A Roxfort-Roxmorts útvonal

Sydney ;;

Nah! Egy nagyszülő! Az szuper, főleg ha sikerül neki megtalálnia. Nagyon remélem.
- Ez fantasztikus. Hát drukkolok, hogy megtaláld őket. – mondom, s közben igyekszem összehozni valami kacsintás félét.
Hogy hová költözünk?
Nosztalgikus, ábrándozó mosoly terül el arcomon.
Godic’s Hollow.
A falu, hova mindig is menni szerettem volna.
Hangos szusszantás, majd jön a válasz.
- Szép hely? – kérdem halkan nevetve – Dehogyis. Vagyis valahol, mélyen biztos szép, ám én eddig nem sok szépet fedeztem fel benne. Mindenesetre Godric’s Hollow. Biztos vagyok benne, hogy hallottál már róla. Hiszen, ki ne hallott volna, mér erről a helyről, nem de?
Arcomon még mindig megtalálható a vigyor. Nem tudom lemosni, egyelőre jó kedvem van. Hirtelen jött és valószínűleg hirtelen el is megy, mihelyst ismét eszembe jut, miért sétálunk itt, kettesben. Hogy, miért nem a Három seprűben ücsörgök vajsört iszogatva. Igen, az a hülye hinta. Áhh, nem is értem.

- Aha, komolyan. – bólintok magabiztos arccal. Miét olyan hihetetlen, hogy egyetértek vele? Nem tudom, talán furcsa a számára, hogy valaki egyetért vele, vagy csupán a d a véleményére. Nem igazán ismerem az árvaházi légkört, de ott biztosan nem sok együtt érző ember lehet, ráadásul a csaj viselkedéséből kiindulva talán bátran állíthatom, hogy nem bánnak vele valami jól. Ismét elfog a sajnálat, ami kissé kellemetlen számomra. Nem szerettem volna megsajnálni, de mégis. Nem tudok parancsolni az érzelmeimnek.
- Az, felettébb különös. Kíváncsi vagyok, hogy a legközelebbi Roxmortsi kirándulásom alkalmával sikerül-e megtalálnom az utcát, vagy sem. – morfondírozok, s közben nagyokat lépkedve haladok előre.
Valóban, hamarosan elérjük a kovácsoltvas kaput, mely azt jelenti, hogy már csupán fél óra gyaloglás választ el a gyengélkedőtől. Talán több, de nem vagyok teljesen biztos benne.
- Oh, igen. Látom már. De jó. – hangos szusszanás, majd felé fordulok. – Szeretnéd, hogy elkísérjelek a gyengélkedőre, vagy inkább egedül mennél? – fontos kérdés. Én mindenesetre vele tartok, ha szeretné, sőt. Holnap ígyis úgyis meglátogatom és ez ellen nem tehet semmit.

Craig

*Tompa cuppanások, a tó halkan, hangosan locsog a medrében, attól eltekintve, hogy szakad a nyakamba az áldás és éppen imént lopakodott valaki a háta mögé, na jó, a lopakodás túlzás, de elég meglepetésszerűen szivárgott elő az erdőből, szóval ezektől eltekintve egészen idill. Már-már csendélet. Csak éppen csend nincs. És élet is csak alig. Azt is jórészt én szolgáltatom. Meg valahol egy bogár, aki bizonyára a pálcáját hiányolja. Tulajdonképpen nagyon csípem az ilyen kis dögöket, ha nem kötök ki a mugliismeretnél, vagy ha megszüntetik a tárgyat, akkor még elmehetek lénygondozónak is, vagy éppen okítónak. Elvégre legyen bármily személyiségidegen is a tanítás, egészen jól belejöttem így év végére. Oda se neki, csorba ne essen a hírnevemen, akkor is csótányokra gondolok. Kicsi, aranyos kis bogárkára. Valahol itt van. Tudom. Érzem. Ha nem is látom, kemény, csizmás lábainak dobbanását se hallhatom, akkor is tudok róla. Kispajtás. Nem irigylem, kerülgeti a vizes göröngyöket, vérszomjas hangyákat és a többi őrült animágust, akik ott szaladgálnak. Ha állattá változnék, valami szebb akarnék lenni. Mondjuk a bogár roppant praktikus, csak olyan könnyű lenne rálépni és máris vé…
Na, igen, a csótányok nem ilyenek. Mentségemre legyen mondva, ittam egy kicsit, nem is vagyok edzésben, és egyáltalán nem szoktak jött-ment csótányok az orrom előtt kifejlett fiatalokká változni, főleg nem ilyen agresszív fiatalokká, és ugye a lendület átka, szinte kínálom neki az ütési felületet, ahogy lazán rálépnék és nekikoccannék, csak tudnám milyen pálcának szánja a szavát, hiszen elvileg a pálcához ugrasztja az ember ilyen esetekben a kiválasztott tárgyakat, de részletkérdés. Automatikusan a pálcámra fogok szorosabban, a másik kezem, a balom amúgy is az övén nyugodott, nem hagyom kiugrani a tokból. Szisszenve kapok az arcomhoz, ügyesebbik jobbommal, majd kiszúrva a szemem a pálcával, megbicsakló egyensúllyal dőlök már-már engedelmesen, egyetlen pillanatot áldozva az élet igazságosságának, lám, én felborítottam őt, erre az élet visszavág. Borulok. Fájok, vérzek. Milyen ismerős. Milyen szánalmas lenne az orromon keresztül elvérezni, nem mintha nem lenne egy másodperc műve megszüntetni a fájdalmat, a lüktetést, a nyilallást, de kivárok egy szebb pillanatot erre. Tulajdonképpen minek néz engem? Valami nyafogós puhánynak, aki egy törött orr után már el is veszti a helyét a világban? Ennyire tart engem az élet? Ez olyan illúzióromboló. Maradok a földön. Úgyis a belső szerveimig eláztam már, ez nem oszt, nem szoroz. Felfelé pillantok. Elvileg a pálcája még nálam. Nem árthat nekem. Fekszem. Felhúzott térddel, előnytelen szögből szemlélve. Innen sokkal magasabb. De innen a felhők is magasabban vannak. Milyen érdekes. Elhúzom a szám. Nem mondhatnám, hogy különösebben felhőtlennek érzem magam.*
-Nem támadtam, pusztán hevesen érdeklődtem, legalább annyi udvariassággal, amennyire a hátam mögé sompolygás egy kétes erdőből etikus volt-*alaposan szemügyre veszem. Jelek. Na igen. Majd egy másik életemben talán ezeket a jeleket is kitanulom és értelmezem, jelen helyzetben köszönőviszony talán megkockáztatnék velük, de amúgy nem sok értelmük van. Nem nyúlok a kezéért, egy csótánynak? Ugyan már. Bár alapjáraton aranyos állatkák. Az arcába pillantok, figyelem. Ráérek.*
-Miért érdekelne, hogy mit akarsz kérdezni?-*kérdezem nem minden rosszindulat nélkül.* -Miért nem tudtál inkább egy barátságos bagolyban erdőszéli, esőalji találkozóra invitálni?

