A Roxfort-Roxmorts útvonal

A rohanás már kezdi kifárasztani, szinte megkönnyebbül, amikor előhúzva a pálcáját hopponálhat, s eltűnhet a fakabátok elől. Mindez gyorsan történik, az ige mormolása után máris a magasba emelkedik, majd sötétség veszi körbe, az egészet úgy éli meg, mint egy befüvezett estét. Röpke pillanatok a semmiben, majd hirtelen újra fényesség, színek, talaj. A sportcipős lábak gazdája földet ér, a bűbájjal védet kapuk előtt. Néhány pillanatig még a légvételét rendezi, s csak ezután pillant az őt kérdőre vonó srácra. Kiegyenesedik, bal kezével hátrasimítja az esőtől áztatott hajszálait, majd kezeit a csípőin támasztja meg. Szúr az oldala, iszonyatosan, de nem mutatja, esze ágában sem fog lihegni és nyávogni. Nagyapja szigora és kemény nevelése miatt megtanulta magába fojtani az érzelmeit, s a fájdalmakat. Sok csapást szenvedett már el gyerekkorában, egy futás nem fogja kikészíteni. Most már semmi dolga nem lenne, csak visszamenni a kastélyba, lezuhanyozni és lepihenni ezután az este után. Azonban van egy bökkenő, a rugdaló srác, aki joggal vár magyarázatot, bár ez is felfogás kérdése. Ő állt le az utcasaroknál, ő kezdett érdeklődni. Lehet, hogy ha simán csak elsétál a másik mellett, akkor megússza ezt az egész szituációt. Clyde ridegen pillant a másikra, gondolatai azon kattognak, hogy mit is mondjon. Az igazat úgysem fogja bevallani, hülye lenne lebuktatni magát, éppen ezért az egyszerűbb megoldást választja, valamiféle hazugságot.
- Nincs ezen sok mesélni való, az egyik kocsmában kikezdtem az egyik fickó nőjével. Nem tetszett neki, beszólt, levertem, erre a haverjai úgy döntöttek, hogy kicsit megkergetnek...Amúgy kösz, hogy segítettél, de legközelebb inkább ne állj le ilyen helyeken, soha ne foglalkozz másokkal, nem éri meg...- fűzi még hozzá, utóbbit részben így is gondolja. Eközben előrébb lép és a kezét nyújtja a srác felé.
- Clyde Irwine, mardekár. -

[.-= Irwine =-.]

.-= Irwine =-.

Mert még mindig Psycho

Csend.
Feszült.
Most mondjam azt, tudtam, hogy az előttem álldogáló majomparádé hazudni fog? Cirka fél perce állt ott, mint valami bamba idióta, és kereste azokat a rohadt szavakat, amivel kivághatta volna magát a bűne alól. Nehézkes lesz, mert mégiscsak egy márkás és minőségi anyagú kabát koszolódott be, miatta. Mondanom sem kell, hogy roppant mód nem tetszett a dolog, persze, ha elrendezi egy bocsánatkéréssel, ma leszek olyan kedves, hogy elfogadjam. Elég dolgom van, így, ha nem muszáj, hát nem fogok feleslegesen támadólag fellépni. Mivel megváratott, tekintetem elvéve az arcáról pillantottam le a cipőmre, merthogy akkor ötlött csak be, a tipráson kívül bizony rúgtam párat, amitől a fekete, lakkozott lábbeli is összeszedhetett némi mocskot. Az már csak hab lenne a képzeletbeli tortán. Unottan pislogva konstatáltam az elkerülhetetlent, valóban megkopott az éjszín cipő jobbjának orra, és belső része. Oda se neki, egy apró ige és minden olyan lesz, mint régen. Elfintorodtam egy pillanatra, majd ismét megemeltem a tekintetem, merthogy a delikvens óhajtott végre kibökni pár mondatot, amivel megpróbálta elintézni ezt az egész ügyet. Lehet, egyszerűbb lett volna, ha felvágom a torkát, mert akkor azonnal kipotyognának az igaz szavak, és nem kellene feleslegesen álldogálnom az állatkert kapujában.
Egy kéz.
Előttem.

Mivel az igencsak unszimpatikus fiatalember legalább törte magát, hogy valami élelmessel álljon elő, most eltekintettem attól, hogy előkerüljön a zsebemből a késem, és beleálljon a mellkasába, hogy ott aztán megfordulva a tengelye körül csavarja magára a beleket és zsigereket, ezzel kínzó fájdalmat okozva, mégis lassú halált.

Mosoly.
Halovány.
Ez szólt egyrészt annak, hogy nagy ívből leszartam, ki is ő valójában, bár az igyekezete mindenképpen dicséretesnek volt minősíthető. Egy trollt biztosan adnék rá, ha dolgozatról lenne szó, de így, szemtől szembe csak egy félmosolyt tudtam nyújtani a folklór műsorért. Megemelve jobbom húztam szét a kabátom, majd bújtattam két ujjam a szövetnadrág oldalzsebébe, hogy előkutassam a varázspálcát. Nem akartam megátkozni az előttem állót, mégis, rejtve ugyan, de kíváncsian figyeltem a reakcióját. Amikor a pálca a kezemben volt, egy igét elmormolva az orrom alatt lendítettem annak hegyét a cipőm orrának irányába. Abban a pillanatban pattogzott le róla a mocsok, és villant meg újra régi fényében. A varázstárgy ezt követően a balomba vándorolt, a törzsem mellé ereszkedett, jelezve, egyelőre nem akarom használni.
- A megmentőd!
Érkezett a bemutatkozásra a válasz, melyet követően a szabaddá vált jobb meglendült előre, és emberes erővel megmarkolva a másik tenyerét rázta meg azt. A protokolláris ismerkedést követően hátat fordítottam, majd lassú léptekkel indultam meg a falu irányába.
- Szintén mardekár!
Ezzel zártam is a tényleges bemutatkozást, azonban a beszélgetést még nem. Egy pillanatra megtorpantam, nem néztem hátra továbbra sem, csupán jeleztem számára, egy ide.
- A tartozást alkalomadtán megbeszéljük!
Nem mozdultam meg, csupán megemeltem a pálcát, készülve, hogy hopponáljak, hiszen még mindig találkozóm volt Cedrah-val. Amíg készülődtem, volt ideje beszélni, reagálni.
Egyetlen ige.
Vártam.

