A móló és a csónakház

[[ Letty ]]

[ Letty ]

    Meglepetten nézett barátjára, majd pillanatokon belül gonosz kacaj hagyta el ajkait. A párbaj, a pusztítás, a felsőbbrendűség mámorító érzésének gondolata hirtelen visszarántotta a jelenbe. A jelenbe, mely a Roxfortot jelentette, azt az önálló kis mikrokozmoszt, melynek minden egyes tanév során tagja lehetett, ahol kicsinyített formában ugyan, de reprodukálni tudták a kinti világ hierarchiáját.
    A ház, amelynek tagja volt, és amit olyannyira szeretett, tele volt hozzá hasonló háttérrel rendelkező tanulókkal. Olyan aranyvérűekkel, akikben a Teszlek Süveg szerint valahol mélyen ott lapult a gonoszság, és akiknek valószínűleg ugyanazokkal a gondolatokkal és kétségekkel kellett megküzdeniük, mint nekik. Furcsa, már-már paradoxonként ható tény, hogy legtöbben utálták a sárvérűeket, azokat, akiket a Nagyúr is üldözött. Ez esetben miért volt kérdés, hogy csatlakozzanak-e?
    Gyűlölni, és alkalomadtán megalázni a sárvérűeket egészen más, mint nyomós indok nélkül megölni őket, gondolta Cassie. Távolról hallotta a vidám alsóbb évesek önfeledt nevetését, s tekintetét önkéntelenül is a hang irányába fordította.
    - Keressünk pár sárvérűt, és tegyünk úgy, mintha fel akarnánk robbantani őket - állt elő a számára tökéletes szabadidős tevékenység ötletével, ám ezt a kijelentést részéről egy gúnyos vigyor kísérte.
    Aurorok? Letty felvetése megdöbbentette, de nem akart hosszas vitába bonyolódni vele emiatt. Esze ágában nem újabb értékes perceket ilyen értelmetlen veszekedésre pazarolni, ezért inkább csak halk megjegyzéssel reagált.
    - Aurorok, kontra a családunk és a Nagyúr. Melyik a rosszabb?
    Cassie le akarta zárni ezt a vitát, nem akart erre gondolni.
    Igen, a szüleitől kapott levél miatt dühös volt, újra átgondolta, csatlakoznia kéne-e, vagy sem, de egyszerűen nem tudta megtalálni a helyes választ. Talán nem is volt, ezért nem sikerült. Aztán Letty folytatta, immáron hangot adva az apjától való félelmének, valamint annak, amitől Ő maga is tartott: az idő hiányának.
    A gondolatai ismét visszakalandoztak a jól ismert, és biztonságos mikrokozmoszhoz. Talán ha újra emberek közt lennének, az elterelné a gondolataikat.
    Talán, talán, talán.
    Egyre inkább az volt az érzése, hogy csak vesztegették az idejüket; azt a keveset is, ami még hátra volt azon a helyen.
    - Mással kéne foglalkoznunk - jegyezte meg egészen halkan. - Bármivel, aminek nincs köze a családi kötelezettségekhez, a Sötét Nagyúrhoz, a halálfalókhoz, meg minden egyébhez, amivel csak felidegesítjük magunkat. - Kérdő tekintettel fordul barátja felé. - Mit gondolsz?

[{ Cassie *-* }]

