A móló és a csónakház

Patrick

- Megértelek - mondja egy kis mosoly kíséretében - Én sem szeretek otthon lenni. Valahogy olyan, hogy mondjam neked, nyomasztó, frusztráló, és idegesítő. Tudod, a nagyszüleimmel élek. A nagyanyám..istenem, egy mániákus tökéletességre törekvő vén banya. - mondja nevetve. - Szóval nagyon úgy tűnik, hogy mindketten menekülünk otthonról. Vagy nem?

* Különös, még senkinek nem tudott erről ilyen formában beszélni. Muszáj volt úgy emlegetnie mindig is a házat amelyben élt, hogy egy igazi nagybetűs otthon. Talán azért beszélt Patrick-nek erről, mert hasonló az ő helyzete is. De ő már annyira közel volt ahhoz hogy elmenjen otthonról. Neki pedig még volt hátra 1 éve a költözésig. Természetesen ha valaha is számíthatott rá hogy összejöjjön neki a saját lábra állás dolga. Nagyon reménykedett benne. Figyelt a fiú szavaira és elégedetten nyugtázta magában, hogy vannak álmai. Az álmok jók. Néha csak azok tudnak segíteni hogy az ember ne süllyedjen bele a depresszióba, és a rossz kedvbe.*

- Naa, azért az a bárhol szerintem elég tág fogalom. De biztos kalandos lehet. Vagy te nem így gondolod? Oké, ez lehet kicsit furcsán hangzik, hisz elvileg nem a kalandokért megy valaki dolgozni. De érdekes lehet úgy élni az életedet, hogy nem varázsolhatsz, és ezáltal nem teheted könnyebbé az ottani dolgaidat. Nem hinném hogy a mugli világban túl sok varázsló vagy boszorkány tud élni feltűnés nélkül. Főleg úgy, hogy a gyerekeik egy szép napon ide kerülnek. - mondta elgondolkozva - És, lakásba szeretnél élni? Netán valami nagy házban? Biztos vannak elképzeléseid. A rögtönzés nem baj. Néha jól jön. Én is többnyire spontán cselekszem. Viszont az álmokban pont az a jó, hogy a tieid, és úgy alakítod és később úgy éred el őket, ahogy te akarod. Senki nem szólhat bele. És nem is kell róluk tudnia senkinek sem.

[Cissy]

Cissy

Megértesz?
Úgy éreztem, ehhez le kell ülnöm. Érdeklődve figyeltem Cissy szavait, mosolyogtam, bólogattam, közben tettem egy lépést a móló széléhez, lábam lógatva huppantam a fára. A vizet szuggeráltam, itt, szélen kicsit mocskosnak tűnt.

- Tökéletességre törekvő? Idegesítő, gondolom - már meg sem próbálsz akkor megfelelni az elvárásainak? - Finom mosolyt küldök feléje, barátságosan invitálom, üljön le mellém, fütyüljön a móló sárfoltjaira, ne tartson életetkeserítő náthától, egyszer élünk.

- Azért köszi, hogy ezt megosztottad velem. Jó tudni, hogy nem csak én menekülök a hazaiak elől. Mármint, jó megosztani valakivel, ami nyomni tudja a pici lelkem. Most biztos elkönyveltél rémesen nyomulós, de legalább érzékeny lelkületű ficsúrnak. - nevettem fel. - Bárhol lehet, hogy nem dolgoznék. Mondjuk kukásnak nem mennék el- na jó, ezt lássuk be, tényleg enyhén túlzás is lenne.
De végeznék olyan mugli munkákat, amiket a varázsvilágban már-már megvetnek, de náluk becsben tartanak. Szívesen próbálnám k mondjuk a gyógyítást varázslat nélkül. Úgy talán a kihívás miatt még jobbnak tűnik, mintha épp egy átok által lelőtt végtag helyét forrasztanám össze nagy nehezen.
De a meglepetések jók, mert nélkülük egy garast sem érne az életünk. Ezért nincsenek is nagyra törő álmaim, mint luxusvilla, szerető család, kívánságaim leső komornyik és az egyéb fölöslegesnek tűnő dolgok... elég csak egy szimpla kis lakás, később egy kisebb ház is jól jön, velem meg lesz ami lesz. Nem vagyok kimondottan az a családmániákus típus, de azt tudom, hogy előbb-utóbb úgyis elkötelezem magam... neked vannak ilyen elképzeléseid? Családi ház, nagy család, későbbi életvitel?

Patrick

- Igen, megértelek - mosolygott rá.
* Nagyon is értette Patrick érzéseit, és örül hogy ő legalább nem próbálja arról győzködni, hogy de igenis fogadd el a családot, és ne eszközölj változást, mert úgy sincs értelme. Jaj, mennyiszer mondta ezt neki az egyik háztársa. Halálra untatta már vele. *
- Az idegesítő az enyhe szó rá. Nem arról van szó, vagyis...nos, lényegében próbálok neki megfelelni. De nem azért mert annyira a szivemen viselem a véleményét, hanem hogy békén hagyjon. Ha minden úgy megy, ahogy az őnagyságának tetszik, akkor nincs szövegelés - nevetett rá.
* Az invitálást elfogadta. Sosem volt az a kényeskedős típus. Sokszor üldögélt már ezen a helyen. Így most is lehuppant Patrick mellé, és továbbra is figyelmesen hallgatta.*
- Igazán nincs mit, bár nem szoktam senkinek az otthoni dolgaimról beszélni. De ha már megnyíltál előttem, akkor így a korrekt. Meg fene tudja, valamiért megbízhatónak tűnsz - kacsintott rá- Miért könyveltelek volna el nyomulósnak? És érzékeny lelkületű ficsúrnak? Ugyanmár! - ezzel bátorítólag megsimogatta a fiú karját, és tovább hallgatta őt.
* A gyógyítást ő is jónak tartotta, révén az édesanyja is orvos. Becsülte is érte titkon, ám ezt nem mondaná ki semmiért előtte, tekintve hogy milyen a kapcsolatuk, és azért amit tett vele. *
- Az orvosi szakma szép. Tudod, az édesanyám orvos. Bár ő nem boszorkány. De elhivatott. Nagyon is.
* Patrick szavin elmerengett. A tervei jól hangzanak, és tetszett neki, hogy nem akar valami megafényűzést maga köré. *
- Szép tervek. Tényleg. Az pedig biztos, hogy előbb-utóbb lesz valakid - a hozzá intézett kérdésen elgondolkozott egy kicsit- Nos, egyenlőre semmi komoly. Bár egy saját lakást mindenképpen szeretnék. A család dolgot még nem tudom. Azért nagy létszámút nem szeretnék. Gyakran csak a baj van belőle. Ám, egyenlőre olyanokban hogy szerelem, és házasság nem nagyon tudok hinni. Illetve, még nem találkoztam senkivel, akivel ezt fontolóra tudnám venni. Persze tele vagyok álmokkal azért. - mosolyodott el - De előtte szeretnék még szórakozni, érezni hogy élek. Te hogy vagy ezzel? Hivatás és család, vagy belefér egy kis lazítás is?

