A móló és a csónakház

[Mr. White]

wind-akeboshi

Mr. White

Nem, igazából sosem volt egy koránkelő csak vannak olyan reggelek...mit reggelek? Pillanatok az ember életében, mikor úgy érzi minden friss, éles, tiszta s neki menni kell. Mert hívogatja valami. S nem tudja azt mondani hogy nem. Valami ilyesmit érzett ma reggel Sascha is. Hogy indulni kell. Csak úgy, elhagyva a kastély ősöreg falait. Kiszabadulva a természetbe.
Bár a lány alapjáraton nem egy pesszimista, letargikus személyiség, azért ezek a pillanatok igen ritkának számítottak nála. Igyekezett értékelni hát, hogy ma megajándékozta eggyel a sors. A csónakház mellett döntött, mindig is szerette ezt a környéket. A tavat, amelybe mélyen benyúlt a móló, a sok zöldet, a fákat, bokrokat, mardekárosokat...A csendet, a viszonylagos csendet. S azt, hogyha tényleg arra vágyik hogy egyedül maradhasson, akkor itt mindig akad valami, vagy valaki, aki tesz róla, hogy ez ne így legyen. Mert hiába vágyik erre, ha valójában nem ezt akarja. Csak berögzült szokás már az egész cécó.
Viszonylag hamar meg is találta a kedvenc helyét. Egy nagy fa tövében, jó kis árnyékben, féltakarásban minden kíváncsi tekintet elől. A magával hozott plédet gyorsan széthajtogatta, és nem sok gondolkodás után lecsüccsent rá. Hátát a fa kérges, érdes felületének vetette, kezeit összekulcsolva maga előtt az ölébe ejtette. Más, több művészi érzékkel megáldott ember talán kihasználta volna az alkalmat, hogy írjon, fessen, zenét szerezzen vagy akármi más formába megörökítse ezt a percet. Sascha nem. Ő egyszerűen csak kiélvezte ezt, figyelve a körülötte lévőket és a történéseket. Teljesen kikapcsolt.
A gondok csak had csordogáljanak a megszokott medrükben, vájják tovább maguknak az utat tudat alatt, mérgezzék csak a lelket. Mert ez a sora a dolgoknak. A különbség, hogy most a lány nem érzi hogy fáj, nem eszi bele magát a szívébe és nem nehezíti meg a létezést.
Persze majd az is előkerül. Előbb-utóbb mindig előkerül. Nagyon is erőszakosan kiköveteli magának a jussát. És behajtja a tartozást.
Most azonban még nem. Most még bevonja és elzárja ez a furcsa csak lenni érzés.
A ritka pillanat.

Már reggel óta motoszkált a fejemben valami. Tudtam, teljes mértékig tisztában voltam azzal, hogy mennem kell. Igazán furcsa ez az egész. Hiszen nem szoktam ennyire erős kényszert érezni azért, hogy kimozduljak a szobámból. A szobám..
Lassan körbefuttatom tekintetem a számomra hihetetlenül kicsi lyukon, mely egyáltalán nem megfelelő egy aranyvérű számára. Semmi pompa, semmi ami jó lenne, ami miatt szívesen tartózkodna itt egy kékvérű arisztokratikus típus. Én is rühellem. Szégyen, hogy egy ilyen kis sufnival kell beérnem. De hát.. ez csak a Roxfort, nem lehet különcködni. Még a végén túlságosan is kitűnnék az emberek számára. Bár ez valahogy úgy hangzott, mintha nem venne észre senki sem.. holott ez nem igaz. Nagyon is észrevesznek. Ez pedig nem mindig hátrány.
Szép komótosan lerúgom magamról a takarót, majd egy hideg zuhanyt veszek. Fáradt végtagjaimnak ez a legjobb felfrissülés ha már az ágy hihetetlenül kényelmetlen. A víz megborzongat, majd teljes erővel életre kelt. Amint kilépek a sugarak alól egy gyors szárítkozás, öltözködés és hajigazítás következik, én pedig máris készen állok arra, hogy végre elhagyjam az épületet. Magamhoz veszem a pálcám, majd farmerem hátsó zsebébe süllyesztem. Felkapom a talárom és már itt sem vagyok. Viszlát hideg falak, csacsogó embertömeg.

Lassan de biztosan elindulok a mai napom kiszemelt úti célja felé. Elég ritkán járok erre, nem tartozik a hatalmas víz a kedvenceim közé. Na nem azért, mintha nem lenne meg a maga bája. Biztos megvan neki, csak ez a sok baktérium és kosz ami körülveszi.. pont mint a mólót.. hát nem is tudom. Valahogy nem nagyon szoktam vágyni rá. Viszont most kivételt teszek. Sőt, ha minden jól megy le is fogok ülni a hatalmas fa tákolmány tetejére, hogy a lábamat lógassam és elgondolkodjak az élet nagy kérdéseiről, dolgairól.. és arról, hogy hogyan is kellene apró ügyeimet a legjobban megvalósítani. Mert van egy pár.
Leérek a partra, majd mielőtt még átvágnék az apró tisztáson a mólóhoz egy lányon akad meg a szemem. Arca ismerős valahonnan, bár nem tudom hová tenni. Jól esik ránézni. Talán nem is a piszkos földön fogok ücsörögni, hanem ezen  a jó kis pléden, melyet letakart. Felveszem ellenállhatatlan mosolyomat, megvillantom lélektükreimet, majd az idegen felé sétálok. Eltakarva a napot megállok előtte, vajon észreveszi – e hogy valami nem stimmel? Mindenesetre nem várom meg a reakcióját.. köszönök egyet a már jól ismert, mély orgánumommal.
- Helló Hölgyem!

[Helló Hölgyem!]

