A Fekete-tó

[FOR DARREN]

FOR DARREN

WHEN YOU FEEL THE TIME HAS COME
EVERYTHING YOU WANTED

WHEN YOU FEEL THE TIME HAS COME
I’M EVERYTHING YOU HAVE EVER WANTED

A legértékesebb porcelánvázát sem érintettem még ily óvatosan s finoman, tapogatózva, mint most a látomás arcát. Alig tudom elhinni, hogy ez a csoda megadatott nekem! Ezekben a percekben annyira szerencsésnek, s boldognak érzem magam, igen. Ez csakis a túlvilág lehet, hiszen az élet sosem tartogatott számomra ilyen meglepetéseket. Elnyertem volna Isten kegyét, hogy ilyen élményben részesít engem? Azt küldte el értem, hatalmas hófehér szárnyakon, kiről csak álmodozhattam egész életemben.

A hófehér ujjak végigtáncolnak markáns arcélén, s állán, majd engedve magamnak a pimaszságot, érintettem meg ajkait, melyek egyre csak közelebb s közelebb kerültek az enyémhez. Enyhe nyomást gyakorolva rájuk, körmömmel karcoltam körbe tökéletes formájukat, de ezt is csak félve tettem, óvatosan, talán alig érezhetően, nehogy fájdalmat okozzak neki, nehogy elkergessem őt mohóságommal. Szinte ittam magamba a látványt, szívtam magamba illatát, s úgy éreztem, képtelen vagyok beérni ennyivel. Földi létem óráiban egy mosolyért is az életemet adtam volna, vagy csak pár kedves szóért, most pedig.. érinthetem őt, s ez minden csodával felér.

Beteges ragaszkodásom, melyet talán ő sosem fedezett fel, a lelkem legmélyéig fúrta gyökereit. Őt láttam benne, imádott bátyámat, kit már nem ölelhettem magamhoz, mert elragadta a halál. A gesztusaiban, a mozdulataiban, a világos íriszeiben, a titokban elkapott mosolyokban melyek nem nekem szóltak. Ő is ilyen volt, hihetetlenül eszes, ravasz, ennyire gyönyörű és nemes, egyszerűen tökéletes. Bár nem szólt hozzám, nem is ismert soha, ahogy ott járt s kelt az iskolában, mintha bátyám kaptam volna vissza, s tudatlanul sugározta felém ezt az érzést minden porcikájából.

Végigsimítva tökéletes nyakát futott aprócska kezem a tarkójára, kitapintva a csigolyák tökéletes formáit, s hunytam le egy pillanatra a szemem. Hideg bőrömet szinte megperzselte forró lehelete, s borzongás futott végig a gerincem mentén. Ajkaim öntudatlanul nyíltak szét, s szökött ki rajtuk egy ártatlan kis sóhaj. Fejem kissé oldalra döntve hajoltam még ennél is közelebb a nyakához, s érintettem borzongatóan hideg ajkaimmal a sima bőrt, meg sem állva egy csóknál. Óvatosan tapogattam ki a torkot, melyet úgy imádtam, hiszen az volt a bölcsője az ő tökéletes, mély baritonjának.
- Angyal.. – Suttogtam öntudatlanul, miközben nem egyszer hagytam éreztetni a nyelvem, mely forrón lüktetett, s fogaim, igencsak apró marások formájában, ahogy egyre feljebb s feljebb haladtam a csinos fül alá, s búgtam oda vágyam. - .. szólj hozzám. -

Teljesen elment az eszem, ez nem vitás, de talán sosem voltam igazán normális, még azokban a percekben sem, mikor tudatom teljesen tiszta volt, s nem kábítottam el önmagam különféle szerekkel. Vajon itt, a végső nyugalmam helyén szükségem lesz még rájuk? Vagy megkapom őt, mindennek cserébe? Bármit megtennék érte, bármit, amit csak kérne, bármit amit csak kiejtene a száján, akár a saját csontjaim is összetörném, ha azt akarná. Arcom az övéhez simítom újra, s mintha csak várna.. várna valamire ő is, mint én, de mire? Hát nem látja rajtam, mennyire vágyódom utána? Csak egyetlen egy szaváért is? Egész elveszek világos lélektükreiben, pont mint a fekete tóban. Megbénulok, s képtelen vagyok arra, hogy megmozduljak, hogy kétségbeesetten kapálózzak az életben maradásért. Nem, nem akarok megmenekülni, nem akarok az ő bűverejéből kikászálódni. 
- Kérlek.. – könyörgő hangom elbicsaklik, s kétségbeesetten pillantok rá, s mintha csak attól félnék, valóban szárnyra kap, s csak úgy itt hagy, egy apró, kételyekkel s célzásokkal teli forró csókot nyomok ajkainak szegletébe.

[„angyali”]

Izgulok..
Újabb momentum, melyet egyáltalán nem értek és amit egyszerűen nem tudok hova tenni. Agyam lázasan kattog, igazából fogalmam sincs, hogy jelen helyzetben mi lenne a megfelelő dolog amit tehetnék. Hagyjam, hogy képzelődjön, hagyjam, hogy közelebb kerüljön hozzám? Használjam ki a kínálkozó lehetőséget, a helyzetet? Vajon megérné? Ha más nem legalább az élvezet kedvéért.. talán..

Hezitálok, még mindig..
Eközben persze érzékszerveim egyáltalán nem hagynak cserben. Élesen érzékelek mindent, a jéghideg leheletet, a kutató kezeket, az ábrándos tekintetet és a hosszú, vékony ujjak finom simogatását, melyekkel arcomat térképezi fel. Az áldozat képében oly szívesen tetszelgő kislány egyre közelebb mászik hozzám. Orra, homloka, még mindig hozzám ér és nem is teketóriázik sokat, kezével útra indul, hogy bebarangoljon olyan területet is, melyet csak kivételes emberek barangolhatnak be. Finoman végigsimítja arcélemet, államat, majd enyhén végigkarcolja az ajkaim vonalát. Ahogy épp ott ténykedik, szám finoman elnyílik, hagyom, hogy leheletem forrósága egy pillanatra átmelegítse jéghideg ujjait. Ő azonban nem áll meg itt. Tekintete teljesen elfátyolosodik, szinte már öntudatlanul simít végig a nyakamon, majd esik nekem ajkával, nyelvével kényeztetve.
Végigfut a hideg a hátamon..
Mély levegőt veszek, próbálok koncentrálni és nem pedig valami meggondolatlan dolgot tenni.
Mégsem bírok magammal…

