A Fekete-tó

Lashawn

                                                                                                                  a 100. reagom csak most és csak neked
- Majd ígérem, ha unatkozok, küldök neked egy baglyot.- mondtam mosolyogva. Igaz azt nem tudtam, hogy ezzel mire akart célozni a srác, bár volt egy sejtésem, de azzal sem voltam tisztában, hogy én miért mondat mezt neki, mivel még csak alig ismerem. Nagy valószínűséggel ezt a kedves természetem miatt mondtam. De nem baj, végül is lehetünk barátok Lashawnnal, mert elég jó fejnek bizonyult eddig.
Nagyon kedvesen köszöntötte Momot, igaz látszott rajta, hogy a nevet nagyon is furcsának tartja. D hát mit tegyek? Nekem ez tetszik. Bár az is igaz, hogy a legtöbb ember, aki meghallja a Momo szót eléggé hülyén néz rám, de az már az ő bajuk. Én pontosan ilyen furcsán szeretem.
Ezek után megtudtam, hogy miért is jött ide ki és a szépség szóba nem kicsit belepirultam. Bár ezt a srácok általában akkor mondják, ha akarnak valamit a lánytól, de most nem tudtam eldönteni, hogy erről van-e szó vagy csak arról, hogy szimplán bókol. De ha viszont az első megoldás a helyes, és tényleg az a szándéka, akkor rossz helyzetben vagyok, mivel hogyan tudassam vele, hogy van barátom. De ezeket a gondolatokat félre raktam egy kis időre, amíg ki nem tudódik, hogy miért  is mondta ezt Lashawn.
- És minek készülsz?- kérdeztem érdeklődve, és tekintetem a könyvekre csúszott. Valahogyan az átváltoztatástanról csak az aurorság jutott az eszembe, tehát lehet, hogy annak készül, de majd megmondja.
- Nekem a kedvenc tantárgyam az átváltoztatástan.- mondtam kedvesen, mivel a könyv amit a kezében tartott pont az volt. Valahogyan kötelezőnek éreztem, hogy beszéljek, és lehet, hogy ez  egy kicsit rosszul nézett ki a srác szemében, így ismét megszólaltam.
- amúgy bocs, ha sokat Beszélek.- mondtam kedvesen mosolyogva. Hát igen én itt csak össze-vissza fecsegek és nem hagyom szóhoz jutni a srácot. Ezt a mondatomat általában minden új ismerősömnek elmondom, mert jobb ha tudják, hogy sokat beszélek. Szembe fordultam a sráccal, hogy jobban lássam az arcát, mert nem szeretek úgy beszélni valakivel, hogy nem látom a szemét, és kedvesen mosolyogtam. Ránéztem és vártam a kérdéseimre a választ.

Sabrina

köszi

- Jól van - mondta a lánynak. A bagoly úgyis megtalálja őket, vagyis nyolcvan százalékos bizonyossággal igen megtalálja őket. De inkább, majd megadja a címüket a klubhelyiségben ma este. Legkésőbb a holnapi nap. Momonak csak a nevét találta furának, amúgy meg édes egy dög volt. Ha dög nem is, akkor törpegolymók. Bár személy szerint nem venne magának, csak ha a barátnőjének vesz egyet ajándékba. De ettől mentes egy ideig. Szerencsére.
- Hát aurornak - felelte a lány kérdésére. - Bár, ahogy hallottam nem sok auror vizsgázott sikeresen az utóbbi időkben. De én megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne így legyen.
Hát az átváltoztatástant az utóbbi hét év megszokta valamelyest, de nem mondhatta el azt, hogy a kedvenc tantárgya. De a Bájitaltanra mondhatta azt, hogy kedvence, mert szeretett különböző bájitalokat keverni. Igaz most a Roxfortban csak az alap bájitalokat tanulják meg, de nézett pár nehezebb bájitalt és otthon kedvtelésből el is készítette őket.
- Nyugodtan beszélhetsz sokat - mondta a fiú. - Szép a hangod. Gondolom mondták már.
Tényleg szép volt a lány hangja, bár azt nem tudja, hogy mondák-e már neki, hogy szép. Vagyis egyszer biztos mondták neki. Ő előbb mondta. Most inkább a lány reakcióját figyelte a bókjára.

Emma

There’s something about you, my heart has been searching for...

Magány. Erre vártam már régóta. A suliban olyan zajos minden, s a kis elsősök is olyan neveletlenek még. A másodikosok már megtanulták rendszert, a nagyokat nem szabad idegesíteni. De mindjárt vége, szerencsére hamarosan vége ennek az egésznek. Nem sokat kell várnom és ott állhatok apám mellett a Sötét Nagyúr szolgálatában. Akkor már nem csak egy kölyök leszek, akinek a tanárok kedvükre inthetnek, hogy menjen ide és menjen oda. Onnantól kezdve csak a Sötét Nagyúr parancsát kell végrehajtanom.
Előveszek egy pergamenpapírt. Írok az apámnak. Mindig beszámolok neki mindenről, talán már idegesíti is. Nem tudom. Még nem mondta. Olyan finoman firkantom a papírra a mondatokat, hogy szinte alig látszanak. Ott vannak pedig, én tudom.

" Kedves Apa!
A mai napom is unalmasan telt itt a Roxfortban. Várom, hogy vége legyen a tanévnek, akkor már mindennek vége lesz. Én úgy nevezem, hogy egy új életet kezdek. Ha hamarabb megengedted volna, hogy a Sötét Nagyúrt szolgáljam, már nem lennék itt. De kár a múlton rágódni, nem? A lényeg, hogy megvagyok. Remélem otthon is minden rendben. Bár mi baj lehetne?

