A Fekete-tó

Emma

There’s something about you, my heart has been searching for...

Haboztam. Nem akartam neki válaszolni. Mélyen érint az, hogy apám nem lát szívesen, vagyis ezt még magamnak sem vallottam be igazán. Tiszteletben tartom döntéseit, hisz azok csak jók lehetnek.
Végül csak szóra nyitottam a szám, miért ne tudhatna a dologról? Lehet személyes, de most pont arra van szükségem, hogy minden bánatomat kiadjam valakinek. Nem tűnt gonosznak ez a lány és nem hiszem, hogy a barátnőivel arról fecsegnének, hogy miért nem járok haza karácsonykor.

- Hát - kezdek bele, pedig jól tudom "hát"-tal nem illik mondatot kezdeni - kaptam egy levelet apámtól, hogy nem ér rá, hogy hazamenjek. Gondolom nem akarta, hogy egyedül csücsüljek az ünnepnapokon. Sok a dolga - mondom, de a végét már csak halkan. Arra már tényleg nem válaszolnék, hogy mi a dolga. Hazudnék valamit. Azt csak nem mondhatom, hogy a Sötét Nagyúr szolgálatába áll reggeltől, estig ... Talán elkezdenék neki beszélni valami Minisztériumi munkáról, bár lehet lebuknék, ki tudja ... a csaj lehet valami megszállott 'minisztériumi munkák fan'. Baromság.
Még hogy kitűnik? Ez költői kérdés volt, vagy komolyan kérdezte. Furcsa, csak rá kell nézni.
- Szoknyában és ujjatlan felsőben csodálkozol? - kérdezem vissza nevetve. Nem, mintha nem tetszene sőt, szerintem nagyon jól néz ki, pompásan fest. Csak éppen nem értettem miért találja ilyen furcsának ezt a kijelentésemet. Magamra kellett néznem, csak a magasságom miatt nézhették ki belőlem az emberek, hogy hetedéves vagyok, vagy még azt sem.
Pláza. Tipikus női baj. Szerintem ez már valami betegség lehet, de ezt csak halkan magamban jegyzem meg. Szerintem elő venné valahonnan a cuki kis táskáját és püfölni kezdene vele, ami azért nem lenne kellemes élmény, nem szeretném kipróbálni - tartogassa másnak a meglepetést.
- Persze, mehetünk - mondom és felállok. Majd odanyújtom a kezeimet a lány felé, ha akarja megfoghatja és könnyebben fel tud állni.