{ Cassie *-* }


- Azt gondolom, hogy menjünk, és verjünk agyon valakit! – nevettem fel sötéten.
Sárvérűek kínzása, vagy csak egy picit fejjel lefelé lógatása, pont a kedvemre való tevékenység volt. Szebbet se tudtam elképzelni, mint gúnyos kacajjal díszítésnek használni azokat, akik mellett elhaladunk.
- Szerinted elvegyük a kedvük a vidám kacajtól? – kérdeztem költőien. – Úgysem hagynak szórakozni. – tettem hozzá egy finom mosoly kíséretében.
Persze véresen komolyan már nem gondoltam, mert McGali, vagy akárkinek szemet szúrhat a mi kis privát játékunk, ami csúfos véget ér egy büntetőmunkával. Anyámnak megy a panaszlevél, apám meg kitekeri a nyakam.
Már látom magam előtt, ahogy dörgedelmeket, és szitokszavakat bömböl rám olyan szavak kíséretében, mint család, nemesség, és önfejűség. Összerakva kábé úgy nézne ki, hogy szégyent hoztam rájuk, és ha annyira szórakozni vágyok, akkor inkább értelmesen töltsem el a szabadidőm.
Csodálatos, mondhatom.
- Ha egy mód van rá, inkább a túlélést választom. – válaszoltam egy korábbi gondolatára. – Most viszont szórakozni akarok. Ha szabad hétvége lenne, Roxmortsba invitálnálak egy jó üveg bor mellé. – ábrándoztam tovább. – Ugyanazt érem el vele apámnál, mint ha elsősökkel dekorálnám a nagytermet.
Azt persze kihagytam a felvetésből, hogy ezt egyszer már eljátszottam Damiennel. Cassie nem túlzottan díjhazné, ha tudná, hogy miféle lénnyel múlattam múltkor az időt, ami hogy is mondjam, érdekes fordulatot vett. De nem vallhattam be neki, mert fellógatna az első fára.
Barátok között is megengedett némi titkolózás.
- Anyám tegnap írt, hogy örüljek, bál lesz a hazajövetelünk tiszteletére. – mondtam a nyelvem kinyújtva, és úgy tettem, mintha hányni készülnék.
Elfordultam Cassietől, és kisétáltam a verőfényes napsütésbe. A nap égette a bőröm, de nem érdekelt, inkább süssön, mint hogy szakadjon, és villámok csapkodjanak mindenütt.
Először is csurom víz lennék, mire visszaérünk, ha csak nem döntenénk úgy, hogy meghúzzuk magunkat. Másodszor, egy ázott mardekáros még bőszebb, mint alapesetben, aminek a velünk szemben levők látnák a kárát.
És harmadszor, ha szakad az eső, csak még rosszabb kedvem lesz, amire momentán semmi szükségem sem volt.
Amikor megfordultam, hogy visszanézzek, megzörrent a bokor. A kezem a szemem elé tartva kémleltem a helyet, ahonnan a hang jött, de senkit nem találtam. Mi van, csak nem kagylózik valaki, miről is cseveghet két halálfaló csemete egy ilyen szép napon?
A fény egy pillanatra elvakított, de még az utolsó pillanatban kiszúrtam egy settenkedő alakot a csónakház mögött.
Jelet adtam neki, hogy maradjon csöndben, aztán halkan kilopóztam. Ha követett, gúnyos mosollyal jeleztem neki, hogy az illető, aki után surranunk, épp kihallgatni akarta, a mi kis meghitt beszélgetésünket. A pofátlan kis mindenségét!
- Tudod, épp azon gondolkoztam… - kezdtem bele fennhangon, hogy a bujkáló is tökéletesen hallja. – Mit tennék azzal, aki kihallgatja egy magánbeszélgetésem. Szerinted?
A fal mellett kommandózva előszedtem a pálcám, és kiugrottam a rejtekemből, de senkit nem találtam.
- A rohadt anyád! – szitkozódtam dühösen.
Nem akartam ecsetelni, milyen következményei lehetnek ennek, de a semmibe küldözgetni az átkokat se lenne sok értelme. Ha nem egy kósza lény volt, amit kötve hiszek, már biztos árkon bokron át menekül, hogy minél távolabb kerüljön tőlünk.
- Fantasztikus. – igazítottam meg a hajam. – És még én érzem magam hülyének. – fordultam szembe Cassievel. – Igazad van. Söpredék egytől egyig. Ezeket nevelni kellene, nem babusgatni. – mondtam fennkölten, és felszegtem a fejem.
Nekünk nincs mitől tartani, ha a Sötét Nagyúr átveszi a hatalmat. Van választás a kezünkben, és tudtam jól, hogy mindketten a könnyebbik utat preferálnánk…
   

[[ Letty ]]

[ Letty ]

