A móló és a csónakház

[[ Davis Perry ]]

[ Davis Perry ]

A fájdalom, mely a fiú tekintetéből sütött, a lány lelkébe mart, és satuba fogta a szívét. Lassú léptekkel indult el felé, lélektükreit az övéibe fúrta. Soha nem érezte még magát ilyen furcsán, mintha nem is magától cselekedett volna, hanem az ösztönei vinnék oda Hozzá…
Szavait elejtvén emelte meg jobbját, és húzta végig ujját a forradáson, lágyan, alig érintve a bőrt, ahol a múlt emléke nyomot hagyott. Meg sem lepődött, hogy Davis elfordította a fejét, és lefelé a padló irányába tekintsen. A fej aztán teljesen lebiccent, de egyetlen szót sem emelt az érintés ellen, vagy mellette. Julia nem nézett az arcára, tudta, hogy a fiú kényelmetlenül érezné magát, ha látná a szenvedést, mely megállíthatatlan hullámokban sütött a kékellő íriszekből. Olyan gondolatok támadták a vele szemben álló elméjét, melyek messze elmaradhattak az övéitől.

Nyelt egyet, miközben ujjait visszahúzva felajánlotta, hogy meghallgatná a mardekáros történetét, hátha az segít annak búján, ám már a szavak kiejtése után sejtette, hogy erre nem valószínű, hogy választ fog kapni. Sajnálta a fiút, szerette volna ezerféleképp felvidítani, újra mosolyt csalni az ajkaira, mint az imént… Nem értette, mi történik vele, soha nem érzett még késztetést arra, hogy így cselekedjen bárkivel is. Nem arról volt híres, hogy segítőkész lenne, vígaszt adó. Megváltozott... Nem tudta, meddig tarthat az eső, a szürkületből csigalassűsággal estbe váltó nap, amely megváltoztatta. Vagy talán... Davis van rá ekkora hatással?... Újabb melegséghullám, teste válaszolt lelkének kimondatlan kérésére...
A tekintet, mely már az első percekben foglyul ejtette egész lényét, még mindig a deszkákat tüntette ki figyelmével. Nem szólalt meg, türelmesen kivárta, hogy amaz összeszedje magát annyira, hogy legalább rá tudjon nézni. Elszégyellte magát, amiért talán nem volt joga ennyire mélyen beleásni a másik emlékeibe egy képzeletbeli ásóval, mindössze csak azért, mert jót akart…
Szólni akart, hogy nem gondolta komolyan, nem kell, nem akarja, hogy tovább szenvedjen, felejtse el amit mondott, amikor Davis végre felnézett…

Egyetlen pillanatot engedélyezett neki. Egyetlent, mielőtt tovasiklott volna a kabátra, mely Julia vállán pihent. Aztán megszólalt…
Csendesen hallgatta a fiút, szeme újból szúrni kezdett. Soha nem figyelt eléggé a pletykákra, csak saját magával volt önző módon elfoglalva. Haloványan emlékezett rá, hogy egy időben összesúgtak a mardekárosok Davis mögött hasonló dolgokat említve, de mint a legtöbb ilyen szájról-szájra terjedő információval, nem foglalkozott. Mielőtt reagálhatott volna, a hidegkék íriszeik újra az övéibe fúródtak, újabb önostorozó szavak, fájdalmas tekintet…
- Nem a te hibád…- szólalt meg csendesen. Hangját elnyomta egy dörgés, de ezúttal össze sem rezzent annak hangos mivoltára. Remélte, hogy a fiú azért meghallotta, és megértette.
- Néha, adódik olyan helyzet az életben, ami kívülről, és belülről egyaránt úgy fest, hogy gyáva módon megfutamodtunk, vagy helytelenül cselekedtünk, pedig, ha a dolgok mögé nézünk, nem biztos, hogy eme állítás akkor is megállná a helyét. – folytatta halkan. Amikor Pete meghalt, sőt talán még most is, magát hibáztatta. Elmerült a mérhetetlen kínokban, és nem hagyta, hogy mást is észrevegyen, csupán, mert nem akart újra csalódni, újra elveszíteni valakit, aki legalább olyan fontos volt neki, akár a saját élete, ha nem jobban. Ha a könyvtárban nem csúszik fel véletlenül az ige ujja, ha nem szólítja nevén a zöldszegélyest, ha az nem ül le hozzá, ha… Egybeesések véletlen sorozata vezette idáig útját, hogy a mai teljesen megváltoztassa, és más szemléletmódot helyezzen le az elméjében.

Eme gondolatait próbálta szavakba önteni, amikor Davis előrébblépett egyet. A lélektükrök egymásba forrtak egy másodpercre, majd a mardekáros előrébb szegte a fejét, és oldalirányba indult meg párhuzamban a lányéval. Amint a fiú elhagyván az arc elejét, a füléhez ért, lehunyta a szemeit, és úgy hallgatta, mit akar neki súgni.
Beleremegett a hangszínbe, majd a be nem fejezett mondatra. Félt… - suhant át rajta, és melegítette meg a szívét. – Félt, hogy velem is történik valami…- egy mély sóhaj, és magában apró fejcsóválás. – Nem, nem, az lehetetlen. Ő nem, Ő soha…- A szempillák lágyan rebbentek meg megérezve nyakának szegletében a forró fuvallatot, melyet a fiú orrán át távozó levegő keltett. Nem sok kellett volna hozzá, hogy egy lépést előrébb lépve megölelhesse, de nem merte...
Megborzongott, az újabb levegővételre, de nem húzódott el. Karjai lassan ereszkedtek egymás béklyóiból, ahogy szétfűzte Őket, egy pillanatra hozzáért a másikhoz. El akart húzódni Tőle, és elnézést kérjen, ám a teste nem engedelmeskedett a parancsnak. Állt, mint akit lefagyasztottak volna...
Davis újra mozdult, Julia szívverése rohamosan gyorsult fel, ahogy a fiú arca, az övéhez ért, és végighúzódott azon. Lassan nyitotta ki a szemeit, és veszett el a másik jégkék íriszeinek fogságában. A mozdulat abbamaradt, csupán a szemek beszéltek. Újabb remegés futott végig rajta, amikor eljutott a tudatáig, milyen közel van a két fej egymáshoz…
Valamit tennie kellett, vagy mondani, vagy…

Balja, mely eleddig mellette leledzett, lassan emelkedett meg, majd indult el a fiú arca felé. Az alabástromszín ujjak alig érintették annak élét... Lágy mosoly kúszott a lány ajkainak szegletébe, és mindent egy lapra feltéve szólalt meg.- Én már megjártam a halál kapuját, és kész lennék újra alászállni a pokolra…- nem fejezte be a mondatot, annak elég egyértelmű volt a folytatása, ha a fiú vette azta a bizonyos lapot… Szavai után ellentétes irányba mozdította a fejét, és úgy veszett el a másik kékellő szemeiben...
Annyira szerette volna azt mondani, hogy nem kell miatta aggódni, de mi van, ha félreértette? Ha Davis nem is arra gondolt, amire Ő? Ha… Nem szólt többet, csak állt, lélektükreit a másikéba fúrva...

[{ A Hugrabug Jégvirágának }]

{ A Hugrabug Jégvirágának }   

A tétlenséggel telő másodperceket követően Davis olyan mozdulatsorra szánra el magát, amely még őt is meglepte…soha nem gondolta volna, hogy újra képes lesz erre…újra képes lesz megérinteni valakit, azok után, amit át kellett élnie itt, a Roxfort ezredéves falai között. Nehéz volt megtenni, annak ellenére, hogy abban a pillanatban, amikor megtörtént, vegyes érzelmek kavarogtak az önmagával tusázó lelkében. Melegség járta át a jeges szívet, egy pillanatra felolvasztva mindent, amelyet a fiú hónapok óta próbált hűvösre zárva elrejteni elméjének legmélyebb bugyraiba…és ott volt a másik én, aki ellenkezett, aki nem akart újabb sebet kapni, mert tisztában volt azzal, ha megtörténik, már nem lesz visszaút…soha többé. Akkor mindent elnyel a homály, és nem marad más, csak egyetlen ösvény…egyetlen…amelyet fájdalom szegélyez…és amelyet sötétség ölel körbe, nem engedve egy apró fénysugarat sem átszökni odakintről.

Ahogyan álldogált, érezte, amint a lány kezei lassan eloldódnak mellkasáról, és ismét a törzse mellé ereszkednek…érezte, mert a karok lágyan érintették az ő mellkasát. Azt, hogy akarva, vagy akaratlan nem tudta…mint ahogyan azt sem, hogy Julia megölelni készül-e őt, vagy csupán kezdi kényelmetlennek érezni közelségét. Minthogy az ölelés elmaradt, Davis összeszedvén gondolatait tette meg, amire rászánta magát. Lomhán húzta vissza fejét, miközben arcának bőrével lágyan simította végig a lány arcát. Elérvén a síkot, ahol periférikus látásába már beleesett a Jégvirág pillantása, oldalra fordította fejét, és enyhén megdöntötte. Nem akart megmozdulni, vagy bármi mást tenni…csak elveszett a kékellő íriszekben, fürkészvén azokat, hátha ki tud olvasni belőlük valamit. Lassan vette a levegőt, szívének ritmusa mégis valamelyest felgyorsult. Furcsa volt átélni, hiszen a jeges ketyegő jobbára olyan nyugalommal szokott odabent kattogni, hogy olykor a létezése is kérdéses…most azonban…ütemes dallamot játszott, és ki akart szakadni a helyéről.

Aztán történt valami…Julia balja megmozdult, megtörvén a tétlen álldogálást…Davis pillantása nem vándorolt el a lány lélektükreiről, mert nem szerette volna, ha az azt hiszi, nem szomjazza az érintését, vagy megrettenve pillantásától tolakvónak tekinti cselekedetét. Az ujjak aztán elérték céljukat, az arc élét…szinte alig érintették, mégis, az a pillanat minden bánatot elnyomott…mindent, ami a külvilágot jelentette. Nem volt Csónakház, nem volt Roxfort, nem volt Világ és égbolt…csak Ők, ketten…Az ütemes szívverés abbamaradt, helyét ismét a megszokott, nyugalmas dobbanások vették át, mert minden elült, ami rossz. Arra az apró pillanatra csak a csoda maradt, amelyet a fiú megjegyzett, és elraktározott magának, hogy legyen mivel küzdenie a marcangoló énje ellen. A csillogó szemekben való mélázásából egy halovány mosoly szakította ki, melyet lágy hangocska követett. A szavaknak oly súlya volt, mintha Davis vállára tonnás terheket aggattak volna, abban a pillanatban újra nehéznek érezte a döntést. Tény, a lány jelezte, hogy tud vigyázni magára…és elejtett mondatában ott lapult a ki nem mondott szó, a ki nem mutatott érzések.