[Cissy]

Cissy

Jól van, ahogy sejtettem, nem olyan finnyás csaj, hisz leült végül és nem is teketóriázott egyáltalán. Még szépen végighallgatott, aztán csak mosolyogtam azon, amit mondott. De hirtelen nem is tudtam mit válaszolni.

- Talán az szokott a gondom lenni, hogy ha netán egy-két embernek beszámolok erről a családi perpatvarról, akkor általában ezeket vágja a fejemhez. De mit is várhatnék egy olyantól, aki nem ilyenben él, aki csak külső szemlélődő? - na jó, ez kicsit dramatizált volt, de tényleg ez az igazság. - Ellenben te tényleg érted amiről beszélek, mert a nagyanyád hasonló elveket képvisel, mint a szüleim. De ha nálad csak a nagyanyád ilyen, akkor mások hogyhogy nem védenek meg? Mert nálam tényleg ez van. Apám is ugyanazt műveli, mint anyám, talán mert nem mer ellenszegülni. Az egyetlen ember aki kimenekített, az a nagybátyám volt, de ő meg 5 éve meghalt. Pont ezért kezdtem el lázadozni és meglépni otthonról...

Még folytattam is volna, de az a simítás kicsit hirtelen jött és félbehagytam a mondatot. Félzeg mosollyal felé fordultam.

- Köszi, ez jól esett. - na jó, ez tényleg kicsit félreérthető, de hát ha ez az igazság... - Anyukád akkor tényleg gy tiszteletreméltó nő főleg hogy semmi plusz lehetősége nem volt, ha mondjuk véletlenül rosszabbra fordult a beteg egészsége. Nagyra becsülöm az olyan embereket. Álmok pedig mindig kell, hogy legyenek, mert különben nincs értelme élni. Kell valami buzdító dolog.
És hogy tervezem? Hát mindenképp előbb az alapokat szeretném megteremteni, aztán majd utána jöhet a többi. Kiélni az életet közben is lehet, nem vagyok az a féktelenül bulizós típus. De azt azért nem utasítom el, ha összejön egy kapcsolat. Csak maga a családalapítás váratna kicsit még. Ami alatt nálam a házasodást meg a gyereket lehet érteni. De ezen kívül bármi lehet, mert végül is az annyira nem gátol abban, hogy kicsit kiéljem az életem.

- Ja tudom, én sem szeretem az okoskodókat. Annak könnyű akinek úgymond tökéletes élete van, haláli kedves meg tündéri rokonsággal, és ő a szemük fénye. Tehát mindkét szülőd felöl jön a dolog igaz? Ez elég pocsék dolog. De valamelyikük csak enyhébb nem? - a megvédésnél megvillan a szeme, és nevetni kezd - Ugyan-ugyan! Apám a nagyszüleim kiskutyája, anyám meg imádja őt, és szerinte minden helyes amit csinál. A testvérem halála óta, én szinte nem is létezem a szemükben. Egyszerűen mondva, nekiadtak a vén banyának. - a mondatán felcsillan a szeme - Megléptél otthonról? Na, ezt el kell mesélned! Nagyon kíváncsi vagyok rá!
* Az, hogy Patricknek voltaképpen mi esett jól, nem igazán értette de nem akarta megzavarni a gondolatsorát, így inkább csendben maradt egyenlőre.*
- Hmm, valóban annak tartják. Elismert a szakmájában. És úgy gondolom hogy boldog is. De jó ideje nem beszélek vele. Az álmokkal kapcsolatban pedig egyetértek. Ha nem lennének, már befásultam volna teljesen, vagy lehet hogy megőrültem volna - nevetett fel - Ki tudja?!
* A bulizás dolgon mosolyogni kezdett. Ő nagyon is szeretett szórakozni. Meg őrültségeket csinálni. Persze, igazán nem durvult bele soha a dolgokba, de gyakran direkt bosszantotta maga körül az embereket. Néhányan annyira faarccal élték a világot, hogy csak ilyenekkel lehetett őket kizökkenteni.*
- Hmm, és az itteni 7 éved alatt volt kapcsolatod? Már bocsi ha indiszkrét, csak engem érdekelnek az ilyen dolgok. Egyébként a házassággal én is várok. Ráérek bőven. Úgy gondolom, amíg ki nem éltem magam, addig nem szabad. Mert utána elromolhat. De nem tudom. Általában a szerelem villámcsapásként éri az embert, szóval nem tudom mit tartogat a jövő, de én állok elébe mindennek. Bár néha úgy érzem, az egész életem egy háborús övezet, és becsületrendet érdemel az aki elviseli. - mosolyodott el. - Egyébként a jól esettet azt mire értetted? - nézett rá kérdőn.

