A Fekete-tó

...-Esetleg -válaszolom neki vigyorogva arra a kérdésre, hogy nincs-e kedvem körülnézni, s már pattanok is fel a helyemről, majd folytatom: -És merre? -kérdezem a lánytól, de meg sem várom a választ, s máris elindulok tovább a part mentén arra, amerre a tó körül a fák megsokasodnak, s  végül a Tiltott rengetegben ér véget...
 Pár lépést megyek előre, majd megállok, s visszanézek: -Hol vagy? -teszem fel a kérdést... leginkább az előttem álló fának, ugyanis nem látom semerre Abby-t. Hirtelen tényleg nem tudom, hogy merre lehet, valahogy úgy emlékszem, hogy követett amikor én elindultam, de akkor most hol lehet?-kérdezem magamtól. Biztos elrabolta egy vérfarkas, gondolom, s vigyorodom el a hülye gondolaton, közben megfordulok, arra gondolván, hogy már előbbre van, bár ez lehetetlen, hiszen ott volt mögöttem. Majd hirtelen, amikor éppen visszafordulok arra, amerre az előbb néztem, valaki kiugrik egy fa mögül. -ÁÁÁÁÁÁÁÁ -ordítom el magam, és visszahőkölök az ijedtségtől, majd rászegezem a pálcám a támadóra, de hirtelen semmi varázslat nem jut eszembe.
De nincs is rá szükség: két másodperc múlva felfogom ki a támadóm... hát ki lenne más mint Abigail -hogy én hülye erre nem gondoltam!-gondolhattam volna, hogy meg akar ijeszteni... -füstölgök magamban.
-Ezt nem kellett volna -mondom a tőlem két méterre a hasát, a röhögéstől fogó lánynak, miközben én neki dőlök egy közelben álló fának -tudod hogy megijedtem? -folytatom, bár szerintem ezt anélkül is kitalálta, hogy mondtam neki.
...De várjál csak... kölcsön kenyér visszajár!- gondolom magamban, de semmi épeszű ötlet nem jut eszembe, amivel visszavághatnék, így hát megfordulok, és folytatom tovább az utamat, igaz, most már úgy, hogy ha megtámadnának abban a pillanatban tudom mondani a varázsigét.
Hallom, majd látom, ahogy mellém felzárkózik a lány. Némán folytatjuk tovább a már megkezdett utunkat: én megsértődtem, s nem szólok hozzá... Ő meg csinál amit akar, nem érdekel -jelenetem ki magamban.
Nem tudom hova menjünk, vagyis menjek, bár egy perc múlva már abszolút nincs semmi harag bennem, de csak azért is mutatom, hogy megsértődtem.
Furcsa... már csak az is, hogy itt kint mászkálunk, de még inkább az, hogy céltalanul: valahogy nem az én formám, bár azért azt sem lehetne mondani, hogy egy nagyon céltudatos valaki lennék.
Tovább megyünk, s látni lehet, vagyis pont ez az, hogy már alig lehet látni, ahogy elkezdtek sűrűsödni a fák körülöttünk: -Lumos -mondom, ezen az éjszakán immár másodszor, mire kis lángocska gyullad a pálcám elején, és már látni is lehet hol járunk. Aztán egy pillanattal később átfut előttünk valami állat: biztos megijedt a fénytől -vonom le a következtetést magamban.
Mi legyen?-kérdezném meg Abby-tól, ránézek, és már nyitnám a számat, de abban a pillanatban eszembe jut, hogy most meg vagyok rá sértődve, így inkább... -ÁÁÁ -kiáltom, de már hiába is próbálok meg elkapni valamit, érzem ahogy kicsúszik a lábam alól a talaj, és zuhanok arccal a föld felé. PUFF: elértem a talajt. -Hülye gyökér! -mondom, még mindig a földön fekve, de nem Abby-nak címezve, ugyanis egy kiálló gyökérben estem el... -figyelhetnék néha a lábam elé is -jegyzem meg, majd megpróbálok feltápászkodni...

Lashawn

Az idő egyre jobb lett, s a nap is már elég magasan járt. Már ennyi ideje kin lennék a szabadban? Milyen gyorsan repül az idő. Pedig csak az előbb jöttem volna ide ki és ültem volna le a partra. S már az emberek is kezdenek egyre többen leni ide kinn. A mellettem ülő srác, mint ha kényelmetlenül érezné magát, talán a tömegtől, vagy nem tudom mitől, de ez látszódik rajta.
A macska nem tudja a levelet szállítani. Elmosolyodtam ezen.  Milyen igaza van. De legalább az egereket megfogja. Mivel állatbarát vagyok, nem hagynám hogy megölje őket, de mivel az én macskám olyan „jó fej”, hogy csak megfogja őket, így el tudom engedni őket kint a szabadban és nem kell a ház, vagy a kastély belsejében rettegnem tőlük. Bár az is lehet, hogy diákok egereit fogja meg Austin, és azokat engedem el. Ki tudja.
- Én miért szeretem az átváltoztatástant?- milyen érdekes kérdés. még soha nem gondolkodtam el ezen. Miért is? Nem tudom rá a választ. – Csak úgy szeretem. Nem tudom miért, de szeretem.- ez egy elég hülye válasz volt, de tényleg nem tudtam rá mit mondani.  Egyszerűen csak szeretem és ennyi.
- És amúgy milyen tanuló vagy?- tettem fel egy igen hülye kérdést, csak azért, hogy ne álljon be a csend.