A pálca tehát marad. Maradjon. Bár meg kellene mondja tanácstalanul áll az események előtt. Talán a varázsereje kopott.. esetleg a begyűjtő bűbájjal kapcsolatos ismeretei koptak meg. Nem ez nem igen valószínű. Inkább talán arról van szó, hogy a köztudomásúan pálca nélkül könnyebben kivitelezhető (természetesen itt a könnyebb egy igen kétesen értelmezhető kategória, ugyan is Angliában a pálca nélküli varázs a szokásokból, és a tradíciókból kifolyólag ha nem is tabu, de egy szűk réteg "kiváltsága" ha úgy tettszik.)  bűbájok közül rosszul választott..és rosszkor. Persze az is közre játszhat, hogy a nonverbális pálcavarázs kategóriájánál egy szinttel feljebb álló versbeli nyers varázs kategóriájába lépett, igazából anélkül, hogy ezt a kivitelezési módot az elmúlt időszakban túlzottan sokat gyakorolta volna. A pálcavarázst sem erőltette sőt.. tehát a kudarc nem különösebben meglepő, ha racionális szemmel nézzük. Utoljára az  ausztrál auror akadémián foglalkozott a pálca nélküli varázslással, mely rendszeres gyakorlás nélkül valóban megkophat. Mindegy.. elég az elméleti fejtegetésből elég legyen az, hogy a srác kissé meglepődött. Ráadásul talán nem is kellő intenzitással eszközölte a begyűjtést, hiszen a pálcája reagált csak a másik is résen volt. Csalódás ide csalódás oda. Egy vállvonással reagál. Használni amúgy sem igen tervezte a "becses" fadarabot. A kisebb gócok ellen a tetoválásai amúgy is védelmet biztosítanak a komolyabb akadályok ellen pedig amúgy sem igen tud mit tenni, Legfeljebb a reflexeire számíthat. A fejes azért talált. különösebb elégedettség jele nem igazán ült az arcára. Minduntalan a hajával volt elfoglalva, mely most már a korábbi állapotokhoz képest valóban komoly problémát jelentett a szignifikáns átnedvesedés végett.. A földön lévő szavai lassan kezdik komolyan idegesíteni. Mellé beszél. Demagóg.. az ilyesmit rendkívül kevésé kedveli. Na persze ha van valami amit egy ausztrál nem túlzottan szívlel az a mellébeszélés az őszintétlen érvek.
- Persze,.. Tart szünetet, aztán megvakarja a nyakát.
- Az Erzsébet királyné férje meg az Erzsébet király nemde? Kérdez vissza kissé dühös hangon.
- Hevesen érdeklődtem.. ismétli a másik szavait.. lefelé poláló hangnemben.
- Mégis miről beszélsz? ? Tárja szét a karját Craig őszinte tanácstalansággal a szemében. Nem érti az angolokat. Az első perctől kezdve mióta az országba jött.. Legyen szó varázslóról, vagy mugliról.. Teljesen kikészült a másik fickó már-már melódramatikusán bugyuta, üres és demagóg szavaitól. Tulajdonképpen el is ment a kedve az egésztől. Egy egyszerű tanácsért fordult volna a másikhoz, akit úgy ajánlottak neki, de a dolgok már a kézfogásnál elakadtak. Craig a bemutatkozásik sem juthatott el a másik heves ellenreakciójának köszönhetően. Az Ausztrál kiábrándult az egészből. Nyilván a másik nem tud valami sokat az Ausztrál varázslótársadalom gyökeresen eltérő tendenciáiról.. de itt most nem ez a lényeg. Baráti kézfogást utasított el agresszióval a másik. erre pedig nem mentség sem az etika sem semmi nemű brit jogérzék, vagy katyvasz..
- Nem tudom igazad van.. a kézfogással bemutatkozni vágyó kérdéseit nem szokás meghallgatni..
- Persze.. teljesen jogos.. Aztán mondhatni furcsán sértődött arccal átlép a vérző orrú fickó felett, és megindul az erdő felé lassan az esőben..
- A holmijaim tartsd csak meg.. csatában szerezted .. Jelenti ki gúnyosan hátat se fordítva..
- Én hülye még azt hittem, hogy ezekkel lehet tárgyalni.. Angol F*sz.. zsörtölődik halkan magában, miközben távolodik.. Megdöbbentő viselkedése újabb ékes példája őrült ausztrál őszinteségének.. nem vár már semmit.. csak vissza akar jutni a faluba.. egyszer megpróbálta, de a kérdésig se jutott el. Így járt. Most csalódottan baktat lefelé az úton fél pucéran. Reméli a másik elégedett. Teljesen abszurdnak találja az egész szituációt az ausztrál, de természetesen egész más szemszögből, mint arra a pucérsága, vagy maga az egész groteszk helyzet következtetni engedne. Valóban úgy érzi méltánytalanul jártak el vele szemben ezért inkább megpróbál távozni.. Valahogy angolosnál angolosabban, és asztrálabbnál ausztrálul..

