Folyosók

[Mathias]

Mathias


Öh, nézek a a kis srácra,  hirtelen nem tudom, hogy most mit csináljak, ordítsam le a fejét, hogy minek segített ki a bajból, vagy inkább... -Kösz -válaszolom neki. S rájövök, hogy ez így sokkal jobb volt nekem, azért, mert ha most én válaszoltam volna a könyvtárosnőnek, akkor abból büntetőmunka lett volna... így meg, megúsztuk egy kiküldéssel. -Csak azt ígérd meg -folytatom, hogy többször nem húzol ki a bajból. Majd újból elgondolkodom: és rá kel, hogy jöjjek, ez honnan szólt: hát honnan máshonnan, mint a büszkeségem felől. Mert most mi az, hogy egy elsős elviszi helyettem a balhét -füstölgök magamban. De így rendben van, megmondtam neki, most akkor elmegyek... hova is? -kérdezem magamtól, mikor egy kérdést intéz felém a gyerek.
-Hogy mit is csináltam én ott? -gondolkodom, vagyis kérdezem magamtól hangosan, nem is tudom... semmit. -Leginkább így tudnám leírni. -Válaszolok neki, tényleg így van, nem csináltam semmit, s ezen a napon először egy mosoly jelenik meg az arcomon.
Aztán, alighogy megkapta a választ, máris egy újabb kérdés jön: Mit fogok most csinálni??-jó kérdés, nem mondom. S nyitom a számat, hogy válaszoljak a kérdésére: -Neeem... (tudom, ez lett volna a vége) de ahogy a nem-et kimondtam eszembe jutott, hogy még tegnap este írtam egy levelet a szüleimnek, s az még mindig ott lapul a zsebemben, elküldésre várva. -Azt hiszem a bagolyházba -mondom végül, és lassan továbbindulok, mellettem a kis sráccal.
 Nem tudom mi van velem, most éppen megyek a folyosón egy, talán elsőssel, és ahelyett, hogy az egész napos rossz kedvemből kifolyólag elküldtem volna már őt a francba, csak egyre jobb kedvem lett. Úgy látszik, hogy társaságra vágytam -sütöm ki végül az utolsó gondolatot, mivel jönnek az újabb kérdések.
 -Aki kíváncsi hamar megöregszik -vigyorodom el- kicsit lassabban -folytatom, miután egy szuszra mindent megkérdezett tőlem, amit csak rólam tudni lehet.
Majd befordulok a következő sarkon, hogy az Északi szárny felé vegyem utamat.
-Még egyszer, légyszíves -mondom neki, bár a legelső kérdésre még emlékszem... Vagy mégsem?- s baktatok tovább a folyosókon.
- Ötödikes vagyok, Hugrás, a többit kérdezd újra -vigyorgom, s már tényleg nagyon jó kedvem van, legszívesebben most ugrálnék jó kedvemben- már elfelejtettem...

Peter
A fiú röviden megköszöni segítségemet.
- Rendben, de te mondtad - kacsintok kérésére. - És mit csináltál ott? Mert nem nagyon olvastál.
- Semmit - vigyorog a fiú. ~ Végre kicsikartam tőle egy mosolyt. Szeretem ha az emberek mosolyognak, és nem rossz kedvűek ~ Majd jövök a következő kérdésemmel:
- És most mit tervezel mit fogsz csinálni? - kérdezem kedvesen.
- Nem... Azt hiszem a bagolyházba megyek - változtatja meg válaszát, majd elindul én meg boldogan kaptatok mellette. ~ Kedves srácnak tűnik. Először még nagyon gondterheltnek tűnt, de nem bunkó, és  kedves. Nem küld el a francba. ~ gondolkodok, majd eldarálom a kérdéssorozatot. Közben az Északi szárny felé tartunk.
- Aki kíváncsi hamar megöregszik - vigyorog - kicsit lassabban. Ötödikes vagyok, Hugrás, a többit kérdezd újra - vigyorog tovább - a többit elfelejtettem...
- Mi a kedvenc elfoglaltságod? Jó tanuló vagy? Van háziállatod? Mi a kedvenc tantárgyad? Zavar ha ennyit kérdezek egyszerre? - Kérdezem újra, a kérdések között megvárva a választ. - Ahha. - Mondom. Már közel vagyunk a bagolyházhoz állapítom meg magamban. - Jaj, tényleg! - kiáltok fel. - Hát be sem mutatkoztam! Én Mathias Roucus vagyok - rázok vele kezet, a kis színházi sóhaj után. - Amúgy milyen volt a mai napod? Előbb még igen letört voltál. - Állapítom meg, de most már csak úgy sugárzik a fiú, és ez engem is felvidít. - És te mire vagy kíváncsi rólam? - Kérdezem a srácot, hogy végre ős is megtudhasson rólam egy-két dolgot, amire kíváncsi. ~ Kicsit bunkónak tűnhetek neki, hogy én csak kérdezek és kérdezek és nem nagyom szóhoz jutni. Hát ilyen srác vagyok sajnálom ~ mosolygok magamban.

