A móló és a csónakház

Mr. Megmentő

Az a nyamvadt kis szörnyeteg nem akarta elengedni a lábam. Akárhogy rugdostam, kapálóztam, nem bírtam levakarni magamról. A maradék levegőm rohamosan csökkent. Éreztem, hogy égni kezdett a torkom, és pár másodperccel később már a tüdőm is szúrt. Az égésből lángolás lett. Már nem csak a tüdőm fájt, a mellkasom szét akart robbanni. Még annyi érzékelési képességem még maradt, hogy megállapítsam, egyre jobban süllyedek, távolodok a felszíntől. A fejemet mintha egy kétszázkilós húzná a tófenék felé. Az egész testem mindenhol lüktetett, szúrt, égett. Szörnyű volt. Ilyet nem akarok még egyszer. Még egyszer... Lehet, hogy nem is lesz még egyszer. Valószínű, hogy épp most haldoklom, és mindjárt meghalok? Hát, az pech lenne. Sok mindent még el kellett volna intéznem. Milyen hamar vége lett az életemnek, így belegondolva. Nem voltam úgy igazán szerelmes még, nem mehettem el az aurorakadémiára, nem hagyhattam ott a Roxfortot. Nem is éltem még. Vajon hiányozni fogok az embereknek? A családomnak biztos. Jaj! Szegény Chloe, a végén még baja esik! Cornelia is gyászolni fog, biztos vagyok benne. A többiek maximum sajnálnak.

A fájdalom továbbra sem csitult, sőt még ha lehetett erősödött is, éreztem minden a testem minden szegletében, a tüdőmben meg, mintha szabályosan lyukat akartak volna égetni. Amíg ezeken gondolkoztam, azt se tudtam már eszméletemnél vagyok e, vagy egyáltalán még élek e.

Hirtelen megkönnyebbültem. Minden fájdalom elszállt. Talán meghaltam? Szívás. Nem így kellet volna meghalnom, nem tűnődtem még hogy akarok...Hát, így sikerült.
Mintha a halállal néztem volna farkasszemet, de én nyertem volna. Egy szempillantás alatt visszacsöppentem az életbe/valóságba. Erősen köhögni kezdtem. A hátamon vagyok, gyorsan oldalra feküdtem, hogy amit kiöklendezek víz, lehetőleg ne térjen vissza a gyomromba. Feküdtem. Kidülledt szemmel néztem körbe. A mardekáros sráccal találtam magam szembe. Biztosan ő húzott ki a mólóra. Mert a mólón feküdtem, a kihűlt testemnek jól esett a napsugár, de még mindig vacogtam.
Egy alapos leszidás után, remegve megszólaltam.
- Köszönöm.- ennyit tudtam csak mondani. Ezt az egyszerű szót is, úgy nyögtem ki. Legszívesebben átöleltem volna, már mozdultam volna, de gyorsan fedeztem szándékomat azzal, hogy felültem. Mit szólna, ha a nyakába borulnék? Pfff... Remélem holnap nem fog mindenki ezen csámcsogni.

[Barbara L. Kenneth]

Barbara L. Kenneth

A fiú teste lassan ismét hozzászokott a nap melegéhez, ám a kis szellõk, melyen huncutul meglobogtatták áthidegült tetén a vizes ruhákat bizony igen nagy valószínûséggel okozhatnak betegséget, ami nyáron nem éppen kellemes. A víz nagyja már lecsurgott, s a fiú karja is kezdett meszáradni. Megtörölte arcát, hogy ne follyon szemebe a víz, majd törökülésbe helyezkedett.

 - Életveszélyes vagy Önmagadra, te lány. Nem is tudom, hogyhogy még élsz?
Ott a pálcája, használhatta volna! Egy invito vagy egy vingardium leviosa is megtette volna, de... Áh, mit is gondolok, griffendéles. Bár, láthatóan nem az én évfolyamom és nem is alám jár, szóval azért ennyire megszokhatta volna a pálcahasználatot.

 - Amúgy meg az micsoda? - bökött a vizes pamacsra fejével Eaton, ami ott kuporgott a lány ölében. Se szeme, se semmije, csak egy gömb, mely él. Hogyisvanezakkormost?
Választ meg sem várva föltûpázkodott, és végignézett önmagán. Arcára kiültek gondolatai, s egy igencsak morcos szájhúzás után levette ingét és kicsavarta belõle a vizet. Nadrágjával is hasonlóképp tett volna, de van rajta kivül más is. Egy darabig méregette a lányt, majd úgy döntött, inkább kihagyja az alsó ruházat gyorsabb száradása érdekében végrehajtható tevékenységet.

 - Gondolom nem akarsz visszamaszni az iskola rideg falai köze így, vizesen, mert még megkérdezné valaki, hogy mi történt veled, itt viszont bárki jön, félreérthetõ helyzetbe kerülünk. Gyere - lépett közelebb a móló ülõ lányhoz, s segítõ kezet nyújtott feléje. Arca kisimult, szinte érzéstelen volt, tekintetében kisebbfajta remény csillant. Kimehet a tóra? Ha rá tudja venni a lányt, hogy jöjjön vele csónakázni, meglesheti a lényeket a vízben, sõt, talán találkozhat azzal a bizonyos rejtélyes óriáspolippal, amirõl oly sokan regélnek. Vajon létezik vagy csak valaki kitalálta elrettentés céljából?
Csak pár lépés, és a csónakban vagyunk, utána enyém a világ, ha el is tudunk távolodni a parttól. Ha kákalag él a vízben, tán sellõ is, s nem csak a suliban terjengõ hírekból hallhatom, hogy Potter milyennek látta õket. Az nekem nem elég!