Vajon meddig lehet ragozni azt, hogy az idő milyen csodás és üdítő úgy, hogy aztán ne váljon az egész giccsessé és jelentéktelenné? Valószínűleg a csicseregnek a madarak és illatoznak a virágok után már kezdi érezni az ember, hogy ne, állj, ez már túlzás. Sascha pedig nem tartozik azon emberek közé, akik belemennek ilyen dolgokba. Nem ragozza túl azt, ami amúgy is több mint nyilvánvaló. Szép az idő.
Szemeit lehunyja, arcát a Nap felé fordítja. Soha nem fog lebarnulni, nem az a bronzos típus. Ő már csak az az elefántcsontszínű lány marad, aki volt.
Szinte issza magába a napfényt, a meleget. Ez az ő világa. Nem a sötét, nyirkos, hideg és nyálkás helyek. Azoktól frászt kap.
Árnyék vetül rá. S még ekkor sem nyitja ki a szemét. Nos, ebből két dolog derülhet ki. Vagy nagyon bátor vagy kimondhatatlanul ostoba. A Roxfort nem az az iskola, ahol az ilyen dolgokat csak úgy figyelmen kívül lehetne hagyni. Az ember sosem tudhatja igazán, hogy kinek is van a bögyében. S hogy honnan röppenhet rá egy csúnya kis rontás.
A lány pedig nem ostoba. Legalábbis többen dicsérték már az éles felfogását. Bár nem is egy esztelen, rettenthetetlen. Csupán tisztában van vele, hogy nem fogják bántani. Nincs miért. Vagy nem él már az, aki megtehetné...

Helló Hölgyem!

Valaki nagyon udvarias. Valakinek nagyon kellemes, mély hangja van.
Valamiért ezt Sascha mindig is vonzónak találta. Van valami a mély, erőteljes és mégis lágy hangokban. Valami amitől nem tűnnek olyan visszataszítónak, ellenszenvesnek. Gazembereknél szinte alapkövetelmény. Mindenesetre minimum a készlet tartozéka.
Lassan pillant fel és néz a jövevény arcára. Az emberek azon típusa aki nem okoz látásra sem csalódást. A lány gyorsan próbálja felidézni, hogy vajon ismeri-e a másikat, avagy az itt eltöltött 6 évét sikerült úgy lehúznia, hogy nem találkozott Mr. Sármmal. Mert az ilyen egy ekkora iskolában megesik.
Látni már biztos látta. S ha nem csal az emlékezete, akkor bizony egy mardekárossal van dolga. De na, ideje lenne köszönni vagy valami hasonlót művelni.
-Üdvözletem Nagyságos Uram.-válaszol kissé gunyorosan, de nem különben illedelmesen.

Ez már csak ilyen. Akárhogy igyekszik, nem tud nem úgy kezdeni egy beszélgetést, hogy ne támadna. Csak egy picikét...
-Remélem a szimpla "Szia" is megteszi.-mosolyodik el halványan.
Valljuk be, azért tudja ő értékelni az udvariasságot. Ha elsőre nem is, minimum másodjára már feloldódik. Csak egy picikét...
-Foglalj helyet nyugodtan.-húzódik arrébb a takarón, ezzel helyet adva a másiknak.
Uhm, milyen kis szívélyes. Talán a már említett látvány és hang kombinációja az oka mindennek. Vagy mert most alapból jól kezdődött a napja. Vagy mert...vagy, vagy, vagy.
-Sascha Merween.-mutatkozik be.
Azta, most már biztosan történt vele valami.
Ugyan, dehogy. Hiszen ez a minimum. Az alapkövetelmény hogy úgy mondjuk. Szégyen is lenne, ha nem tudna viselkedni aranyvérű létére. Mit szólna az édesapja, milyen gyereke van? Vagy Rosaleen. Ő aztán biztos nem egy tuskót nevelt.
Jaj, hogy miken el nem kalandozik miközben vannak a társaságában. Összpontosítás. Ez a titok nyitja.
Meg legalább nincs egyedül. Nem szeret egyedül lenni, pontosabban nem mindig. De ez psszt!

Igazán ragyogó idő van. Természetesen nincs nekem ezzel semmi bajom, pláne úgy, hogy szívből  utálom a hideget. Nem vagyok az a tél típus, bár hófehér bőröm arra enged következtetni. Jó a meleg, a napsütés.. ettől függetlenül általában nem szívesen járkálok a kánikulában. Valahogy nem az én stílusom. Túl sok az ember ilyenkor mindenhol, ha nyugalomra vágyok, akkor a legbiztosabb a szobában, vagy a klubhelységben maradni. Meg egyébként is. Aranyvérű vagyok, az aranyvérűekről pedig köztudott, hogy megjelenésük fontos jellemzője a fakó bőr. Én pedig ezen a bevett szokáson nem fogok változtatni.

Ahogy a lány előtt állok, kíváncsian figyelem annak minden egyes apró rezdülését. Arcát a nap felé fordítja, ezzel is magába szívva az összes káros sugarat, haja lágyan omlik a hátára.. igaz én ezt teljesen nem láthatom – a nagy fa elég sokat takar belőle. Vizslató pillantásokkal végignézek az egészen kellemes arcon, a telt ajkakon, a hatalmas szempillákon. Egy néma hümmögéssel konstatálom magamban a tényt, hogy jelenlegi – jövendőbeli – beszélgető partnerem egészen jól néz ki. Sőt.. ! Igazán csábítónak találom a buja ajkakat - szinte már el tudom képzelni mire lehet képes vele – valamint a hófehér bőr is igazán megnyerő. Gondolataim hatására kellemesen elvigyorodom, majd mikor a csillogó szempár a lélektükreimet pásztázza - mély orgánumomnak köszönhetően - a fogaimat is kivillantom. Látom a szemében hogy a helyzet tetszik neki, látom hogy nem vagyok a számára egy utolsó kis senki.. legalább is kinézetre. Általában így szokott lenni.. a nőket könnyű levenni a lábukról.. még akkor is, ha az ember nem akarja. És őt most jelen pillanatban nem akarom. Akármennyire is hívogató a hosszú nyaka, akármennyire is tetszik a hosszú szempillája.

