Folyosók

[Pansy Parkinson]

Pansy Parkinson

Ahogy kifeszül ajkaira a letagadhatatlan Turner-vigyor, élesen felszisszen. Ekkor veszi észre, hogy a falhoz vágódás során sikeresen elharapta száját, és most érzi csak, hogy lassan csordogálni kezd alsó ajkából a vér. Jobbjával megtörli a sebet, összekenve talárjának ujját, majd el sem emelve szájától a kezét, haragosan Pansy felé pillant. Úgy látszik Audrey határtalan türelmének mégiscsak van határa.. Egy darabig próbálkozik a felállással, ám, mikor látja, hogy a mardekáros még mindig nem eresztette le pálcáját, inkább izmait megfeszítve előredől, bal lábát pedig leheletnyit behajlítja, felkészülve az ugrásra. Jól tudja, hogy a következő átkot már nem fogja ilyen könnyen megúszni. Sőt, szerencséje volt, hogy első átokként a Capitulatust kapta ki. Megpróbál erőt venni felháborodásán, hogy mindez megtörténhet a Roxfort folyosóin, pont aznap, mikor a pálcája nincs vele, de hát ha már egyszer így alakult.. Használjuk ki! Csak egy pillanatra villantja fel tekintetét, és veszi szemügyre táskájának jelenlegi helyzetét, majd ismét Pansyre néz.
- Hát.. a pálcámat nem.. – visszafoghatatlan vigyorát még a vele szemben álló pálcából kirobbanó átok sem törli le arcáról. Amint Pansy száját elhagyja a varázsige, Aud rögtön mozdul. Összehúzva lábizmait vetődik el jobbra, egy bukfenccel kikerülve az így célt tévesztett átkot, majd megáll pár méterrel a széthullott páncél mellett, közvetlenül táskája közelében, amit gurulás közben elhagyott. Ám úgy tűnik, az ugrás nem pusztán a menekülést szolgálta. Mintha mindkét kezében fogna valamit, amitől csak még kajánabbul vigyorog a vele szemben állóra.
- ..de a terelőütőmet igen. – hangja dallamos, szinte kacag. És valóban jobbjában ekkor fenyegetően megpördül a vaskos, elegánsan kifaragott fadarab, rajta az utánozhatatlan Aud jelek: a belevésett A. V. T. monogram, a fogóra kötött kék szalag, és a ráragasztott Walpurgis Leányai matrica. Ám ezek a tüneményes kis apróságok most nem tűnnek olyan szívmelengetőnek. De hogy került az ütő a kezébe? Ha visszapörgetjük Aud fejében pár perccel a gondolatokat, láthatjuk, hogy a terelőütője táskájában lapul, és azzal tervezi rendbe tenni frizuráját. Az ütő nem csak most, szinte állandóan nála van, és úgy tűnik, ugrás közben sikerült kicsempésznie a táskából kikandikáló fogónál megragadva.
Igen-igen.. De mihez kezd most ezzel az ütővel? Ahogy ez végigfut az agyán, már nem bírja az arca a széles vigyort. Baljában megcsillan valami. Úgy látszik, nem a terelőütő volt az egyetlen, amit magával csempészett ugrás közben.. Még mielőtt elrugaszkodott volna, hóna alá kapta a páncél sisakját, és még mindig ott szorongatja. De most mozdul a bal, és elegánsan a levegőbe dobja a sisakot.
- Reszkess, Parkinson.. – susogja vészjóslóan, és felkészül az ütésre. Jobb kezét hátrahúzza, még baljával is ráfog az ütőre, hogy felerősítse a suhintást, majd lendít, és hatalmas kongással irtózatos erővel belecsap a sisakba, mire az vészesen süvítve elreppen Pansy felé.
De nem olyan ostoba, hogy mindezt ennyiben hagyja. Már néz is a következő ellőhető tárgy után. Ekkor pillantja meg a falon lógó, antik üveggömböt, mely jópár századdal ezelőtt egy híres jósnőé lehetett, s hűen szolgálta Benső Szemét. Audreynak valószínűleg ez egy pillanatra sem fut át az agyán.
Túl egyszerű.. – villantja fel éjsötét szemeit, majd egy erőteljes magasrúgással kiszabadítja a gömböt tartójából, és következő lövedékként elüti a mardekáros felé.

Üres folyosón sétálok, kivetkőzve önmagamból.
Furcsa... Ritkán talál az ember ebben a hatalmas épületben olyan helyet, amit ritkán használnak, és ami olyan csendes, mint most ez. Az este már közel van, a félhomály bekúszott az ablakok alatt, és elöntötte a halvány fáklyalángtól sárgálló, derengő fényben fürdő folyosót. Nem is tudom, hol járok, de nem is érdekel. A kezemben ott a levél, amit néhány perce olvastam csak végig. De bárcsak ne tettem volna... Bárcsak sosem nyitottam volna ki...Bárcsak ne történt volna meg. Bárcsak...
Mindegy. Már olyan felesleges ezen gondolkozni - csitítom magam. Megtörtént.
De nagyon nehéz. A levelem fele elmosódott a könnyektől, amiket hullattam a néhány, sokaknak ismeretlen, számomra viszont a múltat és a régi életemet jelentő személyekért. Csak az oldal alja olvashatatlan. Pont a vigasztaló szavak, amikben van némi érzés a fájó tényeken kívül.

A hosszú folyosó halkan nyeli el a lépteim.Sehol senki. A könnyeim már felszáradtak, a gyászom, amit gyermekkori barátaim elvesztése okozott, átfordult néma kínná. Nincs hangulatom egyetlen barátomhoz sem, akiket itt ismertem meg. Nem mintha nem szeretném őket, egészen egyszerűen ők nem annak a világnak a részei, amit magam mögött hagytam hat éve, és aminek minden rokonom - az öcsémet kivéve - tagja. Annak a világnak, aminek talán fogalma sincs, hogy mi készül... Tulajdonképpen  az első jelek már rég megmutatkoztak. Ha nem látják, fel kell nyitni a szemüket, és úgy érzem, én kész vagyok erre. De csak egy pillanatig tör elő a harcias kedv.
Össze vagyok zavarodva, az érzések, a kétségek örvényként kavarognak bennem, félő hogy elnyelnek. Bánat a veszteségért, csalódás a saját fajtámban, félelem, hogy mást is elveszítek, amíg én itt mászkálok egy kihalt folyosón.
De minden, amit érzek, amit éreztem eddig valaha - az örömök, együtt töltött idők emléke, a baráti beszélgetések biztonsága, amivel próbálom magam higgadt állapotban tartani - eltűnik, mikor arra gondolok, kik tették ezt. Elég egy másodpercre átadnom a kétségnek a szívem, hogy átjárja a jeges sötétség. Fortyogó düh jár át. Nem, nem is düh, hanem a mindent elemésztő pokoli Harag az, ami erőszakosan üvölt bennem... És miért is ne? - érzem a szúrást a mellkasomban. Miért ne adjam át magam neki csak egy múló percre, egyetlen pillanatra...? Hiszen mindenki megteszi. Megteszik, még akkor is, ha ezzel emberek életét oltják ki. Hát én miért ne tegyem?

A válasz egyszerű: mert én képes vagyok rá, hogy megzabolázzam. Még több fájdalom, még több seb az ára, de mindezt csak én élem át, és nem szenved miatta más. Képes vagyok arra, hogy azt a jót és önuralmat felhasználva, önmarcangolásba és magányba menekülve, de kiküszöböljem, hogy más érezze a pofon erejét, amit én kaptam.
Az évek során megtanultam, hogy pontosan olyan egyszerű a világ, mint amilyennek tűnik: vagy jó, vagy rossz vagy. Mindkettő nem megy. Lehetsz velejéig gonosz, elemészthet a gyűlölet, vagy megbocsáthatsz bárkinek, de sosem leszel más, mint aki vagy. Ahhoz olyasmit kell átélned, olyan erejű ütést kell kapnod, hogy földre kerülj, ne állj fel többé; hogy a sors ítélje meg, melyik oldalra állj. Mi nem ítélkezhetünk. Mindennek megvan az oka. Állítólag. De ennek mi? A lelkem egy kis része, ami nem tud megnyugodni, lázadón ontja magából a keserű vádakat...
Miért ők? Miért pár mugli, akik soha, senkinek, még egy macskának sem vétettek, nem hogy pár elvetemült, beteg varázslónak? Hát akkor miért ők bűnhődnek olyasmiért, amit nem követett el senki? Olyasmiért, amiről nem tehet senki, még a gyilkosai sem... Mert az élet igenis kegyetlen, akkor is, ha csak a napos oldalát nézzük, és ostobán de boldogan megvakulunk a fényétől.