Abby után indulok, s egy pillanat múlva már az ajtóban várjuk a pillanatot, mikor elindulhatunk, mikor hozzám fordul, én egy biccentéssel jelzem, hogy egyetértek. Ahogy elindulunk a folyosón csak pár pillanat múlva fogom fel, hogy vak sötét van, és fény kéne:
- Lumos - mondom Abigail példáját követve, mire picinyke lángocska gyullad a pálcám hegyén, utat mutatva a sötét és kihalt folyosón.
Tovább megyünk, majd egyszer csak a lány mellettem megkérdezi, hogy sikeresen kijutottam-e a hálóból anélkül, hogy lebuktam volna, mire én pár szóban összefoglalva elmondom neki a kijutásom kis történetét: - És végül elintéztem egy "exmemoriam"- ma... - fejezném be a monológomat, amikor halk lépések zaja üti meg a fülemet, a Abigailra nézek, mire egy ijedt arc néz vissza rám. Gyorsan körbenézek, és mire felfognám, hogy mi a helyzet, már kapom is az információt az üres tanteremről, mire bármiféle kérdezés nélkül elindulok az ajtó felé, és benyitok, majd a férfi-női illemszabályt áthágva a lány előtt bemegyek a tanterembe, s hátamat a falnak vetem. Üres kis terembe értünk be, látszik a vastag porréteg a bútorokon, amiket a hold fénye világít meg: biztos régóta nem használják - jegyzem meg magamnak, s várok, vagyis várunk, ugyanis időközben Abby is beért, s elfoglalta a helyét egy régi ütött-kopott asztalon.
Csak pár perc telt így el, néma hallgatásba burkolózva, mégis több órának tűnt, a várakozás. Majd időközben felhangosodott, majd elhalt a léptek zaja, mely elhaladt a búvóhelyünk előtt, s a lány szólalt meg előbb: "- Francba ezekkel a prefektusokkal - azt hiszik, csak úgy mászkálhatnak a folyosókon -mondja, majd hirtelen kitör belőlünk a nevetés, hisz ezekben a pillanatokban mi is éppen tilosban mászkálunk...
Miután túltettük magunkat a mondaton, újból Abby szólal meg.
- Ahogy gondolod, de inkább a tópartot választanám - s a mondat közben újból körülnézek a kis helyiségben, majd elindulok az ajtó felé.
Lenyomom a kilincset, s amilyen halkan tudom, kitárom az ajtót - mire az ajtó együttműködést nem mutatva hangos nyikorgás közepette kinyílik. Kikémlelek a folyosóra, s meglepődve konstatálom, hogy égnek a folyosón a fáklyák.
- Mi lehet ez? - kérdezem suttogva Abigailtől, aki időközben utánam jött, s most pont az ajtón beszűrődő kis fénycsíkban áll, így szemügyre vehetem: legnagyobb meglepetésemre nem látok rajta semmi furcsa kifejezést, vagy ijedtséget.
Újból a folyosó felé fordulok, s megint végignézek rajta: - Tiszta a levegő - jegyzem meg halkan, majd kitárom az ajtót, és előre engedve a lányt, kilépek a tanteremből.
Halk lépésekkel folytatjuk utunkat az előcsarnok felé, amitől immár csak egy befordulás választ el minket.
Halkan menetelünk csöndbe burkolózva, nekem nincs kedvem most beszélgetni, meg aztán talán nem is ajánlatos, Abbyt meg nem tudom, hogy miért nem szól egy szót sem, bár mégis szinte folyamatosan érzem a tekintetét magamon.
Elérkezünk a sarokra, itt hirtelen megtorpanok, és kikémlelek a nagy folyosóra: itt is égnek a fáklyák, egészen a nagy tölgyfa ajtóig, mintha csak nekünk gyújtották volna fel őket, hogy lássunk. Nem látok mozgást, így hát hátrapillantva a vállam fölött, kilépek az előcsarnokba, ám pár lépés után hirtelen egy hang szólal meg a fejünk fölött: itt nem néztem körül, nem is gondoltam, hogy egy szellem beleavatkozhatna abba, hogy ne legyen sima utunk. És mégis, most Hóborc ott lebeg felettünk, s közben éles kacagások közepette kiáltozik:
- Éjjel mászkálunk? Hát nem szép dolog... - mondja, s közben szüntelenül kacarászik, olyan hangosan, hogy akár a fölső emeleten is hallhatják a beszédét.
- Hóborc, ne!! - Hóborc, ne!! - kiáltom rá dühösen, és rászegezem a pálcám, bár sajnálatos módon rá kell jönnöm, hogy túl sok mindent nem tudok egy szellemmel szemben kezdeni.
Ránézek Abbyre, mintha tőle kérnék segítséget, de segítség helyett csak rémült arcot látok, miközben Hóborc folytatja a kiabálást.
Majd hirtelen eszembe ötlik amit hallottam, hogy mi a teendő ilyenkor:
- Hóborc, ha nem hagyod abba, szólok a Véres Bárónak! - de miközben beszélek, már hallom is a közeledő léptek hangját arról a folyosóról, amit nemrég hagytunk el.
A mondatnak meg lett az eredménye: Hóborc előbb elhallgatott, majd hangos puffanással a közelben lévő seprű tárolóba vetette bele magát, mire hallani lehet, hogy a közeledő megszaporázza a lépteit. Hirtelen a földbe gyökerezik a lábam: lebukunk.
Gyorsan körülnézek, s jobb ötlet híján, berántom Abbyt egy pár lépésre tőlünk álló páncél mögé.
- Bocsi - súgom oda a lánynak, mikor már a páncél mögött állunk, mivel előzőleg, ahogy utána nyúltam szerintem véletlenül olyan helyet érintettem, aminek nem hinném, hogy örülne, bár mégse szólt, de lehet amiatt, hogy csak én éreztem rosszul... de biztos ami biztos, nehogy megsértődjön rám, és azt gondolja, valami perverz alak vagyok, aki még a bajban is olyat cselekszik... de itt inkább lezárom a témát, és a hirtelen keletkezett vigyort gyorsan megpróbálom eltüntetni az arcomról.
A lépések közben egyre közelednek, és hangosodnak, míg végül egy mardekáros prefektus lép ki az előcsarnokba, s kémlelve körülnéz. Lélegzetvisszafojtva állunk a páncél mögött, s várjuk a fejleményeket. Mégis biztos ami biztos: a pálcámat az előzőleg érkezettre szegezem.
Csend van, egy pisszenés sem hallatszik, miközben a mardekáros körbenéz. Egyszer körbe fordul... - most... most! - biztatom magam, mikor éppen nem felénk figyel, de ha nem muszáj, nem akarom "lelőni őt", s pattanásig feszülő idegekkel állok ott, vagyis állunk ott, mint a heringek. Mert időközben annyira összpontosítok arra, hogy mit fogok csinálni akkor, ha észrevesz, hogy teljesen el is felejtem, hogy Abigail ott áll mellettem. Szegényt szinte teljesen összenyomom, ahogy próbálok beljebb húzódni, nehogy valamimet is meglássa a prefi.
A mardekáros, miután kétszer is körbefordult, s körbenézett, elindul oda, arra a folyosóra, ahonnan jött: - Húúh - mondom magamban - ezt megúsztuk! S miután a fiút elnyeli a másik folyosó, kicsit kijjebb húzódom, hogy Abby is kapjon levegőt. Ám abban a pillanatban, ahogy megmozdulok, egy lefegyverző bűbáj röppen felém, ami célt tévesztve a páncélba csapódik. Őszintén szólva mindenre számítottam, de erre nem, s ahogy meglátom a sarokról kilépő kajánul vigyorgó emberkét, miközben az újból emeli a pálcáját, végig se gondolva mit teszek, az előkészített varázslatot mondom ki rá:
- Stupor...