Nem fejezte be a mondatot…csak azt jelenthette, amire a fiú gondolt…azt, hogy Juliában is megmozdult valami, ott legbelül. Nem volt más magyarázat, csak ez lehetett a háttérben. Tudta, hogy a Hugrabug házába sorolt teremtés tud vigyázni magára, mégis, ott lebegett felette az éjfekete felleg, amelyet Davis múltja idézett meg, s repített oda, mint valami rossz végzetet. A Mardekár Prefektusa tudta, ha vele történne valami miatta, akkor elkárhozna, és örökre elfordulna mindenkitől, és mindentől. Akarta, hogy ajkai érintsék a másikét…szomjazta az érintést…az ölelést…és nem csak a megnyugvása érdekében…hanem azért, hogy végre karjaiban tarthassa.

Amikor Julia feje az ellentétes irányba moccant, már tudta, hogy nem fogja hagyni…amint hátrált a fej, úgy szegődött előrébb az övé, jelezvén valamit. Nem hitte, hogy képes lesz rá…de nem akarta veszni hagyni, mert tudta, azzal sem lenne könnyebb, sem pedig jobb. Így legalább megtudja, a másik komolyan gondolta-e szavait. Balja lassan emelkedvén érintette meg a lány könyökét, a tenyerébe temetve azt egy pillanatra. Az éjfekete kabáton keresztül is érezni lehetett, amint ujjai lassan megindulnak az alkar irányába, hogy aztán az arca élén leledző ujjak közé fonódjanak. Ismét fájdalmasan villant a jeges tekintet, csupán egy pillanatra…a kékellő íriszek aztán a lány rózsaszín ajkait vették célba, és siklottak végig azon. Davis feje újfent mozdult, olyan lassan, hogy az talán már örökkévalóságnak hathatott. Nem ment gyorsabban, mert le kellett győznie önmagát…és a folyamatosan kísértő múltat…hatalmas lépés volt ez, tudta ő is, de már nem visszakozhatott, és az igazat megvallva nem is igazán akart.

Lassan siklott a másik felé, ha Julia akarta volna, bármikor elhúzhatja magát…amennyiben nem tette, úgy Davis meggypiros ajka lágyan érintvén az övét állapodott meg. A fájdalmasan derengő íriszek eltűntek, a szemhéj eltakarta őket. Apró mozdulat következett, a fiú ajkai kettéváltak, és halovány csókot leheltek a lányéra…Ennyi telt a Mardekárostól…ugyanis a csók sebeket szakított fel, és talán bűntudatot is koholt, hogy…Davis feje oldalra szegődött, Julia nyakához…karjai megemelkedvén telepedtek a lány derekára, és húzták közel azt úgy, hogy a testek közül kiszorult minden levegő. Onnan lassan kúsztak fel a hátára, körbefonva egész testét…Soha nem hallott sóhaj, igen, ilyet is tudott produkálni, noha eleddig igen keveseknek adatott meg, hogy hallják.
- Soha nem fog megtörténni, mert nem engedem…
Halkan ejtette a szavakat…nem mozdult, csak ölelt, és a víztükörre szegte tekintetét, fürkészve azt az éjfekete hajkorona takarásából, próbálván feledni a közelmúlt fájó emlékét.

[[ Davis… ]]

[ Davis… ]

Nem volt képes megölelni a fiút. Csak állt, és beleborzongott a szavakba, a lélegzetvételekbe, a közelségbe, s a melegségbe, mely most a szíve köré telepedett felolvasztva azt hosszú álmából… Egy olyan álomból, amelyből soha nem akart felébredni, nem akart csalódni, szenvedni, és mégis, most itt volt, és lehunyt szemmel hallgatta Davis lélegzetvételeit.
Amikor arcaik egymáshoz értek, a szempillák lágyan rebbentek meg. Ez már meghaladta minden képzelőerejét, elhagyták érzékei, ösztönei vezették mozdulatait.
Balja cseppnyit emelkedve indult meg felfelé az arc irányába. Szíve a torkában dobogott, mi lesz, ha a fiú elhúzza a fejét? Mi lesz, ha?... Lélektükreit a másikéba fúrta, miközben az ujjak araszoltak a megválasztott cél felé. Elérvén azt, apró mosoly vándorolt a lány ajkának szegletébe, és ejtette el szavait, mellyel egyértelműen jelezte, tud Ő magára vigyázni, nem kell félteni semmitől, és senkitől, de ha kell, boldogan fogja üdvözölni a halált, ha egyetlen percre is újra boldog lehet. Nem tudta, Davis mit fog szólni, csak reménykedett, hogy jól következtetett annak utolsó szavaiból…

Csillogó szemekkel tekintett a fiú íriszeibe választ keresve. Az talán megilletődött, mert hosszú másodpercekig csak a szemek beszéltek. Mély sóhaj, de nem akarta visszaszívni a mondatot. A könyvtáras eset óta másra sem tudott gondolni, csak Rá, a szavaira, a pillantására, az egész lényre, aki képes volt percek alatt felkavarni, és megbabonázni. Akarta úgy, ahogy még senki mást, ölelni, hozzábújni, érezni szívének ritmusát, nyugalmat találni, és a sok szörnyűség után végre boldognak lenni…
Davis nagy sokára mozdult meg, mint aki nem tudja eldönteni, hogy helyes-e amit tesz, vagy… Balja lassan indult el a könyökre felé, onnan a felkaron kúszva az arcán pihentetett ujjak irányába. Nyelt egyet, mellkasa ütemesen emelkedett fel-le. Elveszi onnan, vagy…
A mardekáros kézfeje az övére fonódott ujjait a lányé közé csúsztatva. A hidegkék tekintet fájdalmasan villant meg, aztán a tengerszín íriszekben megpillantotta a saját arcát, és már tudta mi fog következni…

A fiú feje apránként került egyre közelebb, mintha győzködné magát, hogy tegye, vagy sem…
Amikor az orruk összeért, Julia behunyta a szemét, és borzongva simult a zöldszegélyeshez. Annak ajkai lágyan érintették az övéit, egy apró mozdulat, melyet egy halovány csók követett. Balja átfonta a fiú nyakát, jobbja felkúszott az alkaron, és a mellkason állapodott meg…
Az ajkak szétváltak, és Davis feje ismét a lány nyakához került. Talán bűntudata volt, hogy ezt nem lenne szabad? Talán megbánta, hogy hagyta magát az érzelmei által vezetni, hogy megérintette, hogy olyat tett, amit a múltban is, és félt?...
Merengéséből a mardekáros ölelése billentette ki. Az úgy szorította magához, mintha soha nem akarná elengedni. Némán simult hozzá, azt kívánta bárcsak tartana örökké a pillanat. Újabb mozdulatok a másik féltől, a derékon pihenő karok a hátát fonták körbe, és húzták még közelebb a fiúhoz, melyet annak mély sóhaja fűszerezett meg.
Nem nyitotta ki a szemeit, csak állt, ölelve Őt, hallgatta a szívének ritmusát, az odakint tomboló vihar zaját, az esőcseppek tompa koppanását a csónakház tetején, és mélyeket lélegezve szívta be a mardekárost körülölelő illatot. Nem akart megszólani, így volt tökéletes a pillanat.

Apró mozdulat, és Davis újra megszólalt…
Julia akarata ellenére mosolyodott el. Nem volt már egyedül… Olyan társra lelt, aki mindennél fontosabb lett a számára. Tudta, ez a pillanat örökre megpecsételi a kettejük sorsát, ha a fiú is legalább annyira komolyan gondolja a továbbiakat, szép perceket, és órákat fognak eltölteni egymás társaságában.
Megemelte a fejét, kissé hátrahúzta, és féloldalasan tekintett a másik kékellő lélektükreibe. Jobbja felemelkedett a mellkasról, és végigsimított a hegen, majd újra visszahullt.
- Nem lesz semmi bajom, ne aggódj miattam... – suttogta erőtlenül. Újfent nem ezt akarta mondani, hanem valami olyasmit, hogy nem szeretné, ha társának is bármi baja lenne, de annyira elszokott már az emberi megnyilvánulásoktól, hogy ezt is alig tudta összehozni. Szorított az ölelésen, aztán, ha a fiú hagyta, lábujjhegyre emelkedett, és lehelt lágy csókot annak ajkaira, jelezvén, sokkal többet jelent neki a vele szemben álló, mint azt valaha is sejthetné, csak épp nehezen tudja kifejezni magát…

[{ Julia }]

{ Julia }

A csók pillanatában nagyon sok minden kavargott odabent, Davis egyszerűen nem tudta eldönteni, most ártott a lánynak, ártott-e magának…esetleg, megbántott-e egy olyan embert, aki már nem is tartozott az élők sorába…igen, jól tudta, hogy nem Emyt bántotta meg ezzel, hanem önnön lelkét marcangolta…mégis. A Hugrabug házát erősbítő felé kivetült az a félsz, amely eddigi egyetlen, az iskola falai alatt szövődött kapcsolatának kimeneteléből fakadt…az olyan rémséggel ért véget, amelyet senki sem kívánhatott, pláne azok után, ami a szüleivel történt. Mert akkor ismét meg kellett tapasztalnia, milyen az, amikor egy számára fontos ember odavész…elhagyja az élők sorát, és örökre a homály martalékává válik. Amikor Chassy elmondta neki, amit tud, nem hitte el…rohant, az erdőbe…aztán a gyengélkedőre…úgy kóválygott a kastély falai között, mint valami holdkóros. Nem akarta, hogy Juliával is megtörténjen…nem értette saját érzelmeit, hiszen eleddig olyan jól megvolt a rideg maszk oltalmazó leple alatt, magányosan, elhúzódva a világtól, és emberektől egyaránt. Azért választotta volna azt az utat, mert féltette a társait? Már maga sem értette, csak azt tudta, hogy akit most karjai ölelésében tartott mindennél fontosabbá vált az életében. Nem volt olyan ember, vagy bármi más, amely pótolhatta volna Őt.

Magának ártott-e? Régóta nem foglalkozott mások véleményével, az sem érdekelte, ha kiszivárog a mai nap. Annyi pletyka, és rege kerengett már róla az ezredéves falak között, hogy már azt sem lehetett eldönteni, mi igaz, és mi nem. Nem zavartatta a sok elmeroggyant gyermek kombinálása, sem mások acsarkodása. Az számított, ő mit szeretne, és az, hogy kit szeretne…a többi pedig olyan hidegen hagyta, hogy azt kifejezni szavakkal értelmetlen.

A harmadik fájdalma természetesen Emy volt…hiszen a lány közel fél éve távozott az élők sorából. Davis nem tudta megemészteni a halálát, önmagát okolta, és okolja most is. Soha nem fog tudni megszabadulni a gondolattól, hogy miatta…Ott kellett volna lennie, amikor megtörtént, mert akkor tudott volna segíteni…de máshol járt, és mással foglalatoskodott. Hibázott, újra, azóta a szörnyű eset óta…és az volt a nap, amikor megfogadta, többet nem teszi. A gyász még közeli volt, és mély…azért lehetett csak éjfekete színekben látni, bármerre járt. Azzal, hogy megcsókolta Juliát, olyan volt, mintha hátat fordított volna Emy emlékének, vagy megcsalta volna a lányt. Tudta, hogy az biztosan azt szeretné, boldog legyen…de…feltörtek az emlékek, az, hogy még elbúcsúzni sem tudott tőle…és minden olyan gyorsan történt, hogy felfogni sem tudta.