(bocs ez nagyon rövid lett)

Elindulunk a part mentén, kezdenek sokasodni a fák, ezzel is jelezve, hogy milyen közel járunk a Tiltott Rengeteghez. Ez is csak jelzi, hogy tilosban járunk. Mivel körülöttünk van néhány fa, ami mögé tökéletesen el lehet bújni, eszembe jut egy jó kis tréfa.  Csöndesen megindulok a fák irányába. Szerencsémre nem kell a lebukástól tartanom, mert csak a Hold fénye világít: Kihasználva azt, hogy nem láthat meg, elrejtőzöm egy jó vaskos fa törzse mögött, és várok.  Nem kell sokat várnom, már hiányol a srác. Megkérdezi, a nagy semmitől, hogy merre vagyok, de természetesen nem válaszolok. Sajnos nem látom Peter arcát, pedig biztosan érdekesen nézhet ki így. Valószínűleg az arcán riadtság ül, de ugyebár én ezt nem láthatom. Gondolkozom a tökéletes időzítésen, mert ha még előtte meglát, akkor az egésznek semmi értelme nem lesz. Nem is kell olyan sokat várnom a megfelelő alkalomra. Mikor újra odafordul amerre én vagyok, nem sokat teketóriázok, inkább ugrok. A hatás nem marad el, de azért nem pont azt a reakciót kaptam, amit vártam. Nem szeretem ugyanis ha pálcát fognak rám, viszont hatalmas mázlim van, hogy nem jut az eszébe semmilyen átok. Azért akármilyen szemét dolgot műveltem az előbb, elkap a röhögés. Egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne nevessek, elvégre nem mindig látni megrémült fiúkat.
- Bocsi az egészért, de ezt egyszerűen nem lehetett kihagyni. – válaszolom neki mosolyogva, hátha ettől egy kicsit megnyugszik. Valószínűleg most mérges rám mivel minden szó nélkül otthagy, így kénytelen vagyok felzárkózni hozzá, ha nem akarok itt maradni a sötétben egyedül. Megpróbálom vele tartani a lépést, ami többé-kevésbé sikerül is. Némán folytatjuk tovább az utunkat. Ő nem szól hozzám –valószínűleg megsértődött -, én meg azon gondolkodom, hogy hogyan is bírhatnám szóra Petet. Céltalanul mászkálunk itt a parton, egyelőre Peter mutatja az irányt, én pedig követem. Kezdek beletörődni abba, hogy ma már nem nagyon fog hozzám szólni, de azért én még próbálkozom…
- Még mindig haragszol rám? – kérdezem tőle, de ő csak magában duzzog, és nem válaszol. – Figyelj, megmondtam már, hogy nagyon sajnálom, nem gondoltam volna, hogy ennyire magadra veszed az egészet. –folytatom a magyarázkodást, természetesen még mindig levegőnek tekint. Hát, ha ő így akkor én sem fogom tovább erőltetni az egészet. Ha ez neki így jó, akkor felőlem nyugodtan sétálhatunk így szótlanul is. De annak nincs sok értelme. Közben egyre beljebb érünk a fás részben és a Hold fényei sem jutnak már le a fák közé. Peter elmormol egy Lumost, amitől végre látjuk, hogy hol is vagyunk. Én is követem a példáját, így néhány pillanat múlva már a kettőnk pálcáján világít az apró fény. Ránézek a fiúra, aki már nyitná a száját, de úgy tűnik ez nem pont az ő napja. Már megint felüvölt, ugyanis szerencsétlenségére a földön találja magát. Hangosan szitkozódik, ami valószínűleg nem nekem szól, habár kitudja, lehet, hogy ez miatt is engem okol majd. Megpróbál felállni, de nem nagyon sikerül neki, így inkább felé nyújtom a kezem, hátha ezt elfogadja, ha már a bocsánatkérésem nem nagyon akarja elfogadni. Látom az arcán, hogy azon töpreng, hogy elfogadja-e vagy nem a segítségem.
- Na mi lesz veled? Itt akarsz maradni a földön, vagy végre feltápászkodsz? –kérdezem, s közben a kezem még mindig felé nyújtom. – Ne legyél már ilyen makacs! –kérlelem, hátha sikerül valamennyire hatni rá. Úgy látszik talán végre elfogadja a segítségemet, felém nyújtja ő is a kezét, így pár pillanat múlva már újra két lábon áll.
- Jól vagy? - kérdezem tőle. - Hiszen te vérzel… - szólalok fel hirtelen. – Mutasd a kezed légy szíves. –szólok rá, és közben egy tiszta zsebkendőt keresek a zsebemben. Nem tűnik, nagy sebnek, sőt még mélynek sem mondanám, talán elég lesz, ha csak rászorítja a zsebkendőt a kezére, amit már nyújtok is felé.
- Talán túléled – jegyzem meg viccesen, miközben az arcomra kiül az a szokásos mosoly.
- Még mindig haragszol rám? Vagy esetleg végre szóba állsz velem? – kérdezem tőle ismét, hátha most már pozitív választ kapok. A választ megvárva újra elindulok, nyugodt léptekkel sétálok tovább, a part mentén, amíg a fák újra el nem kezdenek ritkulni. Úgy tűnik találtunk egy kisebb tisztást, itt a fák közt. Odasétálok egy kis kiálló részhez, és az ujjam hegyével megérintem a víz felszínét. Egész kellemesnek tűnik, így első érzésre, az embernek ettől totál megjön a kedve az úszkáláshoz. Elvégre ritkán jut ki az ember a tóhoz, főleg éjnek idején, úszni a tóban… hát… nem tudom, mennyire ütközik a szabályokba. –nem mintha eddig annyira tiszteltük volna a házirendet – bár, ha az ember belegondol abba, hogy miféle lények úszkálnak odalenn. Brrr.. ettől a gondolattól teljesen  kirázott a hideg. De azért megkérdezem Petert, hogy ő mit szól ehhez az ötlethez, valószínűleg nem fog normálisnak gondolni, de azért egy próbát megér.
- ööö Peter figyelj… - kezdem el egy kicsit félénken – Mit szólnál hozzá, hogy ha úsznánk egyet a tóban?  - majd gyorsan hozzá is teszem Pet érdekes arckifejezését látva - Persze nem gondoltam komolyan, de ha esetleg neked is van hozzá kedved, akkor miért ne?
A választ meg sem várva elkezdek fel s alá mászkálni a part egy kis részén, és közben türelmesen várom a srác véleményét.