Hát akkor irány a tópart. Úgy látszik megnőtt mindkettőnk önbizalma. Peter kinyitja az ajtót, hiába próbálta halkan kinyitni, persze, hogy hangosan nyikorogva szólal meg. Kilépek én is az ajtón és megdöbbenten tapasztalom, hogy égnek a fáklyák, ha jól emlékszem (már pedig jól emlékszem) akkor idefele jövet nem égett egyik sem.
- Nem tudom. Furcsa… az előbb még tök sötét volt, most meg… - mondom közömbös arccal.
*Tiszta a levegő* - hallom Pet helyzetjelentését. Kitárja előttem az ajtót, majd a kezével jelzi, hogy előremehetek. Kilépek a kivilágított folyosóra. Mintha valaki azt akarná, hogy könnyen eljussunk a bejáratig, de azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy pont a mi lebukásunkat akarja. Halkan sétálunk a folyosón, egyikünk sem szól egy szót sem, bár nem is lenne ajánlatos. Én sem kezdeményezek beszélgetést, végül is minek, ráérünk majd a tóparton is beszélgetni. Ettől független a tekintetem végig a hátát pásztázza. Pár lépés és elérkezünk az utolsó fordulóig. Peter hirtelen megtorpan, és a folyosót nézi. Furcsa, de itt is égnek a fáklyák. Hátra néz, majd elindul az előcsarnok felé. Én is követem a példáját, hisz nem akarok lemaradni. Néhány lépés múlva mindketten elsápadunk. Hóborc az, és persze, hogy nem tud csöndbe maradni. Úgy látszik az a célja, hogy felverje az egész Roxfortot. Peter kiabál, de ezzel semmit nem ér el, sőt egyre inkább hergeli vele a kopogó szellemet. Rám néz, de sokat nem tudok segíteni. Teljesen leblokkoltam, és egyszerűen semmit nem tudok csinálni. Szerencsére a srácnak eszébe jut, hogy mit kell ilyenkor mondani. De ebből, hogy verekedjük ki magunkat. Megkeresem a pálcámat, és jó erősen megszorítom, hátha ez ad egy kis önbizalmat. Aztán én is meghallom a léptek zaját, amit idáig Hóborc miatt nem vettem észre. Biztos az a hülye prefektus jön vissza és akkor mi lebukunk. Tőlünk pár lépésnyire egy páncélos lovag áll. Peter gyorsan reagál és szó szerint engem is beránt a páncél mögé. Kicsit rossz helyen kap el amin kissé meg is lepődök, de nem hiszem, hogy szándékosan tette volna, ám ha mégis akkor holnap reggel eszméletlen találják meg a tóban. Úgy látszik ő is kapcsolt, mert bocsánatot kér.
- Semmi baj. – suttogom, szinte alig érthetően. Valaki közelít. Magamban imádkozom, hogy csak egy nyamvadt prefi legyen, mert ha tanár lesz, akkor nekünk végünk, és kettővel kevesebb diák lesz holnaptól a Roxfortban. De erre inkább nem is gondolok, mert nagyi és James rögtön ki is nyírna szerintem. Csak egy prefektus, ráadásul mardekáros. Azt hiszem ennél rosszabb nem is jöhetne. Pálcámat előhúzom, bár ezen a kis helyen nem egy egyszerű dolog ráadásul Peter is próbál minél beljebb jönni. Közben a pálcáját szegezi a prefire és koncentrál. De úgy látszik nincs elég bátorsága kilőni rá az átkot. Mardekáros tag párszor körbenéz, figyel, de nem lát semmit és senkit. Legalább is remélem. Visszaindul, így végre fellélegezhetünk, és kiléphetünk a rejtekhelyünk mögül. Ahogy Peter megmozdul, már hallom is az átkot, amely pont a fejem fölött csapódik be. A kis kedvencünk –joggal kaphatja meg ezt a nevet, legalább is szerintem. – újra lendíti a kezét, de Pet gyorsabb és kilövi a kábító átkot. Pechünkre rosszul célozz, így a prefektus átka leteríti szegény fiút. Most rajtam a sor és már mondom is:
- Stupor! – mondom. Ám ő ezt is kikerüli, de a másodikat már nem sikerül neki. Kábán esik össze, így van egy kis időm, hogy felmérjem a helyzetet. Peter itt fekszik tőlem kétméternyire, a pálcája pedig a páncélos lovag romjai előtt hever. Odasétálok mardekáros barátunkhoz, majd az újabb bűbájt is kimondom rá.
- Exmemoriam! –így ni, most már reménykedjünk, hogy senki sem jön ide. Peterhez sétálok, és elkezdem élesztgetni. A tekintete kissé még kómás, a pálcáját keresgéli, de nem találja. Rémült arcát látva kapcsolok, hogy talán oda kellene neki adni.
- Invito pálca! –mondom, és a kezemben landoló pálcát átadom a srácnak.
- A prefektust oda kellene húzni a páncél romjaihoz, hadd higgyék azt, hogy ő volt az, aki lerombolta. - adom az ötletet Peternek. – Utána végre a tóhoz is elmehetnénk. –folytatom.
Nekiállunk, és átrendezzük a helyszínt. Szegény prefektus… hát nem sajnálom… ha mázlija van, akkor csak a ma estére nem fog emlékezni, ha nem akkor így járt. Ezt követően végre elindulhatunk a valós célunk irányába. A sétánkat halkan folytatjuk, mindketten az előbb történteken rágódunk. Pár lépés és a tölgyfa ajtóhoz értünk. Halkan lenyomom a kilincset és kitárom az ajtót. Kint teljesen sötét van, csak a Hold és a csillagok világítanak. Jóleső hűvös levegő fogad minket. Megállok és bevárom Petert, aki még kicsit az átok hatása alatt áll. Rámosolygok és viccesen megszólalok:
-Remélem a prefink már felébredt és bambán néz körbe és nem tudja, hogy hogyan is került oda.
Egyébként jobban vagy már?- kérdezem tőle és lassan elindulok a tópart irányába.