Davis arca az első pillanatokban elveszett a lány dús, és egyenes szárú hajának kavalkádjában, amely a nyakára borult. Nem akarta eltűrni, nem zavarta, mi több, egy kicsit mélyebbre fúrta a fejét, hogy jobban elveszhessen megtört, és fájdalommal itatott tekintete a szálak oltalmazó rejtekében. Csendesen álldogált, és beszívta az illatokat, amelyek körbeölelték kettejüket…annyira nyugtató volt Julia jelenléte. Amikor balja az arc élét elhagyva fonódott a nyakra, jobbja pedig a kart simítva állapodott meg a mellkasán. Leírhatatlan, szavakkal kifejezhetetlen nyugalmat kölcsönzött a szívnek, és léleknek egyaránt…még, ha csak pillanatokra is…de az a szemrebbenésnyi idő maga volt a tökéletesség bálványa. Aztán megtörte azt szavaival, mert muszáj volt kifejeznie, mit is érez…még akkor is, ha csak valami suta mondat formálódott hangszálaiból.

Aztán Julia a hosszas, mozdulatlan perceket megszakítván emelte oldalra fejét, majd szegte hátra kissé, hogy a fiúra tekinthessen. Davis állta a pillantást, és annak hevességét…már rendezte a gondolatait, noha nem teljesen, de most a pillanattal szeretett volna foglalkozni, és próbálta feledni azokat a tényezőket, amelyek gátolják, hogy azt mutassa, amit érez. Halk, és bátorító szavak érkeztek, de hiába…a múlt kísértete ellen nem lehetett tenni. A Perry család utolsó hírmondója egy pillanatra oldalra szegte fejét, és erőltetett mosoly jelent meg ajkain, amelyet sóhaj szerű hang kísért…látszott, hogy nem szívből jövő, érezhető volt. Ezt követően emelte vissza a lány kékellő íriszeire azt, majd érces hangon szólalt meg.
- Nem kérhetsz ilyet tőlem!
Nem volt dorgáló, sem fenkölt a stílus…a hanglejtésből érezni lehetett, hogy komolyan gondolja, és valóban aggódik a jövő miatt. Talán a szavak miatt, talán más miatt, de Julia szorított az ölelésen…Davis pedig most először annyi idő után hagyta magát…A lány lábujjhegyre emelkedvén emelte előre fejét, és csókolt vissza. A fiú lehunyva szemét adta át magát, és egész lényét…furcsa volt, még mindig, hogy ennyire megnyílt…mert nem szokott.

A csókot követően a lány hátán nyugvó jobbja lassan lekúszott, hogy az oldalát végigsimítva indulhasson meg a karon az arc irányába. Ott a mutatóujj előreszegődött, míg a többi a tenyérhez simulva veszett el…az egyetlen ujj lassan simította végig az arcot, majd az ajkak szegletében halt el. A zöldszegélyes lélektükrei egy pillanatra ismét a marcangoló fájdalmat sugallták.
- Nem mondom, hogy időt kérek…minden nélküled vesztegetett pillanat az életem üressége. Csupán annyit, légy türelmes…én…most…
Végigtekintett magán, a varjúszín ruházaton…nem kellett, hogy befejezze a mondatot, annyira egyértelmű volt…elveszített valakit, aki közel állt hozzá. A gyász még közeli volt szívének, és jelleméből fakadóan kellett hozzá a türelem, és a megértés. Tudta jól, nem húzhatja a végtelenségig a másikat…de egy kis idő valóban kellett, amíg összeszedi a gondolatait, és a darabokra hullott életét…

[[ Davis … ]]

[ Davis … ]

Akarta is, meg nem is, hogy ajkai összeforrjanak a fiúéval. Nem akart újra csalódni, elveszíteni valakit, vagy úgy járni, mint a legutóbbi alkalommal, amikor kis híján ez életébe került pár éjszakai találkozó… Igaz, most már más idők járnak, akik akkor az életére törtek már nem járnak ide, de az emberekben rejlő gonoszság egy pillanat alatt fel tud lobbanni, ha olyanról van szó, amely szúrja a szemüket. Egy, a Davisszel való viszony pedig elég olaj lett volna, hogy fellobbantsa a tüzet, és okot adjon gyalázkodásokra, erőfitogtatásra, párbajra, vagy talán még rosszabbra is…
Szorosan ölelte magához Őt, nem akart most erre gondolni, csak a pillanatra, mely nyugalmat adott, felszabadította, és amelyben ha csak pár percre is de feledhette minden gondját, és boldog lehetett.

Lassan váltak szét az ajkak, és csendültek fel Davis szavai, melyek csak erősítették benne a tényt, hogy aki vele szemben áll, és szorosan öleli magához, bizony sokkal inkább ragaszkodó, mint azt az első pillanatokban gondolta. ~ Soha nem fog megtörténni, mert nem engedem…~ olyan szavak, melyek örökre a lány emlékezetébe égtek. Nem engedi… Vigyázni fog rá… Ezermillió szinonima, mely apró mosolyt csalt a rózsaszín ajakra. Nem feledve, csak jó mélyre leásva azon gondolatait, melyek az imént foglalkoztatták válaszolta a fiúnak, hogy nem kell aggódnia miatta, miközben végigfuttatta ujjait annak arcélén. Ugyan teljesen komolyan nem gondolta, hiszen a múlt, most hogy szinte megismétlődtek az események, valamennyire megrémítette, de bízott abban, hogy talán már másképp néznek majd rá, rájuk. Ami zavarta, az a fiú évfolyam, és háztársai. Azok nem fogják kibírni, hogy ne illessék Őket keresetlen szavakkal… De nem baj… Érte nem…

Kérlelésére Davis elszakította pillantását, haloványan elmosolyodott, majd… Újabb szavak, melyek a lány lelkéig hatoltak. Nem kérhet Tőle ilyet. De igen, épp most tette meg. Nem azért, mert zavarta volna, ha aggódnak miatta, épp ellenkezőleg, azért, hogy könnyebben túltegye magát a történteken, már ha végre sikerül feldolgoznia. Az igazat megvallva félt, hogy a fiú nem gondolja komolyan, játszik vele, vagy bármily más módon fájdalmat fog neki okozni. Az egy dolog volt, hogy itt senki nem látta Őket, de a kastélyban…
Léptek zaja törte meg az éjszaka csendjét… Julia riadtan fordult hátra annak forrását keresve, de a haloványan lobogó fáklya fényénél, csak a saját csuklyás sziluettjét látta. Egy teremtett lélek nem járt a kastély e részén… Apró fejcsóválással fordult meg, és talárját szorosan összehúzva magán igyekezett fel a lépcsők irányába. Az egyik fordulóban újra hallotta a surrogó hangot, mire elkanyarodott, és kerülőt téve igyekezett követője hátába kerülni. Egy festmény, egy pálcélzat, és már meg is pillantotta az alak körvonalait. Nem tévedett, valóban követték, talán nem is először. Meglapulva a sarokban oldalazott el az ellenkező irányba, magában bőszen átkozódva az ismeretlen felé, aki figyelte. Elméjében sorra kergetőztek a gondolatok… Kicsoda, és miért követte?
Megborzongott az emlékre, nem sokkal utána már csak a gyengélkedőn látta maga felett Peter sápadt arcát… Nem, ez most nem fog megtörténni…

Amennyire tudott, lépett közelebb,  szorított az ölelésen, és lábujjhegyre állva csókolta meg Davist, éreztetvén vele, mennyire sokat jelent neki ez a pár pillanat, maga a fiú, és az érzés, melyeket felébresztett benne. A csók után a zöldszegélyes jobbja lassan kúszott fel az arcára, és mutatóujjéval simított végig rajta. Julia nem nyitotta ki a szemét, nem akarta, hogy véget érjen az a varázs, amit körbelengte lényüket.
A mardekáros halkan szólalt meg, mire felpattantak a hidegkék íriszeket rejtő szemhéjak. Julia elkomorodott, ahogy tekintete összefonódott a másikéval. Azokból újfent ugyanaz a fájdalom, és szenvedés sütött, mint a csók előtt…
Mélyet sóhajtott a szavak után. Pillantását végighordozta a fiú ruházatán, és lehajtotta a fejét. Elszégyellte magát, amiért az előbb azt tette, amit a szíve diktált, és nem azt, amit az esze. Nem volt joga hozzá, hogy így viselkedjen egy olyan lélekkel, aki éppen gyászol…

- Davis, én… sajnálom… Nem volt jogom, hogy… - suttogta erőtlenül szinte csak magának, ám a pillanatnyi csendben kizárt volt, hogy Davis ne hallja meg. Vontatottan húzta el a karjait, a balt a nyakról, a jobbat a mellkasról, és igazította meg magán a felsőt, majd fonta össze azokat maga előtt. Nem nézett fel, nem tudott a másik íriszeibe pillantani. Ott forgolódtak annak elejtett szavai az elméjében, melyeknek egyszerre örült, és átkozta magát érettük. Örült, mert ott volt az egyértelmű kijelentés, hogy sokat jelent a fiúnak, de az is, hogy addig nem tud vele természetesen viselkedni, amíg…
Nem mondott mást, nem nézett fel, csak mélyet sóhajtott, tett egy tétova lépést hátra, majd még egyet, és még egyet, aztán elfordult.
- Mielőtt bármit is mondanál, tiszteletben tartom a gyászod, nem várom el, hogy azonnal túllépj rajta, hiszen nekem sem sikerült még túltennem magam az enyémen teljesen, de szeretném ha tudnád, hogy nagyon sokat jelentesz nekem, és … - Nem fejezte be a mondatot, összeharapta a száját, hogy ne kezdjen el sírni… Nem akart… Nem tehette, de vállait úgy nyomta a lelkiismeret furdalás, mint valami mázsás súly.
Arcát alig láthatóan érintette a vállain nyugvó kabáthoz, mintha abban keresett volna megnyugvást vagy választ…

[{ Julia }]

{ Julia }

A szavak kiejtését követően nagyon úgy festett, hogy Julia, ha akaratlan is, de rosszul értelmezte azokat, mert a jeges tekintet elkomorodván villant meg egy pillanatra. Az eddigi melegség, tűz, és aggodalom is eltűnt belőle, és valami megmagyarázhatatlan vette át a helyét…talán megbánás, és egy cseppnyi ingatagság. Ahogyan a kékellő íriszek egymásba forrván leledzettek, Davis rögtön érezte, újra meg kell szólalnia, nehogy a karjaiban tartott lánynak esetleg lelkiismeret furdalása legyen. Nagyon jól ismerte az emberi jellemet, rengeteget tanult róla az úri neveltetésből fakadóan, és nem utolsó sorban, eleddig tartó magányában is fürkészte az iskola diákjainak természetét…persze csak óvatosan, nehogy észrevegyék. Hallott, és látott dolgokat…apró elejtett szavakból már képes volt a másikról valamilyen szinten jellemrajzot kialakítani. Az utóbbi pecekben lezajlott beszélgetés, a szavak hanglejtése, a gesztusok, a mimika mind-mind arra engedtek következtetni, hogy Julia az álarca mögött bizony mélyen érző ember. Ezt pedig már nem tudta többé titkolni a Mardekár Prefektusa előtt…viszont tisztában volt vele, hogy az Ő állarca is lehullott…de nem törődött vele, már nem…