...-Hát, lehet... –válaszlom Abigail-nek kis iróniával, arra a kérdésére, hogy a földön akarok-e még maradni, miközben Ő felém nyújtja segítségül a kezét. „Ne legyél már ilyen makacs!” –mondja, mire elfogadom a segítséget, és talpra állok.
„Jól vagy?” –kérdezi, mire kapásból vágom rá a választ, hogy –persze! –de közben gyorsan a hátam mögé rejtem a vérző kezem, de úgy látszik későn, mivel egy pillanattal később már meg is szólal... lebuktam –jegyzem meg magamnak, miközben rám szól, hogy mutassam meg a kezem. –Jól van –mondom neki, miközben előhúzom a hátam mögül a kezem, és felé nyújtom, hogy szemügyre vehesse.  Csak egy kis horzsolás, semmi több, de azért egy hálás mosolyt küldök a lány felé, amikor egy zsebkendőt nyújt felém. –Köszi.
-Esetleg... - válaszolom az újabb kérdésére, egy vigyor közepette, hogy most már szóba állok-e vele, majd utána indulok. A tó partján folytatjuk utunkat. Úgy tűnik –ellenőrzöm a kezem- most már nem vérzik, s leveszem a zsebkendőt a sebről. Ahogy itt járunk az éjszakában, hirtelen furcsa, valahogy most idegen, hideg szellő söpör végig a fák között: kiráz a hideg.
Nem sokára egy kis tisztáson találjuk magunkat, ahova pont odavilágít a hold fénye, s csodálatosan szép látvány tárul elénk, ahogy a tavat megpillantjuk: a hold fényében úgy tűnik, mint ha egy jégpálya lenne a rezzenéstelen víztükör… Vagy tényleg az? –kérdezem magamtól, mivel látom, hogy Abilgail éppen a jég-víztükörhöz ér az ujjával, de meg kell, hogy nyugodjak, mivel az ujja áthatol a vízen: tehát tényleg víz –jegyzem meg viccesen magamnak, s elmosolyodom a furcsa elképzelésen.
Most mit csináljunk? –teszem fel a kérdést újból önmagamnak, mivel Abby még mindig a vizet vizsgálja, és nem akarom megzavarni… Jéé, víz –ugrik be egy képtelen gondolat az agyamba: mi lenne, ha fürödnénk? –de hamar le is fújom a tervet arra számítva, hogy a lány úgy sem menne bele a dologba. Így elfordulok a tótól, s körbefordulok, de sok mindent nem láthatok a sötét erdőben, így hamar vissza is térek az eredeti állapotba, a tó felé fordulva. Időközben Abby is felállt a tótól, s úgy tűnik, gondolkodik valamin, talán azon, hogy most mi legyen, lehet, hogy már vissza akar menni a kastélyba… Bár… remélem nem, nekem semmi kedvem, ha már egyszer idáig eljutottunk, de majd meglátjuk –fejezem be a gondolatmenetet, s a lányra emelem a tekintetem, mivel úgy hallottam, mondott valamit
„Mit szólnál hozzá, hogy ha úsznánk egyet a tóban? „ –kérdezi, s ahogy végigmondja a mondatot, teljesen elképedek: én is erre gondoltam. De nem is várja meg a válaszom, egyből folytatja, miszerint nem gondolja komolyan –ettől kicsit elmegy a kedvem, pedig már egészen érdekelni kezdett a dolog, de aztán folytatja azzal, hogy ha van hozzá kedvem, miért ne? –majd elfordul, és elkezd járkálni a part mentén –valószínűleg a válaszomat várva.
De a válasz csak nem jön, hanem, ahogy ott látom Abilgail-t sétálgatni a part mentén, egyből jön egy ötlet, amellyel mindent megoldhatok: egyrészt visszaadhatom neki azt, amit nemrég elkövetett ellenem, másrészt a fürdés ötletét is megválaszolhatom anélkül, hogy beszélnem kellene. De sokáig nem várok, így egy hirtelen elhatározással lerúgom a cipőimet, és már futok is a lány felé, hogy aztán a teljesen elképedt, és lemerevedett lányt elkapjam, s azzal a lendülettel, amit a nekifutás adott beugorjak vele a vízbe.
Egy sikítás, és egy hatalmas loccsanás, és elmerülünk mindketten a vízben, hogy aztán pár másodperc múlva, már fenn is legyünk a tó felszínén. Úgy tűnik itt a tó szélén is már két –három méter mély a víz, de különösebben ez nem zavar, mert egy kis taposással leküzdhető az elmerülés veszélye. Ám amint kint van mindkettőnk feje a vízből jobbnak látom pár méterrel arrább húzódni a lánytól, nehogy az előbbi ötletemért esetleg egy vízbefojtással büntessen meg. Majd amint már tisztes távolságban vagyok tőle, megszólalok: -kölcsön kenyér visszajár –mondom, s elvigyorodom .