A tetoválás mindig is a védjegye volt, amivel még el is tudta zavarni az emberek többségét. Nem tudni, hogy mi van ezekben a testdíszekben és testékszerekben, de vannak, akik valóban emiatt tartanak valakitől. Igaz, hogy kevesek tombolnak a tetoválások ellen ebben a táborban, de legalább akadnak, és csak ez a fontos, mert igazán csak erre figyel fel Joseph. Nem akarja felvenni a gunyoros pillantásokat, amik csakis arra irányulnak, hogy mégis miért hagyják az ilyen embert élni? Talán sosem fogjuk megtudni, hogy Joe mégis hogyan gondolta a világ meghódítását, hogyha ennek a világnak a magjai egyedül a fejében, a képzeletében léteznek. Ahogyan valószínű, hogy a léptek zaja is, elvégre senkit nem látott itt magán kívül. Néhányan bolondoztak a domboldalon, de ez minden. Lehetséges, hogy egy prefektus talált rá, amivel biztosan kihúzza már a gyufát, hiszen nem ez lenne az első alkalom. Nagyon fél. Meg sem mer mozdulni, csak a szemöldökében lévő piercinget fogdossa idegesen, mint Aladdin a lámpást abban bízva, hogy a segítségére siet a belőle a Dzsin. De… az nem nagyon jön, ahogyan már a léptek sem erre közelednek. Bátorság, bátorság. Hiába lapozgatom Joseph szótárát, ezt a szót sehol sem találom. Ezért lehet az is, hogy most mindene remeg, mintha egy roham-közeli állapotot idéztek volna elő ezek a léptek. Nevetséges, hogy mennyire meg tudja rohanni őt a félelem. Amennyire próbál ő „kemény” lenni, annyira lesz belőle egy gyáva nyúl. Lassan fordítja meg a fejét, hogy csupán szeme sarkából látni tudjon abból valamit, ami a háta mögött folyik. Éppen jókor teszi ezt, mert valami a földre zuhan. Csörömpölés, mintha csak egy egér ólálkodna erre, hiszen semmi hang, semmi lelkiismeret-furdalás. Ez mind szép és jó, hiszen ez azt jelenti, hogy nem ember műve a dolog… azonban a szeme nem csal, a szeme lát, és ki kell szúrnia egy hugrabugos lányt. Látta már néhányszor, de sosem tűnt fel neki igazán. Miért akar ilyen sunyi módon elsuhanni Joe mögött.

A gyanú nagyon erős. Mégpedig arra irányulóan, hogy a barna lány valamit el akar hallgatni Joe elől. Nem mintha annyira érdekelné a dolog, de agyában az a gondolat üti fel a fejét, miszerint a diáktárs ellopott tőle valamit. Na, igen… az üldözési mánia. Magában gyártja az összeesküvés-elméleteit. Mindenki csak őt akarja bántani, mindenki neki akar rosszat, senki nem bírja elviselni, mert biztosan féltékenyek rá, mert ő ilyen jóképű, ilyen jó kiállású… ilyen eszes és vakmerő. Ez igazán szép és jó, csak kicsit… nagyon sántít a dolog. Szemeit összehúzza, mintha csak egy bátor cowboy lenne a szemünk előtt. Már szinte hallom azt a bizonyos vadnyugati zenét, miközben a fiú kezei ökölbe szorulnak, és jó lenne, ha lenne nála pisztoly, mert akkor nem kéne megszólítania a gyanús nőszemélyt. Ajkait harapdálja, ahogyan mindig is szokta az ehhez hasonló „krízis helyzetben”. Itt az alkalom, rá kell szólnia. Mert az egy dolog, hogy a lány teljes testében megmerevedett, de attól még egy pillanat alatt el is futhat onnan. Joe pedig azzal nem fogja égetni magát, hogy utána rohan. Vigyen, amit csak akar… vagyis…
Hol a pokolban van a pálcám?, nyúl jobb oldali farzsebébe, majd hirtelen felpattan.
- Hé, gyere ide! … Légy szíves. – próbál nem túl „üldöző” hangnemben beszélni a lányhoz, hogy az ne meneküljön el.

Nemtől függetlenül rengetegen képzelik el milyen lesz az első alkalom. Milyen lesz az első közvetlen találkozás, az első szó közöttetek. Az álmodozás valahogy mindig sokkal idillibb környezetet teremt, mint a valóság, ez talán természetes, hiszen, ha már csak rajtatok múlik, hogy hogyan is szeretnétek rajongásotok tárgyát megszólítani, vagy csak magatokra vonni a figyelmét, mindig vagy egy csodás, romantikus helyen történik meg, vagy egy zsúfolt teremben, ahol véletlenül egymásnak ütköztök, a kezetek összeér, és innentől a kép, teljesen belassul, mint a filmekben. Mélyen egymás szemébe néztek, a körülöttetek levő tömeg csak elmosódott pacává változik, nem létezik más, csak ti. Egy varázslatos mosoly, melytől képes lennél elalélni, ha nem tartanál attól, hogy ha ezt megteszed talán nem lesz ott, amikor magadhoz térsz. Így csak elvarázsoltan meredsz rá, szinte falva a képet. Ő hozzád szól, hallod simogató hangját, s bár nem érted mit mond, azok számodra a legszebb szavak.
Ez mindenkivel megesik, így megesett Shaelynnel is, sokszor ezalatt a másfél év alatt, amíg csak a távolból csodálta a mardekárost, akinek pedig gőze sincs arról, hogy a hugrás leányzónak minden alkalommal, amikor elvonul a közelében, legalább egy ember kell, hogy legyen a közelében, máskülönben összecsuklana. Ezt a szerepet rendszerint Nads tölti be, minden alkalommal kevésbé feltűnően nyúlva barátnője hóna alá. Eddig még szerencsére megúszta ezeket a szituációkat anélkül, hogy a fiú kiszúrta volna, vagy csak elegánsan nem vett róla tudomást. Ha így volt végtelenül hálás érte, azonban akkor a mostani szituáció lesz végtelenül kínos. Ó, és, hogy miért? Mert bár a hugrabugos abban reménykedett, hogy Joseph lesz oly bűbájos és anélkül, hogy kíváncsian felülne és az alig pár méterre levő szobormerevvé vált leányzót kiszúrja, engedné útjára. Ám úgy néz ki attól, mert Shay úgy tesz, mintha sóbálvány átkot szórtak volna rá, még nagyon is látható, lévén sötét sincs még. A nap épp lemenőben.