//Kissé szürreálisra sikerült őszintén remélem, hogy megérted a mondanivalót. Várom a reagot!! Ha még nem tetted olvass bele az előtörténetemben, az lehet választ ad pár dologra.//

*Kicsit mintha szaggatottnak érezném a szavait. Na jó, legyünk őszinték önmagunkhoz, nem kicsit érzem szaggatottnak. Össze-vissza beszél, mint akar milyen Erzsébetekkel? Lehet őrültbe futottam? Áh, ahhoz ki se kéne tennem a lábam. De az esővel együtt miért a nehéz eset szakadt a nyakamban? Egyáltalán miért nincsenek még itt az orvosok barátságos, hátulkötős pulóverekkel? Részletkérdés. Ha én őrültnek nézem őt, akkor végül is, ő minek nézhet engem? Fáj a frontális felem, már csak szivárog és nem dől a vérem, a földön heverészek, nem éppen kényelmesen, inkább figyelmesen, eláztam. Nem átvitt értelemben, a szó lehető legszorosabb értelmében. Kezdem elölről.
Ballagtam az úton. Esett az eső. Nem figyeltem. Az erdőből elém pattant egy érdekes arcú fickó. Nem. Mögém pattant. Követett. Nem szólított meg, csak követett. Rosszpont három. Az első a bujkálás volt, a második a pattanás. Vagy pattogás. Aztán nyújtogatta a mancsát. Sohse fogj kezet olyanokkal, akiknél nem bízhatsz abban, hogy előtte nem vérben dagonyált. Ez még nem paranoia. Ez életösztön. De legalább elkedvetlenítettem. Nem tölt el mámorral. Mi a fenét akar? És miért így?

Nem vagyok rosszindulatú. Szerintem. De ez a hangsúly kihozza belőlem a legrosszabbat, bár tény, fegyvertelen emberre nem támadunk. Az őrültség nem számít fegyvernek, legalábbis egyelőre. Utána nézek. Talán mégis kéne vele valamit kezdeni. Ó nem, nem a jóságos apáca ébredt fel bennem, aki hálózsákot kötöget az egerek számára, de még csak nem is a lelkiismeret, hogy mi van, ha megfázik, inkább a falu lakosságának lelki üdve. Erh, mindenki vigyázzon a maga lelki üdvére. Távolodik, én elég gyorsan feltápászkodok, mármint öregecske kollégáim és fiatalocska ismerőseimhez képest, a bal kezem továbbra is a pálcáján tartom, hogy ne ugraszthassa ki olyan könnyen a tokból. Hogy is ne, hatlábú barátocskám.*
-Komoly csata, egy életképtelen kölyök ellen-*azért még meghallhatja, bár ahogy eddig szemléltem süket a szavaimra, szemmel tartom a hátát, talán nem most kéne kipróbálnom azt a szimpatikus orrszorítós mugli módszert a vérzés megszüntetésére, így marad a pálcám. Nézem, ahogy araszol elfele. Szép koszos. Én se nézhetek ki sokkal jobban. Mondhatnám, hogy kedvemre való látvány, de nem az. Mindazonáltal kellene vele valamit kezdenem? Bármit? Akármit? Na? Szavazásra bocsátom a kérdést, 29 nem és két igen szavazat arányában maradok és nézem. Legalább addig, amíg elhagyja a birtokot. Bár még morog is. Hátba kéne lőni. Elég gerinctelen húzás lenne, de jólesne. Na és ha visszapattan az átok? Vagy félre tudok ugrani előle, vagy nem. Kevéssé a szerencse függvénye, inkább a sáré, a nyáké, meg úgy egyáltalán. Tűnődve szemlélem. Nem, nem az a fajta alak, akit meghívok teázni. Illetve én bárkit meghívok, akitől nem kapok hétfrászt és nem izzadok le tökig, jórészt ijedtségben. Paranoia? Ugyan már!*

//Igyekszem az értelmi képességeim javát nyújtani, délután megejtem az olvasást okvetlenül, mert a múltkor félbeszakadtam vele^^//

Lassan távolodva is a fülébe jutnak az elvárható szavak. Valóban nem érdekli már az egész. Kissé megrázkódik a hűvöstől. Szinte párhuzamosan zsörtölődik együtt a másikkal.
- Dilettáns.. Dörmögi, de viszonylag jól hallható. Néhány lépést követően megelégeli a didergést ezért megtorpan, aztán maga elé emeli a tenyerét. Próba szerencse régen ment.. Legalább had lásson ilyet is ne csak a meztelen hátamat. Lehunyja a szemét, és a másiknak még mindig háttal két egymásba metsző kört ír a levegőbe.
- Textus Praetor..Mondja ki halkan, és perceken belül egy fekete szövetköpeny omlik a hátára megkímélve őt az esőtől. Egy pillanatig megfordul a fejében, hogy esetleg a másikon is segíthetne, egy vízhatlanná tevő bűbájjal, vagy akár valami mással. A válla fölött óvatosan tekint hátra, de egyre távolodik ezért a varázslat sikere is kétséges, ráadásul az iménti sem sikerült tökéletesen, hisz a szövet nem lett túl vastag, de a célnak megfelel a másiknak ezt nem kell tudnia. Hiába gyakorlás, gyakorlás gyakorlás.. Most is az önzetlenség munkál benne bármennyire is elítélhető módon reagálták le a közeledését. Lassan túl lesz az egészen azonban nagyon bánja, hogy odalent hallgatott a fogadósra. A lényeg ugyanis a következő. Az ifjú ausztrál feltétlenül szeretné távoli hazájában megszerzett képességeit kamatoztatni. Jó volna egzisztencia teremtésbe kezdeni. Azonban az eddigi kísérletek a bátyján keresztül kudarcba fulladtak. A célja reményében jött érdeklődni Roxmortsba, és a kastélyban kapható munkák felől érdeklődni. A kocsmáros pedig a helyről éppen távozó fickó után irányította. Craig nem tett mást csupán megitta az italát, és a fickó után eredt. Egy kissé elfajultak a dolgok Craig elébe került a másiknak, és mikor a maga módján próbált volna szóba elegyedni a másikkal csúnyán falba ütközött. Valóban azt hiszem ezt nevezik kulturális szakadéknak. Így távoztában az ausztrálnak is ínyére volna visszamenni, és megmutatni merre is, és hogyan. De sosem volt ez a típus ráadásul a túlzott mugliközelisége szinte kiégette belőle a sztenderd aranyvérű dacot mely ellenben a másik félben nagyban munkál. Minden esetre, ha nem változik semmi az ausztrál elvándorol a fák közt, és talán sosem látja újra a másik figurát. A pálca.? A pálca ugyan már.. legfeljebb vásárol másikat, bár per pillanat azt tervezi, hogy tökéletesíti a nyers mágiáját talán azzal hasznosabb munkát is kaphat, mint egy olyat ahol a kollégái dacosan paranoiásak, és fönnhéjázók. Persze talán még nincs lejátszva a dolog, de ha a másikban esetleg mégis motoszkálna némi kíváncsiság azt perceken belül kellene kielégítenie.. Lassan eléri az utat övező fák vonalát, és időközben egy érzés kezd kiformálódni benne. Ha most lelép ezt a lehetőséget biztosan nem fogja megpróbálni még egyszer, mely a legtesthezállóbbnak fest számára jelen körülmények között. Figyelembe véve a korábbi kudarcait például Londonban. Megtorpan. Sóhajt. Craig nem az a típus aki ha egyszer elhatározott valamit azt utána újra keresztül próbálja vinni. Ezért is gondolja talán meg most jobban végleg szó nélkül távozzon e, vagy adjon egy esélyt a másiknak. ha elmegy akkor végleg elmegy. Elmenjen tehát.? Végül úgy dönt ad egy utolsó esélyt a másik fickónak, persze sokkal inkább magának az állás érdekében. Lassan vissza fordul az időközben még mindig a földön gubbasztóhoz aki már méterekkel távolabb van. Tesz egy kacska lépést előre, majd a másikra szegezve tekintetét a szitáló esőben újra előrenyújtja a kezét.
- Rematch..? Kérdezi egykedvűen újra felajánlva a kezét most már sokadjára, és reménykedve, hogy most eljuthat a bemutatkozásig, és a másik végre levetkőzi gyanakvását.

