felelt a köszönésre ugyanazzal a szóval s közben felém fordult. Tekintetem az arcára emeltem s vonásai oly sok mindent és oly keveset mondtak egyszerre… Merevnek tűntek, mint egy olyan emberé, aki nem akarja kimutatni az érzéseit, nem akarja, hogy a világ belé lásson… ugyanakkor furcsa, csendes szomorúság is tükröződött, főleg a szempárban, mintha az érzelmek csendesen lázadnának az őket elrejtő karantén ellen, mintha csak arra várnának, hogy kitörhessenek, hogy napvilágra kerülhessen minden fájdalom… De ez persze csak spekuláció és hogy, hogy nem: én soha nem voltam túl jó a dolgok előrevetitésében; tehát nem igazán vonhattam le messzemenő következtetéseket ebből. Ami biztos volt, hogy az arcán ülő kifejezés megérintett valahol odabenn, ahova csak kevés dolog jutott el eddig és az agyam rögtön azon kezdett el forogni, hogy miként tehetnék érte valamit, de… erre nem nagyon volt lehetőség, lévén egy bizonyos ellentét a Mardekér és a Griffendél között… tehát konkrétan… semmit.

- Semmi gond… - a mosoly, ami eltűnt az arcomról az elmúlt pillanatokban, amig Nyenne arcát fürkésztem, most visszaköltözött ajkaimra… bár talán egy picit erőltetettnek hathatott, hiszen az is volt a fenti gondolatok miatt. De muszáj volt mosolyognom, hisz alapból is olyan kis bizonytalannak, félénknek és elesettnek tűnt, nem akartam még jobban elvenni a kedvét az egésztől. Valentin nap… ilyenkor mindenki boldog, állitólag legalábbis; és én nem akartam, hogy miattam aggódjon és stresszeljen, hiszen nem volt rá oka, nem harapok… legalábbis ma biztosan nem. – Amúgy is felkeltem volna, aztán akkor meg már jobb a friss levegőn. – Nos igen… de ez a kis füllentés szerintem bőven belefért a dologba s talán egy picit sikerül feloldani vele a légkört; akkor pedig már megérte.

- Én… köszönöm. – mondtam és talán… elpirultam?! Neeeem… kizárt dolog, képtelenség, lehetetlen… de mégis: két apró vörös foltocska jelent meg az orcáimon. Most miért kell ennyire látszania, hogy ez az első alkalom, hogy kapok valamit Valentin napon? Miért?! Bah… ilyen az én formám. Két kézzel nyúltam ki, hogy átvegyem a csomagot; el sem tudtam képzelni, mi lehet benne, ezért a súlyát sem tudtam megtippelni: jobb a biztonság… Ujjbegyeim végigsimitottak a lány hideg, remegő kezén, ahogy átvettem tőle a dobozkát. Egy pillanatnyi mérlegelés után lehajoltam és letettem a csomagot a földre, a lábaim elé. – Én is tartogatok neked valamit… - mondtam szinte mentegetőzve, majd benyúltam a zsebembe és előhúztam belőle a résnél jóval nagyobb kis, zöld dobozkát. Hát igen… valamire még a varázslat is jó. – Boldog Valentin-napot neked is! – mondtam, miközben felé nyújtottam, s ha elfogadta, akkor két gyors puszival is megtoldottam mert hát… mert az apám azt mondta, hogy ajándékozáskor igy illik. Ezek után visszafordultam a csomaghoz, hogy kibontsam és belekukkantsak, de…
… a csomag addigra már kibontotta magát.

Letekintve először a doboztetőn akadt meg a szemem, amit felkapott a szél s egyenesen az arcom felé röpitette a szél, ám ezt szerencsésen sikerült elkapni. A meglepetés már itt is megvolt… de a java igazából még csak most következett, jobban mondva a következő, a csomagra vetett pillantás után. Igazából… valószinűleg sikerült produkálnom eddigi életem legbambább, legmeglepettebb és legdöbbentebb arckifejezését… és az utóbbi idők folyamán talán először fordult elő, hogy nem tudtam kontrollálni az arcizmaimat és a vonásaimra kiültek a valódi érzéseim; igy a teljes döbbenet kifejezésével bámultam le arra az apró, fekete buksira, ami érdeklődve nézett ki a dobozból.
Egy kutya.

Hirtelen emlékek rohantak meg, mégpedig olyanok, amik eddig soha: amik már szinte kitörlődtek a fejemből, de legalábbis nagyon el voltak rejtve… még akkoriból, amikor nem voltam varázsló, de még lezülleni sem kezdtem el: abból az időszakból, amikor még úgy éltem, mint minden más ötéves gyermek. Egy emlék… vagyis inkább emlékcsokor… Egyszer egy kiskutyával állitottam be, amikor hazafelé jöttem a játszótérről: egy aranyos, barna szőrű, játékos csöppséggel, akit első látásra megszerettem annak idején. Otthon büszkén mutattam új szerzeményemet apámnak és mondtam neki, hogy meg akarom tartani… ő pedig nem engedte, bármit csináltam. Napokig a szobámban rejtegettem a kutyust s minden nap minden percében ostromoltam vele apámat, hogy hagy maradjon, de hajthatatlan volt… Plakátokat ragasztott ki, miszerint árva kutyus várta szerető gazdáját… és pár nap múlva be is állitottak érte és elvitték… bármit csináltam, nem tudtam hatni apára, nem tudtam megakadályozni… és azóta, még ha csak tudatalatt és be nem vallottan is, de vágytam egy kutyára. Talán azért nem hoztam magammal állatot a kastélyba, talán ez volt az, amiért azóta sem volt egy kedvencem se…
És most itt volt előttem.

- Én… - kerestem a szavakat, de ezúttal képtelen voltam rálelni a megfelelő kifejezésre. Az, hogy ’’köszönöm’’… nem tudta volna kifejezni az érzéseimet. Legszivesebben addig ölelgettem volna a lányt, amig birom szusszal, de azért annyi önuralmam még maradt, hogy ezt ne tegyem meg… hiszen nem biztos, hogy egészben megúsztam volna, bár nem néztem ki belőle, hogy leátkozza a fejemet egy egyszerű érzelemkifejezésért. Nem ölelhettem át Nyenne-t, de a kutyust viszont igen: lehajoltam, kikaptam a dobozból és boldogan szoritottam magamhoz az apró állatot, aki legalább olyan boldognak tűnt és egy képennyalással mutatta ki eme érzését.
- Mindig vágytam egy kutyára… - találtam meg végre a hangomat Nyenne szemébe nézve. – Köszönöm. - ezúttal egy meleg, őszinte mosoly villant a lány felé, mintegy nyomatékositva a hálát, amit éreztem.