Ha már álmokról volt szó és álmodozásról. A barna lány is sokszor eljátszadozott a gondolattal, hogy milyen lesz, amikor először találkozik directe vele, mi lesz az első szó, melyet simogatóan mély hangján, majd hozzá fog intézni, milyen lesz az a mosoly, amit majd akkor villant, amikor belenéz az ő zöldjeibe és rájön, hogy soha életében nem is akart más lányt, csak őt. Mint mondtam álmodozott. Álmaiban sokféleképpen történt az első olyan találkozás, de egyik sem így nézett ki. És valahogy egyikben sem a „Hé, gyere ide!” volt az első mondat, amit hozzá intézett. Igazából a helyzet egyáltalán nem olyan borús, mint ahogyan Shay azt gondolja és alig pár pillanat múlva ezt ő maga is belátja.
A nap épp búcsúzóban a horizonton, egyre sötétebb sárgára festve az eget, körülöttük víz, még ha nem is tengerpart, de akkor is van víz. Itt és most rajtuk kívül senki sincs, csak odébb, jóval odébb.  Keze ökölbe szorul, izmai teljesen megmerevedtek, mintha most esett volna túl egy intenzív edzésen, érzi azt a húzó érzést minden tagjában. Szíve vadul kalapál, és ez csak fokozódik, amikor a fiú meg is szólítja. Térde remegni kezd, szája szólásra nyílik, de hang az aztán nem jön kis egy szál se, csak valami nyüsszögés. Szeretné elmondani, hogy ő csak, és hogy ő már megy is, nem akarta megzavarni, de egyszerűen képtelen rá. A napnak már nincs ereje, ő mégis egyre inkább úgy érzi, hogy a hőmérséklet most kezd az egekbe szökni. Fogalma sincs hogyan, de a lábai gazdájuk utasítása ellenére is megindulnak a csónak felé. A lány óriási sóhajokkal közeledik a mardis felé, miközben tekintete a sötét tekintetbe fúródik. Még sosem nézhetett bele szemeibe, melyek nagyon hasonlítanak az övéihez, csak sötétebbek, mint sajátjai. Lépései óvatosak, a móló fagerendái még csak meg sem nyikkannak, az egész olyan, mintha megint 11 lenne és épp a Süveg felé lépkedne a beosztási ceremónián. Megáll a csónak előtt, kezeivel talárját markolássza, újra szólásra nyílik a szája, de megint csak semmi.

- Szia! – a harmadik próbálkozás egészen sikeres lett, és még csak hülyeséget sem mondott. Az, hogy hova tűnt az a megfontolt, halvérű lány, jobb ha nem kérdezzük meg. Egy fél percig képes csak fenntartani az állapotot, hogy nem szólal meg.
- Ne haragudj! Én nem akartalak megzavarni, éppen ezért állt szándékomban halkan lelépni. – harapja be alsó ajkát és néz a menekülést jelentő cölöpök irányába. (Értsd a móló kezdetét jelző oszlopizék xD) Tekintete aztán a csillogó, nedves, üveg, cserép halomra téved, és egy zavart mosollyal fordítja vissza arcát a fiúra. Egyetlen üzenettel: Ez nem jött össze!
- Nem csináltam épp a legjobban, hm? – kérdezi még mindig zavart mosollyal, egyik lábáról a másikra áthelyezve testsúlyát.

[A Tóba.]

Clyde

Igen, ez ismételten egy olyan nap. Reggeli óta próbált menekülni Androméda elől, de most mégis rátalált az az átkozott bagoly. Ahogy ott kucorog egy kő mögött, hogy elrejtőzzön a kíváncsi madárszemek elől, már érzi is a hátán kedvenc szárnyasának hegyes körmeit.
Aprót sikkantva ugrik fel ültéből. Pedig direkt a tópartra jött, ahol igen ritkán szokott csak járni, de most, hogy megtalálták, értelmetlennek tűnik az egész napos bújócska. Tudta jól, már reggeli előtt, hogy ma küldenek majd bátyjai levelet, az istentudja honnan, ahol épp vannak. Mindig hónap elején. A munkavégzett bagoly azt sem várja meg, hogy gazdája leoldozza a levelet, egyszerűen csak eltépi csőrével a vékony madzagot, amivel lábához kötözték a borítékot, aztán csomagját a fűre ejtve tovaszáll. Így legalább nem adja meg a lehetőséget tulajdonosának, hogy ismét elfusson. Audrey egy pillanatig csak tétován áll, majd egész tanácstalan valójában a fűben heverő levél fölé tornyosul. Most mi legyen? Elolvasni nem akarja.. Ez a nap így sem épp rózsás, ezzel nem akarja tovább rontani. Észre sem veszi, de már kezében a boríték. Mikor vette fel?
Zsebre tehetné.. Égetné kezét a puszta jelenléte. Hmm, de ha esélyt sem ad rá, hogy elolvassa? Sunyi vigyorra húzódik szája, miközben kecsesen odaszökdécsel a tóparthoz, és belehajítja a fekete vízbe a levelet. Hogy sodródik a pergamen… Milyen gyorsan viszi ez az állóvíz befelé.. Egészen elázik. A rajta lévő írás szinte elolvashatatlanná válik.. Audrey homlokára ráncokat gyűr az aggodalom, hogy lehetett ilyen hülye? Ő el akarja olvasni azt az átkozott levelet!
A következő mozdulattal már ugrik is a vízbe. Aud mindig híres volt atlétikusságáról, sőt a kecses mozgás is egyértelműen őt jellemezhetné, a szárazföldön. Vagy a levegőben.. De a vízben valahogy veszett kutya módjára kapálózik a lehetséges összes irányba, és próbál fennmaradni. Békaszerű mozdulattal alámerül, hogy közelebb kerüljön az időközben elsodródott levélhez, majd fejét a víz alatt a boríték alá dugva ismét kiemelkedik, lelapult, éjfekete tincsein pedig már ott trónol a félig tönkrement iromány. Ez aztán nagyszerű.. Többet ilyen hülyeséget sem csinál. Ha legközelebb fejébe veszi, hogy elpusztítja bátyjai levelét, majd elégeti. Az legalább visszafordíthatatlan. E gondolattal érzi, hogy elönti a boldogság, sőt még valami kedves cirógatást is érez lábainál. Úgy megkövül a döbbenettől, hogy szinte azon nyomban elsüllyed. Most tudatosul csak benne, hogy belevetette magát a tóba.. A Tóba. Mint az őrült, kezd el kifelé kapálózni, háta mögött hagyva az aljas lábsimogatót, és csak magában imádkozik, hogy lehetőleg egy kákalag eredjen a nyomába, ne pedig a tó óriáspolipja vegye üldözőbe.