Éget a sok elsírt könnyem nyoma, de nem törlöm le. Halvány sócsíkot látok a tiszta ablaküvegben felsejlő tükörképemben, miközben kinézek a leszálló éjszakába. A szemeim élettelenül, tompán bámulnak a bársonyos kékben játszó horizontra. Csak én látom égni bennük a pokolbéli szörnyek, a Harag és Gyűlölet mindent elemésztő, még apró lángjait. Tudom, hogy elég egy szikra, egyetlen apró kis olajcsepp a tűzre, és mindent elnyelhetnek. Érzéseket, gondolatokat, életet. Halált. Mindent, ami emberré tesz minket.
Tétovázom. Remeg a kezem. Érzem, hogy ágaskodnak az indulatok bennem. Összegyűröm a levelet, öntudatlanul szorítom össze. Minden apró hang, a madarak esti búcsúdala, a nyári tücsökciripelés, a diákok távoli zsivaja megszűnik körülöttem. A fények mintha kifakulnának, a fáklyák lángjai összehúzódnak, hogy bennem nőjenek nagyobbra. A folyosón az árnyékok megnyúlnak.
Évekig tűrtem, hogy néhányan sárvérűnek nevezzenek, hogy mugli fattyúnak tituláljanak. Csendben hallgattam és hallgatom ma is, hogy a nevelés és a rosszindulat ilyen elegye próbáljon belerúgni azokba, akik mások. Azokba, akiknek a származása ellenére is olyasmihez van adottságuk, amit más csak vér útján szerzett meg.
Háború lesz, érzem, és érzi más is. Elkerülhetetlen, ez van. De hogy ilyen hamar megérkezzen...? Lehetetlen.
Habozom. Elönt a keserűség, és érzem, hogy a gyengeségemből egy nagyobb erő táplálkozik.
Átadjam magam neki? Legyek olyan, mint ők, akik mindent félretéve azonosultak a félelemmel, kínzással, a rettegéssel és gyűlölettel? De az olyan könnyű lenne... Olyan alattomosan könnyű. Nehéz lépésnek tűnik, de nem az. Egyetlen döntés. Csak egy szó, egy tett, és az vagyok, amit gyűlölök, amitől annyira félek. Gyilkos.
Elgondolkozom a szón. Nincs is benne semmi különös. Gyilkos - embert ölt. Nem különböztetjük meg azt, aki sajnálatból, dühből, kényszerből vagy véletlenül vesz el egy életet. Mind gyilkos. Lehetnék én is. A szomszéd, az unokatestvér, a barát. Ha létezik sors, akkor az nem más, mint a körülmény és egyetlen döntés kegyetlen eredménye.
Érzem, hogy belevág a körmöm a tenyerembe, és ez a fizikai fájdalom visszaránt a kastélyba. Újra hallom a boldogan cseverésző diákokat, és az útra kelő baglyokat. És ez, hogy látom: az élet megy tovább igenis, és vannak, akik nem adják fel, akik nem adják meg magukat, nem törődnek a veszteséggel, inkább próbálják védeni azt, amit még lehet - ez a kitartás ad erőt.
A két szörny visszalopózik a szívem mélyére, de egy utolsót még sikítanak bennem, és én velük üvöltök némán. Az energiától, amit a bosszúszomj keltett bennem, ami tőlem olyan szokatlan módon szinte vért követelt, minden fáklya lángja fellobban, a pálcám, ami a másik kezemben volt, szikrákat hány, én pedig kimerülten az ablakpárkányra roskadok. Már rég nem sírok, az éjszaka közben végérvényesen elfoglalta a világot.
Kisimítom a levelet, és még egyszer átfutom, aztán zsebre vágom. Szaggatottan sóhajtok, a lángok pedig megbékélve pislákolnak tovább a félhomályos folyosón.
Már el is múlt minden kísértés, visszakaptam önmagam, halvány és keserű mosoly bujkál a szám szélénél. A mi dolgunk, hogy túléljük, nem igaz? - suttog egy kis hang bennem. És segítsünk másnak is túlélni. - válaszolom rá magamban.

Pár percig még nézem az időközben felszálló csillagokat, majd megfordulok, hogy keressek valakit, aki él, és aki életben tarthat most engem is. Nem fogok erről beszélni, most még semmiképp sem. Azon gondolkozom, vajon ki lehetne a legalkalmasabb, hogy életet csempésszen belém, mikor egy srác tűnik fel közvetlenül mellettem. Nem sokon múlik, hogy felborítsam, de az utolsó pillanatban sikerül elkerülnöm. A szeme jégkéken villan. Akár ijesztő is lenne, ha nem lapulna zsebemben egy rideg szempárnál borzalmasabb dolog.
- Bocs - mormolom halkan, és észreveszem, hogy a levelem kiröppent a zsebemből... Egyenesen a lábai elé.

[.-= Kingwoods =-.]

.-= Kingwoods =-.


A fáklyák.
Fellobbantak.
Nyugalmas, mégis méltóságteljes léptekkel haladtam a déli szány folyosóit róva. Tudtam jól, hogy az óra ketyeg, és lassan elérkezik az ideje a Prefektusok armadájának, akik azért lepik el a saját kis birodalmukat, hogy a nem alkalmatos személyek felett kiskirályt játtszhassanak. Idióta marhák, akik ép ésszel nem képesek felfogni, minő csicskásoknak való feladatra lettek befogva. Mindezek ellenére kellett egy kis magány a napi „megpróbáltatások” után. Azt a pár percet szerettem volna egyedül tölteni, távol az emberektől, távol mindenkitől, hogy kiélvezhessem az áldott csend minden egyes pillanatát. Mondhatni természetesnek a ruházatomat, minthogy nem óráról, vagy éppen órára siettem, így fekete farmernadrág, rövidujjú fekete ing, fekete cipő. Igazán boldog képet festhettem, így, teljesen egyszínben díszelegve, de Merlin szerelmére, nem divatbemutatóra indultam. Szerencsémre volt még pár hely a kastélyban, ahol ténylegesen eltűnhettem, szerencsémre. Az utóbbi időben egyre-jobbára közkedveltté válltak azok a helyszínek, amelyeket eddig preferáltam, éppen a kihaltságukból fakadóan. Olybá festett, mintha valaki direkt módon megnézte volna az emlékeim, és kiadta azokat a mindentől távoleső zugokat, ahol nyugalmat leltem. Mivel már későre járt és közelgett a takarodó ideje, úgy döntöttem, a déli szárny azon kevés folyosói közül választok egyet, amelyeken van a külvilágra nyíló ablak. Valamelyik párkányába felpattanva kiürítem a gondolataimat, és a szobámba visszatérve újult erővel készítem el a holnapra leadandó házifeladatokat. Ahogyan haladtam, a fáklyák fénye egyszeriben érdekes árnyjátékot kezdett játszani a falakon… mintha erőteljesebbé vált volna a lángjuk. Mivel varázslóképzőbe jártam, nem izgatott fel különösebben a dolog, legfeljebb összetalálkozom valami félarcúval, aki éppen gyakorol… esetleg egy felbőszült marhával, akit le kell hűteni.
Befordultam.
A sarkon.

Alig tértem rá a folyosóra, ahová eredetileg indultam, sajnálatos módon el kellett könyvelnem magamban, hogy bizony ezt is „felfedezték”. Persze, nem, mintha nem ismerték volna már a diákok korábban is, de nem használták olyan mértékben, mint bármely másikat. Nem volt erre egyetlen terem sem, vagy éppen olyan útvonal, amit ne lehetett volna megoldani más irányban. Ráadásul ez a mardekárosok területe ugyebár, magukban csellengők nem szívesen tévednek errefelé háztársaim gyermekies viselkedésmódjának köszönhetően. Mivel az ismeretlen jól láthatóan éppen szar kedvében volt, nem igazán akartam a közelben maradni… persze ez betudható inkább annak, hogy én nem szerettem volna társaságot magamnak. A legutóbbi két alkalommal, amikor a „betolakodók” ellenére maradtam, hátha úgy is nyugtom lesz, természetesen felütötte a fejét az emberiség leggyarlóbbika, a kíváncsiság… és leszólítottak. Oda a gyilkos imázsomnak.