Lehet, hogy ez a kislány nem épp figyelemre méltó személyiség.. sem belsőre, sem külsőre.. mégis elég forró estét ígér. A teste legalább is mindenféleképpen. Kék szemeimmel próbálok egy adott pontot nézni a felhős égen, nem arra figyelve, ami közben velem történik. Lassan megfogom kezét, ujjaim rákulcsolódnak vékony csuklójára, majd erőszakot téve magamon ránézek. Ekkor szólal meg, és ez az a pillanat, mikor véglegesen eláll a lélegzetem.
Angyalnak hív.. engem!
Ez már tényleg mindennek a teteje. Inkább hívnak ördögnek, az azért mégiscsak nagyobb bók lenne. De ami még ennél is jobban izgat, az az, hogy immár nyelvével, fogaival a fülem környékén ténykedik. Lágyan búg a fülembe, pont úgy, mintha tudná, úgysem tudok neki ellenállni.. és tényleg.. mi van ha nem akarok ellenállni? Lesz egy jó estéje neki is, nekem is.. már csak vigyázni kell arra, hogy minden simán menjen, mindenféle későbbi probléma felmerülése nélkül.
Szemeimet lehunyom egy pillanatra, majd kezénél fogva közelebb húzom magamhoz. Pupillám immár apróra szűkül, kék fénye pedig szinte bevilágítja az előttem csillogó világoskék lélektükröket. Kissé mogorva pillantással nézek végig az arcán, hatalmas szempilláin, sötét tincsein.
Gyorsan cselekszik. Szinte időm sincs arra, hogy felfogjam mit tesz. Lágy csókot lehel ajkamra, majd elhajol. Nem is értem, hogy tehet valaki ilyen .. ilyen .. pofátlan dolgot. Hát már mégis hogy néz ki az, hogy egy nő ilyen erőteljesen rámászik egy férfira. Már-már felháborodok, majd mit sem törődve azzal az apró kis belső hanggal, mely bennem kiabál már egy ideje, megszorítom leendő áldozatom csuklóját. Immár hatalmas erővel rántom meg, majd engedem el egyik kezemmel. Jéghidegre fagyott ujjaimmal végigsimítok arcán, kitisztítom látását, elsimítom szeme elől rakoncátlan tincseit. Lazán fésülöm a füle mögé, majd ha már ott járok, egy picit fentebb csúsztatom kezem és állítom meg a tarkóján. Hogy mit akar, az innentől kezdve már egyáltalán nem érdekel. Erősen tartva fejét esek neki ajkainak.
Szinte már  vadul kényeztetem vöröslő száját, ízlelem egyenként alsó és felső ajkát. Ujjaim eközben a nyakára kúsznak, - finom bőrét simítom végig ezzel a mozdulattal - karjától kezdve feltérképezve minden egyes négyzetcentimétert. Nyelvem erőteljesen előre kúszva tör utat magának nyelve, valamint ajkának belseje felé, majd mikor már teljesen kiélveztem a csókot, elhagyom a terepet. Lassan haladok végig szájának ívén, majd a nyakán. Itt azért elidőzök egy kicsit, hiszen a kölcsön visszajár.. – finoman megharapdálom, lágyan érintem bőrét és kúszok fel a füléhez, hogy én is elsuttoghassam „angyali” üzenetemet..
- Ébresztő Csipkerózsika! Összekeversz az Ördöggel!
Suttogom bele a fülébe, meglibbentve ezzel néhány apró pihét. A gúnyos mosoly máris elterül az arcomon.
Vajon erre mit reagál?
Végül is mindegy..
Innen nem menekül..

[Shaelynn]

Shaelynn

Hallgatom a lányt, s ahogy beszél egyre szélesebbre húzódik a mosolyom, majd egyszer csak egy kisebb nevetésben. Aztán csak nagy sokára tudom abbahagyni, és próbálok bűnbánó tekintetet felvenni, hiszen nem őt nevettem ki csupán azt, hogy milyen hülye szituációt teremtettem, végül aztán nagy levegőket véve sikerül abbahagynom ezt a borzasztóan kellemetlen és idétlen nevetgélést.
Aztán Shayre nézek ismét, s próbálom valahogy a viselkedésemmel, a mozgásommal a mimikámmal sugallni felé, hogy nem az ő hibája, hogy itt nevetek, hanem sokkal inkább az enyém, aztán végre olyan állapotba hozom magamat, hogy mindezt szavakba is tudja önteni.

- Jaj, ne érts félre nem rajtad nevettem, csupán azon, hogy milyen béna helyzetet teremtettem. Nem azért tepertem, félre ne érts, csak furcsa volt, hogy a lányok nagy része ilyenkor már, úgy olvadozik, meg én nem tudom, hogy az szokott jönni, bár én nem értem miért, de élvezem. Hogy mitől vagyok ezekben ennyire biztos, nos, azt inkább hagyjuk, de biztos vagyok a dolgomban, és ha néha még sem úgy jönnek össze a dolgok, nos azzal sincsen semmi baj, hiszen nagy ez a tenger, egy baráttal pedig majd mindig sikerülhet többet szereznem ami ugyan olyan hatalmas érték, sőt sokkal nagyobb. –

Zárom végül ezen gondolatokkal, ezt a kissé kínosnak induló, de végül aztán csak rendben befejezett beszédet. Még mindig mosolygok kicsit magamon, de most már legalább tisztázott a helyzet annyira, hogy Shay is tudja, nem rajta nevetgélek. Fura, rég nevettem ennyire jót, de hát jó társaságban jól telik az idő, és jó a hangulat is, különösen a hangulat.

Zavartan ül a popóján és legszívesebben láthatatlanná válna, amíg Patrick jó ízűen nevet, már-már hahotázik. Shay egyáltalán nem érzi úgy, hogy nem rajta nevet a fiú, így eléggé zavarba jön. Nagyobb levegőket kell vennie, hogy vissza tudja tartani az őt elöntő dühöt és még mindig mosollyal az ajkain próbálja visszaállítani barnás arcát. Jelenleg igencsak vörösek az orcái és ez nem a nap hibája. Keze feszülten ragadja meg a talárját, amin éppen ül és zöldjei is neheztelve méregetik a griffis arcát. Perpillanat egyáltalán nem szimpatikus neki a fiú, s csak azért, hogy ne csináljon semmi butaságot kezdi el fürkészni a tavat. Az óriáspolip lustán úszkál a felszín alatt, karjaival olykor a vízibalettosok mozdulatait utánozva, talán éppen napozik, ezt a hugrás lány nem igazán tudja megállapítani, nem is nagyon tud gondolkodni, mert a fejében is visszhangzik már Patrick nevetése. Orrát ráncolja nem tetszését jelezvén, de még mindig nem szólal meg, pedig már szívesen megemlítené, hogy akár be is fejezhetné a nevetést. Részéről nem épp mulatságos a szituáció, attól tart a kis butus következtetését tartja ennyire viccesnek a másik.
~ Hova is gondoltam... ~ fintorodik el, majd amikor már érzékeli, hogy lanyhul a nevetéshullám, lassan visszafordítja zöldjeit a kékekre. Majd az ajkait rágcsálva hallgatja végig a monológot. Nem mondhatná el magáról, hogy olyan fenemód megkönnyebbült, de valamelyest hatnak rá a szavak, mármint azok, amelyek arról próbálják biztosítani, hogy nem ő a nevetés tárgya. Ez persze nem jelenti azt, hogy el is hiszi teljesen.