Angyalkámnak , harrr  

Kinyújtott kezét tartja a másik felé, úgy gondolja, érdemes kezelni, ha már kölcsönösen kimentették egymást a baseballütők csapásai, s a láncok ütőereje elől. Kicsit tovább kell tartania a kezét, mint ahogy várta, szemöldökei kicsit magasabbra szökkennek, már ott tart, hogy kiejtse a "na" szócskát figyelmeztetésként. Figyeli a másik arcát, még mindig úgy érzi, hogy a srác nem százas. Ez legelőször akkor fordult meg a fejében, amikor látta, milyen élvezettel rugdossa a támadó fejét...

~ Mit mosolyogsz bxzdmeg? Kell nekem itt adni az udvarias fxszt, meg sem kellene köszönnöm, végül is ő dugta oda a pofáját, senki nem kérte, hogy maradjon. Ha nem lököm félre, talán ott is marad. ~

Arcvonásai megkomolyodnak, utálja, ha valaki az idejével szórakozik, s nem igazán kedveli az effajta kötelező csevegéseket sem, de jelen helyzetben ez elkerülhetetlen. Tekintete megvillan a másik mozduló kezén, majd az idétlen mosolyon. Ő nem tesz semmit, továbbra is tartja előre a kezét, melyet már kezd unni, mégis, megvárja a másik cipőtisztítási ceremóniáját. Bizonyára valami visszafoghatatlan inger késztethette erre, hogy a továbbra is szakadó esőben cipőt tisztítson. Clyde vele szemben úgy áll ott, püffedt arccal, esőcseppektől ázott hajjal, kabáttal, átázott sportcipővel, melynek a nyelve már a földről lefetyeli a vizet. Végül csak összeérnek a kezek és a srác elég rendesen megszorítja Irwine mancsát, mindezt ő hasonlóképpen viszonozza, miközben tekintetét a másik szemeibe fúrja.
- Bxzd meg, te aztán megtudod váratni az embert. Ilyen tisztaságmániás vagy? -
~Kis bxzi ~ Jegyzi meg magában. Tévedés ne essék, ő sem szereti a koszt, a mocskos ruhákat, a kellemetlen szagokat, a tróger viseletet, ellenben nem áll neki egy verekedés után azonnal orrot púderezni és nem kezdi el tisztítani azonnal a cuccait. Ha már verekedett, legyen annak egy látszata, amely egyúttal kölcsönzi a rossz fiús külsőt. A fiatalabb srác bemutatkozásán egy mosoly ül ki az arcára.
- Te vagy az Angyalom. -mondja gúnyosan, miközben megvillannak hófehér fogai. Egyúttal elengedi a másik kezét, sajátját farmere zsebébe csúsztatja, nehézkesen, a víztől tapadó farmernadrág miatt. Ismételten felpillant, ekkor már a távolodó fiú háta tűnik fel előtte, s egyetlen szó.
- Tartozás?  - Ismétli meg a kérdést, miközben a srác után tesz néhány lépést.
- Tévhitben élsz "haver" - Paskolja hátba a fiút, majd mellé lépve rápillant, mosolygós vonásai elhalványodnak, helyette komor vonások kúsznak az arcára.
- Szép pálca..- jegyzi meg, gyorsan végigfuttatva tekintetét a varázseszközön, eközben maga mellé ejti a kezét.
- Akkor ezt megbeszéltük, csá. - Ejti ki az utolsó szavakat, majd hátat fordít és az iskola felé kezd el lépkedni...

[.-= Irwine =-.]

.-= Irwine =-.


Vártam.
Hallgattam.
Egyértelmű volt, hogy nem fogja kibírni szó nélkül a szegény pára, elvégre, ki szereti hallani az igazságot. A magukat ésszel bíró lényeknek nevező iskolatársak egyike sem olyan ember, aki mosolyogva hallgatja végig a róla alkotott véleményt. Ez legtöbbször azért van, mert ugyebár ezekben az esetekben kiderül, mekkora marha is az adott illető. Azt pedig megtudni, hogy hosszas éveken keresztül becsapták a szülei, mert egy menhelyről vették magukhoz, biztosan fájó, és indulatokat kelt. Ezzel azonban nem tudok mit kezdeni, meg kell érteniük, mindegyiküknek, kivétel a roppant kevés kivétel, szaros, mihaszna lények, akik örülhetnek annak, hogy élnek.
A hátam.
A keze.

Szerinte nem tartozik semmivel, mi több, bizonygatja, hogy bizony tévhitben élek, ha bármit is szeretnék tőle. Nem szólaltam meg, mert egyelőre feleslegesnek éreztem az egészet. Biztos voltam benne, hogy logikátlan eszmefuttatásának lesznek még megállói, így ráérősen össze tudom szedni a gondolataimat a helyzettel kapcsolatban. Amikor a feje a látókörömbe esett, észrevettem, hogy lelohadt az a kurva bárgyú vigyor a retkes pofájáról. Nem is csodálom, biztosan észrevette önmagát valamelyik tócsában amikor letekintett, egy ennyire rusnya ábrázattal én élni sem szeretnék. Úgy fest, olykor magának is elmegy magától a kedve. Persze ezt palástolandó azonnal megjegyezte, hogy bizony helyes kis pálcám van. Ebből két dolgot szűrtem le, amelyből az egyiket már kifejtettem magamban… a másik ennél cifrább. Azzal, hogy jelezte, látja a pálcát, evidensé tette, hogy be van szarva. Persze ki ne lenne, hiszen percekkel ezelőtt rúgtam szét egy ismeretlen ember fejét, nem törődve semmivel. Van, ami jól esik az embernek. Jelen helyzetben az esne jól, ha fordulatból a szabad kezemet ökölbe szorítva akkorát csavarnék ennek a marhának az arcába, hogy legalább betörjön a retkes orra, ahogyan pedig földet ér, szétszakadjon a feje.