Amíg lesütött szemmel belekezdtem mondandóm elejébe, magamon éreztem a fiú átható tekintetét. Nem kellett aggódnom, hogy belelát gondolataimba, az én kis jégpáncélom mögött rejtőző érzésekbe, hiszen nem lehet legilimentor hatodévesen... Egyedül attól kellett tartanom, hogy minden meglátszik vonásaimon... Alig láthatóan megráztam a fejem, hogy pár tincs az arcomba hulljon. Az, hogy fekete fürtjeim függönyén keresztül nézek rá... azt az illúziót kelti bennem, hogy védve vagyok az átható pillantásoktól. Így van merszem először felszegni a fejem, először nézni Damien lélektükreibe... és először elpirulni. Kis piros rózsák jelennek meg a porcelánfehér bőrömön... Újra a cipőm orrára kapom a tekintetem. Ilyen nincs, most miért pirultam el?!... Mindenesetre sokat segítene rajtam, ha Damien egyszer nézne mondjuk a kastély felé. Kapkodva keresve egy megoldást, hogy miért ne pillantsak újra a szemeibe, végigjáratom tekintetem a lágy szélben nem messze ringatózó tó sötét felszínén... Aztán eszembe jut, hogy lehet, hogy csak a szél csípte pirosra az arcom, és azt éreztem... Igen! Csak azért sem fogok elpirulni...

Amióta szeptemberben elkezdtem járni a Roxfortba, gyökerestül megváltozoztt az életem... Rengeteg ismeretlen emberrel kerültem már olyan ismeretlen helyzetbe, amit azelőtt nem volt alkalmam megismerni. Itt van például ez az ajándékozás... Amíg szinte elszigetelve éltem a rokonaimnál, nem volt hasonló. Mégis kitől kaptam volna ajándékot, a gonosz nagyanyámtól, Marlene-től? És kinek adtam volna, a komornyiknak?... Amíg az évfolyamtársaim már ötötdszörre ünneplik iskolában a Valentin-napot, én először. És csupa olyan helyzetbe kerülök, amiknél nem tudom, hogy kéne viselkedni. Kitűnő példa ez a mostani...

Semmi gond... Hát igen, azért a szívem legmélyén valami hasonlóra számítottam. Egy Damienhez hasonló kedves fiútól... Ezután pedig jött az improvizálás, hirtelen kitalált indokok, amik segítettek a gyomromban lakó görcsöt feloldani... Tudtam, hogy ezt csak toleranciából és kedvességből mondta, de alig lehetett érezni az erőltetettséget benne. És mégiscsak hálás voltam neki ezért az apró figyelmességért, amivel elősegtette, hogy az első Valentin-napi ajándékozásom ne épp a ‚legkényelmetlenebb helyzet‘ címszó alatt vésődjön bele az emlékezetembe...

- Hát... igazán nincs mit... – válaszoltam, és nagyon gonosz voltam, mert... most én fürkésztem az ő arcát. Amikor megláttam azt, hogy elpirul, és hasonló zavarban van, mint én, amikor átadtam a dobozkát, egy pillanatra kibukkant belőlem a tőzsgyökeres mardiekáros énem... Egy pillanatra kárörvendő szikrák jelennek meg a szemeimben. Ez talán nem is belőlem, a lelkemből jött, hanem a véremből, és a neveltetésből, amely még kisebb koromban rámnyomta a bélyegét... De a családját nem tudja sem megválogatni, sem letagadni az ember... Nos, szerencsém volt, hogy Damien pont ekkor tette le az ajándékot a földre, így mire felállt, már egy kedves félmosoly fogadta. Ez mutatta, hogy az utóbi évben milyen gyorsan megtanultam felülkerekedni azon az énemen, amely nem tud beférkőzni a jégpáncél alá, hogy azt is megrontsa... Igen, nem csak Rookwood vagyok. Bennem csörgedezik édesanyám vére is, és... az sokkal erősebb.

- Ezt... nekem? – kérdezek vissza meglepetten, amikor Damien kis zsebéből egy annál amúgy jóval nagyobb dobozka kerül elő. Persze, csak költői kérdésnek szántam, hiszen... annyira értetlen mégsem lehetnék. -  Oooh... erre nem számítottam. Köszönöm... – mosolyodtam el őszintén, miközben átvettem a fiútól a csomagot. Pironkodva fogadom a két gyors puszit, és igyekszem viszonozni. Ekkor jut eszembe, hogy valami hasonlót én is megejthettem volna, amikor átadtam az ajándékot, és bár már így is erősen elpirultam, most aztán fülig elvörösödöm. Ilyen nincs, hogy lehet ilyen szita az agyam?...

A fiú ekkor végre a lába előtt heverő dobozkához fordul, amiről már azóta le is repült a teteje, s csak sodorta a szél... Azt hiszem, ekkor már sikerült visszatérnem a földre lelkileg, úgyhogy eluralkodott rajtam a bizonytalanság. Kérdések zápora lepte el gondolataimat, amelyek valószínűleg a következő pár másodpercben mind-mind válaszra fognak találni... Alsó ajkamba harapva vártam a fejleményeket. Damien első arckifejezéséből a tökéletes döbbenet és meglepetés egyvelegét tudtam leszűrni. Hát, ez nem volt túl reményteljes pillanat. Aztán egy másodpercig úgy láttam, mintha a fiú gondolataiba merülne, aztán végre megszólalt. Az első szava után még mindig nem tudtam, hogy mi fog következni, és elég idegesen kezdtem el tördelni a kezeim. * Jaaj, rúgj már bele vagy valami...*

És ekkor azt hiszem hasonló arckifejezésnek sikerült kiverekednie magát az arcomra, amihez hasonlót akkor láttam Damiennél, amikor a fiú először látta meg a csomag tartalmát. Persze azóta már eltelt pár másodperc, és míg az ő ajkaira boldog vigyor kúszott, én nem tudtam mást produkálni, mint döbbent, meglepett pislogást... Most minden lehetőségre felkészültem, csak épp ez ment el mellettem... A fiú boldogan ölelte magához a kis kutyust... Mindig vágytam egy kutyára... Köszönöm....