- Értem... szerencséd. - próbálja elviccelni a helyzetet, s most ő is megenged egy ajakbeharapós nevetést. Sóhajt egyet, majd megkeresi a kékeket, amelyek még mindig csillognak a jó ízű nevetés miatt.
- Hát az lehet a gond, hogy én nem úgy működök, mint a többi lány, mármint akikről Te beszélsz. - javítja ki magát, hiszen attól még mert Patricknek esetleg olyan lányokkal volt dolga, akik azonnal képesek voltak odaadni magukat, még lehet, hogy van egy-két kivétel, akik nem így működnek. - Nem vagyok erkölcscsősz, és nem is a vallásom tiltja, egyszerűen csak... ez van. - nem igazán tud okot mondani, azzal meg nem fog előrukkolni, hogy úgy igazán még sosem csókolózott, mert az egy elég magándolog, és különben is a párnája sokat mesélhetne. De szerencsére nem fog.
- De hadd vonjam le a következtetést. Aki nem csókol meg téged néhány óra múltán egy finom flört után, az már csak barát lehet...? - hangsúlyát épp csak az utolsó szótagnál emeli fel, hiszen nem egészen biztos abban, amit mond, kérdő tekintete pedig a szőkeség arcát fürkészi. Lehet, hogy nagyon lesarkítja a dolgokat, de nagyjából ezt látja a púder mögött. Nem az a nagyon tapasztalt, vagy az a nagyon jó meglátású ember, sőt többnyire van, hogy csak a neki tetsző vagy nem tetsző dolgokat ragadja ki. Hangja ártatlan, inkább puhatolózó, és megint azt kell észrevennie, hogy témánál vannak.

Nem érinti kényelmetlenül a dolog, inkább csak szeretné megfejteni a griffendélest, neki nem voltak céljai a beszélgetéssel, meg úgy egyáltalán, csak sodródott, sodródtak, a helyzet felforrósodott, majd lehűlt. Tény, nem egy mindennapi történés, legalábbis, ami Shay eddigi mindennapjait illeti itt a kastélyon belül, de azon kívül sem igazán. Egy kicsit mocorog, de pillantását többnyire Patrick arcán tartja.

[Shaelynn]

Shaelynn

Mosollyal arcomon, hallgatom a lány mondókáját, tény és való, hogy meglepett azzal, hogy nem úgy viselkedik, ahogy én megszoktam, de pont ez teszi érdekessé, inkább olyanná, akivel barátkozik, az ember, persze semmi sem kötelező. Aranyos lánynak tűnik, de egy, néha nagyon nem itt jár az esze, kettő, nem olyan lány, akivel így flörtölgetek, aztán történik egy s más, majd többet nem is beszélünk.
Töröm a fejemet, hogy vajon, hogyan is reagáljak az elhangzottakra úgy, hogy ne sértsem meg, hiszen ez sem egy egyszerű dolog Shaynél. Sebaj, nehezebb dolgot is oldottam már meg, viszont akkor egy teljesen más barátiabb témával, hangnemmel kell előállnom, egy próbát még megért, most jöjjön a haverkodás.

- Érdekes konzekvenciákat vonsz le, de rendben, adok ezekre is magyarázatot.
Szóval, igen, te más lány vagy, mint akikkel eddig találkoztam, közülük sok, persze tisztelet a kivételnek, annyira üres volt, mind érzelmileg, mind gondolkodásban, hogy baráti viszony ki sem alakulhatott volna, nekik csak én voltam, a jóképű ötödéves, akivel azért lógunk, hogy aztán legyen mivel dicsekedni. Én kihasználtam a helyzetet, de vannak, akikkel szemben ezt nem tudom megtenni, ha érted például most kire gondolok.
Az pedig, hogy aki nem veti rám magát, már csak barát lehet, megint nem egy helyes megállapítás, hiszen ezt természetesen én sem így gondolom. Csak ott megint megvannak a jelzések, hogy én érdeklem őt, de ő visszafogottabb, és így még nem kell nyomulni. Tehát, ő is jelez felém, és én ezt észreveszem, de olyan, akivel barátok lehettek majdan, na ő másként viszonyul hozzád és más jelzéseket tesz.
Remélem kaptál válaszokat. –

Végül aztán egy bíztató mosoly kíséretében zárom a magyarázatomat, s várom vajon ebből mit hoz ki Shay, hiszen eddig is elég sok mindenből vont le olyan következtetést, amit más nem igen hozott volna ki a helyzetből, érdekes lány, de most egy kicsit bizonytalanná tett, de én kiderítem mi van itt és akkor máris könnyebb lesz viszonyulni hozzá, persze eddig sem volt nehéz.

Tudja magáról, hogy érdekes az észjárása, de ez őt nem zavarja, még akkor sem, ha konkrétan lehülyézik. Látja a fiú arcán is a meglepettséget szavai nyomán és csak nagyon reméli, hogy nem nézi egészen örültnek, amiért ilyen következtetéseket von le.
- Aha... és ne haragudj, nem akartalak megbántani... - hajtja le kicsit a fejét, kerülve az griffendéles pillantását. Feltételezése talán nem volt helyénvaló, de neki nehezére esik véleményét megtartani magának, még akkor is, ha ezzel megbántja a delikvenst. Nem gondolja, hogy megbántotta Patricket, de azért ugyebár nem árt elnézést kérni, ha esetleg mégis. Nem volt szándékos erről biztosíthatja.

