A móló és a csónakház

[[ Davis ]]

[ Davis ]

Az odakint ütemesen kopogó eső akár a lány szívdobbanásait is idézhették volna. Viharos, olykor alábbhagyó, olykor rázendítő, majd újból elcsituló.
Boldog volt, bár tudta, hogy Davis még nem oldódott fel teljesen. Hiába a szenvedélyes, mindent elsöprő csók, szavai mögött ott bujkált a múlt árnyéka, mely még visszatartó erő volt. De nem sietteti. Annyi minden történt ma, melyek talán örökre megváltoztatják az életét, a jellemét. Furcsa gondolat volt, hogy a fiúval nevessen, a többiekkel meg rideg, és elutasító maradjon, de egy darabig biztos így lesz. Az egy dolog volt, hogy Neki megnyílt, sőt, mondhatni igen nagy dolog volt, hisz amikor eljött a hálóból, akaratlagosan keményítette meg magát, hogy ne mutasson mást, mint a maszkot, mely évek óta hűen tükrözi mások felé azt amit láttatni enged.
Mostantól más lesz… Más, és mégis nem tartott a változásoktól… Már nem. Kellemes borzongással gondolt az elkövetkező időkre. Szemei előtt lehetséges jövőbeni képek jelentek meg a fiúval kapcsolatban, melyek újra, és újra megdobogtatták szívét, és bizsergették idegszálait, ahogy vizualizált párat. Mindennél jobban akarta, hogy azok meg is valósuljanak, ha nem is a közeljövőben, de egyszer majd valaha igen. Nem túl nagy elképzelések, csupán romantikus séták, esti találkozók, és minden más, ami most már foglalkoztatta…

Csendesen simult a fiúhoz, és ölelte, mint aki soha nem akarja elereszteni. Elmondhatatlanul jól érezte magát Vele. Rég elfeledett érzések, érzelmek, melyek újra felderengtek, és átvették felette az irányítást. Lassan húzta hátra a fejét, és tekintett a kékellő íriszekbe. Előreszegvén fejét haladt vontatottan Felé, mintha nem tudná, tegye, vagy sem, amit tenni készül. Amikor a két orr összeért, szólalt meg, és ejtett el egyetlen szót, melynél szebben ki sem fejezhette volna, mit érez iránta. Szavait megpecsételvén csókolt szenvedélyesen, és húzódott még a mostaninál is közelebb, a levegő végérvényesen kiszorult a testek közül…
Az ajkak szétválása után fonódtak össze az íriszek. Fürkészően tekintett Párjára, lágyan, simogatón. Bár nem várt választ, mégis egy halovány mosoly kerülgette, amikor észrevette, hogy amaz szólni szeretne.
Rosszul érezte magát. Talán nem lett volna szabad, talán még túl korai volt, talán… Megannyi kérdés, mely kavargott benne. Már megint önző volt, és előbb járt a szája, mint gondolkozott volna.
Nyíltak a rózsaszín ajkak, és mozdulni akart a jobb, hogy mutatóujját a fiú ajkaira helyezve azt mondhassa, hogy nem vár választ, csak szerette volna, ha Davis tudja, mennyire sokat jelent neki, de elkésett.

Tágra nyílt szemekkel meredt rá, nem akart hinni a fülének. Kimondta… Azt mondta: Szeretlek… Mindenre számított de erre nem. Álmában sem fordult meg a fejében, hogy viszonthallja a bűvös szót. Jobbja magától kúszott előre az arcra, és simított végig azon. Nem tudott mit mondani, a meglepettségtől. Egyszerre volt hihetetlenül boldog, és morózus magára nézve, amiért sikerült újfent beletalálnia abba, amibe nem biztos, hogy kellett volna. De már nem volt visszaút, és a szíve mélyén nem is akarta visszavonni, meg nem történté tenni. Akarta, hogy Davis tudja, mennyire komolyan veszi a kettejük közt kialakult érzelmeket, mennyire sokat jelentettek neki az események.
Lassan mozdult előre, látszott, hogy nem csókolni akar. Még nem. Szemeit lehunyva fúrta fejét a fiú nyakához, jobbját visszacsúsztatta a tarkójára, és összefonta a másik karjával.
- Soha nem akarlak elveszíteni... – suttogta egészen halkan. – Soha… -nem fejezte be. A folytatás egyértelmű volt... nem élné túl...

[{ Ju }]

{ Ju }

Csend telepedett a két fiatal közé, miután Davis, ha nehezen is ugyan, de kibökte azt a bizonyos bűvös szót…amit az ember nem dobálgat megfontolatlanul. Legalábbis az értelmesebb, józanésszel megáldott emberek nem, mert ennek az egyetlen szónak igaz súlya van, mérhetetlen hatalmasságokba emelkedő. Képes képzeletbeli jéghegyeket megolvasztani, a pislákoló szikrából tűzvihart korbácsolni…mosolyt csalni az arcokra, és érzéseket varázsolni olyan szívekbe, amelyekben addig csak üresség kongott. Ez nem csak egy üres frázis, ez mindent jelent…mindent, amit a másik iránt érezni lehet.

Julia kékellő íriszei elkerekedtek, mintha a sárga-fekete címeres lány nem hitte volna el, amit hall…leblokkolt, amiből a Mardekár prefektusa arra következtetett, hogy nem számolt irányából ekkora színvallással. De nem volt már mit rejtegetni, vagy titkolni, hiszen felfedte való énjét a másik előtt, az érzőt, akit el akart nyomni, mert úgy gondolta, egyszerűbb az élet nélküle. Tudott ilyen is lenni, csak eleddig nem volt miért felolvadnia, és kedvesnek lennie másokkal…jobb volt távol maradni a diákoktól, az emberektől, és keseregni abban a kis világban, amelyet maga köré épített. Azonban a mai naptól minden további színjáték csak újabb fájdalommal ért volna fel, újabb percekkel, amint Nélküle kell eltölteni. A hiánya pedig fojtogatóbb lett volna, mint azt Davis elképzelte. Az pedig nem ment volna, főleg azok után, ami ma történt kettejük között…Julia kifejtette az érzéseit, amelyek egyértelműen arra utaltak, hogy komolyan számol a fiúval a jövőben…és Davis ezzel ugyanígy volt, jómaga is komolyan szeretett volna számolni a lánnyal. Akarta, hogy az mindig mellette legyen, hogy kézen fogva sétáljon vele az iskola falai között, a Roxforton kívül…bárhol. Nem törődve a vizslató szemekkel, a meglepett arcokkal, az újabb születő regékkel és mondákkal. Minden csoda három napig szokott tartani az embereknél…akinél pedig nem, arról majd gondoskodik…ha nem ő, akkor a Párja…merthogy Őt sem kellett a szomszédba küldeni azért, hogy kiálljon magáért.

Ez viszont csak újabb aggodalmat szült a fiú lelkében, mert egyértelmű volt, Rá sokkal jobban oda kell majd figyelnie. Az olvadozó Jégvirág jelleméből fakadóan talán hamarabb fog majd bajba keveredni, olyan helyzetbe, amelyet Davis már biztosan nem lesz képes tétlenül nézni. Ju aztán felocsúdva a pillanatnyi mélázásából szegte előre a fejét, és fúrta homlokát a fiú nyakához, az éjfekete póló szegélyéhez…karja lassan visszakúszott a nyak mögé, és összefonódott a másikkal. A kör bezárult…A fiatal Perry fiú feje kissé előre billent, hogy apró puszit lehelhessen Párja feje búbjára, majd azt követően oldalra fordítván azt borult a hajkoronába. Lehunyva a szemét adta át magát a pillanatnak, Neki, és a szavainak.
- Nem fogsz!
Suttogta csendesen, valahogy nem akartak jönni a hangok…Percek múltán nyitotta csak ki kékellő lélektükreit, mert furcsán nagy volt a csend a Csónakházban…már nem lehetett hallani az apró és tompa koppanásokat. Olybá festett, az eső elállt, a természet együtt örült a fiatalokkal…ünnepelvén a mát és a történteket.

Davis lassan emelte meg fejét, majd a szeme sarkából pillantott az ablak irányába, végigmérve a belátható horizontot…csend volt odakint, megújult a világ, és ébredezett az esőt követően. Halovány mosoly jelent meg az ajkain, most még ennek is örülni tudott…maga sem értette miért, de rátört. Kissé engedve az ölelés szorításán húzta előre egyik karját, majd simított végig a lány karján.
- Nézd csak!
Ejtette halkan a két szócskát, majd amikor a lány rávetette pillantását, az ablak, és az alatta húzódó gerendák felé szegezte íriszeit. Az előbbire hullott, és rajta terpeszkedő harmatcseppeken megtörő nap fénye varázslatos szín kavalkádot varázsolt a Csónakház kopott padlózatára…Újra elmosolyodott…amikor Julia odatekintett, leszegvén fejét lehelt csókot annak nyakára, majd újra megemelve a tekintetét pillantott oldalra, fürkészve a karaiban lévő tekintetét…

[[ Davis ]]

[ Davis ]

Tágra nyílt szemekkel meredt Rá. Nem akarta elhinni, amit hallott, és mégis… Egyértelműen jelezte, hogy nem vár rá választ, de mindennél boldogabbá tette, hogy kapott. Nem mozdult előre, hogy kitörő örömével elsodorja a fiút, csak állt, és lélektükreit mélyen a máikéba fúrta.
Megannyi gondolat töltötte most el, azok szinte űrsebességgel suhantak el előtte, mindegyik megdobogtatva a szívét, és kellemes bizsergő érzést költöztettek a testébe. Idegen volt tőle az effajta érzések táplálása, és mégis semmiért sem cserélte volna el Őket. Már nem. Mennyivel könnyebb lesz ezentúl minden, leszámítva a fogadtatást, de ez most olyan mellékes volt, hogy nem is akart ezzel foglalkozni. Már nem volt egyedül az ódon falak között, már van, akire számíthat, akihez bármikor fordulhat bármivel. Séták, közös tanulás, együtt lenni órákon, szünetben, Roxforton belül, és kívül. A többiek, meg gondoljanak, amit akarnak. Boldog volt, és csak ez számított…

Lassan hajolt előre jelezvén nem csókolni szeretne, legalábbis egyelőre nem. Csupán hozzábújni, érezni a közelséget, elveszni a karjai között, ahol megnyugvást, és ragaszkodást, igazi mély érzelmeket talál. Szemeit lehunyva fúrta fejét a fiú nyakához, karjait felfuttatta annak oldalán, majd összefűzte a nyaka mögött, s hozzásimult, elszakíthatatlanul. Davis válaszul előrebillentette a fejét, hogy puszit lehelhessen a kobakjára, és veszett el a hajában. Suttogón ejtette szavait, félmosollyal az ajkain, és szorított az ölelésen.
A válasz nem késlekedett, a lány ajkán egy cseppet szélesedett a mosoly, de nem szólt, csak hallgatott, és élvezte a pillanatot, melyet azzal tölthet, aki mindennél fontosabb lett a számára. A vadul ketyegő szív, már nyugodtabb ütemre vert, még az is együtt örült a párossal…