Julia mély sóhajjal válaszolt a kérdésre, majd leszegvén tekintetét jómaga is fürkészőn mérte végig az éjfekete ruházatot, amely Davis testét fedte, és amelyet a fiú jelen pillanatban is merengőn bámult. Nem tekintett fel újra, csak kibuggyantak belőle a szavak, és ahogyan azt sejteni lehetett, bánkódó, és sajnáló mondatokká formálódtak a pillanatok során. A lány nyakon nyugvó karja lassan, vontatottan húzódott vissza, melyet a mellkason pihenő is követett. Ez volt a pillanat, amikor Davis már egyértelműen tudta, a Hugrabug Jégvirágos teremtése tényleg érez iránta valamit…ahogyan összehúzta magán az ő kabátját, és szinte védekezőn fonta mellkasán össze a karjait…mind arra utaltak, hogy Julia bánja tettét, és nem akart fájdalmat okozni. A fiúban sem volt annyi erő, hogy azonnal szót ejtsen, csak figyelt, nézte, ahogyan a lány tántorogva, de lép egyet hátrafelé…majd még egyet…és újabbat. Leszegvén fejét fordult el, hátát mutatva, azon merengve, jól tette-e amit tett…szabadott-e neki azt tenni, amit. Davis biztos volt benne, hogy efféle gondolatok járnak most a fejében, hiszen az övét csak ezek a kérdések marcangolták, semmi más…Ő is túl korán engedett, túl korán hozott meg egy olyan döntést, ami nála általában hosszas ideig szokott húzódni…de most nem tudott tenni az érzései ellen semmit. Nem is akart…mert egyre vágyott igazán, egy normális és boldog életre. Ez volt a titkos vágya, az egyetlen…és a lány mellett érzett valamit, valami egészen hihetetlent, noha nem mondta neki soha, csak itt, és most, a Csónakházban.

Merengéséből Julia elhaló szavai szakították ki, amelyek most oly fájdalmasan csengtek, mint a gyászharangok lassú dallama. Feje oldalra billenvén érintette meg Davis varjúszín kabátját…még most is Őt szerette volna maga mellett, mert ott megnyugodott volna. Pillanatnyi csend…ez volt az a momentum, amikor a Zöldszegély címert viselő magába tekintvén értékelte mindazt, ami történt…és próbálta megérteni a hirtelen érzelmi változását. Sok volt neki, mégis, valahogyan tudta, érezte, hogy a lány mellett olyanban lehet része, amelyről sokan csak álmodhatnak…mellette megtalálhatja azt, amit keresett…a boldog és kiegyensúlyozott életet.

Lehorgasztotta a fejét, és csípőre tette kezeit egy pillanatra…aztán egy sóhajt követően a Csónakház mennyezeti gerendáira vetette kékellő íriszeit…tudta, hogy amit odafent lát, azok a legbensőbb érzései…mert igen, Emy derengett fel a víztükör felett. Mosolygott, és kedves pillantást mért Julia felé…igen, ez teljes mértékben rá vallott, nem akart mást, csak azt, hogy a fiú boldog legyen. Tény, nem ő lebegett odafent, hanem Davis legmélyebb, és legeltemetettebb érzéseinek kivetülése…de azok maguk Emyt testesítették meg, mert ő ilyen volt. Lehunyva szemeit szegte előre fejét, és kinyitván azokat mérte végig Juliát…lassan lépett ki, és edzőcipőjének köszönhetően olyan halkan járt, akár egy árny. A padlózat is csak olykor nyikorgott aprót, talán még az sem akarta megszennyezni a pillanatot hangjával.

Odaérvén a Hugrabugos lány mögé helyezte tenyereit annak derekára, majd lépett még közelebb. Mellkasa a lány hátának feszült, nem erősen…lágyan, finoman. A karok lassan előrekúsztak a hasra, ahol összefonódva állapodtak meg. Minthogy Julia feje oldalra szegvén pihent a kabát vállát simítva, így Davis a szabadon maradt nyak fölé hajolva lehelt arra lágy csókot…aztán az arc élére…onnan ajkaival simítva a bőrt kúszott el a fülig.
- Örülök, hogy vagy Nekem!
A szavak kiejtését követően feje előrébb szegődött, a lány arcához simulva…újra ölelve Őt álldogált némán…túl sok érzés kavargott benne, hogy hosszas monológokat mondjon, és a helyzet sem volt olyan, hogy azt követelné. Minden elejtett apró szó elegendő volt ahhoz, hogy a másikkal tudassa érzéseit…

[[ Davis… ]]

[ Davis… ]

Nem akart ellépni, de úgy érezte, meg kell tennie. Nem volt joga hozzá, hogy átölelje a fiút, hogy hozzáérjen, majd megcsókolja. Az esze, és a szíve harcolt, hogy ne fordítson hátat Neki, ne hagyja ott, de mind fölé magasodott a lelkiismeret-furdalás, mely mozgatván a törékeny testet, elszakította Tőle, aki kezdett egyre többet, és többet jelenteni, mint valaha is gondolta volna.
Némán hátrált el, majd hátát mutatva Davisnek ejtette szavait. A vége talán nem kellett volna, de nem akarta visszavonni. Azt akarta, hogy a mardekáros tisztában legyen vele, hogy megbánta, amit tett, nem akart annak fájdalmat okozni, de azzal is, amit a szíve mondatott vele. Bár a mondatot nem fejezte be, abban mégis ott rejlett a szavak végére szánt, kimondatlan vallomás a másik felé. Tisztelte annyira, hogy gyermeki módon ne kezdjen el könnyezni, ne sajdítsa még jobban annak amúgy is fájó lelkét. Arcát lehunyt pillákkal érintette a vállain nyugvó kabátra, azt kívánva, bárcsak Davis állna ott, és fúrhatná fejét nyakához, védelmet, megnyugvást találva, hogy nem lesz semmi baj, mostantól minden más lesz…

Más lesz, de vajon hogy? Tudta, nem megy egyik pillanatról a másikra feledni valakit, aki közel állt az emberhez, de neki is vannak érzései, melyekkel egyelőre nem nagyon tudott mit kezdeni. Annyira gyorsan történt minden… Nem, nem bánta, egy cseppet sem, ha tehetné újra, meg újra megtenné, hiszen a könyvtárban lezajlottak óta, és a tegnapi eset, amikor Davis karjai közt találta magát az ájulás után, nem bírt másra gondolni, csak Rá…
Visszatérvén a parkból hatalmas kerülőt tett, hogy rendezze gondolatait, melyek kavarogtak, és hol feltörtek, hol visszahullottak elméjének eddig eltakart, elrejtett zugába, ahová senkinek nem engedett bepillantást eleddig, és az álarc, melyet a fiú egy könnyed mozdulattal sepert félre, immáron teljesen lefoszlott róla. Legalábbis előtte… Mások szemében ugyanaz a folyton rideg, szenvtelen, gunyoros Julia Woodrow volt, aki csak akkor, volt hajlandó megszólalni, ha kérdezték, vagy ha Ő akart tudni valamit. Az igazság meglátása azonban csak a finak adatott meg, senki másnak…

Íriszeit továbbra is elnyelték lezárt szemhéjai. Maga előtt látta az anyját, apát, kik annak idején úgy engedték vissza ősszel, hogy csak azzal barátkozhat, aki méltó a családjához, a véréhez. Cseppet sem zavarták, hogy más is lehet ugyanolyan jó ember, ezt nem az határozza meg, hogy az adott személynek milyen a vére, vagy a háza. Elsőéves korában megtanulta már, hogy egy háztárs is lehet ugyanolyan aljas, mint bárki, aki nem oda tartozik. Mélyet sóhajtott, eszébe jutott egyetlen ember, aki hajlandó volt néhanapján elviselni a társaságát, aki a barátja lehetett volna, de Ő mindig eltolta magától, talán hogy magát féltse, talán a másikat ne riassza el szokatlan viselkedésével. Mostantól vele is másabb lesz… Nem zárkózhat örökre magába… És Davis… Vele… vele meg főképp, hiszen, ha nem számítana neki oly sokat a fiú, talán nem is beszélgetett volna vele, nem mosolyodott volna el annak minden szájszéli görbületére, és nem állna itt a kabátja melege alatt…

Perceknek tűnő pillanatok után halk neszt hallott a háta mögül. Összeszorította a szemét, várta az ítéletet, hogy a fiú azt mondja tegyék meg nem történté a csókot, az ölelést, és minden legyen olyan, mint azelőtt, aztán, ha végre túljutott a gyászon, ha valaha túl tud jutni egyáltalán azon, majd meglátják, hogy alakulnak tovább a dolgok…
Merengéséből a derekát érintő tenyerek billentették ki, majd megérezte Davist, ahogy annak mellkasa lágyan a hátának simul, és derékon pihenő karjai előrecsúsznak a hasára, ahol összefonódnak. Halk sóhaj, a megkönnyebbülés sóhaja. Tévedett… nem először, nem utoljára, de most legalább kellemesen… A fiú ajkai halovány csókot leheltek a nyakára, majd az arcának, élére, és lassan kúszva indult a füléhez.
Az iménti meleg érzete újra jelentkezett, ahogy Davis megszólalt. Szavai utat nyitottak újfent a lány szívéhez, megborzongott azok hallatán… A zöldszegélyes feje előrébb szegődött, arca az övéhez simult… Apró mozzanat, mégis egy pillanatra újra boldog volt…

Némán simult hátával a fiúhoz, azt kívánva tartson örökké a pillanat, hogy soha ne kelljen elszakadnia Tőle… A mardekáros elejtett mondata ott keringőzött elméjében kissé félretéve a komorságot. Átmeneti állapot csupán, de mindennél többet jelentett neki.
Lassan nyitotta fel szemeit, és fordult a karok között. Sajátjait eloldva futatta fel Davis mellkasára, és szegte fejét annak nyakához…
Nem tudott megszólalni, nem tudott mit mondani, még soha nem voltak efféle érzelmei, vagy ha igen, azokon most ezerszer, ha nem többször tettek túl a mostaniak. Meg akarta csókolni a fiút, de félt attól, hogy újra fájdalmat okoz annak, és azt nem akarta…
Arcába hullt haját könnyed mozdulattal simította el lélektükrei elől, ám néhány tincs még így is rakoncátlanul tolakvott be a látószögébe. Halkan szólalt meg, hangja egyszerre volt lágy, és érdes… Túl régóta nem beszélt már ennyit…
- Soha nem akarlak elveszíteni… - mondta, miközben fejét odaszorította a másik testéhez. Érinteni akart, de nem mert… Csendesen hallgatta Davis lélegzetvételeit, szívének ütemes dallamát, amikor a közelükben csaphatott be egy villám, mert olyan robajt hallatott, mintha rájuk omlott volna a csónakház. Összerezzent, ám egyetlen nyikkanás nélkül húzódott még közelebb, oda, ahol végre biztonságban érezte magát…

[{ Julia }]

{ Julia }

A szinte suttogva ejtett szavait követően a _pár_ hosszas perceken keresztül álldogált a némaság fátyla alatt, hallgatván az esőcseppek lágy koppanását a gerendákon…a víz vontatott hömpölygésének susogását, ahogyan a hullámok a móló deszkáinak csapódnak, és onnan visszazúgva halnak el hófehér habként teljesítve be létük…a szél süvítő neszezését, ahogyan az apró réseket kihasználva füttyenti kedvenc dallamát. Most minden olyan nyugtatónak hatott, annak ellenére, hogy a természet éppen veszélyes énjét villogtatta…ezek a percek tényleg csak arról szóltak, hogy Ők ketten léteznek a Földön, és senki más nem él ott rajtuk kívül. Bánat…szenvedés…komorság…fájdalom…kín…nem ismert szavakká formálódtak egy apró pillanatra, és ezzel a Csónakház a nyugalom szigetévé varázslódott a másodperc töredéke alatt.