Szegény. Az apukája nem tudott hazajönni az ünnepekre a munkája miatt. Milyen szomorú. Biztosan valami főnökféleség lehet, vagy valami fontos, minisztériumi beosztott, sőt, az is lehet, hogy gyógyító. Ki tudja?
Nem mondok semmit, csupán megértően bólogatok, majd megkockáztatok felé egy biztató mosolyt, mely az arckifejezését látván egyből le is hervad arcomról. Ez kínos. Elfordítom fejem a tó felé, térdem felhúzom, kezemmel átkarolom, s fejemet rárakom. Mint aki teljesen elzárkózik a külvilág elől, pedig nem. Élvezem a jó időt, és ebben a lenge öltözetben cseppet sincs melegem.
A kijelentése hallatán csak komisz mosollyal reagálok. Látszik rajta, hogy tetszem neki. Úgy néz, mint aki már a bugyit is levette rólam… sőt, mintha… héé, várjunk csak. Úristen, csak most esik le. Hogy gondolhattam. Ilyen miniszoknyában! Te jó ég. A ruhámat tekintve nagyon merész ez a póz, melyet az imént vettem fel. Tulajdonképpen megmutattam a tanga bugyim alulsó részét az óriáspolipnak meg a fekete tóban élő többi, undorító kis szörnyetegnek. Fuj…

- Oh, mily udvarias … - jegyzem meg, sokkal inkább magamnak, semmint neki, bár tuti meghallotta, mikor kezét felém nyújtja, segítség gyanánt. Természetesen megragadom puha kezét, s felállok. Némiképp leporolom magam, megigazítom szoknyámat, s még mindig a kezét markolászva elindulok mellette.
Sugárzó mosollyal tekintek rá, majd fejem elfordítom. Üdvözlégy köztünk, borzasztóan kínos csend. Ajj, valamit ki kell találnom…
- És… - nem tudom, mit mondjak, egyszerűen nem megy… - Hogy megy a tanulás? Készülsz már a RAVASZ-ra?
Az egyik legpocsékabb téma, amit felhozhattam volna, de nem gáz. Hiszen itt van a külsőm, ami tökéletesen egyensúlyozza a beszélgetés unalmasabb kimenetelét.

Abigail



ÁÁÁÁ, bumm, és máris érzem ahogy megtántorodom, majd arccal előre előrezuhanok. Sötétség.
Majd hirtelen, érzem, hogy valaki pofozgat, kinyitom a szemem, borzalmasan vagyok... apropó, hol a pálcám?-nyúlok a zsebem felé, de abban nincs ott, hol lehet? -kérdezem magamtól, de a következő pillanatban már Abigail nyújtja felém az elveszett pálcát, elveszem tőle, majd egy rövid -Köszi után megpróbálok felkelni a földről. Mellettünk mindenfelé páncéldarabok hevernek a földön, nagy nehezen kissé kóvályogva átbotorkálok a roncsok között, majd a fiúhoz lépek, hogy Abby utasítása szerint átvonszoljuk pár méterrel odébb.
S pár perc múlva -bár még igencsak kótyagosan- de elindulok a lányt követve a kijárat felé.
Ahogy kilépünk az éjszakai félhomályba, a hirtelen levegőváltás megteszi a hatását, már sokkal de sokkal jobban érzem magam. -Aha -reagálok vigyorogva, majd a következő kérdésnél, már egészen magabiztosan válaszolom, hogy: -Persze, már sokkal! -mondom, s közben érzem, hogy kiráz a hideg, s lassan visszatér a szokásos jókedvem.
Lassan elindulunk a tó irányába, érzem a kissé nedves füvet a lábam alatt, s közben újra kiráz a hideg: -Annyira azért talán nincs is meleg... -jegyzem meg halkan, de leginkább csak magamnak, semmint a mellettem lépkedő Abby-nak.
Visszanézek a kastélyra, ott nem világit egy ablak sem, mégiscsak úgy érzem, mintha valaki figyelne minket, ezért hátranézek a vállam fölött, de ott nem látok semmit, csak a sötét nagy tölgyfa ajtót.
Nem sokat beszélünk, s ez annyira nem is tetszik nekem, valahogy sokkal inkább kellemesebbnek gondolnám, ha lenne valami témánk, de nem tudok semmit kitalálni, így hát némán folytatjuk utunkat.
-Érdekes... -mondom, de befejezni már nincs kedvem, s inkább elharapom a mondat végét, de Abby kérdő tekintetét látván inkább befejezem azt: -Tulajdonképpen csak arra gondoltam, hogy milyen szépen süt... vagy mit csinál a hold... világít... Persze szerencsénkre, mert így nem kell pálcát gyújtanunk, elkerülve ezzel a lebukás veszélyét, bár még mindig a hátamon érzem a kutató tekinteteket, de aztán -fűzöm tovább a gondolatmenetemet- lehet ez csak azért van, mert hát tilosban járkálunk, és az esetleges lebukás miatt gondlom ezt.
Időközben egyre jobban eltávolodunk a kastélytól, s egyre jobban nőni kezd a kiszemelt célpont mérete: a tó, a fényes, rezzenéstelen tükrével.
Még mindig nem jut eszembe semmi értelmes dolog, amelyről beszélhetnénk, így hát némán lépkedek immáron a tó mellett, majd megkerülve egy nagy fát, és egy bokrot, leülök a tó partjára, és végignézek a tavon, s abban a pillanatban eszembe jut egy kérdés, amelyet már az indulás óta meg akartam kérdezni: -Tulajdonképpen miért is jöttünk ki ide?

Emma

There’s something about you, my heart has been searching for...

Nem sokat hallom, hogy az emberek udvariasnak neveznek. Ez olyan kivételes alkalom, szóval ünnepnappá nyilvánítom. Szó nélkül pedig nem hagyhatom.
- Igyekszem - mondom neki, miközben mosolyogva nézem, ahogyan leporolja szoknyáját.

Szép a tó, főleg így, hogy a nap rásüt és visszaverődnek a szikrák az álló vízen. Furcsa, hogy Emma mennyire nagy hatással van rám. El is felejtkeztem apámról és a levélről, amióta odahívott magához. Mi tagadás félre ismertem a pláza mániás csajokat, legalábbis ő kivétel mind közül, akikkel én eddig beszéltem. Természetesen megvan a csacsogója, de ugyanakkor az is látszik rajta, hogy értelmes lány. Ez tetszik, nem szeretem a kívül-belül folyton szőke csajokat. Visszataszító és egy idő után idegesítővé válik.