Már nincs kedve újabb következtetéseket levonni meg hasonlók, mindenre kapott magyarázatot, elég világosakat, de ha nagyon akarná túráztathatná még valami butaság belemagyarázásával, de már most nem jut eszébe semmi. Legalábbis arról, amit mondott neki.
- Igazából megértem a lányokat, akik próbálnak megfogni, hogy aztán dicsekedjenek veled. - jegyzi meg mosolyogva, szemeit ide-oda járatva a víz és Patrick kékjei között. - Csak nem értem, hogy neked ebben mi az élvezet. Mármint oké azt értem, hogy biztosan jó érzés valami ékszernek lenni, de téged nem zavar, hogy csak a külsőd, meg esetleg az, hogy csapattag vagy? Mármint bocs, ha hülyeséget beszélek... már megszokhattad. - rántja a meg a vállát és ingatja meg a fejét. Talán be kellene inkább fognia a száját és csak néznie, akkor talán nem kerülne mindig ilyen helyzetbe, mint amibe rövid időn belül másodszor. Az első próbálkozás mindig ilyen nehéz lesz mindenben? Reméli a következőnél már nem lesz ilyen esetlen, ez végül is már bizonyos, de ő erről még mit sem tud. Zavartan rendezgeti a ruháját, zöldjei kicsit idegesen járnak a kékek és a fekete között, és most még a polip sem úszkál fent, hogy legalább azt nézhesse.

[Shaelynn]

Shaelynn

- Ugyan ne viccelj! – mosolyodok el. – Dehogy bántottál meg. Sőt végre valaki ilyenekre is rákérdez. Ennek komolyan örülök. Legalább nem a szokásos sablonos beszélgetés. A kérdések meg nem hülyék, sőt jogosak, abszolút jogosak. Sokszor zavar engem is, hogy ez így van, de tudod mit? Egy idő után megtanulja kezelni az ember. Akik barátok vagy komolyabb kapcsolatok, ők tudják, hogy engem ez érdekel a legkevésbé. Például itt vagy te. Hányszor dicsekedtem gőgösen neked, hogy ilyen vagy olyan vagyok? Ha egy üresfejű valaki lennék lehet, hogy csak ezt tenném, de veled tudom, hogy lehet normálisan is beszélgetni. Ez jó! Nagyon jó, komolyan örülök, hogy így alakult. –

Miután befejeztem a mondókámat, az arcomra kiült mosoly még szélesebbre húzódik, most barátságos, ezzel is azt kívánom jelezni Shaynek, hogy nincs mit szégyellnie, nem bántott meg vagy ilyesmi.
Most valóban jól érzem magam, s amikor tekintetem találkozik a lányéval, mindig próbálok biztatóan mosolyogni, hogy ne higgye azt, amit korábban. Még most sem tudom, miből gondolta, hogy esetlegesen megbántott vagy hasonló, de ez már lényegtelen. Most az a lényeg, hogy végre kiegyensúlyozott a beszélgetés és reményeim szerint minden téves feltételezés el lett oszlatva.

- Na igen... - inkább nem mond semmit, és elharapja a mondatot mielőtt még elkezdte volna. Persze ettől még járnak gondolatai. Részéről mondjuk ő nem biztos, hogy örülne ekkora figyelemnek, meg ugyebár a folytonos ostromnak. Ilyenekre nem vágyik, csak egyre.
- Egy picit azt hittem csak túlzol, de ez a szöveg... - mosolyodik el. - ...ha már sikerült ezt megtanulnod kezelni. - újra csak nem fejezi be a gondolatsorát. Már így is túlságosan kiadta magát abból a szempontból, hogy mennyire tapasztalatlan és, hogy mennyire népszerűtlen ő a fiúknál. Bár a negyedikes srácok általában még csak épp elkezdenek érdeklődni a lányok iránt. Neki mondjuk erre egyáltalán nincs szüksége, nem álmodozik róla, hogy a fiúk egymáson túllépve próbáljanak meg harcolni a kegyeiért. Szerény lány, talán túlságosan is.

- Ez megtisztel... komolyan. - jegyzi meg nevetve. Kicsit próbálja mókásra venni a dolgot, bár tényleg jól esik neki, hogy nem csak egy üres fejű benyomását keltette, aki nem bír a hormonjaival és az első szembe kerülővel, vagy épp az éppen útjába kerülővel, egy kis egyszerű flört után már oda is dobja magát, csak hogy némi élvezetben legyen része. Tény, a játékokban ő is bármikor benne van, de részéről ez csak komolytalan játszadozás, amivel neki nincsenek tervei, csak így próbálja kicsit tartani a lépést. Ennek ellenére még érintetlenek ajkai, s ő maga is.
- Tehát ettől még nyugodtan taníthatlak táncolni. - neveti el magát a végén.

Csendes, napsütötte szombat délután volt. Ne kérdezzétek hány óra lehetett, mert arról fogalmam sincs...nincs időérzékem. Annyit viszont biztos, hogy  a Fekete-tó környékén egy lélek sem mutatkozott...azaz, mintha ott a messze távolban mégis kirajzolódni látszana egy fekvő alak sziluettje. Bizony ám. Egyedül az én barnulni készülő testem hevert ott mozdulatlanul a fűben, csak hasam ütemes fel-le irányuló mozgásából lehetett arra következtetni, hogy nem egy hullával van dolgunk. Még szerencse, hogy nem. Meleg volt. Mit meleg? Forróság. Nem is emlékszem mikor volt júniusban ennyire "tüzes" idő. Ez kivételes alkalom volt, és a kivételes alkalmakat ugyebár mindig ki kell használni. A Nap sugarai végigszántották bőrömet, és szinte már égették félcsupasz adoniszi testem. Olyan volt mintha lángnyelvek csiklandozták volna bőröm felszínét. Tisztára a beachen éreztem magam, már csak a jobbnál jobb nők hiányoztak. Meg egy kényelmes nyugágy, meg egy kóla, amit nyugodtan szürcsölgethetek, meg... Szóval sok-sok apróság, ami még élvezetesebbé tette volna az amúgy is kellemes pillanatot. Csibészes mosoly jelent meg szám szegletében, napszemüvegem kissé feltoltam, könyökömre támaszkodtam, kezemmel elárnyékoltam arcom és úgy néztem körül, mintha legalábbis egy világhírű kém lennék. A lányok azonban még sajnos várattak magukra, pedig igazán megjelenhettek volna egy ínycsiklandozó koktéllal a kezükben. Nyamm... Álmok, álmok, mily szép álmok. Vigyorogva legyintettem egyet, majd visszaillesztvén szememre a rá illő alkatrészt ismételten elterültem a földön. Kezeimet fejem alá csúsztattam, mintha azok egy pihe-puha párnát helyettesítenének, lábaim kissé szétnyitottam, utat engedve ezzel a nyaldosó napsugaraknak és sötét szemüvegemen keresztül a halványkék eget fürkésztem. Szabadnak éreztem magam, olyannyira ellazultam, mint még szinte soha. Teljesen kizártam a külvilágot és átadtam magam a természetnek. Elfeledtem a közelgő vizsgák okozta stresszérzetet, ami egyébként is csak minimális szinten érintett. Igen, ebből a szempontból is szerencsés voltam, lazán kezeltem a mások által keménynek, húzósnak tartott dolgokat, nem paráztam egy-egy házidoga miatt, bátran mertem válaszolni a tanárok esetleges felém irányuló kérdéseire. Úgy voltam vele, hogy még mindig jobb hülyeséget mondani, mint azt sem. Hát nem igaz? Jobb esetben röhög egy jót a tanár, velem együtt, de a legrosszabb verzió is egy szimpla lecseszés. Mit veszíthetek? Nah jah, ez a kis kérdés a legjellemzőbb az egész életemre. Sosem éreztem még azt, hogy ha megteszek egy bizonyos dolgot, ha merek kockáztatni, akkor bármit is veszíthetnék. Tapasztalatszerzés...ez pedig kell. Szembe kell nézni a következményekkel, úgy kell játszani, hogy lehetőleg mindig nyerj. Persze ez baromi nehéz, olykor lehetetlen...de küzdeni kell, anélkül esélyed sincs. Az élet rövid, ezért élned kell azt, olyan nagy kanállal kell habzsolnod amekkora csak befér a szádba. Óhh mekkora bölcsességek... Felkönyököltem fekvő testhelyzetemből, majd mikor láttam, hogy a Nap bizony még nem tette meg kellőképp a hatását visszaborultam.
- De most komolyan...mindig boldognak kell lenni...élvezni az életet...hát persze! -jöttek ki a hangok belőlem, majd felidéződtek bennem a Rolling Stones sorai. Kezeimbe dobverőket képzeltem és megadtam a ritmust.