Elköszönt.
Eljött az idő.
Minthogy számára lezárult a beszélgetés, végre szóhoz juthattam én is. Persze a jól megszokott jellegtelen és üres tekintettel pillantottam oldalra, hogy a vállam felett hátratekintve láthassam.
- A tartozásról még beszélünk, elvégre a rusnya pofád sértetlensége csak megér a számodra valamit.
Halovány, és erőltetett mosoly, hogy észrevegye, nem örömömben teszem, hanem mert szánalmasnak tekintem.
- Tudod, ez affajta kölcsönös… oda-vissza alapon, amit joggal várok el.
Azzal ismét előretekintve indultam meg a falu irányába, lassan, slattyogva a sárban.
- További kellemes napot Clydy!
Direkt módon becézgetve, piszkálódva, hiszen megérdemelte, hogy éreztessék vele, ő senki. Még hátra volt a találka, amelyet mélyen tisztelt és szeretett nagybátyám szervezett le a mai napra.
Hopponálás.
Örvény.



// Köszöntem a roppant élvezetes játékot!  //

[[el mariachi]]

[el mariachi]

Folytatás innen: Old Brooks

Csendesen lépdelek James, becenevén el mariachi mellett. A sérült bal karomat hagyom, hagy lógjon csak a testem mellett, valamiért úgy jobb érzés, mintha be lenne hajlítva a könyököm és magam előtt tartanám, mint az általában a mugli-féle gipszes megoldásnál szokták. Felkötni a nyakba valami kendővel és abba beledugni. Na azt most nem tudnám elviselni. Jó érzés így, hogy szabadon lóg mellettem.
James bal oldalára lépek, nehogy óvatlanul hozzáüssem a kezem egy hirtelen mozdulatnál, mert akkor lehetséges, hogy belepusztulnék a fájdalomba.  Így igyekszem elkerülni a további fájdalmakat. Igaz, hogy lelkileg megviselt, hogy pontosan egy hinta tehet az egészről… Sosem hittem, hogy a hinták ilyen alattomos és gonosz teremtmények. Biztosan ez is el volt átkozva, mint oly sok minden ebben az utcában.
Árvaház a téma. Nem zavar egyáltalán, biztos hallott már olyanokról így nem is igazán kezdem el boncolgatni a szálat. Mikor a helységnevet mondtam, úgy tűnt, hogy tanácstalan, illetve nem igazán tudja elhelyezni az Anglia-térképen.
- Cardiff, Wales. Londontól nyugatra van, egy nagy kikötőváros a nyugati partnál. Szóval… gondolhatod, milyen jó kis út nekem onnan eljutni de, a Roxfortba.
Mondom, majd megteszem az első lépést Old Brooks-on kívül. A szokásos Roxfort-Roxmorts útvonal felé veszem az irányt, amely napsütéses, kellemes időben körülbelül húsz perc séta. Ilyen szeles, és vihar előtti időben viszont nem igazán tudom megbecsülni, mindegy, hogy mikor vagy hogyan, csak érjünk fel, mert nem akarok törött karral maradni. Ha minden jól megy, pár órán belül már minden a régi lehet.
- Á, hagyd csak… tudok menni. – mondom neki mosolyogva, látva a támogatásomban gyakorolt igyekezetét. – Nem a lábam tört el, hanem csak a kezem! – mosolygok tovább, majd felemelem a balomat és megmutatom neki emlékeztetésképp.
Ami nagy butaság igazából.
Belenyilallt a fájdalom ismét, amit egy hangos szisszenéssel jelzek.
Összegombolom a még ép jobb kezemmel a kardigánomat a viharos szél miatt. A világért sem szeretnék megfázni nyár elején. Persze, gyakorta megesik, hogy ilyenkor szedek össze valami vírust és megy fel a lázam egészen negyven fokig!
- Csak azért gondolom, mert tudod, ha kiábrándító bűbájt szórnak valamire, akkor eltűnik. Legalábbis akkor, ha nagyon erős varázsló szórja. Ez csak úgy eszembe jutott, mivel nem tudom hová tenni ezt a különös Old Brooks nevű helyet… Rengeteg jó lakás lenne abban az utcában és csak a gaz nő az udvarukon. A végén még kiderül, hogy valami kísértetlakta hely esetleg halálfalók főhadiszállása… viszont akkor nem értem, hogy mi miért láthattuk.
Fonom tovább a szálat, majd eszembe jut, hogy kerülnöm kell a fecsegést és elhallgatok. Nem akarom James-be, vagyis el mariachiba fojtani a szót.

Sydney ;;

- Áhh, igen, tudom már. Egyszer jártam már ott, asszem, de nem emlékeztem a névre. – kiáltom felvilágosultan. És valóban. Régen, még nagyon régen, azt hiszem úgy körülbelül négy éves sem lehettem, mikor elmentünk Cardiff-be, a nagybátyám temetésére. Óh, egy újabb keserű emlék. Van ilyen, sőt, nem is egy, rengeteg. A szüleim, a nagyszüleim, mindenki. Inkább hagyjuk, nem szeretném elrontani a hangulatot még jobban, hiszen már így is eléggé le vagyok törve, ráadásul még a csaj miatt is aggódok. Jobban mondva a törött keze miatt, de ez már mellékes.
- Igazad van, elég messze van. Én biztos nem bírnám ki azt a hosszú utat, no de kérem, hiszen már nagykorú varázsló vagyok. Ha szükség van rá, akkor csak hoppanálom magam valahová, a pályaudvar közelébe és kész. Egyébként én Londonban élek, ám a nyár elején költözünk, ugyanis a nagyanyámmal, meg a húgommal élek. – vázolom fel jelenlegi helyzetemet, melyet úgy gondolom, nem baj, ha tud. Legalább ő is észreveszi a kettőnk közötti közös szálakat, mint például a szüleink halála.