[Mat]

Mat


Folytatjuk utunkat immáron a bagolyház felé, s hallgatom a kérdéseit, melyeket már másodszorra mondatok el vele.
Amúgy aranyos fiú, nem is tudom kire emlékeztet, de valakire nagyon hasonlít.
Kapom az első kérdést, és már válaszolok is: -Hááát, talán olyan nincs, bár szeretek olvasni... egyebek mellett különleges állatokról... meg aztán szeretek repülni is...
Ahogy befejezem a mondanivalómat, alig szusszanok egyet, máris jön a második kérdés: -Hát jó tanulónak nem mondanám magam - s itt arra gondolok, hogy bájitaltanból tavaly épphogy csak átmentem valahogy, de ezt azért nem mondom. -Inkább -folytatom- csak azokból a tárgyakból vagyok jó, amiket szeretek...
A fiú bólint, aztán felteszi a következő kérdést, érdekes cseppet sem zavar, hogy ilyen monotonon kérdezget.
- Hát háziállatom nincs -sajnos, pedig nagyon szeretem az állatokat. De szeretnék majd egyet -szögezem le.
Itt egy kicsit vár, úgy tűnik valamit akar kérdezni, ezzel a témával kapcsolatban, de nem inkább felteszi a következő kérdést: -Mi a kedvenc tantárgyam?-kérdezi -Hát... leginkább a legendás lényeket szeretem, és az átváltoztatástant.
A fiú minden egyes válasz után bólint egyet, mire mindig tudom, hogy mindjárt jön a következő kérdés: -Áh, nem, kérdezz csak -mondom neki. Kezd egyre szimpatikusabb lenni a srác.
Megyünk tovább, a kérdéssorozatot egy ahha-val zárja, majd úgy tűnik kifogyott a kérdésekből.
Annyira nekem nincs kedvem kérdezni tőle. Valahogy azért mert a kedvem igaz, hogy megjött, de gondolkodni valahogy nem tudok a mai napon - úgy tűnik, így kérdéseket gyártani sincs túl sok kedvem...
Elég meleg van ma is, úgy tűnik ezen az éven korán megjött a nyár. Ahogy lépkedünk a kihalt folyosókon haláli csöndben, amit csak egy-két beszélgető festmény zavar meg, egyszer csak, felkiált a fiú: -Jaj, tényleg! -hirtelen a szívbajt hozza rám, összerezzenek. Ahogy eddig hallgattam a csendet, most ez a hirtelen felkiáltás nagyon megijesztett. Mondanám, hogy ilyet ne csináljon többet, mikor folytatja tovább: -Még be sem mutatkozott- jé, tényleg nem, jegyzem meg magamban, teljesen ki is ment a fejemből, hogy még előtte nem ismertük egymást, most olyan érzésem van, mintha egy rég elfelejtett barát nyújtaná felém a jobbját, bemutatkozás kíséretében.
 Öh, Mathias Roucus? -nem, ilyen néven nem ismerek senki mást. S gyorsan kezet rázok vele, miközben én is bemutatkozom: -Peter Ascot Blackman, de szólíts csak Pet-nek.
 Úgy tűnik nem állt meg a kérdéssorozat. Ugyanis újból kérdez, mire rögtön le is szögezem, hogy erről nincs kedvem beszélni, bár egészen magam sem értem mi volt a bajom -mondom.
Újabb szünet következik be, valahogy egyre jobb kedvem van, ahogy egyre jobban távolodunk a könyvtártól, s megállapítom magamban, hogy nem kellett volna oda bemennem, biztos Madam Cvikker sátáni kisugárzása miatt volt még rosszabb kedvem odabenn -gondolom, mire majdnem elnevetem magam, de így is biztos hülyének néz a fiú, ahogy itt megyünk egymás mellett, én meg csak hirtelen elvigyorodom. De nem igazán akarom-e felőli gondolataimat az orrára kötni, hátha megsértődik, bár nem úgy vettem észre mintha annyira rajongana a könyvtárosnő felé... vagy mégis, miután megemlítette, hogy szokott neki segíteni... akkor meg főleg nem mondom el neki.
Lassan elérjük a bagolyházat, végre, már annyit gyalogoltunk... -gondolom, mikor aztán új kérdés következik: - És te mire vagy kíváncsi rólam? -kérdezi. Hát lehet, hogy azt mondanám, hogy semmire, de aztán rájövök, ez nem is igaz, és felteszem neki az első kérdésem: Hányadikos is vagy? -kérdezem -majd kinyitom a bagolyház ajtaját, és magam előtt beterelem a fiút.
 Bent rémisztően büdös van, s bár öt évem alatt már elég sokszor jártam itt, valahogy most nagyon váratlanul ért ez a szag. Megvárom a válaszát, közben pedig keresek magamnak egy madarat amivel majd elküldöm a levelet...
Ez az, ez jó lesz, kiválasztok egyet a sok közül, majd megpróbálom a csőrébe adni a levelet, mire a madár, kiharap egy darabot a kézfejemből. Aúúú -mondom, ez fájt. S legszívesebben elkáromkodnám magamat, ha most Mathias nem lenne itt, de mivel itt van, magamba fojtom a szitkozódásomat.
Aah, még mindig nagyon fáj, s most leginkább lefejezném helyben a madarat... -gondolom,s közben elképzelem a szituációt magamban, ahogy Mat, meg én megfogjuk a madarat, majd egy jól sikerült átokkal fejét vesszük, mire elnevetem magam. Most már biztosan hülyének néz, beleharap a madár a kezembe, majd röhögök... -Így inkább úgy gondolom elmondom neki, hogy mit képzeltem el az előbb, nehogy azt higgye meghülyültem.