Türelmesen várok. Várok arra, hogy a köszönésemre reagáljon. Ha most nem kellene éppen nagyon udvariasnak lennem, már le is vonnám a kellő konzekvenciát, miszerint eléggé nagy a fáziskésése. Persze ez a pillanat nem az a pillanat.. még! Szemöldökömet kissé megemelem, majd még mindig őt nézem. Eközben rájövök arra is, hogy igen.. a Hollóhát asztalánál láttam már egyszer a barátai társaságában. Tehát ebből evidens melyik házat boldogítja.. Számomra ez persze nem épp a legjobb, de azzal nyugtatom magam, hogy legalább nem Griffendéles. Azt már valahogy nem venné be a gyomrom.
Eközben megérkezik a válasz is a köszönésemre gunyoros formában. Hallgatom a lágy női hangot, a támadást, mely ebből az egyetlen mondatból is levehető. Szemeim felvillannak, majd ajkamra gunyoros mosoly kúszik. Igazán nehezemre esik megállni, hogy ne kérdezzem meg tőle hogy „mi van kisanyám?” természetesen mindezt egy olyan hangsúllyal, mely már gondolatban is sértő. Türtőztetem magam és várok. Nem is hiába, ugyanis a kedves felajánlás és a normálisabb hangnem nem késik. Sziával köszön és máris arrébb csúszik ezzel helyet szorítva maga mellett. Nekem sem kell kétszer mondani, hogy foglaljak helyet. Igaz, hogy ez a nagy nyílt terep annyira nem.. mégis erőszakot veszek magamon és lehuppanok mellé.. jó szorosan, hogy karom, combom hozzáérjen. Végre bemutatkozik én pedig nem teketóriázok. Jéghideg ujjaimmal a keze után nyúlok. Finoman végigsimítok bársonyos bőrén, majd kezet csókolok ha hagyja. Ha nem hagyja.. nos akkor így jártam.. visszahelyezem a kezemet magam mellé.
- Darren Gregory White, örvendek! Igazán szép neved van.. különleges!
Próbálkozok kellemes beszélgetőpartner lenni és zagyvaságokat beszélek. Magamban persze az idióta és az egyéb jelzők is hallhatóak. Utálom mikor ennyire szánalmasan nyálasnak kell mutatkoznom. Muszáj. Hiszen ha máshogy viselkednék akkor az igencsak megtépázná azok számát, akik jelen pillanatban mellettem állnak. Inkább ismerjenek valakit, aki a számukra kedvelhető, mint a valódi énemet. Mert azt nem akarják ismerni.. azt nem akarják hallani.
- Hogy vagy ezen a kellemes napon?

[Darren Gregory White, örvendek! Igazán szép neved van.. különleges!]

Nem finnyás vagy ilyesmi, még csak kellemetlennek sem érzi, hogy a másik ennyire belemászott a privát szférájába. De azért van egy határ, egy pont mikor azt kell mondani  : NEM. Ez pedig most jött el. Arrébb csúszik. Nem sokkal, de érezhető távolságot tartva. Nem szeret ennyire bizalmaskodni. Persze máshol, máskor...másvalakivel. Igen, elég egyértelmű képlet.

Darren Gregory White, örvendek! Igazán szép neved van.. különleges!

Nos igen, valamivel el kell kezdeni a beszélgetést. Mikre nem jó a sablon szövegek? Erre igazából nem tud mit felelni. Vagyis tudna, de miért pont ő nehezítse meg a másik dolgát? Hiszen nem szól ez az egész... semmi másról, mint csupán kedélyes társalgásról egy közepesen kellemes napon, remek idővel megáldva. Talán csak ezért beszélgetnek. Az idő miatt. Ha zuhogna talán sosem találkoznak.
S miért gondolja azt, hogy miért is nem esett ma reggel?!

-Köszönöm. A tiéd...is az.-böki ki végül.
Hogyne. Pont olyan közönséges mint akárki más neve. Bár tény, a szülők eszeveszettül licitálnak a másikra és versengenek, hogy minél különlegesebb, egyedibb nevet adjanak a gyereküknek. Kár. Kár, hogy ez mit sem számít. Hogy egy hétköznapi nevű is lehet egy hős, egy igazi unikum. Ahogy valami flancos, túlcicomázott, kiejthetetlenség is lehet egy semmi. Egy senki. Furcsa az élet. Nem mindig igazságos. Mindenesetre morbid humora van.
Kézcsók. Valahogy mintha velejárója lenne a fiúnak. Vajon tudna élni-e apró kis mozdulat nélkül is? Bizonyára. Maximum hiányozna neki. Vagy sem. Honnan is tudhatná, hogy a mellette ülő, ez a szőke privátszférába mászó, mély hangú félistenség mire is gondol? Egyáltalán milyen? És még egy lényeges kérdés...egyáltalán akarja-e tudni? Minden egyszerűbb lenne, ha...
Ha. Kész. Pont. Elcsépelt sablon ez is. Nem akad ember aki ne tudná befejezni ezt a mondatot magától is.

Hogy vagy ezen a kellemes napon?

~Nos, kedves Darren Gregory White, hogy legyek? Vajh a rövidebb vagy a hosszabb verzióval untassalak agyon? Hm? Akarsz választani? Nem, nem mintha lenne választásod. Vagyis de, mily buta vagyok. Felkelhetsz és itt hagyhatsz. Ha untatni foglak. Lehet már untatlak, ki tudja? Te. Te tudod.~pillant Darren arcára a lány.
-Köszönöm, igazán jól.-újabb sablon válasz.

És mit is köszönget? Ma már másodjára. Az oka pedig homályban. Jesszumpepi, hát ennyi lenne? A hat év amit itt töltött most bosszulja meg önmagát? Kezdene kiégni?
Furcsa. Pedig azt hitte már régen kiégett. Talán ott, a születése tájékán. Na igen, az élet és a morbid humora.
-Valójában, sehogy sem.-szólal meg aztán.-Ez is csak egy nap. Az ember elkezdi, viszonylag eseménytelenül, megpróbálja átvészelni szintén eseménytelenül, aztán ha ez sikerül, akkor be is fejezi. Eseménytelenül.-húha, ez a hosszabb verzió volt.
És mekkora őszinteségi rohamot produkált! Megengedte magának ezt a luxust. Elvégre nem olyan dologról nyilvánított véleményt amiért halálbüntetés jár. De ki tudja? Ki? Mi van ha Darren szántszándékkal keresi és írtja azokat akiknek sz*r napjuk van? Hm, akkor szívás...