Kiértünk az Old Brooks-ból. Ebből az elátkozott szellem lakta kisutcáról, melyen a legnagyobb életjelet, már vagy tíz éve mi mutattuk. Legalábbis a kinézetéről így tűnhet. Már a főutcán lépkedünk, mikor megpróbálok visszanézni, hátha látom még azt az egy két, romos házat, de semmi. Nem látok mást csak az olcsó, Roxmortsi lakóházakat, melyek teljes fényükben pompáznak, s melyek közelében sem gaz, sem egyéb gyomnövény nem nő. Vagyis egyet sem látok.
- Oh, bocsi. – mondom, majd gyorsan elengedem. Én csak segíteni akartam, ha nem kér belőle, hát legyen, nem baj. Így legalább nekem is könnyebb.
Egy hangos szisszenés érkezik oldalról. Fejem egyből a lányra fordítom, ám megnyugodva konstatálom, hogy csupán megpróbálta megmozdítani, nagy valószínűséggel törött kezét, és emiatt volt ez a kis kitörés.
Érdeklődve hallgatom végig Sydney mondandóját, majd egy kis gondolkozás után úgy gondolom ideje elmondanom a véleményem a dologról.
- Azt hiszem, igazat kell adnom neked. Az imént megpróbáltam visszanézni, de nem láttam semmit. Hogy ki ruházta fel bűbájjal a romos kis utcát? Nem tudom, de úgy velem biztosan nem halálfalók. Gondolj csak bele, ha halálfalókat láttak volna itt, Roxmortsban, arról már mi is biztosan tudnánk. És azért láthattuk, mert mi vagyunk a kiválasztottak. – mondom, az utolsó mondatot persze csak viccből mondtam, hátha ki tudok csalni egy mosolyt belőle, majd kezére pillantok, mely valószínűleg eléggé fájhat neki.
- Kibírod, amíg felérünk a kastélyba? – kérdem, ismét kissé aggódva. Ez eléggé hülye kérdés, mert vagy kibírja, vagy nem, akkor is meg kell tennie az utat, nincs mese.

Craig

*Út. Poros. Kellemes, de valahogy mégsem. Eső után járunk, így ugyan por nem ül a tüdőmre, mikor elindulok a faluból az iskola felé, de van itt számtalan más. A közeli erdő nehéz szaga, a párásság, ami itt északon elég szokatlan, de ahogy a mugli hírekben mondanák, a globális felmelegedés… na de felesleges valaki teljesen másoknak a rémeivel riogatnom magam egy ilyen szép, vagy legalábbis majdnem szép vasárnap délutánon, amikor is nincs más dolgom, mint kényelmesen kitalálni, hogy mivel fogadom holnap a tanulni annyira nem vágyó, de azért órára ellátogató diákokat. Csak semmi megterhelővel, a hétfő még nem az a nap, amikor fogékonyak a fiatal elmék, sőt, olyankor különösen elutasítóak, még a máskor befogadóbbak is.
Felfelé az ösvényen. Nem hosszú út, felesleges rövidítgetni, az eső azonban újra tiszteletét teszi szép vidékünkön, így egy kicsit szaporázom, mert köpenyt persze nem hoztam, hosszú ujjú ing, sötét farmernadrág, az ember mégse úgy megy a faluba meginni egy vajsört, hogy teljes menetfelszerelésben, túraruhában. De egy kis eső még senkinek nem ártott meg, mondhatni vidáman haladok a kapu felé.*

//lesz jobb is. eskü//

A kastélyba vezető utat övező fák között némiképp védve az időközben eleredő esőtől egy csuklyás.. pontosabban kapucnis alak várakozott egy fa törzsének vetve hátát. Kopott világoskék csőfarmert belebújós csizmára emlékeztető bőrcipőt fekete kapucnis pulóver, és rajta egy rövid szabású bőrkabátot viselt. Amint az ódon esőcseppek, melyek képesek voltak átvergődni magukat a lombkoron elsőként elérték az erdő avarját. A várakozó ausztrál fülét léptek zaja törte meg. Gyorsan végigfuttatta elméjében a kapott leírást, és kitekintett a fák közül igyekezve a lehetőségeihez képest azért rejtve maradni. Egy alakot látni, a sajátjához hasonlóan kissé szabadosabb öltözékben. Na jó.. az érkező hozzá képest még mindig sokkal szolidabb. Könnyedén lépdel előre, és az eső hatására szaporázza is a lépteit. Craig lassan végigsimítja a hátsó zsebében nyugvó pálcáját, majd mély levegőt vesz. Várja hogy a másik elhaladjon mellette. A fák remélhetőleg biztos takarást nyújtanak a számára. Lassan pedig a fizika törvényeinek megfelelően elkövetkezik a pillanat amikor elhalad mellette a megfigyelt személy. Craig már biztos benne, szinte biztos, hogy őt keresi. Szipog egy nagyot, aztán ellöki magát a fától. zsebre dugott kézzel lép ki az útra a másik fickó mögött. Nem szól hozzá semmit egyszerűen követi. Még csak azt sem mondhatnánk, hogy tisztes távolságból. Gyakorlatilag a másik nyomába szegődik. Természetesen az is előfordulhat, hogy (mint ahogy ezt Craig is vélelmezi) tapasztalt varázslóként a másik már jóval korábban észleli Craig-et esetleg megtorpan, és felé fordul. Ebben az esetben az Ausztrál sem tesz másképp. Maga is megfordul, és szó nélkül a másik férfi szemébe néz, kissé meg is köszörüli a torkát. ha nem így alakul egyszerűen követi azt, míg alkalmasabb pillanatot nem talál a megfelelő lépések megtételére. Bőrkabátján gyöngyökként csillognak az esőcseppek kócos hajkoronája egyik szemét eltakarja

*Eső. Ember. Eső… emberke. Nem, ennyi mágikus löket közül miért is szúrtam volna ki teljesen elbambultan azt az alakot a fák között. Pedig feltűnő. Legalábbis így utólag, ahogy kilép a fák közül, mint maga a rosszindulat, ami sötéten hullámzik utánam. Na nem, egy kicsit elkalandoztam megint fantáziával. Most mondanám, hogy nincs abban semmi érdekes és félelmetes, ha mennek az ember után, enyhén cuppogva az esőbe, lágyan surrogtatva a bőr és/vagy gumitalpat, a ruha nedves zizegésével, mármint ez már én vagyok. Átáztam. Jesszus, mint egy női reklám.