Eaton

Ez kedves volt egy mardekárostól. Hagyhatott volna ott belefulladni a vízbe de beugrott értem. Ez ez jó pont nálam, főleg mert az életemet mentette meg.
Mindenemből csöpögött a víz. A hajamat megfogtam és jó erősen kicsavartam. A Nap már melegített, de még mindig eléggé vizes vagyok, legalább a cipőm száraz. Még nem veszem fel, mert csak az is vizes lenne így mezítláb ültem a fiú előtt. Megjegyezte hogy vigyáznom kéne magamra. Igaza volt, hiszen nem lett volna muszáj beleugranom.

- Öhm. Köszönöm még egyszer- egy mosolyt küldtem felé. A diáktársam a házipamacsomra mutatva kérdezte mi a rák az.- Ez egy törpegolymók.- válaszoltam tömören.
Meg sem várva a választ felállt és kicsavarta az ingét. Így elnézve a srácot nem rossz pasi. Enyhén izmos, félhosszú haja jól áll neki. Elnéztem egy darabig. Tudom ki ez. Alattam jár egy évvel, a neve nem jut eszembe. Valamilyen McLain.
Valóban nem szeretnék félreérthető helyzetbe kerülni, az egész iskola ezen csámcsogna. Vizesen nem szerencsés Fricsel találkozni a folyosókon. McLain kezet nyújtott, valószínűleg, hogy felhúzzon a koszos, vizes mólóról. Megfogtam a kezét, hogy felhúzzon.
Vajon hova akar menni? Ha nem maradhatunk itt, és a kastélyba se mehetünk fel, akkor hova? Elgondolkoztam, de egyszerűen nem találtam egy épkézláb helyet ahova akarhatna menni. Mindegy, majd kiderül. Biztosan jó lesz. Hirtelen eszembe jutott valami.
- Be se mutatkoztam még. Barbi vagyok.-mosolyogtam rá- Téged, hogy hívnak?- azt persze tudtam hogy McLain, csak az elég ostobán hangzott volna ,hogy: "Mi a keresztneved, mert azt elfelejtettem."
Egyre jobban száradok, bár még mindig nehezek a ruháim a koszos tóvíztől, amit beszívott. Már lényegesebben jobban érzetem magam. A hajam viszont, még most se lett szárazabb, mint öt perccel ezelőtt.

[Barbara L. Kenneth]

Barbara L. Kenneth

Törpegolymók. Merlinre, ki vesz magához egy mozgó porcicát?
Eaton arca megrándult csupán a gondolattól, hogy milyen, ha az embert reggel nem a nap elsõ sugarai, hanem egy szõrös felhõmaradvány ébreszti az álomból.
 - Véleményem szerint ha csónakba ülünk és kicsit körbeevezünk, talán távolabb a parttól, senki nem tud majd felismerni minket. Napon leszünk, száradunk, minden jó és szép - magyarázta, miközben a falépcsõkön lelépdelve feltárja a kis csónakház ajtaját. A deszka nyikorog, s a sötétségbe uttörõ harcosként nyilallik be a fény. A porszemeket latni lehet a levegõben, mint apró, céltalan utasok, kik új világot indulnak folfedezni a messzeségbe. A csónakok néhol egymásba helyezve, praktikusság szempontjából sorba állítva hevernek a kunyhó oldalán, s csak három csónak van kötéllel kikötve, használatra készen.

 - Be se mutatkoztam még, Barbi vagyok. Téged hogy hívnak? - a lány hangja átszivágott a kuckó pontatlan építésú oldalán, a deszkák apró résein, szinte viszhangzottak szavai. Eaton egy ideig tétovázott, majd illedelmességbõl válaszolt.
 - Eaton McLain - jelentette ki szinte már keményen, pedig nem így szándékozott válaszolni. - Te akkor Kenneth kisasszony volnál, ha jól sejtem. Nem egészen vagyok tisztában a fölöttem járók neveivel és egyéb múltjával, csupán a saját házamba járókról tudok alapinformációkat - magyarázta, miközben úgy érezte, többet mondott, mint amit kellett volna. Gondolataiban vállat vont eme érzésnek, mivel számbavetõlegesen nem adott ki olyan infokat, melyek mások hátrányára vagy elõnyére lettek volna, mondatai lényegében így elvesznek az éterben, hasztalanok.
Körbetkintett a kis kunyhóban, s a sarokban meg isl lelte azt, amit keresett. Evezõlapátok. Ugyan jómaga még nem igazán csinált ilyet, mikor elsõsként a tavon keresztülhozták õket a csónakok, maguktól eveztek.
Csak nem olyan nagy csoda ez sem, ha a muglik képesek rá, akkor én is.