*Nem rossz trükk. Mármint a köpeny. Mondjuk egy köpésnyire járok a kastélytól, nekem már nem lenne érdemes felöltöznöm alaposabban, egy kis eső még senkinek nem ártott meg, de akkor se rossz. A legjobb benne az, hogy pálca nélkül. Francba.
Felállok rendesen, megnyújtom a hátam, megrázom magam, nem baj, úgyse fröcskölök le senkit, elvégre nincs semmi ami nem vizes körülöttem és várom, hogy elhagyja a birtokot. Hogy miért várom meg? Fogós ravasz kérdés. Vélhetőleg azért, mert én hoztam be, ha csak átvitt értelemben is. Miattam jött be. A maga furcsa kis fejével, a maga furcsa kis hozzáállásával, de morogni, azt bezzeg nagyon tud. Hiába, emberből van ő is. Az minden korban, minden időben nagyon ment, hogy méltatlankodjunk, ha valami nem jön össze. Eh. Már megint ilyen hülyeségek. Egyszerűen dilis. Kész. Könyveljem el, ne akarjak magyarázatot találni rá, megőrült. Valamitől. Megázott az agya. Vagy akármi. Mondjuk kiscsótány korában átment rajta egy hangyahadtest, vagy már 13-szor ellopták a pálcáját és ezt nem bírta elviselni.
Tehát éppen elfordulnék, amikor az elfele poroszkálásból ő visszafordul. Megdermedek a mozdulatban, nézem, ahogy közeledik. Nem kapkodja el. Nem baj. Időnk, mint a tenger. Félrebiccen a fejem, letörlöm a vért a szám körül, de inkább szétmaszatolt hatást kelt, szépek vagyunk. Igazi, hétvégi móka. Sárpakolás, esőmosás. Találkozás a rosszabbik énünkkel. Felszalad a szemöldököm. Továbbra se tudom kicsoda. És egy kéznyújtással bármi agressziót el lehet követni, sőt, akár fertőzéseket is lehet átadni. Utálok parolálni. Pláne idegenekkel. De vette a fáradtságot, vissza-visszatér, aligha azért, mert nem tud elszakadni ázott varázsomtól, inkább akar valamit. De mit?! És miért így! Nem vagyok meggyőződve arról, hogy van jó lépés ebben a helyzetben. Időhúzás céljából a kézfejemmel kenek még egyet az esős véren az arcomon, közben egy fél lépést hátra is szivárognék reflexből, de legyőzőm a késztetést és a balomba veszem a pálcám. A jobbom megkapja egy kurtára szabott, középerős kézszorításra. Én nem dalolom el a nevem, úgyis tudja, ellenben a szemébe nézve repesve várom az övét.*
-Nem hiszem, hogy különösebben jó barátok leszünk-*mondom, mert az őszinteség fontos, kezdjük a dolgok előrejelzésénél.* -Az összes kérdésemet elsoroltam már-*tehát válaszolhatnál barátom. Jó itt nekünk, a biztonság kedvéért. Majd ha a leghalványabban is azt érzem, hogy biztonságos esetleg keríthetünk egy tetőt a fejünk fölé.*

[[El mariachi]]

[El mariachi]