Oké. Nem vagyok félős fajta, ennek ellenére a bal kezem a pálcámra simul. Mármint a tokra, amiben hordom, bal csípőn, csakis. Kéne inni valami meleget, és cukrosat. Mintha egy kicsit ideges lennék, főleg, hogy csak jön, csak jön, ahelyett, hogy megtámadna, de oda se neki, legyen jó napja, hadd kövessen. Nem diák, az biztos, a legtöbbje nem megy a fák közé, nem tanár, mert az meg nem mászkál esőben, nem falubeli, mert akkor mit keresne itt, nem szellem, mert nem láttam át rajta, nem dementor, mert azok nem öltöznek ilyen összevissza, nem a bátyám, mert az magasabb, nem valami rajongó, mert ahhoz meg túl magas. Okéé. Tippem sincs. Azért a vadkanos kapuig elviszem. Nyugodt lélek vagyok. Nyugodt, mint egy hangyaboly. Kapu. Megállok, fordulok, a jobb kezemmel rántom ki a pálcám és az arcába szegezem. Nem torz arc. Normális. Már ha normális, ha az ember nem lát ki a haját. Az enyém legalább az esőtől nedves.*

-Mondd, ne kímélj-*mondom, amikor úgy tűnik, hogy nem akar támadni. Én se akarok. Csak egy kicsit pattog a pálca vége, alig-alig tűnik fel az esőhomályban, de a kezem nem remeg. Nem különösebben jóindulatúan méregetem, de távol álljon tőlem, hogy vakon emberekre támadjak. Majd. Ha kifejlődik a paranoiám rendesen.*

Pont ahogyan sejtette. Nem fordul fel, csak lassan halad tovább. Így hátulról nem túlzottan kellemes látvány. Persze lehetséges, hogy ő sem az. Nem szokása hátulról vizsgálgatni magát. Persze nem mintha ezt nem volna képes könnyű szerrel megtenni. Igen hátul is van szeme.. kellemetlen de így van.. A távolban a diszkrét leginkább a másik alakkal harmonizáló esőfüggönyből kezd előtűnni egy "ordas" fekete kapu. Craig némi varázslatot érez, de ez minden bizonnyal csak a birtok közelségét jelzi.. Furcsa érzés. Ennyi varázslatot egy helyen utoljára iskolás évei alatt érzett. Azonban ez jóval letisztultabb.. Annál is inkább erre hajlik mert ha ez mind a másik fickóból árad akár meg is gyűlhet vele a baja. Ő nemigen sugároz semmit ez a tetoválásai jótékony hatása.. de tulajdonképpen ez most senkit nem érdekel, és remélhetőleg nem is fog. Forgatókönyv szerűen zajlanak az események. Craig háromig számol magában aztán fel emeli mindkét kezét.. Így a másik fordultában megdöbbenve tapasztalhatja hogy egy magát előre megadó emberre szegezi a pálcáját. Pár percig vár a kócos ausztrál hátha leengedi pálcáját a másik. Ha nem akkor kénytelen lesz lépni, de nem hinné hogy az ne tenné.. mármint ne szegné le a pálcáját. Talán gondolatolvasó volna.. hogy előre tudta mi következik.. nemigazán.. nem kellett ehhez túl sok előrelátás sem. Ha a pálca leereszkedik Craig leveszi a kapucniját, és így az eső már saját kócos barna fejtetőjét is áztathatja. A cseppek gyorsan az arcába mossák a fürtöket. Végül kikaparva mindkét szemét az ázott gombolyagból megszólal.
- Ejnye.. tanár úr illik pálcát szegezni egy védtelen emberre.. Hangja higgadt már már nyugtalanító módon. Aztán kissé megköszörüli a torkát, és folytatja. Ha lehetősége van rá pár lépést tenne is előre, és közben kezet próbálna nyújtani.
- Remélem nem tévedtem.. Minticz  professzorhoz van szerencsém igaz? veti kérdő pillantását a másikra, kissé bizonytalan honnan ismerheti, vagy szerzett információkat.. az pedig hogy mit akarhat szintén kérdéses..

*Eső, eső, eső, ugyanaz a változatlan ritmus, a szepegésből tisztességesedik, noha nem kapkodja el, az alacsonya szálló felhőkből alacsonyra hullik a víz, ilyen közelről szinte látom, ahogy szétrobbannak a szúrós kis cseppek a pálcámon, pedig ahhoz már ügyesség kell, hogy azt valami eltalálja. Nekem kevesebb ügyesség is elég lenne, hogy eltaláljam ezt a középmagas, se túl széles, se túl feltűnő, ellenben maximálisan „elbájoló” alakot, de sajnos semmi olyasmit nem tesz, ami miatt etikus lenne eltalálni. Legyek etikátlan? Finom lenne. Felemelt kezek, messze a valószínűleg zsebben hordott pálcától, védtelenül, kiszolgáltatva, itt, a Rengeteg mellett, nyomokat sem hagyna, de ha mégis, mondhatnám, hogy megijesztett, hiszen közel s távol sehol egy lélek. De miért ne játszanék az életemmel? Visszalépek, lejjebb engedem a pálcám, de nem teszem el, csak átveszem a másik kezembe. Ott is jó.*