    - Bál? - kérdezte Cassie tettetett lelkesedéssel, a szívéhez kapva a kezeit. - Milyen figyelmes. Igazán örülhetnél, hogy ennyit fáradozik a kicsi lányáért! - tette hozzá nevetve.
    A látszatkedvesség, mely az élet szinte minden pillanatában körbelengte az aranyvérű varázslócsaládok tagjait, ilyenkor - mondjuk úgy - kimutatta a foga fehérjét. Elképzelhetetlen mértékű önkontroll szükségeltetik az ilyen helyzetek kedves, szófogadó mosollyal történő nyugtázásához, s erről a félvérek és sárvérűek, vagy éppen a Weasleyékhez hasonló vérárulók mit sem tudtak.
    Letty kisétált a napfényre, de mikor visszafordult, megtorpant. Mozdulatlanul állt, talán hallott valamit, és Cassie becsukta a száját, mikor jelt kapott rá. Felvont szemöldökkel várta a folytatást. Ha valaki kihallgatta a beszélgetésüket...
    Akárki legyen is az, azt is meg fogja bánni, hogy megszületett, gondolta dühösen.
    Eltűnt.
    Bárki is hallgatózott, már nem volt ott. Cassie hevesen bólogatott, mikor barátja előadta „Hogyan tanítsuk móresre a söpredéket” című előadását, majd kilépett mellé a napfényre. A vakító napsütéstől hirtelen megszédült, de a szeme szerencsére hamar megszokta az új fényviszonyokat. Lágy szellő simogatta a szabadon lévő nyakát, s csak remélni merte, hogy nem fog esni a tanév hátralévő részében.
    Gyűlölte az esőt.
    Gyűlölte a sárvérűeket.
    S ezzel a két aprósággal vissza is kanyarodott a mi mindent gyűlöl az életben témakörhöz, melyet idefelé jövet boncolgatott.
    - Jobb lenne eltűnni innen, mielőtt más is idetolja a képét, hogy hallgatózzon.
    Letty bólintott, majd némán baktatva elindultak, maguk mögött hagyva sötét gondolataikat, remélve hogy a nyári szünet kezdetéig azok ott maradnak a csónakház sötét zugaiban bújkálva.

[„Mutatni akarok valami oltárit! Gyere le a csónakházhoz ma fél egykor! Tetszeni fog, valami fantasztikus ötlet! Nem fogod megbánni! ;;Oliver”]

  Észveszejtő gyorsasággal száguldottam le az ódon lépcsőkön. Egymás után szedtem a lábaimat, kisebb csoda volt, hogy nem akadtak egymásba. Szép is lett volna, olyat hemperedek, hogy a nem hogy a Gyengélkedőn, a Mungóban kötök ki! Útközben el-elhagytam pár alkatrészt, drótot, de mindig későn vettem észre, és mehettem vissza érte, ami dupla időt jelentett, így kb. futva a „lépcsőút” öt perc, így lett belőle tíz perc. Persze, persze most meg kellett volna csodálnom a gyönyörű tájat, a világűrből fényt adó, magasan járó Napot, a tóra való fenséges kilátást, és ahogy tükröződik a víztükrön a sugárzó napfény, így káprázatba burkolva a tavat és a többi, ja, ja, persze, de én nem értem rá erre!
   Vadul, lihegve rohantam szélsebesen a tengerszinthez egyre közelebb, de mintha sose lenne vége a lépcsőfokoknak! Végül, valami csoda folytán, leértem a lépcső tövéhez, de rossz ötlet volt azonnal megállni, mert úgy elszédültem, hogy hajszálon múlott, hogy a földön kötök ki. Végül a sok „kacattal” a kezemben csak megálltam a tulajdon két lábamon. Szörnyen tűzött a Nap, és a futástól kimerülve, még izzadtam is. Arcom már majdnem vizes volt, de először is le kellett pakolnom.
   Könyökömmel belökve a csónakház ajtaját, besurrantam, és a legelső szabad helyre – minél messzebb a víztől-, ledobtam mindent a fal tövébe. Mivel a csónakházban is meleg volt- bár árnyékos-, mégis kimentem, vissza a szabadba. Nyújtóztam egyet, és lassan kifújva a levegőt, próbáltam lenyugtatni a saját szívem heves dobogását. Senki nem mondta, hogy fussak, és a megbeszélt találka időpontja előtt voltam még egy kicsikét, de az izgalomtól felbuzdulva, nem bírtam parancsolni a lábaimnak. Meg lett az eredménye: majd meg döglöttem az amúgy is forró napon, de nekem pluszba még izzadnom is kellett! Annyi időm azért mégsem volt, hogy egy gyorsat fürödjek a tó hívogató, kellemes hidegnek tűnő vizében, így csak a part széléhez sétáltam, és leguggolva a víz elé, megmostam az arcomat. A víz hűsítően hatott a kipirult bőrömre, sőt üdítő voltak a hideg vízcseppek.
   Végül sok-sok morfondírozást követően, úgy döntöttem megszabadulok a felsőmtől, így lehámoztam a pólómat, és a cuccok közé dobtam, be a csónakházba, és kényelmesen kiültem a part széléhez, a vízhez.
   Még ültemben is késztetést éreztem arra, hogy játsszak egy kaviccsal, vagy piszkálgassam a vizet. Nem bírtam tovább, a következő ruhadarab, amit levettem a cipőm volt. Lelógatva élvezte a hűvös nedvességet, mai csiklandozta a talpamat. Fantasztikus felfrissülés volt.
   Csak reménykedni tudtam, hogy a lányhoz elér a levelem. Üzenetet küldtem neki a haverom elsős húgával – igen, mert ilyen gonosz vagyok, hogy őt használom postabagolynak, de nem tehetek róla, hogy a saját háziállatom felmondott és elszökött, a kis dög…-, és őszintén reméltem, hogy a kis csaj nem Hannahnak adta oda, hanem neki… Ha minden igaz, perceken belül itt lehet, hiszen a találka időpontja ebben a pillanatban van. Vajon miért késik?