Üdvözlettel, Gerry Ryan Nefas. "

Általában mindig ilyen leveleket írok, semmilyen jelentőségük sincs. Apa sosem válaszol. Néha ír, de akkor is ... pár szavas dolgokat. " Ne gyere haza karácsonykor!", "Dolgom van, nem tudok elmenni Roxmortsba." stb.
Régebben azt hittem sokkal jobb lesz, mint anyánál. Annyival jobb, hogy nem ver és nem érdekli a dolgaim. Bár még mindig jobban felnézek rá, mint az anyámra. Anyám még egy muglinak is rossz lenne és ez nagy szó! Főleg tőlem.
Továbbra is magányosan ülök és fürkészem a tavat. Dobálni kéne a köveket, hogy pattogjanak a víz felszínén. Belemarkolok a lábaim alatt lévő kavicsok sokaságában és kiválasztom közülük a laposokat, amelyeket elkezdem dobálgatni. A tó nyugalmát felverem. Már nem áll a víz, kissé zavaros. Több követ veszek fel, s gondolkozok. Gondolkozok mindenfélén. Csak dobálgatom a kavicsokat céltalanul. A bambaságomat semmi nem verhetné fel, egy csapat kentaur sem.

Lashawn

Hát majd ha nagyon nem tudok mit kezdeni magammal tényleg írok neki egy levelet. Végül is mit számít az, hogy mennyi ideje ismerem. Na de majd ez is csak nyáron lesz. A szünetben és nem most, még az iskola falai között.
Aurornak készül. Gondoltam. Persze csak a tankönyvekből jöttem rá, de hát na, az is azt jelenti, hogy jóra következtettem. Bár ahogy elnézem biztos jól fog levizsgázni belőle. Aki tanul rá, az biztos sikeresen teszi le a vizsgákat. Bár az is igaz, hogy most sem tanul, hanem inkább idejött hozzám, de a többi idejében, biztos vagyok benne, hogy tanul, mert nem akar megbukni. Legalábbis a szavaiból ezt vettem ki.
Szép hangom van. Ismét egy sor pirulást következett, hiszen ki ne pirult volna bele, az efféle bókokba. Lashawn igazán kedvesnek bizonyult eddig, főleg ezekkel a bókokkal. De én még mindig ott tartottam, hogy megpróbáltam megfejteni, hogy miért is mondja ezt. Mármint nem úgy értem, hogy azt nem tudtam, hogy mi az, hogy szép hang, vagy szépség, csak azt nem tudtam, hogy ezekkel a bókokkal mik a céljai. De ezt megint csak későbbre raktam, és megszólaltam.
- Nem sokan szoktak nekem ilyeneket mondani.- mondtam még mindig elpirulva. Tényleg eddig nem nagyon tért rá senki sem a hangomra, hogy milyennek tartja. De most itt az első alkalom, hogy valaki ezt felhozta. Nem baj, legalább már ezt is mondták már nekem.
- És neked is van esetleg valamilyen otthon vagy itt tartott állatod?- kérdeztem rá, hogy ne legyünk már csendben és ücsörögjünk itt tétlenül a parton. Érdeklődve vártam a srác válaszát, miközben a vállamon ücsörgő szőrpamacsot megsimogattam, aki még mindig türelmesen rajtam helyezkedett el.

Gyönyörű. Milyen szépen süt a nap és milyen jó hideg a víz. Nincs az a fülledt meleg, de hideg sincs és még a szél se fúj. Az ideális idő, mondhatnánk rá, ha ilyen ósdi kifejezésekkel szeretnénk élni. Ilyenkor a legjobb egy kis napozás a Fekete tó partján valami könnyű kis ruciban a csajokkal.
Rajtam például egy rövid kis rózsaszín szoknya, mely kiváltképp magára vonja a fiúk tekintetét, egy citromsárga ujjatlan felső, mely egy kicsit talán átlátszik és egy cuki kis szandál, ami most mellettem hever a fűben, mivel lábaim a tó hűvös vizében lubickolnak. Hajamat hátulról felkötöttem egy pink hajgumival, arcomon pedig a már jól megszokott smink látható. A dizájnt még egy sárga karika-fülbevalóval toldottam meg, ami minden egyes mozdulatomnál vidáman ugrál ide-oda. Egyszerűen mesésen festek. Mondjuk, ha McGalagony véletlen rám akadna… szerintem egy hétig járhatnék büntetőmunkára kihívó öltözködésem miatt.
   
   A rajtunk kívül még pár elsős ugrál itt a part menti fa tövében, a túloldalon meg egy mogorva, mardekáros srác üldögél. Valamit ír, valószínűleg levelet, mivel házit mostanában nem kaptunk, hiszen év vége van, a tananyagot pár napja befejeztük, és a vizsgaidőszak is véget ért. Már nincs mit tanulni, így szinte mindenki szórakozással tölti szabadidejét, még a nagyon stréberek is, ám ezen a srácon nem igazán látszik, hogy szórakozna. Inkább… magányos és mogorva, komor, szomorú. Biztosan jól esne neki egy kis társaság, de a lányokat sem akarom itt hagyni. Inkább odakiáltok neki.
- Héé, te! – sajnos nem tudom a nevét, így ezt a megszólítást választottam – Nincs kedved idejönni hozzánk? – kérdem harsányan, arcomon 200 wattos mosollyal.