Sétáltam.
Tovább.
Éppencsak pár pillanatra emeltem rá a tekintetem, azt követően pedig újfent a folyosó túlsó végében lévő fordulóra szegtem azt, azon merengve, hová, ha nem ide. Nem tűnt úgy, a közeljövőben elhagyja az ablakot, nagyon erőteljesen bámult ki azon, talán észre sem vette, hogy jár arra valaki. Gondolataimat megerősítendő, amikor talán egy lépésnyire lehettem fordult és indult volna meg, amerről érkeztem. Ahogyan lennie kell ilyenkor, meglepettség… az ő részéről. Én egyszerűen lelassítottam, valahogyan mintha számítottam volna arra, hogy ez meg fog történni. Miért ne történne meg pont most, ha az utóbbi pár alkalommal mindig. Álltam, és mélyen a szemébe fúrva a sajátomat vártam azt az egyetlen szócskát, amit a magukat embernek nevezők képesek elfelejteni.
A szó.
Amit vártam.

Ahogyan fordult, a zsebéből egy papíros esett a lábaim elé, azonban addig nem akartam kezdeni vele semmit, amíg nem tudom, hogyan is reagáljak.Amennyiben elfeledi az illemet, miért ne tapossak át azon a kurva kis lapon… ha mégsem?
- Nem gondoltam volna, hogy van olyan az iskola falai között, aki ismeri ezt a szót!
Minthogy az égvilágon semmi különöset nem tett, csak hozta az ilyen helyzetben elvárhatót, a tekintetem unott volt, a hangszín pedig teljességgel üres. Lassan kihúztam a farmernadrág szárának oldalzsebéből a varázspálcát, majd újfent megszólaltam.
- Invito levél!
A földön heverő, minden bizonnyal privát sorokat tartalmazó papíros az üres balomba reppent, amelyet azzal a lendülettel emeltem magam elé.
- Nehogy elhagyd, holnap minden szarházitól ezt hallanád vissza… tudod, a futótűz.
Evidens volt, hogy mire is céloztam. A gusztustalan pletykás köcsögökre, akiknek az a legszebb a napjukban, ha másokról hazugságokat terjeszthetnek. Mindegyikük torkát fel kellene vágni, a nyelvüket pedig kikanyarítani a helyükről, és kitüzdelni azokat a Nagyterembe elrettentés gyanánt. Amelyik túléli a vérveszteség ellenére, az elgondolkodhatna rajta, mit is baszott el a büntetése előtt. Önmagukat írják le… legalábbis előttem.

A kék tekintet belefúródik az én immár gondolom meglehetősen feldagadt szemembe. A levelet visszakapom, egy elég durva, de igaz megjegyzéssel együtt. Ha a cetlim ne adj isten egy vérmániáshoz kerülne, és elolvassa, ami még olvasható, biztosan szétkürtölné nagy kárörvendően. Akkor pedig nem tudom, hogy tudnék uralkodni magamon. Mindezt hirtelen felindultságból, és az újra elöntő dühtől hajtva ki is mondok hangosan. Pontosabban rekedten az elfojtott sírástól valószínűleg inkább csak morgom.
- Csak próbálná meg valaki a tartalmát ki...fecsegni...! - az utolsó pillanatban mondom ki a kellemesebb formáját a pofázás szónak, habár úgy veszem észre, őt nem igazán hatná meg az sem, ha anyázni kezdenék. - Darabokban kellene felvinni a gyengélkedőre... Habár nem hinném, hogy nagyon meghatná az embereket - - teszem hozzá.
Visszaveszem a srác bal kezéből a levelemet, és közben (bár igyekszem elkerülni, most nem nagyon vágyom semmiféle testi kontaktusra, még baráti ölelésre sem) kicsit hozzáérek furcsa bőréhez. Pár órája találkoztunk volna, valószínűleg azonnal együtt érzőn rákérdezek a sebek okára, de így nem. Ott a levél, ami kimosott belőlem minden pozitív érzést, beleértve az empátiát is. Egy kis részem moccan meg csupán sajnálón, de az sem látszódik rajtam. Testtartásom még mindig merev és gyötrődő. Plusz az ismeretlen kék szeme és unott hangja alapján nem sok kedves válaszra számíthattam volna felőle, ha rákérdezek. Persze, miért is válaszolt volna ilyen indiszkrét kérdésre, hogy miért olyan csúnya a keze...? Én is elküldeném a fenébe az ilyen tolakodót, pedig nem vagyok egy alapvetően morcos ember. Meg nincsenek sérüléseim sem, így aztán nem is tudom, hogy reagálnék. De biztos nem kedvesen.
- Köszönöm. Nem örülnék, ha valami vérmániás kaparintaná meg, hogy aztán vihogva vigyorogjon rám minden alkalommal. Meg hát a futótűz, igen... Kapnának belőle a jobbik fajtából, ami éget is; kötözködnének csak egy egész kicsit...
Aztán mikor kimondom, rádöbbenek: talán ő maga is aranyvérű ennek teljes tudatában kéjelegve. De aztán a fásultság megint úrrá lesz rajtam.
Kit izgat, ha kötözködni kezd? Habár a hely alkalmas volna, sehol egy lélek, aki hallaná... Félelem abszolút nincs bennem, és biztosra veszem, hogy benne sem. Ugyan miért félne
Rápillantok a levélre. Itt-ott a gyűrött papíron olvasható a szöveg.
"tegnap előtt... a tűz az egész házat... gyorsan vége..."
Üres szavak, és pont a némi vigaszt nyújtó szöveg mosódott el.
Nyelek egyet, visszaszorítom a keserűséget, az állkapcsom halkan összekoccan, a kezem önkéntelenül is ökölbe szorul. A fáklyák egy pillanatra megint táncot járnak.
Egy gyors, mély sóhaj, és megint minden majdnem a régi. Nekidőlök az ablakpárkánynak, és eltűnődöm, hogy ő vajon mit keres erre. Komor megjelenése a fekete cuccaiban pont passzol a hangulatomhoz. Egy gyengécske félmosolyra futja tőlem, hogy lássa: van még bennem élet. De nem igazán látok benne érdeklődést az állapotom iránt. Ami nem meglepő.
Nekidőlök az ablakpárkánynak, szótlanul. A gondolat, hogy felkeressek egy baráti arcot, most nyomtalanul eltűnt.
- Kösz még egyszer - ismétlem el halkan, és ránézek. Nem tűnik társasági lénynek, aminek az okát nem ismerem, de látom rajta, hogy szociálisan vagy nem egy túl aktív fajta a saját akaratából, vagy kerüli a tömeget. Bármelyiket el tudnám róla képzelni. Összefonom a karom magam körül, és automatikusan kinézek az ablakon. Az éjszaka átvette az uralmat odakinn. Akárcsak idebenn.
- Jules Kingwoods vagyok, egyébként - jegyzem meg, és hirtelen kézfogásra nyújtom a kezem, lazán. Nem szokásom az ilyen mértékű formalitás, de jelen pillanatban nem törődöm ilyesmivel, átadom magam az ösztönös késztetéseknek.
Amik azt súgják, hogy nem lesz probléma, ha udvarias vagyok. A jeges tekintetbe mélyedek, és egy pillanatra csak a szemeket látom. Akárhogy is, ez a szempár biztos sok ember szívét fagyasztotta már meg. Az enyém most nem fogja. Hogy esetleg felmelegítsen? Hát jelen pillanatban ahhoz több kéne egy rideg pillantásnál, ami nem sok jót ígér.
De nem is baj. Egy általában nem keserű társaságnak hűvös társaság kell, hogy visszazökkenjen a saját világába. Így hát nem is bánom, ha esetleg egy hűvösebb emberrel ismerkedem meg. Talán vele beszélgetni is lehet, nem csak hülyülni. Szeretem a barátaim, de néha jól esik beszélni is, nem csak nevetni.
- Ha társaság után keresgélsz, hát nem jó helyre jöttél - tájékoztatom keserű humorral, és a vállam kicsit megroggyan a gondolatra: az én társaságomat ezzel az életvidámsággal talán egy kísértet élvezné.
A srácról gyakorlatilag semmit nem tudok, láttam már párszor, de sok százalék rá az esély, hogy nem egy körökben mozgunk, és ezért kerültük el eddig egymást. - Ha meg magányra vágysz - bár sok közöm hozzá nincs, ez tény - de akkor maradj. Azt hiszem én most szépen felmászom ide - paskolom meg a párkányt - és maximum a lábamat látod majd.
Rámosolygok, magam sem tudom miért, és remélem, hogy nem zavarom. Most aztán, ha hallott is rólam valaha, elgondolkozik, vajon hány Jules Kingwoods lakik a kastélyban. Mert hogy ez nem az az életvidám, bénázós-haverkodós csaj, az is biztos.