Nem tudta meddig állhattak mozdulatlanul, amikor arra lett figyelmes, hogy Davis megemeli a fejét. Neki is feltűnt, valami furcsa volt. Csend volt… Elállt az eső, és Ő még csak észre sem vette. A fiúra nézett, és a mosoly kiszélesedett amint meglátta annak ajkain a görbületet. Újabb mozdulat, a zöldszegélyes enyhítve a szorításon, előrehúzta egyik karját, és mintegy végigsimítva a lányét, és szólalt meg halkan.
Julia feltekintve pillantott bele a kékellő íriszekbe, majd követte azok mozgását az ablak, és az alatta húzódó gerendák felé… A vonásai ellágyultak, mikor felfedezte a szivárvány színeit azon. Jobbját a mardekáros mellkasára helyezve bámulta a természet újabb csodáját, amikor amaz a nyakára lehelt egy apró csókot…

Apró sóhajjal pillantott fel a Párjára, immáron szívből jövő széles mosollyal. Még nem szólalt meg, csak állt, és enyhén félrebiccentett fejjel nézte a fiút. Aztán, másodpercekkel később hajolt előre, és érintette meg ajkaival a másikét játékosan. Ha Davis belement a játékba, még vagy kétszer elhúzta a fejét, ám harmadszorra már nem. Újfent csókolt, nem bírta megállni, érezni szerette volna az ajkai puhaságát, ízét, és a csókot, melybe minden érzését bele tudta sűríteni. Nem akarta elengedni soha többé…

A hosszú csók után elemelte fejét, és kitekintett az ablakon.
- Olyan gyönyörű ilyenkor minden. – mondta alig hallhatóan. A lenyugvó nap fényében a harmat cseppek akár mint milliónyi gyémánt csillogtak. Milyen furcsa játékot űz velünk az élet, amikor elindult a kastélyból nem is gondolta volna, hogy ilyen gyökeres változásokon fog keresztülmenni. De nem bánta. A baljára pillantott, amikor eszébe jutott, hogy nincs nála óra. Vajon mennyi idő lehet? Mindegy, nem számított. Nem akarta, hogy véget érjen a nap, és Nélküle kelljen töltenie az estét. Pedig… ez elkerülhetetlen volt, és ezt Ő is nagyon jól tudta. Azt kívánta, bárcsak most indulna a nap, hogy ne kelljen elszakadnia Tőle, de ahogy a nap is lenyugszik egyszer, ugyanúgy fel is fog majd kelni…

[{ Ju }]

{ Ju }

A gerendákon húzódó, esőcseppeken megtörő ezernyi fényecske gyönyörű szín kavalkádot varázsolt…egy apró szivárványt, amely nem az egekben húzódott, hanem azon az apró területen, amelyet nem ölelt körbe a falak árnyékának sziluettje. Davis majdhogynem csillogó szemekkel bámulta a természet csodájának játékát…így, ezen állapotában most még a kékellő íriszek sem festettek olyan ridegnek, és jegesnek, mint szoktak. Ez, és a lány közelsége voltak azok, amelyek együttesen megindították elméjének kattogását…ekkor ocsúdott rá, hogy jómaga tulajdonképpen nem is igazán szokta figyelemmel kísérni az efféle apró dolgokat, nemes egyszerűséggel elhalad mellettük nap, mint nap. Egy biztos, nem egy művészlélek, mégis…olykor bizony meg kellene állnia megszemlélni őket. Kellenek, mert képesek arra, hogy ha csak egy pillanatra is, de kiszakítsák a szörnyű múltból, amelynek éjfekete fellege folyamatosan ott lebeg a feje felett, mint valami rossz ómen. A hosszas merengésből aztán a Párja nyakára lehelt lágy csókot követően zökkent ki, az teljesen ösztönösen érkezett tőle…csendesen fürkészte az ölelésben lévő tekintetét. Mivel látta, hogy Ő is elmerült a mutatott szépségben, orra hegyével érintve az arcbőrt zökkentette ki. Ahogyan visszapillantott…a szemei…az arca…olyan más volt, mint szokott. Eltűnt az a jeges, mindenkit távoltartó maszk…Ju is felengedett…szavakkal, de még talán érzésekkel is leírhatatlan látványt nyújtott…Davis soha éltében nem látott még szebbet. Azt szokták mondani a muglik, hogy vannak csodák a világon…nem tévedtek, egy bizonyosan…az pedig éppen a Csónakházban álldogált a Mardekár ötödéves Prefektusának karjaiban. Igen…a fiú rábukkant a csodára, és soha többé nem akarta ereszteni…mellette akart lenni a nap minden egyes másodpercében.

Halk sóhajtás neszezte meg az immáron pillanatok óta töretlen, fátyolként kettejükre boruló csendet…az eső teljesen elállt, már nem is szemerkélt. Davis újfent elmosolyodott…örült, hogy még tud efféle érzelmeket produkálni, mert idejét sem tudta már, mikor tette utoljára ezt. Ju olyan érzéseket mozgatott meg benne, amelyek mélyebbek voltak mindennél…csak a jelen volt, semmi más…a múlt elenyészett erre a pár percre, és a lélek felszabadult a mázsás súlyok alól. Fantasztikus érzés volt fellélegezni, és érezni a boldog pillanatokat. Ahogyan merengett, Párja előreszegvén fejét érintette meg ajkait…azt hitte csókot fognak lopni tőle, de tévedett. A Hugrabug tüneményes teremtése elkapta a fejét, és hátraszegte azt. A fiú összehúzta a szemöldökeit, de látszott a szemeiben a gyermekies csillogás, az, hogy belemegy a játékba. Jómaga kissé előrehajolt, várván az újabb támadást…az pedig nem késlekedett…próbálta megharapni a lányt, de az ajkak most is elválltak egymástól…halovány mosollyal nyugtázta…de az a pillantás, amelyet azután látott…egyszerűen érezte, a következőnél Ju már nem fog elhúzódni…az…tökéletes lesz. Érzelem dús…heves…kifejező. Az ilyet valahogy megérzi az ember, elég a pillantás, és tudni lehet. Mindenkinek van egy rejtett érzéke ehhez a csodához…csak vannak, akik még soha nem használták. Davis most először igazán. Amikor a két meggypiros ajak összeforrt, a fiú szorított valamelyest az ölelésen, mintegy jelezvén ezzel is…soha nem akar elszakadni. Az, akit a karjaiban tart a Minden…ha elvennék tőle, az olyan lenne, mintha azt mondanák neki, soha többé ne lélegezzen…belehalna.

A heves csókot követően, amikor elszakadtak egymástól, Julia oldalra fordítván fejét tekintett ki a harmatcseppekkel tűzdelt ablakon. Alig hallható hangon szólalt meg…a szavak hallatán a Mardekár házának oszlopos tagja lágyan végigsimította állával a homlokát, majd apró puszit lehelt arra. Ezt követően tekintett jómaga is oldalra úgy, hogy arca a lány homlokára feküdt…késő volt már, a Hold lassan ébredezett, és helyet követelt magának a szürkülő égbolton. Tudta, vissza kell menniük az iskola falai közé, és ott, a Hugrabug Klubhelységének bejáratánál el kell válniuk egymástól.

Annak ellenére, hogy tisztában volt vele, másnap újra látni fogja Párját nehezen akaródzott…mindenesetre, meg kellett tennie…muszáj volt, ha el akarta kerülni, hogy Julia, vagy akár jómaga büntetőmunkát kapjon. Bár az cseppet sem zavarta volna, ha megróják…csak a lányt ne. A Prefektustársak nem számítottak, elvégre Ő is az volt, és úgy hajtotta volna el a őket melegebb éghajlatra, hogy azok bármelyike sem tudott volna nyekkenni. Vontatottan mozdulva puszilta meg a lány arcát, majd lecsúsztatta jobb kezét a másik tenyerégi…összefonta az ujjakat. Balja a törzse mellé vándorolt.
- Mennünk kell…nem szeretném, ha megrovást kapnál miattam!
Azzal tett egy lépést a Csónakház ajtaja felé, amelynek következtében karja megemelkedett egy pillanatra, az, amelyiknek ujjai összefonódtak a Párjával…de aztán húzva egyet a másikon indultak meg mindketten.

Természetesen, ahogyan az illem azt kívánta, Davis az ajtóhoz érve kinyitotta azt, és vezetve a lányt lépett ki ő is a szabadba. A kabátja még mindig Julián pihent, de nem szólt…egyrészt, ez így volt helyes, másrészt pedig nem fázott…soha nem volt az a típus…

[[ Davis ]]

[ Davis ]

Félrebiccentett fejjel nézett Davisre, miután elhúzta a fejét. Ajkai szegletében ott trónolt az immáron letörölhetetlen mosoly, melyet a vele szemben álló szemöldökvonása ihletett.
Játszani akart, de nem tudta szabad-e. A fiú íriszeibe tekintett, és várt egy apró jelre, hogy folytathatja, vagy sem. Azok csillogása szinte igenlő válasznak hangzott. Megismételte a mozdulatot, ám ezúttal másfelé tért ki. Harmadszorra már mélyen fúrta lélektükreit a másikéba, jelezvén, ezúttal nem menekül el, mert hiányzik neki a csók, mely egész testében, lelkében remegtette meg. Újfent elindult felé, és csókolta hevesen, igazi tűzzel, érzelmekkel, melyek csak erősödtek minden szó, vagy tett után. Nem akart többé mást maga mellett, csak Davist, aki képes volt átrágni magát a páncélján, felolvasztani, és visszaadni azokat az érzéseket, melyeket régen elfeledett már. A mardekáros szorított az ölelésen, és Ő azt kívánta, bár örökre a karjaiban maradhatna…

A hosszú, szenvedélyes csók után oldalra tekintett, és halkan véleményezte a megújuló természet csodáit. Szavaira a zöldszegélyes prefektus lágyan simította végig állával homlokát, majd lehelt arra apró puszit. Milyen gyengéd lélek is lakozik a hideg maszk mögött. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen mozdulatokra, vagy ennyi érzelmet képes sugározni az ember felé. – futott át rajta. Jómaga is szorított az ölelésen, hihetetlenül boldog volt, hogy Vele lehet, és nem cserélt volna senkivel.
Ábrándozva nézte a lenyugvó nap utolsó sugarait, és az egyre terjeszkedő sötétséget, mely mint valami szürke árnyék telepedett a kastélyra. Alig fogta fel, hogy ideje lenne visszatérni az ódon falak közé, mielőtt túl késő lesz, aztán büntetőmunkán találják magukat. Jobban mondva Ő maga, hiszen Párja prefektusként szabadon járőrözhetett, ameddig jónak látta. Nem számított, érte bármit, csak el ne kelljen tőle válnia…

Talán Davis megérezhette a gondolatait, mert lassan puszilta meg arcát, majd engedte le a karjait. Egy pillanatra lesütötte a szemét, majd újra felemelte, amikor a fiú ujjait érezte a sajátjai között. Egy sóhaj, egy apró mosoly, és bólintott, jelezvén megértette az „ítéltet”, bár nem ért vele egyet.
- Értettem, Prefektus Úr! – szólalt meg jellegzetes dallamos hangján, ezúttal sokkal lágyabb hangszínben, mint eleddig valaha. Ez a változás is Neki szólt, éreznie kellett, valamint azt, hogy mostantól többet fog nevetni, ha a lányon múlik. Visszaadta azt az énjét, aki szeretett nevetni, a múlt árnyékában is boldognak lenni, és őszintén szeretni azt, akivel az idejét tölti. Újabb képek, ahogy holnap együtt mennek órára, egymás mellé ülnek, együtt tanulnak, sétálnak, élvezik a tavaszodó táj szépségeit, és csodáit, és azt, hogy együtt lehetnek. Mindennél jobban akarta, hogy mindezek meg is valósuljanak _Mellette_.