  A vizsgák nehezek lesznek, de ha tanul rá akkor könnyűszerrel veszi. Mondjuk akkor nem Sabrinával ülne itt, hanem tanulna valahol máshol. de már eddig is elég sokat tanult most megengedhet magának egy kis pihenést. Mellesleg egy ilyen csinos lányt bűn lenne nem megismerni. Bár ki tudja milyen dolgok fognak kiderülni a lányról a következő percekben. Lehet, hogy Tudjukki lánya. Na ez egy nagy hülyeség, mert nincsen lánya Tudjukkinek. Ha lenne is mindenki tudna róla és az aurorok már levadászták volna. Ráadásul túl szép, kedves és jó ahhoz, hogy Tudjukki legyen az apja. És ki lenne az anyja? Ez egy másik jó kérdés, de inkább visszatért eme magas röptű gondolati síkról egy egyszerűbb gondolati síkra, a lányhoz.
- Gondolom a barátod elég gyakran megjegyzi - mondta Sabrinának. - Természetesen már, ha van barátod.
~ Miért ne lenne? ~ kérdezte magától, s ezzel le is zárta magában a témát.
  Hogy állata lenne neki? Nem vesződne vele, mert a suliba úgy se hozhatja el, otthon meg csak a szünetekben van és ily kevés idő alatt nem lehet vele foglalkozni bármi állata is lenne. Ja, de a baglya. ha azt lehet háziállatnak nevezni akkor van.
- Egy baglyom van, bár mindig otthon van a párja mellett - felelte a lány kérdésére Lashawn. - Így az iskolai baglyokat kell használnom, akik ugyanúgy teszik a dolgukat, de nem kötődnek hozzám annyira érzelmileg.
- Visszatérve a kedvenc tantárgyakhoz én a bájitaltanra mondhatom ezt - árulta el a lánynak, eme titkát.

Emma

There’s something about you, my heart has been searching for...

Csöndesnek hiszek mindent, de tévedek. Nem vagyok egyedül. Pár elsős gyereket hallok, még itt is. Hátra nézek és tényleg ott vannak. Elegem van belőlük. Amikor én ennyi idős voltam, tisztelettel tekintettem a nagyobbakra. Legszívesebben rájuk küldenék egy átkot, de azzal veszélybe sodornám saját magamat.
Tőlem nem messze pár csaj áztatja a lábát a vízbe. Elég lenge öltözékbe vannak, sőt szinte semmi sincs rajtuk. Ők az olyan csajok, akik imádnak feltűnőséget kelteni. Mondjuk nem nehéz, ha már méterekről hallani a hangjukat.
Az egyik lány hangját meghallom, de most nem a barátnőihez kiabál, hogy milyen jó az új rózsaszín cipője, hanem hozzám. Miért kiáltozna bárki is hozzám? Sosem szoktam ismerkedni senkivel, ezért mindenki ellenszenvesnek néz.
Elindulok a lányok felé. Bár rájöttem nem volt valami okos döntés, ezek a csajok a smink, a ruhák és a vásárlás megszállottjai. Nem szeretem az ilyen cukin csillogó dolgokat, de most valamiért még mindig a lányok felé tartok. Nem tudom megállítani a lábam, s amikor odaérek még a szám is szóra áll.
- Ha nem a csajos dolgokról akartok beszélni, akkor itt vagyok, de ha mégis arról, akkor már megyek is - jelentettem ki mogorván. Tudtam, hogy ilyenkor lehet, majd grimaszolva egymásra néznek és elküldenek a francba, de nekem az tök mindegy.

bocs, hogy ilyen rövid lett.

- Már miért akarnánk csajos dolgokról beszélgetni, veled? Úgysem lenne közös témánk, vagy talán mégis? – mondom kissé gúnyosan, hátha ebből ráébred, hogy nem a rajzfilmvászonról leugrott Barbie-val beszélget, aki a körömlakklemosón kívül bármi másról is tud beszélni, hanem egy talpraesett, aranyos csajjal, aki mellesleg még csinos is. Érdekes, ő nem azt kezdte el nézegetni, hogy mennyire látszik ki a mellem a ruhából, ő egyből az arcomra nézett és ez őszintén szólva jólesett. A legtöbb fiú csak azt akarja, én meg már szinte undorodom az ilyenektől.
- Na, gyere, dobd le a cipődet és ülj ide mellém. – mutatom kezemmel a pázsitban, számára fenntartott helyet. Na, most vagy él a lehetőséggel, vagy nem. Nem tudom, meddig lehet nála elmenni, de van egy sejtésem, hogy őt sem faragták fából és csak nem lehet annyira savanyú, hogy ellenáll egy kis szórakozásnak.
   Megvárom, míg dönt, majd udvariasan, ahogyan illik, bemutatkozom neki, azt mondják, az aranyvérű ficsúroknál ez beválik, hát remélem nála is.
- Szia, Emma vagyok. – csacsogom vidáman, majd kezem felé nyújtom, megragadom jobbját és lelkesem megrázom. Nem igazán érdekel, hogy a csajok milyen furcsán néznek rám. Ismernek és tudják, hogy ilyen vagyok, még ha néha valóban kiverte azt a bizonyos biztosítékot náluk. De komolyan, ha visszaemlékezek, akkor néha tényleg nagyon kiakasztóan viselkedtem, és ha így utólag megtehetném és visszamehetnék az időben, mondjuk, egy időnyerővel akkor mindent teljesen másképp csinálnék.
   Egy kisebb szellő előre fújja a hajam, meglebegteti a levegőben, fodrokat rajzol a víz felszínére és megborzolja a szép zöld fű tetejét. Hmm, milyen jó érzés, egy kis lágy fuvallat, egy kis hideg levegő, mely csupán a mostani hőmérséklethez képest mondható hidegnek. Nagyot sóhajtok, majd ismét felöltöm a szokásos mosolyt és a srácra nézek, kinek már kíváncsian várom becses nevét.

bocsi, hogy ilyen sokára

Emma

There’s something about you, my heart has been searching for...