I need a love to keep me happy,
I need a love to keep me happy.
Baby, baby keep me happy.
Baby, baby keep me happy.

A "happy" szócskát szinte ordítottam bele a nagyvilágba. Tudtára akartam adni mindenkinek, hogy boldogság nélkül az életnek nincs értelme. Az már más kérdés, hogy ki az aki díjazta a megnyilvánulásom.

[FOR DARREN]

FOR DARREN

WHEN YOU FEEL THE TIME HAS COME
EVERYTHING YOU WANTED

WHEN YOU FEEL THE TIME HAS COME
I’M EVERYTHING YOU HAVE EVER WANTED

Ne! Ne tedd! Ne hezitálj egy pillanattal sem tovább, csak ragadd meg az alkalmat, fogd erősen, s használd ki. Nem érdekesek a következmények, hiszen nincsenek is, igaz? Ebben a másik létben, melybe belelökött egy erősebb hullám, s valahogy Ő is mellém csapódott.. sehol, semmi. Nincsenek tiltó szavak, melyek azt súgják, ezt nem tehetjük meg, nincsenek szabályok, melyek azt mondanák, tilos megérintenünk egymást, nincsenek gátlások, melyek most nem engednék, hogy ajkaim az Övéhez érintsem, nincs eszem, ami gondolkodna helyettem, ami cselekedne, csak a hevesen dobogó szívem, mely megveszett madárként verdes a mellkasomban. Azt teszem, amit valójában szeretnék, s senki és semmi nem szab ennek határt. Micsoda szabad érzés! Elmondhatatlan.. könnyűnek érzem magam, mint egy tollpihe, s egyre inkább érzem, hogy a gyengeségem is felülkerekedik rajtam. Nem lesz semmi baj, hiszen Ő itt van, s vigyáz rám. Az Őrangyalom, az én Őrangyalom.

A hosszú, erős ujjak ráfonódnak csuklómra, s érzem, hogyan pulzár a vér az ereimben, s ernyedten hagyom, hogy úgy rángasson, mint egy babát. Milyen furcsa, hogy érzem az ereimben a vér csordogálását, érzem, miként karistol végig bőrömön a hideg fuvallat. Minden olyan valóságosnak tűnik, olyan élőnek. A durva pillantások, melyekkel engem méreget.. oly simogatóak, oly édesek, akár az ajkai, a hóka bőre. Ízlelni akarom, s érezni, a bőrömön, a csupasz bőrömön, s hagyni, hogy mellkasom az övéhez szoruljon, s szívünk egy ritmusra dobbanjon.

Nem, valóban nem vagyok egy különleges égkő, olyan vagyok, mint más lányok, sőt.. Ők szebbek, csinosabbak, kifinomultabbak, de nincs egy se, aki ilyen önzetlenül tudja szeretni Darrent mint én, mert mind.. mind csak az önző érdekeik hajtják! Hogy megszerezzék Őt, mint egy trófeát, hogy az ágyukba csalogassák, és elvegyék az élvezetek élvezetét tőle. Nem, én nem akarok semmit sem, csak azt szeretném, hogy hagyja.. hagyja, hogy szerethessem, hogy megadjam mindazt amire vágyik. Bármit.. bármit megtennék érte csak azért, hogy boldognak láthassam, s elégedettnek. Akármit kiejtene azokon a gyönyörű ajkain.. teljesíteném. Szomorú, hogy ezt nem tehettem meg, míg éltem, hogy nem mutathattam meg neki, mennyit is ér nekem, és.. és Ő sem ismerte fel bennem ezt. Hogyan is tehette volna, hiszen nem adtam rá lehetőséget, de most.. most? Igen. Most. Ez egy második s egyben utolsó esély.

Elkísérsz majd végtelen utamon a túlvilágon? Akkor is fogod majd a kezem?

Fogalmam sem volt akkor még, micsoda mennyország vár rám. Csak egy ártatlan, babusgató érintésnek tűnt, ahogy a vizes tincsem a fülem mögé simította, s arcomat cirógatta ujjbegyeivel. Tudtam, hogy nincs más választásom, hogy a karmai közé kerültem, s átveszi az irányítást. Nem szabadulok, de nem is akartam ebből az édes rabságból. S hogy mit akarok? Őt. Csak is őt. S az Ő csókjait.

Vad. Szenvedélyes. Perzselő. Álmomban sem mertem ilyesmire gondolni, még csak elképzelni sem sokszor. A vér egészen felforr bennem, szinte pezseg. Nem is tudom, éreztem e már valaha ilyet! Ennyire forró érzést, ami a fejem búbjától egészen a lábujjam hegyéig hatol, többször is végigcikázva rajtam, akár egy villámcsapás! Reszketeg ajkaimmal egyre növekvő határozottsággal viszonzom a csókot, s nyelveim ellenállhatatlanul törnek előre, hogy az ő forró nyelvéhez simulhassanak. Szemeim lehunyom, csillagok táncolnak előttem, sőt, egész tűzijáték bontakozik ki másodpercek alatt, pedig pusztán a csókjaitól s az érintéseitől részegültem meg ennyire. Mi lesz akkor még később? Bele sem merek gondolni.. Állam szinte engedelmesen emelem meg ahogy megérzem a hideg csókokat a nyakamon, s a torkom környékén. Szinte akaratlanul tör fel belőlem egy mélyről szökő, rekedt sóhaj, s a pillám vészesen rebbennek meg.