Egy pár evezõlapátot magához véve lépett közelebb a csónakokhoz, s lábával méregette, melyik csónak stabilabb. Egyik sem volt jobb a másiknál, miért lettek volna jobban, de a jobb szélsõ volt a legszimpatikusabb Eaton számára. Mintha az valamivel több biztonságot nyújtott volna a fiú számára, mint a másik kettõ. Vagy csak simán azért, mert nem volt egy feketéllõ mélyedés a csónak alján? Oh, ki tudja...
Óvatosan belépett a csónakba, s igyekezett nem felfordulni benne. Egyensúlyozva a helyére pakolta az evezõket, majd megfordult, hogy kezét nyújthassa Barbinak.
 - Nos? Mit szólsz az ötlethez? Esetleg még szép helyeket is látsz, nem csak a mólót.

Eaton

Eaton! Ez az, így hívják. Fél perc se telt bele, míg elárulta mi a terve. Követtem őt a csónakházba. Ki akar evezni a parttól pár száz méterre, ahol már nem ismernek fel minket. Nos, ez nem is rossz ötlet, a végén még az egész kastély tudna szerencsétlen bénázásomról.

- Remek ötlet, jó lesz. Talán még látunk ilyen dögöket, mint ami meg akart fullasztani.- ezt mind mosolyogva mondtam. Komolyan gondoltam, biztos csodás lesz. És tényleg szeretnék látni egypár élőlényt, ami kicsit érdekesebb, mint egy aranyhal. Felvidultam az ötlet hallatán.
Amint beléptünk a házba, megcsapott a hűvös levegő, ami bent uralkodott.
- Igen, Kenneth a vezetéknevem.- magához vett pár lapátot. Az egyik sarokban egy horgony pihent. Mivel a csónakba amibe beszállt Eaton, nem volt horgony, gondoltam jól jöhet, így megfogtam és elhelyeztem a csónak végében. Eaton már a csónakban állt kinyújtott kézzel, hogy besegítsen a bárkába. Elfogadtam segítségét és beültem.
- Hagyd csak! Majd én- szóltam majd a lapátokhoz nyúltam, mielőtt elkezdett volna evezni. Volt egy kis gyakorlatom benne. Nem nagy, de egyenesbe tudom tartani a hajócskát. Így elkezdtem mély húzásokkal evezni.
Kiértünk a csónakházból és egyre jobban távolodtunk.

Eaton kedves srác. Akivel eddig találkoztam (és mardekáros volt) az mind bunkó szemetek voltak. Eaton egyáltalán nem ilyen. Nagyon rendes, értelme, és vicces fiúnak találom. Kíváncsi vagyok, Ő mit gondol rólam. Akárhányszor új emberekkel találkozok, mindig kíváncsi vagyok a véleményükre. Természetesen nem kérdezek rá soha. Ha az illető kedvesnek tart, akár barátok is lehetünk, ha viszont nem, akkor meg nem érdekel az ember, gondoljon, amit akar.

[Barbara L. Kenneth]

Barbara L. Kenneth

Eaton kissé megalázónak érezte, hogy a lány kikapta a kezébõl az evezõlapátot, de legalább annak örült, hogy mások nem voltak tanúi szerencsétlenségének. Percekig nézte a lány mozdulatait, s az evezési teknikát, majd miután úgy vélte, elegendõ vizuális tapasztalattal rendelkezik, s megpróbálná tudását a gyakorlatban is elmélyíteni, elkérte a lapátokat.
 - Azt hiszem egy magadfajta lánykának nem kell ennyire gyúrnia, nektek nem állnak jól a kigyúrt, izmos karok - gyõzködte Barbit, majd elvette a lapátokat, s nekilátott gyakorolni. Alig fél percnyi próbálkozás után sikeresen belerázódott a mozdulatokba, s a ladik egyenes haladt, amerre õ akarta. Valahol mélyen adott magának egy csillagot, hogy ezen a téren is bûvített tudását, s mégtöbb helyzetbõl képes lesz majd a jövõben épkézláb módon kiláballni.

A csónak szépen lassan távolodott a parttól, s a tó színe a kékbõl szépen átváltott mélyzöldre, végül feketére. Képtelenség volt eldönteni, hogy a víz csak tíz méter mély, vagy ötszáz. 
 - Vajon mit rejt a sötétség? Egyáltalán hogy leshetnénk meg? - elgondolkodó arccal nézett a parti fákra, majd eredménytelenül lesett a lányra.

 - Te mennyire vagy járatos a buborákfej bûbáj varázslásában? Mert én csak háromszor futottam össze életemben eme bûbájjal, és ebbõl csak egszer sikerült, de csak véletlenül - motyogta egyre halkítva hangját, mintha attól félne, hogy a víz alól fognak felbukkanni idióta csoporttársai, hogy hahotázva gúnyolják ki bûbájokban való járatlansága miatt. Elvégre õ bájitalokban jó, és ennyi, talén még az SVK óra az, melynek témaköre közel áll a fiúhoz, de semmi több. Gyögynövények még esetleg beférnek a körbe a bájitaltannal kapcsolatban, és akkor már meglehet, hogy kilógunk...