Elmosolyodom azon, hogy a lány felkapja a vizet az iménti megjegyzésemen. Talán túl előítéletes vagyok másokkal szemben, de ez van. Ez vagyok én, erre neveltek. Bár néha jól jön az előítélet, hisz, ha ez nem lenne mindig kedvesek lennénk az emberekkel, az uncsi lenne. Na meg persze a csalódások, ettől óv meg minket.
- Kösz - mondom, amikor add egy kis helyet maga mellett. Még mindig mosolyogva helyet foglalok. Tulajdonképpen elég régen kommunikáltam bárkivel és a társaság most jól jön. Bár nem tudnám kiönteni a szívemet nekik, de rég beszéltem a macskámon kívül bármilyen élőlénnyel. Azért még is jobb, ha az az élőlény egy ember. Még, ha egy hugrabugos Potter-fan is az illető. Most még a stréber Hermione Grangerrel is elbeszélgetnék, ami azért kicsit furcsa lenne. Persze Potterral nem állnék szóba, az szabály ellenes az én szabályzatomban.
Tetszik, hogy bemutatkozik és nem nekem kell kérdeznem a nevét. Kezet rázunk és illendően én is bemutatkozom.
- Gerry vagyok, de szólíthatsz Ryannak is, amelyik jobban tetszik - mondom.
Eközben jön egy enyhe széllökés, amely a lányok hajával játszadozik. El nem tudom képzelni, hogy képesek ennyi hajat kordába tartani, nekem elég a saját rövidke hajammal foglalkozni. Bár az undok féltestvéreimet hallva az ő hajukkal bíbelődni sem csupa mese.
Fogalmam sincs mit mondjak, tulajdonképpen mondanék sok baromságot, de egyiknek se lenne értelme. Bár, ha nem szólalok meg akkor rájönnek, hogy a társaságom unalmas. A gondolatok csak úgy cikáznak az agyamban. Megszólaljak-e? Vagy ne szólaljak meg? Ez az én problémám. Csajok előtt leblokkolok. Ciki.

- Asszem a Gerrynél maradok. A Ryant használd akkor mikor, a haverjaiddal vagy, de most a Gerry lesz. Az sokkal jobban illik hozzád, tudod a Ryan, olyan… nagyfiús. – csacsogom vidáman, majd mosolyogva felé nézek, kíváncsi vagyok az arcára, elvégre nem mindenkinek mondok ilyet naponta. Nem, ezt nem kiosztásnak szántam, csupán egy megjegyzés, remélem, nem fogja felkapni a vizet, vagy valami. Persze ezt nem tudhatom, nem ismerem még annyira, azt sem tudom hányadéves.
- És mondd, csak Gerry, melyik évfolyamot gyarapítod? – kérdem, furcsán, ironikus módon. Nem szoktam így beszélni, igazán távol áll tőlem az előkelőség vagy az ékes beszéd, de ez valahogy adta magát.
Kínos csend áll be. Ő nem akar megszólalni, nekem meg nincs túl sok mondanivalóm. Most vajon azt várja, hogy én kezdeményezzek, vagy, hogy ha már idehívtam, tartsam szóval. Nem tudom, fogalmam sincs, de könnyen lehet, akkor viszont cselekednem kéne. Áh, nem szeretek kezdeményezni, sem pedig irányítani. Nem vagyok valami domináns típus, bár beszélni azt tudok, sokat, nagyon sokat.
- Öhm. És várod már a szünetet? – jó, tudom, ez nagyon gáz kérdés, és nem is tettem volna, fel, de nincs jobb ötletem. Ahhoz vagyok szokva, hogy a pasik is beszélnek és én is, nem pedig ahhoz, hogy a beszélgetés egyoldalú és szavaim nem találnak gazdára, bár remélem ezen túl kissé közlékenyebb lesz, mondjuk, ha nem akkor sincs gond, maximum bevonom a csajokat is, de egyelőre szeretném megkímélni a fiút tőlük. Szerintem eléggé idegesítené a „Van barátnőd? Tényleeg? Mióta? Ki az?” típusú kérdések összessége.
Kicsit közelebb húzódok hozzá, kezemmel tolva magam, majd még mindig vigyorogva ránézek, mintha csak valami ritkaságot látnék, majd gyorsan elfordítom tekintetem, mivel ráébredek, hogy túlságosan is bámultam.
- Bocsi, csak kíváncsi voltam, hogy milyen a szemed, és, hát nagyon szép… - nyögöm ki teljesen vörös fejjel, majd előre szegezem fejem, a tó felé. Nem merek ránézni, hú, ez nagyon gáz.

Bocsi a késésért.

Emma

There’s something about you, my heart has been searching for...