Amikor Davis elindult, vidáman követte, egy pillanatra sem engedve az ujjak szorításán, jelezvén nem akar tőle elszakadni egy pillanatra sem. Felszegett fejjel, büszkén ért mellé, és vette fel lépteinek ritmusát, talán szándékosan talán nem, de mintha gondolatban megbeszélték volna, együtt mozogtak, tökéletes összhangban, egyszerre lépve. Davis kinyitotta előtte az ajtót, majd maga is kilépett utána. Julia egy pillanatra megállt, és körbenézett. Hűvös volt az idő, de még soha nem látta ilyen tisztán a Csónakház környezetét, a fákat, az erdőt, a levegő is olyan másnak hatott. Megszorította a fiú ujjait, de éppen csak annyira, hogy a másik érezze, hogy vele van, és az érzéseket, melyeket szavakba képtelenség önteni. Egyetlen bűvös szó csupán, abban minden benne van, és azt már elmondta…
Milyen kiszámíthatatlanok a Sors útjai, mintha a természet s azt hirdetné, hogy valami megváltozott. Mostantól minden más lesz… Jobb, sokkal jobb…

A vállain még mindig ott pihent Davis éjfekete kabátja. Ránézett a fiúra, majd vissza a kabátra, és újra annak lélektükreibe. Ha kell, visszaadja, ha nem úgy viseli tovább a meleg anyagot, belélegezve ezáltal a mardekáros prefektust körbeölelő esszenciát, amely később is érezhető lesz, amikor egyedül nyugovóra tér a hálóban…
Újabb kimondatlan kérdés, melyre választ várt, és remélt, hogy elkísérik a Hugrabug bejáratáig, és nem válnak el rögtön a bejárati csarnokban…

[{ Ju }]

{ Ju }

Az ujjak összefonódása eredményeként Julia mintha kissé meglepődött volna, vagy talán, csak nem hitte el, hogy valóban megtörtént? Az, ahogyan a fiú megérintette…az, hogy ott legbelül Neki is vannak mélyre szántó érzései, még akkor is, ha azt soha nem mutatta ki…legalábbis eleddig soha nem tette meg, mert annyiszor összetörték már a korosodó, de még fiatalnak mondható ketyegőt, hogy számolni is lehetetlen, mi több, felesleges is. A Mardekár Prefektusának lassan több darabban hevert a bensője, mint az ezerdarabos, muglik által kirakónak nevezett, képeket ábrázoló játékok…Amennyiben le kellene festenie egy művésznek a lélekben tomboló érzelmeket, nos, az övé egy kopár vidéket ábrázolt volna, amelyet viharfellegek éjfekete árnyai öleltek, s nyomtak el. Igen, a találkozás előtt valóban ez a kép tárult volna az elé, aki csak egy pillanatra is betekintést nyert volna…most, hogy megtörtént ez a hihetetlen valami, és újra érzések szabadultak fel az elnyomott, és mélyre temetett bugyrokból, a felhőzet szakadozni látszott, és engedte a napfény ezernyi szikráját a földre hullni. Kellett már, mert lassan minden kihalóban volt, és a Világ kezdett megszűnni a fiú körül…egy reménysugár csillant fel…és noha az elején Davis nem igen akaródzott elfogadni a tényt, a Csónakházban megtört…elrugaszkodott, és remélte, valami olyat fogott meg, amelyet soha többé nem kell eresztenie…és a Csoda sem ereszti majd őt. A néma csendet megtörvén a kabát halk neszezésével Julia megemelte tekintetét, és halovány mosollyal pirosló ajkain bólintott, jelezvén, érti a csíziót…ezt játékos szavakkal is megtoldotta, amelyek csengése szintén mosolyra fakasztotta a mindig marcona és komor fiút. A fagyos környezet most sokkal inkább volt élettel teli…és érzelmekkel.

Odakint - A csapáson

Ahogyan azt rengetegen mondani szokták, talán vallani is, az eső mindig elmossa a múltat, reményt és megújulást biztosítva a természetnek egy új születésére. Nem, nem kezdetre…csupán az eleddig történtek után való fellélegzésre…minden egyes alkalommal, amikor éjfekete fellegek borítják a földeket, érkezik a frissítő zápor. Rengeteg ember csak egy általános dologként tekint rá, pedig…sokkal több annál…soha, senki nem gondolt bele igazán, miféle kivetülései vannak ennek a természet adta csodának. Igen, a külső komor, és rideg hangulatot kölcsönöz, de az amögött megbúvó tartalom a fontos…mert a sötét perceket követően minden kivirul…A virágok szélesre tárják szirmaik, a levelek zöldebben járják táncukat a langy szellőben…minden felfrissül, szép lesz…minden. Így van ez talán az élettel is. Amikor minden elveszni látszik, amikor mindent elnyel a mérhetetlen sötétség, és a régi jellem a semmi martalékává kezd válni…érkezik az eső…kinél könnyek formájában, kinél hallgatással…elmélkedéssel…mindenki máshogy éli meg, hiszen senki sem egyforma. Nehéz átvészelni, és talán vannak páran, akiknek nem is sikerül, mert későn ocsúdnak. De azok, akik látják, érzik, és felé fordulnak…ahogyan a természet, Ők is megújulnak. A legnehezebb dolog túlesni valamin, ami meghatározza a múltat…de…azt követően, akárcsak a legszebb virágok a mezőkön, kinyílnak a lélek szirmai, és felfrissül a benső. Aki sokáig hagyja gyülemleni a fellegeket, az egy idő után elveszíti a reményt.

Davis a Csónakházból való kilépést követően megtorpant egy pillanatra…ahogyan a lenyugvó nap melegsége az arcába csapott. Hihetetlen, de most még ezt is észrevette…számított rá, hogy a lány továbblép majd. Karja megemelkedve, mintegy béklyó állította Őt is meg…ha hátrapillantott, csak annyit láthatott, hogy a fiú lélektükrei elvesznek a szemhéjak mögött egy pillanatra…Aztán kinyílva, balról jobbra indulva fürkészik végig az ébredező természetet, a horizontot, és a tovatűnő fellegeket. A kékellő írisz pár vontatottan haladt, majd állapodott meg…Julia lélektükreinek tengerében elveszve. A pillantás elidőzött ott, nem túl hosszan, és zavarba ejtőn, mintha baj lenne…Davis most értette meg igazán, hogy mit is jelent a számára a másik. Az életet…semmivel sem kevesebbet. Amennyiben Ő megszűnt volna létezni, úgy a fiútól a levegőt vették volna el, mondván, „élj Nélküle, ha tudsz”. Az pedig lehetetlen. Nem mondta ki a gondolatait, mert minden az arcára volt írva…az, pedig, hogy mosolygott egyértelműen jelezte, mit is érez.

Hüvelykujját mozdítva simította végig a lány ujját, majd lépett ki ismételten, hogy valóban megindulhassanak a Roxfort mohával lepett ezredéves falainak oltalmazó berkei felé. Ahogyan haladtak, Davis oldalra pillantott.
- Bármennyire nem szeretném, de a Klubhelység bejáratánál el kell válnunk!
Evidensnek hatott…és mégsem…a fiú egyértelműen kifejezte, a lány mellett marad, amíg nem érik el a Hugrabug házának bejáratát…oda azonban nem mehet be. Nem mintha tartana bármitől is, csupán tiszteletben tartja, hogy a sárga-fekete címereseknek is van önnön helyük, amely csak az övék, és senki másé. Aztán haloványan elmosolyodva folytatta.
- Út közben, ha valaki csak szót is mer ejteni, hagyd, hogy beszéljek. Legyen az tanár, vagy diák!
Nem, érezni lehetett, hogy ez nem utasítás…hiszen ha csak gondolatban is, de ott volt a „kérlek” szócska. A fiú védeni szerette volna a lányt, és megóvni bármiféle megrovástól…ha kell, akkor akár szabályokat szegve is…

[[ Davis ]]

[ Davis ]

Széles mosollyal az ajkain lépett ki a szabadba, és torpant meg egy röpke pillanatra elcsodálkozni a megújult természeten. Nem, meg sem fordult a fejében, hogy húzza az időt, bár az igaz, hogy nem akart korán elszakadni a fiútól. Szörnyű érzés volt, hogy alig olvasztották meg egymást, és találtak lelki nyugalomra, és a rég elfeledett érzésekre, amikor rögtön el is kell válniuk. Ám a szabályok, azok szabályok, nem tesznek kivételt senkivel, nekik pedig takarodó előtt vissza kellett érniük, ha nem akartak megrovásban részesülni, akár egy túlbuzgó prefektus, akár egy unatkozó tanár miatt. Nem, egy pillanatig sem aggódott, hogy nem tudnák elkerülni a büntetést, de jobb óvatosnak lenni, hiszen későre jár.