Eaton

Nem sokkal miután elkezdtem evezni, el is vette tőle Eaton, azzal az indokkal, hogy nő ne izmosodjon. Erre az okra egy kisebb nevetést hallattam. Jól, van ha akar, akkor evezzen. Először elég nehezen ment neki, de hamar belejött. Egy-két perc után már remekül haladtunk előre. A víz egyre mélyült. Milyen mély lehet alattunk a víz vajon. Elnézve nem valami sekély. Tíz méternél biztosan több. Nem akartam nagyon beleesni, mert még a móló közelében is voltak olyan dögök, hát akkor itt mik lehetnek. Aggályomat nem osztottam meg a mardekáros fiúval.  Nem féltem, csak nem nagyon szeretném újra átélni a történteket.

- Vajon mit rejt a sötétség? Egyáltalán hogy leshetnénk meg? -kérdezte, majd rám nézett hátha tugdm a választ.
- Sellők, kákalagok, többet nem tudok elképzelni.- a csendes vízfelszínre szegeztem a tekintetem.- Biztosan rengeteg faj él a tóban, de jelenleg nem nagyon tudok többet mondani.- nem akartam mondani, hogy biztosan, van egy pár szörnyeteg poliptól elkezdve minden.

Eaton megakarta nézni valahogy ezeket az élőlényeket. Egy pillanatra megrökönyödtem. Oda le akar menni?! Abba a sötétbe, ami nem tudni mit rejt?! Rendeztem arcvonásaimat és válaszoltam következő kérdésére.
- Hát, tudok csinálni, csak néha gyengére sikerül a bűbáj, és magától szétmállik a buborék. Olyan negyed óráig bírná maximum. Sőt, ha nem sikerül annyira jól talán csak öt percig.- elhúztam a szám, és újra a vízfelszínre néztem.
Már messze voltunk a parttól. Háromszáz méterre legalább, jól elhajókáztunk. Ez nem zavart, csak azok az izék ami alattunk úszkálnak. Az arcomra nem ültek ki aggodalmaim, így nem is vehetőek észre. Csak bámultam a vízfelszínt, amelyre néha-néha egy buborék jutott fel a mélyből.- Gondolom véletlenül sincs nálad  varangydudva.- mosolyra húzódott a szám sarka. Más ötletem nincs, és puszta emberi tüdővel nem fogok lemászni oda.

[Barbara L. Kenneth]

Barbara L. Kenneth

A varangydudvás fölvetésre egy széles mosoly szalad végig arcán, mely még jól is áll neki.
 - Nohigen, de azt hiszem ez alkalommal kihagynám az alakváltást. Nem vagyok finnyás alak, de azért a kopoltyútól tartok. Varázslás ide vagy oda, ez nékem is meredek. - A csónakba visszahuppanva kissé meginog a ladik, de õt ez nem nagyon zavarja. Reméli, a lányt sem. Bármennyire is félelmetes volt az iménti kalandja azzal a kákalaggal, bizony föl kell vállalni az efféle rizikókat, ha az embert érdekli a többi titok, melyet a mélység rejt.

15 perc. Az elegendõ arra, hogy ha távolságban nem is, de mélyre merülhessek, és bepillanthassak az ottani életbe. Ez kihagyhatatlan és nem minden nap juthatok el ide, elvégre órák is vannak és a nap se minden nap süt ilyen túlságosan is szépen. Szinte már irritálóan fényes és barátságos, az embert kirázza a hideg tõle, ha elképzelni, hogy mi lenne, ha nem lenne éjszaka. Borzalom.
 - Hát, akkor nincs más megoldás, minthogy buborékot alkotok - varázspálcájával elvégzi a mûveletet, és remél. A varázslat, számára meglepõ módon azonnal sikeredik, lehet, hogy véletlenül, lehet, hogy a sok szenvedés meghozta gyümölcsét, nem tudni, de az eredmény számít most csak. Arcán egy kogonsz kis mosoly jelenik meg, majd pálcájával Barbarára mutat.
 - Nem maradhatsz itt - jelentette ki ellenvetést nem tûrõ hangon, majd hozzáteszi:
 - Már csak azért sem, mert griffendéles vagy, s nem bízom meg benned teljesen. Akár el is evezhetsz a csónakkal, s itthagysz engem, amit nem engedek meg. Másodszor pedig nincs nagy kedvem úgy fölfele úszni, hogy ladikmaradványok merülnek alá a felszínrõl, s még a végén meg kéne mentenem téged olyasmi elõl is, ami nem csupán egy kákalag méretû. sosem tudni, hogy a tóban élõ lények mire allegriásak vagy mi ingerli õket, lehet, hogy a hosszan úszó csónak zavarja a szörnyeket, vagy a jó ég tudja, eszükbe juttatja, hogy enni is kéne. Szóval mozgás és varázsolj.

A fiú pálcája meg sem rebben. Egy rossz pillantás, egy csillogásnyi hátsó gondolat a szemekben, és megátkozza a lányt. Ha már idáig eljutott, nem fogja kikötözött kajaként lebegve a felszínen megvárni, míg valami korcs észreveszi, és csak poénból fölfalja. Van néki jobb dolga is, mint emésztõdni egy ótvaros gyomorban.
Pálcáját türelmetlenül megrázza, hogy jelezze a lány felé, igyekezni kéne, és hogy a szõrõs muffját se hagyja ki a levegõbuborék varázslat alól, mertkülönben mindenki oly nagy sajnálatára meg fog dögleni.