~ Szóval nagyfiús ~ jegyzem meg magamban, miközben a szemöldököm felfelé húzódik. Természetesen próbálom minél jobban rejteni a furcsálló arckifejezést, de akarva-akaratlanul is látszik. Természetesen túlzottan nem érdekel, hogy melyik nevemet használja. Végülis örülhet, hogy választhatott és nem azt mondtam, hogy csak Mr. Nefasnak hívhat.
- A hetediket, azt hiszem - mondom neki miközben elgondolkozom, hogy nem voltam bent az első órán. Szerencsém van, hogy évvége van, így nem veszik olyan szigorúan az elalvást és az egyéb dolgokat.
Egy ideig néma csönd valószínűleg, azért mert én nem igazán vagyok beszédes kedvemben. Apámnak írt levelemen gondolkozom, vajon most kapok választ? Most kivételesen jól esne valami. Talán annak alkalmából, hogy a nyomdokaiba lépek vagy valami.
Megtört a csönd. A lány témába vágott. Szünet? Nem kérdés...
- Igen, nagyon várom. Végre hazamehetek, ha már karácsonykor nem tudtam - mondom kissé mérgesen. Hiszen akkor is apám valami kivételes megbeszélésre fogta, hogy nem akar otthon látni. El nem tudom képzelni mit csinál ilyenkor. Nem is akarom. Talán ideje lenne okoskodni...
- Amúgy, azért nenkm kérdeztem vissza az évfolyamodat illetőleg, mert tulajdoéppen sejtem, hogy hanyadikos lehetsz. Persze, ha nincs igazam cáfolj meg. Szóval hetedikes nem lehetsz, ismernélek látásból. A hatodikosokat is nagyjából ismerem, hiszen annak idején sokszor jöttek oda hozzánk útmutatást kérni. Ötödikes lehetsz - mondom a 'megfejtést', majd szememmel végig pásztázom. - Már csak a megjelenésedből gondolom.
Ezt természetesen nem bántásként mondom, sőt sokkal inkább bóknak szánom. Remélem veszi a lapot, ha nem maximum egy pofon, vagy hangos vinnyogás semmi több.
A lány közeledni kezd. Furcsán nézek rá. Mit akar? Talán van valami a fejemen, ami szokatlan? Nem tudom, de hamarosan biztos választ ad rá... szóval a szemem. Gondolhattam volna. Mindenki megnézi a barna szemeimet, amelyek olyan egyhangúak és semmit mondóak. Vajon miért?
- Kösz - mondom, s talán kissé zavaróan csak őt nézem. - És amúgy ... te várod a szünetet? - kérdezek vissza, miközben fejemet én is a tó felé irányítom.

[Szia Pet.]

Lassan ereszkedik le a sötétség Roxfort területére. Az emeletek a szép sorjában kihalnak, ahogy közeledik az éjfél mindenki a klubhelyiségben, vagy a hálószobában tartózkodik, bár én még azon kevesek közé tartozom, akik még szöszmötölnek valamivel. Nem vagyok álmos, sőt úgy tervezem, hogy egyáltalán nem fogok ma éjszaka aludni. Miközben szótlanul teszek-veszek addig a szomszédom is leoltja a lámpáját.  Tehát most már rajtam kívül mindenki alszik. Várok pár percet, de elérkezett az idő.  Lekászálódok az ágyamról és letérdelek az utazóládámhoz. Szép lassan, óvatosan és csendesen kihúzom az ágyam alól. Kiválasztok egy sima farmert, pólót és egy pulcsit és a pizsomámat átcserélem ezekre a ruhákra. Felhúzom a sportcipőmet, majd ellenőrzőm, hogy a pálcám a helyén van-e. Az utazóláda tetejét visszahajtom és visszatolom a helyére. Aztán nekiállok és elrendezem az ágyamat, hogy úgy nézzen ki, mintha aludnának benne. Körbenézek a szobában és megnyugszom. Mindenki alszik szóval aggodalomra semmi ok, legalább is egyelőre.
Odalépek az ablakhoz és kinézek rajta. Hosszú percekig állok, és csak bámulok ki a fejemből. Eközben végigfuttatom az egész tervet a fejemben. Tele van buktatókkal, de nem baj. Szeretem a veszélyeket és végül is jó poén lesz majd. Ezzel nyugtatom magam ám egyelőre nem használ. Azt a Potter gyereket se csapták ki soha, pedig ő aztán ott szegi meg a házirendet ahol lehet. Még egyszer körbepillantok az évfolyamtársaimon. Alszanak. Elindulok az ajtó felé és érzem, ahogy az a szívem egyre jobban kalapál.  Innen már nincs visszaút. Az adrenalin szintje elkezd emelkedni bennem. A félelem egyre gyorsabban párolog el és helyébe vakmerő bátorság száll. Megfogom a kilincset, és halkan lenyomom. Imádkozom magamban, hogy csak most ne nyikorogjon. Aztán egy nagy sóhajjal nyugtázom, hogy az ajtónk halk. Szerencsére. Még visszanézek, de már nem gondolom meg magam. Most már nem. Rálépek az első lépcsőfokra és innentől kezdve a lábaim tudják az utat.  Már nincs visszaút.