                „Mutatni akarok valami oltárit! Gyere le a csónakházhoz ma fél egykor!
            Tetszeni fog, valami fantasztikus ötlet!
      Nem fogod megbánni!
                                    ;;Oliver”

A zsenialitás és a hülyeség között az a különbség,

hogy az előbbinek határai vannak.

Egy kislány jött oda hozzám a folyosón olyan aranyos kis elsősforma, és egy levelet nyomott a kezembe. Bólintottam és egy halvány mosoly kíséretében megköszöntem neki. Szétnyitottam és őrült sebességgel olvasni kezdtem. Oliver! Jézus, Mária, Szent József! Ha Oliver valamit totálisan oltárinak bélyegez meg én azt hülyeségnek tehát valami bődületes marhaságra kell hogy számítsak. Azt se tudom mennyi az idő, nem baj ha hamarabb ott leszek azonnal elindulok csónakházhoz, közben magamban rendesen vetem a kereszteket. Örülök hogy már nem egyenruha van rajtam merthogy úgy tíz perce sikerült átöltöznöm. Most rövid farmernadrágot viselek tornacipővel és egy egyszerű lila pólóval. Azt írta nem fogom megbánni hát én nem de arra sincs garancia hogy itt helyben nem patkol el.Ahogy rohanok majdnem sikeresen le is esem a lépcsőn nem örülnék ha itt törném össze magam. Lassan kiérek a kastélyból és rohanok tovább mint akit kergetnek. Végül kifulladva és idegesen érkezem a csónakházhoz. Oliver már ott van, láthatóan nem bírta ki hogy ne hűtse le magát se póló nincs rajta se cipő. Csendesen odalépek mögé majd egy kisebbet csapok a hátára ami számomra ugyan nagynak hat de neki biztosan nemm
-Szia! Na mit akartál annyira megmutatni? Kérdezem a tőlem várható maximum 10%-os lelkesedéssel, hát igen tőlem ennyi telik. Phű tényleg rettenetesen meleg van itt ez ellen egyenlőre csak annyit teszek hogy egy lila szalag segítségével magas lófarkba kötöm a barna hajam ami legalább úgy melegít mint valami sál. Legszívesebben fejest ugranék a vízbe ami elég furcsán venné ki magát tekintve hogy egyáltalán nem tudok úszni. Még mindig aggódom hogy valami iszonyatosan nagy hülyeséggel fog előállni mit tudom én például megépítette a világ első repülő klubhelyiségét róla ilyet is ellehet képzelni. Jobb ha nem is gondolkodom az ilyeneken mert a végén még tényleg eltalálom.

[Öh!]

   Most, hogy végre elültem a seggemen, bámulhattam ki a nagyvilágra. Lehet érdemes lett volna napszemüveget hozni, de ki a fene gondolta, hogy ilyen vakító minden fél egykor? Különben is, ne sokat használom, csak végső esetekben szoktam felvenni, hiszen azok a veszett mardekárosok - akik máskor levegőnek néznek-, azonnal kiszúrnak maguknak, és kapok párat. Persze beszólást, de nem tűröm könnyedén a sértegetést, sőőőőt. Valószínű, hogy én adnék elsőre párat, aztán én vissza a dupláját... Hogy is ne, a mardekárosok nyulak egyedül, de ha már legalább ketten vannak, vagy akár falkában minden könnyedséggel kötnek beléd. Na ugyan engem nem kell félteni! Jó a jobb egyenesem, meg a rémdenevérrontásom! Na meg...a védőbűbájaim sem rosszak...
  