Egy szemhunyásnyi idő sem telik el, de máris a parton találja magát, ismét a jó öreg szárazföldön. Kifulladva piheg, edzettség ide vagy oda, a stressz megdolgoztatja az embert. Lekapja kobakjáról a félig elázott borítékot, és röhögve veszi szemügyre. Nagyon ajánlja, hogy olyanról legyen szó benne, ami megérte ezt a fáradtságot. Feltápászkodik a földről, de vizes testét gyorsan eléri a szürkület hideg lehelete. Összeborzong a hűvös levegőtől. Ekkor veszi csak észre, hogy a móló közelében kötött ki, és alig pár méterre egy kabát fetreng a földön. Ez biztosan jel, nem beszélve arról, hogy a négy testvérrel felszerelt Turner lányt sosem érdekelték annyira a tulajdonjogok, így hát hamar beleburkolózik a meleg dzsekibe. Máris jobb. Így máris békésebb az egész tópart, lágyan ringatóznak a mólóhoz kötött csónakok, ő pedig biztonságban téblábolhat a parton. Apropó csónakok, az egyikben mozgásra lesz figyelmes. A hirtelen megjelenő alaktól majdnem hanyatt esik, egy pillanatra már azt hitte, hogy a tó réme kapaszkodik ki érte a szárazföldre, de nem. Csak egy diák hánykolódik arrafelé.
- Ömm.. Ez a tiéd? – szólítja meg emelt hangon az alakot a kabátra mutogatva, miközben sietős léptekkel megközelíti a csónakot.
- Bocsi, hogy felvettem, csak spontán ötlet volt.. - kezdene bele a magyarázkodásba, mikor már tisztán szemügyre veheti a csónakban heverőt. Hát nem éppen egészséges az arckifejezése..
- Hé-hé! Jól vagy? – pillant összevont szemöldökkel a srácra, majd jobb ötlet híján fölé hajol, és a víztől összetapadt tincseit ráborzolja, az így teremtett kevés vízadag hátha segít a fiún.

Hideg. Az első dolog, amely szembetűnt vele az, hogy valami hideget érez a mellkasa környékén, majd egy nagy nyomás a hasánál. Úgy érezte, mintha egymásba torkolló levegőzuhatag lenne, s keményen a testéhez csapódik, majd köddé válik. Nem, nem képzelődött. Reggel volt, s szobatársainak egy része azzal szórakozott, vajon melyikkőjük Lebegtető Bűbája tart ki tovább. Három versenyző jelentkezett, a többiek lementek valahová vagy épp a mosdóban készülődtek. Mivel sehogy sem tudták eldönteni kié tart tovább, Giles éjjeli szekrényen lévő poharát emelték fel sorba, az időt pedig mérték. Persze eszükben sem volt arrébb tenni, hogy azért ne essen rá a pohár. Á, nem, ők a hasa felett lebegtették. Az első másfél percig tudta lebegtetni, aztán a megemlített testrészre esett, amitől Giles egy pillanatig megrándult. A második kicsit több mint két percig, az övéé nagyobbat zuhant az előzőnél, az alany homlokán a szemöldök ekkor a közepéig felszaladt, de nem ébredt fel, egészen a harmadikig. A harmadik ügyesen bánt a pálcával, jobbra-balra vitte a poharat, három perc elteltével mégis nagy lendülettel a barna hasánál landolt. Hirtelenjében felpattant az ágyból, majd megpillantotta a mellette pihenő poharat és a nedvességet, amely a takaróra is ráfolyt. Íriszeit a többiek felé kapta, akik jóízűen nevettek rajta. Rosszallóan kitámolygott az ágyból, szemei szikrát vetettek, majd órájára pillantott, ami fél hetet mutatott. Dühében legszívesebben megfojtotta a három szobatársat, amiért ilyen korán felkeltették, de inkább nem tette, csak vett egy nagy levegőt és a mosdóba indult. Ott ketten tartózkodtak, de gyorsan végeztek, legalább is gyorsabban, mint Giles. Fél órán át haja lelapításával dolgozott, ami lássuk be, nem könnyű feladat. Miután szobatársai távoztak néhány könyvvel a hónuk alatt, addig ő szekrényét rohamozta meg tiszta alsóneműért és ruhákért kutatva. Kisvártatva meg is találta, egy egyszerű, de annál kényelmesebb vörös nadrágot húzott magára és egy ujjatlan, fehér pólót.
Az ágya alól és a polcokról, a szekrény tetejéről halászta elő a mai napi adag könyvet és pergament, majd ágya melletti éjjeli szekrényéhez sietett, ahonnan két pergament kapott elő. Egy Sötét Varázslatok Kivédése és Bűbájtan házi dolgozat volt, a mai adag. Száját elhúzva belegondolt, hogy még a jövő hetibe bele sem gondolt, pedig azt már múlthéten leadták. Vörös és fekete színben úszó talárja a megszokott helyen pihent, rejtett, belső zsebében pedig varázspálcája volt. Míg magára húzta ágyára tette a segédeszközöket, majd felkapta azokat és kisietett a hálókörletből.
A mai nap szokásosnak bizonyult: Mindegyik tanár azt rebesgette, vajon milyen eredményeket fognak elérni a mostani évben az ötödikesek az RBF vizsgán, amelyre persze a diákok csak fáradtan a padra dőltek. Némelyik órán az elméletet, míg némelyiken a gyakorlatot ismételték, de mind a felkészülésről szólt vagy épp a kioktatásról, ha valakinek esetleg nem úgy sikerült a varázslata vagy nem tudta felmondani azt, amit mára kért a tanár. Az óra delet ütött és elérkezett az ebédidő. Mindenki a Nagyterembe sietett, ahol az ételek már bőségesen fel voltak sorakoztatva. Mindegyik asztal egy-egy ház diákjainak szolgált, Giles egyértelműen a Griffendélesek után szaladt. Miután mindenféle ínyencséggel teletömte hasát úgy döntött, kivándorol arra a helyre, ahol először léphetett a Roxfort szárazföldjére. Egészen a főbejáratig rohant, majd ott olyan halkan nyitotta ki az ajtót, amilyenre csak képes lehetett a kitudja hány éves ajtó. Egy nagy adag sétálás után meglátta a csónakházat, ami tele volt pakolva az elsősöknek szánt csónakokkal. Közelebb lépdelt feléjük, majd belegondolt, hogy régen ő is ebben utazott.  Szája mosolyra fakadt, kezével kibújt a talárjából, majd a mólóra lépett. Egészen a végéig elsétált, kibújt cipőjéből és leülve a szélére belelógatta a lábát a veszélyekkel teli vízbe. A hideg jól esett a talpának, soha nem volt a meleg időjárás mellett, csak a hideget szerette. Szerencsére szervezete is kőkemény volt, nem fázott meg, csak nagyon ritkán. Éjkék szemeivel az égre tekintett, ahol baglyok követték egymást.