A klubhelyiségben nincs senki, a kandallóban még pislákol a láng, bár már nem a régi fényében. Leülök a kedvenc fotelomba és várok. Újra kinézek az ablakon. A Hold halovány fénye megvilágítja a birtok egy részét. Halk léptek zaját hallom, és a hang irányába fordítom a fejem. Pár másodperc múlva a léptek tulajdonosát is megpillantom. Peter az, pont, akire vártam.
Szia Pet. A pálcád a helyén? – teszem fel a költői kérdést, amire a választ már úgy is tudom.
Indulhatunk? Rámosolygok és elindulok a klubhelyiség kijárata felé.

Furcsa volt a mai nap -gondolom magamban, miközben az ágyamon fekszem a plafonra meredten. Sötét volt már a szobában, csak a hold fénye volt az egyetlen fényforrás, ami az ágyam melletti ablakon világított be. Úgy érzem, mintha egyre izgatottabb lennék, ahogy közeledik az éjfél, bár igaz, hogy vacsora óta egészen eddig az ágyat nyomtam, pedig nem szokásom, viszont most -fűzöm tovább a gondolatmenetemet- már legalább kialudtam magam. A szobában körülöttem mindenfelé szuszogás, és horkolás elegye zúg az éjszakában, kivéve egy ágyat, a mellettem levőt, Ő nem alszik - vonom le a következtetést - majd óvatosan oldalra fordítom a fejemet, de hamar rá kell jönnöm, hiába nézek oldalra, az ágya fölött össze van húzva a függöny, így nem láthatok semmit, se azt, hogy alszik, se az ellentettjét. Kár, mert így nem tudok megbizonyosodni róla, hogy mindenki alszik-e, s hogy nyugodtan kiszökhetek-e a hálószobából.
Ránézek az órámra, 11:45, jól van, még éjfélig talán elalszik -gondolom.
Tényleg -kapok egy mondaton, ami hirtelen az eszembe ötlik- mit akarhat Abby éjjel kint az épületen kívül... kettesben? -s erre elmosolyodom. Egész nap ezen gondolkodtam, amióta csak Abby odajött hozzám -még talán reggel- és feltette a kérdést, miszerint nem akarok-e vele kiszökni éjjel a tóhoz, mire én gondolkodás nélkül rávágtam, hogy dehogynem, bár ekkor még nem tudtam mire vállalkozom, s ezért is ment olyan nagyon lassan az egész nap... vágyakozás, és várakozás, arra, hogy eljöjjön az éjfél, és már kint legyünk, s közben -persze- már rá kellett hogy jöjjek, elhamarkodott döntést hoztam. Ugyanis nem voltam, és nem is vagyok, egy nagy szabályszegő figura... erre újból elmosolyodom... bár voltak már dolgok... s eszembe ötlenek azok az elvetemültebbnél, elvetemültebb ötletek, amelyeket aztán meg is valósítottunk még alsóbb éves korunkban, a többi évfolyamtársammal együtt.
 Furcsa -jegyzem meg magamnak- ahogy közeledik az éjfél, s ahogy már talán csak egy-két perc van hátra addig, amíg nem kell indulnom, azt érzem, mintha, olyan dologra mondtam volna igent, ami igen veszélyes lehet, és nem kéne ezt csinálnunk, s már-már egy olyan gondolat is szökik az eszembe, hogy lemegyek Abbyhoz, és megmondom neki, hogy nem megyek vele. De ekkor egy újabb gondolat kúszik be az agyamba, és kiüti az előbbit, miszerint nem cseszhetek ki vele ennyire, mellesleg, minek tartana engem, hogyha megfutamodnék egy kis kalandtól.
Még így fekszem pár percig, mereven a plafonra nézve, aztán hirtelen az óraépületből kongást vélek hallani: éjfélt ütött az óra.
 Lassan felemelkedek az ágyból, olyan halkan amilyen halkan csak tudok, nehogy valaki felébredjen, és keresztülhúzza a terveinket. A hold fényében gyorsan végignézek magamon, majd felkapom a talárom -ami ott hever az ágyon, gombócba gyűrve- és beledobom a ládámba. Mivel mikor a vacsoráról feljöttem olyan hirtelen álmosság tört rám, hogy csak arra volt még időm, hogy a taláromat, levegyem, aztán beledőltem a párnába, és már el is nyomott az álom.
Most gyorsan kiveszek egy pulcsit, mert úgy gondolom, -az ablak felé sandítva- hogy nem lehet túl meleg kint a szabadban. A további ruháimat -amik rajtam vannak- úgy ítélem meg, hogy azok megfelelnek az alkalomnak: egy fekete póló, és egy fekete farmernadrág, majd ehhez társul hozzá még a csuklyás pulóver, amit most vettem fel, így -szokás szerint- egy vérbeli rockzenészt személyesítek meg.