[.-= Kingwoods =-.]

.-= Kingwoods =-.


Csend.
Szavak.
Micsoda ellentétek, mégis olyan szépen váltogatták egymást a kettőnk között kialakult „beszélgetés” szerűségben, mintha az a legtermészetesebb dolog lenne a világon. Amikor kellett a lélegzetvételnyi idő, vagy éppen a hallottak átgondolása, hogy összeszedje a gondolatait, minden elhallgatott, egy szemvillanás alatt. Akaratlan viszonyultam így, ahogyan ez rám jellemző. Soha nem szerettem megjátszani magam, soha nem szerettem az állszent embereket, akik csak azért tesznek úgy dolgokat, ahogyan, mert a másik éppen azt szeretné. Mindig magamat adtam, abban a nyers formában, amit megszoktam és ami valóban én voltam. Most ezzé formált a beszélgetés. Elérzékenyültem volna, dehogy, egy pillanatra sem… nem kerestem az emberekben soha azt, mibe is lehet belekötni, de ha láttam valamit, és megvolt róla a véleményem, akkor megmondtam. Nála érdekes módon nem volt efféle probléma, eleddig legalábbis nem vettem észre semmi olyasmit, amit feltétlenül szóvá kellett volna tennem. Érdekesnek éltem meg a dolgot, mert nem gondoltam, hogy akad még ember az iskolában a sok terelgetni való marha között.
- Roppantul örvendek, hogy éppen nem az alkalmi hülye éneddel találkoztam. Próbálj meg nem visszaváltozni, jól áll az értelmes ember gúnya!
Válaszoltam halovány mosollyal azon kifejezésére, melyben bevallotta, hogy valójában egy cserfes picsa, akit alig lehet lelőni, ha megered a nyelve. Erre volt a legkevésbé szükségem, azzal pedig, amit mondtam, ha jól következtet, felismerheti, hogy bókoltam. Hatalmas szó nálam, nem mindenki kap efféle dícséretet. Megérdemelte, hiszen belátta azt, hogy noha próbálkozik a tartalommal itatott beszélgetések irányába tolódni, ha nem éppen ilyen, akkoris csak egy szófosó, semmi más.
A szemei.
A kezem.