[GILES]

GILES


Lassan közeledik a nyár... Vége lesz ennek az évnek is. Unott képpel ülök az egyik belső udvar padján és arra várok, hogy Harry és Mione végre megérkezzenek, és elsétálhassunk valahová, ahol nem követ minket 1000 szempár. Amíg ülök, figyelmemet leköti pár ötödéves sürgése és jajveszékelése... Közelednek az RBF vizsgák. Mindenki totál be van sózva, amit meg is értek... Na de még is, szerintem kicsit túlzásba viszik.
Én sem aggódom a hoppanálás vizsga miatt... Illetve, nem... tényleg nem izgulok... Bár a kellemetlen amputoportálás...azért... na de... Na, de igen is be vagyok csinálva... bár mi is lesz...
Közben figyelmem lekötik kicsit a fiatalabbak nyavajgásai és jókat derülök rajta... egészen addig, míg egy harmad év körüli lányka oda nem szalad és a kezembe nem nyom egy pergament, amin a következő áll.

Ron!

Ne haragudj, de elhúzódott az egyik külön órám, Harrynek pedig az edzés. Este a vacsoránál találkozunk.

Mione

-  Remek. - gyűröm össze dühösen a pergament, még azt sem mondva a lánykának, hogy köszi. Fel is pattanok, és mint egy dúvad megindulok a tó felé.
Ezek után a fenének sincs kedve maradni a suli falai között. Dühös, határozott léptekkel haladok a feszített víztükör felé, vágtatok rá a móló nyekergő fadarabjaira. Amelyek minden egyes lépésemkor fájdalamsan szisszennek fel, majd csendben elhal hangjuk, hogy a tőlem kapott energiát átvezesség a víztükörre, ezzel megannyi apró gyűrűt csaljanak, az egyébként háborítatlan természeti képződményre. De most valahogy ez sem tud meghatni. Csak megyek és megyek... egészen addig, míg meg nem érkezem a móló végére, s hopp, csak ekkor veszem észre, hogy valaki már ük ott, s nem csak ül, hanem botor mód a lábát a fekete folyadékba lógatja, megadva a lehetőségét annak, hogy bármilyen tavi dolog magával rántsa a mélybe.
Egy fiú ül ott. Nem ismerem... legalábbis személyesen nem, sőt a nevét sem tudom, sőt...azt sem, hogy melyik évfolyamra jár... De biztos valami alsóbb éves lehet, ezért a homály.
Nem vagyok jó hangulatomban, ezért megnyilvánulásom sem túl kedves a srávc felé.

- Mondd, te eszednél vagy? Vagy szimplán az órákon nem szokrál oda figyelni, és ezért nem tudod, hogy mik is lakják a tavat. - remélem nem kérdez vissza, hogy mik? mert arra nem tudnék válaszolni... De azért Griffendéles létére - mert azt talárjáról megállapítottam - lehetne ennyi esze.

Meg sem várva a válaszát, ledobom magam, mellé a deszkára és mereven a víztükröt figyelem. Ha meszólal...okés... ha nem, nekem az is jó...

[Hogy megfelelő választ adjak szavaidnak: Nem, nem vagyok eszemnél, eddig sem voltam. Egyébként, ha már ilyen szépen bemutatkoztál…hát, nekem se kéne másképp cselekedni.]

A baglyok gyönyörű szárnyaival belehasítanak a levegőbe, majd egy éles hang kíséretében beszállnak valahová. Tekintete a felhőkön marad, valahogy most olyan nyugodt minden, saját lélegzetét is tökéletesen hallotta. Tüdejével egyre nagyobbakat szippantott a fekete tó felől jövő levegőből, amely idő után sóhajtássá alakult. Bele sem gondolt abba, hogy már milyen régen nem találkozott húgával, Caline-nel, akivel a szörnyű sorson osztoznia kellett, s ráadásul a Teszlek Süveg jól kitolt velük, hiszen őt a Griffendélbe osztotta, míg testvérét a Hollóhátba. Szemei egyre lejjebb estek az égről, a lábát nézte, ahogyan épp hogy csak beletette lábujját, s az hang nélkül csobbant egyet. Fejét eldöntötte, hirtelenjében belegondolt abba, hogy vajon a többiek mit is gondolhatnak, a távolból valószínűleg úgy nézhet ki, mint aki szomorkodik. Feje felpattant, soha nem szerette ha valaki ilyesmit gondol róla. A mosoly az, amely teljesen el tudja rejteni az arcokról a bánatot vagy épp a félelmet, minden negatív gondolatot, a mosoly egy gyógyír az olyasmiknek, amiket ő nem szeret kimutatni. Most felmerülhet a kérdés, hogy vajon melyik férfiú is szeretné, ha valaki szomorkodáson, netán síráson kapná; hát, ez most más volt. Ő múltja miatt érezte ezt szükségesnek, nem úgy, mint általában a többi ilyen korba eső tini.
Szeretett volna felállni, kezeit hátra is támasztotta, mikor hangos robajok hallatszottak, majd egyre közelebb lehetett őket hallani – valaki felé jön. A lába minden dobbanáskor beleért a vízbe, majd mikor az illető lába valahol a fadarab felett volt visszahúzódott, majd újra bele. Egészen addig játszódott ez a folyamat, míg az a valaki, aki eddig olyan hangosan lépkedett melléállt és nem kicsit meglepődve leordította. Mikor befejeződött a szidás mindarról, amit ő is teljes mértékben tudott, egy hatalmas vigyor ült ki arcára.
- Hogy megfelelő választ adjak szavaidnak: Nem, nem vagyok eszemnél, eddig sem voltam. Egyébként, ha már ilyen szépen bemutatkoztál…hát, nekem se kéne másképp cselekedni.
Eszében sem volt kiemelni a lábát a vízből, bár az most a móló szélét fogta, most visszatette és felfröcskölt belőle egy keveset saját arcára, talán Ronéra is.
- A nevem Giles. Giles Lawrence. Ó, nyugodtan foglalj helyet. – Szólt, miután a vörös hajú levetette magát mellé, s mint egy szobor a távolt kezdte el bámulni. Hangjában egy csepp gúny sem volt, csupán bunkóságnak tartotta, ha egyszer ő ott ült talán meg kellett volna kérdeznie, hogy odamehet-e mellé. Egy gyenge rántást tett fejével, alig láthatót, majd kezét Ron felé nyújtotta, bár nem reménykedett visszajelzésben, mégis határozottan tartotta, vigyora egy percre sem tűnt el. Ismerősnek tűnt neki az arc, bár oldalról kevésbé tudta megvizsgálni, annak reményében, hogy memóriája nem szórakozik vele és tényleg ismeri. Bár,az aki őt ismeri cseppet sem ilyen ingerlékeny vele, hiszen tudják milyen vakmerő és elszánt: Ha leharapja a lábát egy szörny az ő hibája lesz, legfeljebb röhög rajta egy jót, de nem fog hibáztatni senki mást, csak magát.