Határtalan boldogság töltött el. Nem csak azért, mert örült az ajándéknak, amit kigondoltam, hanem... mert olyan jó volt látni, ahogy Damien magához szorongatja a kis állatot... Vidáman elvigyorodtam és közelebb léptem. Legszívesebben mind a kettejüket megölelgettem volna, amiért ilyen aranyosak együtt, de persze hamar ellent mondtam a képzeletem hasonló szüleményeinek. Megsimogattam hát a fiú karjaiban ficánkoló kutyus feje búbját.
- Biztos vagyok benne, hogy kitűnő páros lesztek.

Mintha el akarna rejtőzni… de mi elől? Ennyire rémisztő lennék? Talán. Talán alapja is van… de most valahogy mégis a szivembe markolt a dolog, hiszen nem ismerhet… legalábbis nem tudok róla, hogy ismerne… és mégis tart tőlem, mégis mintha meg lenne ijedve. Hát soha nem törik meg ez az átok? Soha nem fog elmúlni a korábbi esztelenségem által kevert por, soha nem fog elmúlni a konstans utálat, ami teljesen körülölel és mindenhonnan felém záporozik? Hát… talán nem. Soha nem volt még olyan dolog az életemben, amire azt tudtam volna mondani, hogy örök vagy örökké fog tartani… de nagyon úgy nézett ki, hogy ez a mindent átölelő utálat pontosan ebbe a kategóriába fog esni.
Meglepődött az ajándék és zavarba hozta a puszi, eme egyszerű gesztus… és mintha végig egy picit meglepett és zavart lenne, az egész társalgás alatt. Mintha nem erre számitott volna… és ez is a feljebbi feltevést siet alátámasztani, miszerint tud, de legalábbis gyanit rólam valamit, ami miatt… tart tőlem? Ami miatt nem tud feloldódni teljesen… vagy az ő múltjában lenne valami, ami miatt ez történik? Kérdések halmaza… kérdések, amire nem tudtam a választ… de ezt most nem fogom annyiban hagyni, csak jöjjön el az alkalom… ezt most tudnom kell. Nem magam miatt… de. De, ez megint önzés. Tudnom kell… tudnom kell, hogy mik terjengnek rólam, ami miatt mindenki igy reagál rám…és fel fogom tenni a kérdést… remélem. Remélem, hogy lesz elég erőm hozzá.

Mivel a figyelmemet nagyobbik részét a kutyus kötötte le, igy csak a szemem sarkából láttam, ahogy – talán önkéntelenül – tördelni kezdi a kezét. Talán ideges lenne…? Vajon miért? Újabb kérdések, de a kép beékelte magát a gondolataim közé… hiszen ez egy újabb jele volt, de legalábbis lehetett annak, hogy valami oknál fogva feszélyezni ez a találkozás, valami miatt ideges és aggódik. Még mindig bennem voltak a kétségek. Miattam lenne? A személyem az, ami kiváltja belőle ezeket az érzéseket? Ennyire… ennyire taszitom az embereket még ennyi idővel a megváltozásom után is? Ráadásul… ő mintha csak idén jött volna a suliba, bár erre nem mernék megesküdni… de ha igy van, akkor még nem is ismert akkor, amikor lett volna oka tartani tőlem…! Akkor mi az oka?! A kételyek egyre erősebben gyötörtek. Felsejlett előttem Yv elkinzott arca is…
Nem. Neki most nincs helye itt.

Nyenne néhány pillanatra eltűnt a szemem elől, amikor lehajoltam, hogy felvegyem az apró állatot s mikor felegyenesedtem, akkor meglepve, de ötömmel láttam, hogy ajkai boldog mosolyra húzódnak… bár valamiért volt egy olyan érzésem, hogy mindez felszines és egyszerű parasztvakitás. Közelebb lépett s mintha egy picit habozott volna, de végül megsimogatta a kutya buksiját és mondott is pár szót, ami nem nagyon jutott el a tudatomig: szemeimmel a pillantását kerestem és talán első izben sikerült elkapnom és a mélyére látnom. A gyanúm beigazolódott, legalábbis úgy látszott… a szemében valami mély, elemi szomorúságot láttam vagy véltem megcsillanni; valamit, ami túlmutat ezen a helyzeten, túl időn és téren… túl egy egész életen. Tudtam… tudtam, hogy nem szabadna; az agyam tisztában volt vele s ezt igen harsányan a tudtomra is adta, de nálam az agy és a sziv harcát legritkább esetben nyerte meg az előbbi: ezúttal is a sziv hangja és kivánsága kerekedett felül. Előreléptem egy picit, közvetlenül a lány elé és se szó se beszéd átöleltem a jobbommal és magamhoz húztam, majd egy gyengéd csókot leheltem a feje búbjára.
- Én… - Fel akartam tenni azt a bizonyos kérdést… de nem volt hozzá elég erőm. Féltem… féltem attól, hogy azt mondja, amire számitok… - … nagyon köszönöm. Tényleg. – az ölelés szempontjából teljesen rábiztam a döntést: fogalmam sem volt róla, hogy milyen hatást fog kiváltani belőle… szóval teljesen idomultam az igényeihez: ha ki akart bontakozni belőle, akkor azonnal engedtem, de ha inkább belesimult az ölelésbe, akkor én is szorosabbra vontam a karom a válla körül és magamhoz szoritottam, amig csak akarta.

Mint mindig, most is lappangott bennem az az általános feszültség, ami mindenhová elkísér. Emlékek, érzések hada, amelyek akkor is ott rejtőznek a gondolataim mélyén, amikor reggel az első pirítósomat veszem kézbe, amikor a tanár kikérdez valamiből, vagy amikor éjszaka álmatlanul forgolódom az ágyban. De itt van ez a Valentin-nap... ami még nyomasztóbb számomra. Viszont nem akarom, hogy ez meglátsszon rajtam, mert azzal elronthatom Damien hangulatát is... Nem, ezen az egy napon nem... Pedig, ha kicsit felszabadulnék, talán tudnék szívből is mosolyogni... De most valahogy nem megy...