Nem szólaltam meg, elvégre még mindig nem tette fel azt a bizonyos kérdést. Biztosan érezte, hogy semmi köze a múltamhoz, és nem akart tapintatlanul rámmászni a témára, vajon mi történhetett a kezemmel. Nagyon jól tette, és ezzel plussz pontokat szerzett nálam, már ha lehet ilyet mondani. Nem szokásom pontozni az embereket, de a csaj, ebben az állapotában, még akkor is, ha neki nem éppen a legszívderítőbb, rendkívül szimpatikus módon viselkedett. Persze ezt a büdös életben nem mondtam volna a szemébe, elvégre nem volt itt az alkalma, ráadásképpen, nem ismertem annyira. Alkalomadtán, ha esetleg ezen a diskurzuson túlleszünk, esetlegesen összefutunk még párszor az iskola falai között, vagy azon kívül, és tudja tartani az értelmiség ezen szintjét, akkor érdemes lesz arra, hogy pozitívabb utalásokat tegyek számára, mint az előző bók. Addig nem, nem osztogatjuk minden egyes jött-ment embernek a tiszteletet.

Elfordult.
Nem figyelt.
Magam is megbillentettem a fejem az üvegablak felé, hogy a homlokom halkan és tompán koppanjon azon. Nem akartam megszólalni, mégis jelezni akartam felé, hogy már nem méregetem, hogy kicsit magában lehet, ha akar. Nem igazán érdekelt az udvar odalent, sőt, nagyjából semmi sem… egyszerűen pihenni jöttem ki, semmi másért. Lehunytam a szemem, és vártam, biztos voltam benne, hogy még nincs vége a beszélgetésnek. Furcsa bizsergés lett rajtam úrrá, nem tudom, honnan, és hogyan, de tudtam, hogy a másik prákányon ülő csaj engem bámul. Kinyitottam a szemem, majd oldalra billentve a fejem, hogy ne legyen közöttünk az ablakokat elválasztó falszegély tekintettem ismét rá. Mintha észre sem vette volna, a szemei szinte üvegesek voltak… elbambult. Elmosolyodtam, de csak nagyon halványan. Talán emiatt, talán csak kiszáradtak a szemei, de hirtelen pislantva elkapta a fejét egy pillanatra. Bocsánatot kért, rádásként élelmesen önmagát marcangolva megjegyezte, képes az emberi gondolkodásra. Nem reagálok rá, úgylátszik a hírem megelőzött, ismételten. Mintha annyira evidens lett volna, hogy erre valamiféle pocskondiázást fog kapni. Tévedett… szeretem, hogy az emberek abszolút nem ismernek, még így öt év után sem. Ez a legszebb az egészben.
Figyeltem.
A szavait.

Hallgattam, a mondatai közben mindvégig rajta tartottam a szememet, elvégre ismét egy olyan témába csöppentünk bele, aminél szükséges volt. Más vagyok, ezt eddig is tudtam, hiszen soha, egy pillanatra sem szerettem volna a diákság többségére hasonlítani. Hálás, bár nem tudja, hogy nekem, vagy a helyzetnek… ez mondjuk relatív egyértelmű a számomra, elvégre, ha nem vagyok, nincs helyzet sem. Persze távol álljon tőlem, hogy fényezem magam, de úgy gondolom ez eléggé evidens. A pátyolgatás, ezt inkább nem kommentáltam magamnak, mert ismét visszatértem volna arra, hogy az idejáró fiúk döntő többsége bizony kihasználta volna ezt a helyzetet. Tipikus. Már éppen válaszoltam volna az elhangzottakra, amikor résnyire nyitva az ablakot szólalt meg ismételten. Meggyújtva a papírgalacsint kidobta azt az ablakon. Lezárta a múltját, legalábbis képletesen valami ahhoz hasonlót tett. A hosszas monológot követően színtelen hangon kezdtem a válaszadásba.
- A pátyolgatással csak megerősíted az emberekben az érzést és tudatot, hogy bizony gyengének kell lenniük, és elég, ha várnak, minden megoldódik magától.
Egy pillanatra megráztam a fejem. Nem neki szólt, hanem azoknak, akik most itatták volna a könnyeket, vígasztaltak, segítséget ajánlottak volna.
- Baromság!
Sajátos szemléletmód, de az életben akkor boldogul az ember, ha saját maga küdi le a problémákat, attól is erősebb lesz, és legközelebb már nem botlik bele ugyanabba a hibába.
- Ami pedig a múltat illeti, rátapintottál a lényegre.
Kezdett egészen emberivé formálódni a csaj jelleme, még akkor is, ha jelen pillanatban nem volt teljesen önmaga. Nem szándékom mindenkire egyfajta borongós hangulatot húzni, de sokkal jobb, ha az ember reálisan szemléli a világot, sem, mint álomvilágban él, és akkora pofont kap, hogy belehal.