Lehet, hogy megvan a nyári programom? Áh, kizárt… úgysem engednek el, ha meg megszöknék, akkor utána úgy néznének rám, mint a véres rongyra, hogy mit is képzelek én magamról egyáltalán. Meg… úgysem vagyok elég bátor ahhoz, hogy egyedül nekivágjak a nagyvilágnak. Mivel barátaim meg nem igazán akadnak, így muszáj vagyok mindent egyedül csinálni. Nyilván az én hibám.
- Hát, köszi. De nem vagyok ám túl magabiztos ezen a téren… viszont tény, hogy jó lenne, ha nem lennék egyedül.
Kicsit elszottyanok, mert a tudat, hogy megvan arra a lehetőségem, hogy családom legyen, belefészkelte magát a fejembe és mostantól csak lelkiismeret-furdalást fog okozni nekem az elkövetkezendők folyamán. Talán majd ha felnövök és kilépek eme iskola falai közül, melynek csodás látképe tárul elém, akkor majd lehet, hogy a nyakamba veszem a világot, de addig semmi esetre sem. Félek…
Igazából nem akartam túlságosan belemászni az életébe, de a költözés említésekor adja magát a kérdés, hogy hová?
Godrick’s Hollow. Ó igen… Persze, hogy ismerős. A kis Túlélő, vagyis Harry Potter tragédiájának színhelye. Szegény… ő is rosszul járt. Egy életre magán viseli a Nyomot, mely lemoshatatlan és egy életre megpecsételi a sorsát… Az ő helyében sem lennék, az biztos.
- Persze, hogy hallottam… ki nem hallott volna a legendás helyről ugyebár.
Reagálom kis mosollyal ajkaimon. Nem bonyolítom túl a dolgot, nem akarok tolakodó lenni, hogy a magánéletéről faggassam, úgyhogy talán ezzel le is zárom a lakóhelyes témát.
A füvön és a hatalmas fákon látszik csak, hogy egy hatalmas vihar előszelével állunk szemben. A kastély fölött óriási, szürke gomolygó viharfelhő bukkan fel egyikk pillanatról a másikra, mintha azonnal a nyakunkba akarna szakadni, s elárasztani bennünket a jó hűvös esővel, melyre jelen pillanatban egyáltalán nem vágyom.
Megszaporázom a lépteimet kissé, s lassan felérünk a kastély egyik távolra eső folyosólyhoz, melyen oszlopok sorakoznak végig. Innen lehet menni a kviddicspályára, de mivel a főkapu messze van még innen, ezért igyekszem lerövidíteni az utunkat, nehogy megázzunk, mire elérnénk oda.
- Gyere! Erre!
Mondom Jamesnek, miközben a szélfútta hajammal küszködöm fél kézzel. A másikat szinte már alig érzem, annyira lezsibbadt, viszont a kötés nagyon jó ötlet volt.
- Itt van a folyosó végén egy portrélyuk. Útlevágás és könnyebben bejutunk a kastélyba anélkül, hogy eláznánk. – ajánlom az útvonalat, remélem, hogy velem tart, mivel szerintem ő sem akarná, hogy a gitárja – még ha tokban is van – elázna. – Biztos jártál már erre – mondom mosolyogva.
A Hisztis Myrtle mosdója melletti portréhoz vezet, ennél jobban nem is járhatnék, mivel onnan mindössze néhány percre van a gyengélkedő.
Odaérünk. Egy idős varázsló portréja, aki természetesen jelszót kér. Szerencsére gyakran járok portrélyukakon, így nagyjából mindnek a jelszavával tisztában vagyok, négy hosszú év elég volt rájuk, hogy eszembe véssem őket. Megesik olykor, hogy elcseverészek egy-egy festménnyel, így előfordult már, hogy saját maguk fecsegték ki a jelszavaikat.
- A mágia hatalom!
- De még mennyire, kedveském!
Zengi a vén varázsló, majd feltárul a titkosnak nem éppen mondható alagút, mely talán életet ment. A folyosó sötét, így egy könnyed pálcamozdulattal fényt varázsolok, hogy megkönnyítsem a közlekedést. Szerencsére, a jobb kezem ép maradt, így a varázslás megy.
- Lumos.
Pár másodperc csak, ám a fény mindenképp kellett.
- Nox.
Kilépek, s baloldalon megpillantom Myrtle mosdóját. Kopott ajtaja azonnal elárulja a helyszínt.
James-hez fordulok, s elbúcsúzom tőle.
- Innentől már megy egyedül is. Nagyon köszönöm, hogy felkísértél, és sajnálom, hogy tönkretettem a napodat. – mondom sajnálkozó tekintettel, s egy bűnbánó ajakbiggyesztéssel is megtoldom mondandómat.
- Hát akkor… további szép napot neked… El mariachi!
Mosolygok.
Elindulok jobbra.
De mivel balra kell, néhány lépést követően megfordulok és immáron a Gyengélkedő felé vezető úton megyek tovább.
Talán hülyének néznek az emberek, de mindegy. Megszoktam már.
Köszönöm a játékot!

Sydney ;;

Vihar közeledik. Ez eléggé nyilvánvaló a fölöttünk gomolygó, sötétszürke felhőkből is. Pár perccel. talán fél órával ezelőtt még nem hittem volna, hogy ma esni fog, de, hogy mugli közhelyekkel éljek, tévedni sajnos emberi dolog. Én sem vagyok egy meteorológus, csupán józan eszemre támaszkodva jósoltam meg az időjárást.
Már a Birtokon koptatjuk a füvet. Szépen, lassan sétálok, bár jobb lenne kicsit gyorsabbra venni a tempót, nem igazán szeretnék elázni, főleg a gitáromat féltem, mely, bár tokban van, az sem tart ki az örökkévalóságig. Előbb utóbb az is beázik és akkor a csodálatos hangszeremnek annyi.
Hirtelen megszólal Sydney.
Arra? Egy titkos folyosó? Kétlem.
- Öh, nem, még nem ismertem ezt a járatot… - mondom halkan. Talán nem is hallotta. Nem lényeg, kétkedő arcomból ígyis kiveheti a lényeget.

És mégis. Igaza volt, így hát visszafojtom hitetlenkedő szavaim és szótlanul követem. Türelmesen kivárom, amíg megmondja a jelszót és az öregembert ábrázoló portré utat nyit a várva várt, titkos folyosóra.
Fellélegezve lépek be. Most már biztonságban tudhatom felszerelésem. Még egy mosolyt is küldök a lány felé, aki jelen pillanatban világította ki a szűk alagutat.
Vége. Vége az útnak és gyorsan kiszökkenek az alagút végéből.
Körülnézek és elégedetten állapítom meg, hogy a lány tudta, merre jövünk. Hisztis Myrtle mosdója mellett jöttünk ki, ami azt jelenti, hogy már csak egy-két kanyar és megpillanthatjuk a gyengélkedőt.
A csaj maga szeretne menni és ebben nem állíthatom meg. Ha már nem vágyik a társaságomra, akkor nem fogok vele menni. Ha eddig nem volt rosszul útközben, akkor most sem lesz. Vagyis remélem.

- Hát, akkor sok szerencsét, vagy, hogy is szokták mondani. Szia, Sydney, majd még találkozunk. – köszönök el, halovány mosollyal arcomon, majd egy utolsó pillantást vetve rá, hátat fordítok és elindulok a klubhelyiség felé, a másik irányba.