Felpillantok a fiúra, és meglepetten veszem észre, hogy nem új házikedvencét nézi... hanem engem. Ki tudja, mióta. Van egy olyan érzésem, hogy kereste a tekintetem... És most a lélektükreibe mélyedtem... Csak egy pillanat erejéig... És ebben az egyetlen pillanatban ösztönösen hagytam, hogy íziszem az igazságot sugározzák... A mélyben rejtőző érzéseket. Búsan csillantak meg, abban az egy másodpercben... Aztán elfordultam... Illetve el akartam. Ugyanis egy biztos kéz ragadott meg és húzott magához. Meglepődtem kissé, de miután az első döbbenetem elmúlt, körülfontam karjaimat a nyakán, és engedtem, hogy magához szorítson a baráti ölelésben, épp egy szemrebbenésnyi időre. Aztán gyengéden kibontakoztam a karjaiból, majd újra megvakargattam a fiú karjaiban pihenő kutyus füle tövét. Azt hiszem, ebben a percben voltam egész idő alatt a legfelszabadultabb, de még mindig nem teljesen. Viszont ahogy a fiúra néztem, úgy láttam, mintha... meg akarna szólalni, de valami visszatartaná.

- Damien... akarsz valamit mondani? – kérdeztem rá biztos-ami-biztos alapon, de kissé bizonytalanul csengett a hangom. Úgy tűnt, mintha gyötörné valami, vagy nem is tudom... A saját gondjaimat végre teljes mértékben sikerült háttérbe szorítanom, és jobban érdekelt, vajon őt mi nyomasztja. Csak nem látszik meg rajtam a tapasztalatlanságom? Vagy... talán furcsán viselkedem? Rengeteg kérdés tódult a gondolataim közé, és egyre jobban rettegtem a választól.

Az ölelés csak egy pillanatnyi volt, de nem is számitottam többre... sőt, igazából már ez is meglepett, hiszen én mégiscsak piros jelvény hordtam, legalábbis nagy ritkán, amikor rajtam volt, ő pedig a jellegzetes zöld-ezüst darabot... és ez a kettő nemhogy nem vonzotta, de sokkal inkább taszitotta a másikat, mint a mágnes két azonos töltésű pólusa... Csak egy pillanatra fonódtunk össze, de szemmel láthatóan jól esett neki s a szomnorúság szikrája is eltűnt, de legalábbis elbújt a szemében s... vidámabbnak tűnt, mint előtte valaha... vagy inkább, mint előtte összesen. Ez... örömmel töltött el s bármily meglepő, ez az öröm sokkal nagyobb volt, mint az ajándékozásé... igazából ennél nagyobbat csak egyetlen ember tudott volna okozni nekem, de ő jelenleg fent durmol a kastélyban és még arról sem tud, hogy visszatértem a suliba... és fogalmam sincs, hogy miként fog rám reagálni egy hónap távollét után...

A töprengésemből Nyenne szavai ráztak ki s kérdése váratlanul ért. Tényleg ennyire kijöttem volna a gyakorlatból, már ami a pókerarcot illeti...? Vagy egyszerűen csak túl sok porblémám van most ahhoz, hogy el tudjam rejteni őket? Lehet egyik, lehet másik, de lehet, hogy mindkettő... A problémák és a pókerarc szükségessége is megszűnik estére... vagy igy, vagy úgy. Reménykedtem a pozitiv hangvételben... reméltem, hogy nem fog megalázni, megutálni és a szememre hányni, hogy hogyan volt képem lelépni ennyi időre egy mocskos szó nélkül... de tudtam, hogy ez a remény nagyon-nagyon hiú és szinte nem is létezik... mégis bennem élt és nem tudtam, nem akartam szabadulni tőle... ez a remény tartott életben.

Újra a lány szemeire emeltem a tekintetem s örömmel láttam, hogy az árnyék eltűnt belőle... viszont ha őszintén válaszolok a kérdésére, akkor akarva-akaratlan visszacsalogatom őket... viszont hazudni bűn, ahogy a mi derék Umbridge barátnénk is megmondta volt annak idején... élete során talán nem is mondott ennél nagyobb igazságot. Bár... szerintem egyáltalán nem mondott igazságot ezen kivül.
- Szeretnék kérdezni... - mondtam végül habozva, pár pillanatnyi töprengés után - .. de nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz... - a lehető legrosszabb kezdést választottam, mint mindig, hogyha tartottam az elkövetkezendő eseményektől. Habozni, szabadkozni, kertelni... alapesetben nem az én stilusom, de ez semmilyen tekintetben nem volt alapeset. - Mi bánt? Láttam a szemedben, hogy valami nyomaszt és arra gondoltam, hogy... - Na vajon mire? Ez egy jó kérdés... mire gondoltam? Hogy segithetnék? Valószinűleg kizárt, hacsak nem valami orrot kell erőteljesen eldeformálni vagy esetleg kikésziteni valakit vagy tudomisén... - .. hogy ha esetleg szeretnéd kibeszélni magadból, vagy ha tudnék valamiben segiteni... akkor szivesen megteszem. - fejeztem be sután a mondatot. Na igen, Pulse, ez a te formád...
Hát... reméljük azért megátkozni nem fog.

Damien válaszára, illetve kérdésére, kissé meginogtam a saját lábaimon. Ez... váratlanul ért. Sok kérdésemre adott választ, és még többet vetett fel. Miből gondolja, hogy valami bánt? Hát igen, azok az égszínkék íziszeim... Nem először árulnak el. Vajon mit látott benne? Szomorúságot, reménytelenséget, haragot? Bármit is... most újra előkerülnek...
Mit kéne válaszolnom? „Dehogy, nincs semmi baj!“ ? Nem... nem akarom hasonló hazugságokkal kábítani... Úgyis látja, hogy van...
Na jó, gondoljuk át újra. Itt áll velem szemben egy épp most megismert griffendéles, és azt kérdezi, mi bajom van. Ösztöneim azt sugallják, hogy dörgöljek az orra alá valami keményet, és hagyjam faképnél... De az nem lenne fair húzás. Hiszen kedves volt velem...

Újra leperegtek a szemem előtt életem emlékezetes pillanatai... Tömérdek negatív élmény.... A sejtelmes éjszaka, sötét folt az életemben... Amikor meghal az anyám... Apám eltaszA sejtelmes éjszaka, sötét folt az életemben... Amikor meghal az anyám... Amikor apám eltaszít magától és nem törődik velem... Amikor kiskoromban nem volt apa, kinek az ölébe kucorodjak villámlós éjszakákon... Tudtam, hogy sosem fog szeretni, de a remény nem pusztult ki belőlem... Tízéves koromig talán... A gyermeki ábrándoktól sikerült megszabadulnom... És sikerült tiszta szívből megutálnom... Eszembe jutnak a rokonaim, a vérszívó bestiák, akiktől elmenekültem...
Mit is kéne felelnem arra a kérdésre, hogy mi a baj?
Pár hajtincs az arcomba hull, ahogy talulmányozni kezdem a cipőm orrát...