-Már amennyiben védtelennek számít egy olyan ember, aki mások háta mögé sompolyog az erdőből, puszi, pacsi nélkül-*tanár úr? Vicces, alig lehetek idősebb nála, mégis jár nekem a tisztelet, holott nem diák. Vagy legalábbis itt nem diák, az egészen biztos. Ha ő nyugodt én miért idegeskedjek? Hátrasimítom a hajam, bár a szemembe még nem lógott, de ezzel mintegy gúnyt űzve szegény mozdulatából, aztán megfogom a kezét. A szemébe nézek. Nagyon laza. Ő mindent tud rólam, én nem tudok róla semmit. Udvariatlan. Nagyon udvariatlan. Kellemetlen érzés. Az ilyesmit nem szoktam megköszönni. Kicsit meghajlok felé.*
-Hozzá van… szerencséd…-*azzal a kiegyenesedés lendületével magam felé rántom a kezénél fogva, igyekszem elég szorosan fogni ahhoz, hogy ne csússzanak ki az ujjai az enyémek közül. Jobbal rántom, bal, pálcás kezemmel pedig fellököm, de a kezét nem engedem el, letolom a földre. Ő esik, én megyek magamtól, megtámaszkodom rajta, térddel a csípőcsontján.*
-Sajnálom Sir, de egy kicsit bizalmatlan természet vagyok-*a torkához nyomom a pálcám, ha sikerült a merénylet.*-Egy kávé mellett bizonyára szívesen elcseverésznék, de itt, az esőben, ilyen hirtelen nem szívesen tartok fogadóórát. Mit akarsz és másodsorban ki a fene vagy?-*persze, meglephet, de bízom benne, hogy elég távol járt a pálcájától és a figyelmétől abban a pillanatban.*

- Ugyan már.. Veti csak oda a fogai közül.. a dolgot, miközben lassan igazgatja nedvesedő "hajkoronáját"
- Elvégre belátásom szerint arra járkálok amerre jól esik.. Megint szipog közben.
- Vagy tán ennyire nincs ínyére, ha ne adj isten valaki útja egyfelé visz becses sajátjával.. Csűri csavarja a dolgot testtartásával gyökeresen ellentétes hangnemben. Nem beszélve a látszólag ormótlan szavatosságról, mely szavai velejárója.  Az ausztrál megrázza magát mint valami ázott kutya, és minduntalan a haját bizgeti. Nincs ínyére az eső. A kapucni is csak udvariasságból csapta félre. Elvégre feltételezései sugalmazván hasonlóan tanul partnerre talál. Találni talál, de talán téved. Legalább is egyre úgy fest. Craig a nemtörődömség látszata mögé rejtőzve áll, és talán valóban nemtörődöm is, de semmiféleképpen nem óvatlan. Még ha rendkívüli módon ezt sugalmazza is minden rezdülése. Bár kinyújtott keze őszinte a maga mellett lógó éppen megfelelő távolságra leledzik a farzsebétől, és ezen a zuhanás sem változtat. Már épp bele kezdene maga mondandójába megelégedvén azzal, hogy valóban a keresett személyhez van szerencséje. Ám ekkor a szintén számítások közé vet reakció következik. Agresszió.. állati bugyután domináns, és feszengő.. Craig egy percig sem áll ellen. Leteperik. Leteperik a földre, és fájdalmas pontjára térdelnek. Szabad keze kicsavarodva ugyan de a pálcájára fonódik. Azonban nem emeli ki azt a farzsebéből.  Rendkívül érdekli mit tesz a másik, ha a mozdulatsora végére ér magabiztossága illúziójában. A pálca a torkához szegeződik, így kissé eltorzult hangon várakozás nélkül arcán fancsali mosollyal ennyit kénytelen reagálni az Ausztrál.
- Hát még én hogy sajnálom... Aztán sóhajt, és szabad de kicsavart karjának kicsavart csuklójával óvatosan mozdítja a farzsebén keresztül saját magára szegeződő pálcáját. Annak hegye enyhe kékes izzásba fog majd kialszik, és mire ez véget ér, ha remélhetőleg sikerrel jár a heves professzor a következővel kénytelen szembe találni magát. Craig a perc töredéke alatt zsugorodni kezd a pálca pedig torok helyett az egyre inkább latyakossá váló talajra szegeződik. Csak a ruhák maradnak, mintha valaki kilopta volna belőlük a gazdájukat. Ha semmi nem jön közbe Minticz egy drága bőrdzsekin, és egy farmeron térdel a sárban a pálcáját agresszívan neki feszítve. Néhány centivel távolabb pedig egy aprócska svábbogár kúszik tova a szem elől, ha az animágia célt ért. A kis rovar eltűnik a szem elől, és percekre csendbe, és az eső tompa kopogásába burkolódzik a táj.

*Utálom az esőt. Esős időben soha, de soha nem ment még úgy, ahogy én akartam. Soha a büdös életben. A szavait jórészt elengedem a fülem mellett, az említett érzékszerv amúgy is szinte habzott az adrenalintól, amit nem különösebben előnyös megjelenésű barátom segítségével termeltem. De természetesen, a válaszok nem érkeztek meg. A válaszok nem szoktak megérkezni, amikor és szeretném, hogy megérkezzenek. De hogy tanórán kívül is?!
Jól van, visszahúztam a pálcám, nem állok neki szakadó esőben bogarak után kapdosni, egyrészt, mert nem az én reszortom, másrészt meg nem tartom jó sportnak, harmadrészt pedig utálnám, ha agyontaposnám és később én lennék a hibás. De most komolyan, miért kell ennyire megijedni? Csak pálcát szorítottam a torkához, ő kezdte az ijesztgetést. Méghogy csak erre sétált. Na igen, esőben az erdőben, romantikus légyott a kentaurokkal, aztán az iskolába tart, ahol még soha nem láttam, persze nem lenne kizárt, hogy tényleg van ott keresnivalója… névről ismer engem. Igazság szerint ez az, ami nagyon fáj a kis lelkemnek, hogy miért keres engem valaki személyesen. Nem mintha rosszul esne a hiúságomnak, de…