- Kisérts meg. – Mit érdekel engem, hogy az angyal vagy az ördög képében érkezett el hozzám? Mit érdekel engem, hogy ártó vagy óvóak az Ő szándékai? Az övé vagyok, ez nem vitás, s azt tesz velem, amit akar. – Férkőzz a bőröm alá.. s feszítsd szét a testem, nyársalj fel.. szed ízekre.. a tiéd vagyok. -
Furcsa, sőt, egyenesen bizarr vallomás hagyja el az ajkaim mondhatni egy sóhaj formájában, szemeim pedig határozottan csillannak meg, s keresik a másik íriszeit. Komolyan gondolom, amit mondok, a legkomolyabban.

[- Kísértselek meg? Tényleg ezt akarod? Szaggassalak szét..? Az enyém vagy? Pont úgy, mint egy baba, amit akkor használok, amikor csak akarok?]

For My Darling..

Ajkai az ajkamra tapadnak, nyelve jéghideg érintéssel tör magának utat, és hűti le forró leheletemet. Persze egyre erősebben vonom magamhoz.. hiszen férfiból vagyok. Egyszerűen képtelenség mindig mindentől ridegen elhúzódni. Pedig, normál esetben ennél a helyzetnél is ezt kellene tennem. El kellene fordítani a fejemet, el kellene tolnom magamtól egy hideg pillantással kísérve… vagy egy pofont kellene adnom, csak azért, hogy végre magához térjen, és hogy gyűlöljön engem. Gyűlöljön, megvessen, és ne hagyja hogy ez a dolog, bizonyos határokig fokozódjon. Meg akarom bántani, meg akarom ütni.. azt akarom, hogy szenvedjen, hogy sírjon.. és ezzel is végre felfogja azt, hogy nem velem kell múlatnia az időt. Hiszen én nem vagyok az ő szőke hercege, én nem leszek az soha. Hiszen annyira gyenge, hiszen annyira szánalmas. Én pedig mindazok ellenére, hogy egy gyenge, szánalmas alaknak tartom, egy gyáva, deviáns viselkedésű nőszemélynek egyre jobban szorítom magamhoz. Ujjaim vadul beletúrnak a hajába, fejét szinte erővel szorítom magamhoz. Nem érdekel, hogy mit felel a mondataimra, most csak az izgat, hogy mi történik. Haját a kezemre tekerem, erővel húzom hátra szép ívű hófehér nyakát. Az összes még ott lévő vízcseppet lecsókolom puha bőréről, nyelvemmel finoman cirógatva kúszok egyre feljebb és feljebb, egészen a füléig. Finoman harapdálom meg az apró cimpákat, fogaim ha szeretném, át is haraphatnák a vékony bőrt. Azonban ezt most kihagyom. Hallgatom sóhaját, kérését és az önelégült mosoly szinte elemi erővel kúszik az arcomra.

- Kísértselek meg? Tényleg ezt akarod? Szaggassalak szét..? Az enyém vagy? Pont úgy, mint egy baba, amit akkor használok, amikor csak akarok?  - Egy erőteljes rántással, hajánál fogva még hátrébb rántom a fejét, majd a szemeibe nézek. Kék íriszeimmel csak őt vizslatom, az újonnan megjelent gonosz, sunyi félmosollyal az arcomon. Hiszen látnia kell mit gondolok. Tudnia kell, hogy csak egy játékszer a számomra. Egy apró, jelentéktelen marionett bábu, akivel jelen pillanatban most éppen az időmet töltöm, egyébként pedig nem fogom. Hiszen mit akarhat tőlem egy ilyen nő? Nincs benne semmi, ami megfogna. Maximum a kedvessége, az odaadása.. a hihetetlenül nagy elkötelezettsége velem szemben. Hiszen, ha magam mellé is fogadnám, ő lenne az, akit csak azért tartok meg, mert hozzá bármikor menekülhetnék. Látom a szemében hogy engem akar, hogy értem bármire képes lenne. Azok után pedig, hogy az életét is megmentettem.. immár tartozik, tehát némaságot fogadna. Vagy talán ezt a ragaszkodást, hűséget családi vonásként hozta magával? Hisz a testvére halálfaló volt, egy elkötelezett hív Voldemort oldalán. Végül is teljességgel mindegy. Hiszen ha én kérem, akkor úgyis megtenne bármit. Ha mégsem.. nos arra is van egy jó kis átok!

Kellemesen elvigyorodom, már-már gúnyosan. Ujjaimmal végig simítok arcának fakó bőrén, nedves haján, le egészen a hosszú nyakon, majd a vizes blúz felé. Kezem egy pillanat alatt eltünteti a legfelső, útban lévő gombot, majd mással sem törődve befurakszik mellei felé.
- Szóval akkor bármit megtehetek? Az enyém vagy? Az én tulajdonom, aki azt csinál veled, amit csak szeretne? – feszítem a húrt még mindig tovább. Hiszen tudnom kell, hogy hol van az a bizonyos határ, hogy meddig mehetek el nála. Tény, hogy egyáltalán nem úgy tűnik, hogy bármiben is utamat fogja állni. Ergo, ha nagyon akarom, akkor itt és most a magamévá teszem. És már miért ne tehetném, miért ne akarnám?! Hiszen férfi vagyok! Egy gerinctelen szemétláda, egy sznob ficsúr, aki a nőket tárgyakként kezeli, és aki egyáltalán nem foglalkozik szánalmas gyenge alakokkal. Vele azonban most mégis kivételt teszek. Vagy legalább is tennék..  Hiszen annyira felizgat a simulékonysága, a vágyai, a felém való hűsége és imádata. Vajon egy karakán Mardekáros nő tudna ilyen odaadó lenni? A szexben talán.. Talán ott meglenne a vadság, melyre olyan nagy szükségem van. De egy kapcsolatban..? Biztos nem.
A drágalátos kis Gwen is gyenge természet.. talán azért olyan behódoló az irányomba. Végül is.. érthető. Halálfaló báty, undorító barátok.. mi lehet még ennél is rosszabb? És ráadásul még a lelkét is ápolni kellene, ami nem egy hálás feladat. Most komolyan.. kinek van mindehhez kedve? Ki akar egy csöpögős hősszerelmes szerepébe bujdosni?