Nicolas és Norkys

Miután Norkys kioktatta a srácot, azt hittem, hogy azonnal sarkon fordul és ott is hagy bennünket, de valamiért nem állta meg, hogy vissza ne forduljon hozzánk, és rá ne kérdezzen az "öcskös" jelzőre, és ezt olyan grimasszal és hangsúllyal tette, hogy akaratlanul is elmosolyodtam.
~Oh, a sértett büszkeség.... Hát igen, az nagy Úr, hiába...~gondoltam magamban, majd mielőtt Kys valószínűleg a srác torkának esett volna, közbeszóltam.
-Nem lehetne esetleg elfelejteni ezt a kis koccanást? Ebből nem kell olyan nagy ügyet csinálni, én nem fogok érte bocsánatot kérni, nem az én hibám volt... De ezért ne essetek egymás torkának-próbáltam meg békülékenyen a két vitázó közé állni, hogy nehogy olyat tegyenek, amit amúgyis megbánnak, meg aztán egy ilyen Mardekárosnak, aki ráadásul nagyképű is, neki nem lehet elmagyarázni alapvető illemszabályokat, kioktatni meg pláne nem érdemes, mert a végén még te kérsz elnézést olyan dolgokért, ami nem is a te hibád.

[.-= Kingwoods =-.]

.-= Kingwoods =-.


A szavai.
Elkeseredett.
Nem vettem le róla a pillantásomat, egyetlen másodpercre sem, hiszen az ember mimikája rengeteg dolgot elárul, azt is, amit nem mondunk ki. Noha haraggal itatott szavakat használt, érezni lehetett belőle, hogy úgysem vinné rá a lélek a tettlegességre azon diákok ellen, akik kiteregetik a szennyesét, azt, amit a levél tartalmaz. Nem szoktam ránézésre ítélkezni, nem is lehet, hiszen a legszendébb emberekben is ott lapulhat az a bizonyos vadállat, amit csak egyszer kell megpiszkálni, hogy felébredjen, és attól a perctől kezdve nincs megállás. Ennek ellenére biztos voltam benne, a hangjának lejtése alapján mindenképpen a fájdalommal itatott harag beszélt csak belőle, sem több, sem pedig kevesebb. Talán egy átok, vagy hangos veszekedés, ami lezajlott volna, de feltételes módban mind beszélni, mind pedig gondolkodni teljességgel felesleges. Azt tudtam jól, ha én jelentek ki ilyesmit, az általánosságban valóban tetlegességgel jár, persze, ahogyan köztudott, én egy igen elkorcsosult jellem vagyok. Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni, utálnak, mert meg merem mondani az igazat, vagy éppen azt, ami a sekélyes lelkemet nyomja. Szar ügy, de akkor sem leszek egy nyálas kis pincsikutya, mint a döntő többség. A másik ok, amiért olyan vagyok, amilyen… bennem már felébresztették a vadat, sőt, egész gyerekkoromban baszogatták és verték, hogy minél bőszebb legyen. Cedrah próbálja újra elaltatni, de a kialakult szokásokat igen nehéz új mederbe terelgetni. Állítólagosan az én érdemem is… talán… talán vannak olyan elemek, amiben jobb az a fajta irányzat, amit ő képvisel, de sok más esetben megmaradok a jó öreg Sean féle szokásoknál.
Az érintése.
A levél.

Ahogyan elvette a levelet a kezemből, éreztem a bőrének lágy érintését. Nem tekintettem le, biztos voltam benne, hogy a dolog véletlenül történt, nem pedig azért „tapogatózott”, mert kíváncsi rá, miért olyan érdes a bőröm. Látszott rajta, hogy elgondolkodott egy pillanatra, vajon mitől is lehet, de nem szólalt meg, nem tette fel a kérdést. Érdekes emberrel akadtam össze… noha megvolt a saját problémája, az emberállatoktnak meg szokott lenni az a gyarló tulajdonsága, hogy mindenről mindent tudni akar. A kíváncsiság sokakat ölt már meg. Ő mégsem kérdezett rá, ez pedig egy plusz pont volt. Valahogyan érezhette, a válasz úgysem az lenne, mi is történt, sokkal inkább a „mi a faszt érdekel” féle.

Vérmánia.
Fenyegetés.
Nem igazán érdekelt a vérmániás kifejezés, tekintve, nekem édesmindegy volt, hogy aranyvérű, sárvérű, kvibli, meg a faszom sem tudja, még hány csoport lehet még. Ember-ember, mindenki egyforma, ebben a tekintetben nincsenek kivételek. Ráadásul, manapság már nincs olyan, hogy tiszta aranyvér, ha lenne, akkor jobbára degenerált, csak a nyálukat csorgatni tudó emberkék töltenék meg a Mungót a vérfertőzés, és az ebből fakadó testi és tudati torzulások okán. Ennyit arról, hogy milyen tiszta is az uraságok vére… vágják fel az ereiket, csorgassák a kurva vörös löttyöt egy tálba, és imádják maguknak. A szavait követően elfordult egy pillanatra, majd az ablakpárkánynak támaszkodva folytatta a diskurzust. Újfent megköszönte a levelet… ennyi „köszönöm” szót nem hallottam még az itt eltöltött öt évem alatt. Arcom továbbra sem árulkodott róla, hogy bármiféle érzelem is szorult volna belém, a jól megszokott, talán már nem is álarcként funkcionáló kifejezéstelen tekintettel figyeltem, és hallgattam. Bemutatkozás, társaság, a párkány… érdekes program így estefelé, főleg annak tekintetében, hogy órák kérdése, és a prefektusok megjelennek a folyosókon műszakozni. Ahogyan festett, ez nem csak engem hagyott hidegen. Mielőtt megkezdte volna a hegymászó manővert, jómagam is bemutatkoztam, elvégre az illem így kívánta.
- Blaine, Sean!
Nem nyújtottam kezet, nőknek nem szokás, a kézcsókra meg nem vitt rá a lélek, gusztustalan egy interaktus és persze képmutató is. Ezt követően csendesen figyeltem, ahogyan felmászott a párkányra, majd a szegélynek dőlve mélázott el.
Mosoly.
Apró.

A mögötte lévő párkányt megcélozva fordultam el tőle, majd kezeimmel megtámaszkodva a hideg kövön, felnyomtam magam, és megpróbáltam a helyhez képest elkényelmesedni. Lábaimat kinyújtottam, és bokában kereszteztem, a hátamat pedig próbáltam úgy megvetni az egyenetlen köveken, hogy a nagyobb és élesebbek ne igazán nyomják azt. Miután sikerült rendelesen elfészkelődnöm, a fejemet is hátraszegtem, és megpihentettem az ablakszegélyen, melynek túloldalát a csaj támasztotta.
- Nem igazán van az iskola falai között olyan ember, akivel értelmesen lehetne beszélgetni.
Lehet, hogy egy kicsit erős mondat a társaság keresésére válaszként, de ott cseng benne a ki nem mondott, azért akadnak páran sor is. Megsétődik? Az ő dolga, én egy szóval sem mondtam, melyik csoportot erősíti. Nem is akartam, elvégre a büdös életben nem hallottam még róla, látni is csak a nagyteremben láttam, elvégtve egy, vagy két alkalommal. A mondat csak felvezetésként szolgált, elvégre ahogyan az jó szokásom, most sem akartam magamban tartani azt, amit gondoltam… a helyzetről, róla, a látottakról.
- Nem pofázok bele a dolgodba, mert semmi közöm hozzá. Nem érdekel a miért, a hogyan, a ki, semmi sem. Egyetlen dolog, afféle tanácsszerűség.
Lehunytam a szemem, majd kezeimet a fejem mögé rakva folytattam a mondatot. Valóban nem érdekelt, miért az emócionális érzések, mitől dühös. Mindenkinek megvannak a saját problémái ebben a kurva világban, nem kell, hogy a nyakamba vegyek még a sajátjaimon kívül másikat is. Másrészt, nem voltam az a típus, aki szerette hallgatni az efféle nyavalygásokat, bár, mondhatni szerencsére, a túlvégen üldögélő csaj nem tűnt affélének, aki el is sírná ezeket.
- Tudod, attól, hogy keseregsz a múlton, nem fog megváltozni. Tanulj meg együttélni vele… erről szól ez a kibaszott élet… megtanulni együttélni a múltaddal, elfogadni a jelent, és nem tervezgetni feleslegesen a jövőt.
A szavakat követően nem szólaltam meg újra, csak kinyitottam a szemeimet, majd csendesen méregetni kezdtem a sötétbe burkolózó pakrszerű udvart, és a helyenként derengő kandelábereket.

[Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday]

Nicolas és Jess

Amikor már majdnem sikerült a helyére tennem a pöffeszkedő kis mardekáros alakot, Jessica olyat mondott, amire kicsit felkaptam a fejem. Szerinte el kén felejteni ezt a kis koccanást. Hát ez nincs észnél. Belement egy kis felsőbbrendű mardekárosba, aki ahelyett, hogy elnézést kért volna tőle, mert férfi és így illik, inkább sértődött hangnembe a hajére rakta, és most tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna? Hát nem, hülye azért nem vagyok. Látszik, hogy Jessicába túl sokat tukmálta Nad hogy a hugrások nyúlszívűek. Ideje a sarkára állnia!
-Márpedig öcsi, igen öcsi mert azt hiszem jóval alattam lévő évfolyamba jársz, ideje lenn kinyögnöd, hogy elnézést, különben nem állok jót magamért!
Förmedtem rá dühösen, már az egész lénye idegesített a srácnak, olyan volt mint Nad, csak fiúba. Dehát ez nem nagy dolog, szinte az összes mardekáros fiú olyan mint Nad srácba, a mardis lányok meg kiköpött Nadok. Egyszer azt a házat átkéne egy kicsit formálni mondjuk úgy, hogy sokkal emberbarátabbá, nehéz elviselni őket, ráadásul mindenhol ott is vannak, és nem csak a saját házuk belieket kritizálják, sőt, már az évfolyamukon is túlszárnyalnak. Belekötnek a griffendélesekbe, nem kímélik a hugrásokat, és kitudja, mit művelnek szegény hollóhátasokkal, akikre minden bizonnyal féltékenyek, mert értelmesebbek és okosabbak náluk.
Egyszer átváltozhatna a világ, de elég lenne, ha pár neveletlen mardekáros bekerülne a gyengélkedőre egy egész tanévig, hogy nyugtunk is legyen.
Ezek elszaporodtak, mint a kártevők

Meglepetésemre nem hagy ott. Első pillanatban kicsit talán még zavar is a dolog, de a következőben már örülök neki. Így legalább nem telepszik rám a levél sok tragédiával átitatott sora. A srác Sean Blaine-ként mutatkozik be, ismerősen hangzik. Rövid gondolkozás után felrémlik pár megjegyzés személyét illetően. Keringenek pletykák róla, de úgy tűnik, csak ostoba és rosszindulatú szavak csak. Velem legalábbis egészen normális. A stílusa nyers, de ez cseppet sem zavar. Sok sima modorú vagy vidám embert ismerek, mondhatni üdítő lesz egy keményen őszinte emberrel is beszélgetni. Hangulatomból adódóan nem vagyok épp csevegő kedvemben, és az ő első látásra elég hallgatag természete most jól esik.
Megjegyzésére a roxforti diákok azon keveséről, akikkel normálisan el lehet beszélgetni, szusszanok egyet egyetértésem jeléül, és újabb halvány mosoly veszi át az uralmat az arcomon, de csak egy pillanatra. Ő sem épp egy nyugodt lélek, azt már látom.
Mélázva nézegetem a gyűrött papírt a kezemben, de még véletlenül sem úgy, hogy lássam rajta a betűket. Minél tovább szorongatom, annál deformáltabb alakja lesz. Kényszeresen összegyűröm és kiengedem, újra meg újra. A térdem eltakarja, amit csinálok. Viszont Sean beszél, így nincs csend, ami teljesen a levélre irányítaná a figyelmem. Nem fogja megkérdezni mi történt, de ez sem gond. Nincs is kedvem róla beszélni. Még. De ha el is jön a pillanat, mikor képes leszek rá, nem hinném, hogy neki kéne mesélnem. Igazából senkire sem kellene ilyesmit zúdítanom.Az más, hogy én nagyon szívesen segítek másnak és hallgatom meg őket, de Sean-nak is meglehet a maga baja. Ok nélkül senki sem lesz ilyen kemény,
Ránézek a térdem felett a fáklyák narancsos fényében. Kényelmesen elhelyezkedett, kinyújtotta a lábát, most pedig lehunyja a szemét. Hirtelen igazán nem értettem, hogy azon kevés pletykák, amiket hallottam róla, hogy lehetnének igazak... Furcsa srác, igen. Elmondja a véleményét, és durva kicsit, ez igaz. De ez miért lenne baj?
Újra felébredt bennem egy kis undor az emberi fajjal szemben, de ez már nem tart sokáig. Sokáig sosem tudtam magamban tartani a haragot, valahogy mindig elszivárgott. Nem volt még akkora erejű csapás, ami befoltozta volna az ismeretlen lyukat, ahol kiszökött belőlem.
Csendben, mozdulatlanul hallgatom Sean tanácsát, és immáron biztos vagyok benne, hogy nem ok nélkül mondja. Talán saját tapasztalat, talán más mondta neki, de biztos, hogy használja ő is.
"Együtt élni a múlttal..." A múltunk nélkül nem volnánk azok, akik vagyunk. Nincs választásunk, minden pillanat, amit leélünk, a múlt maga. Ezen nem is akarok változtatni.
"...elfogadni a jelent..." Ezt a legnehezebb, és mégis megtesszük. Ha valaki a jelenével harcol, önmagával küzd. Ennek pedig csak egyetlen vége lehet: önmagunk elpusztítása. Ez pedig nem állt szándékomban.
...és nem tervezgetni feleslegesen a jövőt." Most épp a jövőt egyetlen hatalmas üres foltként látom magam előtt. Nem túl kellemes, így ezen nem is agyalok most.
Elsötétül a tekintetem, és elfordítom a fejem. Nekidőlök a hűvös ablaküvegnek, és figyelem, ahogy a párafoltok megjelennek minden lélegzetvételnél, minden szónál, majd lassan eltűnnek. Szórakozottan felemelem az ujjam, és belekarcolgatok pár mintát.
- Igen, tudom, hogy igazad van. De akkor is nehéz valamit úgy elfogadni, hogy tétlenül kell néznem, ahogy megtörténik újra meg újra mással. Baromira nehéz olyasmin túltennem magam, ami egy darabot kiszakított belőlem, és csak haraggal töltötte meg a helyét, tudod? - teszem fel a költői kérdést halkan.
Rápillantok, és elgondolkozom: vajon érzett-e már ő is ilyesmit, vajon tudja-e milyen, mikor a régi élet egyik ragyogó pontját, szilárdnak hitt oszlopát egyetlen kegyetlen pillanatban valaki könyörtelenül és értelmetlen céllal szétzúzza. Összeráncolom a szemöldököm, és megint az ölemben fekvő levélre nézek.
Nem fogok kérdezősködni, és nem fogok mesélni arról, ami történt. Mindenkinek megvan a maga sztorija, amit még szavak útján sem oszthat meg bárkivel, ami aztán örökre megváltoztatja.
Ahogy üldögéltem szótlanul a srác csendes és különös társaságában, szokatlanul gyorsan múlt el az indulat belőlem, mintha egy része pusztán azzal, hogy valaki más ott volt körülöttem, elpárolgott volna. Kicsit mogorva stílusa kellemes volt most. Nagy valószínűséggel ha egy jobb napomon futunk össze, nem lett volna benne köszönet, és én is csak összetűzésbe keveredtem volna vele. De most jól esik mellette nézni a feketébe öltözött birtokot, és megcáfolni magamban azt a keveset, amit eddig hallottam róla. Kisimítom a levelet, aztán gondosan összehajtogatom és zsebre teszem. Hogy mi lesz a további sorsa, fogalmam sincs. Válaszolnom kell majd valamit, de az még ráér. Hirtelen nem is tudom, mit mondjak. Alapvetően elég cserfes vagyok, így még ilyen helyzetben is enyhe kényszert érzek, hogy nekiálljak beszélni valamiről. De nem kínos a csend sem, így néhány percig én is csak bámulok ki az üvegen. Senki nem jár erre, kihalt az egész rész, a diákok hangja is egyre ritkábban hallatszik. Lehet, hogy lassan vissza kéne indulni a hálókörletbe? Nagyon nincs kedvem most a zsibongó tömeghez...
- Gyakran járnak erre tanárok vagy prefektusok? - teszem fel a kérdést halkan, majd ránézek, némileg élettel telibb tekintettel. - És te sűrűn vagy itt?
Nem egy közlékeny alkat, de nem érzem elutasítónak. Talán egy leszek azon kevesek közül, akikkel el tud beszélgetni.