Davis aprót mozdítva a fején, mintegy simogatva az ölelt lány arcát hunyta le kékellő íriszeit, és csendesedett el…így szeretett volna maradni…örökre. De tudta, ennek a csodás pillanatnak is vége szakad majd, mert az idő nem áll meg, soha. Mindig mozgásban van. Légzése folyamatosan lassult, annyira hatalmas nyugalom uralkodott el rajta, amely talán soha életében eleddig. Minden kitisztult, minden elcsendesedett…nem volt ennél fantasztikusabb érzés…Vele lenni a boldogságot jelentette.

A csendet, és a természet olykor lágy, olykor pedig erőteljes zenéjét aztán Julia törte meg, aprót mozdult, először csak a feje…aztán lassan a teste is. Perry összefűzött karjai engedtek kicsit, így a lány nyugodtan meg tudott fordulni, nem akadályoztatva semmitől. Annak balja, és jobbja lágyan érintve a hasfalat kúszott fel az éjfekete pólón, egészen a mellkas magasságáig…ott megállapodott, és Julia közelebb lépvén, fejét előre szegve temette tekintetét Davis nyakához. Az összefont karok ismét erősbítettek az ölelésen, éppen csak annyira, hogy az, kit körbefonnak, érezze, valóban sokat jelent a másik számára, a szavak nem csak üres frázisként tódultak ki annak ajkain. Felkavarták az odabent dúló háborút…nem tervezett érzelmek robbantak be az eddig is meggyötört lélek kavargó, és tusázó énjei közé. Davis nem számolt vele, hogy valaha, valaki képes lesz azt a jeges maszkot felolvasztani, azt a széles bástyát lerombolni, amelyet gondosan felépített. Legalábbis arra biztosan nem, hogy ez a Roxfort falai között fog megtörténni…fél évvel a tragédiát követően. Furcsa volt újra érezni…és tudni azt, hogy akit ölel, az ugyanazt érzi, amit ő.

Aztán Julia halk, elhaló szavai törték a kettejük közé lepelként hulló szótlanságot. Alig ejtette ki a szavakat, a feje érezhetően erősebben fúródott az ötödévét taposó fiú nyakához. Annak szíve nyugalmasan vert…immáron felvette a jeges rigmust, és azt az ütemes, mégis érezhetően nyugodt dallamot játszotta, amely mindig is jellemezte. Miért? Mert az egyetlen Perry sarj megnyugodott…alapjaiban vett fordulatot, természetesen csak a lánnyal szemben…de már ez is hatalmas szó volt, ahhoz képest, amilyen valójában volt. Jobbja a derékon maradva vonta a lányt maga felé, míg balja lassan emelkedve simította végig a hátat, és állapodott meg a jobb lapockán, ezzel teljesen körbezárva Juliát…mint valami erőd, amelynek falai óvják az odabent meghúzódókat…most Davis volt az erőd fala. Pontosan ebben a pillanatban dörrent hatalmasat az ég, még a Csónakház is beleremegett a robaj erejébe…a villám valahol a közelben csaphatott be. Apró porszemek hullottak alá a tetőszerkezetet tartó gerendákról…minthogy megtört rajtuk az odabent derengő fény, úgy festett, mintha ezernyi apró csillag cikázna alá a magasból.

Davis emlékezvén az első villám keltette apró rezzenésre, valamint érezvén, hogy a mostaninál is közelebb bújt Julia, fordította enyhén oldalra a fejét. Apró puszit lehelt a másik homlokára, majd ráhajtotta fejét annak fejére.
- Nincs semmi baj, itt vagyok! Mindig melletted leszek…mindig…
A szavak ismét suttogón hagyták el a meggypiros ajkakat…érezni lehetett belőlük azt a megbánást, amely az emlékeknek szólt. Ott, akkor régen hibázott, és nem volt jelen, amikor kellett volna…egyszerűen nem szerette volna ugyanazt a hibát elkövetni még egyszer, mert az, aki most hozzábújt, nagyon fontos volt a számára. Percről percre egyre fontosabb…és nem akarta elveszíteni Őt is önnön hibájából.

[[ Davis… ]]

[ Davis… ]

Azt hitte, elveszítette azt, aki immáron a mindent jelentette, amikor Davis odalépett hozzá, és újfent átölelte. Hátával a fiúhoz simult, hogy az ölelés még áthatóbb legyen, és azt kívánta, bárcsak örökre így maradhatnának, hogy soha ne kelljen elszakadnia Tőle… Hugrabugos létére egy Mardekárossal… De nem érdekelte, mert ez egyszer végre boldog volt, ha csak pár percre is. Tudta, a napnak egyszer azonban véget kell érnie, ahogy az eső sem eshet örökké…
Kezdeti szorongása lassanként kezdett újfent feloldódni, bár hogy teljesen magát adhassa, ahhoz még túl sok mindennek el kell következnie. Legfőképpen meg kell tanulnia bízni az emberekben, elvégre nem mindenki olyan, mint amilyennek mutatja magát, ékes példa erre, Ő maga.

Csendesen fordult meg a fiú karjai között, és bújt oda hozzá, majd ejtette el szavait, melyek érzéseit hivatottak jelezni a másik felé. Fejét a zöldszegélyes nyakához fúrva hallgatta az odakint tomboló vihart, Davis lélegzetvételeit, szívének lágy dobbanását, mintha mindegyik azt súgta volna, hogy ez az állapot, már nem tart sokáig, és fognak Ők még jókat nevetni együtt. Szégyenérzete a csók miatt, mellyel talán megbántotta annak lelkét, s az emléket, melynek fekete gyásszal adózott, még nem múlt el teljesen. Nem merte újra megérinteni, nem akarta, hogy a másik azt higgye, sietteti, vagy nem bír várni, akaratos, vagy bármi más. Csak állt némán, és próbálta egyetlen ölelésben kifejezni mindent, amit jelenleg érez, és amit kimondatlanul is tolmácsolni szeretne Davis felé…

A mardekáros talán megérezhette gondolatait, mert annak jobbja a derekánál fogva vonta magához, míg balja felkúszott a hátán, és a jobb lapockáján megállva szorította, mint aki soha többé nem akarja elengedni. Halk sóhajjal veszett el a karok között, megnyugvást találva, hogy immáron senki, és semmi nem szakíthatja el Őket egymástól.
Ebben a pillanatban villámlott egy hatalmasat, majd dörrent meg az ég, jelezvén, odakint egy percre sem csitul a vihar. Ijedten rezzent össze, és bújt még közelebb a fiúhoz. Eszébe jutott, hogy az első ilyen égzengésnél csak egy kínos mosolyt engedett meg magának, azon morfondírozva, hogy ha befogná a fülét, Davis biztosan kinevetné… Most, hogy a karjai közt lehetett, apró mosolyt csal az arcára. Milyen kiszámíthatatlan a jövő, az egyik pillanatban még szinte fél Tőle, a másikban pedig úgy öleli, mintha senki más nem létezne a világon, csak Ők ketten az időjárás vad, elemi megnyilvánulásai között, távol a kastélytól, távol a hálóktól, a diákoktól, mindentől…

A pillanatnyi csendet megtörvén Davis oldalra fordította a fejét, majd lehelt apró puszit a homlokára, mintegy csitítva a remegő lányt. A fiú szavai hallatán újabb sóhaj hagyta el ajkait, feltekintvén ült ki egy alig látható félmosoly a hófehér arcra, majd el is illant, ahogy jött. Érezte a fájdalmat, amely a zöldszegélyes szavaiból áradt. Annak néma gyásza fellegként lebegett felettük. Nem igazán tudta a miértet, hallott ugyan pletykákat, de azokkal soha nem foglalkozott, önzősége határtalan volt. De most… kínozta a megújuló bűntudat, hogy nem tud semmiről, és nem kérdezhet rá. Egyszerűen nem teheti meg… Davis így is össze van omolva, nem tetézheti a kínt, mely Őt gyötri folyamatosan, hol fellángolva, hol elcsitulva. Még közelebb húzódott, balja felkúszott a fiú vállára, ujjai lágyan markolták meg a bőrrel együtt a könnyű fekete anyagot.
- Ha velem vagy, semmitől sem félek... – suttogta halkan. Újabb éles csattanás, újabb eget rengető robaj. Gyűlölte a vihart, mégis a szemernyi boldogság ott lakozott benne, hogy nincs egyedül, immáron van, akihez bújhat, aki megóvja, és vigyáz rá.

A hidegkék íriszek egy pillanatra a kinti tájra szegeződtek, majd belenyugodva a megmásíthatatlanba, ráborultak a szemhéjak. A jövőn gondolkozott… Azon, ha elhagyják a csónakházat, hogyan is tovább. Egy _pár_ voltak, legalábbis szerette volna, ha tényleg így is lenne. De… ott volt benne az elnyomhatatlan félsz… Amikor utoljára volt valakivel, az majdnem az életébe került. Most ismét van valakije, ugyanabból a házból… Összeszorította a szemét, mintegy elűzve a sötét gondolatokat.
Nem érdekelte, hogy mások mit fognak szólni, ha meglátják kettejüket, büszkén fog mellette lenni, hozzászólni, esetleg megérinteni, találkozni, szeretni...