A párkány.
Leugrottam.
Amint talajt fogtak a lábaim, a fekete farmernadrág oldalsó zsebéhez nyúltam, és előhúztam onnan a pálcámat. Nem szoktam használni, csak nagyon fontos esetekben, most azonban nem akartam a nyirkos párkánytól kosszal itatott ruhában sétálgatni. Halk ige, szinte mormoltam, melynek hatására a nedv folt és a por egyszeriben leperjedzett a földre. A művelet végeztével a varázstárgy visszakerült a helyére, majd lassú léptekkel a beszélgetőparner mellé sétáltam, és a kezemet nyújtottam felé. Kiérdemelte ma estére.
- Gyere, visszakísérlek a klubhelyiségig!
Nem „kérlek”, nem „jajj, bárcsak velem jönnél”… egy eldöntendő kijelentés. Ebből is látszik, hogy tényleg nem vagyok az a fajta, mint a legtöbb. Mondhat persze nemet is, leszarom nagy ívben, nem leszek kevesebb, ha visszautasítja. Egyszerűen arra gondoltam, ha ennyire értelmes volt, és tényleg lehetett vele beszélgetni, akkor ennyit megérdemel.
Figyeltem.
Vártam.

Minden olyan üres. Hiába próbálok arra gondolni, hogy nincs értelme ezen rágódni, nem megy. De nem hibáztatom magam. Akárki akármit mond, olyat elveszíteni, aki a múlt egy darabja, baromira fájdalmas dolog. Annyira felületesen veszem a levegőt, mialatt bámulom a sötétséget és hallgatom a csendet, hogy egy idő után a testem levegő után kap. Egy mély sóhaj így emlékeztet, hol is vagyok. Párafolt lesz az ablakon a lélegzetemtől. Mikor eltűnik, tükröződni látom a saját arcom, ami cseppet sem olyan, mint amit a tükörben látni szoktam. Nincs ragyogó szem, bújkáló mosoly, kedvesen kacér kósza tincsek. Helyette sötét szempár néz rám vissza egy sápadt és fáradt arcról. Nem ismerek magamra, ezért próbálom szavaimhoz hűen legyőzni a kellemetlen érzéseket. Nem is kell sokáig erőlködnöm.
Elmosolyodom a megjegyzés bókszerű hangneme miatt.
Hallgatom Sean szavait, majd egy egyenletes mozdulattal felé fordítom a fejem, de még mindig az ablakon pihentetem. Hallgatom. Nézem, ahogy könnyed mozdulattal leugrik az ablakpárkányról, és rendbeteszi a ruháját. Nekem eszembe sem jutott volna, lehuppanntam volna, és megyek  a fejem után, hogy aztán valamelyik kevésbé rosszindulatú ember megállítson, és közölje a helyzetet. Nyugodtan veszem tudomásul, hogy Sean megunta a kesergő társaságomat, legalábbis úgy tűnik. De aztán meglepetésemre nyújtja a kezét.
- Kösz.
Nem tudom, látszik-e rajtam az enyhe csodálkozás, de egy pillanatnyi tűnődés után elfogadom a felajánlott segítő kezet. Belecsúsztatom a kezem az övébe, habár anélkül is könnyen landolnék, de az udvarias gesztust viszonozni szokás. Lezuttyanok mellé a földre. Az érkezés már nem olyan elegáns, mint amire számítottam, de azért talpon maradok, és nem dőlök ki, bár az egész testem elzsibbadt a gurnyasztástól. Elengedem Sean kezét, a csípőmre teszem, és kicsit kinyújtózom.
A felajánlást meg kell fontolnom. Nem lenne ellenemre a társasága, de igazából egyedül is visszatalálnék a klubhelyiségig. Megigazgatom a ruhám ujját, hogy nyerjek egy pillanatnyi időt gondolkodni. Végül aztán hagyom, hogy az első gondolatom irányítson, és bólintok.