Eaton

Varangydudvás javaslatomra széles vigyorra húzta száját. Én se nagyon szerettem átváltozni. A buborékfej bűbájt sokkal jobban szeretem, csak mint már mondtam nem mindig sikerül.
Kíváncsi lennék ha lemerülnék mit láthatnék ott. Ki tudja? Lehet élvezhetném az elképesztő látványt, de az is lehet, amilyen szerencsétlen vagyok, hogy három percen belül felfal valami dög. Egy egész világ van a vízfelszín alatt, amit az ember alig tud elképzelni. Sőt, lehet, hogy amíg nem járt lenn el se tudja.
Nem maradhatok itt? Le akar menni??? Oké...le akar menni. Oda le a sötétségbe ahol akármi leselkedhet ránk. És ha nem maradhatok itt mit csináljak evezzek ki? De akkor vele mi lesz?
Mielőtt válaszolhattam volna határozottan ki adta az utasításokat. Azért az nem esett jól, hogy nem bízik meg bennem...Csak azért mert más házba osztott be a hülye süveg. Még gondolkozott is hogy melyikbe kerüljek. A mardekárba vagy a griffendélbe. Több kedvességet látott benne és bátorságot, így az arany-vörös színeit viselem.
Kicsit elszontyolodtam, hogy ezt mondta. Én teljes mértében megbízok benne. Lehet, hogy nem kéne? De hiszen megmentette az életemet. Vagy azt is csak emberségből tette, de igazából egy féreg? Nem tudom...Nem nagyon ismerem még, de nem néztem ki belőle.  
- Nem eveznék el...-dörmögtem az orrom alatt, alig hallhatóan, szomorkás hangon. Valószínű, hogy meg sem hallotta. Parancsolgatására nem dühödtem be. Nem vagyok az a fajta. Nem is az hogy féltem lemenni, csak attól féltem, hogy a bűbájom nem lesz elég erős negyed órára, sőt lehet akár csak öt percig bírja... De mit lehetett tenni? A part messze van, a csónakban nem hagy itt Eaton, és nem hiszem hogy díjjazná az ötletet hogy forduljunk vissza.
Viszont másrészt nagyon vonzott az ötlet. Már csak azért is, mert kíváncsi voltam. Felbátorodtam, majd határozott mozdulattal előrántottam a pálcámat és elmondtam a varázsigét. Többszöri ismétlésre elég szépre sikeredett a buborék.
- Na, búvárkodjunk- mielőtt a vízbe mártóztam volna, a horgonyt ledobtam a mélységbe- Csak, hogy ha feljövünk, legyen mivel visszaevickélnünk.- Azzal egy kecses női mozdulattal fejest ugrottam a vízbe.

Olybá tűnik, hogy a lány nagyon titkol valamit, esetleg túlreagálja ezt az egész helyzetet, noha ebből egy szót sem értene Joe, hiszen ebben ismét olyan érzelmek szerepelnek, amiket a fiú csupán töredék-érzelmekként élt meg eddigi élete során, sőt, még az is előfordulhat, hogy nem nagyon érzett hasonlót, esetleg nagyon jól titkolta. Sosem lehet nála tudni. A kiismerhetetlen személy megtestesítője, akinek minden szava hazugság arra irányulóan, hogy magát védje. Sok kellemetlen szituációba kergette már magát, de ezekből valahogy mindig jól tudott kijönni, még akkor is, hogyha már feltűnően hisztizett a tanári kar előtt, tudott hazudni… akár a vízfolyás. Nem hisz abban, hogy az igazság tartozik a normális emberekhez. Let me explain… Akinek van némi sütnivalója, boldogulni akar ebben az életben, mások fölé szeretne kerekedni, vagy maradandót akarna alkotni, annak nem kell mást tennie, mint hazudni, hogy feljebb kerüljön. Mindig a jó arcot, az ártatlan arcot mutatni. Kivéve akkor, hogyha rock sztár akar lenni valaki, de itt, a Roxfortban nem sok diák akar ebből megélni. Akad néhány, de azért legtöbben nem erre vágynak, így már is többet beszéltünk róla, mint amennyit megérdemel. S ilyenkor fogalmazódik meg a kérdés, hogy Joe vajon mit akar? Senki nem tudja. Még ő maga sem.