Felvonom a szemöldököm a kérdésén, de nem azért mert hülye kérdésnek tartom. Egyszerűen csak azt hittem, ha rám néz rájön a válaszra.
- Én és a RAVASZ? - kérdezem. - Tudod nem vagyok az a fajta, aki sokat tanul. RBF-en is éppen, hogy átmentem, szóval a RAVASZ tantárgyaim elég unalmasak és egyszerűek, de a vizsgán akkor sem megyek, majd át kiválóval - mondom, talán egy kicsit elhadartam az egészet, de azért remélem megértette.
És az udvariasságom ismét megnyílt, vagy csak a kíváncsiságom. Lényegtelen. Visszakérdeztem.

- És te készülsz az RBF-re? - kérdezem, majd visszaemlékezek a saját RBF-emre. Vártam, mert annyi szöveget betanultam, hogy miért nem tudtam tanulni. Kár, hogy senkinél sem váltak be így a saját agyamra kellett támaszkodnom, amely csak az órai anyagot jegyezte meg, a plusz munkákat sosem - hisz azokkal sosem találkoztam.
Tőled is bocsánatot kérek, hiszen a mentorom vagy - meg úgy amúgy is mindig feszengve várom a reagjaidat. Szóval elnézést a késői reagért. [:

Visszafogott mosoly, majd apró megjegyzés.
- Ahhoz képest egész jól megy. – hangom kicsit elvarázsoltnak hangzik, mint akit teljesen elbűvölt a srác, pedig.. pedig nem.. mondanám normális esetben, pedig de. De nem akartam, és most tessék. Ha azt mondaná, hogy omoljak, a karjaiba megtenném…  hogy a fenébe ne. Hisz olyan cuki.
A következő kijelentésére felkacagok. Nem olyan hangosan, majd az arcára pillantok, csak egy futópillantás, nehogy észrevegye, s kicsit meglóbálom a kezét, előre-hátra. Talán észre sem veszi, talán mégis. Remélem igen, és remélem, veszi a célzást, hogy még mindig fogom a kezét. Majdcsak rájön, hogy milyen mázlista, hogy bejön nekem. Ezt nem sokan mondhatják el magukról itt, a Roxfortban.

- Igazad van. Tényleg nem, hogy is képzelhettem, pont rólad, Miszter „Nemtanulokcsakmert ettől nagyfiúnakérzemmagam”. – kacér mosoly jelenik meg arcomon, direkt húzom az agyát, heccelem, és remélem, veszi a poént, majdcsak nem kapja fel a vizet.
Én meg az RBF? Hát, örülök, ha sikerül átmennem, nem fogok sokat tanulni, inkább már csak azt várom, hogy átmenjek.
- Hát ami azt illeti, már nagyon várom, izgulok és remélem sikerül valahogy átvánszorognom rajtuk. – kíváncsi lennék, ő milyen eredményekkel végzett, de azt hiszem, ezt már nem tudom meg, legalábbis egy darabig, eme kellemes séta alkalmával biztos nem.
- Öhm.. és van barátnőd? – végre rátérek a lényegre, ami már az elejétől fogva érdekel , bár, egy ilyen pasinak, hogyisne lenne barátnője, biztosan omlanak utána a csajok…

Emma

There’s something about you, my heart has been searching for...

Jól esik, hogy így gondolja. A legtöbb ember szerint bunkó vagyok, most hirtelen beugrott az a reggel Roryval és Rebeccával. Szerintük is egy tapló lehetek, ez kicsit fáj. De nem miattuk, magam miatt, csak is én tehetek róla, hogy ilyen bunkó vagyok. Erre neveltek? Otthon ez már mindennapi dolog, ha nem ilyen vagyok Stewel, akkor már vérárulónak neveznek. Mondjuk miért is lennék kedves egy házimanóhoz? Elég, ha néha-néha meghallgatja a problémáimat, az pont elég.

Egy enyhe rángatás ébreszt fel gondolataimból, az addig előre bambuló tekintetem most újra a lányra téved. Pontosabban először a szemeibe nézek, majd kissé lefelé, a kezünkre. Elmosolyodom, de érdekes módon nem vagyok zavarban, nem veszem el a kezemet. Ha akarja, majd ő elveszi, bár nem úgy tűnik, mintha ezt akarná. Tovább hallgatom a kissé gúnyolódónak nevezhető dumáját.
- Pontosan így van - helyeslem. - Miért nem jönnek be az enyhén ... na jó túlzottan hanyag srácok, akik nemtörődöm stílusban nyomulnak?  - kérdezem egy titokzatos pillantással.

Majd, amikor áttér az RBF-re kissé felnevetek.
- Úgy tűnik egy magamfajtához van dolgom. Már csak az "átvánszorognom" szó miatt is gondolom így - mondom és továbbra is csak mosolygok. Elvégre is ez az egyetlen dolog, amiben valamilyen szinten jó vagyok. Talán, ha egész nap mosolyognék mindig ilyen jó kedvem lenne? Mert most jókedvem van, sosem éreztem magamat még ilyen boldognak. Bár nem hiszem, hogy Emma nélkül lenne még ilyen jó kedvem.

- Barátnőm? Ki bírná ki mellettem? - kérdezek vissza homlok ráncolva.
Még csajozni se tudok normálisan, így hogy lenne barátnőm? Most biztos magában jót nevet és már az elejétől tudta, hogy balek vagyok ... és most koppant csak nagyot, hogy igaza volt. Tényleg az vagyok. Ez van.