- Oké, menjünk.
Ahogy elindulunk a folyosón, megnézhetem magamnak Seant. Mivel nem egy csacsogó típus, így nehéz úgy végigmérnem, hogy ne legyen feltűnő, de egy idő után már nem is próbálkozom. Béna vagyok az ilyen titkos kis akciókhoz, ezért inkább nyíltan nézek végig rajta. Ha zavarja, úgyis szól. Ki tudja, mikor találkozunk össze megint? Végülis azt mondta, ő gyakran jár olyan helyekre, ahol más nem nagyon van. Én viszont természetemnél fogva inkább a társaságot részesítem előnyben. Ő mardekáros, én hugrabugos, ráadásul egy évvel alattam jár. Nem sok esély van rá, hogy mostanában összefutunk. Meg aztán jön a szünet. Pár emberrel találkozom majd csak, és a többségükkel nem lehet ilyesmiről beszélni. Nekik is van elég bajuk, nem tudnak mit kezdeni más nyomorával, és bár Sean nem egy vigasztaló fazon, mégis többet segített most, mint bármelyik baráti csacsogás.
Mikor elindulunk, eszembe jut egy dal. Semmi köze nincs a helyzethez, meg amúgy semmihez, ami ma történt, csak felrémlik bennem. Kedvem támad dúdolni, de inkább csak úgy magamban mondogatom a szövegét...
Ez talán azt jelenti, hogy kezdek visszatalálni önmagamhoz? Ilyen rövid idő alatt? Séta közben mintha a fáklyák lángja még mindig lobbanna egyet, mikor elsétálok mellettük, mintha maradt volna bennem valami az indulatból. Pedig inkább üresnek érzem magam. Seanra sandítok. Talán belőle árad valami düh? Mozgása alapján nyugodt, de az alatt az idő alatt, amíg az ablakban ültünk, rájöttem, hogy valószínűleg  nem olyan, mint amilyennek első látásra tűnik. Meg amiket hallottam róla. Nem értem... az emberek miért olyan kegyetlenek egymással? Mi abban a jó, ha fájdalmat okozunk és hazudozunk? Olyan nehéz valakivel úgy beszélgetni, hogy megértsük a másikat és elfogadjuk? Miért van az, hogy nekem sikerül azzal normálisan társalognom, aki hagyja? Miért kell mindig belekötni valakibe, mert más?
Egy pillanatra megint elönt a harag, a tűz a falon nagyot lobban, nagyobbat, mint vártam. Ijedtemben megtorpanok, de azonnal indulok is tovább.
Lassan a saját árnyékomtól is megijedek. Megcsóválom a fejem, megint Seanra terelődik a tekintetem és a gondolataim. Azon töprengek, vajon mi történhetett vele, miféle ember is igazából. Meg hogy egyáltalán,mikor találkozom majd legközelebb ilyen emberrel, ilyen könyörtelen véleményezővel. Nem igazán figyelek az útra, miközben gondolkozom, pedig az emberek hangja már beszűrődik a folyosóra. Merengésemből egy kisebb alsóbbéves, talán másodikos zökkent ki, szó szerint. A folyosó egyik leágazásából száguld ki, és belém ütközik. Persze semmi bajom nem esik, elég magas ember vagyok, ő meg kicsi, így ő billen ki az egyensúlyából és riadtan bámul fel ránk, aztán egy szó nélkül kereket old. Megdöbbenve nézek utána, még azt sem tudom megkérdezni, jól van-e. Nagy a kísértés, hogy utánaordítsak egy dühös "semmi baj"-t, de aztán hagyom a fenébe.
Lassan megcsóválom a fejem értetlenségemben, és folytatom az utat a klubhelység felé, egyetlen szó nélkül.

[.-= Kingwoods =-.]

.-= Kingwoods =-.