Csak csacsognak és csacsognak. Nem csináltak mást, mint hogy be nem állt szájuk egész végig. De legalább valami értelmeset mondtak volna. De nem, nem nekik az illemszabályokról kellett beszélniük. Egyik arról, hogy hagyják abba a veszekedést és legyenek kvittek, a másik meg arról, hogy Nicolas igazán bocsánatot kérhetne. A srác kivételesen a hugrással értett egyet, de nem igazán volt kedve hozzászólni az egészhez, így türelmetlenül, karba tett kézzel ácsingózott a folyosón. Legszívesebben ment volna, de már nem a könyvtárba, hanem vissza a klubhelyiségbe, hogy aztán a többi társával majd együtt röhöghessen ezen az egészen. Mert hát őt mit érdekelték az illemszabályok, amikor ő egy aranyvérű mardekáros, aki minden sár-, és félvérű varázslónál feljebb áll. Mert neki ez volt a véleménye.
Mikor aztán a beszédet abbahagyta a griffendéles csaj, akkor már Nicknek elege volt, így még is csak megszólalt.
- Jobban tennéd, ha hallgatnál a társadra és befognád a szád. Amúgy meg mi lesz, küldesz rám egy csiklandozó bűbájt?- kérdezte Nicolas gúnyos hangon, és vigyorral. Cseppet sem érdekelte, hogy mi lesz erre a válasz, már a következő beszóláson gondolkozott, hogy mivel tudná lekoptatni a két lányt magáról. Bár ha jobban belegondolt szívesen küldött volna rájuk pár átkot. Nevetett volna egy jót rajtuk, majd szépen ott hagyta volna őket, és vissza ment volna a klubhelyiségbe. Úgysem talált volna ellenfélre a lányokban, biztos volt benne, hogy simán le tudta volna őket győzni.
Nick erősen gondolkozott, hogy most itt hagyja-e őket, vagy inkább folytassa a vitát addig, míg ki nem hozza őket a sodrukból, és átokszórásra nem kerül a sor. Akkor meg tudná mutatni nekik, hogy milyen is az, amikor kikezdenek egy mardekárossal. Végül is az utóbbi mellett döntött, mivel azt szórakoztatóbbnak találta.
- Én csak közlöm veletek, hogy tőlem ne is várjatok bocsánatkérést, mert úgysem kaptok, és esetleg ti is siethetnétek ezzel, mert nekem mennem kell.- mondta, s már élvezte a helyzetet, mivel tetszett neki, hogy piszkálhatja a ét lányt.    

Nicolas és Norkys

Norkys nagyon ki volt akadva a srácra, mondjuk nem is csodálom eléggé szemtelen volt, de hát pont ezért nem volt értelme meggyőzni őt bármiről is.
A srác, merthogy nem mutatkozott be, továbbra is büszkességgel telve álldogált mellettünk és szemmel láthatóan unta a dolgot, majd a szavaival újra hangsúlyozta is, hogy mennyire beleillik a mardekáros körökbe.
-Hát már ne haragudj, de ha küldenék rád valamit, akkor az nem csiklandozna, max. vakaróznál tőle!-mondtam a fiú felé nézve, majd felsóhajtok. Utáltam a konfliktusokat, sosem voltam az a veszekedő típus, bár néha jól esett volna kimondanom magamból minden feszültséget, de az senki sem lett volna jó, az tuti.
-Én kérek elnézést-néztem gúnyos fintorral a Mardekáros fiúra, amikor elkezdte mondani, hogy tőle ne is várjunk bocsánatot.-Nem tudtam, hogy szentsége szent és sérthetetlen...-mondtam és már kezdtem élvezni, hogy beszólhatok a nagyképű aranyvérűnek.
Kys-en láttam, hogy eléggé felbosszantotta a dolog, de hát ilyen az élet, nem lehet mindenki kedves és barátságos, de hogy ennyire bunkó???

[-Igazán, szóval nem fogsz bocsánatot kérni! Hát azt ugye tudod, hogy most egy életre megkedveltelek!]

Egyre jobban kezdett felidegesíteni ez a gyerek! Az igazság az, hogy itt már rég nem arról volt szó, hogy belénk jött hanem arról ahogyan velem vagyis velünk viselkedik. Talán egy kicsit tényleg felfújtam a dolgot, de akkor is ezek már azt hiszik, nekik mindent szabad. Ha annyira jól nevelt lenne akkor elnézést kért volna, és mi természetesen nem csináltunk volna nagy ügyet a dologból. Ennek ellenére úgy érzem sőt biztos vagyok benne, hogy ő élvezi ezt a helyzetet. Körbe néztem és észrevettem ahogyan a folyosón álló emberek elkezdtek minket figyelni, ami számomra egyáltalán nem volt kellemes érzés. Mindig is utáltam, ha az emberek megbámulnak, jobban tennék ha a saját kis dolgaikkal foglalkoznának. Bár abból nyilvánvalóan nem hoznak össze jó kis pletykákat, amikkel teletömhetik az iskolát.
Biztos ami biztos nem akartam annyiban hagyni a mi kis ügyünket, de hirtelen semmi jó ötletem nem volt. Sőt azt vettem észre, hogy a mindig higgadt Jess is igen mérges lett.
-Igazán, szóval nem fogsz bocsánatot kérni! Hát azt ugye tudod, hogy most egy életre megkedveltelek!
-jegyeztem meg írónikusan
Közben azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon  ismerhetem-e valahonnan, mert nem igazán emlékszem rá. Azt tudom, hogy mardekáros, de több információm nincsen róla.Honnan is lenne nem hisz nem az ő fajtájával töltöm a napjaimat. Körülbelül egy korban lehettünk, plusz-mínusz egy-két év. Ügyes vagy Kys ezt a következtetést szépen levontad, nem mintha olyan nehéz lett volna megmondani. Fura még  Naddal sem láttam soha,  rendszerint ő hozza az ilyeneket a nyakamra. Jellemző rá, hogy mindig a legjobb alakokat fogja ki, de mit várnánk tőle  ő maga sem egy angyal.
Ekkor hirtelen az jutott eszembe ideje lenne egy kicsit megleckéztetni ezt kis majmot.
- Figyelj lehet, hogy egy kicsit tényleg túloztam ami a veszekedést illeti. De azért az elnézést szó neked is sűrűben hagyhatná el a szádat. Hidd el nekem, nem fogsz belehalni ha kimondod néha. Egyébként az én nevem Norkys, de szólíts csak Kysnek és ő pedig Jess. És benned kit tisztelhetünk? -mondtam neki kedvesen és mosolyogva, sőt még a kezemet is odanyújtottam neki.
Reméltem  nem túl feltűnő ez a hirtelen hangulat váltás, de tudja csak be annak, hogy egy griffendéles vagyok.
Bár aki ekkor tapló az emberekkel és még a nőkkel is, annak nem lehet túl sok sütnivalója.
A tömeg figyelme is elkerült minket miután kezet nyújtottam neki. Jellemző ha nincs cirkusz akkor már nem is vagyunk érdekesek, bár azért örülök, hogy holnap a mosdóban nem rólam fognak történeteket mesélni egymásnak.
-Nos és egyébként hová tartasz? -vetettem fel neki a kérdést, hogy elvonjam a figyelmét és ne kelljen gondolkoznia.
-Csak bízd rám! -súgtam oda Jessnek és továbbmosolyogtam a srácra. Azt hiszem a világnak is segítünk, ha egy ilyen ember is megtanulja, hogy nem tehet meg mindent. Őszintén szólva elegem van az ilyen emberekből, egy cseppet sem fogom bánni amit teszek. Csak abban reménykedek, hogy Jessika érti mire gondoltam, és nem akar visszakozni. Ismerem őt és nem szereti az ilyen dolgokat, ő mindig tiszta eszközökkel játszik és nyílt lapokkal. Ezért is tudta Nad mindig az őrületbe kergetni. De hát ő már csak Jess és én így szeretem , olyan amilyen ! Legfeljebb majd őt kihagyom az egészből.