   Gondolkozásomból fel kellett hogy ocsúdjak, hiszen egy ismerős hangot hallok magam mögül, na meg egyet rávágnak a hátamra.
   - Öh! - nyögöm az ütésre. Különösképpen nem fájt, csak meglepődtem. Felsőtestemet hátra fordítva felnéztem a "randitársamra". - Natasha! Sietsz valahova?- kérdezem, hisz azonnal rátért a tárgyra. Melegen ajánlom neki, hogy ráérjen, mert különben kénytelen leszek lekötözni egy fához...
   Lábaimat kihúzom a vízből, és felpattanok a helyemről. Elégedetten konstatálom, hogy már sokkal jobban érzem magam, mint az utóbbi pár percben. Egyáltalán nem lohasztotta le a kedvemet Natasha gyanús, és rosszat sejtő hanglejtése, sőt meg jött a kedvem, hogy felpiszkáljam az érdeklődését. Cinkos mosollyal az arcomon oldalba böktem:
   - Naaaa tippelj! - szinte biztos voltam benne, hogy soha a büdös életben nem fogja kitalálni az őrült - milyen őrült? Zseniális! - ötletemet, de húztam egy kicsit még az agyát. Miért pont Natashára gondoltam? Rég találkoztunk utoljára, és bizony Natasha volt az, aki frászt kapott az ilyenektől, de én bele akartam rángatni, hogy éljen már egy kicsit. Végül rá esett a választás, és nem érdekes, ha holnap mindenki arról beszél, hogy "Már megint megcsinálta", vagy hogy "Ez a kölök nem normális!". Hol érdekel ez engem? Unalmas, begyepesedett fatönkök...
   Miután hagytam, hogy ki tippelje magát - vagy kiidegesítse magát, végül izgatottan megragadtam a kezét, és elkezdem a ház felé húzni.
   - Na jó, először talán őrült ötletnek tűnhet, de ez nagyszerű, tényleg! Nem úgy, mint az eddigi többi ötletem ez be fog válni! - győzködtem fülig érő mosollyal, majd amint az árnyékos beltérbe értünk, büszkén a kupacra mutattam.
   Miután valószínűleg elmarad a lelkesedés és rózsadobálás, majd lehetséges, hogy az őrjöngő tapsvihart is mellőzi, rá kell döbbennem, hogy add1: A pólómmal le van takarva a cuccok fele, add2: a nagy rohanásban elfelejtettem, hogy még össze is kell eszkábálni a már összeeszkábált kisebb-nagyobb darabokat. Érthető, nem?
   A fejemet vakargatva próbáltam valami értelemeset kinyögni.
   - Hát izééé... Az a helyzet, hogy nincs még összerakva, de gondolom gyerek játék Neked is összerakni egy sárkányrepülőt. - próbáltam minél átlagosabb hangsúllyal mondani, hogy nagyobb hatást keltsen az utolsó szó. Széles mosolyra húzódtak az ajkaim, és felmarkolva mindent, kitébláboltam a Napra, hogy megkezdjem az összeszerelést. Közben hátraszóltam a lánynak - Te is kellesz ám, nem csak díszszobornak hívtalak ide!
   A csónakház melletti kis placcon egymás mellé rakosgattam a drótokat, edényeket, és kiterítettem a hatalmas anyagot, amit majd kifeszítünk. Elégedetten mosolyogtam, hogy milyen jól sikerült az alkatrészek beszerzése, egy galleon nélkül!

Úúúúúristen ez a kép rólam xD Mint valami álmos kisgyerek pizsiben xD

A zsenialitás és a hülyeség között az a különbség,

hogy az előbbinek határai vannak.