- Én... nem szeretnék most erről beszélni. – válaszolom halkan. – Nagyon régi dolog... és nem tudnál segíteni... ez egészen biztos. -  Hát igen, ennyit tudtam magamból kihozni... Azt viszont eltökéltem, hogy semmiképpen sem fogok most itt mesedélutánt tartani. Damien biztos valami apró sérelemre vagy gondra gondolt... Csakhogy az én bajom nem itt kezdődik... Sokkal jobban belenyúlik a múltba... És átöleli az egész életem. Azt pedig még senkinek nem mondtam el, honnan jöttem... Még annak sem, aki sokkal közelebb került hozzám. És eltökéltem, hogy nem is fogom.

Halk sóhajjal lassan visszafordulok a fiú felé, mosolyt erőltetve az arcomra. Még mindig nem akartam elrontani a fiú reggelét azzal, hogy búskomorrá varázsolom a hangulatot... Kutakodtam az agyamban valami vidám téma után, de minden feleslegessé vált, amikor megláttam a nem messze heverő méregzöld színű dobozkát a hóban. Az ajándék, amit én kaptam! Lehajolok a csomagért, és visszalépkedek Damienhez. Nem tagadhatom... Szeretek ajándékot kapni. Mielőtt kibontanám, küldök a fiú felé egy pajkos mosolyt... Hiszen minden ember örül ilyenkor, nem igaz? A zöld szalag gyoran lekerül a csomagról, és egy másodperccel később már a kezemben lóbálom a doboz tetejét. 

- Én... köszönöm.... – hálálkodom boldogan, ahogy áttanulmányozom az ajándékaim. Édesség és egy üveg... bor. Nem hiszem, hogy az utóbbit el fogom fogyasztani, de a csokihegy jó gazdára lelt.

Látszott rajta, hogy ez a dolog nem éppen olyasmi, amit az ember minden jöttmenttel megoszt... és még a szavak elhangzása előtt tudtam, hogy én ebbe a kategóriába tartozok, tehát semit nem fogok hallani tőle. Igazából... talán nem is bántam. Mindenkinek vannak problémái... viszont bennem meg van egy olyan kényszer, hogy mindenkiét magamra akarom venni. Na most... jelenleg nekem is megvannak a saját ügyes-bajos dolgaim, méghozzá elég nagy horderővel rendelkező valamik és ha akarnám se tudnám most felvállalni még az övéit is... másrészt ha tudnék róla, akkor ez mindenképpen megtörténne és abba valószinűleg beleorkkannék lelkileg és idegilek.
Konklúzió: jobb ez igy talán.

- Persze, oké, ha igy gondolod... Viszont ha esetleg mégis tudnék, keress meg bátran. - feleltem neki biztatónak szánt hangon... de ez sajnos nem sikerült teljesen őszintére, mivel az előbbi gondolatmenet nyomán a pillanatnyi boldogságom fölé törtek a saját gondjaim s valahogy nem tudtam derűs jövöképet kialakitani magamban. Újra felsejlett előttem Amanda arca s újra felszinre tört bennem az önnön hülyeségem miatt érzett fájdalom, újra felötlött bennem a szó, a lehetőség: elveszithetem.... s ezzel egyidejűleg tört rám hullámokban a félelem... Amanda volt számomra a világ, ő volt a minden. Ha elveszitem... akkor kész, ennyi. Damien Pulse élete már történelem lesz, méghozzá drámai és tragikus véget fog érni, az is biztos. Ha... ha már nem szeret, akkor életem legfőbb támaszát veszitem el, azt a valakit, aki miatt megérte túlélnem az elmúlt hónap megpróbáltatásait, aki miatt megérte leküzdenem a fejemben és a szivemben élő démonokat... ha nem bocsájt meg és elhagy, akkor az olyan lesz, mintha a levegőt vennék el előlem... és nem vagyok túl optimista. Egyetlen este... egy gyönyörű, csodálatos este... ennyit töltöttünk együtt, utána jött a szünet és a problémák, az eltűnésem, az a nyomorult levél...
Félek. Nagyon.

A gondolataimmal egyidejűleg a tekintetem is elkalandozhatott: mire újra a jelenbe értem, Nyenne már néhány lépéssel arrébb állt és a tőlem kapott csomagot bontogatta. Hirtelen rámtört valami... talán egy parányi idegesség? Igen... ez mindig jellemzett engem, a megfelelni akarás. Remélem, hogy... hát azt nem, hogy tetszeni fog neki, mert egy üveg boron meg egy adag édességen nem nagyon van olyan dolog, ami tetszhet egy embernek, de hasznosnak fogja találni és izleni fog neki... Elég puritán ajándék, de úgy, hogy semmit nem tudsz az illetőről, akinek adni szándékozom... és túl kreativ sem vagyok, ami azt illeti, szóval a szellemi szintem erre futotta. Picit aggódva néztem, ahogy leemelte a dobozka tetejét... de az arca mindent elárult s meghozta a nyugalmamat, hiszen nem kedvtelelnitette el a dolog.

- Én tartozom köszönettel... - mosolyodtam el s újra megsimogattam a kiskutya buksiját. - Mit szólnál hozzá, ha elindulnánk a kastély felé? Kezd kikezdeni ez a hőmérséklet...

[Fin]

Örültem, hogy nem kérdezett többet, és nagyon hálás voltam érte. Igaz, a válasza nem sikerült valami őszintére... De legalább megpróbált megnyugtatni. Megpróbált... Már napok óta nem jutott eszembe a múltam, és az, hogy vajon mi lesz velem, ha kikerülök innen... Talán spontán módon kellene vennem a dolgot, de tudom, hogy hiába próbálom abba a hitbe ringatni magam, hogy messze még az a nap, amikor már nem fogok tudni a biztonságot nyújtó falak közé visszatérni... Mert egyszer mindenki hetedéves lesz, mégha nem is akar nagyon az lenni... Mert ha befejeződik az utolsó tanév... Fogalmam sincs, mi lesz velem, mihez kezdek majd. És az időt nem lehet megállítani... Örülök, hogy legalább a nyár megoldására vannak halvány terveim... Mert hogy „haza” nem mehetek, az száz. Egyenlő lenne a biztos halállal, kábé. Aztán, a régi birtokra sem tehetem be a lábam. Hogy arra várjak, mikor toppan haza az én drága apám? Amúgy is romokban heverhet a ház... A kert régen oly ápolt gyepe biztos tele van nőve gazzal... Hát, a gondolatban levetített kisfilm, amelyben elképzelem a birtok állapotát... Nos, nem túl szívderítő. Már csak a kényelem miatt is jobb lesz valahol a Foltozott Üstben...