Még mindig a tó partjánál sétálgatok. A választ várom, ami még mindig nem akar megérkezni. Nem tudom, hogy mi tart neki olyan sokáig, hiszen csak annyit kellene eldöntenie, hogy akar-e egyet úszni a tóban vagy sem. Lehet, hogy azt hiszi, hogy gondolatolvasó vagyok vagy valami hasonló? Mindenesetre kezdek egyre türelmetlenebbé válni, nem szeretek túl sokat várni az ilyen válaszokra. Miközben én türelmetlenül járkálok, egyszer csak azt látom, hogy Peter fut felém. Teljesen ledöbbentett az egész, sőt elsőre fel sem fogtam úgy igazán, hogy konkrétan mit is csinál. Csak álltam ott földbegyökerezett lábbal és riadt arccal. Egyre közelít felém… már csak fél méter… még pár centi… aztán felkap, és a tóba ránt. Hatalmas csobbanással érkeztünk bele a tóba. Elmerülünk a kellemesnek nem igazán mondható vízben. Nem éppen erre számítottam, de azt hiszem ez most járt nekem, kellett nekem megijeszteni. Hirtelen felmerül a gondolat bennem, hogy talán itt helyben belefojthatnám a vízbe. De rögtön el is megy tőle a kedvem, először is, hova tüntetném el a hulláját, és utána mit mondanák a tanároknak, hogy mit kerestünk idekint, másodjára, meg jogos volt az, amit kaptam. Ezt rögtön közölném is vele, de úgy látszik nem mer a közelemben maradni. Egyre jobban távolodik tőlem, majd amikor biztonságosnak találja a távolságot visszakiabál: „kölcsön kenyér visszajár.”
- Na, jó ezt megérdemeltem! – látom be. – Megnyugodhatsz nem foglak itt helyben belefojtani a vízbe… - kiabálom- talán… - teszem hozzá alig hallhatóan. – Most örülsz, hogy sikerült törlesztened?
Lassan elkezdek felé úszni, s közben reménykedem, hogy nem úszkál arrébb. Nincs sok kedvem ahhoz, hogy itt kergessem a tóban, és nem is szeretnék túlságosan beúszni a tó közepéhez. A víztől elnehezült ruhákban nehéz a mozgás, így eléggé lassan haladok a fiú felé. Ráadásul a sötétben még a tájékozódás sem olyan könnyű, semmi fényforrás vagy valami, csak a Hold szerény fénye próbál segíteni, de nem megyek vele valami sokra. Ekkor eszembe jut a pálcám, remélem, sőt egyenesen ajánlom, hogy meglegyen a pálcám, különben Petnek annyi. Ugyanis ha elveszítem, akkor garantáltan darabokban találják meg szegényt. Ellenőrzöm, hogy a helyén van-e a pálca. Hatalmas mázlija van a srácnak ugyanis még megvan. –Mázlista- mormolom magamban. Végre sikerül beérnem Petert, és szeretetem jeléül rögtön elkezdem fröcskölni, ami egy kicsit gyerekesnek tűnik, de ma már annyi gyerekes dolgot műveltünk akkor már ez is belefér. Kezdek kissé fázni, ha még egy kicsit bent maradunk, akkor lehet, hogy a fogvacogásommal helyettesíthetnék egy mugli lyukasztógépet. – Peter, szerintem most már nyugodtan kiúszhatnánk innen. Kezdek megfagyni, és nem hiszem, hogy jó társaság lennék, ha egy jégtömbbé fagynák. – mondom, és várom a válaszát. De mivel most egy kicsit türelmetlenebb vagyok, elkezdem sürgetni.
- Jössz? – kérdezem tőle újra. Várok pár másodpercet, majd elindulok a part felé. Ha akar követ, ha nem akar, akkor úszkálhat nyugodtan, megvárom, de csak kint a parton. Néha-néha hátranézek, de nem nagyon látom magam mögött, bár ettől függetlenül előfordulhat, hogy ő is kifelé tart. Még pár karcsapás, és én már kinn is vagyok a tóból. Nagy nehezen kikecmergek a partra, mint minden másban, most is a rám tapadó vizes ruha nehezíti meg a dolgomat. Megpróbálkozom azzal a bűbájjal, amivel meg tudom szárítani a ruháimat. Most semmi sem akar sikerülni… hiába próbálkozom, csak nagyjából sikerül megszárítani a ruháimat, néhol ugyanis még nyirkos maradt. – Ha ezt megúszom megfázás nélkül, akkor egy hatalmas mázlista vagyok.- gondolom magamban. Közben leülök a tópartra, és a környező fákat nézem. Letépek egy fűszálat a mellettem levő fűcsomóról, és elkezdem rágcsálni, s közben várom Petert, hogy kiérjen. 

Sabrina

[/color]

- Hát ez egy jól megfogalmazott válasz volt - felelte mosolyogva a lánynak, bár ha jobban belegondolt akkor az ő válasza sem volt ennél jobb. Körülbelül ilyen erősségű. Most már bánta, hogy elejtette a megjegyzést, mert a lány sem mondott neki ilyet. Azonban az ilyen kérdésekre nem is létezik "jó" válasz, ha hirtelen szegezik neki az embernek. Közben elgondolkodott a lány következő kérdésén, majd megszólalt.
- Hát nem a legjobb. Nem a tanulásról vagyok híres, de a szüleim miatt és az Aurorképző miatt kell tanulnom. - majd ő is egy kérdéssel támadt. - És te milyen vagy a tanulás területén?
Közben az idő egyre jobb lett, sőt. Annyira meleg lett, hogy legszívesebben úszott volna egyet a tóban, de elég sok rémtörténetet hallott róla, s inkább nem próbálta volna ki. Igaz, ha a barátaival fogadott volna jó pénzben akkor talán és akkor is, ha valamelyik csinos lány kérné tőle, de az utóbbi eléggé valószínűtlennek látszott. Újra a lányra nézett, de a tó vize egyre jobban csábította. ~ Majd, ha elmegy~ tervezte magában Lashawn.

Emma

There’s something about you, my heart has been searching for...

Tetszik, ahogyan elpirul előttem. Érdekes, hogy sosem voltam odáig az ilyen lányokért, sőt egyenesen kerültem őket, de most valahogy más. Nem akarom elkerülni a pillantását és ha a szemünk találkozik még akkor sem fintorgok, mert tetszik nekem. Igen, tetszik. Mindenesetre ezt még így elsőre kicsit ciki lenne bevallani részemről, mondjuk egy ilyen csók után ne lepődjön meg az ember.

Jólesik, amit mond, hiszen nem sok embertől hallani ilyet, hogy én különleges vagyok. Ő is különleges. Nem tudom milyen varázslatot használt, de hogy engem egy életre elvarázsolt az egyszer biztos. Pedig nem vagyok az a könnyen fogható típus és most még is olyan gyengének érzem magam, szinte megbénít a közelsége. Talán, azért mert sohasem szólt hozzám nála fantasztikusabb lány. Ő maga egy igazi csoda.