Elmélyülten nézte a csodát, ami körülvette, egy másodpercre sem engedve Davis ujjait. Olyan megnyugtató volt mellette lenni, csak állni, és bámulni, mennyit tud változni a táj a vihar után. Akár csak Ők maguk. Apró rándítás, annyira óvatos, hogy szinte alig érezni, visszafordul, és újabb mosoly költözik a szája sarkába, ahogy megpillantja a természetben elmerengőt, a lélektükrök újra összeforrtak, és egy pillanatra lehunyta a szemeit, majd újra visszafüggesztette azokat a Párjára.
Annyira jó Vele… tökéletes, figyelmes, tisztelettudó, és gyengéd. Mindig ilyen fiúról álmodtam, és most, mint valami ajándék a fentiektől, kaptam Őt… nem, soha nem akarok elszakadni Tőle…
Félrebiccenett fejjel állt, és mustrálta végig Davist, minden négyzetcentiméterét el akarta raktározni az emlékezetében, hogy később is, bármikor felidézhesse, a nyakán levő hegnél tekintete felizzott, egy árny suhant át a finom arcon. A Gyűlölet, mely annak szólt aki ezt tette vele, és fosztotta meg mindenétől. Azután eszébe jutott Piton, és a nevelés, melyről ódák kerengtek a kastély falain belül, és ökölbe szorult a keze. Elkapta íriszeit, nem szerette volna, ha a másik kényelmetlenül érzi magát, de egyszerűen nem fért a fejébe, hogyan lehet ennyire aljasul elbánni Vele… Látszik, hogy nem is ismerik igazán. Ilyen alapon, persze, hogy úgy viselkedik, ahogy. Piton nem épp arról híres, hogy úgy alkalmazza a házszabályokat, ahogy kellene. Még jó, hogy nekem nem kellett összefutnom vele büntetőmunka miatt. Merlin óvjon attól a pillanattól…

Mélázásából a zöldszegélyes billentette ki, mint a nap folyamán oly sokszor. Apró mosoly, jelezvén, semmi baj, csak elgondolkozott egy percre. A fiú hüvelykujjával simította meg az övét, és lépett ki újfent, egyértelmű indulási szándékkal. Némán követte, ujjaival lágyan szorítva a másikét. Újabb jelzés, boldog, hogy kéz a kézben sétálhatnak vissza, és hogy mellette lehet.
Tekintete a kastélyt fürkészte, amikor periférikus látószögébe esett Davis oldalra fordított feje. Jómaga is felé mozdult, egy pirinyót még közelebb is lépett hozzá, és úgy hallgatta annak mondanivalóját.
Szélesedő ajakgörbület, azok hallatán. Mintha Davis érezte volna, mire gondolt nem is oly régen. A tudat, hogy egész a klubhelyiségig kíséri egyszerre volt örömteli és szomorkás. Hiszen, ha tetszik, ha nem, ott el kell válniuk. Oda már nem jöhet be. Így sem rajonganak érte a sárga-fekete címeresek, hát még ha beinvitálja őt, akkor elszabadul a pokol. Hogy valakivel biztos összefutnak, a bejárat előtt abban szinte biztos volt, de nem érdekelt. Büszke volt a Párjára, és magasról tett arra, ki mit fog gondolni Róluk. Ha nem tetszik valakinek, egy pillanatig sem fog habozni, hogy közölje az illetővel, mi tartozik rá, és mi nem. Az, hogy a KH-ba nem viszi be, az teljesen jó, hogy azon kívül, kivel, és mit csinál, az már senkire sem tartozik.

Mintha egy rugóra járt volna az agyuk, Davis következő mondata pont erről szólt. Nem vette sem sértésnek, sem parancsnak, egyetértően biccentett. Jelen helyzetében nem biztos, hogy ajánlatos lett volna újat húznia bárkivel is. Noha biztos volt benne, hogy nem Ők húznák a rövidebbet, de a fiú Prefektus, jobb szép szóval elintézni egy esetleges vitát.
- Rendben. – nyomatékosította az iménti bólintást. – De nem hinném, hogy bárki is kötözködne. Persze… kivételek mindig akadnak… - fűzte tovább finoman a gondolatmenetet, miközben lépteit a másikéhoz igazította. Tényleg nem kell semmitől sem tartanom, ha Vele vagyok. Annyira édes, hogy aggódik miattam… - tette hozzá gondolatban.

Csendesen haladt tovább, a szíve, akárha satuban lenne, melyet lassan szorítanak össze, kétségbeesetten verdesett, ahogy a kastély egyre közelibb lett. Amikor már a park széléhez értek, akaratlanul lassított le.
Nem akarok elválni Tőle, még nem…! A holnap… olyan messze van. Még csak most ismertük meg igazán egymást, ez olyan igazságtalan… Én… - szomorúan kereste meg lélektükreivel a fiúét. Amikor megtalálta, haloványan elmosolyodott, de ez a mosoly már nem volt az igazi felhőtlen, sütött a tekintetéből, mennyire szeretné megállítani az időt, hogy csak egy kicsit még együtt maradhassanak… Leírhatatlan érzések kerítették hatalmukba, Davis nélkül elveszettnek, üresnek érezte az órákat, a perceket, és most, hogy megtalálta, már engedje is el? Nem, nem akarja, még nem…
- Mikor látlak újra? – buggyantak ki belőle a szavak, mielőtt végiggondolta volna, hogy tulajdonképp mit is szeretnem azon kívül, hogy vele tölthesse el az idejének nagy részét. A holnap olyan messze volt, nélküle annyira idegennek hatott minden. Azt kívánta, bárcsak még mindig a Csónakházban szobroznának, várva, hogy alábbhagyjon az eső, vagy még csak kora délután lenne.

Hirtelen torpant meg, mintha áramot vezettek volna belé, és ölelte meg a fiút, ha Ő hagyta. Szemeit lehunyva fúrta fejét annak nyakához, kényszerítette magát, hogy ne sírjon, a háta meg-megrázkódott, de egyetlen sós csepp sem pergett le a hófehér arcon. Beszélni akart, de nem jöttek a szavak…
Vontatottan húzta hátra a fejét, és merült el Davis kékellő íriszeiben. Sajátjai furcsán csillogtak a visszafojtott könnyektől, de akarta, hogy a másik tudja, mennyire nehezére esik egy kis időre is elengedni.
- El nem tudod képzelni, mennyire fogsz hiányozni... – suttogta, és visszabújt a mellkasához. Egyedül a karjai közt érezte biztonságban magát, megkísértette a félelem, hogy Vele is történik valami. Nem, azt nem tudná elviselni… már nem…

Újabb sóhaj, de nem mozdult többet. Szíve ki akart szakadni a helyéről, sajgott az egész lelke. Az elválás számára olyan fogalom volt, mellyel mintha egy kis darabja meghalt volna…
A közelükben egy madár bánatos dallamot trillázott, fejük felett feltűntek az első csillagok, de nem számított. Nem tudott neki örülni. A fiúval akart maradni, és nem számított, milyen árat kell érte fizetnie, semmi sem számított, csak Ő, és az érzés, melyet már nem tudott nélkülözni, és nem is akart, akárcsak a karokat, melyek között álldogált az estbe hajló környezetben…

[{ Ju }]

{ Ju }

Davis Prefektusi mivoltára való tekintettel a kérés logikus volt, és ezt Ju is belátta, mert helyeslőn bólintott, melyet követően szóban is foganatosította mozdulatait. Az egyetértést követő szavak halovány mosolyt csaltak a fiú ajkaira.
- Így van, kivételek mindig akadnak! Jobbára ők azok, akik aztán fülüket, farkukat behúzva menekülnek a legsötétebb szegletek felé.
A mondat egyértelműen kifejezte, hogy Mardekár Malazár házának sorait erősbítő fiatal, ha kell, akkor nem csak szóban fogja felvezetni azon irányú problémáját, hogy megszólítják a folyosókon. Ott van az ökle is, amely adott helyzetben meglepetésként hathat a faggató számára…a varázslók gyengesége, hogy mindig a pálcájuk után kutatnak. Mire előkapják azt, addigra az a bizonyos mancs már régen lesújtott, és az alany, aki szívesen fogadta az ütést, valahol a Roxfort falának egyik szőnyegét díszíti. Persze ezt követően, ha szükséges, akkor jöhet a pálca is…mert addigra már nyugalmasan előhúzható a nadrág oldalzsebéből…amíg a másik sír, vagy éppen összeszedi magát, és azt, ami belőle megmaradt. Múltjára való tekintettel igen erőteljes csapást tudott mérni, amelyből a tisztulás nem pillanatok alatt ment végbe.

A mosolyt követően csendesen haladtak tovább, most valahogy minden olyan más volt, mint szokott. Davisben nem háborgott semmi, csak…sétált…Vele…és nyugodt volt, most először az elmúlt fájdalom ittas félévet követően újra érezhette, milyen is, amikor nem kell rágódni a múlton, nem kell keseregni, és gyilkos tekintettel fürkészni a horizontot. Cipőjének talpa minden egyes lépés alkalmával cuppant egyet, ahogyan a fellazult, esővízzel mosott földből kihúzta, majd egy újabbat lépett. Megfelelő súlycsoportot képviselt ahhoz, hogy erőteljes legyen a hanghatás. Észbe kapván, keze lassan levándorolt a nadrágja oldalzsebéhez, ahol a varázstárgy pihent, majd lassú mozdulatokkal húzta ki azt, megszokott módon a mutató, valamint középső ujjával. Mellkasának azon oldalára, melyet nem a Zöldszegélyes, kígyót ölelő címer díszített szegte annak hegyét, és mormolt halkan egy igét, melynek hatására megjelent az a bizonyos, Prefektusi mivoltot hirdető csillagocska.

Aztán a lány ujjait ölelő karja lassan emelkedni kezdett, olybá festett, túlzottan gyors tempót vett fel, noha nem volt szándékában. Ismerte annyira az etikett szabályait, hogy alkalmazkodjon a másikhoz, azonban itt másról volt szó. Oldalra tekintett, pontosabban kissé maga mögé kellett pillantania a válla felett, hogy Párja arcát fürkészve választ találhasson a kérdésre, amely felmerült benne. Megtorpant…mert Ju lépéseinek üteme is megszakadt. Halk, szinte elhaló hangon érkezett az első szó, melyet követően Davis elmosolyodott, mintegy bátorítván a másikat. Látta, hogy a lány elszomorodott, legalábbis a szemei erről árulkodtak…és volt már olyan járatos a lélektükrök fürkészésében, hogy ez ne kerülje el a figyelmét. A kérdés szavai kibuggyantak Párjából, mintha nem tudta volna kontrollálni azokat. Alig ejtette őket, közelebb lépvén ölelte magához szorosan Davist…A fiú balja a lány derekára vándorolt, magához húzva Őt, míg jobbja annak nyakára, ujjaival lágyan simogatva azt.
- Holnap! Reggel kimegyek a Hugra Klubhelysége elé, és együtt megyünk órára!
Akaratlan elmosolyodott, mert most ébredt rá igazán, ennek mekkora felhangja is lesz…az igazat megvallva nem érdekelte, miért is érdekelte volna? A lényeg Ő volt, és senki más…az, hogy mit regél az iskola, a nevetséges gyermeksereg soha nem számított.