Mélázásomból kizökkentett Damien megjegyzése, miszerint jobb lenne lassan elindulni a kastély felé. A meleg köpenyemet tartó díszes, drága csatot futólag megigazítom, majd vállam mögé dobom fekete fürtjeimet. Teljesen igaz, a kastély ébredezni látszik, az udvaron már szállingózik pár ember az üvegházak felé tartva... Ráadásul mi még nem is reggeliztünk, és a nap legfontosabb étkezését már csak korgó gyomrom sem engedné kihagyni. Bele kéne lapoznom a könyveimbe is az első óra előtt...

Némán bólintok az ötletre. Egy futó mosollyal lendületesen elindulok a kastély irányába, de pár méter után visszafordulok.
- Én... még elugrok a könyvtárba. Ha nem találkoznánk... vigyázz rá. – mutatok a kutyusra. Még magamat is megleptem azzal a meggyőző hangnemmel, amivel az előző átlátszó hazugságot kiejtettem ajkaimon. Méghogy a könyvtárba... egy ócska ürügy arra, hogy ne kelljen még egyszer a fiú szemébe néznem, hogy ne kelljen még egyszer hozzá szólnom... Úgy érzem, nem bírnám ki, bár fogalmam sincs, miért. Szapora léptekkel indulok hát el a kastély felé...


Fin

[[Kora délutáni órák - Davis Perry]]

[Kora délutáni órák - Davis Perry]

~Pergamen, igen, vízálló? penna, kipipálva, valamint? vajon hová tettem a vízálló tintát?~
*Kecses fintorra húzódnak a sápadt ajkak, ahogy körbe fordul tengelye körül, keresve az elkószált üvegcsét. ~Meg is van?~
Vékony ujjai közé zárja, magához öleli a zöld-bársony mappáját, amiben a pergamenek pihennek, jegyzetei, vázlatai s nekiindul.
A cél természetesen ezúttal is a Birtok, ki a hideget lehelő falak közül, ahol szinte megfagyni látszik az élet. Nem érzi magát biztonságban az ősi épületben, hiába a boldog gyermekzsivaj, még azt is idegennek érzi visszacsengeni a magas falakról. S bár az idő kissé hűvösebb, mint az utóbbi napokban, ez nem igazán zavarja. Iskolai uniformisától elüt a fehér, finom szálú mellény, melyre lecserélte a fekete, ezüsttel futtatott háza-bélit. Igen, igenis büszkén hordja Mardekár Malazár jelét, a fensőbbségesen tekergőző kígyó képével? Természetesen. Csak nem ilyenkor?
Meg egyébként is. Ha mást nem sokat, azt tudja, hogy Davis nem kedveli a fehér színt, ki tudja, tán tüntetőleg hord szívesebben feketét, vagy tán valami nyomósabb oka van rá, mindenesetre ha mással nem is, ezzel ?megtiszteli? a fiút. Mert igen, őt fogja várni. Már, ha emlékszik még arra, hogy megígérte, kísérete lesz. Botor dolog?
Ráérős léptekkel veszi az irányt a Fekete Tó felé. Minden Roxfortosnak ismerős lehet, hiszen, ha minden igaz, mindannyian ezen az úton kerültek a Roxforti birtokra, még elsőévesen. Ő azóta is gyakran visszajár, noha nem sokan tudják, merre keressék, vagy nem is érdekli őket igazán a hely. Pedig ? bár ezt nem verné nagy dobra -, sokkalta több látnivalóra lelhet itt az ember, persze, csak ha tudja, merre keresse?
A kis domboldalon túl, ahol az a pár méltóságteljes tölgy áll? igen, már kibukkan a csónakház teteje, s a parkban semmittevők játékos moraja is elül. Lustán feltekint az égre, mielőtt elindulna lefelé az ösvényen. ~Borult az idő? talán esni is fog?~
Finom vállrántással nyugtázza a dolgot, számtalan módon kikerülhetik az esetleges zuhét?
A csónakház bejáratánál megáll, zavartalanul előveszi pálcáját s egy egyszerű Alohomora-t mormolva rákoppant a lakatra. ~Ostoba mugli dolog? minek erre lakat, mikor a legegyszerűbb bűbáj is nyitja? Egyébként is? hogy lehetnek ennyire elővigyázatlanok, hogy akár egy alsóbb éves is könnyedén belóghasson?~
Néhány szó, mint a ?belóghasson? és ?mugli?, hamar tovaszáll gondolataiból, s csak egy könnyeden-mérgező félmosollyal adózik a nyíló ajtónak.
A csónakház üres, inkább csak egy fedél csak maguk a csónakok felett. Az egyik fala mentén fut a móló, mely elérve a csónakház végét egyesül a parton futó résszel, tovább, be a tóba.  Egészen a ház végéig, az utolsó csónakig megy, legközelebb a móló vízparti részéhez. Igen, ezt a legkönnyebb és legészrevétlenebb elkötni.
Lehajol, a zöld-bársony borítású mappát óvatos szelídséggel helyezi a csónak egyik padjára, majd a mólóhoz rögzített kötéllel kezd bíbelődni.
És Davis? Nos, kell valaki, aki majd evez, hiszen az ő gyenge fizikuma ezt nem engedheti. Persze könnyebb lenne azt a bűbájt használni, mint amit az iskolába érkező diákoknál alkalmaznak, de már próbálta párszor, és valószínűleg valami olyan gátló-varázzsal van védve a csónakok összese, hogy ezt nem lehet véghez vinni. Minő kár? csak nem neki. *

[{ Angelle Aureole }]

{ Angelle Aureole }

[ Nagyterem ]

A délelőtti órák végét jelző gongszót követően a fiú, ahogyan azt már évek óta tette, természetesen most is megindult…először a hálóba, hogy ott átcserélhesse iskolai viseletét az újabban „hagyományosnak” tekinthető éjfeketére…onnan pedig folytathassa útját a Nagyterem irányába, hogy megejtse bőséges ebédjét. Hűvös tekintettel, úrias léptekkel sétált el a diáktársak mellett, akik jobbára látván a közeledtét húzódtak ki a folyosó két szélére. Persze csak a gyengébb lelkületűek, akik régóta koptatták már az iskola padjait, tudták…a fiú csak akkor jelent számukra veszélyforrást, ha arra okot szolgáltatnak. Igazuk volt, Davis szeretett magában lenni, és valóban csak akkor lépett fel keményen, ha arra a szükség rávitte. Amíg nem szólították, nem illették sérelemmel, jobbára elhaladt bárki mellett. Az, természetesen más kérdés lett volna, ha összezárják valakivel egy kis helységbe…ott akaratlan szükségeltetik a szóváltás, amelyből bármi kisülhet a jövőre való tekintettel.