Végül, nem bírván tovább, hogy meg ne érintse, hátrahúzta a fejét, és lábujjhegyre állva érintette homlokát a mardekároséhoz. A kékellő lélektükrök a zöldszegélyesébe fúródtak, kérően fürkészve, hogy szabad-e azt tenni, amit szeretne, majd fejét előre szegvén nyomott apró puszit az orrhegyre.
- Boldog vagyok, hogy melletted lehetek, de egy kissé tartok a jövőtől… - mondta lehajtott fejjel. Tudta, hogy amaz érteni fogja, ha csak eszébe jut a heg, hogy nem olyan könnyű neki sem... Emellett nem visszakozni akart, csupán még mindig nem tudta, hogy helyesen tette vajon, amit az imént tett, mert nem akarta felkavarni Davist, de Ő sem volt fából, immáron tényleg nem, hogy kifejezze, mennyire sokat jelent neki a fiú, és az, hogy itt lehet vele…

[{ Julia }]

{ Julia }

Erőteljes széllökések, az éjfekete fellegek úgy mállottak szét a Roxfort birtoka felett, mint valami hatalmas massza, amely körbe szeretné ölelni az egész világot, hogy örökre eltüntethesse a fényt, és reményt. Az azokból áradó esőcseppek erőteljesen koppantak a tetőzet gerendáin, olyan volt, mintha ezernyi apró vasgolyó hullott volna alá az égből, és azok verdesnék a Csónakházat. Odakint egyre erőteljesebben dúlt a vihar, talán még soha ennyire vadul és szenvedélyesen…olybá festett, mintha Davis bensője szakadt volna ki a testéből és szabadult volna rá a világra, mutatván, mi is honol odabent. A gomolygó fellegek szimbolizálták a gyászt, a rátelepedő kedvet, vagy éppen kedvtelenséget…az eső, az eső pedig áztatta a vidéket a szülők, és a lány emléke miatt. Ugyanakkor, ettől a pillanattól kezdve lehettek volna akár örömkönnyek is…de nehéz volt…még nehéz ezt kijelenteni. Minden olyan gyorsan történt, váratlanul szakadt a fiú nyakába. Davis nem számolt vele, hogy megtörténik, hiszen annyira lehetetlennek tűnt. Tudta mit szeretne, hiszen érezte azt a különleges valamit…már nem is szerette volna, hanem szomjazta, akarta a lány közelségét itt a Csónakházban, az iskola folyosóin, a tantermekben, amikor hazamegy. Akarta, mégis ott leledzett lelkében a félelem írmagja, hogy ismét elrontja, és akkor mi lesz vele. Már nem élne túl egy újabb tragédiát, biztosan összezuhanna, és talán olyat tenne, amely ellen annakidején felesküdött. Ott volt belül a kép, hogy Ők ketten, és a döntés is megszületett már…mégis…lelkébe telepedett az érzés, amelyet már nem kóstolt meg időtlen idők óta, a félelem. Annyira megváltozott az élete, hogy a félelem mellett mindig elsiklott, és nem érdekelte, nem volt miért érdekelnie…most azonban változott a helyzet.

Nem mozdult már percek óta, olyan jó volt egyszerűen lenni, és ölelni Juliát…csak…Vele lenni, és…nem kellettek a szavak, így volt nyugalmas, és tökéletes a pillanat. Aztán érezte, hogy a lány balja moccan, lassan kúszott fel a karjain a vállára, ahol a póló lágy anyagát markolva szorította meg a bőrt is azzal együtt. A szavak, és maga a mozdulatsor is taglózón hatottak rá, hiszen annyi mindent elmondtak, annyi mindent kifejeztek, ami most kettejük között zajlott, és az, hogy mit éreztek. Halovány mosoly húzódott a szája szegletébe, mindösszesen pár pillanatra…most nem telt több, talán később, amikor már megbékélt magával…és képes lesz feldolgozni a múltat. Ez volt az egyetlen, amely a kibontakozó kapcsolat útját állta, mint valami akadály…a lepelként hulló múlt…de Davis tudta, ez az akadály legyőzhető, ha erős, semmi sem állhat az útjukba. Tudta, hogy le fogja győzni, ha nem is most azonnal, de le fogja, mert akarja a lányt…egész lényében…és akarja a szeretetet, amely nem adatott meg neki, csak ritkán az életben.

Annyi gondolat járt a fejében, rengeteg…túlterhelte magát…soha nem gondolt a jövőre, mert nem szeretett előre tervezni, és nem volt híve a mi lesz egy, esetleg két év múlva kérdéseknek. Ő mindig a mának élt, mert így nem kellett elmerengenie, és újra meg újra felszakítani azokat a sebeket, amelyek oly nehezen gyógyultak be a hosszú idők során. Most, a mai nap folyamán, percekkel ezelőtt azonban gyökeresen megváltozott minden…olyan dolgok fakadtak ki belőle, amelyek akaratlan, de jellemére is hatással lesznek, és gondolkodásmódjára is biztosan. Felderengett a képek között a jövő…a mi lesz ha…annyira új volt, hogy hirtelen nem is tudott mit gondolni ezekről, csak állt, és pörgette maga előtt a lehetséges jövőképeket a lánnyal kapcsolatban.

Julia ismét megmozdult…hátrahúzta a fejét…Davis abban a pillanatban szegte előre az övét, és szinte világítón kék íriszeit a másikéra vetette, mintegy kérdőn tekintve rá. A lány lassan hajolt előre, és érintette homlokát a fiúéhoz…ő pedig hagyta, vágyta a közelséget, az érintést, még akkor is, ha nem zárt le magában mindent. Apró, leheletnyi puszit kapott, mely után a lány ismét csak méregette őt…elhaló hangon ejtve a mondatot, amely a fiúban is felderengett már percekkel ezelőtt. A jövő, és annak alakulása mindezek után…hiszen…mindkettejükről kialakult egy kép az évek, hónapok folyamán. De Davist nem érdekelték a képek, a mesék, a szájhagyomány útján terjedő regék…régen túl volt már azon, hogy ilyen gyerekes, és idióta dolgokkal fecsérelje az idejét. Akadtak ennél sokkal fontosabb problémái is, súlyosabb fájdalmai, amit mások legfeljebb csak találgathattak, milyen is lehet.

Amikor aztán Julia lehajtotta a fejét, az annak lapockáján pihenő kéz ismét megmozdult…lassan, szinte vontatottan kúszott végig a háton, majd a lány oldalát érintve húzódott előre. Az ujjak meggörnyedtek, csak a mutatóujj szaladt végig a kulcscsonton, majd a nyakon, mígnem az állon halt el. Ott felszegte a lány lehorgasztott fejét, hogy Julia Davisre nézzen…a szemeibe.
- A jövőt ezentúl ketten alakítjuk…csak Mi…senki más! Nem számít a múlt, nem számít a jelen, csak az, hogy mit akarunk! Én pedig Téged szeretnélek, ezt senki és semmi nem törölheti ki az érzéseim közül, az elmémből…belőlem!
Olyan nyílt szavak, amelyek már nem hagyták el az ajkakat hosszas ideje…de megtört a jég…és odabent elszakadt valami, ami eleddig féken tartotta ezeket az érzéseket, és ezeket a megnyilvánulásokat. A Mardekár házának oszlopos tagja tudta, most, ebben a pillanatban ismét sebezhetővé vált, ismét védtelennek érezte magát…de nem zavartatta a dolog, mert olyannak nyílt meg, akinek meg szeretett volna.

A szavakat követően ujja a lány álláról felkúszott, és végigsimította annak arcát, eltűrve a jobbon rakoncátlankodó tincseket.
- Csak Te számítasz!
Halk, szinte már-már suttogó szavak….és egy olyan megnyilvánulás, amely furcsán hangozhatott a rideg, komor stílusban megismert fiútól…de az igazság…az egyetlen és megmásíthatatlan.

Nem hajolt előre csókot lopni, nem mozdultak kezei, ez most nem az a pillanat volt, hiszen tudta, a lánynak is döntenie kell, válaszolni arra, amit mondott…csak figyelt, és elveszett a másik lélektükreinek csodálatos gyönyörű tengerében…

~ Abbey ~

~ Milyen jó lenne az egyik csónakkal kievickélni a tó közepére, onnan lehet, hogy sok érdekes lényt figyelhetnék meg…kár, hogy csak úgy nem lehet…Igazán lehetnének olyan órák, amikor felhasználnánk a rendelkezésre álló eszközöket…hisz , akkor minek van itt ez a csónakház??~

Futottak át a gondolatok a fejében, miközben a csónakokon járatta a tekintetét. Ám, mégis vissza kellett térnie a valóságba, hisz tanulnia kell , méghozzá olyan tárgyat, amit kifejezetten utál, s amivel nagyon nehezen boldogul. Egyetlen reménye az, hogy Abbey talán segít neki a tanulásban, hisz köztudott, hogy a lány milyen jó ebből a tárgyból…

Közben a lány kérdezett az ötödévesek vizsgáiról, s mivel Oliver már egy éve sikeresen túl volt ezeken a kötelezettségeken, ha nem is sok mindenben, néhány tanáccsal azért tudott szolgálni a lánynak…

-Igazán nincs mit…Mindig bízz magadban, ez a legfontosabb…-Próbálta bátorítani a lányt, akinek valóban csak ösztönzésre volt szüksége, legalábbis Olie szerint. A lány hugrabugos volt, ez már akár egy jelzés is lehet arra nézve, hogy kitűnő tanuló lehet. A másik tényező, ami erre utalhat, az a lány eddigi tanulmányi eredményeiben lelhető fel. S a híresztelésekből, a tanárok fecsegéséből a diákok sok mindent tudnak meg, többek között azt is, hogy kik tartoznak a jó tanulók közé, s Oliver, még ha nincs is tisztában Abb összes jegyével, hallomásból tudja, hogy a lány jól tanul, amiből az következik, hogy nem lehet oka panaszra. Éppen ezért is ösztönözte a lányt, mert biztos abban, hogy csak egy kis lökés kell, plusz leküzdeni azt a kis félelmet és menni fog…

Ezután tette fel a nagy kérdést, jobban mondva segítséget kért gyógynövénytanból. Nem szégyellte magát ezért, hisz akkor lenne ostoba, ha nem fordulna segítségért addig, amíg lehet. A vizsga ugyanis hamarosan közeledik, s Olie-nak nincs sok ideje arra, hogy felkészüljön…

Kíváncsian pillant fel a lányra, keresi a tekintetét, s csak remélni tudja, hogy nem nevetik ki őt és segítséget kaphat…Na igen, sajnos tisztában van azzal, hogy kortársai között kellemes szórakozásnak számít mások kinevetése, kigúnyolása bármi miatt…Ez is egy ok lehet arra, hogy pletykák terjengjenek, s mindenki nevessen, csak azért, mert segítséget kért, de ismerve a lányt (még , ha nem is annyira közelről) , érzi, hogy Abbey nem olyan fajta, aki csak úgy gúnyolódik másokon. Egy embert könnyű kiismerni a tekintetéből, hanglejtéséből, mozdulataiból, s akármilyen furcsa, talán még a mimikájából is. Oliver pedig rendkívül jó emberismerő volt, éppen ezért mert épp ettől  a lánytól kérni segítő tanácsokat…

Felhúzott szemöldökkel pillantott a lányra, amikor hallotta a válaszát, s arcára egy apró mosolyt varázsolt.