A lány végre megszólal, miután Joe kezdeményezett valamiféle kommunikációt kettejük között. Ritka alkalom ez, hogy valakivel két szót is vált, de most – úgymond – muszáj, elvégre erős gyanút fogott azzal kapcsolatban, hogy elvette ez a lány a pálcáját. Eszébe sem jutna, hogy fenn hagyta a szobájában, vagy nála van, csak nem a megszokott helyén. Bevette a gyógyszert. Ez a probléma. Kiesett az egész mai nap a fejéből, mint ahogyan szokott ez lenni, hogyha magához veszi az életmentő kapszulákat.
Feje kicsit kábán jár jobb-balra, szemei teljesen üvegesek, de azért még tudja, hogy mit tesz. Ez a szerencse, különben nagyon jól néznénk ki. Hosszú ujjait tördelni kezdi, miközben figyeli, ahogyan a lány közeledni kezd az ő irányába. Természetes reakció ez Joseph esetében. Nem tud kommunikálni az emberekkel, legalábbis normális keretek között nem. Nem is nagyon olvasott ő, csupán a Bájitaltanban és a Gyógynövénytanban jeleskedik, azonban azokat a szakkifejezéseket mindig beleviszi mondanivalójába, hogy látszódjon kivel is beszél a másik fél. Persze… nem sokaknak tűnik ez fel, de az ő felszínes lelkének valódi nyugtatóbomba ez, hogy el tudja mondani magáról, hogy kicsoda. Ő érti a Bájitaltant és a Gyógynövénytant. Azt a…
- Senkinek nem fog feltűnni az a szemét. – gondol itt a vázára. Nem hatja meg a dolog annyira.
Nem is tudja, hogy hogyan vezesse rá a lányt arra, hogy nála van valami, ami Joe tulajdona.
Feláll, majd egy kicsit elveszíti az egyensúlyát a vízen lebegő csónakban, ám végül sikeresen kimászik onnan, így végre a mólón találja magát. Még jó távolság van kettejük között, szinte már számolni kezdi a léceket, hogy ez a távolság megfelelő-e. A lányra szegezi tekintetét.
- Figyelj, én nem fogok ebből balhét csinálni, ha visszaadod. Komolyan. – ejti ki a szavakat lassan, óvatosan. Egy lépést tesz is Shay felé, de nem szól többet még.

[Barbara L. Kenneth]

Barbara L. Kenneth

Barbarának láthatóan nem esett jól, hogy Eaton pálcát szegezett rá, s valamelyest megütközhetett a gyors bizalmatlanságon. Minden ellenkezés vagy viszakozás nélkül megvarázsolta magának a légbuborékot, s fejest ugrott a vízbe. Eaton egy hosszú pillanatig még csak ült a ringatózó csónakban, s leste a lány által keltett hullámokat.
Hogy lehet valaki ennyire naiv és hiszékeny? Hogy bízhat meg bennem egy Ilyen idõben, mikor még a kövekbe se lehet bizalmat ültetni, mert a következõ pillanatban életre kel és a hátunk mögött elárulja titkainkat? Ráadásul úgy, hogy mardekáros vagyok? Hihetetlen, hogy ennyire óvatlan, pedig már hatodéves... Vagy, nem veszi észre, mi folyik körülötte?

A fiú nadrágjának oldalába tette pálcáját, s kétszer is megbizonyosodott róla, hogy nem csúszik ki, ha mozog. Légbuborékját megpöckölte, majd egy elégedett mosoly jelezte arcán: jó  masszív és stabil a buborék.
Föltápászkodott, majd pár szórakozott karlendítést követõen õ maga is elméjült az ólomfekete tóban, növekvõ karikákat hagyva maga után. Érdekes volt így látni a vízalatti teret. A buborék aránylag jól átlátható volt, ám a fej tetején kissé torzította a képet. Ez azonban mit sem törte le Eaton boldogságát, mely ez a titokzatos hely okozott neki. Még az is lehet, hogy beszámol ezekrõl Nadine-nak is. Sõt, meglehet, hogy õt is elhozza, hogyha valami nagyon szépet lát, s úgy érzi, ezt a lánynak is látnia kell. Elvégre, hamarosan vége az iskolai éveknek, ez a háború elsöpör mindent, amiben idáig éltek. Diákot, iskolát, rendszert.

 - Azt nézd! - mutatott elõre, lelkesen, miközben Barbi mellett úszott egyre mélyebre. Valahol a tó feneként halványan csillogni kezdett egy oszlopformájú építmény. Az eredetileg valamiféle fehéres kõszerû anyagból készített tartószerkezetet benõtte a hínár és moszat, s a víz lassú, komótos áramlatai hajként lobogtatták azok nyúlványait. Az oszlop mellett a sötétségbõl lassan kibontakozott egy boltív, majt egy szétrombolt épület maradványai.
 - Ez lenne az a hely...? - kérdezte, de ez amolyan költõi kérdés szerûség volt, önmagának szólt. Ámulatba ejtõ ez a hely, fantasztikus! Talán ez az, amirõl Potter mesélt, vagy ez csak egy rom? Mintha nem lenne itt senki, akkora a csend. Még Barbi úszását sem hallom. Tényleg, az a lány meg hova lett?

Eaton

Még ha itt is hagy Eaton, akkor kiúszok. Nem lesz könnyű, de legalább nem döglök meg. Kicsivel később jött utánam. Már azt hittem tényleg elmegy. Ahogy haladtam a tóban egyre mélyebbre a víznyomás úgy nőtt. A lenti világ titokzatos, és ijesztő volt. Néha egy-egy akármicsoda elúszott mellettem, amit képtelen voltam beazonosítani.
Mégis elképesztő volt a lenti világ, leírhatatlan. Nem féltem, egy kicsit se, a döbbenetem minden érzést felül múlt. Muszáj majd elmesélnem Cynthiának.