Részletkérdés. Majd legközelebb. Felkelek. Mert akármilyen hihetetlen, nem volt kényelmes számomra az édes anyaföld. Vajon az apaföld, nem azt hiszem, ezt inkább nem gondolom végig. Felkelek, megrázom magam, mint egy kutya, vagy mint az előbb a csótány, persze mielőtt megbogarasodott volna. Mmm, mi marad nekem? Egy dzseki, póló, alsó, zokni, nadrág, ez-az, amit csak az ember a zsebében tárol és egy varázspálca. Áh igen. Ez kell nekem. Felveszem, a sajátom tokjába rakom, meg jó pálcámat most nem rakom le. Egy bűbájjal összezsugorítom a ruháját, másodpercek kérdése az egész, felcsipegetem őket és a zsebembe szórom, már úgyis mindegy, hiszem tökéletesen eláztam. Mondhatni fütyörészve fordulok meg és indulok tovább az iskola felé, bal kezem a vendégpálcán nyugszik, a figyelmemet a környékre hegyezem ki, előzékenyen figyelek a lábam elé, nehogy aprócska barátomra lépjek, akit lehet kitagadok a barátságomból, ha így folytatja, de azért körbe is figyelek, ki tudja ezeknél az animátoroknál, a visszaalakuláshoz vajon kell-e nekik pálca, ha nem kell, akkor alighanem számítanom kell egy kabát nélküli szatírra, aki rám veti magát.*
-Tudod barátom… a találkozást bemutatkozással kezdjük, jól belátható terep felől közelítünk. Alapszabály egy. Továbbá soha, de soha nem bosszantasz fel olyasvalakit, aki elől bogár alakban kell menekülnöd. Alapszabály kettő. A többit…-*gonosz mosoly.* -Majd esetleg elmondom-*folytatom a dikta-túrát a kastélyig.*

[[el mariachi aka James]]

[el mariachi aka James]

A sors akarta így hogy összetalálkozzunk James-szel? Nevetséges, hiszen már évek óta egy iskolában, sőt, egy házban vagyunk és még eddig sosem beszéltünk egy árva szót sem.
Szavaiból azt veszem ki, hogy neki is hasonló sora lehet, mint nekem.
Szerencsés.
Van testvére és nagymamája.
Őszintén örülnék egy testvérnek, főleg egy nagyobbnak, mert akkor legalább tudnám, hogy létezik még a családból valaki rajtam kívül. És akkor nem az lenne, hogy magamra vagyok utalva, hanem kölcsönösen segíthetnénk egymást. Arról nem is beszélve, hogy ha esetleg nagyobb testvérem lenne, akár a szülői teendőket is el tudná látni, ha esetleg szükséges, de… nekem nem kellenének új szülők. Csak ők, de őket pedig elvesztettem. Hálát adok Merlinnek, hogy nem egyszerre vette őket el tőlem.
Egy nagymamának is örülnék… viszont a szüleimen kívül senkit nem ismerek a családból és ez rossz. Bizonyos, hogy Észak-Írországban vannak felmenőim, hiszen apám meséi szerint nagy családja volt, anyám viszont árva volt, pontosan úgy, mint én. Egy nagymama…
- Én senkit nem ismerek a családomból… viszont, most hogy mondod, szöget ütött a fejembe valami…
Elgondolkodom a dolgon, majd lelkesen hangot adok gondolataimnak s megosztom James-szel.
- Talán nekem is élnek még a nagyszüleim!
Megkereshetném…
De ő sem keres engem. Vagy csak nem tudok róla? Hm… de mivel apa varázsló volt, minden bizonnyal tudják, hogy a lánya is varázslópalánta, ergo rendkívül könnyű lenne megtalálniuk engem:  a Roxfortban.
Egyedül egyébként sem tudnék elindulni a nagy útra, mivel amíg kiskorú vagyok, mindig van valaki mellettem és a szökésre alig ha lenne lehetőségem. Meg… nem is vagyok valami bátor, mit sem bizonyítja ezt jobban, mint az iskolai viseletemen díszelgő Hollóhát címer. Nálunk az ész és a tanulásvágy a lényeg, a bátorság a Griffesek erénye.
- Egyébként, ha nem tolakodó a kérdés… hová költöztetek? Valami szép helyre? – kérdezem mosolyogva, bár a mosoly könnyen lehervad, mihelyt megmozdítom a bal kezemet. Az izomláz egyre inkább szétterjed az alkaromban. Nem tudom, hogy mivel állok szemben.
Egyébként felmerül bennem a gyanú, hogy James kissé hangyásnak tart.
A kiábrándító bűbájos gondolatmenetemre nem igazán reagált. Lehet, hogy ő többször járt már errefelé és teljesen tisztában van a környéket érintő mondákkal? Lehet, hogy a roxmortsiak elvből kerülik a környéket?
Majd örömmel hallom, amikor úgy dönt, mégis kifejti a véleményét a dologgal kapcsolatban.
- Komolyan?
Elképedek szavai hallatán. Eltűnt volna a rejtélyes utca? A fenébe, hogy nem néztem vissza korábban! Mostanra már elkanyarodott az út, amin jöttünk, így esélyem sem lenne, hogy megnézzem magamnak az útszakaszt. Mindegy, havonta lejöhetek ide, tehát a legközelebbi alkalomkor, vagyis mikor utazom vissza Cadiff-ba, majd megnézem a helyet megint. Nem hittem volna, hogy van alapja a feltételezéseimnek!
- Nem tudom… mindenesetre különös… - válaszolom, majd kissé elhúzom a számat, mellyel tanácstalanságomat jelzem a téma kapcsán  
- Persze… már kezdem megszokni – mondom tréfásan – de nézd csak, már mindjárt odaérünk! – mutatok előre jobb kezem mutatóujjával és egy bíztató mosolyt villantok Jamesre.
Párszáz méterre járunk az iskola kovácsoltvas főkapujától, amelyen az Expesszről érkezve szoktunk belépni az iskola területére.