Gyorsan elhessegetem magamtól ezeket a kellemetlen gondolatokat, majd a kislányra bámulok. Vadul megvillantom szemeimet, majd fogaimat kimutatva egy óriási mosoly után nekiesem. Csókolom vadul, egyik kezemmel mellének sima bőrét simogatom, másik kezem pedig erős szorítással, vad érintésekkel kúszik fel egyre magasabbra, maga előtt tolva a víztől még mindig nehéz iskolai szoknyát. Jéghideg combján végigfuttatom ujjaimat, az sem érdekel, ha esetleg lila foltokat hagyok magam után.
Ez most nem róla szól.. ez rólam szól.. az élvezetről.. és arról, hogy mennyire imád.. !

[S]

SYLVAIN ÚRFI
- valamikor este


Léptek koppanása az ódon köveken, idegesítő éllel hasítanak a folyosón honoló sűrű csendbe. A pince útvesztőit sejtelmes, félhomályos derengésbe vonja a néhány fáklya reszketegen lobogó lángja; a tűz megvilágít egy sötét alakot, a nő - vagy sokkal inkább lány? - sziluettje rávetül a szemközti rideg falfelületre, majd tovasuhan, ahogy az illető sietős léptekkel elhalad és újra csend ereszkedik a kihalt folyosórészlegre.
Tíz perccel korábban hangos csapódással nyílt egy mardekáros szoba ajtaja, majd ugyanilyen intenzitással záródott be, finom és nőies megnyilvánulásaimnak hála. A szerencsétlen nyílászáró fájdalmasan felnyögött, tiltakozását kifejezendő, majd elhallgatott.
Vetetem rá egy utolsó pillantást, de úgy tűnt, túl sok kárt nem tettem a szobánkban, úgyhogy egy vállvonás kíséretében elindultam. Cipősarkaim erőszakosan koppantak a köveken, ahogy prada topánjaimban végigvonultam a hideg klubhelyiségen.
Minél gyorsabban, minél gyorsabban, ismételgettem magamban a két szót, akárha mantra lett volna vagy imádság és a kísérő pillantásoktól feszélyezve eltűntem a kijárat mögött.
Az üres folyosón egy pillanatra megálltam, kifújtam magam. Egyszerűen még mindig képtelen voltam arra, hogy a tanórákon kívül bármilyen szinten is érintkezzem a többiekkel. Szokás szerint gőgös álarc és leereszkedő mosoly mögé bújtam, és természetesen minden hozzám intézett szóra ingerült csattanás volt a válsz.
Igen, ez vagyok én. Voilá.
Talár nem volt rajtam, így nem tudtam a zsebembe rejteni apró kezeimet, pedig kedvelt szokásom volt, na persze csak ha nem látott senki. Annyit azért sikerült a nevelőnőknek is belém vernie, hogy ez "nem illendő!".
Gyors léptekkel róttam a folyosót, próbálva minél rövidebbre szabni azt az időt, amit ezzel vagyok kénytelen tölteni. Szerettem volna már kint lenni a szabadban, érezni, ahogy a szél lágyan simogatja a bőröm, beszívni a virágok illatát...érezni, hogy élek.
A nagy tölgyfa ajtó kitárult és végre kiléphettem a kastély birtokára. Egy pillanatig csak álltam a küszöbön - gondoltam úgysem akadályozom a forgalmat ilyenkor -, majd egyenesen a tó felé indultam. Leültem egy farönkre, lábam a víz felé lógattam, de persze még ne mért bele. Hová is fajulna a világ...

[De akkor miért ez az égető fájdalom, amit mindig érzek, amikor távolodsz tőlem?]

.::Barbara::.
music

Ahogy kiérek a vízből magamra ráncigálom a cuccaimat, belebújok a surranómba és azon vagyok, hogy a lehető legmesszebb eltűnjek a fenébe. De úgy igazán, el, a semmibe. Ahol nincsenek villódzó „nemtudomanevét” fejek amik durcás-fájdalmasan merednek rám. Mintha tehetnék én arról, hogy ő ennyire érzékeny. Mert az. Hiába is tagadja a francba, mindig tud valamin hisztizni. Én az elején megmondtam neki, hogy mi a véleményem a hisztis p*cs*król. Nem érdekelnek. Nem leszek hajlandó leállni és ott hajbókolni meg könyörögni, hogy ugyan legyen szíves ne felkapni a vizet. Hát nem.
Már régen túl rohantam a stégen, de annyira még sem vitt előre a lendület meg a bizonytalan zavartság, hogy totálisan elhúzzam a csíkot. Egy fát támasztok, a hajamból még mindig csöpög a víz. Hideg van, de hát ez a legkevesebb ami most érdekel.
Minden akkor romlott el, a legelején. Mikor engedtem a fene nagy szívemnek és "barátkoztam". Ő lett a hozadéka. Keménynek kellett volna lennem, nem pedig ilyen kis..."cukinak" ahogy néha fogalmaz.Aztán miután összehaverkodtunk nem kellett volna állandóan megmentenem saját magától. Aztán...aztán...
Aztán mi van?
SEMMI? EGY NAGY BÜDÖS SEMMI.
Mert ha csak arra gondolok, hogy nem lenne mellettem, ha csak arra gondolok, hogy nincs Ő semmilyen formában, én megfulladok. Olyan nincs hogy nincs. Hisztistől, csetlős-botlástól, soha ki nem gabalyodó tincsestől. Meg a hülyeségeivel. Meg mindenével. A sohamegnemértett lelkével.
Észre sem veszem és már jár is a lábam. Már visz is vissza a kikötőhöz, a szemem már a pályán van és lesem a hullámzó vizet. Mintha csak azt várnám, hogy ez megnyugtat majd.

De akkor miért ez az égető fájdalom, amit mindig érzek, amikor távolodsz tőlem?

Csak pislogok a bokor mögött mint pocok a lisztben. Meg közben vagy kettőt kihagy a szívverésem. Nem. Nem.
NEM.
Egy hatalmas és kiemelt NEM! így. Felkiáltójellel. Nem vagyok benne biztos, hogy a hajamról lecsöppenő víz gurul végig az arcomon vagy pedig a szememből indult útjára egy sós kis könnycsepp. Nem is akarom tudni, de magát a mozzanatot elraktározom. Marcus arcán végiggördülő sós-édes cseppecske...
Nem ezért jöttem ki. Nem emlékezni, nem agyalni. Csak ne most támadjon már fel a lekiismeretem egy-egy személlyel kapcsolatban. Micsoda infantilizmus, nincs szükségem rá. Soha nem is volt. De most elhagyott, megunta a játékszer szerepét. Valahol igazat adok neki és megértem, de ahhoz túlságosan önző vagyok, hogy csak úgy elengedjem és ebbe bele is nyugodjak. Nem lehet másé. Nem akarom hogy másé legyen.
Leülök a földre és előszedek egy szál cigit. Jobb lenne mondjuk valami más, de tudom, ha most menekülnék egy másik érzésbe, a józanodás fájdalmasabb lenne. Nem akarom hogy fájjon, teljesen kikészítene. Nincs hozzá erőm. Most nincs, bármennyire inspiráló is. Szívok egy slukkot, majd lassan kieresztem a füstöt. Nézem ahogy gomolyogva száll fel a magasba. Milyen illékony, milyen könnyű. Cserélnék vele. Szívesen lennék füst. Minimális tündöklés után eltűnni. Szép.