:: köszönöm a játékot

~End~

Nos.. csak elérkezett a pillanat. Talán valóban érdemes volt mindkettőjüknek engedni valamennyit. Minden esetre Craig abban a tekintetben elégedett lehet, hogy végre létrejöhet a párbeszéd azon részem, mely tulajdonképpen az érkezése célját képezte. Bár a másik kézfogása nem túl bizakodó ő azért megszorítja a viszonzott kezet, és a másik szemébe néz határozottan őszintén. Nem törődik a másik esetleges kellemetlen, vagy rossz érzéseivel. Csupán az érdekli, hogy elmondhassa amiért jött. Mintha csak ezt sugallnák a mozdulatai, és a testtartása. Látod ennyi lett volna ezért kellet, hogy orrba vágjalak, meg ez a sok felhajtás. Craig valóban őszinte, és a kézfogása is határozottan férfias, és mellőz minden rossz szándékot. persze ha nem szimpatikus a másiknak azzal nem tud mit kezdeni. Ez is mérlegelve gyorsan beszél, miután végre illendően bemutatkozhat!
- Craig! Kis szünetet tart, és megköszörüli a tokát, mintha már meg is fázott volna.
- Craig Nicholls!! Tisztelettel! Mondja, és valóban tisztelettel kissé meg is hajol a másik felé. Végül bele kezd a mondandójába. Nem tudja mióta tanít a másik az iskolában, de ha a bátyját tanította valaha a Nicholls név ismeretes lehet, és így talán összeáll a kép az ausztrál aranyvérű varázsló famíliáról.
- Tehát Minticz professzor! Újabb torokköszörülés.
- Most, hogy végre belekezdhetek hőn áhított mondandómba. A helyzet a következő. Megdörzsöli a szemét.
- nem régen érkeztem Sydney-bő, és tartós letelepedést tervezek erre Angliában. Még mielőtt közbevetné, hogy a körülmények talán nem a legalkalmasabbak az idetelepülésre jelen időben, had mondjam el, hogy nyomós indokom volt ide települni, de ez valóban nem fontos. itt sóhajt, aztán folytatja.
- Azonban, ha már itt vagyok szeretném kamatoztatni a képességeim, és az ismereteim. Az egzisztenciám szempontjából, és az új életem elkezdése tekintetében szerencsés volna minél kedvezőbb, és számomra alkalmasabb munkát találni. Úgy vélem.. kérem javítson ki ha erre rácáfolt korábbi ténykedésem.. kellően képzett volnék egy bizonyos szinten az ismereteim átadásához. Londonban már több helyen próbálkoztam a munkakereséssel. Nem igazán jártam sikerrel. Sem a varázsló, sem a mugli körökben.
- még mielőtt újra kérdezne igen az Ausztrál származásomból kifolyólag rendelkezem igen jelentős mugli képzettségekkel is, hiszen Ausztráliában ez abszolút elfogadott, és jellemző.
- A lényeg viszont, hogy nem jártam sikerrel. Többen a tanári állást ajánlották, és úgy gondoltam adok egy esélyt magamnak.. A faluban jártam az imént mikor megláttam, és épp érdeklődtem a kocsmárosnő ajánlotta önt odalent, hogy érdeklődjek..
- dióhéjúban ezért vagyok itt.. Fejezi be mondandóját, és leviszi a hangsúlyt. Leszegett fejjel tiszteletteljesen várja a másik válaszát. Időközben pedig egy újabb kérdést is közbefűz.
- Ha még esetleg szabadna megkérdeznem a Professzor milyen tárgyal foglalkozik az iskola falain belül.?

*Hát hű, nagy hirtelen és zsibbadt aggyal erre a következtetésre tudok jutni, miközben a szavai elborítanak. Jó szótagszámmal dolgozik a srác, meg kell vallani, oxigén is van benne elég ahhoz, hogy csak beszéljen, beszéljen, beszéljen, és még én hittem azt, hogy néha túl hosszúra fűzöm a mondandómat. Kispályás kezdő vagyok, még sokat kell gyúrnom, hogy ezt a szintet elérjem, már ha bármiben is hasonlítani akarnék erre a határozott kézfogású pacákra, amit alapjáraton szimpatikus tulajdonságnak szoktam elkönyvelni, de most a fene se tudja, valahogy nincs kedvem ennek örülni. A sompolygást nem magyarázza, jellemző, egyeseknek annyira természetes a sunnyadás, hogy megfeledkeznek azokról, akiket üldöz a paranoia, meg az ehhez hasonló mumusok a szekrény mélyéről.*
-Legszívesebben mindenre alkalmatlannak nyilvánítanálak-*válaszolom amint szóhoz jutok, mert akárhonnan nézem, ez egy nagyon magas labda volt.*-Továbbá kérlek ne hadarj, ne csapongj, ti is angolul beszéltek, mi is angolul beszélünk, bármilyen hihetetlen, de még az amerikaiak is angolul próbálnak beszélni, nem kell kapkodni, nem kell izgulni-*meg megijeszteni se kellett volna, de ezen a témán lassan túllépek, amint az adrenalin elnyalogatja az utolsó vérrögöket is az ereimból.*
-Mugliismeretet tanítok elsősorban, de előfordul, hogy más tantárgyakból is korrepetálok-*megcsóválom a fejem, Craig Nicholls, életemben nem hallottam még ilyen fura összetételű nevet, pedig én se panaszkodhatok, a szülői áldás megtalált.*-Mindazonáltal azt kell mondjam, hogy a kocsmáros nagyon kedvesen bár, meg jóhiszeműen bizonyára, de félreinformálta. Ha jelentkezni szeretne, akkor személyesen az igazgatónál, vagy Minerva McGalagony igazgatóhelyettes asszonynál kell érdeklődnie de...-*elhúzom a szám.*-én inkább ez utóbbit ajánlom a hét folyamán megkeresni, mert az igazgató úr, mostanában valahogy soha nem elérhető-*hogy rosszallanám? Mi közöm hozzá? Csak megemlítem, már-már érdekesség szinten, hiszen miről se lenne jobb csevegni a szakadó esőben, egy mindjárt megfagyó ausztrál társaságában, amikor csak azért nem bűvölöm magam vízhatlanná, mert tudom, hogy hazamegyek, lefekszem, elnyugszom a melegben, és ehhez ugye az kell, hogy előtte fázzak.*
-Furcsa ízlésre vall, hogy most akarsz itt letelepedni? Otthon nem volt jobb?-*és melegebb.*