- Örülök, hogy nem tartasz nyálasnak - mondom nevetve. - Nem szeretnék az lenni. Az nem én vagyok.
Majd látom, hogy ajkai újra szóra nyílnak, s amit akkor mond kicsit megnémít. Úgy egész testben, na nem mintha nem örülnék. Valójában repesnem kéne az örömtől, ha normális lennék, de mivel ahogyan Em is megmondta, különleges srác vagyok. Egy kis furcsa beütéssel. Mindenesetre megpróbálok mosolyogni. Az erőltetett mosoly pedig nem az erősségem.

- Tényleg hamar esel szerelembe - mondom neki, majd komolyra fordítom a szót, s inkább tekintetemet elkapom az arcáról és a tó felé bámulok. - Csak meg ne bánd!
Nem megijeszteni akartam ezzel, de ami nyáron fog velem történni az kicsit más lesz. Nem akarom veszélybe sodorni és ha tényleg megszeretne, úgy isten igazából, akkor azt nem élném túl, hogy baja essen. Igaz csak párszor láttam a folyosón és most beszélek vele először, de... féltem Őt.

A tó kicsit hullámzik a szél lökésektől, hirtelen minden olyan sivárrá válik. Szemétnek érzem magam, egy olyan embernek, akinek nincsenek érzései. Aki mindenkitől elszívja a boldogságot. Kár, hogy ilyen ember nincs a földön. Ilyenek csakis a dementorok lehetnek.

Lashawn

A jól megfogalmazott válasz után kényelmesen hátradőltem a fűbe, és egy kicsit sütettem magam. Nagyon jól esett a nap melege, ami a hőmérsékletet fokozatosan feljebb emelte. Legszívesebben most egy víz közeli helyen lettem volna, jó most is ott voltam, de ebben fürödni nem igazán tartom lehetőnek, főleg a múltkori növényes kaland után. De még is csak jó lett volna vagy egy tengerparton, vagy egy strandon lenni, s élvezni, hogy a nyár már itt van. Úgy is ritkán van ennyire jó idő, és most is akkor, amikor még a Roxfortban vagyok. Le merném fogadni, hogy amint hazamegyek rossz idő lesz, és esni fog, mert ez már csak így szokott lenni, ha azt tervezem, hogy ma fürdeni fogok, akkor tuti vihar keletkezik egy másodpercen belül.
Amikor Lashawn feltette azt a kérdést, hogy milyen tanuló vagyok, rádöbbentem, hogy illetlenség, hogy én itt heverészek a fűben, miközben valaki itt ül mellettem, így gyorsan feltápászkodtam és úgy válaszoltam neki.
- Hát nem vagyok annyira jó tanulás terén, de azért jövőre bele akarok majd húzni a tanulásba.- mondtam, s ezt teljesen komolyan is gondoltam. Ha a későbbieken munkát szeretnék találni, akkor jövőre mindenképpen bele kell húznom, hogy jól sikerüljenek majd a vizsgáim. Erről eszembe is jutott, hogy nekem sürgős elintézni valóm lenne a könyvtárba, így el kéne mennem, és kivennem azt a könyvet, ami a házi dolgozatomhoz kell.
- Ne haragudj, de most mennem kell.- mondtam sajnálkozón és már fel is álltam- Majd még beszélünk valamikor.- kiáltottam hátra nagy sietségemben. Kedves srácnak tűnt Lasawn így első találkozás után, de most tényleg muszáj volt elmennem. Remélem nem haragudott meg, hogy hipp-hopp elviharzottam. Csak nem, de most nem tudtam volna tovább maradni, ha most nem megyek elkések a dolgozat beadásával.
Reméltem, hogy nem sértődött meg a srác, és elrohantam a könyvtárba.

Köszönöm a játékot!

[/color][/size]

   A szél kissé felerősödik, s csak most veszem észre, hogy elkezdett sötétedni. Vajon hány óra lehet? Nem tudom, de kezdek fázni, de ezt igyekszek jól palástolni. Nem szeretném elrontani ezt a pillanatot meg ugye a közösen eltöltött időt, ami egyre kevesebb lesz. Halk kuncogást halaltok, mikor kifejezi abbéli örömét, hogy nem tartom nyálasnak. Istenem ez a srác. Olyan más, mint a többi olyan megigéző olyan megértő és kedves. Még most is megpróbál összehozni egy mosolyt a kedvemért… és ekkor jövök rá, hogy talán le kéne állnom a mosolygással, de nem tehetek róla. Ha kicsit is ideges vagyok, mosolygok. Ez egy hülye szokásom, tudom. Lehet, hogy kicsit mérsékelnem kéne magam.

   Mikor megemlíti, hogy valóban gyorsan szerelembe esek, már nem mosolygok. Nem tudom, miért mondja, hogy ne bánjam meg hiszen… egész biztosan nem fogom megbánni. Én ezt tudom! Ez most kicsit megijesztett bár valószínű, nem ez volt a célja.
   Szemem szemébe fúrom, majd jobb kezem arcára teszem mintha meg akarnám ütni, csak éppen lassan és finoman majd megszólalok.
- Ajj Gerry, már miért bánnám meg? – kérdem majd kissé pipiskedve ajkaim az övéire tapasztom, s szenvedélyesen megcsókolom. Miután véget ér ez a felemelő pillanat melyre valószínűleg sokáig nagyon sokáig emlékezni fogok, s még fel kell jegyeznem valahova, hogy Gerry fantasztikusan csókol, bár ez az amit egész biztosan nem fogok elfelejteni. Ismét a fiú szemébe néztem s kezét fogva folytattam utunkat a kastély felé, remélvén hogy követ. Már miért ne tenné?
- Amúgy is, gondolj a dolgok jobb oldalára. Én itt vagyok veled és nem foglak elhagyni. – mondom neki, mivel úgy látom kissé elszontyolódott – Persze csak ha szeretnéd. – teszem hozzá elpirulva elvégre az egy dolog, hogy én akarom. Nem is kicsit de, hogy ő mit gondol, én azt nem tudhatom.