Eaton mellettem úszott. Eaton...Lehet még sem kellett volna, ennyire megbíznom benne...Mindenkiből a legjobbat feltételezem sajnos. De hát Eaton nem látszik tapló szemétládának. De lehet hogy az? Így belegondolva nem is ismerem a fiút. Jahj...annyira rühellem félreismerni az embereket. Most már édes mindegy. Itt vagyunk, és akármikor szétmállhat ez a szar buborék, és másodszorra már itt fog hagyni Eaton. Biztos voltam benne.

- Azt nézd!- majd a tó feneke felé mutogatott. Valami építmény csillogott, elég mélyen volt de innen is látszott csillogása. Hatalmas volt elnézve, mint ha az ókori görög, vagy római romok lennének, csak ezek valahogy mások. Persze, az egészet belepte a moszat, a hínár. Innen is látni lehetett, ahogy valamilyen érdekes, uszonyos lények úszkálnak az oszlopok körül, az építmény közelében. Ezek...Ezek sellők???
Igen, valószínűleg, azok. Harry is mesélt róluk. Rengeteg mindenben hiszek, amit Harry mondd, de ez nem azok közé tartozott, és lám, igaz. Tényleg élnek sellők a roxforti Fekete-tóban.
- Ez a sellők birodalma...- suttogtam elképedve, mégis izgatottan. Biztos voltam benne, hogy ez az a hely amiről még Harry mesélt. Óvatosan, de magabiztosan egyre mélyebbre, közelebb úsztam az aranyszerű oszlopokhoz, Eaton-t hátrahagyva.

Leértem. Ott voltam a romok közepében. És csak nézegettem és ámultam. A sellők tudomást se vettek rólam. Nem is bántam, csak bámultam, amit ez a gyönyörű világ elém tárt. Már lassan megbabonázottnak éreztem magam... Révedő szemmel néztem.

[Melore]

Melore

A móló végében, ahogyan szoktam most is ott üldögélek, lábamat a víz fölé lógatva gondol-kozok, azon, hogy egyszer ugrok innen egy hatalmas fejest. Szemeimet lehunyom, majd egy mélyet szívok a levegőbe. S aztán amikor ismét kinyitom, arcomra hatalmas mosoly ül ki. Élvezem, hogy kin vagyok a természetben, élvezem, hogy szabad vagyok.

~ Ma ismét megkaptam, hogy lehetnék kicsit komolyabb. Nem tudom, miért gondolják, hogy komolytalan vagyok? Azért mert szeretek bulizni? Hát nehogy már, pont most válljak otthon-ülő, fanyar valakivé.
Nem értem az embereket, hiszen ha most fiatalon nem élvezzük az életünket, akkor mikor? Sokszor kérdezem meg tőlük, hogy mit fogsz mondani majdan az unokáidnak? „Ej kislányom, amikor ennyi idős voltam, mint most te, nem csináltam semmit…”? Ezzel szemben én majd azt fogom nekik mondani, hogy „Igen megcsináltam minden őrültséget. Nem azért mert felelőtlen voltam, csak hogy élvezzem a fiatalkoromat.„ Így van értelme, legalább is szerintem. ~

A gondolatok cikáznak a fejemben, s a végére arra jutok, hogy az életem szuper, hiszen bár sokan úgy látják, hogy egy haszontalan és felelőtlen világfi vagyok, azért én tudom, hogy később nekik ezek az évek hiányozni fognak viszont én tudni fogom, hogy mindennek volt értelme, az, hogy boldog legyek.
Néha rosszul esik, hogy vérárulónak hívnak, de aztán rájövök, hogy a mugli dolgok mennyire feldobták az életemet, plusz a barátaim szerint jó az, hogy én ilyen különc aranyvérű vagyok. Vannak még páran ezzel így a suliban, s velük is rokonszenvezek és a többségükkel jó barátok is vagyunk.

~ Úgy gondolom, hogy nem az határozza meg, hogy ki vagy, vagy, hogy mennyire fogadnak el, hogy mennyi a pénzed, vagy hogy mennyire jó nevű a családod. Nézzünk meg engem! A családom kő gazdag és jó nevű, engem pedig sokan nem fogadnak el, de nem is érdekel… Itt az idő, nem várhatok…~

Ezen gondolat közben a szemeim tágra nyílnak, s levetem a pólómat, majd a cipőmet is, lassan felállok a móló szélére, oda ahol tudom, hogy elég mély a víz, majd elrugaszkodok és a levegőben elfordulva egy hatalmas fejest ugrok a vízbe. Boldoggá tesz. Az adrenalin tombol bennem, a szívem kalapál, s amikor a partra érek, gyorsan megrázom magamat, ahogyan azt a kutyák szokták, s egy hatalmas vigyorral az arcomon visszamegyek a ruháimhoz, majd várom, hogy megszáradjak annyira, hogy visszaöltözhessek.
Nem érdekel semmi, az sem ha megláttak, ez nagyon jó volt….

[Jeremy]

Jeremy

Gondolataimba merülve sétálok ki a kastélyból, nem igazán érdekel merre visz a lábam, bár néha felpillantok, nehogy véletlenül a Tiltott rengeteg felé vegyem az irányt. Lassan sétálok el a fák mellett, majd elindulok a tóprt felé, bár még mindig nem igazán vagyok tudatában a környezetemnek.