Fancsali mosoly ül Craig arcára a másik első megnyilatkozását illetően. Fej vakarva válaszol is.
- Ami azt illeti körülbelül erre számítottam, tekintettel rá hogy ilyen mély nyomokat hagyott a belépőm. Mondja kissé fejcsóválva, miközben a másikra néz. Belátja azt hitte tisztább a másik lelkiismerete, és nem fogja ennyire a szívére venni a dolgot. De belátja azt is, hogy tévedett, úgy látszik itt mindenkinek van rejtegetni valója. Egyre kevésbé csodálkozik a lassan háborússá fajuló helyzeten. A következőkre csak unottan felfelé tekint az ég felé, majd sóhajtva ennyit mond.
- Ahogy óhajtod. Majd valóban lassabbra vált, bár közben megjegyzi magában "úgy fest itt egyedül egy valaki nem beszél, ért.. angolul.."
- Mugliismeret.? Kérdez vissza kissé furcsán. Elsőre nem esik le neki a dolog. Nem igazán érti mit lehet ezen tanítani, aztán hamar észbe kap, hogy nem otthon van. Azon azért csak mégis meglepődik, hogy erre felé ez komoly tananyagot képez. Minden bizonnyal komoly, ha egy ilyen "impozáns" személyre osztották, ráadásul maga az intézmény is neves. Nem igen tudja magában feloldani az ellentmondást, de bele is törődik a dologba. Elvégre neki nem volt otthon maradása. Lassan újra megszólal, ám igyekszik kellően érthetően magyarázni, talán kissé lassacskán is, bízván a másik meg lesz elégedve.
- Nos.. akkor ha jól értem rossz ajtón kopogtatok. Ebben az esetben elnézést kérek. Kissé színpadiasan fejet is hajt. Persze esze ágában sincs csipkelődni.
- Azonban talán mégis a segítségemre lehetne. Kezdi újra, valóban udvariasan.
- Tekintettel rá, hogy nem mozgok erre túlságosan otthonosan esetleg elkalauzolhatna a kastélyig, és az illetékesekig. Persze csak, ha nem esik nehezére. Nagyon hálás lennék, szeretnék végre a végére járni ennek az állás dolognak.. Tekint kissé fájdalmasan a másikra. Aztán újabb már-már várható kérdés merül fel, melyre az ausztrál igyekszik kellően készségesen válaszolni.
- Ami azt illeti jobb volt, de nem igazán volt maradásom. Egyszerűen így alakult a dolog. Kétségtelen, hogy ott jóval egyszerűbb lenne, de ha már így alakult szeretném megragadni itt is a lehetőségeket. Kis szünetet tart.
- Vagy legalább próbálkozni. Tehát akkor számíthatok a segítségére.? Tesz fel most ő egy kérdés, majd a következőt.
- Valamint. Nagyra értékelném, ha visszaszolgáltatná a pálcámat, ha már egyszer sikerült végre konszolidáltabb érintkezésbe kerülnünk..

*Ne húzd a szádat drágaságom. Nem azért van. Nem kell hülye pfoákat vágni, ha egyszer nem tetszik nekünk valami, még akkor se, ha az úgy jajj de jó lenne, ha megváltozna, mert nem fog, ez a nagy büdös helyzet. Nah, így, szép, nem mondom, hogy emberi fejed lett, mert sajnos valahogy rögzült az agyamban az a momentum, amikor kicsi bogárrá változtál... megrázom a fejem egy leheletnyit, mintegy kirázom belőle a zavaró gondolatokat, ha már egyszer bepofátlankodtak. Figyelmesen hallgatom az esőverte tagot, már amennyire képes vagyok koncentrálni rá, de lassít, jól van, tehát emberül ért. Megnyugtató.*
-Ki-ki maga választja meg a belépőjét és azt is, hogy milyen benyomást kelt a másikban-*passzolom vissza neki a labdát, mintegy jelzésértékűen, hogy rossz helyen tapogatódzik, ha rám akarja fogni a dolgot, ő sompolygott elő az erdőből, ami aligha lehet ősi szokás náluk, hiszen erdő tudtommal nem nagyon akad Ausztráliában, bár Sydney mintha a hegység környékén lenne, a hegységekben pedig akár erdők is lehetnek, de részletkérdés.*
-Mugliismeret, igen-*érzem, hogy elsodor a szakmai ártalom, jellemző. Pont olyankor, amikor egy megtestesült közveszéllyel ácsorgok az esőben.*-Nem volt még dolgom ausztrálokkal, de ha állítod még mindig okom kételkedni abban, hogy ne mondanál igazat, tehát elhiszem, hogy nálatok ez abszolút elfogadott és nyilvánvaló. Nos, itt nem. A varázslócsaládok képesek olyan szinten elszigetelten élni, hogy a tizenéves varázslók életükben először a King' Crosson látnak muglikat a peronon, ha pedig a szüleik társas hopponálással viszik őket, akkor még olyankor sem. Mondhatni a két világ, erősen idézőjelben persze csak futólag érintkezik egymással, nincsenek keresztezési pontjaik, átfedéseik. Csak érintkeznek, ahol már nagyon muszáj-*képes voltam pontot tenni. Remek. Becsülendő, nagyra becsülendő, hogy egy huszonas kölyköt nem sorolok egy kategóriába a diákokkal, akiknek a felét nem is érdekli ez az egész, mint ahogy gondolom ezt a Nicholls gyereket se, elvégre nemigen lehetne neki újat mutatni. Mindenesetre... már-már kolléga, már ami az életmódját tekintve illeti.*
-Értem-*érzem a rosszindulatú hunyorítást a szememben, ami azt sugallja, hogy a fickó bizony simlis, nem kicsit simlis, hanem nagyon simlis, ő menekül az őskontinenséről, de persze az ember az ilyesmiről inkább nem akar tudni, ameddig nem muszáj.*-Nos nem tudom, hogy Minerva mit szólna neked a hétvégén, esővertén, amikor gondolom ő is kellemesebb dolgokkal múlatja az időt, ezért javaslom a holnapot. Feljössz ezen az úton, el az erdőnek az előtt a szeglete előtt, végig a tó mellett és onnan már látszik az út is, nem lehet eltéveszteni. A pálcád...-*elpillantok a kapu felé.*-Biztonsági okokból csak a birtokon kívül adom vissza.