Emma

There’s something about you, my heart has been searching for...

A szemében az öröm parányi csillogását véltem felfedezni. Miért nem tudok én is ilyen boldogan ránézni? Miért féltem őt ennyire? Egyáltalán mitől? Ch... Hiszen magamtól féltem. A saját véremtől, a létezésemtől és a sorsomtól. Én már belenyugodtam, hogy az idők múlásával egyszer létrejön a nagy változás és nem számítottam rá, hogy találkozok valakivel, aki ennyire elnyeri a tetszésemet.

Nem szeretem a kínos kérdéseket és az előbbi kérdés az volt. Nem szoktam kiteregetni másoknak a magánéletemet, mert semmi közük hozzá. Viszont Emma... Ő más. Talán azt hiszi, hogy az életem részévé válhat, de neki is nehéz lenne elfogadni a csúf igazságot. Vajon megéri-e hazudni? Vagy vágjak bele a közepébe és mondjam el a teljes igazságot? Inkább maradok titokzatos.
Válaszadás előtt egy csókot lehelt az ajkaimra. Rezzenéstelen arccal válaszoltam kérdésére:
- Még nem ismersz - mondtam röviden. Nem szeretném, hogy faggatózzon, mert nem szeretnék hazudni. Itt és most megfogadom magamnak, hogy soha nem fogok neki hazudni, hiszen semmi értelme.

Tétováztam egy ideig, s végül úgy döntöttem vele tartok.
- Persze, hogy akarom, de... - összeszedtem az összes gondolatom. Úgy szeretném kifejezni magam, hogy neki ne fájjon annyira. - Nem tudom, hogy te igazán akarod-e. Ami velem történik a nyáron az egy kicsit más lesz, talán nem is tudunk, majd találkozni...
Hiszen nem is ilyen vagyok. Bánom a dolgot, sajnálom Emmát. Ennyi érzés még sosem volt bennem. Talán én is tényleg szerelmes lennék? Az kizárt. Ő csak egy lány a sok közül, akinek túlságosan megtetszettem és nem is csúnya, hanem... gyönyörű.

   Ritkán hoz össze a sors ilyen fura srácokkal, mint Gerry. Eddig mindig igyekeztem a lehető legnagyobb távolságot tartani a visszahúzódó fiúktól, úgy gondolván, úgysem lenne közös témánk, hiszen teljesen mások vagyunk, de íme, itt az ellenpélda. Gerry. Nem tudom mennyire visszafogott a barátai társaságában, de most határozottan az, és meglepetésemre egyáltalán nem zavar, sőt. Legalább hagy kibontakozni, még ha ez kissé önzően is cseng a részemről. Nem illünk össze, vagyis nem tudom még pontosan, de az biztos, hogy nagyon jól érzem magam. Ám sajnos hamarosan véget ér ez a nap és szét kell válnunk. Hogyan tovább? Nem tudom, de ahogyan a fiú szavaiból hallom ő sem. Olyan… ismét olyan furcsa. Akarja meg minden, vagy csak azt mondja, de mégis úgy csinál mintha ez neki tiltva lenne.
   A csók után egy rövidke megjegyzéssel sikerül kissé elrontania a kedvem és rávilágítania a kapcsolatunk éretlenségére, mely akár a végét is jelentheti. Attól félek, hogy azt fogja mondani, hogy „Vége, Emma. Majd ha jobban megismertelek, akkor folytatjuk, de most inkább menj.” – vagy valami hasonló, drámai mondatot. Nem szólalok meg, csak lépkedek a kastély felé, miközben elrebegem a szavakat, majd aztán ő is megadja a választ. Igen, nem is számítottam másra. Ez… már olyan bonyolult. Én csak szeretni akarok és kész, miért kell mindennek ilyen komplikáltnak lennie? Miért nem lehet minden olyan, amilyennek látszik? A kapcsolatok hibátlannak, a hegyek magasnak a fű pedig zöldnek.

- Figyelj Gerry. – szólalok meg, körülbelül két-három perc csend után, kitartóan a földet bámulva, séta közben. – Ne beszéljünk még a nyárról, jó? – még van időnk addig, s ki tudja, hogy fog működni a kapcsolatunk. Lehet, hogy két nap múlva dobni is fog, vagy lehet, hogy nem is fogunk „hivatalosan” járni. – Én csak azt szeretném, ha most jól éreznénk magunkat. Egymással. – az utolsó szónál a szemébe nézek, s megeresztek egy félmosolyt. Nem akarom tudni, miért nem érne rá a nyáron, erről még ráérünk beszélgetni.  Én most csak a társaságára és legfőképp rá vágyok.

Abigail

Tényleg hideg a víz -jegyzem meg magamnak- meg aztán a kinti hőmérséklet sem a legnagyobb, jó lenne minél hamarabb kikecmeregni innen -gondolom, de azért Abigailt mindenképpen megvárom, hogy odaérjen mellém, miután biztosított róla, hogy nem akar vízbe fojtani.
-Neee -mondom elhaló hangon, mikor odaér hozzám, és el kezd fröcskölni, de azért viszonozom én is a tettét. Majd hirtelen elkezd vacogni a fogam, s úgy tűnik ezzel a lány is így van, mivel valamit mond, majd el kezd úszni kifelé véve az irányt a vízből -különösebben nem figyelek rá, ugyanis hirtelen a vízen megcsillanó fény folt jobban érdekel nála, mivel ez nem a hold fénye, sokkal inkább egy pálcáé. Még mindig egy helyben vagyok, s annyira leköt a vizet pásztázó közeledő kis fényfolt, hogy megijedek, amikor Abby szól nekem: -Jössz? -kérdezi, s úszik tovább.
Ajaj, veszélyt érzek: nem nagyon tetszik nekem, hogy csak úgy egy fény közeledik felénk -biztos meghallottak minket -gondolom, s teljes erőből elkezdek kifelé úszni, habár ez nem is olyan egyszerű, ha talárban kell megtenni. Látom amint a lány kimászik a tóból, s próbálja magát megszárítani. Pár pillanat, és én is kinn vagyok a tóból, nagy locsogások közepette, amit kizárt, hogy nem hall meg az aki jön felénk. S mintha már hallani is lehetne, amint a közeledő talpa alatt zörög az avar. Amilyen gyorsan csak tudok mozogni a vizes ruhákban -amelyek miatt persze még hidegebbnek tűnik a kinti levegő, mint azelőtt- odasietek a lerúgott cipőmhöz, s felkapom a földről a pálcámat, s teketóriázás nélkül elsuttogom a szárító varázslatot: -Leperex -mondom, és magam felé fordítom a pálcám: egy pillanattal később máris teljesen száraz is vagyok, érdemes volt ezt jól megtanulni- látom be, majd miután felvettem a cipőmet, odaszaladok a Abigailhez.
-Valaki jön -mondom neki halkan- meg tudtad magad szárítani? -teszem hozzá, így egy kérdéssé egészítve ki a figyelmeztetésem. Majd karon ragadom, és behúzom a pár méterrel arrább álló fák közé, hogy aztán onnan figyelhessük az esetlegesen érkezőt.