~Te meg nem vagy normális.~húzódik ajka mosolyra.
Mert ezt nem lehet másként lereagálni. Ennyire idióta feltételezései is ritkán vannak. Hol a megfontoltság? A közöny? A hidegvére? Az is elment volna nyaralni mihelyst megérezte a napsütést? Micsoda kérdések. Csak válasz nincs rá. Most és itt perpillanat.
-És Önt? Mr. White, Önt mi vetette ki ide?-billen félre a feje és kémleli tovább a fiút.
Nézi az arcot, a szőke tincseket, a lélektükröket. És nem érdekli. Nem akarja megfejteni, nem akar belelátni. Mert ez nem az a hely és nem az az idő. Lehet, mi több megeshet hogy nem is lesz más hely, s alkalom. Még sem érez kényszert. Nincs mire.
-A bőröd. Vajon ez már csak így van minden családban, ahol aranyvér csörgedezik?-esik a pillantása Darren kezére.
Ami jéghideg. Volt. Vagy még az.
-Nem mintha érdekes lenne...-teszi hozzá elgondolkodva.

Fecseg, fecsegnek. Mert valami kell. Valamiért kell. Más nem, hát a neveltetés ezt követeli meg. És ennyi. A neveltetés. Még csak nem is érdekes. Vagy vicces. Vagy a kettő egyszerre.
Tény.

A világban akadnak furcsa pillanatok, amikhez mindig egy furcsa érzés párosul, amit egy furcsa személy vált ki… általában. Persze mint minden, ez is megváltozik, és már nem kezdjük érezni a változást, immunisak leszünk a legfurcsább dolgokra, hiszen egy olyan környezetbe kerülünk, ahol minden teljesen elfogadott. Ez pedig nem más, mint maga a varázsvilág, amiben immáron 6 és fél éve élni kényszerült a hatodik évfolyam egyik legszürkébb tagja; Joseph Dylan Rutherford. Szürke, akár egy egér, amiből van még másik száz a poros pincében, senki nem tartja őket számon, hiszen a világban is ezer meg ezer olyan alak van, akit hozzá lehet hasonlítani. Első ránézésre talán igen, mivel ilyenkor az ellenszenv kesernyés ízét érezzük meg nyelvünk hegyén, és azonnal meg kell jegyezni, hogy mennyire ramatyul fest ez a fiú, mennyire más és mégis mennyire hétköznapi. Sosem lehetett eldönteni, hogy most melyik kasztba soroljuk őt, ahogyan a mai napon ő sem tudja eldönteni azt, hogy hová vezessék léptei. Mindegy, csak ne legyen a kastélyban, mert már egyszerűen fojtogatja a rengeteg diák látványa és nem tud normálisan válaszolni, képtelen rendesen viszonyulni hozzájuk. Tisztában van ezzel, teljes mértékben, azonban azt is észben kell tartania, hogy nem tud könnyen változtatni ezen. Próbálta. De még mennyit próbálta, mégis az összes ilyen kísérlet kudarcba fulladt. Valamivel mindig ki tudták hozni a sodrából, ahogyan ez most is megtörtént. Szegény elsős fiú, csupán kérdezni szeretett volna valamit, de Joe még annyit sem hagyott, hogy a második mondat végéig eljusson… majdnem megütötte. De mégis, valaki mondja már meg, hogy miért él benne ennyire az, amivel szülei engedték el otthonról? Miért érzi, hogy igazuk volt? Hogy az emberek, csupán ártani akarnak neki, ezért azok sem érdemlik meg azt, hogy Joseph egyenrangú félnek tekintse őket. Nem érdemelnek semmit és senkit. Egyedül halsz meg úgyis, feleslegesen építed ki a kapcsolataid, ha a halál csak a tied, és egyszer eljön az idő, amikor magadra maradsz. Egy rossz szó, egy rossz döntés és máris eltűnik az összes barát, akár a kámfor. Tehát, kérdem én még egyszer és a mai napon utoljára, hogy vajon miért kell akkor annyi szenvedés, hogy egy barátot szerezz, ha úgyis elveszíted egyszer? Furcsa, s talán bugyuta gondolkodásmód ez. De Joe így érzi jó magát. Kell neki saját eszmefuttatása, hogy minden egyes napot túléljen a Roxfortban, hiszen azért akadnak olyan pillanatok, amikor kicsit közelebb enged magához egy diáktársat. Egy olyat, akin érzi, hogy nem akar rosszat, de nem is akar közel kerülni hozzá.

Ő azonban már elég közel jár a birtok legtávolabbi felébe, ahová nagyon ritkán járnak a diákok. Hangokat mégis hall, de azok talán a domboldal felől jönnek, ahol rengeteg alkalommal lehet látni elsős és másodikos diákokat, amint fel s alá rohangálnak, legurulnak, így állati sorba taszítván emberi méltóságukat. Gyerekek… mondaná rengeteg felnőtt, vagy idősebb diák, aki csupán édes mosollyal csóválnák meg fejüket ezen kijelentésükön. Gyerekek, az igaz, de ki akarna ilyen módon viselkedni, hogyha egyenes út vezet afelé, hogy mások idiótának titulálják gondolataik legmélyén? Senki olyan, akinek talán egy kevés méltóság szorult férges lelkébe.
Lágyan fúj a szél, miközben Joe emeli hosszú lábait a mólók felé vezető kavicsos úton. Kellemes idő van, nincsen az, az égető meleg, ami azonnal egy kellemetlen ájulással jutalmazná a melegre oly’ érzékeny srácot. Az pedig nem hiányozna neki, sem annak, aki véletlenül arra járna, mert a 75 kilogramm nem pehelysúly, ezért nagy túra lenne, amíg fel tudná vinni legalább a lépcső feléig. Magára meg csak nem hagynák addig sem, amíg segítséget kérne az arra járó, mert túl veszélyesnek lett mostanság nyilvánítva a Roxfort ahhoz, hogy bárki egyedül kószáljon a birtokon. Akad olyan diák, aki mégis megteszi. Ebbe a rétegbe tartozik Joe maga is, hiszen nem sok barátot írhatott fel listájára… eddig. De, ha már így megy hat éve, akkor miért pont most változna meg minden? Az már túlontúl gyanús volna.