Eaton

Lassan haladtam a csónakház felé. Döglesztő meleg van, legalább 35 fok és semmi légmozgás. Az iskolai ingemben voltam aminek az ujját a vállamig kis híján feltűrtem, s a mellemnél, középen megkötöttem.
A csónakház mint mindig, most is ugyan olyan koszos és nyálkás volt. Most nem mentem be a házba, máskor amikor idejövök mindig betérek oda, de most nem. Szépen kifekszem a mólóra és süttettem magam.
Vállamon, mint mindig a törpegolymókom ült. Leültem a móló legszélére, letettem magam mellé a háziállatom és hanyatt vágtam magam. becsuktam a szemem és élveztem a napsütést.

Az első öt percben nem is gondoltam semmire. Abban se vagyok biztos, hogy egyáltalán ébren voltam. De valami csikizni kezdte a fülem. Odakaptam, ezáltal arcon vágtam házi állatkám.
- Uh, bocsi- szegény kapott egy nagy taslit.

Visszafeküdtem, behunytam a szemeim és elgondolkodtam. Már igazán vége lehetne a tanévnek. A tanárok egyre hülyébbek, most vagy hőgutát kaptak vagy nem tudom, de elképesztőek. A szünidőt vártam is de egy kicsit tartottam tőle.
Vártam, mert Wade eljön hozzánk pár napra,  és remekül érezzük majd magunkat.
Tartottam a bujdosástól. Nem is tartottam, inkább nem...nem is tudom mit éreztem a bujdosással kapcsolatban. Aggodalmaim megint felcsaptak így próbáltam másra gondolni.
Holnapra kell még írnom egy száz szavas házi dolgozatot gyógynövénytanra, valamilyen szúrós növényre. Rendben, ez se valami kellemes téma. Eldöntöttem, hogy nem fogok semmire se gondolni. Az a legkönnyebb.
Pihenve süttettem magam a forró, tűző Napon.

[Barbara L. Kenneth]

Barbara L. Kenneth

Sosak úgy vélik, különbözõ lények élnek a tóban, melyen az elsõsöként átkelnek ide, Roxfortba tartva. Természetesen abban a sötétben senki sem foglalkozik a vízben élõ lényekkel, mikor a kastély oly csodásan ki van világítva, s fénye vonzza a szemeket. Akkor csak a cél a fontos...
Eaton ezen az igen meleg napon úgy döntött lebandukol és meglesi, hogy vajon mik élnek abban a tóba. Óriáspolip? Kákalag vagy hableány? Esetleg valami hatalmas vizikukac, melynek éles fogai mindenbe beleakadnak, s tépi magával azokat?

A fiú izgatottan slattyogott le a tóhoz, ám mikor meglátta, hogy a mólon egy piros-sárga színeket képviselõ hölgyemény napozik, kissé elrontódott a kedve. A csónakok, amik közül egyet el akart kötni most be voltak víve a csónakházba, s még ha egyet el is kötött volna, ott van az, s beköpi. ebben biztos volt.
Végül úgy döntött, lemegy a tóhoz, majd lesy valami. A mólóra nem szívesen lépett rá, de hallkan, pár lépést téve csak leült a szélére. Cipõjét lehúzva, nadrágját térdig felgöngyölve lógatta bele lábát a hûs vízbe, ingjének felsõ két gombját kigombolta, hogy ne süljön meg az égetû nap melegében.
Kis kikapcsolódás, még ha Ez itt is van.
Csukott szemmel döntötte hátra a fejét és támaszkodott kényelmesen, míg valami el nem kezdte piszkálni a karját. Lesandított maga mellé és egy szõrös, felismerhetetlen valamit pillantott meg, amit nem nagyon tudott besorolni egyik állatfajba sem.

Ez most szagolgat, vagy épp meg akar támadni?
Mikor a kis cucc idegesitõ szõrös testével ugrándozni vagy inkbáb pattogni kezdett mellette, Eaton kissé kiakadt. Elõször csak legyesgette az lényt, hátha okul belõle és arrébb áll, de miután kétszer is arrébb tolta, de az folyamatosan visszaugrándozott, szõrénél fogva megragadta és a vizbe dobta.
Az placcsant a vizen és kapálózva adott ki valamiféle nyüszögõ hangot.
 - Ehh, rosszabb, mint volt...