A belépőjével kapcsolatos sokadjára is felszínre kerülő, véleménye szerint meglehetősen átallott, és bizonyos szempontból eléggé komolytalan vergődésre most már igazán nem reagál semmit, mintha el sem hangzott volna. A mugliismeret mibenlétét azonban figyelmesen végighallgatja. Még akkor is ha túlzottan sok újdonság nem kerül napvilágra. Túlzott unottság nem látszik rajta. Igazából örül, és az eső ellenére is nyugodt, hogy végre használható párbeszéd kezd kialakulni. használható instrukciókkal. Tulajdonképpen a másik még készségesnek is mondható, ha eltekintünk ettől az erőltetetten komolytalan stílustól. Ez nem volt valami együtt érző értem. Az azonban kissé meglepő, hogy mugliismeret tanár révén teljesen ismeretlen számára Craig személye. Talán a popkultúrák távol állnak tőle, de akkor hogy taníthat egyáltalán ilyesmit?persze könnyen lehet, hogy csupán az alapokra, és az alapvető eszközökre korlátozódik az ismerete. Craig akár tettszik akár nem Angliában is igen ismert figura mugli körökben. A zenekar tulajdonképpen ebből a szempontból komoly ártalom. Na de mindegy is. Lehet egyszerűen nem komálja a professzor úr a Garage Rock-ot. Ezzel hamar túl is lép a dolgokon. Azonban ez az értem... Lehangoló gondolja magában. Nem bízik bennem. Végül is sokadjára bizonyítja milyen remek emberismerő, erről nincs is mit vitatkozni. Csak úgy csapongnak a gondolatai a másikat hallgatván, mint korábban a szavai. De semmi gond, nem kell már sokáig kibírnod, hamarosan távozok szuggerálja kissé a másikba, de egy szót sem szól.
- Tehát holnap! Azért köszönöm! Biccent ismét Craig, és szólal meg újból eztán végighallgatja az útmutatóst, és igyekszik mindent pontosan memorizálni. Bár végül is elég méretes egy kastély lehet.. valóban nem lehet könnyű eltéveszteni. Az igazság azonban az, hogy Craig még csupán képeken látta. Biztonsági okokból.. te jó ég.. sopánkodik magába, azonban csalóka módon arcán együtt érző mosoly látszik, végül így szól.
- Rendben.. Akkor viszont, én azt hiszem távoznék is. Nagyra értékelem a segítséged!
- De most komolyan! Ebben az utóbbiban tényleg minden benne volt, őszinte hála érződött a srác hangjában, holott képmutatás nélkül kijelenthetnék, csak megkeserítették egymás napját, délutánját. Mégis Craig tud őszinte, és valóban hálás lenni. Legalább azért, hogy egy alapjáraton ilyen dacos figura megerőszakolva magát szóba elegyedett vele.
- Akkor csak utánad. Engedte előre a másikat, és várta hogy az meginduljon, és ki tudja meddig kísérve őt, és esetleg szóval tartva végül átnyújtsa a birtokában lévő pálcát "jogos tulajdonosának"

*Hát nem tudom, nem érzem úgy, hogy ez a találkozás lett volna a nap fénypontja, de nem baj, gondolom nem is várt el semmi ilyesmit ettől a ponttól az életemben. Mindenesetre tagadhatatlan, hogy néha nagyobb figyelemmel meredt rám, mint a diákjaim, amit meg tudok érteni, legalábbis részben, bár valahonnan mindig előtolakszik az a gonosz gondolat, hogy lehet túlságosan is londoni angolt beszélek, vagy éppen franciás akcentussal, és ő meg nem érti, de mivel válaszol ezt a lehetőséget szerencsésen kizárhatjuk. Mindenesetre utálom azokat a hülye kis villanásokat a szemében, amiket nem tudok megmagyarázni, de lehet, hogy jobb is így nekem, mert rosszul értékelném, ha kiderülne, hogy hülyének néz, amire van egy jó esély. Ausztrál, bah, alapvetően nincs bajom a feketékkel, fehérekkel, sárgákkal, de ha valakiknél az az alapjárat ahogy Craig bemutatkozott, akkor lehet, hogy nem akarom, hogy túl sokan jöjjenek kedves, és alapjáraton szeretett hazámba, mert bár nem teng bennem túl és agyon a hazafiasság, de azért a miheztartás végett nem árt bizonyos mértéket tartani. De ennyit erről. Marad az udvarias mosoly, a biccentés, ami akár tartózkodást is kifejezhet.*
-Szívesen, remélem nagyobb szerencsével jársz-*vagy nem, de tulajdonképpen ez már nagyon nem az én ügyem. Ha lenne bármi beleszólásom a dologba, akkor bizonyára nem olyan ritmusban tartanám az órákat ahogy, és semmiképpen se akarnék olyan órák környékén órát tartani, mint a mágiatörténet, hiszen utána a figyelem legcsekélyebb jelét sem tudom kicsikarni a diákokból, de ez, személyes tapasztalataim alapján egyáltalán nem meglepő.
Nem megyünk messzire, szóval készséggel előreindulok, nem távolodtunk el nagyon a kaputól, szende csótánylábaival nem kellett akkora nagy távot rohannia, így most hamar visszaérünk. Kiveszem a pálcáját a tokból, a zsebemből kicsippentem hozzá miniatürizált ruhácskáit, nehogy már rajtam múljon sötét eleganciája, amivel a következő versenyzőket bénítja majd rémültre.*
-Képzelem mekkora segítség volt-*megcsóválom a fejem, ennyire magától is rájöhetett volna, az esőcseppek megáztatják a pálcáját ahogy felényújtom és visszaadom neki.*-Minden jót itt Angliában.

*Az események lassan ismét a távozás felé terelődtek. Craig lassacskán visszakapta a holmijait, beleértve a pálcáját is. Hamarost néhány kimért pálcamozdulattal újra szalonképesre, és menetkészre alakította magát. A pálcáját farmerja hátsó zsebébe süllyesztette. Remélte, hogy a másik elégedett, és belátja, hogy most a pálcájának ismét birtokában nem indít semmiféle alattomos manővert. Igazolva ezzel is újból szándékai, és szavai tisztaságát. Fejbiccentés kíséretében viszonozza a keresetlen szavakat.*
- Én is őszintén remélem! *Azzal, még int, végül a valamivel alábbhagyó esőben hátrafordul, és a korábbiakhoz hasonlatos lassú léptekkel eltűnik a fák közt, ahonnan érkezett. Beleveszik az út menti erdő sűrűjébe. Gyanítja, hogy a másik nem volna túl boldog ha legközelebb esetleg ne adjisten már kollégájaként üdvözölhetné újra, de ez különösebben nem érdekli.*