Mozdulatlanság…percekig tartó csend, amelyet csak az est állatainak neszezése, valamint a szellő lágy suhogása tört csak meg. A fiú nem szeretett volna megmozdulni, nehogy megtörje a lány ölelését, és elmélkedését…de aztán érezte, neki kell szertefoszlatnia az idillt, ha még időben vissza szeretnének érni a sárga-feketék tornyának kapujához. A nyakon pihenő keze lassan előrevándorolt, végigsimítva az arcot, és lágyan emelve meg Ju fejét. Mélyen annak lélektükreibe fúrta sajátját, majd homlokát a lány homlokának szegte.
- Épp olyannyira, mint Te nekem!
Ezt követően kezei végigsimítottak Párja felkarján, majd haladtak annak tenyerei felé, mígnem a jobbok ujjai ismét összefonódtak.
- Kései az óra, mennünk kell!
Lassú, nyugalmas tempóban folytatták útjukat a kastély körvonalai, és derengő fényei felé…

                   ...Abbey...                   


Ah, végre jön a nyár. Otthon, Londonban azért jóval többet süt a nap, mint itt, Skóciában. Itt folyton borítja az eget egy vékony világosszürke felhőréteg, ami borongóssá teszi mind az egész időjárást, mind a diákok hangulatát. Még ha néha át is tör rajtuk a nap, hogy fényével megörvendeztesse a kietlen tájat és a tóban lakozó óriáspolipot, akkor is minden domb sötétnek és unszimpatikusnak látszik. Vagy... csak nem vagyok elfogult?
A móló szélén üldögélek, törökülésben, körülbelül félórája. Szombat délután van, április szeszélyeinek kellemesebb hatásait élvezi a diáksereg, ami azt jelenti, hogy végre a mai egy igazi tavaszi nap. A nap aranyló sugarai fáradhatatlanul simogatják a tó felszínét, amitől az csillog, szinte hallani, ahogy csilingel az örömtől. Höh, vagy ezek a furcsa zajok a szépiától jönnek valahonnan a mélyből? Sajnos legendás lények gondozásából egyáltalán nem vagyok a topon, hogy ezt meg tudjam ítélni. Néha elég visszataszító egy tantárgy tud lenni. Főleg amikor Hagrid azokkat a tüzes skorpiószerű veszélyes izékkel tukmált minket... Hm, akkor megfogadtam, hogy a kutyák és a macskák mellett maradok.
Persze, az utóbbival inkább még gondolatban sem hencegek, hiszen a tenyeremen ficánkoló kis hörcsögöm, Rocky néha még a gondolataimat is kitalálja. Igen csúnyán tud nézni olyankor. Kifejezetten csúnyán. Na mindegy, ne taglaljuk. 

A kis állat, amint egy pillanatra elmélázok, nem rest, mozgósítja magát. Apró selymes testével könnyűszerrel bújik ki ujjaim bilincséből, hogy suttyomban megejtett szökést kíséreljen meg. Hah. Csakhogy engem sem ejtettek ám a fejemre, meg amúgy is ismerem kis kedvencemet. Amióta kiszemeltem a Mágikus Manazsériában, és vétel után kis híján elszökött, megjegyeztem, hogy egy percre sem szabad szem elől tévesztenem. A hörcsög mellett kifejlődött és olajozva tartott reflexeimnek köszönhetően utánakapok, mielőtt egy méterrel messzebb iramodna. Szemtelen egy teremtmény, az száz. De rajtam nem fog ki.

- Mennél, mi? De hisz‘ a hálóban szabadon futkoshatsz. Nem elég az? – kérdem tőle szinte követelődző hangnemben, miközben szorosan tenyerembe zárva a szemem vonalába emeltem. Nem, nem vártam tőle emberi választ. De apró gombszemei csillogásából azt tudtam kivenni, hogy bizony, szerinte az nagyon nem elég. Szemforgatva lazán az ölembe pottyantottam, és a jobb combomon feszülő kopott farmeranyagra kipakoltam a zsebemből előkotorászott apró csemegék kis darabkáit.
- Nem engedlek itt futkosni, mert úgy eliszkolsz, hogy nem talállak meg. – szólaltam meg végül. Egy futó pillantást szenteltem a tőlünk nemmessze elterülő hatalmas roxforti parkra és birtokra, és összeszorult a gyomrom. – De most megérdemelsz egy kis finomat. – Tettem hozzá, amint Rocky rávetette magát az édességekre. Fogalmam sincs, hogy a hörcsögök szeretik-e a hagyományos édességeket például a Mézesfalásból, de tudom, hogy az enyémnek már akkor is a kedvencei között voltak, amikor a Mágikus Manazsériába került. Az eladó pedig figyelmeztetett, hogy igen falánk, de tekintve, hogy kb háromszor annyit mozog, mint társai, minden fölösleget le is ad. Erre eszembe jutott, amit egy hollóhátas kiálott oda a múltkor a nagyteremben Eloise Midgeon-nak, miszerint fogyjon már le, mert lassan úgy néz ki, mint Millicent Bulstrode. Elnyomtam magamban egy feltörő nevetést, de hatalmas pattanásairól híres lány puszta gondolatát is jobban szerettem mellőzni, így inkább a tó csillogó felszínére pillantok, és minden erőmmel megpróbálok valami másra gondolni. Ekkor jön az ihlet: Rocky az utolsó morzsa Csokibéka-lábujjat és Kondéros Keksz-darabkát is elrejtve kerekedő pocakjában, kis büfögésszerű hangot hallatott, amire búzavirágszín kék buborékokhoz hasonló szikrák pattantak ki apró fogakkal keretezett szájából. Még a pofazacskói is beleremegtek.

Ja, persze, hiszen varázslény a lelkem, biztos ez is része a nagy mágiájának. Nem tudtam mit tenni, kitört belőlem a röhögés. Elhúztam a szám, és tettem egy utolsó gúnyos megjegyzést.
- Ügyes vagy, haver. Hozzám méltó.

[..::Eric::..]

..::Eric::..


* Kellemes tavaszi nap volt, már-már nyárinak mondható, ami aznap rájuk köszöntött. Szombat volt, már bőven túl volt a csapat az aznapi edzésen, s végre Abb is eltöltött egy tartalmas napot a barátaival. Azokkal az emberekkel, akiket hónapok óta hanyagolt sok-sok dolog miatt. De ma nem. Ma velük volt, egészen délutánig, mikor is a csapat nagy részét elszólította valami. Már csak ő maradt és Hannah. De a fiatal griffesnek nem volt kedve sétálni, így Abb egyedül indult meg a Tó felé, hogy nézze egy kicsit a vizet. Szerette a Tavat. És szerette nézni, ahogy a víz fodrozódik ,vagy éppen fólia módjára feszül a víztükör, mikor semmilyen légmozgás nincsen... Gyakorta lejárt oda, akár tanulni is... Megnyugtató volt. Bár, a legutóbbi eset óta, ami kicsit megijesztette, most indult ismét a Fekete-tó felé. A mólóhoz.
Viszonylag gyors léptekkel közeledett a kiszemelt hely felé, hiszen nem akart egy pillanatot sem veszíteni a víz csodálásában. Meg... nagyon szerette innen nézni a naplementét. Csodálatos volt, ahogy a Tó elterül a hegyek lábánál, s látja a vörösre vált ég alját... ahogy a színpaletta minden csodaszép és vidám színét felvonultatja a természet.

Ahogy közeledett, látta, hogy ül valaki a mólón. Messziről nem ismerte fel az illetőt, de ahogy közeledett, egyre tisztábban rajzolódott ki egy fiú sziluettje. Aki nem volt más, mint háztársa, egy hetedéves Hugrabugos. Eric Wallace. Jó fej srác volt, bár Abbey nem ismerte nagyon... csak néha találkoztak a klubhelyiségbe, s azt sem tudta, vajon a srác tudja e a nevét. Ő azért tudta, mert voltak felsőbb éves barátai, akitől már hallotta. De, tartalmasabban még soha nem beszélgettek. Hát itt volt az idő.
Szépen lassan odasétált, és figyelte, hogy mit is csinál. Épp a hörcsögét tömte valami édességgel, aki nagyon úgy tűnt, hogy inkább elszökne... de ezt gazdája nem engedte. A kis jószág befalta a finomságokat, majd láthatólag sokkal jobban érezte magát, amire a srác tett is egy mókás megjegyzést. Ekkor Abb, már egy ideje ott állt mellette, de csak ezután szólalt meg.*

- Csak nem szeretne inkább a fűben kószálni? - tette fel a kérdést, mintegy nyitásként. - Amúgy szia. Abbey vagyok. Ugye nem ijesztettelek meg nagyon, és nem zavarlak. - folytatta, kicsit zavart hangon, mert időközben rájött, hogy meg is ijeszthette a srácot, vagy éppen rosszkor alkalmatlankodik.

* Ha a fiú ránéz, akkor láthatja a kicsit zavarba jött tekintetet, s a kedves mosolyt a lány arcán. Ha nem orrol meg rá a srác nagyon, akkor tovább göngyölíti a beszélgetés fonalát. *

-  Csatlakozhatok esetleg hozzád? Már, ha nem volt olyan terved, hogy egyedül ücsörögsz itt. Mert, szóval itt szoktam én is ülni néha... ill elég gyakran és nézem a vizet. -  nyögte ki.

* Ha nem okoz gondot a srácnak, akkor letelepszik mellé. Leül, térdeit felhúzza, s arccal a víztükör felé fordul. Úgy, hogy fél oldalt Eric felé van ,s a féloldalt a tó felé. Hiszen, ha már idepofátlankodott, csak nem lesz olyan bunkó, hogy háttal üljön a fiúnak.*

-  S téged, mi szél fújt ide? Vagy csak a hörcsögödet szeretnéd úszni tanítani. - mondta viccesen a lány, bár teljesen tisztában volt vele, hogy a hörcsögök utálják a vizet, illetve, hogy senki fia-borja nem szívesen tenné be a lábát ebbe a tóba, ha csak nem az élete múlik rajta.

* Fejét a fiú felé fordította, s egy széles mosoly kíséretében tette fel az előző kérdést, hogy a hetedéves tudja azt, mennyire nem gondolta komolyan. Mert, hiába volt Abbey némely ember számára, egy furcsa, csendes, visszahúzódó ember. Még is... amikor olyan szituációban volt, akkor teljesen ki tudott fordulni önmagából. Ilyen volt például az edzés is. Ott határozott és kemény tudott lenni, szó nélkül ki osztott bárkit, s megkapta a fejmosását az, aki nem úgy teljesített, mint ahogy azt a CSK elképzelte. S igen, voltak olyan helyzetek, amikor a lány egy kicsit lökött, infantilis fruskává változott, s képes volt olyan dolgokat mondani, amivel a környezetét vagy jókedvre derítette, vagy megrökönyítette. Remélte, most inkább az előző lesz érvényben. Nem szerette volna nagyon leégetni magát a srác előtt... *

                   ...Abbey...