Az ütés meglepi kissé. Hogy én sietek-e? Időm mint a tenger no nem szigorúan véve mert az már túl sok lenne.
-Dehogy sietek. Csak kíváncsi vagyok. Vagy valami ilyesmi. Elmosolyodom, halvány de mosoly ami tőlem jó jel valamint tényleg kezdi bökni a csőrömet hogy vajon mi a fene lehet ez a marha fontos dolog. Aztán még tippeljek. Mindegy legyen ma neki karácsony tényleg tippelek de csak egyet és szerintem találót.
-Hmm.. veszélyes.  Mondtam magabiztosan mert szerintem talált.Különben is mi ez lottó hogy tippelgessek jobbra balra aztán nyerjek.Aztán maga után kezd húzni szinte gépiesen kezdem rágni a számat, a körömvájásról csak azért az egy okért mondok le mivel Oliver fogja a kezem és nem hiszem hogy különösebben örülne neki ha belevájnám a körmeimet.Beérünk ott egy nagyobb letakart kupac várt minket. Na puff neki nagyot sóhajtok teljesen na jó azért nem teljesen de megnyugodtam egy kupac akármi nem okozhat nagy bajt legalábbis nagyon remélem hogy nem.Aztán kijelenti hogy a kupac egy...sárkányrepülőt rejt. Kínomba még szorosabbra húzom az amúgy is fájdalmasan szoros lófarkamat és tátott szájjal meredek hol a fiúra hol a cuccokra. Óriásit nyelek. Csak nyugi Nata megépíted neki ezt az izét és ennyi. Nem nem ennyi hiába vitatkozom magammal egyre idegesebb leszek majd dupla fordulatot véve fordulok a sárkányrepülő darabjaihoz közben szépen pofoncsapom Olivert a hajammal bocsánatot sem kérek.Csak csóválom a fejem, ez biztos elmebeteg.
-Te teljesen hülye vagy? Remélem hogy nem akarod ezt a..mit tudom én mit ténylegesen használni. Zihálva veszem a levegőt ez tényleg fel akarja dobni a talpát vagy csak rosszul hallok. Nagyon ajánlom neki hogy az utóbbi legyen mert különben én nem tudom mit csinálok vele de hogy úgy megütöm hogy több füle lesz mint foga az garantált.Közben kisétál utána vágtatok, pakolja szerteszéjjel a sárkányrepülő darabjait .
  -Idefigyelj szépen kérlek rakd sebességbe az agyad mielőtt megszólalnál. Te unod az életed? Kérdeztem gúnyosan mert ha tényleg unja akkor tudok rajta segíteni.Végül is megadóan sóhajtok és odamegyek mellé szakszerűen bámulom az alkatrészeket pedig nem nagyon csináltam még ilyet.
-Megépítem veled de..Jelentőségteljesen pillantok rá. -Szépen kérlek ne használd mert ha itt halsz meg nekem az nem lesz valami kellemes. Főleg neked.   Mondom majd visszatérek drótok beható vizsgálatához.

[Csak nyugi!]