-Komolyan segítesz? Ezer hála érte Abbey, annyira bíztam benned, hogy nem mondasz nemet…

A lány ezután, buzgón és segítőkészen állt a fiúhoz, sorozatosan tette fel a kérdéseit, miben, hogyan, hol kellene segítenie. Olivernek az addig még jól ment, hogy kérjen, de így fel sem készült, hogy eldöntse, mi is lenne számára a legjobb tanulási módszer…Arcára kínos mosoly ült ki, majd előhúzta pólója alól a könyvet, s kinyitotta a 10. oldalon…

-Hát, igazából ezeket a részeket már átnéztem, hogy mik jellemzik a különböző növényeket…ezekkel még nincs is gondom, de az már nehezen megy, hogy melyiket melyikkel vegyítve milyen főzetet kapunk, melyik az, ami mérgező…szóval mindig összekeverem a főzetek összetevőit, hogy melyik növényből kell bele és hogy melyik mire van…- *Mesélte el panaszát a lánynak, közben közelebb csúsztatta hozzá a könyvet, hogy ő is láthassa az anyagrészt…*

- Nekem itt is jó, ha te itt eltudnád magyarázni…- * Szinte boci szemekkel nézett a lányra, semmi kedve sem volt a növények közé menni…Bár, az is igaz, hogy ennek egyetlen oka volt, Oliver allergiája. A srác néhány növényre elég allergiás volt és olyankor gyakran tüsszentett, folyt a könnye, az orra, durvább esetekben befulladt, sőt , az is előfordult, hogy az arca felpüffedt. Ezt igazán szégyellte volna, ráadásul nem sokan tudtak a srác ezen betegségéről és Oliver kerülte is azokat a helyzeteket, amikor a növényházba kellett mennie…Persze, ez kikerülhetetlen volt néhány tanóra esetében, de akkor nagyon ügyelt arra, hogy a kellő távolságra maradjon a nem kívánt növényektől….

[[ Davis… ]]

[ Davis… ]

Nem bírta ki, hogy ne érintse meg… Vágyott a közelségére azóta, hogy a könyvtárban megismerte, azóta, hogy hozzászólt, látta a heget, a szemébe pillanthatott, felajánlotta a könyveit, és tegnap… tegnap a karjai közt tartotta, és most mindennél jobban, hogy megcsókolta…
Fejét hátha húzva pillantott bele a kékellő íriszekbe engedélyt kérve, hogy megérinthesse a fiút. Mivel nem érkezett olyan jelzés, ami tiltotta volna, lágyan érintette homlokát Daviséhez, majd lehelt apró puszit annak orrhegyére, és ejtette el szavait a jövőre vonatkozóan…
Talán túl korai volt, hisz még csak most találtak egymásra és Davis is meglehetősen ingatag érzelmi állapotban volt, de tudni szerette volna, hogy a másik mit gondol kettejük további létéről, vagyis Róluk…

Róluk…A gondolat maga olyan megnyugtató, és boldogító volt, melyet nem akart többé nélkülözni… már nem. A fiú képes volt olyan érzéseket ébreszteni benne, melyeket szeretett volna örökké a magáénak tudni. Hiszen, napok óta csak Rá gondolt, bármerre járt, ha egy kicsit is magányos lehetett, maga elé képzelte, azt kívánva, bárcsak újra láthatná… Nem is sejtheti senki, mennyit szidta magát, amiért ott hagyta akkor a könyvtárban, igaz, abban a helyzetben talán a legjobb megoldás volt. És… most itt volt Vele, hozzá simulva, ölelve, és úgy érezte egy rég elfeledett álom teljesült be…

Lehajtott fejjel fűzte tovább a gondolatait, amikor megérezte Davis jobbját, amint lesiklik a lapockájáról, és oldalát érintve kúszik előre, fel a kulcscsonton, a nyakon, és állapodik meg az állon, enyhe nyomát gyakorolva rá, hogy emelje meg a fejét. Egy pislantás, és a hidegkék lélektükrök a fiúéba fúródtak…
Némán hallgatta a szavakat, mindegyik újabb, és újabb darabokat nyestek le a már amúgy is javában olvadó jégpáncélból, mely mindösszesen már csak azért állt, mert eleddig nem merte úgy kimutatni az érzéseit mások irányába. A csalódások, s a fájdalom lassanként húzódott vissza egy olyan pontra, amelyet száz lakat zárt el a többitől, hogy ne mérgezze tovább a lelket.
Még nem szólalt meg, letaglózták a hallottak. Annyi álmatlanul végigvergődött éjszaka után, annyi szenvedés után… egy pillanatra lehunyta a szemét, majd újból felnyitotta, amint Davis ujjait érezte, ahogy végigsimítja arcát, egyúttal eltűri a szeme elé hulló tincseit.
A mozdulatot újabb szavak követik, melyek visszavarázsolják azt a kellemes meleg érzetet, amelyet hiányolt.

Lassan emelkedett balja, és a fiú válláról alig érintve a bőrt kúszott fel az arcára. Tenyere lágyan érintette az arcot, hüvelykujja haloványan simított rajta végig, majd a többi mellé helyezve szólalt meg halkan
- Ha tudnád, mennyit gondoltam Rád a könyvtár óta…- halk sóhaj, nem volt olyan egyszerű szavakba önteni, mit érez, vagy hogy mit szeretne. Vagyis tudta, csak… szavakba önteni egészen más. -Nap, mint nap azt kívántam, bárcsak újra találkozhatnánk… - a maszk teljesen lekerült az arcról. A lélektükrök szinte simogatták a másikéit, ahogy a szavakat kiejtette… - És most, … itt lenni melletted, nincs nagyobb ajándék, mit el tudnék képzelni… Nem számít, hogy mit hoz a holnap, a jövő, csak azt tudom, hogy soha nem akarom elengedni a kezed, az érzést, Téged…

Befejezetlen mondat, mely mindennél többet árul el a lány érzelmeiről. Nem mondott mást, Davisnek tudnia kell mit kezdenie a hallottakkal. A jövőre vonatkozó elképeléseit ennél egyértelműbben ki sem fejezhette volna, mint mikor azt mondta a fiúnak, hogy képes lenne alászállni a pokolra is, ha mellette lehet. Ezt ez elvet most is tartotta. Immáron nem akart semmi mást, csak Vele lenni, ölelni, szeretni…
Íriszeit a vele szemben állóéba fúrva, arcáról a balt nem mozdítva állt, és nézte azt aki már a Mindent jelentette neki…

[{ Julia }]

{ Julia }

A pólót, valamint a bőrt egyszerre maró kar nem időzött oly sokat a vállon…amint Davis kiejtette azokat a bizonyos, szívéből fakadó szavakat, az ujjak szinte azonnal reagálván mozdultak. Ez is kivetítette azt, amit Julia érzett a Zöld-ezüst szegélyt mellkasán viselő fiú iránt…apró mozdulatok csupán, amelyek ösztönösek voltak, és talán mások számára észrevétlenek. A kívülállók nem látták meg bennük azt a valamit, amit a két érintett fél igen…ezek voltak azok a momentumok, amelyek valóban kifejezték, hogy mi zajlik odabent, a lelkek, a szívek mélyén. Azt, hogy az egész nem egy apró fellángolás, hanem annál jóval több…mély, belülről fakadó érzelmek tengere. Tűz, amely soha nem fog kialudni, mert annak szikráját folyamatosan táplálni fogják mindketten. A Mardekár házához tartozó fiúnak ez többet jelentett mindennél…apró reménysugarat, hogy az élete talán megváltozhat, abba az irányba, amit már oly régóta áhított…nem, arra nem számított, hogy gyökeres fordulatot vesz majd minden…de talán másképpen fog szemlélni dolgokat, mint eleddig.

Amikor a lány ujjai a nyakáról az arc élére kúsztak, feje akaratlan billent oldalra, hogy belefeküdhessen a másik tenyerébe. Olyan más volt az érzés…forróság sugárzott szét azon a ponton, ahol érintették bőrét…kellemes volt, és borzongató…rég elfeledett. Lassan szakadtak fel a sebek, és a múlt egyre erőteljesebben kísértett…de kellett ez, hogy a jövőben könnyebb legyen lezárni az emlékeket, és kitörölni azokat, amelyek fájdalommal jártak. Mert Davis akarta, hogy felhőtlen lehessen kapcsolata azzal, aki életének elsőszámújává lépett elő. Nem volt más, csak Julia. Az őket körbeölelő kellemes érzés, és az érzés, amit tápláltak. A kellemes csengésű, dallamos hangocska aztán újfent hallatta magát…olyan szavak hagyták el a lány vöröslő ajkait, amelyek újra megremegtették a gondosan felépített bástyákat…az igazat megvallva az utóbbi pillanatokban már inkább csak valami megcsapzott romoknak hatottak, mintsem védőgátként. A lánynak sikerült leomlasztania a falakat, és azokon belülre kerülni…ez pedig keveseknek adatott meg…olyanoknak, akit a fiú érdemesnek talált arra, hogy kaput nyisson a bensője felé.

A két kékellő írisz újfent egymásba forrt, oly sokadszor már az este folyamán…de most mindkettő más volt. Annyira lágy, szinte ölelő, simogató…Mind Juliától, mind pedig Davistől szokatlan volt ez a pillantás…hiszen mindketten kivívtak egyfajta tiszteletet a társaikkal szemben, rideg, tartózkodó jellemükből fakadóan. Két jéghegy dörrent össze…és ahelyett hogy összetörték volna egymást, olvadni kezdtek…hihetetlen, és mégis…a jég alól pedig előbukkantak az emberi sziluettek. A mondatokat követően Davis előreszegte fejét, majd ajkaival érintve a lány ajkait…csupán egy pillanatra, majd visszahúzta azt.
- Nekem is sokszor megfordultál a fejemben…ha olyan mozdulatot láttam, amely hasonlított a Tiédre…olyan vonást…mindig felderengtek a körvonalaid…a tengerszín szemeid…a meggypiros ajkak. Vágytam a találkozót, de nem kerestem, nem kereshettem!
Vallott színt jómaga is, noha még közel sem zárta le gondolatának menetét…megindult az eleddig gáttal visszatartott folyó…kiszabadult, és elönteni készült mindent.
- Nagyon sok érzés kavarog most bennem, de azt tudom, hogy irántad érzem azt…
Elakadt a szava egy pillanatra, majd a padlózat felé szegte íriszeit…látszott rajta, hogy a sebek miatt nem tudta folytatni…pedig annyira akarta. Újfent megemelte a tekintetét, majd a lány szemeibe nézett. Csendesen szemlélte a lélektükrök csillogó tengerét, megbabonázva állt…és nem tudott ellenállni.

Kissé előre szegvén fejét érintette meg ismét az ajkakat…most azonban már beteljesítette azt, amit a szíve diktált, amit követeltek érzelmei. Először csak apró csókot lehelt azokra…aztán újat…és még egyet…elkapta valami megmagyarázhatatlan. Halk szusszanást hallatott, majd közelebb húzódott Párjához, és körbezárva azt karjaival csókolt egyre szenvedélyesebben…addig, amíg bírta szusszal Ő, vagy jómaga. Annyira fantasztikus volt átélni az érzést…a régen elfeledettet…milyen is a Szerelem, és az, ha viszontszeretnek.