- Höh?
Igen, ez egy értelmes megnyilvánulásomnak volt mondható. Annyira belemélyedtem Rocky röhejes újdonságain való derülésembe, hogy nem vettem észre a lányt. Egyik fülemben a tó zaja csilingelt, másikban a hörcsög vonítása. Amikor háztársam megszólal egész közel hozzám, úgy összerezzenek, hogy a kis állat újra kisiklik ujjaim közül, és eliramodik egyenesen a móló vége felé. Meglepetten pillantok hátra a vállam fölött, és egész O alakú kerekre nyitom szemeim. Persze, hamar észbe kapok, hogy ez valahogy nem a helyes viselkedés ilyen helyzetben, és kiültetem az arcomra szokásos félmosolyom, amitől Marietta Edgecombe mindig elejti, amit a kezében tart. *nem vagyok egoista, nem ám ^^*

- Ah, szia... Abbey. Dehogy zavarsz. – bólintok szinte nyájasan, le sem véve a tekintetem a lány arcáról. Még hangjából is az süt le, hogy zavarban van. Lazítok hát valamit azon a randa zavarbaejtő mosolyomon és hangnememen. Visszafordulok a tó irányába, pillantásom elkalandozik a víz csillogó tükrén. Még jó, hogy a lány a köszönés mellé odabiggyesztett egy bemutatkozás-félét is. Igen, látom párszor a klubhelységben, de ha jól tudom, kettővel lejjebb jár. Az ötödévesekkel nincs sok kapcsolatom, még esetleg a hatodikosokkal. És hát ezt a háztársnőmet úgy elsőre szelídnek tudom megítélni, nem szokott feltűnősködni. Pedig ha nem feltűnősködik vagy nagy hírű, akkor a nevét tudnám. Hiszen, így csak a vezetéknevét tudom. Green, a barna hajú lány, a kviddicscsapatunk főnöke. Na. Pedig a kviddics nem az én műfajom, ennyit még én is tudok. De nem vagyok a tanára, hogy a vezetéknevén szólítsam... És milyen hülyén néznék ki, ha itt ülnék egy lány mellett, akit bár látásból ismerek, még a keresztnevét sem tudom? Lehet, hogy Abbey ezt valahol sejthette, és ezért most nagy hálával adózom neki. Erről ugrik be, hogy talán ő sem tudja az én nevem. Habáár... ha jár a folyosókon, akkor biztos. A mardekáros bolhaagyú gorillák és kviddicsjátékosok nem szalasztanak el egy alkalmat sem, hogy a folyosón elkezdjenek piszkálni vagy provokálni a mugli származásom és hajlamaim miatt. Persze, másról is híres vagyok ám, csak nem vagyok olyan felfuvalkodott és önimádó bunkó, hogy erre akárcsak magamban gondoljak... Szóval Marietta Edgecombe biztos tudna mesélni erről.

- Ülj le nyugodtan. – fordultam ismét a lány felé, akiről már minden kétséget kizáróan tudtam, hogy Abbey Green-nek hívják. – Amúgy Eric vagyok – tettem hozzá bizonytalanul. Még mindig nem tudtam, mit higgyek. Vajon a lány tudja a nevem? Ha tudja is, legfeljebb nevetve leint, az nem égés. Csak ne nézzen bunkónak, hogy még bemutatkozni sem vagyok képes.

Miközben Abbey leül mellém, lesöprögetem farmeromról a legapróbb morzsákat, amiket összeszedegetni már Rocky is lusta volt. Rózsaszín puncsos darabkák hullanak kecses ívben a vízbe. Azon a helyen, ahol az előbb még a színes édességmaradványok tűntek el a kékeszöld felszínen, pár másodperc múlva apró halacskák egész hadserege jelenik meg. Persze erre már rég nem figyelek. Az a gondolat kergetődzik a fejemben, amit a lány mondott, hogy ki szokott ide járni nézni a vizet. Wáá, ezentúl én is járni fogok...
Abbey végül féloldalt helyezkedik el, így csak az egyik szemét tudom nézni. Barna. Nagyon barna. Nee, Eric, túl feltűnően bámulsz. Jobbnak láttam, ha inkább én is viszafordulok a tó felé. Mondjuk lassan már kezdem unni, azon kívül, hogy a polip tízpercenként megmutogatja magát, meg hogy a szépia már félórája egy kövön sütkérezik, nem sok figyelemre méltó történik. Ha nem jött volna Abbey, már sétálnék a kastély felé, arra gondolva, mi lesz a vacsora...
De nem, a sors közbeszól... Illetve, most épp Abbey szól közbe.

- Hogy mi szél hozott erre? Hát én csak... a francba! Rocky! – vállvonogatva kezdtem bele a válaszba, amikor tudatosult bennem: a hörcsögömre már vagy öt perce nem figyelek... Nem vettem észre, hogy kiiszkolt a karmaim közül, és nem figyeltem, hová szökött. Lehet, hogy a lánynak lesz igaza: végülis megtanítom úszni szegény állatot?! Villámgyorsan pattantam fel a helyemről, homlokráncolva kémlelve a földet. Tekintetem végigjárattam a móló deszkáin, egészen a legvégéig... És igen! Rocky ott táncolt, szinte fél lábbal a vízben. Ekkor elhesegettem fejemből a gondolatot, hogy a szépia talán már a hörcsög csekély izomzatán csámcsog, és térdre vetődve kúsztam el a kis állatig. Talán a dobbantástól, ahogy levetődtem egész súlyommal a korhadt deszkákra, vagy a hirtelen jött meglepetéstől, Rocky beleszédült – belezuhant – a sötétzöld víz nyálkásabb, gusztustalan részébe. Minden porcikájával elkeseredetten kapálózni kezdett a felszínen, és akármennyire jött rám a hányinger a nyálkás rétegtől, amibe a hörcsög belecsavarodott, rövid úton kimentettem onnan. Guszta zöld izék csüngtek le a tenyeremről, amikor visszaindultam a lányhoz, kezemben tartva a prüszkölő kis állatot.

- Hm, azt hiszem, úszni még nem tanult meg – húztam el a szám, miközben leültem Abbey mellé. – De ha megint elszökik, én magam dobom a vízbe. Akkor megtanulsz úszni, nem, Rocky? Mit szólsz? – kérdeztem drágalátos hörcsögömtől, aki, mint mindig, most is szabadidőm egészére akar igényt tartani. Persze nem gondoltam én komolyan a kérdést, de kárörvendően néztem, ahogy reszketve sivítani kezd. Mindenesetre elkezdtem róla lehuzigálni a vízi növények darabkáit, hogy addig sem maradjak tétlen. Remélem, Abbey nem ütközik meg rajta, hogy kézzel rakosgatom le a gusztustalan dolgokat, de a pálcámat előkapkodni ilyen apróságokért igazán nem szoktam. Na persze, az is az igazsághoz tartozik, hogy nem voltam benne biztos, az Evapores megteszi-e ilyenkor. Mindenesetre semmiképp sem szerettem volna a bőrt is letakarítani szegény állatról...

[Ööö, tudom.]

Eric

*Megszólította a srácot, aki láthatólag igen csak megijedt a hirtelen hangtól. Erre persze a kis höri kapva-kapott az alkalmon s elszelelt. Abb észrevette ugyan, de a zavar, amit az keltett benne, hogy megijesztette a srácot el is feledtette a dolgot. Úgy tűnt, a fiú nagyon meglepődött. Kimeresztett szemekkel tekintett a lányra, ami persze csak fokozta a kellemetlen érzését, s apró pír futott végig Abbs arcán. Aztán Eric gyorsan váltott és egy komisz félmosoly jelent meg az arcán. A lány mosolygott egyet majd a srác megszólalt.
Láthatólag jól tette, hogy bemutatkozott, mert Ericnek fogalma nem volt, hogy mi is a neve. De, ezért soha nem orrolt meg senkire, hiszen nem volt ő olyan feltűnő egyéniség. Leszámítva a kvidiccset. Nos, aki szereti a sportot, az őt is ismeri, aki nem... az nem. Mert sosem vágyott arra, hogy mindenki ismerje. Kicsit örült is, hogy a fiú nem tudta a nevét...
Aztán a srác elfordul a tó felé, majd visszatekint rá, s hellyel kínálja, majd bemutatkozik.
~Most mondjam, hogy tudom a nevét? Vagy furán veszi ki magát...~

-  Ööö, tudom. - teszi hozzá, reméli, tényleg nem jött ki furán a dolog.

Majd lecsüccsen, s a tavat kezdi figyelni. Szeme sarkában azért látja a fiút is. Közben megosztja vele, hogy szokott ide járni... Nem tudja miért mondta el a srácnak, csak úgy kikívánkozott belőle... Csak úgy... Aztán a vizet bámulja, de azért, néha lopva Ericre tekintett, s meglepve látta, hogy a fiú erőteljesen őt figyeli. Majd a vizet, s ismét őt... Így megtörte a lány a csendet, s a fiúnak szegezett egy kérdést, amire meg is kapta a választ, majd a srác felugrott, s a hörcsögöt kezdte el keresni. Hiszen a kis jószág akkor kereket oldott, mikor Abb megérkezett, de szerencsére egyelőre még csak a móló szélén lavírozott. A hetedéves utána vetette magát, minek következtében a kis jószág a vízben landolt, a hugrás utána, s szerencsére megmentette. Persze, mind Roky, mind Eric keze tiszta hínár és egyéb vízi cucc volt. Lassan visszatért a fiú, s megpróbálta eltávolítani a kis jószágról a különböző növénykéket. Persze meg is dorgálta közben, s megfenyegette, hogy legközelebb megtanítja úszni, ha elszökik.
Abb nagyon becsülte a fiút, hogy kimentette a kis hörit, s most kézzel próbálja letisztítani a maradványoktól. Gondolkozott, hogy segítsen e neki, de úgy döntött, inkább nem. Korántsem undorodott az ilyen vízi dolgoktól, csak nem akarta, hogy Roky esetleg megint megszökjön, csak mert segíteni szeretne... Azért, mikor eltávolította a moszatokat a srác, akkor előszedte a pálcáját.

-  Megengeded? Tergeo! - mondja a lány, s a maradék zöld dolgok is eltűnnek a hörcsögről, majd még egy varázs, s a kis állat már száraz is.
-  Hát, jól megjárta szegényke. De, igen bátor voltál, hogy belenyúltál a vízbe. Mondjuk én is megtettem volna, ha Dugó kerül hasonló helyzetbe. Ő a degum. - tette hozzá mosolyogva.