Baxton halálra unta magát a két csaj társaságában, de ez ellen nem tudott mit tenni. Hiszen ezt az egészet csak azért tűrte, hogy a végén majd jót szórakozzon, ha másképp sülnek el a dolgok, mint ahogyan azt a lányok várják.
- Ó ne aggódj, megbocsátok, hiszen nem tudhatja mindenki, hogy kit lehet megsérteni és kit nem.- válaszolta ironikusan a hugrabugos lánynak, miközben folyton őt nézte. Ezek után a griffendéles felé pillantott. Az hirtelen beszélni kezdett. Kedvesen. Az eddig odafigyelő diákok, most tovább mentek a dolgukra, és már senki sem bámulta őket. Igazából Nicolast nem zavarta, hogy a vitát hallgatják, hiszen a terve az volt, hogy mindenki előtt beégesse a lányokat. De ez így már nem jöhetett létre.
- Nicolas Baxton.- mutatkozottt, de kezet nem nyújtott, mivel odáig nem süllyedt le. Nem volt egy hülye gyerek, így sejtette a hirtelen hangváltásból, hogy készülnek valamire, de mivel még nem tudta, hogy mire, ezért a dolgot hagyta egy kicsit, had bontakozzon ki. Így belement a „játékba”. A bocsánat szó, Nick egész élete során hányszor is hagyta el a száját? Talán soha? Így a két lány hiába arra akarta rávenni, hogy mondja ki, a srác nem tette meg. De addig is, amíg ki nem derül a griffendéles és a hugrabugos szándéka ő is egy kicsit kedvesebb hangnemre váltott.
- Én? Én a klubhelyiségembe tartok most már, de eredeti célom a könyvtár volt.- mondta kioktatóan. Mint ha a két lánynak tudnia kellene, hogy ő hova tart. Kíváncsian várta a további lépéseket, hogy most mi fog következni.

(kicsit rövid lett )

[.-= Kingwoods =-.]

.-= Kingwoods =-.


Csendesen üldögéltem a párkányon, tarkómra szegezett kezeimmel, bámulva ki az iskola udvaraira az ablakon keresztül. Mondhatnám, hogy micsoda szép látvány, de igazából nem igazán dobogtatták meg az efféle dolgok a szívemet. Örültem annak, hogy nem odakint a hűvösben kellett ténferegnem, hanem bent, a kellemesem meleg folyosók egyikét választottam a mai estén úticélnak. Volt már rá precedens, hogy a választásom nem volt éppen helytálló, de még mindig a jobbnak mondható, és előrébb rangsorolt a közérzet, valamint a pontosság, mint a késés és fagyhalál. Az „örömöm” relatívnak mondható, hiszen azt terveztem, hogy egyedül leszek kicsit, távol az emberektől, merthogy általában ilyenkor már mindenki a hálókörletében szokott tevékenykedni, rosszabb esetben a klubhelyiségben szítja a feszültséget, mintha szükség lenne rá. Ennek ellenére nem keseregtem, a csaj nem tűnt úgy, hogy túlzottan zavarna az elmélkedésemben… persze akaratlan, de kialakult egyfajta beszélgetésszerűség kettőnk között, amely miatt nem tudtam teljesen átadni magam a nagy büdös kussnak.

Válasz.
Változott.
Valamilyen szinten érezhető volt a válaszadása közben, hogy kissé megnyugodott, nem volt olyan feszült, mint amikor „találkoztunk”. Ennek örültem, mondjon bárki bármit… még mindig jobb egy nyugalmas nővel beszélgetni, mint egy ideges és hisztis picsával. Tény, persze, nem tűnt túlzottan siránkozósnak, de bíztató jelként kezeltem, hogy képes hamar nyugalmat erőltetni magára. Remek tulajdonság, bár sokak számára roppant idegesítőek az ilyen emberek… én is ilyen vagyok, tudom. Nem egyszer fordult már elő, hogy alig másodpercek alatt megnyugodtam, és ezzel az őrületbe kergettem a beszélgetőparnert, aki azt várta, hogy egyre jobban felbasszam az agyam. Miután elhallgatott, egy pillanatra oldalra billentettem a fejem, hogy a látószögembe essen, nem hiába, rámpillantott. Biztos voltam benne, hogy nem fog feleslegesen kérdezősködni, első körben nem tűnt annak a típusnak. Ennek ellenére messze volt még attól a ponttól, hogy véleményt alkossak róla. A jól megszokott rideg és érzelemmentes hangon szólalta meg, nem érdekelt, hogy kellene a lágyság, a bíztatás… ha ez kell neki, mást kell keresnie, én megmaradok a fájó igazság hírnökének.
- Egyetlen szóval sem mondtam, hogy könnyű elfogadni a múltat, de tetszik, vagy sem, muszáj! Ennyi a titok, se több, se kevesebb.
Summás egy összegzés, de valóban ez az igazság. Az ember vagy megtanulja, hogy együttéljen vele, vagy belefárad az egészbe, és minden egyes momentumát az életének az fogja meghatározni.
Percek.
Csend.

Nem szólaltam meg a válaszomat követően. Visszabillentettem a fejem, majd az ablaküvegen kibámulva méregettem a tájat. Jobb dolgom jelenleg nem volt… nem éreztem terhesnek a csendet, kapóra jött. Neki azért, hogy összeszedje a gondolatait, nekem pedig azért, mert tulajdonképpen emiatt mozdultam ki a sok marha közül. Percek teltek el, mire újfent meghallottam a hangját, mely kérdés lévén kecsesen emelkedett. Folyamatosan tartottam a szemkontaktust a válaszadás alatt, majd azt követően is, várva, ő vajon mit lép rá.
- Se tanárok, sem pedig prefektusok. Az alagsor egy igen eldugott szakaszán vagyunk…
Apró vállvonás, nem számottevő, de elárulta, jöjjön bárki, leszarom.
- Ami engem illet, igen, sokat járok ide, vagy éppen máshová… csak ne kelljen hallgatnom az emberek hülyeségeit. Persze, tisztelet a kivételnek.
A mondat utolsó szavai vonatkozhattak rá is, vagy akár másokra. Szerettem nyitottan hagyni az efféle summás megjegyzéseket, mert ezekből hamar kiderül, ki miként vélekedik magáról.