Marcus

A Fekete-tó partján pihengetek. Szombat délután van, nyugalom, senki nincs a közelben. A Nap szokásához híven ma is tüzesen süt le a roxforti birtokra. Háton feküdtem, az egyetlen bárányfelhőt nézegetem, ami az égen úszkál egymagában. Nem is tudom.. megmártózzak a vízben? Rengeteget járok le a tópartra, de ritkán fürdök, általában csak süttetem magam.
Vékonyka hangon valaki felnyüszített. A mellettem heverő ruhakupacon- ami nem rég hámoztam le magamról- a törpegolymókom ült. Szegény ropogósra sül a Napon. Felültem megfogtam háziállatom, s a ruhák alá helyeztem, árnyékba.
Nekem is jó lenne egy kis árnyék, viszont nem sokat segítene a felhevült testemen. Eldöntöttem, fejest ugrok a vízbe, no persze nem szó szerint. Felálltam a zsenge fűből, leporoltam piros fürdőruhám, s lassú léptekkel a vízhez battyogtam. Hajgumival, ami eddig a csuklómra volt húzva, felkötöttem a hajamat, ne hogy vizes legyen, s nyakig belemártottam magam a hűvös vízbe. A forró testem egyszeriben lehűlt.
Tempóztam párat, úszkáltam, és élveztem a kellemes hőmérsékletű vizet.
- Au! A fenébe!- valami elvágta a lábamat.
Úgy döntöttem ennyi elég lesz a fürdésből. Már eveznék ki, de meglátok egy diákot a parton. A tűző naptól, nem nagyon tudom kivenni, hogy ki az, de a mozgásából is látni, hogy feldúlt.
Végül is kiúsztam a partra, és visszabicegtem a helyemre. Levágtam magam a földre, és méregetni kezdtem a mély vágást. Elég szépen vérzik.
- Remek!- sóhajtok egyet, majd lopva a diáktársamra sandítok. Innen felismertem. Marcus Montgomery, felettem jár. Csodálom, hogy nem vettem eddig észre. Elég el van kenődve, talán fel kéne vidítanom.
Túl lusta vagyok ahhoz, hogy most felöltözzek, így úgy ahogy vagyok odasétálok hozzá.
- Hali, valami baj van? Tudok segíteni?- hangom óvatos volt volt, most vagy nagyon csalódott valamiért, vagy dühös.
Leülök mellé. Most vagy elküld a búsba, vagy hagyja, hogy beszélgessünk.

.::Barbara::.

Tekintetem ismét a vízre szegezem. Szeretem a tavat. A szabadságot jelenti, számomra biztosan azt. Az más kérdés, hogy nem vagyok képes csak úgy nekivágni a dolgoknak. Valami mindig visszaránt, én meg nem küzdök azért hogy ne tehesse meg. Rákönyöklöm a térdemre és előre hajolva különböző ábrákat kezdek a porba rajzolni. Újabb semmirevaló cselekedetem. Nem lesz ez így jó. Mindjárt lemegy a Nap. De én csak ülök. Ez is érdekes. Például sosem láttam még naplementét. Ki kell próbálnom…

Oké, a tópart nem tipikusan az a nyugis hely, azért én mégis reménykedtem benne, hogy a mai nap mégis az lesz. Főleg így estefelé. Nem jött be a számításom. Körülbelül a második vagy harmadik ábránál tartottam – tudjátok, a bőszen gyártott figurák a porba rajzolva – amikor észrevettem a mozgást a parton. Elnyomtam a cigimet és a csikket messzire pöccintettem magamtól. Egyáltalán nem voltam kíváncsi az érkezőre. Percek teltek el vagy csak pillanatok, nem tudom már, mikor úgy éreztem, hogy valaki nagyon sasol. Nem volt egy nagy ördöngősség kitalálni, hogy az a valaki ki lehet. Felpillantottam a nagy alkotásból. Két hatalmas, mogyoróbarna szempárral sikerült összeakaszkodnom. Ez némileg kirángatott a letargiámból és kicsit talán fel is rázott. Mondhatni, érdeklődni kezdtem.

Durván öt perc után le is esik, hogy ki az illető. griffendéles és mivel nőnemű jobban számon van tartva. Barbika. Igen, ő az, méghozzá határozottan. És felém tart. Nem tudom ennek most örüljek - házhoz jön a vacsi - vagy pedig legyek feldúlt megzavarva a magányomban. Mivel kivételesen nem az antiszociális énem kerekedik rajtam felül, úgy döntök értékelni fogom a csaj jelenlétét. Aztán ha még sem jön be a dolog elhajtom a pibe. vagy én kelek útra.
- Szia. - emelem rá a tekintetemet és még egy félmosolyt is megvillantok.
Jé, bikini. Ilyen perverzeknek mint jómagam kész legelő. Szemlegelő. Nem vicces, tudom, de én mindenesetre jól szórakozom. Barbika plusz pontot érdemel. Istenem, miért nem monokinizik?!

- Baj? Ezt miből gondolod? - persze tisztában vagyok vele, hogy a letargikus fejem az oka mindennek, de attól még igazán kifejtheti nekem az álláspontját.
Megvakarom a tarkómat és sóhajtok egyet, amitől automatikusan bekapcsol a kiskutya tekintet is nálam. Ez valami genetikai dolog lehet, nem is értem...Hm, megint elkanyarodtam a témától. A cuccaimba túrok és előhalászok egy újabb szál cigit. Tudom, undorító szokás meg minden. Csak az a nagy helyzet, hogy rohadtul nem tud érdekelni. Fuldokolva, szar tüdővel kívánok meghalni egy prosti lábai között. Ennyi.
- Nem tudsz segíteni. - szólalok meg aztán és megvonom a vállam.

Majd rágyújtok, jó mélyen leszívva a füstöt, had járja át a tüdőmet, had mérgezzen. A francokat a negatív gondolatokba már. Ez kóros. Ja, nem. Ez vagyok én. Újra Barbra nézek.
- Téged mi szél hozott ide ki? A hőségen kívül...