Cöhh... a kis cseles. Rátapintott a lényegre, és ebből az egy kérdéséből egyből leszűrtem, hogy nem sokat tudhat a lányokról, de mondjuk ez már a viselkedéséből is leszűrhető. Hiszen, melyik csajszi ne szeretné a hanyag, rosszfiúkat. Sőt, őket szeretjük a legjobban, mindenki értük eped. Én is, és most itt sétálok kézen fogva az egyikkel. Uhh... imádom. A helyzetet is meg Gerryt is. Teljesen elvarázsol. Ő… olyan különleges. Az a tipikus rosszfiú, de mégsem. Rossz és egyben olyan jó is. Kicsit visszahúzódóbb, de úgy látszik már feloldódott. Hát igen, az én társaságomban ez nem is olyan nehéz.
Újból meglengetem a kezünket, s majd csak azután felelek.
- Ki mondta, hogy nem jönnek be? – kérdésem végére kacsintottam, csak, hogy én is hasonlóan titokzatos lehessek. Nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak, pedig ezt a pillanatot igazán komolynak képzeltem, de így. Nem baj, majd legközelebb.

- Hát igen, úgy tűnik egy magadfajta szólított le… még szerencse, nem igaz? – kérdem. Na, jó, erre most komolyan kíváncsi vagyok. Mármint, hogy mit fog reagálni rá, hogy észreveszi-e a rejtett célzást. Végül s nem baj, hogy félénkebb a lányokkal. Sőt, nagyon cuki. Kellenek ilyen pasik is, elvégre nem lehet mindenki olyan „egyből a lényegre térek” – fajta. Kellenek ilyen jófiúk is, akikről később kiderül, hogy rosszak, sőt, belül egy igazi vadember lakozik. Na, jó, ez kicsit durva hasonlat volt.
   Megállunk, s én szembe fordulok vele, megfogva másik kezét is, s a szemébe nézek. Mosolyog… oh, de cuki. Úgy látom, jó kedve van. Ennek őszintén örülök.

   Jajj, hát miért csinálja ezt? Úgy látszik, nem ismeri jól magát. Hiszen a kérdés úgy hangzott volna rendesen, hogy „Melyik lány NE bírná ki mellettem?” Szerintem nagyon helyes, nekem legalábbis nagyon bejön.
- Pssszt… - sziszegek halkan, hogy elhallgattassam, bár nem tudom, hogy akart-e még mondani valamit, de a lényeg az, hogy beléfojtottam, majd lábujjhegyre állva, kezeimet mellkasára fektetve számat szájára tettem, majd lány csókot leheltem ajkára. És újabbat, és újabbat. De hiányzott már ez, és pont Gerryvel, egy olyan sráccal, aki igazán esélyes szerelmem kivívására, fantasztikus. Meg az is, hogy érzem szíve vad dobogását kezem alatt. Ez kissé ijesztő is és jó is egyben. Furcsa, hogy egy olyan kis ketyere, egy szerv tart életben minket. Ez mindig is elgondolkodtatott.
 

Emma

There’s something about you, my heart has been searching for...

Mosolyogva hallgatom, ahogy bevallja, hogy igenis bejövök neki. Ez valahogy jól esett, mert eddig még egyik lány sem szeretett belém egyik percről a másikra, vagy csak nem mondták el. Bár ezt a felvetést lehetetlennek tartom.
Magamfajta és be is vallja, pedig a lányok nagy része nem dicsekedne vele, de úgy látszik őt ez nem érdekli. Csak beszélek tovább, kérdésére válaszolva, s ekkor csak annyit hallok, hogy "Psszt...". Először a homlokomat ráncolom, azt hiszem elrontottam valamit, azért kussoltat be, de szokás szerint megint tévedek. Szerencsére.

Érzem, ahogyan puha ajkai az én durva, erőtlen számhoz érnek. Érzem kezének érintését mellkasomon, s a szívem egyre jobban pumpálja a vért az agyamba. Csak dolgozik és dolgozik. Karommal lassan átfogtam a derekát, talán azért mert féltem, hogy hirtelen elmegy majd, így legalább lefékezem. Tulajdonképpen élveztem a helyzetet, s remélem ő is, mert lehet csak egy esetlen fiún akar segíteni. Mondjuk nem ő az egyetlen, aki hirtelen csókot adott a számra, de ezt akartam eddig a legjobban. Ahogyan ott álltunk egyszeribe - bár lassan, de - véget ért az egész.

Örültem, hogy Emma ezt akarta. Legalábbis féktelen mosolyából ezt szűrtem le, s azt gondolom eddigi beszélgetésünkben ezt várta a legjobban. Én is ezt vártam volna? Igen. Ezt vártam. Bár ez csak egy gondolat menet volt, nem hittem, hogy meg is történhet. De megtörtént és ez a valóság.
- Következő kérdés? - kérdeztem mosolyogva a lánytól.

A lágy ajkak érintkezése, találkozása, s a nyelvek finom játéka. Imádom, nagyon élvezem. Ez a Gerry. Hú, vajon hányszor smárolhatott már életében? Nem tudom, de tuti nagyon sokszor, ha ilyen jól csinálja. Nekem legalábbis nagyon tetszik, borzasztóan élvezem, ezt mindenki élvezné.
Aztán vége. Visszaállok a lábamra, s kezem leveszem mellkasáról, majd ismét megfogom a kezét, s indulunk tovább. Vigyorogva körbenézek, s látom, hogy semmi sem változott, csupán én látom oda a rózsaszín felhőket, melyeket már régi ismerősként üdvözlök, s melyeket annyira szeretek. Csak én veszem észre, hogy milyen jó pasi is ez a Gerry és csak én sétálok vele itt kézen fogva. Oh… hát ezekért a percekért érdemes élni.