Látszólag a másik rendkívül elégedett. Ez a szavaiból is kitűnik. Micsoda egy elfuserált alak, bár a belépőm talán hagyott némi kívánni valót maga után. Na de akkor is.. hogy valakinek ennyire ne legyen tiszta a lelkiismeret... Tépelődik magában egy kavics tetejére mászva a másik látóterén kívül. Az tényleg meg se fordul a fejében, hogy esetleg kérdezni akarok valamit. Tanácsot kérni.. bizalmas informátora elfelejtette tájékoztatni Craig-et aról, hogy a tanár akihez tanácsért irányították egy komoly üldözési mániában szenvedő meglehetősen önhitt figura. Nos mindegy is.. a saját kárán tanul az ember. Így lesz ez most is. Legalább is a tervei szerint. Sóhajt egyet majd az esőcseppek között szlalomozva apró lábaival méterekkel elébe kerül az éppen magyarázónak. Csak figyeli, és meglapul egy kő tövében annak teljes takarásában. Összezsugorítani a ruhákat.. bohóc.. minek néz ez engem.. tépelődik a kis csótány kissé sértődötten. Azért is fel fogom tenni neked a kérdéseimet. határozza el magát az apró rovar aztán csak lapul, és várja a megfelelő pillanatot. A kő alá húzódik, így alig ha észrevehető. A pillanat lassan elérkezik mindössze egy lépés már csak a távolság. Lassan lassan. Craig magában számol vissza a talp csak centikre van már.
- 1, 2, és 3.. Az ausztrál feloldja a varászlatot, és visszatér eredeti alakjába eredeti méretében kellően gyors sebességgel, amennyire az egy kissé megkopott, de iskolás éveiben több díjat is nyert varázslóhoz méltó. Mivel a másik orra előtt emelkedik ki szinte a földből, ha a másik számít is rá jóval nehezebb lesz reagálni. Craig terve szerint nem is igazán lesz rá képes a másik fél. Minden esetre centikre egymástól áll most egymással szemben az esőben a két varázsló egyikük teljes menetfelszerelésben a másik mindössze kockás boxeralsóban. A látvány, mint valami gyenge "meleg pornó", de ez valószínűleg egyiküket sem érdekli. Legalább is a meztelen srácot nem igazán. Craig kihasználja a meglepetés, és a hirtelenség adta előnyt, és pálcarántás előtt semmit sem habozva közvetlen közelről "izomból arcon fejeli a másikat." Ügyelve rá, hogy homlokcsontjának legkeményebb pontja a másik orrát érhesse reményei szerint eltörve azt. Ha sikerül a mutatvány, melyre a meglepetés, és a hirtelenség okán talán nem kevés esély van vér fröccsenhet ki a másik orrából, és a földre eshet kibillenve az egyensúlyából. Craig teljes testét bele vitte a "fejesbe" ezért könnyen megszédülhet. Azonban hátra tántorodtában semmiképp sem mulasztja el a lehetőséget. Szétnyitja tenyerét, és azonnal kimondja.
- Invito. A másik talán el is ejtette a pálcát, és így könnyebb dolga lenne, de ha ez nem történik meg a fájdalomtól, és a szédüléstől nem maradhat sok esély a begyűjtő bűbáj megakadályozására. Ha Craig pálcája már a kezében van kissé szédülve ugyan de le tekint a földön fekvő másikra. Rövid ideig rá szegezi a pálcát, aztán megrázva a haját vízcseppeket szétfreccsentve minden felé el teszi azt. A boxerjába dugja, és végig néz ismét a földön fekvőn. Eddigre már a tekintet is kitisztul. Az ismételt önkéntes fegyverletétel, és a fizikai agresszió remélhetőleg észhez térítik a másikat. Persze elég valószínű, hogy csak olaja tűzre. Minden esetre ha semmi nem válik be talán Craig szavai kivívnak egy kis tiszteletet a földön fekvőből, aki ha a szavak közben össze szedi magát akár meg is próbálhatna újra támadni, hisz Craig megint önként tette el a pálcáját. Persze a gesztus éppen az ellenkezőre igyekszik sarkallni. Ha tisztul a tekintet enyhül az orrfájdalom a másik fél egy véres mellkasú szikár hófehér bőrű fickót láthat "magasodni" maga előtt a mellén jól kivehető formájú ám ismeretlennek tűnő rúna tetoválásokkal.
- Na idefigyelj.. az egyes szabály az, hogy nem támadunk feltett kezű fegyvertelenre.. még kevésbé viszünk földre valakit önzetlen kéznyújtás közben.. Közben köp egyet maga mellé, semmiképpen sem célozza a földön fekvőt.
- A kettes szabály meg az, hogy nem vérezzük össze a másikat. Itt az egyik kezével letörli a vért magáról, majd a tetoválásokra mutat.
- A többi szabályt majd te elmondod.. csak előtte döntsd el.. megtámadsz e.. újra.. Díjaznám ha nem.
- Örülnék, ha végre hajlandó lennél meghallgatni. Aztán Craig lassan lefelé nyújtja a kezét, hogy felsegítse a másikat. A mozdulatában ismét bizalom van, de már nem számít semmire. Ha vissza kapja vissza kapja.. ha megátkozzák megátkozzák.. azonban a tetoválásokból a tanult varázsló számára is világos lehet, hogy nem lesz egyszerű csak úgy dobálózni az átkokkal. nem beszélve arról, hogy a pálca már újra a jogos használónál van, még ha az nem is szándékozik azt használni egyáltalán..