Amikor a csók abbamaradt, apró puszikkal indult meg a lány balja felé, hogy annak feje jobbjára essen majd…az arcára…a nyakára lehelt csókokat. A fület elérve bújt ahhoz közel.
- Mindig melletted leszek…
A szavakat már suttogta…jelezte, hogy életének minden pillanatát a másik mellett szeretné tölteni, mert a tőle távol töltött percek semmit sem jelentettek. Üressé váltak…Julia volt…semmi más. Egy része a fiúnak talán a félelmét is beleültette a mondatba…mert a múltját az feszélyezte, hogy nem volt ott, amikor kellett…ha pedig igen, elbukott. Nem szerette volna ezt a hibát újra elkövetni…csak azt szerette volna, hogy Julia örökre mellette legyen…szeresse őt…Az, hogy a társak mit fognak szólni kettejük románcához? Nem érdekelte, egy pillanatra sem…csak…maga mellett szerette volna tudni a lányt. A mai estét követően pedig biztos volt benne, hogy ez már nem csak álom…hanem annak a beteljesülése…a valóság…

[[ Davis ]]

[ Davis ]

Csak állt, és nézte Davist. Nézte azt, aki nélkül elveszett lenne, aki a Mindent jelentette neki.
Pillanatnyi csend, melyet nem akart szavakkal megtörni. Elmondhatatlanul boldog volt… Nem számított, mi lesz, ha visszamennek a kastélyba, holnap, vagy holnap után, csak az, hogy már nem volt egyedül. Szerették, és viszontszerethetett…
Balja lágyan indult meg a fiú arca felé, elérvén célját simított végig rajta. Apró mozdulat, és a zöldszegélyes feje szinte belefeküdt a tenyerébe. Alig látható mosoly, igazi, érzelmekkel itatott, belülről fakadó… Halkan szólalt meg, kihangsúlyozva mindegy egyes szót, melyek talán nem a legmegfelelőbbek, de mégis, mindennél többet árultak el, hogy mi zajlott benne már napok óta. Szinte látta magát, ahogy céltalanul kiköt valahol, elrévedve újra, meg újra csak Rá gondol, és azt kívánja, azt akarja, hogy találkozzanak.

Megváltozott, visszavonhatatlanul… A jégpáncél, s bástya, mit maga köré emelt a csalódások elkerülése végett, eltűnt, mintha elfújták, vagy egyszerűen soha nem is lett volna. Íriszeit mélyen a mardekároséba fúrva, fedezte fel, hogy benne sem múltak el nyomtalanul az ölelés, s a csók hatásai. Más lett, eltűnt a maszkja, mozdulatai, pillantása soha őszintébb, igazabb, mint valaha. Nem volt rideg szemvillanás, hűvös megjegyzés, csak a fiú maga, terhek, és várfalak nélkül.

Szavai után Davis előreszegvén fejét érintette meg ajkaival az övét, és vallott színt maga is. Megbabonázva veszett el annak lélektükreinek ragyogásában. Gondolt volna rá? Vágyta a találkozót? Hiszen amikor tegnap összefutottak a parkban egy megjegyzéssel fogadta. Az is csak színjáték lett volna, elkendőzni a valóságot? Nem számított, a gondolatmenetnek még nem volt vége. Enyhén félrebiccentett fejjel meresztett csodálkozó szemeket. Különös érzés volt mindezt egy olyan lélektől hallania, aki nem az érzelmes oldaláról híresült el a diákok között, mégis nem voltak szavak melyek ekkora boldogságot terítettek volna végig a szívében. Látta rajta, hogy annyira szeretné befejezni, de még nem megy. Egy pillanatig csak nézte a lehajtott fejet, mely olyan hatást keltett, mintha bocsánatot kérne, amiért még nem tudja…

Megcirógatta a fiú arcának élét, és amikor az feltekintett szólalt csak meg.
- Nem siettetlek… - suttogta alig hallhatóan. – Még bőven lesz időnk szavakba önteni, mit érzünk vagy mit gondolunk… - Talán az elejtett mondat, vagy belső késztetés hatására Davis előrehajolt, és akár az előbb, ajkaival érintette a lány ajkait. Lehunyt szemmel adta át magát az érzéseinek… Neki. Apró mozdulat, az érintés helyet cserélt egy halovány csókkal, majd még eggyel, és még eggyel. A fiú arcáról lesiklottak az ujjak, és összefonódva a jobbal állapodtak meg a nyak mögött. Egy halk szusszanás, a zöldszegélyes közelebb húzódott hozzá, majd körbezárva karjaival csókolta szenvedélyesen…
A képzeletbeli cérna a lánynál is elszakadt, olyan hévvel csókolt vissza, ahogy még soha senkit, és ahogy csak lehet azt, akiért mindenre képesek lennénk, akit teljes szívünkkel, minden idegszálunkkal szeretni tudunk…

A levegő elfogyott, nem tudott újabbat venni, hogy a csók örökké tartson. Az ajkak szétváltak, és Davis apró puszikat lehelve indult el a balja felé. Feje átbiccent a másik oldalra, szabad utat hagyva a fiúnak, aki tovább haladva az arcot, a nyakat sem kihagyva érkezett el a füléig. Újabb borzongás, újabb szavak. Szorított az ölelésen, arcát lágyan érintette a másikéhoz, és csak ölelt, hosszú percekig… Érezte a félelmet mely a múltnak szólt, érezte, és átélte. De most nem akart erre gondolni, csak arra,.hogy soha nem akar elszakadni Tőle, nélküle minden olyan idegen, hideg, és üres…
Fejét megemelve húzta azt hátra, és tekintett a kékellő íriszekbe. Soha nem látott még gyönyörűbbet, mint azokat. Lassan mozdult előre, szinte kínzóan lassan. Amikor a két orr összeért, lélektükreire ráborultak a szemhéjak. Nem, még nem csókolt, nem is érintett, mondani akart valamit. Valamit, amit már régóta akart, amit a fiú még nem tudott…
Még közelebb húzódott, orra már az arcot érintette. Még nem merte… Egy sóhaj, majd még egy, apró ajakérintés, és egy szó…
- Szeretlek…- suttogta, majd minden más hozzáfűznivaló nélkül csókolt hevesen, szenvedélyesen… Nem várt rá választ, csak hogy viszonozzák a csókját, melyben benne volt minden érzelme, melyet felkavart benne a fiú. Soha nem gondolta volna, hogy még egyszer majd ezt mondja valakinek, de boldog volt tőle, hogy kimondhatta. Az utolsó fal is leomlott, és Julia már nem az a rideg, számító, jéghercegnő volt, hanem önmaga, úgy, ahogy volt...

[{ Julia }]

{ Julia }

Davis jelenleg is hurrikánként kavargó érzéseinek, talán elfeledett gondolatainak, és régen érzett félszének mintegy zárásaként érkezett az a bizonyos három szó, amely elemeiben robbantotta szét a mázsás kövekből épült masszív védelmi vonalakat, hátrahagyván az embert, a valót…azt, aki eleddig mélyen eltemetve szunnyadt a saját maga által tákolt bástyák alatt, biztonságban, elzárva mindenkitől. A lány számára bizonyosan megváltozott, hiszen mások nem vívták ki, hogy a zöld-ezüsttel szegélyezett, tekergő kígyót rejtő címert viselő fiú ne úgy tekintsen rájuk, mint eleddig. Az, hogy Juliának megnyílt…más volt…mert…már a könyvtárban megmozdult benne valami, pedig ott jobbára csipkelődés folyt kettejük között. Ennek ellenére mégis, a kisugárzása, a pillantása, Ő maga…mindent jelentett…azt, hogy a rideg maszk elváljon az arctól?…keveseknek sikerült elérnie éltének évei alatt. Nagyon keveseknek. A szavak halkan, suttogón hagyták el ajkait, jelezvén, jómaga bízik benne, hogy most nem történik meg az, ami, mint egy rossz ómen kísérte egész életében, és annak minden egyes pillanatában. Azok, akik fontossá váltak számára…mindig…

Soha nem volt még törés ezt az átkot illetően, ez pedig nyugtalanítólag hatott rá…hiszen melyik vele egykorú bírna ki ekkora nyomást? A vállára tonnás súlyokként nehezedő érzéseket? Mások talán már beleőrültek volna, rosszabb esetben nem lennének az élők sorában, mert önnön kezük által vetettek volna véget életüknek. Igen, annakidején ez megfordult Davis fejében is…csak aztán rájött, hogy attól nem oldódna meg semmi…kevesebb lenne…mert aki megteszi, gyáva. Ő pedig nem azt…soha nem is volt, és nem is lesz. Nem beszélve arról, hogy azok, akik gondviselői lettek, féltik, és szeretik. Mindig is szerették…azzal, pedig ha akkor megtette volna, nekik is árt. Annak ellenére, hogy egy mugliról, és egy kvibliről volt szó, a fiú szerette őket…hiszen gyermekkora óta mellette volt a korosodó pár. Segítették mindenben…gondozták, óvták…szerették.

A fiatal Mardekáros nem akart megmozdulni, csak ölelt, és csendesen álldogált…kellemes volt….az emlékekben örökké tartó pillanat. De aztán Julia megtörvén a mozdulatlanságot húzta hátra a fejét, hogy kékellő pillantását a fiúra vethesse. Amaz halovány mosolyt erőltetett az ajkaira, azért, hogy nyugtassa Párját, nincs semmi baj…és azért, hogy jelezze, ezek igazán boldog pillanatok voltak…és azok jelenleg is. A Hugrabugos Jégvirág vontatottan szegte ismét előre a fejét…orrával érintve a fiú orrát hunyta le a szemét…Davis ekkor már érezte, valami olyan következik, amely véglegesen bélyeget fog nyomni a kettejük között kialakult érzésekre…és a jövőjére is. Mielőtt az ajkaik egybeforrhattak volna, egy halk, szinte elhaló szó csendült fel az eső neszezése, és az ég zengése mellett. Mégis, oly tisztán hangzott.
~ Szeretlek… ~
Ismételte el magában…amikor eljutott a tudatáig, egy üdítően és kellemesen ható borzongás szaladt végig az egész lényén. Furcsa volt ezt hallani, mert…neki nem igazán szoktak ilyet mondani…mi több, átlagosságban igen kevesekkel van beszélő viszonyban. De ez a szó…felborított mindent…

Az eddig viharként kavargó érzelmek hirtelen elcsitultak a fiú lelkében…csend lett…mint amikor a tomboló eső egyik pillanatról a másikra eláll, mintha elzárnák odafent a fellegek láthatatlan csapjait. Az ómen miatti félsz helyét nyugalom vette át, mérhetetlen és kellemes. A benső elcsitult…talán az énje, amelyik küzdött, és tartotta magát, hogy a lány biztonságban legyen, távolt tőle…feladta a harcot. Ez a szó olyan volt, mint egy sebészi pontosságú találat…minden megváltozott.

A fiú éppen azon volt, hogy szólni fog, és mond valamit…bár azt nem tudta, hogy mit, vagy hogyan. Julia előre szegvén a fejét csókolta meg szenvedélyesen…Ő pedig átadta magát, egész lényét. Újfent hosszú pillanatokra forrtak össze az ajkak…azok elválást követően a Perry család sarja, és egyetlen élő képviselője visszahúzta a fejét, és pillantásával illette a karjaiban lévőt. Meg akart szólalni, látszott rajta, de…nehéz volt.
- Én is Szeretlek!
Bökte ki végül nehezen…és nem azért nehezen, mert nem ezt érezte valóban, hanem azért mert ott tornyosult a szó mögött a múlt árnyéka. Mégis, ahogyan kimondta, megkönnyebbült…és talán kissé fel is szabadult. Mozdulni azonban nem akaródzott, maga sem tudta miért…de lefagyott. Talán ott legbelül most békélt meg a helyzettel, és zárt lakatot egy emlékre, hogy úgy örülhessen a kapcsolatnak, mint az, akit a karjaiban tartott…