Emma

There’s something about you, my heart has been searching for...

Nem tudom, hogy mit gondol Emma az egészről. Vagyis a kialakuló kapcsolatunkról, mert én annyira, de annyira akarom Őt. És nem csak egy futókalandként, egy egy hónapos kapcsolatként. Én komolyan gondolom, ha lehet ezt így venni, pár órából. De rám ez annyira nem vall, ezért is szeretném tudatosítani magamban, hogy nem vagyok mocsok a csajok fejében.
- Nem tudok, nem a nyárra gondolni. Emma... már csak pár hetünk van hátra. Hamarosan itt a szünet és jól tudod, hogy az egész varázslóvilág megváltozik - mondtam, majd lehunytam a szememet. Minden más lesz. Én magam is más leszek, s ebbe semmi kedvem belekeverni Emmát. Hiszen annyira törékeny, talán jobb lenne, hogyha itt hagynám. Nem kéne félnem attól, hogy bármi kárt is teszek benne. Így remélhetőleg neki is könnyebb lenne elfogadni, hogy mi ketten talán nem is illünk össze... És akkor csak nekem kéne küzdenem a dolgokkal, ő valószínűleg elfelejtené és tovább lépne. Reményeim szerint. De szükséges ez a lépés? Tényleg képes lennék erre? Vagy maradjak inkább önző? Nem tudom. Megint csak nem tudok semmit.
- A tudat miatt nem tudnám jól érezni magamat... Nem akarlak bántani!
Ennél kifejezőbb nem tudtam lenni, s továbbra se merek a szemébe nézni, inkább a feje fölött elbambulok. Annyira hihetetlen, hogy ilyen helyzetbe kerülök. Én, Scott Nefas fia. Akit a nyártól beavatnak a halálfalók csapatába és aki könnyű vérrel végezni fog bármelyik régi ismerősével. Én választottam magamnak ezt az életet, kár lenne visszalépni. Miért árulnám el a saját nemzetem?!

Tekintetem az övébe fúrom. Arcomon a szokásos „alapállapot” mosolyommal veszek el a barna szempár végtelenjeiben s közben a külvilágot teljesen kizárom magam körül. Mindez csupán egy pillantásnyi idő, de mégis megnyugvással tölt el, hogy tudom a fiú valami hasonlót érezhet irántam. Vagyis… ha már egyszer ezt állítja, akkor biztos.
Ismét egy gondolat fúrja magát előbbre, s most alaposabban átfutok rajta.
Alig ismerjük egymást. Azt sem tudom biztosra, hogy melyik ház tanulója, vagy, hogy milyen a származása vagy, hogy pontosan milyen idős is. Annyi talány, de mégis mit számít ez most? Pont én agyalok most ezeken mikor az előbb még azt hangoztattam, hogy most csak boldog akarok lenni. Tiszta hülye vagyok! Mondjuk ezt a környezetemben élők már elfogadták és szeretnek is, szóval akkora baj nem lehet.
És akkor Gerry olyat mond, amit nem igazán értek. Kissé meg is rémiszt a dolog. Hogy érti, hogy az egész varázslóvilág megváltozik? Jól van, Tudjukki visszatért, de az nem azt jelenti, hogy már minden az ő keze alá kerül. Vagyis a Roxfort biztos nem… ugye? Hiszen itt van Dumbledore, s mindenki tudja, hogy fél tőle. Nem merne ide jönni, amíg az igazgató itt van. Vagy már ez nem számít semmit? Dumbledore a rosszmájú pletykák szerint valóban megöregedett, s már nem is olyan varázslatos, mint anno? Nem. Az nem lehet. Ha ő meghal, akkor az iskolának annyi. Mi lesz akkor itt?
Miközben szélsebesen száguldozok szívfacsaró gondolatszálaim kusza kavalkádjában, fejem a föld felé fordítom, s engedelmesen lépegetek a fiú kezébe kapaszkodva, mely még mindig olyan puha és érintése kellemes.
Néha a lágy szellő előre fújja hajam, olyankor kezemmel gyorsan odakapok, s hátra simítom. Mikor Gerry ismét megszólal, éppen a szoknyámat húzgálom, finoman lejjebb s szavai térítenek észhez. Kezem elkapom, s hátam mögé rejtem, arcomra ismételten értetlenség ül ki. Jól van, mondják azt, hogy túl hülye vagyok, de mostanában tényleg kevés dolgot fogok fel. Mindenki olyan rejtelmesen beszél, persze, hogy ez van.
Megcsóválom fejem, s úgy válaszolok.
- Nem Gerry… én ezt nem értem. Miért lesz más minden és milyen tudatról beszélsz, és miért bántanál? Lenne rá okod? Én tudom, hogy sosem érnél hozzám egy ujjal sem. – velem az a baj hogy mindig is ilyen elhamarkodottan ítéltem meg az embereket, s nem mindig pontosan. Hamar esek szerelembe, s bizalmam könnyen meglehet szerezni. Kicsit naiv vagyok.
Mindegy. A szépségem tökéletesen korrigálja belső hibáimat.
Hajam egy határozott mozdulattal hátra túrom miközben egyre közelebb érünk a kastély hatalmas ajtaja felé.
Az időnk vészesen fogy…
Tik-tak.