Végül eléri a csónakházat, ahol valóban nagyon ritka alkalmakkor keringenek tanárok és diákok egyaránt, noha a prefektusok egyik nagyon kedvelt helyszíne, mert voltak olyan diákok, akik itt tárolták a bolond, semmirevaló trükkjeiket. Ha jól emlékszik, akkor a Weasley ikrek voltak az elkövetők, és, azóta a prefektusok nagy részét a mólók felé irányítják esténként. Reméljük, hogy a mai estén ezt kihagyják a drága, jó lelkű prefektus barátok.
Belép a boltív alatt, majd elindul a móló szélén, miközben magát bámulja a víz tükrében. Beesett arc, álmos szemek… jellemző, semmi változás nincsen. Azonban az álmos szemekben most valódi az álmosság. Itt úgysem találnak rá, s ha mégis, akkor biztosan ráhagyják inkább. Az egyik mólóhoz kikötött csónakot szemeli ki magának, hiszen az már biztos, hogy ott jól fog aludni a lágyan ringó „vízágyban”. Lassan ereszkedik le, mígnem végre a csónakban tudhatja magát. Billeg ide-oda, de szerencsére semmiféle baleset nem történik. Megy már lefele a Nap, ami valóban gyönyörű látvány, de nem ez az, amiért most itt van, hanem a cél az, hogy ne találkozzon össze túl sok emberrel, hiszen azoktól túlzsúfolt az egész kastély és a birtok többi része. Leül a csónakban lévő ülőalkalmatosságra, majd nagyot sóhajtva kezd meredni a távoli vizek irányába. Teljesen ki akar kapcsolódni, nem akar a mai nap kellemetlenségeire gondolni.
Felhajtott ingujját markolássza idegesen, és néha meg-megsimogatja a kezén lévő tetoválást.

Furcsa az emberek, az élet működése, ahogyan minden percben képesek egy-egy csoda mellett úgy elsétálni, mintha ott sem lenne, észre sem véve azokat az értékeket, melyek talán nem látszanak, de ott vannak, csak egy picit kellene megállni és talán egy kicsi erőfeszítést kellene tenni, hogy ezeket meglássák. De a legtöbb ember csak rohan tovább és a láthatatlan csodákról tudomást sem vesz. Az emberek többsége maga is értéktelennek érzi magát, átlagosnak, mert többen nem képesek venni a fáradtságot, hogy felfedezzék őt. Az a kevés meg, aki mégis, lehet még náluk is kevesebbnek érzi magát. Akár ez a barna leányzó és a célszemély, aki magát igen szürkének érzi, eközben pedig más számára nagyon is kitűnik a tömegből.
Shaelynn világa valahogyan máshogy működik, mint az emberek többségének. A szeme jó, sőt egészen jó, hiszen éveket töltött el szülei kemény keze alatt a kviddics csodás, olykor talán kevésbé csodás, máskor egészen viszolyító világában. De mégis egészen más „szemüvegen” keresztül nézi a világot, legalábbis saját bevallása szerint. De ettől bizony elég különcnek hat olykor mások szemében, amire igazából magasról tesz, de ez nem jelenti azt, hogy nem vette volna észre. Csak valahogy nincs kedve ezzel foglalkozni is. Nem érti mire jó mindig mások kegyeit keresni, mindig a szerint viselkedni, hogy a másiknak megfeleljen, főleg ha ez egyben azt is jelenti, hogy feladja önmagát. Ő erre teljesen képtelen lenne, képtelen nem önmaga lenni, képtelen keménynek és fagyosnak tűnni, képtelen hibátlannak és tökéletesnek látszani, mert ezek közül egyik sem illik rá. Igazából maga sem tudja mi illik rá és mi nem, összetett személyiség, még ő maga sem tudja van-e külön szó, amivel lehetne jellemezni, de nagyon reméli, hogy nincs, különben hamar ráunna saját magára. Ha mindenáron szeretnénk véleményt alkotni róla, talán leginkább az alapján lehetne, ahogyan zongorázik. Nem épp profi, de előszeretettel játszogat magának, elhagyva a kottákat saját kis szösszeneteket kreál, melyek többnyire vidámak, mint ő maga, de merít ihletet egy jó könyvből, vagy éppen korábbi „szerelméből” a kviddicsből. Az életet is hasonlóan éli. A fontosabb szabályokat betartja, a takarodót is többnyire, de az íratlan szabályok nagy része számára nem létezik, mint a vér, vagy épp a házak közötti rivalizálás, utálat és lenézés. Legutóbbi talán azért, mert ő maga abba az egységbe került, amit valami oknál fogva mindenki lenéz. Pedig egy hugrabugos a legkiszámíthatatlanabb jellem, a többiektől az ember nagyjából tudja, hogy mit várjon gonoszságot, bátorságot és okosságot, na de egy sárgától? Ő maga dönti el hogyan viselkedik, ki mellett áll és ki ellen van inkább.

Nehéz eldönteni miken is gondolkodik jelenleg, de nagyon bele van mélyülve az őt foglalkoztató dolgokba. Leginkább abba, hogy miért nem vágyik ma senki társaságára, még Nadine-t is kijátszotta, hogy egyedül lehessen, amiért lelkiismeret-furdalása is volt egy darabig. Szeret ő a lánnyal lenni, csacsogni is, bár érdekes módon ők nem ruhákról és hasonló dolgokról teszik ezt, hanem az aktuális kviddicseredményekről. Nos igen, soha többet nem szeretne játszani, mégis állandó témája maga a játék. A kettő egészen más. A sport maga már nem vonzza, repülni sem szeret már annyira, de még mindig kedvtelve nézi a meccseket, elsősorban azokat, amelyeken a szülei játszanak. Szóval köztük inkább ez a téma vetődik fel a szokásos iskolai témák mellett, és nem a divat meg a különböző kencék, amiket szent meggyőződése, hogy soha az életben nem fog magára kenni.
Gondolatai cikáznak össze-vissza, olykor különböző dalokon gondolkodik, vagy eszébe ötlenek bizonyos képek, a barátairól, mint Neville és az izgalmas gynt korrepetálás, ahol bemelegítésként kigyújtottak néhány növényt. Vagyis tulajdonképpen csak a fiú, de Shay is segített a tűzoltásban. Azóta már sokkal okosabbnak érzi magát és bátrabb is, még Bimba professzor meg is dicsérte. A gondolatra elégedetten elmosolyodik, hiszen ilyen még sosem történt vele. A kellemes gondolatok egyre fokozódnak, így elkerülhetetlen szinte, hogy meg ne jelenjen lelki szemei előtt az a kellemes arc, amely, még ha olykor sápadt is, mindig képes mosolyra húzni a száját. Az sem érdekli, hogy az illető a létezéséről sem biztos, hogy tud, számára sosem jött el az üdvözítő összeütközés élménye, amikor véletlenül hozzáérhet, és a szemébe nézhet, vagy épp sosem esett ki a kezéből semmi, amikor éppen odaért mellé a folyosón, még akkor sem, amikor barátnője az oldalát kezdte el könyökkel ütögetni, hogy felhívja közeledésére a figyelmét. Nem, sosem volt ilyen szerencséje, s az elmúlt lassan másfél évben már le is tett arról, hogy ilyen akciót összehozzon magának. Rém közönségesnek érezné az egészet, persze attól még el tudná viselni, ha így kezdődne el ez az egész.