Léptei közben merengett el egy apró, halovány emlékfoszlányon, amely napokkal nyúlt vissza a jelenből…eszébe jutott, elígért programja volt mára, nem tehette meg, hogy nem érkezik időben…hiszen, kötötte a szava, amely mindennél többet jelentett számára. Soha, semmilyen körülmények között nem volt azt hajlandó megszegni, hiszen azzal önmagát minősítette volna. Róla pedig köztudott volt, hogy nem adja könnyen magát…ha mégis sikerült valakinek megérnie ígéretet Tőle, biztos lehet a megvalósításában.

A Nagyterembe érve mit sem lassítva ütemes léptein haladt a fősoron, tekintetével olyan asztalt kutatva, amely kellően távol esik az éppen ebédjüket fogyasztó társaktól. Általában jó esély volt rá, hogy a tanári pulpitus előtt, a sarokban húzódó asztalnál nem üldögél senki, így javarészt itt fogyasztotta el étkét az elmúlt öt esztendeje során. Ma is ez a hely jelentette számára a nyugodalmat, ahol elég távol lehet, hogy hallja a csacska lányok nevetséges, rózsaszínbe öltöztetett történeteit…vagy éppen a gyáva nagymenők hőstetteit, hogyan is bántak el egy náluknál két-talán három évvel fiatalabb diákkal. Létükből fakadóan mindet nevetségesnek tartotta, mivel azonban nem zavarták meg, nem léptek fel ellene, nem törődött velük. Amúgy sem szeretett röhejes dolgokkal foglalkozni, hát miért éppen ma kezdte volna el. Letelepedvén, kabátját a padra helyezve jelent meg előtte pár tál, amely színültig volt telve ízletesebbnél ízletesebb ételekkel…csendesen látott hozzá, költötte el a nap után jól megérdemelt ebédet.

Dolga végeztével öltötte fel újra kabátját, és indult meg a Csónakház irányába, hogy lerója ígéretét…

[ A tó és a Csónakház ]

Út közben kezeit éjfekete kabátjának zsebeibe rejtvén haladt a vidámabbnál vidámabb diákok között, tekintetét előre szegvén, emelt fővel. A tudat, hogy jómaga is egy lehetne közülük, elborzasztotta…természetesen, jó lett volna a múlton változtatni…és ki tudja, hogyan alakult volna az élete, ha azok, akik fontosak a számára, még élnének. Talán ő is ilyen ütődött lenne, mint a diákok többsége? Az lehetetlen…de felesleges is volt efféle dolgokon mélázni…hiszen a sors nem úgy rendelte, hogy erre meglegyen az esély. Az élet már a kezdetektől furcsa játékot játszott vele, és alantosat. Az, hogy neki ez lett volna elrendelve? Az efféle dolgokban sohasem hitt…nem rendelt el senki semmit…mindenki alakította a jövőjét. Ő éppen csorbította, de úgy vélte, ez a helyes. Annyit megélt már, miért kellene arra gondolnia, mi lesz majd…mi lett volna ha…Ezek az igazán üres kérdések és frázisok azok, amelyek soha nem foglalkoztatták igazán. Egyszerűen csak a ma létezett…a tegnap elmúlt, a holnap árnyéka pedig vészjóslón telepedett életére…ezért nem érdekelte, mi lesz.

Keresztülgyalogolva a fél iskolán érkezett meg végre a helyre, ahol önmagára nézve kötelezőn meg kellett jelennie. A domb tetejére érvén már kifürkészte, hogy a Csónakház ajtaját záró lakat a földön éktelenkedik…Angelle ezek szerint idő előtt érkezvén előzte meg őt. Nem számított, hiszen még így is pontosan érkezett. Amennyiben pedig nem a lány tartózkodott odalent, úgy várakoznia kell majd. Persze a késést szóval fogja illetni, ezt már most tudta. Öles, mégis úrias léptekkel szelte át a távolságot, közte és a ház között. Az ajtóhoz érvén kihúzva jobbját a zsebéből taszította meg az ódon falapot, amely nyikorogva tárta fel a ház gyomrában rejlő csónakok hadát. Belépve a komor hangvételű helységbe húzta ki másik kezét is zsebéből, majd tekintett körbe, és pillantotta meg azt, akiért ma kimozdult az iskola falai közül.

Rideg tekintete végigmustrálta háztársának sziluettjeit…amint az éppen az egyik csónak mólóhoz rögzített kötelével bajlódik. Minő botorság, hiszen pálcával másodpercek alatt megtehető lett volna az, ami kézzel időt vett igénybe. Halovány, enyhe gúnnyal fűszerezett mosolyt követően indult meg. Tudta, Angelle bizonyosan észrevette érkezését, hiszen a korosodó ház ajtaja igen erőteljes hangot hallatott mikor belökte azt kezével. Elméjében eközben egy kérdés merült fel.
~ Csónakázás? ~
Arról beszéltek, hogy idekint találkoznak, és beszélgetnek majd. A fiú nem készült rá, hogy elkötnek egy csónakot, és azzal kimerészkednek a tóra. Természetesen fenntartása nem volt a dologgal kapcsolatban, mert teljesen hidegen hagyta, hogy idebent, vagy odakint töltik az idejüket. Már az is furcsa volt, hogy egyáltalán tölti Valakivel…nem az volt a legnagyobb kérdés, hogy hol, és mivel…hanem az örökérvényű…Miért? A lány mellé lépvén mérte végig a csónak míves íveit, majd kissé előre görnyedvén ujjaival végigsimította a felületét…nem tekintett Angelle-re, átadta magát a ringatózónak...Ezután a vízfelület lágy hullámzását méregette.
- Meglehetősen érdekes program!
Ejtette ki hűvös hangon…Nem köszönt, miért is tette volna? A lány a ház- és évfolyamtársa volt, a napot szegélyező megannyi órán találkoztak már…feleslegesnek vélte másodjára is tiszteletét tenni, mint holmi ütődött, aki arra sem emlékszik, kit üdvözölt már egyszer…s kit nem…