Mr. McLain

- Íííííí- nyüszítést hallottam. Kinyitottam a szemem, majd a hang irányába irányába sandítottam. Meglepődésemre egy mardekáros sráccal találtam szembe magam. Azonnal rájöttem, az ezüst, zöld színekből, melyet a ruháján viselt. Kétlem hogy ő adta ki magából azt a magas hangot. De hát akkor ki?
Felültem kényelmes helyzetemből majd odaszóltam a diáknak.
- Szia bocsi, nem tudod ki vagy mi adta ki ezt a hangot?- kérdeztem hunyorogva, mert az eddig becsukott szememnek erős a napsütés. Mielőtt válaszolhatott volna kikerekedett szemmel néztem a vízfelszínre. A mólótól körülbelül két méterre küzdött az életéért az én házi állatkám. Leblokkoltam egy pillanatra.- De hát hogy..?- hogy tudott olyan messzire beleesni? Egyszerűen nem tudtam felfogni.

A fiúval mit sem törődve kiültem a móló legszélére. Egy hajszál választott el tőle, hogy én is beleessek. A kezemet nyújtóztatva próbáltam elérni szőrpamacskám. De túl messze volt. Kikerekedett szemmel néztem, ahogy a törpegolymókom megfullad. Még kapálózott de nem bírtam ki.
Ijedten a fiúra néztem, majd vissza a vízre. Lekaptam magamról a cipőmet és úgy ahogy vvoltam, beleugrottam a vízbe. Nem érdekelt mit gondol rólam a diáktársam. Elúsztam az állatért, majd elkezdtem visszafele úszni de valami megragadta a lábamat. Majd hogy nem megállt bennem az ütő.
Valami markolta, és karmolta a bokámat. Csúszós és nyálkás volt, mégis erősen szorított. Egyszer csak elkezdtem süllyedni. Az a valami elkezdett húzni a mélység felé. Nem kaptam levegőt, próbáltam levakarni magamról az élőlényt, de nem sikerült. A végtagjaimmal kapálóztam. Az utolsó erőmmel kidobtam a golymókot a partra, de attól még tovább fulladoztam.

[Barbara L. Kenneth]

Barbara L. Kenneth

Eaton hátrahajtott fejjel, becsukott szemmel elvezte tovabb a napsütést. A sok felhõs nap után végre itt volt egy kis alkalom arra, hogy megízlelje, milyen, mikor a nap égeti a bõrét. S nem a vízben van, hogy a sugarak megtörjenek, s nem is egy ernyõ alól lesi a forró homokot, hanem itt, közvetlenül a tiszta ég alatt pihenget, nyugalomban...
- Szia bocsi, nem tudod ki vagy mi adta ki ezt a hangot?
Khm... Nyugalomban. Vajon miért nem történik soha semmi sem úgy, ahogyan azt ÉN mesélni akarom?

 - Hm? - A fiú egyik szemét a lányra emelte, hogy az érdeklõdés látszatát keltse, majd azonnal be is csukta. Az az egy kép, amit elkapott a külvilágból az volt, mikor a lány a mólón hasalva próbálja nyújtózva elérni a már átnedvesedett szõrpamacsot.
Nem az én gondom, ha megnevelte volna, hogy idegen embereket nem zargatunk, és nem teszünk úgy, mintha meg akarnánk rontani ugrálással, nem került volna ilyen helyzetbe. Jah. Így van. Bezonyám.
Egy nagyobbfajta csobbanás után Eaton érdeklõdni kezd az események iránt és nagyon fülel, hátha hall valamiféle szitkozódást, melyet neki szánnak, de semmi. Kicsit le is törik ettõl, ám mikor vízcsapdosást hall, szemei fölpattannak.
 - Ha nem tudsz úszni, minek veted magad utána? - morogja le, ahogyan figyeli a lányt csapdosni a vízben, majd mikor egy hirtelen mozdulattal, abnormális gyorsasággal eltûnik az ismeretlen a vízben a fiú észbe kap.
 - He, nem tudom ki vagy, de ne szórakozz! - szólítja fel a lánykát, hangjában érzõdik az aggodalom, a bosszúság, hogy tennie kell valamit. Nem nagyon tetszik neki az ötlet, hogy átáztassa mindenét egy Griffendéles miatt, de csak nem hagyhatja a lányt megfulladni.

El is sétálhatnék, mondván, nem láttam semmit. Ha megfullad, úgysem tudja meg senki, ha meg túléli, nem engem fog okolni, hogy elsûllyedt.. Õ okozta a bajt saját magának...
Eaton az eddigi térdenállásból, amiként leste az elmerülõ lányt, fölpattan, s gyors léptekkel elindul a mólóról lefelé a füves részre.
 - Hogy Merlin pálcája állna beléd! - szitkozódott, majd sarkon fordult, s par hosszabb lépés után fejest ugrott a hûvös tóba. Arcát megcsapta a hideg, s az eddig naptól fölmelegedett teste gyorsan lehûlt. A jeges érzéstõl tágra nyíltak szemei, s ezzel párhúzamban megpillantotta a kis szarvas lényt, melynek rusnya, zöld újjai hosszan a lány bokájára bilincselõdtek. Nehany erõteljesebb lökés után sikerült elérnie a lány karját, s minden erejét beleadva próbálta megtorpantani a támadó szörnyet.
 - Relaxo! - bugyogtak elõ szájából a buborékok, s kergetõzve menekültek a felszín felé. Az éles, égetõ fénysugár áttört a vizen, s megsebesítette a kákalag karját. Mi tagadás, víz alatt nehezebb célozni.[/i] A lény felismerhetetlen grimaszt vágot, és karját óvva eleresztette a lány bokáját. Eaton kapott az alkalmon, s a lányt derekánál átölelve megindult kifele a víz birodalmából. Pálcáját nem tette el, félve az esetleges újabb támadástól, de kegyes volt hozzájuk ma Merlin, elérték a felszínt.
A cél nem a tópart volt, hanem a móló, ugyanis ha a kákalag visszatér, nincs esély kiérni a partra, túlságosan messze van. Eaton kikecmergett a mólóra, majd kiemelte a lány a vízbõl, aki pár köhécselés után ismét levegõhöz juthatott.

 - Ennyit nem ér egy vacak szõrõs gombóc. A boltban vehettél volna másikat... - lihegte, a víz nyomása kissé megerõltette tüdejét. Félhosszú haja kócosan össze-vissza állt, s végeirõl cseppekben pötyögött a víz. Fehér ingje teljesen átázott, több ruhanemûjérõl szót sem ejtve.