    Egyetlen üveglap választ csak el a külvilágtól. Egy vékony és törékeny fal zár be a másik három fal közé, akár csak a komor gondolatok a különben általában kellemes hangulatomat. Itt ülök, magamba roskadva, mélázva azon, ami történt, és siratom azokat, akik lassan a föld alatt aszalódnak... Érdekes módon nincs kedvem panaszkodni, nem akarom most elsírni senkinek a bajom. A srácnak igaza van. Nincs értelme rágódni azon, ami volt. Azzal lehet csak küzdeni, ami van, azért, ami majd lesz. De ami elmúlt, az csak fegyver ebben a harcban, és nincs értelme addig lóbálni, amíg nem állunk készen élesben is használni. Természetemnél fogva azonban közlékeny alkat voltam mindig, és most nehezemre esik a hallgatás is.
    Sean szerint nem jár erre sok ember. Ez jó. Én nem sűrűn róttam a kastélynak ezen szakaszát eddig, így nem tudhattam, hogy ennyire kihalt. Így viszont nem kellett attól tartanom, hogy jön valaki, aki ismer, és jól megbámul, hogy mit ücsörgök csendben, melankólikusan egy mardekáros lábánál. Nem mintha törődnék a helyzettel, vagy zavarna... Sőt. Kifejezetten szimpatikus, ahogy az ablak előtt ülő srác kimondja azt, mi a helyzet. A legtöbben sajnálkozva bámulnának, kínos csendben rágnák a nyelvüket, talán még megpróbálnának felvidítani is. Csak hogy erre van épp a legkevesebb szükségem.
    Ez a csend, ami Sean és köztem ül, más, mint amikhez hozzászoktam. Van baráti csend, ahol szó nélkül is értjük, amit a másik mond. Van ellenséges, pattanásig feszülő némaság. De ez különös , őszinte, mégis idegen. Tudom, hogy érti, megérti a helyzetet, de nem törődik vele, hagyja, hogy viaskodjak vele, ha akarok. Végül is tényleg nem érinti, miért foglalkozna vele?
    De ha tudná, milyen is vagyok! Vagy legalábbis voltam.
Kesernyésen elmosolyodom utolsó mondatára. Nekikoccan a fejem az ablaküvegnek, de a tekintettem a fagyos szempáron tartom. Úgy érzem, vele nem is lehetne másképp beszélni, csak szemkontaktussal, mindegy, hogy a tekintete is ugyanolyan metsző, mint a szavai.
- Hát, ha egy "jobb" pillanatomban találkoztunk volna, azt hiszem rövid úton hajítottál volna ki az ablakon. Nem vagyok egy szófukar típus. Sajnos. Bár igyekszem a mondandóimat tartalommal megtölteni, néha sajnos nem megy... - megvonom a vállam, jelezve, hogy nem tudok mit tenni ez ellen. Ilyen vagyok. - Így tehát mondhatni, alkalmi hülye vagyok.
    Megeresztek egy grimaszba hajló apró mosolyt, ami hamar leolvad az arcomról. Egy-két pillanatig még nézem, ahogy ő is engem, majd elfordítom a fejem. Furcsa, de nem kényelmetlen a pillantása. Elgondolkozom, hogy vajon a szempár, ami most kihalt, mélyről származó kihalt, ösztönös dühvel telve parázslik, ragyogott-e valaha örömtől? Vagy inkább boldogságtól?
    Aztán arra a következtetésre jutok, hogy talán igen. Elvégre aki nem érezte a jót, nem látta az élet szebbik oldalát, az nem tudna ilyen ügyesen elbánni a rossz részével sem. Sean pedig láthatóan edzett a kellemetlen dolgok megállapításában, elkerülésében, sőt, talán megtapasztalásában is. Gondolataim elkalandoznak. A keze... Az sem lehetett egy kellemes élmény.
    Kedvem volna megszólalni, de nem akarok tőle rám vonatkozó rideg megjegyzéseket hallani. Az azért most nem esne jól, és a néhány együtt töltött perc alatt könnyen kikövetkeztethettem, hogy valószínűleg a fúriafűz leveleinek a száma is jobban érdekli, mint az én lelki nyomorom. Meg hát, mint mondta, sokat jár ide, hogy ne hülyeségeket hallgasson. Én nem leszek minden jónak elrontója.
    Tovább nézem a sötét birtokot inkább. Percek múlnak el némaságban, és érdekes módon egyre higgadtabb vagyok, mintha az idegen "itt-sem-vagyok" jelenléte megnyugtatna. Ő biztos nem csak bámul ki a fejéből. Ha a zagyvaságok elől menekült ide, akkor valamin gondolkoznia kell. Kicsit fordítok csak a fejemen, hogy lássam az arcát. Nem akarok pofátlan lenni, hogy bámulom, de érdekelnek a gesztusai, sokat elárulhatnak.
    Egy már megvan: a szemkontaktus. Az állandó. Szemét és hazug emberek ritkán néznek a másik szemébe, kivéve persze, ha jó színészek. Sean nem tűnik májernek, inkább a kegyetlenül őszinte típus. Sokan nem szeretik az ilyet, de én igen. Az ilyen embernél nem kell attól tartani, hogy hátba támad, hogy hazudik vagy hogy félrevezet.
Aztán az arcának a játéka. Visszafogott, mégis sokat mondó.
A testtartása. Zárkózott, elvonult, magányos.
Gondolkozás közben elbambultam, és látom, hogy észrevette, hogy őt nézem.
    Szabadkozva, kissé zavartan kapom el a fejem. Hangom még mindig fáradtan cseng, bár talán érződik rajta, hogy tényleg igaznak gondolom, amit mondok.
- Bocs a bámulásért, csak... gondolkoztam.
Vágok egy fintort, megelőzve az esetleges megjegyzéseket, habár talán felesleges, és nem érdemli meg, de a keserűség nem múlik el nyomtalanul. - Igen, néha azt is szoktam.
Aztán felé fordulok. Nincs bennem bűntudat és kényelmetlen érzés. Belenézek a szemébe, amiből most semmit sem tudok kiolvasni. Őszinteségi rohamomban talán többet is mondok a kelleténél. Akadozva jönnek a számra a szavak, mert valahogy van egy olyan érzésem, hogy nem igazán hatják meg az olyasmik, mint amit most mondani akarok.
- A lényeg, hogy azon gondolkoztam, hogy te ...más vagy. Mondták már páran gondolom, és gondolták párféleképpen, de én azért mondom, mert hálás vagyok érte. - gyorsan mondom, amit mondok, nem akarom, hogy közbevágjon, mielőtt elfogyna a lendület vagy a bátorság. Automatikusan lesütöttem a szemem. - Hogy kinek, neked vagy csak a helyzetnek, azt nem tudom. Tény, hogy legtöbben most pátyolgattak volna. Te nem tetted. Gondolom nem szokásod és nem engem tiszteltél meg ezzel, de... - vettem egy mély levegőt. - Kösz.
    Megkönnyebbülten nézek rá megint. Nem tudom, mit reagál majd, így nem tudom, hogy mit is csináljak, hogy felkészüljek rá. Sean Blaine, a kiszámíthatatlanság maga. Inkább egy újabb halovány mosoly kíséretében mondok gyorsan még valamit, aztán nem zavarom tovább.
- Különben igazad van. Nincs értelme a múlttal foglalkozni.
    Azzal hirtelen ötlettől vezérelve résnyire nyitom az ablakot, utolsó búcsúpillantást vetek a levélre, majd összegyűrve lángra lobbantom a sarkát, és kieresztem. Üstökösként veszik a mélybe. Nézem ahogy eltűnik.
- Végülis minek a zsebemben tartogatni, mikor úgysem fogom elfelejteni, akárhogy igyekszem is? Majd talán idővel elmúlik. Talán nem.
    Becsukom az ablakot, nehogy beszökjön az este a résen, és érzem, hogy jól döntöttem. Sötét érzések a sötétségnek. Visszafordulok Seanhoz, élesen belenézek a rettenetesen kék szempárba, amiben ott szikrázik valami különös világ, amit nem értek, és amit talán nem is fogok soha. - Hát nincs igazam?
Ez után a tökéletesen értelmetlen és elborult tett után meg tudom érteni, ha fogja magát,és itt hagy. Vagy egyszerűen kiröhög, és bámul tovább az estébe, ami egy kicsit világosabb lett a lángoló fájdalomtól, amit a levél hordozott.
    És eszembe jut egy mondat. Valahol talán olvastam, vagy hallottam, azt sem tudom, hogy tényleg valaki megfogalmazta-e, de a felszínre bukik, miközben a szófukar srácot nézem.
"Más dolog a gyász, és megint más az eleven élet. Nem gyászol kevésbé az sem, aki közben azért látja és tudomásul veszi az élet valóságát." Én pedig élni akarok. Ha másért nem is, hogy mást élni lássak.

Nicolas és Kys  


Azért nem mondom, hogy a végén már nem kezdett el szórakoztatni a dolog, már nem is azért veszekedtünk vagyis veszekedett Kys a sráccal, mert belémjött, hanem mert egy bunkó Mardekáros, a nővérkém pedig egy igazságosztó Griffendéles, én pedig... hát igen, inkább meghúzódó Hugrás.
De most mit csináljak? Ilyen vagyok, utálok veszekedni, azt is utálom, ha körülöttem veszekednek, mondjuk sokszor legszívesebben ordítottam volna, hogy mi lenne, ha nem osztaná mindenki az igazát, mert úgyis tudom, hogy amit én gondolok, az az igazság.
Ekkor váratlan dolog történik, a srác bocsánatot kér, homlokráncolva nézek rá. Sejtettem, hogy nem gondolta komolyan.
Aztán Kys elejt egy megjegyzést, miszerint mennyire megkedvelte a Mardekárost, mire elmosolyodom, ahogy irónikusan hangsúlyozni kezd, aztán a srácra nézek, hogy erre most mit reagál, bár gondoltam, hogy egy gúnyos arckifejezéssel és egy újabb beszólással igyekszik majd elintézni a tesómat.
Háhá, nem ismerte még Kyst, de azt hiszem, most majd meg fogja.
Igazából nem volt ínyemre a dolog, hogy egy ilyen emberrel kell nekünk szóba állni, de Norkys úgy látszik, hogy kitalált valamit, ennyire azért már ismertem vagy... meggondolta magát és rájött, hogy mégsem kéne veszekedni. Személy szerint az első verziót tartottam valószínűbbnek, aztán bemutatkozik a srácnak, bemutat engem is, mire csak elhúzom a számat, majd lazán felemelem a kezem.
-Hello...a nevem Jessica-mormogom közben kijavítom Kyst is, azért mindenki nem hívhat Jessnek, majd még hozzáteszem, ha már Nicolas rendesen bemutatkozott.-Jessica Winters.
Aztán Kysre nézek, ahogy tovább kezd kérdezősködni és egy értetlen kifejezéssel akarom tőle megtudakolni, hogy mégis mit csinál, mire odasúgja nekem, hogy bízzam rá a dolgot, mire alig észrevehetően bólintok, majd én is elmosolyodom és a srácra nézek, nem tudja, hogy mi vár rá...még.
Nicolas nagyképűen megjegyzi, hogy először a könyvtárba akart menni, de most már a klubhelyiségbe, mire nem bírom megállni, hogy ne szólaljak meg.
-Mármint a többi bu... izé Mardekároshoz?-finomítok kicsit a kérdésen, aztán egy sokatmondó pillantást vetek Kysre, én oda be nem teszem a lábam.