Álmodozás az élet megrontója… tartja a mondás, és ez Shay fejében is megszólal most. Szemét összeszorítva zökkenti ki magát, s alig pillanatokkal később lépések tompa puffanása, és a móló fáin lépések zaja hallatszik. Nem zavartatja magát különösebben, jó búvóhelye van, itt még sosem talált rá egyetlen prefi sem, ő maga azonban már lefülelt többet is, ahogyan kiosontak dohányozni, vagy épp alkoholizálni. Most is kihasználja ezt a lehetőséget, és néma csöndben felülve les ki a kötelek dzsungeléből. Egy villanás, egy összetéveszthetetlen profil, s a teste azonnal reagál. Keze megremeg a kötélben, amibe kapaszkodik, a szíve egyik pillanatról a másikra hagy ki egy-két dobbanást, majd kétszer olyan gyorsan kezd verni, sőt tulajdonképpen zakatol.
~ Joe… ~ szemeiben furcsa, húzó érzés jelenik meg, ahogyan lélegzetvisszafojtva követi a mardis lépéseit, de ő egyáltalán nem szándékozik pislogni, tartva attól, hogy a látomás semmivé foszlik. Egy picit megemelkedik, hogy megfigyelje hol helyezkedik el, majd amint úgy érzi tiszta a levegő, áll fel, hogy a lehető leggyorsabban távozhasson. Igyekszik nem felhívni magára a figyelmet, így lábujjhegyen, továbbra is csak keveset lélegezve próbálja meg átlépni a kötélhalmot. És most azt várnánk, hogy elesik, hm? Nem, a sors kegyesen megengedi, hogy megkönnyebbülve sóhajtson fel, elkönyvelve magában a sikeres akciót. Még egy pillantás a csónakok irányába, majd sarkon fordul és elindulna, ám kezével lesodor valamit, amiről már nincs ideje megállapítani, hogy micsoda, mert az amint földet fog ripityára törik. Teljesen lefagyva nézi a cserepeket, majd fordul meg.

[Cissy]

Cissy

Délutáni fél órás szünet van. Nemrég még az ebédem ettem nagy gyorsasággal a nagyteremben, rá fél órájára meg már a fiúk hálókörletében nyomasztottam az ágyat a plafont bámulva és közben azon járt a fejem, hogy már mindjárt letelik az év és elkerülök innét. El az egész évben biztonságot és otthont adó Roxfortból vissza a borzalmas szüleimhez. Utáltam a családi házban lenni, mert minden csak a színjátékról szólt. Én pedig utálok hazudni.

Ez a gondolat olyannyira felbosszantott, hogy felültem az ágyon, leszálltam róla és az utazóládámhoz érve kutatni kezdtem benne. Kis idő múlva elő is került egy apró kis medál, amit kerestem és amit még nagybátyám adott nekem kiskoromban. Ez mindig rá emlékeztetett és megnyugtatott. De most ennyi nem volt elég. Így hát gondoltam, kiszellőztetem a fejem és lesétálok a parkba... Vagy akárhová, csak el innét.



Tíz perc múlva már nem is ott tartottam, amerre indultam, hanem azt vettem észre, hogy egyre közeledek a tó felé, miközben mélyen a gondolataimba merülök. A kis medált még mindig csak szorongattam, miközben lassan elértem a mólót is. Eszembe jutott, hogy mikor tizenegy éves voltam, ezen a tavon csónakáztunk át az évfolyamtársaimmal. Milyen rég is volt...

Azóta már olyan hamar elrepült az idő, hogy már hamarosan el is kerülök innét. És ez elszomorított. Mindig igyekeztem nem a jövőn gondolkozni, de az, hogy a Roxfortot egyszer majd otthagyom, nem kerülhetem el. Miközben a medált a zsebembe süllyesztettem, leguggoltam és pár nagyobb és laposabb kavicsot felvettem a móló széléről és elkezdtem hajigálni a vízbe. A nagyobb kavicsok hangosan csobbanva alámerültek, míg a kisebbek tovább pattogtak a víz felszínén. Egyszerűen szerettem itt lenni és most jót tett ez a pillanatnyilag beállt csend is.

                                                            Patrick

Unatkozott bent a suliban, és kihasználva a szünetet, kisétált. Megint összeveszett egy évfolyamtársával, de ez néha mindennapos volt nála. Főleg miután megkapta a levelet a nagyanyjától. Amelyben már megint valami apró-cseprő dolog miatt szidja őt.
~ Vén banya! Csak az idegeimre megy! De legalább nem vele kell lennem egy teljes évig. Ilyenkor komolyan örülök a sulinak meg mindennek, ami vele jár. És még van egy évem. ~
Tudatosan boldog mosoly kezdte el uralni a vonásait. Távol a családtól. Annál jobb nincs is. De annyira magába bambult, hogy igazából észre sem vette hogy merre jár. Körbepillantott, és meglátta a tavat. De azt is látta hogy nincs egyedül. Egy srác állt a mólón, elég elgondolkodó arckifejezéssel. CJ nem akarta megzavarni, de ha már úgy hozta a véletlen hogy összefussanak, akkor odaköszön neki. Látásból ismerte a fiút, de csak mert egy évvel felette járt. Egyébként még a nevét sem tudta. Annyian jártak a Roxfortba, hogy nem is tudott volna annyi nevet megjegyezni.
Kényelmes léptekkel a mólóra sétált, kicsit lenyugtatta magát és ráköszönt a neki háttal álló fiúra.
- Szia! Remélem nem zavarlak, csak valahogy erre hozott a lábam.