Jól van -nézek végig újból magamon- a ruha rendben van... mit is akartam még?... talán mást semmit, és már indulok is az ajtó felé. Kinyitom, s amilyen kis helyen kiférek, olyan kis helyen gyorsan kiiszkolok rajta, hátra se nézve, hogy ellenőrizzem még egyszer, hogy biztosan alszik-e mindenki, majd halkan becsukom magam mögött, és már indulnék is lefele a lépcsőn a klubhelyiségbe, amikor szokásom szerint a pálcám után nyúlok, hogy ellenőrizzem, hogy a helyén van-e: nincs ott. -A francba -legszívesebben ordítanék dühömben, hogy végre kijöttem, úgy, hogy nem vett észre senki, és most meg bent felejtettem a pálcám, hát persze... valamit tudtam, hogy ott felejtettem. Gyorsan visszafordulok, s közben ránézek az órámra: már öt percet késtem a megbeszélt időponthoz képest.
Újból, kinyitom a hálószoba ajtaját, és bemegyek rajta, ám, becsukni már nem akarom, hiszen csak a pálcám miatt jöttem be, addig meg minek bezárni -gondolom- lehet, hogy csak felébreszteném vele őket, és így, ebben a hiszemben indulok el a pálcámért, ami az éjjeli szekrényemen van. Gyorsan felkapom, és már mennék is kifele, amikor hirtelen, egyszer csak széthúzódik az én ágyam melletti ágy függönye a hátam mögött, ahol az a gyerek fekszik, aki vélhetően nem aludt még, mikor háromnegyed tizenkettő volt, s úgy tűnt, ha azóta el is aludt, akkor sem aludhatott túl mélyen, hiszen felébredt, hogy miért?- kérdezem magamtól, s megpördülök a sarkamon, majd egy pillanat alatt rájövök: az ajtón beszűrődő fáklya fénye pont arra az ágyra vetődik. Még egy pillanatig csend van, én sem, és Ő sem mozdul meg, majd váratlanul megszólal álmos hangon: -Hova mész?
-Semmi közöd hozzá!!-vágom rá dühösen, szinte sziszegve, nehogy még pár embert felébresszek a beszédemmel.
-Még, hogy semmi közöm hozzá -érkezik a dühös válasz, s egy pálca jelenik meg a fiú kezében- aludni szeretnék!!
-Akkor meg mit pattogsz itt nekem? -érkezik tőlem is, a kevésbé sem dühös válasz, majd: -Capitulatus!- mondom, és meglendítem a pálcás kezemet, mire a srác kezéből kirepül a pálcája, majd ütközik a plafonnal, majd pedig zuhanó repülésben beleáll az egyik, pár ággyal odébb álló virág földjébe.
A fiú dühtől eltorzult arcát látva aztán, eszembe jut, hogy lehet, hogy köpni fog, és akkor tényleg lebukunk, én pedig azt utálom legjobban, hogy ha keresztülhúzzák a terveimet, meg aztán -itt újból az órámra pillantok- már igen nagy késésben vagyok, nem érek rá többet vacakolni, így nincs más választásom -gondolom- meg kell fosztanom őt az eltelt pár perctől, majd a következő pillanatban azon kapom magam, hogy már lendítem is a pálcám: -Exmemoriam!!- sziszegem, majd, mint aki jól végezte dolgát megfordulok, és kisétálok az ajtón.  
Menet közben azon gondolkozom, Abby megvárt-e egyáltalán?-lehet, hogy azt hitte, hogy nem jövök el és már elment. Erre hatalmas düh láthatatlan kezének markolását érzem: ha amiatt a... gyerek miatt hagyott itt, akkor esküszöm visszamegyek, és kitörlöm a teljes emlékezetét! -gondolom- bár gyorsan be kell látnom, az azért nem lenne olyan egyszerű munka.
Majd mikor a lépcső aljára érek, egy pillanatig megtorpanok, s megpróbálom felvenni a békés arcomat, s elkergetni magamtól a mardosó dühöt, majd ráteszem a kilincsre a kezemet, lenyomom, és kilépek ajtón, azon, amelyik a klubhelyiséget választja el a lépcsőtől. Közben abban reménykedem, hogy Abby, és csak is Abby legyen ott a helyiségben, különben még tovább kell várnunk.
Ahogy kilépek az ajtón abban a pillanatban, mintha egy hatalmas kő esne le a szívemről: a vágyam beteljesedett: csak Ő van itt egyedül.
Ahogy közeledek feléje, egyszer csak rám köszön: -Szia Pet! -A pálcád a helyén? -s egy szempillantás alatt szertefoszlik minden düh, amit az előbbi incidens vetett fel bennem.
-Szia!-hát persze -válaszolom, s közben megforgatom ujjaim között a pálcát, felmutatva, hogy most már megvan, és itt van a kezemben.
-Indulhatunk?-kérdezi, és meg se várva a választ, elindul a kijárat felé.
Egy pillanatig még várok, mintha én inkább azt válaszoltam volna az előbbi kérdésére, hogy nem, de aztán, utána sietek és kilépek a klubhelyiségből, követve Őt a kihalt folyosóra.