Majd tekintetét a höriről a fiúra emelte, s figyelte, hogy milyen szeretettel babusgatja az állatkáját. Kíváncsi volt, hogy vajon milyen biztos helyre rakja a kis jószágot, megelőzvén az újabb szökését. Ahogy elnézte rá kellett jöjjön, hogy milyen jól tud játszani az arcával a fiú. Mennyi mindent mond, és mennyi mindent mutat... Az első pillantása zavarba hozta, a következő nyugalmat sugárzott, most meg olyan aranyos, ahogy Rokyt simogatja.
Szemeit a fiú arcára emelte, s várta, hogy ránézzen... Figyelte az arc vonalait, a mosolyra húzódott ajkakat, s a ravasz, mosolygós szempárt. Ha a fiú rátekint, akkor barna íriszeit az övébe fúrja, s szóra nyitná a száját... de nem megy... Csak kis gondolkodás, és észbekapás után.
Zavarát leplezvén Abb tekintetét a víztükörre siklatja, majd megszólal.

- Amúgy... nem is tudom miről beszélhetnénk. - mondta halkan. - Mert, a suli olyan snassz téma... a kviddicsről nem szeretek beszélni, csak ha feltétlen kérdeznek... Tudod mit... Ha már így idekeveredtem... Mesélhetnél magadról valamit. ÉN látásból már ismertelek téged, de... szóval jó lenne, ha tudnék rólad valamit. Szóval szeretnék tudni... szeretnélek megismerni... Mert aranyosnak tűnsz. - nyögte ki végül, s máris megbánta, hogy ilyen nyekegősre sikeredett a dolog. De mit volt mit tenni. Ezt már kimondta, csak remélhette, hogy Eric nem röhög majd a képébe, s nem hagyja faképnél.

Továbbra is a víztükröt bámulta, ezek után végképp nem mert a fiúra nézni. Arca féloldalt volt felé, lábait felhúzta, s két kezét összefonta a térdein. Összehúzta magát, s úgy vizslatta a tükörsima, feszített víztükröt, s várta, hogy beszélgetőtársa végre átvegye a szót...

[Hear me roar!]

       [ Gwen :)


A nap bágyadtan ontja sugarait a birtok területére. A kellemes májusi délután lassan a végéhez közeledik, ami azt jelenti, hogy lassan lebukik a nap, hogy teret engedjen az utána érkező holdnak. Egyelőre ez még csak abban mutatkozik, hogy a lebukó nap rózsaszínes narancssárgára festi az ég alját. És ahogyan tűnik el az aranyló fénykorong, úgy száll tova az én jókedvem, amikor végre félredobva könyveim belenézek a naptáramba, és tudatosítom, hogy a vizsgákig hátramaradt idő veszélyes csökkenésnek indult.
A csónakház környéke egy azon helyek közül, ahová a diákok jó idő esetén szívesen ücsörögnek tankönyveik vagy barátaik társaságában. Vannak persze olyanok is, akik csökönyösen a park lombos fáinak árnyékát választják, vagy egyenesen a tópartot célozzák meg, de én a fúriafűz környéke mellett eme szerény helyre esküszöm leginkább.
Ahogy fokozatosan melegszik az idő, és egyre kellemesebb dolog a szabadban lenni, mint a kastély dohos, sötét kőfalai közé zárva, mi is lenne kézenfekvőbb, mint a csónakház? Ahol a móló területén kívül nem fenyeget az a veszély, hogy a polip vagy a szépia egy rossz mozdulat után beránt a tó mély habjaiba, mint amúgy a tópart vidékén szokása. Persze a diáktársak röhögve vetik magukat az illető után, és tíz perccel később már ő maga fog a leghangosabban nevetni azon, akivel ez szintén megesik, és egy kellemetlen két percen kívül más emlék nem is marad az incidens után. De ha az ember egyedül van? Ó, akor jobb nem kockáztatni. A tó vize fülmelengetően csilingel, akár egy csobogó patak, néha elidőzik a tekintetem a kövön sütkérező furcsa lényeken, ezzel is alibit szolgáltatva önmagam részére, amiért még ezen egy perc alatt sem nézek a tankönyvbe.
Törökülésben, állandóan grimaszkodva csücsülök füzeteim között, lábam előtt megkezdett dolgozatok, ölemben egy jegyzetfüzet, egy üres pergamentekercs és pár könyv, míg kezemben a noteszemet szorongatva a távoli eget kémlelem.
Körülbelül húsz perce.
Gondolhattam volna, hogy ha kijövök a szabadba, abból nem nagyon lesz tanulás, mert itt minden irányból annyi érdekes látnivaló les rám sóvárgó szemmel, hogy még ezredik pillantásra is találni olyat, amit eddig nem lehetett.
Na de most már tényleg ideje folytatni a munkát! Amit alig kezdtem el. Pedig már órák óta üldögélek itt, és lassan a gyomrom is jelzi, hogy közel már a vacsora.
Bamba, méla tekintetem végre elszakítom a távolról, és kényszeredetten belepislogok a noteszembe. Az én vidám borítójú kis drágaságom, naptárral, sok kis feljegyzéssel, figyelmeztetéssel, képpel, emlékkel, régi röhejes sztorival. Épp a májusi és a júniusi hónapon futnak végig szemeim, és ahogy újra és újra megteszik ezt az utat, mindegyiknél fájdalmasan felbődülök. Amolyan szelídebb, halkabb hangon.
Mély sóhajjal veszem ölembe az egyik dolgozatot. Minek tépődök ezzel? Ha lenne egy kis józan eszem, felszaladnék a hálóba összedobni magam, aztán keresni pár barátnőt és hülyülni még egyet vacsora előtt. De egyre csak az lebeg a szemem előtt, hogy elúszik a nyári Walpurgis-koncert, ha nem szedem össze magam az RBF-ekig. Kitartás! Csak a tanév végéig húzzam még ki, aztán kitombolom a fáradtságokat Audreyval.
Valahol a gyomrom tájékán érzem, hogy ezek az erőfeszítések hiábavalóak, hisz még másnapig sem tudok megjegyezni egy-egy tételt...
De majdcsak menni fog. Még van idő.
Kitartás.
- Hm, melyik évben is rúgta fel a holeburn-i szerződést Lázadó Langold?...

                  ...Abbey...


- Akkor bocs. - mosolyodtam el a lány zavart megjegyzésére. Hát akkor tudja. De legalább biztos lehetek abban, hogy bunkónak nem néz, az pedig hatalmas előrelépés. Igaz, bunkónak is csak ebben a tekintetben nem nézhet - fogadni mernék, hogy a következő tízpercben is legalább ezernyi okot fogok szolgáltatni arra, hogy totálisan bunkónak nézzen. Ez persze csak az általános tapasztalatom önmagammal szemben, sosem szándékos, inkább próbálom elkendőzni, mégis sokszor süt belőlem. Vagy túl önkritikus lennék?
A vízből hörcsögöt kiráncigálós apró incidens után végre visszatérve huppanok le újra Abbey mellé. Amint már említettem, az apró guszta vízi vadállatokat és egyéb növényi (és kétes-) eredetű cuccokat manuálisan kezdtem letisztogatni szegény kis állatról. A hínár, a békanyál és pár zöld trutymó hamar lekerül róla kezeim munkája által. Rocky idegeit persze kissé megviselte a baleset, hiszen nem szokott ő mindennap szaftos nyálkákban hemperegni és jéghideg vízbe ugrálni. Most egész testében vacog, és bár sejtem, hogy nagyon szívesen iramodna el végleg a fűben, hogy valami egészen nyugodt helyen pihenje ki a megviselő pillanatokat, de mindazonáltal bíztam benne, hogy van annyi esze, hogy nem fog többet elszökni. Persze pont az ő kis eszében megbízni, amiről még azt sem tudtam egészen biztosan, hogy létezik-e egyáltalán, nos, elég ostoba dolog lett volna. Épp ezért ujjaimmal kellőképpen közrefogva, erős bilincsben tartottam fogva a tenyeremen. És a zöld trutyi fogyatkozott.
- Oh, persze - bólintottam sietve a lány által kedvesen felkínált segítségre. Kissé lazítottam ujjaim szorításán, de gondosan ügyeltem arra, hogy a menekülés lehetőségeit elvágjam, és megakadályozzam az apró állat újabb eliramodó akcióját. Mert ugye volt elég időm már megtanulni, hogy furfangos állat a hörcsög. Legalábbis az enyém egészen biztosan.

- Zseniális. - ámultam el teljesen a bűbáj hatásától. Ahogy végigsimítottam Rocky gerincén, éreztem, hogy még az átlátszó nyálkás réteget is lehozta róla. Mintha nem is találkozott volna a tó felszínének undorító vizével. Persze aztán észrevettem magam, és felötlött bennem a gondolat, hogy talán ezt a bűbájt nekem is ismernem kéne. Végülis... két évvel feljebb járok, nem igaz? De nem, elfojtottam magamban a felébredő szégyenérzetet, bár egy gyengébb piros árnyalat mintha húzódott volna az arcbőrömre. Végülis, én már nonverbális igéket annyira megszoktam, hogy néha már nem is gondolok a varázsigére, a varázslat puszta hatására gondolni is elég, hogy sikerüljön. Igen, nem hagyom magam zavarba hozni! Bár kétségkívül győzött a lány. Neki rögtön eszébe jutott, amíg én még az Evapores-szel csúfoskodtam volna. De ostoba vagyok... ő pedig milyen okos.
Rögtön megajándékoztam Abbeyt egy pajkos vigyorral.
- Nekem ez nem is jutott volna eszembe, teljesen zavarba hozol. - jegyzem meg, bár vádló hangnemben, de világosan látható jó szándékkal, egy kedves mosollyal megtoldva, amitől egész dicséretté szelídül. - Köszönöm... De legfőképp Rocky. Igaz, te bajkeverő? - pillantottam végül a tenyeremben vergődő állatra, aki erre, mintha megérezné, miről van szó, abbahagyta a ficánkolást, és sötét gombszemeit a lányra emelte, egész testével abba az irányba fordulva. Egészen szánalmasan nézett ki így, a hátára fordulva, ahogy ernyedt tagokkal merően pislog a lányra, de ezt mindenképpen a hála jeleként lehetett nála értelmezni.
- Ugyan, semmiség. - legyintettem, de a lány dicséretére nem tudtam megállni, hogy a tarkómnál bele ne túrjak a hajamba. Elég kócosan áll, az vitán felüli, dehát azt szoktam visszahallani, hogy így a legjobb. És mégcsak nem is kell igazgatni, mert természetétől fogva mered az égnek ennyire szabálytalanul... De azért néha öntudatlanul beletúrok. Biztos ami biztos. - Meg hát szeretem én őt, még ha szidom is néha... - ahogy Rocky hirtelen felémfordult, kitört belőlem a nevetés. Persze hamar elfojtottam, hogy újra a lány szavaira tudjak figyelni.
- Ó, van egy degud? - csillantak fel a szemeim. - Azokat is imádom, nagyon aranyos szőrmókok. Bár a Manazsériában mégis erre a kis bajkeverőre esett a választásom. - válaszoltam kimérten, hörcsögöm rezdüléseit figyelve. Gyanúsan sokat pislogott körbe. Ujjaim érezhetőbben erősebben tekeredtek lihegő kis teste köré. A megerősített "biztonsági zár" tudatában újra a lányra emeltem a tekintetem, remélve, hogy már nem kell annyiszor elfordítanom róla.
- És otthon tartod, vagy itt van iskolában?