[{ Kora délutáni órák - Davis Perry - Tó és csónakház }]

{ Kora délutáni órák - Davis Perry - Tó és csónakház }

*Persze, megtehette volna pálcával. De annyi elővigyázatlanságot nem engedhet meg magának Aureole létére, hogy egy esetleges bűbájjal felhívja magukra a figyelmet. Az ajtó az más. Valószínűleg azt csupán egyszerű figyelemfelkeltőnek, vagy esetleg ?próbának? tartották, hogy a csellengő diák ? akinek netalántán valóban megfordul a fejében, hogy elkössön egy hajót -, felbuzdulva ?sikerén?, botor módon botoljon majd a csónakot védőbe.
Hiszen, ha bárki ?közelebbről? megnézi, a csónakok mindegyikén található egy riasztó-bűbáj, és igencsak kellemetlennek dolognak találná, ha egy ilyen apróság miatt kényszerülnének vissza. Egyébként is; volt itt már eleget ahhoz, hogy tapasztalatból tegye, amit tesz, nem ismeretlen a terep számára.
Ennek teljes tudatában foglalatoskodik hát a csónakot kikötő kötéllel. A durva, érdes felület szinte karcolja finom, vékony bőrét. Törékeny, hosszú ujjai nehezen találják a csomóoldáshoz vezető utat? a legtöbben ? akik valamiféle ismeretségi kapcsolatban állnak vele -, tudják, mennyire alkalmatlan bármiféle fizikai tevékenységre. Mondjuk egy erős csomóhoz is erő kell, de mikor már épp sikerülne meglazítania, kellemetlen dolog történik.*

*Kevés dolog van, ami kiugrasztja lusta, mélázó, álomittas hangulatából, de a hirtelen dolgok előkelő helyen szerepelnek ezen a gyér listán? gyűlöli a hirtelenséget. A csöndbe pedig úgy hasított az ajtó keltette nesz, mintha valaki álmából hirtelen, erőszakosan rázná fel. túl érzékeny? Egy pillanatra lehunyja szemeit, próbálja hevesen dobogó szívét nyugtatni, elcsitítani az ösztönt, amit kiváltanak belőle a gyűlölt dolgok? az ösztön, amivel pálcát rántana.
Felesleges is lenne. Két okból is. Mert az ajtó keltette hang már csak mély, akár megnyugtatónak is nevezhető tónusban hullámzik végig a falakon, a vízen, hogy végül teljesen elhaljon, s mert nagyon jól tudja, hogy ki az, aki érkezett.
?így ő sem fordul Davis felé.
Ő elnézte volna az esetleges késést, számára nem újdonság az ilyesmi, habár ez felesleges gondolat is lenne Davis Perry esetében, aki háza- és évfolyamtársa. Davis nem szokott késni, a nyugodt, megfontolt precízség mintaképe a lány számára. Ha volt valaki, akinél Angelle sosem kételkedett a süveg döntésében egy pillanatra sem, az a fiú. *

*Tovább foglalatoskodik hát a csomóval. Mikor Davis mellé ér, a kötél már ernyedt engedelmességgel pihen a törékeny ujjak között. Szótlanul figyeli a másik finom mozdulatát, mellyel Davis végigsimít a csónak vonalán s mintegy ?elriasztva? őt ettől dobja egyszerű mozdulattal a csónakba a kötél végét. Tompa puffanás felel a hidegen kiejtett szavakra.
S ejtheti bármilyen hangsúllyal Davis, finoman félrebillentett fejjel fürkészi őt.
~Érdekes?~
Az ő hangja halk. Igen, azok a gyenge hangszálak? *
- Amennyiben az evezést annak tartod, Perry, úgy valóban az ? haloványan vészjósló félmosoly mérgezi meg a kifejezéstelen arcot.*
*Egyértelműen tudatta hát, milyen feladatot is szán a fiúnak. Hiszen erről ez eddig nem volt szó.
A csónak nem ringatózik el, ahhoz még nyugodt a víz.
Mielőtt azonban Davis tiltakozhatna ? már ha eszébe jut ilyesmi -, Angelle tesz egy lépést a vízi eszköz felé.*
- Fogd kérlek? 
~?amíg beszállok~

*Amennyiben a fiú nem tesz eleget ennek, mert már ez is jobban sérti az esetleges büszkeségét, úgy is megoldja a dolgot. A lényeg nem változik, immár a csónakban, óvatosan hajol le a mappájáért, hogy leülhessen annak helyére. Szoknyáját elsimítja, a zöld-bársony mappát ölébe fekteti, egyenes tartással várakozik, hogy Davis kövesse.
Neki is érdekes látvány lesz látnia a fiút ilyen? mágiamentes, ?alantas? dolgot művelni. Még hogy egy varázsló a kezét használja az evezéshez?! Esetleg egy sárvérű jó szórakozásnak találná? de nem egy büszke, aranyvérű família sarja.
Persze, közel sem volt a szándékai közt olyasmi, hogy ezzel akár megsértse Davist. Egyáltalán nem akar ilyet tenni? *

*Higanyszínű tekintetét lustán emeli a fiúra.*
- Nem kell aggódnod. A tó és annak közvetlen környéke legtöbbször annyira ködös, hogy a partról semmit sem látni.
*Ez is egy ilyen nap. Bár Angelle sejti, hogy ez is valami mágia hatására van így. Nem természetes köd, az biztos.
Mindenesetre hasznos. Számtalan ?kiruccanását? takarta, cinkostársa volt nem egy esetben.
Elfordítja tekintetét, a higanyszínű lélektükrök a nyugodt tavat fürkészik? már amennyit most látni lehet belőle. *
- Kevesen tudják, hogy van egy kis sziget a Fekete-tó közepe táján, kissé északra. ? mondja még mindig a távolt fürkészve. ? Általában, aki nem tudja, merre keresse, vagy hogy egyáltalán létezik, az nem találja. Hasonló lehet néhány, a kastély épületében található teremhez? A köd ezt is féltékenyen őrzi. ? visszafordul Davis felé. ? Ha akarod, mutatok valamit?
*Továbbra is egyenes tartással, nyugodtan várja, hogy induljanak.*