Szóval azt hiszi. Érdekes. Eddig azt hittem az emberek, pontosan tudják, hova tartoznak, mármint a többség, de ő, mintha bizonytalan lenne, benne vagy nem tudom, de miért? Ez érdekes.
Felvonom szemöldököm, mintha kérdőre vonnám, pedig nem, elhiszem, hogy hetedikes, csak, furcsa. Egyszerűen nem tudom legyűrni azt a fajta érzésemet, hogy itt valami nincs rendjén, pedig minden úgy van, ahogyan lennie kell, semmi szokatlan, semmi rossz, semmi váratlan. Csak az unalmas szieszta, így délután. Nem baj, jól van ez így, néha ezt is megejthetjük
És, miért nem kérdezett vissza? Az emberek ilyenkor általában visszakérdeznek, hogy „És te melyik évfolyamba jársz?”, vagy valami hasonló, de ő nem, egyből a következő, eléggé gyér kérdésemre válaszol.

- Aha. – bólintok – És, hogyhogy, karácsonykor itt maradtál? – kérdem a szokásos, bájoló mosollyal angyali arcomon, majd kezeimet hátratéve, támasztva magam, kissé hátrébb dőlök, majd kíváncsian figyelek rá, hallgatom szavait.
- Igen. – csak ennyit tudok kinyögni meglepetésembe. Hát ezt a logikát, talán egyszerűbb lett volna visszakérdeznie, mintsem, hogy ily gondolatmenetet futta le a fejében. Nekem végül is oly mindegy.
Viszont az utolsó mondat… - Ezt meg, hogy érted? Mármint, annyira kitűnök vagy mi? – kérdem aggodalmasan, majd gyorsan megigazítom a hajam, aztán kétségbeesett arccal nézek rá. Komolyan, ha így haladunk totál hülyének néz, de nem baj, nekem tudnom kell és kész.
- Igen, várom, végre annyi időt tölthetek, a fürdőben amennyit csak akarok, és ha jól esik, akkor egész nap a pálázában lóghatok.. – csacsogom vidáman szinte már feledve előző kis „jelenetemet”. – Mondd csak, nincs kedved sétálni egy kicsit, kezd zsibbadni a lábam. – kérdem, majd letekintek lábamra, azután szememmel megkeresem cuki kis szandimat, majd közelebb húzom magamhoz, ha kell, gyorsan felkaphassam.

Pár lépés és az ajtónál állok. Remélem, hogy senki sincs a folyosókon. Kidugom a fejemet és gyorsan körbenézek. Vaksötét van. Persze milyen is lehetne odakinn hiszen éjfél is elmúlt és fáklyák sem égnek már. Közvetlenül mögöttem Peter áll. Hallom halk szuszogását, ahogy a levegőt veszi. Gondolom ő is izgul, de az is lehet, hogy egy kicsit fél, erre azért gondolok, mert kissé nehezen indult el. Én is félek egy kicsit. Nehéz bevallani, de ez van. Hiába érzem azt a bátorságot, amit az adrenalin löket adott, ha egyszer ott lebeg felettünk a lebukás veszélye. De pont ezért mentem oda délelőtt Peterhez. Kellett egy kis adrenalin és ez az egész pont kapóra jött. Legalább nem egyedül mászkálok majd a vaksötét éjszakában, hanem lesz társam. Majd igyekszünk, hogy ne kapjanak el minket. Ha épségben kijutunk a klubhelyiségből és eljutunk valahogy a bejárati csarnokig, akkor onnantól kezdve gyerekjáték lesz az egész.
- Nem látok, vagy hallok semmit. –mondom Petnek.
- Szóval szerintem indulhatunk a kis kalandtúrára. –mondom mosolyogva.
 A hangom olyan nyugodtnak tűnt, hogy azon egy kicsit meg is lepődtem. A klubhelyiségből sikeresen kijutottunk. A bejárati csarnokhoz csupán néhány lépcső és folyosó vezet. Azokon majd csak végig tudunk menni észrevétlenül. Előhúzom a pálcám, hogy valami fényt varázsoljak, mivel még az orromig sem látok.
-LUMOS! – suttogom, és az apró fénygömb már meg is jelenik a pálca végén.  Körbefordulok, hogy lássam tiszta a levegő. Megkönnyebbülve sóhajtok fel, mivel szerencsénkre ez a folyosó üres. Magabiztos mosoly ül ki az arcomra. Peter felé fordulok és halkan elkezdek hozzá beszélni.
- Azt hiszem ezt idáig megúsztuk. Remélem, épségben kijutunk innen. Sikerült észrevétlenül kijönnöd a hálótokból? –kérdeztem tőle, hogy addig is teljen az idő. – Nekem szerencsére sikerült. –mondom neki, majd hallgatom, ahogy elmeséli, hogy miért is késett. Beszélgetés közben tovább haladunk, olyan nyugodt és csöndes minden. Kicsit természetellenesnek tűnik az egész.
- Persze hiszen mindenki alszik, vagy legalább is majdnem mindenki. –mondom magamban.
Aztán halk léptek zaját hallom. Riadtan nézek rá Peterre, hogy most akkor mi legyen. Szinte egyszerre oltottuk le a pálcánkon levő fényt. Összenéztünk, majd körbenéztünk. Nem volt sok időnk ahhoz, hogy itt vacakoljunk, muszáj valamit csinálni, ha nem akarunk lebukni. Petertől balra, úgy kb. négylépésnyire volt egy tanterem, amit tudtommal nem használt az iskola, szóval valószínűleg üres volt.
- Hé Pet! Tőled balra pár méternyire kell lennie egy üres tanteremnek. Mennyünk be oda, hátha nem vesz észre minket. –suttogom.
Amilyen gyorsan és halkan tudtam berohantam a terembe. A tanterem szerencsére üres volt. A léptek egyre hangosabbak lettek. Valószínűleg most sétálhat el az ajtó előtt. Behallatszott a köhögése tehát nem Mrs. Norris volt, Fricsnek meg nem szokása az éjszakai séta, szóval vagy egy prefektus volt vagy egy diák, aki szintén tilosban járt.
- Francba ezekkel a prefektusokkal –fakadok ki-  azt hiszik, csak úgy mászkálhatnak a folyosókon.
Ahogy ezt kimondom, rögtön el is röhögöm magam. Hiszen olyanon vagyok felháborodva, amin nem is lehetne, hisz’ pont mi vagyunk azok, akik nem lehetnének itt.
- Szerintem most már tovább indulhatunk, vagy időzzünk itt tovább? – teszem fel a félig meddig kérdésnek szánt kérdést. - Végül is a tópartra indultunk, nem igaz?