   A kérdésére halkan nevetek, s mélyen elgondolkodok. Hátöhm… mi is legyen?
- Mit gondolsz rólam? – kérdem egyből a lényegre térve. Vagyis újból a lényegre térve. Kíváncsi vagyok, hogy vajon milyen véleménnyel lehet rólam. Vajon k*rvának tart-e, csak mert ilyen rövid idő után lesmároltam. Remélem, nem hiszi azt, hogy minden második sráccal ezt csinálom. Egy biztos, élvezte a csókot, ez látszott rajta, de nem tudom, mit gondolhat pontosan róla.
Mondjuk, lehet, hogy kellett volna valami bevezető kérdés, nem tudom, de most már teljesen mindegy, ha már kicsúszott a számon, akkor nem tudok mit tenni. Maximum annyit, hogy mosolyogva ránézek, hátha elkapjuk egymás pillantását, s egy újabb kötelék szövődik, amit a jobbak szemezésnek hívnak, hogy aztán megszakadjon.
   Szabad kezemmel rövid kis szoknyám alját húzogatom, hátha kissé hosszabbnak látszódik, de reménytelen. Ennél hosszabbat nem tudok kihozni belőle, maximum bűbájjal, de most nem igazán alkalmas az idő varázsolgatásokra. Pont most, ilyen idillikus pillanatokban. Hülye lennék kizökkenteni magunkat a romantikázásból.

[- Hát… tulajdonképpen nem tudok semmilyen konkrét magyarázatot adni arra, hogy pontosan miért pont ide jöjjünk, de azt tudom, hogy miért szöktünk ki a kastélyból. Tudod, egy kis kalandra vágytam, mivel untam már a benti unalmas falakat, és úgy gondoltam, hogy talán kijöhetnék ide a tóhoz, de nem volt kedvem egyedül jönni, ezért szóltam neked.]

Örömmel nyugtázom, hogy Peter jobban van. Az idő nem pont olyan, mint amire gondoltam, sokkal kellemesebbet vártam, de szerencsénkre még ez az idő nem tartozik a farkasordító hideg közé. Némán sétálunk egymás mellett, ami egyrészt jó, mert így nem kell tartanunk attól, hogy valaki esetleg meghallana minket, viszont rossz is, mivel így szótlanul olyan érzése van az embernek mintha egy vadidegen mellett sétálna, márpedig mi ismerjük egymást, de mégsem szólalunk meg. Egyre inkább azon jár az agyam, hogy mi van, ha valaki más is hallotta, amit a csarnokban műveltünk, ne adj isten látta is. Vagy mi van akkor, ha valamelyikünk szobatársa észreveszi, hogy eltűntünk, esetleg az emléktörlő átok mégsem sikerült olyan jól, mint kellett volna. Csak úgy törtek fel bennem az ilyen és hasonló gondolatok, amik egy kicsit nyugtalanítottak. Aztán eszembe jutott az is, hogy ilyenkor már szinte mindenki alszik és nagyon kicsi az esélye annak, hogy észrevegyenek minket. Majd Peter megszólal, de az első szó után magába fojtja a többit, így kérdő tekintettel nézek a srácra, hogy most akkor ő tulajdonképpen mit is akart. Már majdnem megszólaltam, hogy most mit akart mondani, mikor folytatja a mondatot, így kiderül, hogy csak arra gondolt, hogy a Hold milyen szépen ragyog. Nem pont erre számítottam, de végül is igaza van.
- Tényleg szépen ragyog a Hold, de legalább nincs szükség, arra, hogy a pálcánkat használjuk. –felelem, majd némán folytatjuk utunkat a tó felé, amelynek körvonalai lassan kezdenek kirajzolódni. Továbbra is némán folytatjuk utunkat, ami kezd egy kicsit nyomasztóvá válni, de semmi nem jut eszembe, amiről beszélhetnénk. Pár perc múlva már a tó mellett sétálunk, Peter vezet, ő keres egy neki megfelelő helyet, ahova leülhet. Én is követem, majd letelepedek mellé. A tó felszíne, majdnem tükörsima, csak a Hold fénye tükröződik vissza a felszínről. Mindig is kedveltem ezt a tavat, ám igazából csak most szerettem bele igazán. Ránézek Peterre, arcán látszik, hogy gondolkozik valamin.
„-Tulajdonképpen miért is jöttünk ide?” – kérdezi tőlem. Ezen a kérdésen egy kicsit nekem is gondolkoznom kell, de egy félé perc múlva válaszolok is.
- Hát… tulajdonképpen nem tudok semmilyen konkrét magyarázatot adni arra, hogy pontosan miért pont ide jöjjünk, de azt tudom, hogy miért szöktünk ki a kastélyból. Tudod, egy kis kalandra vágytam, mivel untam már a benti unalmas falakat, és úgy gondoltam, hogy talán kijöhetnék ide a tóhoz, de nem volt kedvem egyedül jönni, ezért szóltam neked.
Ez egy kicsit hosszúra sikerült, de ennél tömörebben nem tudtam volna összefoglalni, mivel akkor annak semmi értelme nem lett volna. Hagytam egy kis időt a fiúnak, hogy felfoghassa, amit mondtam neki, ezalatt pedig újra a tó környékét pásztáztam tekintetemmel. Először csak gyanús dolgokat kerestem, de semmi ilyen dolgot nem tapasztaltam, így újra a fiú felé fordultam és megkérdeztem:
-Esetleg nincs kedved egy kicsit jobban körülnézni?

Emma

There’s something about you, my heart has been searching for...