Egyszerűen nem értem, hogy miért kell mindig összevesznem Madeline-nel. Az unokatestvérem, elméletileg kéne lennie valami családi összetartás dolognak, de nem. Őt aztán a legkevésbé sem érdekli, hogy egy családban van velem. Egyébként is szégyen egy ilyen "haszontalan kis félvérrel" rokonságban lenni. Bár, ha jobban belegondolok ez az egyetlen dolog ami egy kis színt visz még az életembe. Ez már több mint elkeserítő.

Pedig csak igyekszem jógyerek lenni. A szüleimnek minden héten írok, időben elkészítem a házi feladatot és nem lógok az órákról. Vannak terveim a jövőmre nézve, bár nem szeretnék kis házat fehér léckerítéssel, azért majd valami biztosan lesz az életemmel. De akkor is, mi értelme az egésznek, ha nem tudom élvezni. Azt azért be kell vallanom magamnak, hogy jó szándékú, szorgalmas hugrabugosnak lenni nem túl kifizetődő. De minimum egyenlő a teljes láthatatlansággal. A háztársaimmal jól kijövök, de más évfolyamokon vagy akár más házakban fogadni merek, hogy a nevemet se tudják.

Gondolatmenetemetemet egy hangos csobanás szakítja meg, én pedig érdeklődve fordulok a hang irányába. Észreveszem Jeremyt és kissé megütközve bámulok rá, de úgy látom nem vett még észre. Valószínűleg ő is annyira el van szállva mint én az előbb voltam. Kicsit elmosolyodok, majd elindulok visszafelé. Hiszen mi dolgom lenne velem, illetve neki mi dolga lenne velem? Pár lépés után azonban meggondolom magam.

Most igenis van okom megszólítani, bár az is lehet, hogy tőle a tóbaugrálás normálisnak számít, de nekem ezt honnan kéne tudnom? Újra a móló felé veszem az irányt, bár lépteim egyre lassulnak és kicsit el is vörösödök mire mellé érek, de veszek egy mély levegőt és megszólalok.
- Öhm, mégis mit csinálsz?
Ez egy elég hülye kérdés volt, elég nyilvánvaló, mégis semmi jobb nem jut az eszembe és, ha folytatnám valószínűleg csak egyre bénább dolgokat mondok, így hát a szemébe nézek és várok.

[Melore]

Melore

Felszabadító az érzés, hogy bárki támogatása nélkül is tudok őrültségeket csinálni. A tó tele van mindenféle lénnyel ezzel szemben én egy hatalmas fejest dobtam bele. Hamarosan azonban eloszlik az a tévhitem, hogy nem látott senki sem, hiszen egy lány hangját hallom a hátam mögül. Lassan megfordulok. Szemöldököm összevonva, mintha csak valami rosszat kérdezett volna, majd amikor már látom, hogy kellően megijedt vagy meglepődött, akkor váltok hirtelen nagy nevetésbe, olyannyira, hogy ahol ültem hirtelen belefordulok a vízbe, ami talán ismét ijedtséget kelt, én mégis ezt is élveztem.
Amint ismét kikászálódok a vízből, már a nevetésem is alábbhagy, már csak egy bíztató mosoly marad az arcomon, s ezzel a pozitív kisugárzással válaszolok a lánynak.

- Nos, kijöttem ide, hogy gondolkozzak és aztán arra jutottam, hogy jó buli lenne, ha ugranék egy fejest. Tudom őrülten hangzik, meg minden, de akik ismernek már megszokhatták tőlem. – figyelem a lány arcát szinte várom, hogy megjelenjen rajta a megvetés irántam. – Gyakran csinálok ilyen adrenalinnal töltött dolgokat. Remélem, emiatt most nem vagyok a szemedben egy őrült, akik kísérti a halált. Viszont a második ugrást neked köszönhetem, – mosoly kúszik arcomra – így most tovább fog tartani, míg megszáradok. –

Zárom ekként a mondandómat, s közben még mindig a lány tekintetét fürkészem, a lélektükrökben keresem a válaszokat. Vajon mit olvashatok ki belőlük, hiszen nem szeretném, ha most is csak azzal szembesülnék, hogy sokan mennyire komolytalannak és gyerekesnek tartanak. Persze van ebben is igazság, de azért ez nem feltétlenül igaz. Sokakkal tudok komoly dolgokról beszélni, az már egy másik dolog, hogy szeretek gyakran szomorú helyzeteket, feldobni, persze csak tapintatosan.
Szemeim ebben a csodálatos napsütésben szinte tengerkékre váltanak, s lassan végigmérem a lányt, persze tapintatosan, olyannyira, hogy ő se vegye azt sértésnek, hiszen nagyon a lelkemre venném, ha ezzel megbántanám.
Meg kell, hogy mondjam, hogy tetszik nekem, mármint nem csak mint nő. Persze úgy is, de leginkább amolyan cinkos társnak tűnik, aztán lehet, hogy megint csak tévedek, de még akkor is lehet belőle ilyesmi.