   Legyintve megcsóválom a fejemet. Ugyan! Nekem esne bajom? Hisz' én vagyok Rambo4!
   - Csak nyugi! - intem le Natashát, aki már az őrület határán áll, majd beletúrva, az amúgy is kócos hajamba, elgondolkoztam, hogy mivel kéne kezdeni. Már bonyolult számmisztikai számítások után megtudtam, hogy mégis, hogyan kéne összerakni ezt a szörnyeteget, csak hát, elfelejtettem, hogy hol kezdtem... Na mindegy, majd meg lesz valahogy!
   - Neeeeem Nathasha, dísznek csinálom a falamra! Hát persze, hogy használni akarom, még pedig még ma! - azzal megfogtam az egyik alkatrészt és ráerőszakoltam a másikra. Aztán megfogtam még egyet, és azt is ráerőszakoltam a másikra. Na! A végén még pár perc alatt meglesz!
   Hangosan elmondtam egy ragasztó varázsigét, majd egy forrasztót. Lassacskán alakulni kezdett, de a hőség is egyre jobban nőtt.
   - Neked nincs meleged? - szóltam oda Natashához, majd alattomos mosoly kúszott az arcomra.
   Úgy döntöttem egy kicsit szüneteltetem a sárkányrepülő-eszkábálást, és a vendégemmel foglalkozok, hogy ne érezze magát egy percig sem kényelmetlenül... Biztos nagyon melege van... Nagyon melege... Rettentő melege. A mosoly egyre szélesedett és lassan közelíteni kezdtem felé.
   - Nem gondolod, hogy... ebben a forróságban... - odaértem hozzá, s lágyan átkaroltam a derekát, mélyen a szemébe néztem, s már szemérmetlen közelségben voltam hozzá, de jelenleg nem érdekelt az illem. - ...valamit kéne csinálnunk... - tekintetemet belefúrom az íriszeibe, arcizmaim ellazulnak, vonásaim kisimulnak, s érzékien közelíteni kezdek ajkaimmal az övéi felé. - ... Natasha? - mondom ki erotikával túlfűtött hangon a nevét. A szót lágyan formálom meg ajkaimmal.
   Mielőtt még elhúzódhatott volna, arcom egy óriási mosollyá alakult át, és derekánál fogva felkapva tettem pár lépést.
   - Fürödtél ma már? - nevettem el magam harsányan, majd zsebébe nyúlva - bízva abban, hogy ott a pálcája - kivettem a favesszőt, és odahajítottam az enyém mellé a földre, és msot már két kézbe felkapva lányt, nekifutottam a tónak.
   - Hórukk! - azzal elrugaszkodom a földtől ééééés...
   CSOBB...
   ...antunk a vízbe.
   A víz elborította az összes nyílásomat, orrba-szájba, fülbe mindenhova jutott a tavi vízből. A hideg víz elképesztően hatott rám. Mintha újjáéledtem volna! A vízben elengedtem Natashát a derekánál, de mivel nem voltam biztos benne, hogy tud úszni - mert már sok embernél lepődtem meg-, ezért a karját markoltam meg, s úgy húztam fel magamat vele a felszínre.
   Nem is kell mondanom, hogy hatalmas röhögésben törtem fel a vízfelszínre, majd ránéztem Natashára, hogy él-e még vagy szívinfarktust kapott e tőlem.

elnézésedet érem ez igen szintem alatti volt. :/

A zsenialitás és a hülyeség között az a különbség,

hogy az előbbinek határai vannak.

Oliver  láthatóan marhára igyekszik összetuszkolni a sárkányrepülő különböző részeit.
-Már megbocsáss de ezt nem biztos hogy így kéne.
Jegyzem meg pofákat vágva majd elgondolkozom azon hogy mennyivel jobban járnánk mindketten ha ténylegesen a falára csinálnánk ezt az izét dísznek. De ha nem hát nem, én csak józanul gondolkozom.
Aztán felém fordul, semmi jót nem sejtek és elég jogos hogy tartok Oliver-től mikor így vigyorog és közeledik felém. Átkarolta a derekam és túlságosan is közeledett az ajka az enyémhez. Ránéztem és felvontam a szemöldököm. "Ha hozzám érsz véged" nézéssel néztem rá ami teljesen fölösleges volt, de azért minden gonosz energiámat latba vetettem hátha elérek vele valamit. Nem értem, sajnálatos módon mert felkap és már tudom mi fog történni. Hiába kapálódzom össze-vissza és hiába rúgok, csípek karmolok. Amikor a fürdéshez ér ránézek, a tekintetem dühös. A pálcámtól is megszabadított, megölöm, feldarabolom és a kutyák elé vetem, valamiképpen végzek vele az biztos. Már időm sincs becsukni a szemem, csobbanunk a hideg vízbe. Egyedül talán azért áldhatom ezt a szerencsétlent mert a karomnál fogva megtartott, köhögtem és prüszköltem. A tökéletesen összefogott hajam szétment és csuromvizes vagyok. Nehezen kievickélek a sekélyebb vízbe és ráordítok.
-Te teljesen hülye vagy! Ezért még egyszer esküszöm hogy kicsinállak. Komolyan mondom, óvakodj mert.. De mielőtt még sikeresen befejezhetném a halálos fenyegetést elcsúszom és háttal újra a vízbe esem. Nem látom ahogy prüszkölve és dideregve kimászom a partra de biztos hogy röhög. A rohadék, hát röhögjön csak már nem sokáig röhöghet. Nem törődve azzal hogy ki lát és ki nem leveszem a pólómat és kiterítem a fűre száradni, hiába vagyok melltartóban megpróbálok királyi pózt fölvenni. Igen én most megsértődtem, nagyon dühös vagyok. Komolyan utána tudnám vágni az egész nyomorult sárkányrepülőjét. Most aztán repülhet ahová csak akar.