Egy ideig gondolkozom. Hogy is fejthetném ki igazán mit gondolok róla? Magamba persze már rég bevallottam, hogy kellemeset csalódtam. Az ilyen lányokról ugyanis egész más a véleményem. Persze ez szintén az én szigorú előítéletem, amit annyi mindenki utál. Néha én is utálom, de egyes esetekben igazán hasznos is.
Összeszedtem minden gondolatomat és belekezdtem a lány kérdésének megválaszolására. Remélem, azért nem ijedt meg, hogy ennyit haboztam...

- Szerintem te egy nagyon aranyos lány vagy, de komolyan! Tudod nem hittem volna, hogy egyszer, majd egy ilyen életvidám csaj fog leszólítani. Hiszen én az a tipikus búskomor ábrázolatú srác vagyok ...
És ez mind igaz. Mindig fájdalmas képet vágok, még akkor is amikor örülök. Most valahogy mégis mosolygok. Mert itt van velem Emma. Utoljára talán Catherina hozott igaz mosolyt az arcomra. Úgy tűnik akadt egy vetélytársa, de őszintén ... nem bánom!

- És te? - kérdezem. - Te mit gondolsz rólam?
Sosem érdekelt senki véleménye. De most ennek a szőke lánynak, akinek a kezét fogom, nagyon érdekel a véleménye. Teljesen úgy érzem, mintha kicseréltek volna.
- És őszintén válaszolj! - tettem hozzá így utólagosan.
Bár nem tartok attól, hogy hazudni fog. Miért tenné?

Sabrina

Kicsit kezdett meleg lenni és egyre több ember szállingózott ki a tónak pont erre a szakaszára. Látta vagyis olyasvalami érzés látszódott rajta, hogy nem szereti, ha sok ember van körülötte. Amikor megdicsérte a lány hangját látta, hogy elpirul, de inkább úgy tett, mintha nem is látta volna. ~ Szóval van barátka~ gondolta magában. ~ Inkább nem kavarok be, mert még a végén rosszul járok.~
- A macska szerint finom falat a bagoly, de sajnos a macska nem tud levelet hordani nagy távon. -próbált meg egy, saját bevallása szerint ócska, poént Lashawn, hátha a lány nevet. Majd a lány feltett egy elgondolkodtató kérdést. Ő maga sem tudta, hogy mit szeret a bájitaltanban, de azt tudta, hogy szereti. Így elég nehéz elmagyarázni a lány számára, hogy miért szereti a bájitaltant, ha önmaga sem tudja a miértet.
- Hát nem tudom, talán azért, mert kell oda egy sajátos kreativitás, kitartás ás tudás, hogy elkészítsen bárki is egy bájitalt. Ráadásul néha igen keményen meg kell dolgozni a megfelelő hatásért. - felelte a lány kérdésére, maj dő tett fel egy kérdést. - ÉS te miért szereted az átváltoztatástant?

Várakozón tekintek rá, s közben mosolygok, de hát úgy vélem ez már megszokott. Kezemmel bátorítóan megszorítom az övét, majd várok. Három, de talán négy perc is eltelik, mire Gerry válasszal méltat, már pont kezdtem felhagyni a reménnyel, hogy egyszer megtudom, vajon mit gondol rólam, mikor megszólalt, én pedig kicsit lassítva a tempón, hallgattam szavait, melyek borzasztó jól estek. A legtöbben sokkal inkább negatív érzelmeket táplálnak felém. Vagyis a legtöbb mardekáros, de Gerry nem. Hú, azt hiszem sikerült egy rendes pasit kifognom, s ennek őszintén örülök. Olyan jól érzem magam vele és azt kívánom, bárcsak sose érne véget ez a délután. Bárcsak mindig együtt lehetnénk, vagy ha nem is örökké, csak a nap végéig. Én nem tudnám most itt hagyni és úgy érzem egy óra múlva is nehezen menne a búcsú, még ha csak pár órára is szólna. De egyelőre nem akarom megmondani neki, hogy így érzek. Még a végén elrémíteném és akkor nem csak egy estét kéne eltöltenem nélküle.

- Ajj, ne mondj már ilyeneket! Dehogyis vagy búskomor ábrázatú. Szerintem nagyon is helyes ábrázatod van. – jelentem ki lesütött szemmel, fülig pirulva. Nem vagyok hozzászokva a bókoláshoz, de hát úgy gondolom megérdemelte, hiszen olyan aranyos.
   Aztán jön a következő kérdés, amit… valahogy éreztem. Hah, sosem voltam a szavak embere, de hát ő is normálisan válaszolt, nekem is illene, úgyhogy jobb, ha összeszedem magam. Azt hiszem nem fog olyan sokáig tartani, mint neki.
- Hát… - kezdenék bele a mondatba, de félbeszakít. Höh, miért hazudnék? Ez abszolút logikátlan kérés volt számáról, de nem érdekel. A lényeg, hogy gyorsan túl legyek a válaszon és kész.
- Szóval… szerintem te egy nagyon különös fiú vagy és ezt most ne értsd félre. Helyes vagy, de mégsem nyálas, kedves vagy és mégis kicsit mogorva, és… és… azt hiszem, ha most vége lenne, mondjuk, ha most el kéne, menned vagy nem tudom, nem tudnálak elfelejteni. – habogok kissé a mondat végére, de hát ez nem valami könnyű. Megtorpanok, majd szembefordulok vele, ismét és újból megszólalok. – Gerry… azt hiszem, szeretlek. Tudom, ez egy kicsit elhamarkodott, így alig egy óra együttlét után, de én ilyen vagyok. Nagyon könnyen szerelembe esek, és nem tudok mit tenni. Ez van. – végig mosolygok, és a szemébe nézek, majd a mondat végére, mellkasára hajtom fejem és átölelem, majd egy kis idő után, talán egy perc múlva, eleresztem, majd újra megfogom kezét és rámosolygok.