[Peter]

Peter

Az ücsörgés nem tart sokáig mivel nyirkos ruhában nem valami kellemes a hideg földön üldögélni ezért megpróbálkozok még egyszer a varázslattal hátha most nagyobb sikerrel járok, mint néhány perccel ezelőtt. Soha nem ment igazán ez a varázsige pedig néha igencsak hasznát tudja venni az ember, de én hiába próbáltam begyakorolni soha nem ment száz százalékosan akárhogy is erőlködtem. Úgy látom Peter sem élvezi a hideg tó vizét túl sokáig mert gyors tempóval halad a part felé. Néhány másodperc múlva ő is a szárazföldön van és hihetetlen gyorsasággal veszi fel a cipőjét és szárítja meg magát. Nem értem a sietségét, mert azért talán nincs annyira hideg hogy másodpercek alatt jégtömbbé fagyjunk. Vagy lehet, hogy valamit észrevett és ezért siet? Nem tudom, mindenesetre körülnézek a tóparton hátha észreveszek valami gyanúsat, de semmi olyat nem veszek észre ami szokatlan lenne. Peter szalad felém majd amikor odaér halkan motyog valamit aminek nem értem teljesen az elejét. Valami olyasmit mondhatott, hogy valaki jön, de nem értettem tisztán így csak a mondat végére tudok felelni.
-Azt hiszem igen. – felelem olyan halkan, hogy éppen hogy érteni lehessen. Karon ragad és magával vonszol a pár méterrel arrébb levő hatalmas és ilyenkor eléggé ijesztőnek tűnő fák közé. Meglepődöttség ül ki az arcomra és lehet, hogy én vagyok a teljesen hülye de nem teljesen világos az, hogy mit is csinálunk. Mindenesetre szótlanul követem a fiút a fák rejteke közé. Ennyire figyelmetlen lettem volna, hogy észre sem vettem volna azt, hogy valaki követ minket? Egyikünk sem engedheti meg azt magának, hogy lebukjunk, hiszen eléggé súlyos következményekkel is járhat, akár és ezt nem szeretném. Főleg azért mert az én ötletem volt az egész hogy jöjjünk ide ki éjszaka. Eszembe jut az a mardekáros akit még a legelején kényszerből kábítottunk el. Az exmemoriam biztosan hatott, de az is lehet, hogy feltűnt valakinek a hangzavar, amit még akkor csaptunk, amikor összedőlt az egyik páncél. De akkor is honnan a fenéből tudja az illető, hogy a tó felé kell, hogy keressen minket? Eközben végre megállunk végre egy olyan helyen, ami reményeim szerint tökéletesen takar minket. Viszonylag jól lehet látni innen a tópartot, viszont aki a tóparton van nagy valószínűséggel nem lát minket a fáknak, bokroknak és a többi aljnövényzetnek köszönhetően.
-Az előbb jól értettem, hogy valaki jön? –kérdezek vissza, ami be kell, hogy valljam eléggé hülyén hangzik, de szeretném tisztázni ezt a kérdést. Még mindig nem hagy nyugodni az érzés, hogy nem vettem észre a figyelmeztető jeleket. Ha Peternek nem tűnik fel valami, akkor mostanra nagy valószínűséggel lebuktunk volna.
-Na basszus most mit csináljunk? – kérdezem nagyon halkan majd folytatom - Várjunk itt és reménykedjünk abban, hogy nem találnak meg minket?
Tény, hogy ez lenne a leglogikusabb lépés a részünkről, hiszen ki az aki pont az erdőt akarja átfésülni? Újra a tópart felé nézek, hátha meglátom azt az alakot, aki szintén éjszaka mászkál, mint mi. Apró neszeket is hallok, amik lehetnek akár lépések zaja is, de lehet, hogy csak az itt élő állatok által keltett zajokat hallom. Pár perc elteltével végre észreveszek egy alakot a sötétben. A tóparton sétál nagyon lassan, mintha keresne valamit. Nagyon remélem, hogy semmit nem hagytunk ott, ami terhelő lehetne ránk nézve. Istenem add, hogy ne találjon semmit és ne vegyen minket észre. Kérlek, ne hagyd hogy lebukjunk. – fohászkodom magamban.
-Te is látod őt? –kérdezem – Szerinted ki lehet az? Mert nekem fogalmam sincs, hogy ki az, aki még tud arról, hogy mi milyen terveket találtunk ki erre az éjszakára.
Újra az alakot kezdem el figyelni, aki még mindig a parton sétálgatott. Percekig –ami most óráknak tűnt. - mást sem csinált, mint sétált fel s alá. Mintha várna valamire, de az is lehet, hogy csak az egyik tanár az, aki szeret éjszaka a tóparton mászkálni és töprengeni az élet kis és nagy dolgain. Végül is ennek is ugyanakkora az esélye, mint annak, hogy valaki megtudja, hogy két diák a kiszökik a tóhoz csak úgy. Az ismeretlen személy hirtelen megtorpan, majd körbenéz, én pedig hirtelen megpróbálom magam még kisebbre összehúzni, hogy véletlenül se vegyen észre. A hirtelen jött ijedség nem tart sokáig mivel az a valaki újra elindul, de nem felénk és nem is a tó távolabbi részébe hanem a kastély felé veszi az irányt. Hirtelen nyugalom tölt el, de még korán sem biztos, hogy teljesen megússzuk az egészet, hiszen még akármi történhet velünk.
-Úgy néz ki ezt megússzuk – suttogom, bár még halható a hangomon a bizonytalanság majd a fiúra nézek, hátha neki van valami használható ötlete arra, hogy hogyan tovább.