[Cissy]

Cissy

Épp leguggoltam újabb pár kavicsért, mikor a hátam mögül egy lány rám köszönt. Lassan felálltam, a kavicsokat a markomba zártam és hátra fordultam a leányzó felé. Igaz kicsit hirtelen jött ez a köszönés, de sebaj. Igyekeztem minél jobb képet vágva visszaköszönni, de mikor végignéztem rajta, eszembe jutott, hogy ő az a hatodéves hugrás lány, aki folyton az évfolyamtársdaival veszekedett, akárhol volt. Még a folyosón is nekiállt, veszekedni, így aztán nem lehetett egykönnyen elfelejteni.

- Szia. - egy kis mosolyt is megeresztettem, majd folytattam tovább. - Nem zavartál meg semmiben, csak kijöttem kicsit kiszellőztetni a fejem. Épp Sötét Varázslatok Kivédése órám volt és ebéd után gondoltam lejövök a nyomott légkörből kicsit levegőzni.

Hát ez van, most kénytelen voltam kicsit füllenteni, mert azt csak nem kötöm az orrára, hogy a szüleim miatt bosszankodok. Meg hát.. ebben is van egy kis igazság, mert ki nem állhattam az SVK-t. De éreztem, hogy a hátamon végigfut a hideg. Egyszerűen utáltam hazudni és ez ebben nyilvánult meg.

- Na és te hogyhogy erre járkálsz, amerre ritkán fordulnak meg? - a kérdés végülis jogos volt, ha már én is mondtam valamit a ki nem mondott kérdésre. És egyébként tényleg kevesen szoktak erre lenni. Leginkább az elsősök jönnek ki, vagy ha órán a tanár mutatni akar valamit a vízben élő dolgokról. Elsőévesen sokat jártam ki erre, furcsálltam is most, hogy ismét ide lyukadtam ki, pedig már három éve nem jártam errefelé.
Míg ez a kkis kellemes emlék eszembe jutott, leesett a tantusz, hogy kicsit udvariatlan vagyok. Hisz még be sem mutatkoztam.

- Ja bocs, az lemaradt, hogy Patrick vagyok.- mosolyodtam el ismét, aztán a lányra néztem, vártam a reagálást.

                                                               

Patrick

Amikor a fiú megfordult, végigmérte. Szerette alaposan tanulmányozni az embereket. Főleg mielőtt szóbaelegyedik velük. Ezt sokan tolakodónak tekintették, de őt nem zavarta. Azért van szeme hogy nézzen is vele. Pontosan tudta, hogy néhányan zsémbesnek tartják. Pedig alapvetőleg jó természete volt, viszont sajnos könnyen begurult. És akkor kő kövön nem maradt körülötte. A fiú válaszára felvonta a szemöldökét.
- Örülök hogy nem zavarlak - eresztett meg egy mosolyt - Talán nem szereted azt a tárgyat?
Ő is csak azt szerette, ha gyakorlatban oktatták. Elméletben halálosan untatta. Mint általában minden, ami száraz volt és unalmas, és nem tették egy kicsit izgalmasabbá.
- Hmm, érdekes kérdés. Bár ugyanezt kérdezhetném tőled- mosolyodott el megint. - Egyébként csak egy kicsit sétálni akartam. És itt szerencsére sosincs nagy tömeg.
Na igen. Jobbnak látta elhallgatni hogy a halálosan prűd és a szigorúság kőszobrának kikiálltott nagyanyja szakította el nála a cérnát. Megint. Néha úgy érezte hogy óriási késztetése van rá hogy kikiabálja magából a sérelmeit, de ezidáig senkinek nem tudott megnyílni. Félt hogy gyengének vagy szánalmasnak tartanák miatta. Ezért inkább hallgatott róla mindenki előtt.
Végignézett a tavon. Ő is sokat volt itt amikor elsős volt. Sokat nevetett az évfolyamtársaival. Élvezte a fiatalságát, távol az otthoni szigortól. Itt legalább önmaga lehetett. De mostanában ez a hely is üres. A mostani helyzet, rányomja a bélyegét az egész diákságra, és a tanárokra is. De ő nem szeretett magába süllyedni. Ha már a világ összedőlni készül nevetni még lehet. Vagy nem?
- Üdv, Patrick! Az én nevem Cissy. Vagy CJ. Ahogy tetszik. - mosolyodott el. - Gyakran jársz ki ide szusszanni?

[Cissy]

Cissy



Jól jött ez a kérdés, látszott, hogy a lány nincs ellenére egy kis beszélgetésnek. Én meg most kivételesen örültem, hogy itt a nyugiban is van kivel dumálni egyet. Ez kicsit kizökkent legalább a gondolataimból, ez pedig elég ahhoz, hogy lehiggadjak teljesen. Kicsit még át kell fontolnom, mit mondok neki, hisz idáig még csak látásból ismertem, de ennek is el kell kezdődni valahol.

- Elég gyakran szoktam ide kijárni. Főképp ha az órák nyomasztóak, unalmasak és olykor üresek voltak, vagy ha egyszerűen csak egy otthonról érkezett levél felbosszant. Olyankor mindig lejövök ide, vagy másik nyugodt helyre és vagy csak ücsörgök és bámulok magam elé, vagy pedig a pálcával levezetem a feszültséget. Mostanság a vizsgaidőszak miatt szoktam besokallni a sok tanulástól. Már csak ez az egy évem van itt a Roxfortban, aztán végzek. Vagy megbukok és akkor keresek valami könnyebb melót. Tulajdonképpen nem zárkózok el a mugli munkáktól sem. Ha jól gondolom, te is sokat szoktál eljárkálni ilyen helyekre, ugye?