Nem kerültem el a figyelmem, hogy Abbey is megnézi a vonásaimat, úgy tűnik, mintha kissé mulattatná is az artikulációm, heves természetem. Persze ő nem olyan feltűnően teszi ezt a szemlélődést, mint én, de azért ügyesen el tudom csípni egy ilyen kutató pillantását.
- Nagyon megfigyelsz...  Ennyire szórakoztató lennék? - kérdem nevetve, kíváncsian fürkészve a lány arcát, amit ő szinte tüntetően elfordít. Teljesen el is feledkezek Rockyról, de szerencsére mintha lehiggadt volna, egészen nyugodtan terül el a tenyeremen. Pedig érezhetné, hogy az ujjak már nem szorítják olyan erősen.

Aztán a lány megszólal, de még mindig a tó vizének tükréhez intézve szavait. Alig halhatóan és érthetően közbedörmögök valami olyasmit, hogy bizony "a kviddics úgysem az én témám", de nem szakítom meg a hosszabbnak ígérkező monológot. És amikor a végére ér, az én arcbőrömre újabb pír húzódik. Ebben a pár percben már másodszor. Aranyosnak tűnsz. - visszhangzik a fülemben még pár pillanat erejéig. Megköszörültem a torkom, bár hirtelen nem tudtam volna mit mondani. Ehhez el kellett rendezni a gondolataimat, és addigis szinte sóváran kerestem a lány tekintetét, de Abbey csak a vizet bámulta. Nem hagytam, hogy lelombozzon a dolog, úgyhogy gyorsan belekezdtem.
- Hát jó. Bár nem valami izgalmas sztori... - vontam meg a vállam egy félvigyorral. - Mugli születésű vagyok, Londonban élek. Szeretem a mugli rockzenét, a gitározást, és ezt a haszontalan hörcsögöt. - Igen, láttam, hogy az állat rögtön csúnyán nézett rám, mintha csak tiltakozna: Nem is vagyok haszontalan! De ezt csak a szemem sarkából figyelhettem végig, ugyanis tekintetemet most már én is a mólón és a tavon járattam. - Utálom, ha a mardekáros kviddics-gorillák elkezdenek csesztetni a folyosón, és azt is, ha Eloise Midgeon bűbájosan rámmosolyog azzal a ronda képével. - próbáltam poénra fogni a dolgot a végére.
- Te tudom, hogy kviddicskapitány vagy, de én sajnos nem értek ehhez a varázslósporthoz - tettem hozzá egy röpke szünet után, sóhajjal kísérve. Pillantásom egészen a távolba kalandozik, majd a lány felé fordul.
- Most te jössz. -
És ezennel újra elővettem a már említett félmosolyomat, Abbey tekintetét keresve ? remélem most nem hiába.


[ Millió bocsánat a hatalmas késésért... ]

[Ne, ne kérj bocsánatot... igazából nem is kellett volna megemlítenem, hogy tudom...nem volt túl szép tőlem]

-  Ne, ne kérj bocsánatot... igazából nem is kellett volna megemlítenem, hogy tudom...nem volt túl szép tőlem. - lesütöttem a szemem, és enyhe pír futott át az arcomon.

A fene egye meg, inkább csendben kellett volna maradnom, és végig hallgatni... Most tuti egy fontoskodó picsának néz... Gratula...

Aztán következett a hörcsög kaland, amit Erick gyorsan meg is oldott, és elfogadta a segítségemet, tehát mégsem haragudott meg a bemutatkozásért. Ez remek. Állapítottam meg... de csak magamban, hiszen nem kell még ennél is jobban leégni. Gyorsan eltávolítottam a höriről a maradék zöld cuccot, majd megszárítottam, és olyan volt, mint újkorában. Vagy ezt állatokra nem szokták mondani? Mindegy...
Erick persze rögtön hálálkodott, és zavarba is hoztam, mert hát csak heted éves, és még is én... egy ötödéves csitri hoztam rendbe a problémát....
szabadkozni kezdtem.

-  Öhm, izé, remélem nem gond, hiszen nem lett volna könnyű előszedni a pálcádat, meg Rockyra is vigyázni... gondoltam így gyorsabb lesz. - szemeimet a gesztenyeszín szempár vonzásába futtatom, és ott is hagyom... úgy 3másodpercig, mikor is tökre zavarba jövök, és ismét a víz felé tekintek.

Váltsunk témát... könyörgöm váltsunk témát. És igen, Merlin megkönyörül rajtam... Tova is libbenünk...  Rockyhoz fordul és ismét megdorgálja a kis jószágot... Na itt az idő jóvátenni.. Kedves megjegyzés, amit láthatólag még ő sem tud megállni pirulás nélkül... Hú, sosem gondoltam volna, hogy sikerül ennyire zavarba hoznom egy pasit, de úgy tűnik tehetséges vagyok. Egy halovány mosoly hagyja el a szám szegletét, ami már korántsem egy félénk kislányt tükröznek, hanem egy csajszit, aki kicsit alakul, és nem jön zavarba mindentől... talán...
Gyorsan Dugóra tereltem a sót, és láthatólag ez volt az, ami beszélgető partneremnek is mentsvárat jelentett, mert gyorsan ugrott is a témára.

-  Igen, egy cuki kis degu, és itt tartom a suliban. Jelenleg épp alszik, mert reggel egész végig rohangált míg én bent tanultam... Most meg kidöglött, így úgy gondoltam, maradjon csak bent aludni... - mosoly, és kezd eltűnni a pír az arcomról.

Viszont még mindig nem állom a tekintetét. Olyan aranyos... És mosolygós, kedves... és nem utolsó sorban helyes... jajj... Egy halk sóhaj. A bennem vívott csata utózöngéje. Remélem nem hallotta, nem szeretnék magyarázkodni, még a végén azt hiszi, hogy unom a társaságot, mikor dehogy is. Hiszen ennél jobb társaság nem is lehetne mint a hetedéves srác...
Hallgatás, én figyelem, ahogy a hörit simizi. Szépek a vonásai. És a fenébe... ez fel is tűnik neki, de még csak hogy feltűnik, de meg is jegyzi, hogy méregetem. Ijedten kapom el a tekintetem, és zavaromba a fodrozódó víztükröt figyelem.
Persze azért hallom, hogy mit mond, és pár pillanatnyi hallgatás után válaszolok is.

-  Hát... - kezdem kicsit vérszegényen. - Meg kell hagyni igen szórakoztató vagy... De nem csak ezért néztelek... - és itt nyitva hagyom a mondatot... és reménykedem, hogy soha az életben nem kérdezi meg, hogy akkor miért? Mert én tuti kirohanok a világból, hiszen dehogy fogom elmondani, hogy mennyire szimpi... Á-á-á-á soha... neeem... Gyorsan váltok is, és még mielőtt lehetősége lenne kérdezni, faggatni kezdem... Térjünk csak át rá...

Ééés igen. Elkezdi. Remek. Szuper... Tekintetem továbbra is a víztükröt bűvöli, mintha arra várnék, hogy most mászik elő valami nagy tavi szörny. És persze azt én nem szeretném semmilyen körülmények között kihagyni. Ő meg mesél... Nem érdekes sztori? Már hogyne lenne érdekes, hiszen róla szól. De ezt azért inkább megtartom magamnak... És a mondatokból erőt gyűjtök, hogy rá tudjak nézni... És, és ? de nem megy... Befejezi. Elég érdekes történet, ahhoz képest, hogy szimpla, de nekem... valahogy több... valami több...
Valami megfogott benne... Érdekes volt. Ahogy mesélt megelevenedett előttem egy fiú élete...Igaz, hogy nem árult el olyan sok dolgot, de mégis. A lényeget megtudtam. És ő is tudott rólam... A kviddics... Milyen érdekes, pedig nem is szereti.. És mégis...
Befejezte.
Én jövök.
Összegyűlt az erő.
Ránézek. Bele a melegbarna szempárba. Már nem jövök zavarba. Most valahogy megnyugtat.

-  Szóval én... Hát az én sztorim sem valami nagy durranás. - mosolyodom el. - Félvér vagyok, Lynmouthban születtem, és anyukám még ma is ott él. Apum meghalt. - itt kicsit elcsuklik a hangom, hiszen tudom, hogy mégsem, de még is... ez egy hosszú történet, de senkinek nem mondhatom el. - Tesóm nincs, és egészen elvagyok a mugli cuccokkal, hiszen anyum mugli, apum volt varázsló. Szeretem a zenét, az olvasást... És nagyon az állatokat. - ekkor vettem csak le tekintetem a srácról, és néztem egy pillanatra Rockyra, majd vissza emeltem lélektükreimet Erick barna szemei felé. - És hát... ciki, nem ciki, imádom a gyógynövénytant...így a növényeket is. - légvétel...szünet.
-  És hát, mint ahogy te is említetted... a kviddics. Már kis koromban is szerettem volna játszani... És két éve sikerült is bekerülnöm a csapatba. És most kapitánynak is megválasztottak... Remélem megnyerjük a kupát. - oké, zárd le, erről ennyit... nem kell a felesleges rizsa. - És hát, megértem, hogy utálod a mardisokat... én sem repesek értük... Na és az idétlen, pattanásos, kapafogú srácok... akiktől néha napján bon-bon-t kapok. Na nem mintha bajom lenne velük... De... - remek kislány, ebbe a kelepcébe behúztad magad... Bár úgy tűnik, a srác által elmondottak alapján, hogy ő is hasonló véleményen van, a lányok tekintetében.

Elkezdtem nevetni... Nem is tudom miért, és nem is tudom mióta nem sikerült már ilyen önfeledten... Aztán folytattam...

-  Szóval... úgy ennyi... És mondd, kik a kedvenc zenekaraid, vagy énekesek? És... van gitárod? - ne, Abbey...ne most ? szóval, én olyan régóta megakarok tanulni gitározni... Egyszer majd... izé... Tudom, hogy ide nem hozhatod, hiszen mugli dolgok nem működnek itt... De, ha majd nem leszünk a suliban. - ó szuper... hülye kis nyomulós... éljen Abbs, aki simán rátukmálja magát valakire.. De hát, ez nem is én vagyok... Hé, ki bújt az én bőrömbe? Hát mikor fordult velem ilyen elő, hogy simán ledumáltam egy nyári progit valakivel... Ráadásul egy sráccal, egy helyes sráccal... Na most fogd be kislány... most maradj csendben...

Hallgattam, és vártam a választ... vagy a nevetést, a faképnél hagyást... csak történjen már valami...