Elsőre kicsit sokat mondok neki, de ismerkedni valahogy így kell. Remélem azért ő is mesélni kezd magáról valamennyit.

Patrick

* Hallgatta a fiút, és nagyjából megértette amit érez. Igaz neki még volt egy éve a mostanin kívül, de nem volt túl boldog a tudattól. Lehet hogy strébernek tartanák érte, de ő szeretett itt lenni. Még ha néha unatkozott is, vagy nem éppen így tűnt a külvilágának.*
- Nos igen, jól gondolod. Néha nekem is ki kell egy kicsit szabadulni. És igyekszem a lehetőségekhez mérten húzni a pórázt a szabadság felé. Egyébként sajnállak hogy utolsó éves vagy. Mármint nem a tanulás miatt. De én most még nem állnék rá készen hogy elmenjek a suliból. Valahogy, akármennyire szidom néha, szeretem, és sokat jelent hogy nem otthon kell lenni.
Az otthoni leveles részedet megértem. Én is pont egy ilyen miatt jöttem most ki ide. Komolyan, néha úgy gondolom hogy a családom csak azért írogat nekem hogy felbosszantson. De ha vissza merészelném küldeni a leveleket bontatlanul, hát szép kis botrány lenne belőle - nevetett fel.
* Elgondolkozott a további dolgain. De nem tudta hogy mennyit mondtat Patrick-nek. De úgy gondolta hogy üsse kő. Nem olyan srácnak látszott, aki felhasználná az ilyesmiket.*
- Mondd, és mugli munkaként mit tudnál magadnak elképzelni? Nehéz lenne nem? Mármint hogy ha el kellene titkolnod azt aki igazán vagy.

[Cissy]

Cissy

- Végül is rátapintottál a lényegre, utálok haza menni. Egyszerűen nyomaszt az ottani légkör, a sok aranyvérmániás ember, na és persze a bájgúnár aranyvérű szüleim. Folyton csak rámerőltetnének minden kényszert és mugligyűlöletet. De én nem akarok rájuk hasonlítani.

Valahogy sikerült kifakadnom olyannyira, hogy olyanokat mondtam el ennek a szinte ismeretlen lánynak, amiket nem nagyon kellett volna. De végül is jobb így, hogy túlestem rajta. Ő biztos nem ilyen körülmények között él. Lehet neki más az oka, hogy nem szeret otthon lenni. De ha akarja, elmondhatja. Ha nem, akkor pedig nem erőltetem. Döntse el ő.
Ez a kis témaváltás jól jött. Kis gondolkozás után válaszoltam is a kérdésre, amit végülis még egyszer sem gondoltam végig, hogy milyen munkát vállalnék az "egyszerű" emberek között. Tényleg, milyet?

- Szívesen dolgoznék bárhol. Nem vagyok finnyás, nem undorodok semmitől. Fóbiáim nincsenek, szóval bármi jöhet. Attól függ éppen milyen hangulatom lenne. De egyenlőre még itt tanulok és ha minden jól halad, megyek az aurorképzőbe. Na meg saját lakásba, távol a szüleimtől. - ez most hirtelen olyan jó ötletnek tűnt, hogy még el is mosolyodtam magamon - De még bármi megtörténhet. Nem tervezek nagyon előre, inkább rögtönzök. Tudom, nem olyan előnyös, de inkább azt, mint hogy egy leendő álom összedőlése után kapkodjak, hogy mi tévő legyek.

Music

Audrey

Mintha millió csengő szólna, úgy érzed a mámor hívogató szavát. A szíved gyors ritmusban ver, könnyűnek érzed magad, s nagy ívben leszxrsz mindent, ami körülötted történik. Olyan könnyű vagy, mint talán soha életedben, mintha csak a lelked súlyát éreznéd, s a tested nem is létezne. Jó érzés, teljesen ellazulsz.
Ilyenkor mindenki mást csinál, van, aki belemerül a zenébe, s órákig képes ugyanazt a ritmust hallgatni, van, aki csak simán kifekszik és élvezi a pihenést. Én az utóbbi kategóriába tartozom. Legtöbbször csak fekszem, s élvezem a szemeim előtt kergetőző színeket. Néha el akarom őket kapni. Aztán szaladgálok, mindenütt lila virágok, amerre csak a szem ellát. Szédülök, torzul az egész világ, s tudom, hogy még csak most kezdődik...

Legszívesebben az egészet leírnám, de olyankor képtelen vagyok az írásra. Azt mondják, hogy nem lehet rászokni. Ez persze egy jó nagy baromság, bárki is mondta. Először tényleg úgy érzed, hogy erős vagy, pusztán csak szórakozás az egész, de később minden megváltozik. Napról napra, percről percre arra gondolsz, mikor teheted meg ismét. Mikor válhatsz a rabjává, akár csak egy órára is.

Hánykolódom. A mólóhoz kötözött csónakban fekszem, kémlelem a csillagokat, melyek úgy kergetik egymást, mintha az életük múlna rajta. A vörös csillagnak szurkolok, ő a leggyorsabb. Pupilláim tágan merednek az ég felé, hajszálaimat lengeti a szél, akár csak az alattam heverő csónakot. Hűvös lenne? Nem tudom, nem érzem. Amikor elindultam, még hideg szél fújdogált, most meg már nem érzem. A dzsekim valahol a móló szélén hever, rajtam csak egy farmer, s egy barna póló, na meg a hozzám nőtt, szakadt, földig érő nyelvvel megáldott tornacsuka. Hallom a tücskök ciripelését, s a békák brekegését. A nád suhogását, s víz apró csobbanásait. Ez már annyira jó, hogy el sem tudnék képzelni jobbat. Mintha kezdenék fázni, igen...a csillagok is egész normálisnak tűnnek, mintha megunták volna a kergetőzést. Nem, nem akarom, hogy vége legyen. Lassan felülök, a kezeimmel tornászom fel magam. Hol van az az átkozott tasak? Már amennyire megy, kotorászni kezdek a zsebeimben. Meg kell találnom, szükségem van arra a k...ba...ott  cuccra....