A kéz.
Elfogadás.
Ismerem a környezetemet, megtanultam élni benne a tizenéveim alatt. Tudom, hogy ki milyen véleménnyel van rólam, tudom jól, hogy itt, a Roxfort rohadó falai között egy büdös tapló parasztnak tartanak az emberek. Mindezt azért, mert hajlamos vagyok olyan pofátlan lenni, hogy meg merem mondani a véleményemet, még akkor is, ha az nem éppen afféle, amire a fogadó fél számított. Szar ügy, de meg kell tanulnia a rózsaszín kis világban elzárt köcsögöknek, hogy bizony azokon a fellegeken kívül ott van a kegyetlen világ, ami csak arra figyel, mikor sújthat le kegyetlenül, úgy, hogy fájjon. Rettenetesen fájjon. Érdekes módon én, a nagy paraszt mégis képes vagyok olyan gesztusokra, amelyre sokak, azok, akik magukat értelmesnek tartják, képtelenek. Nem hatalmas önfeláldozás a karomat nyújtani, hogy lesegítsem a párkányról… és nem azért, mert meg akarom támadni ömlengő nyálgépként, mint ugyebár a nagy átlag, egyszerűen megérdemli és kész. Miután lehuppant, a karomat leeresztem, úgy várom a válaszát a tipikusan semmitmondó tekintetemmel.
Beleegyezik.
Érdekes.

Az első pillanatokban nekilátott tenni-venni magát, mintha rendezgetné a ruháit, de eléggé evidensként hatott, hogy azért végiggondolta az ajánlatomat. Egy szaros mardekáros akarja visszakísérni a klubhelyiségéhez, oda, ahol mások is látni fogják, kivel lóg éppen. A pletykafészek kreténekből kiindulva holnap már azt fogom hallani a folyosókon, hogy megfenyegettem, azért lófrál velem. Sőt, biztosan lesznek olyan extravagáns sztorik is, amelynek a végén kiderül, megerőszakoltam. Semmin sem lepődnék már meg itt, a hülyéket külvilágtól elzáró falak között. Szerencse, hogy akadnak olyanfajta emberek, akik túl tudják tenni magukat az önnön baromságukon.

Séta.
Csend.
Szavak nélkül haladtunk, olykor oldalra pillantottam, mit is csinál, nem zavartatva magam attól, hogy esetlegesen észreveszi a fürkésző tekintetemet. Úgy festett őt sem ejtették a fejére, mert igencsak végigmért magának… persze nem szóltam, ha szeretné, miért ne tegye. Nem szólaltam meg, ahogyan ő sem, most valahogy olybá festett, kell a csend a gondolatok rendezésére a részéről, nekem meg nem igazán volt mit mondanom… feleslegesen meg nem pofázok. A séta nyugalmasságát aztán egy alsóéves kis pondró zavarta meg, aki hatalmas rössel érkezve vágódott neki a mellettem sétálónak. Elterült a földön, majd rémült tekintettel méregetett minket, felváltva, hol őt, hol pedig engem. Összekulcsoltam a kezeim, a mellkasomon, úgy figyeltem, amíg összevakarja magát, majd eliszkol. Amennyiben velem tette volna, biztosan lebaszok neki egy pofont, így azonban megúszta. Oldalra pillantva szólaltam meg, magam sem értem, miért.
- Minden rendben?
Miután felfogtam a teljesen ösztönösen érkező kérdést, leeresztettem a karjaimat, majd elléptem a csaj mellől… abba az irányba, amerre az utunk vitt. Visszapillantva rá döntöttem meg a fejem, hogy folytatjuk-e a sétát, vagy megvárjuk, amíg gyökeret ereszt a talpunk.
Vártam.
Rá.

A kiskölök akciója teljesen kizökkentett a csendes méricskélésemből és gondolataimból. A lassú sétát mint valami gyorsvonat, szakította meg a rohanás, és ezzel a furcsa légkör is, amiben elmerültem, és amit úgy élveztem, szertefoszlott, jelezte, hogy lassan visszaérkezünk az emberek közé. Hirtelen olyan érzésem van, mintha időutaztam volna, vagy épp inkább megállt volna az idő, és most lassan újra forogni kezdene az a bizonyos kerék.
Homlokráncolva figyelem, ahogy a gyerkőc sietve eltűnik a folyosó végén, habár az eszem megint máshol jár, magam sem tudom, hogy hol. De valahol messze tőlem.
Összerezzenek Sean mély hangjára, és ráfordítom a tekintetem. Automatikus mosollyal válaszolnék egy "perszé"-t, de aztán a kedves arcom hagyom, hogy átváltozzon dühös grimaszba. Elképzelem magam, és a mosoly valahogy beszivárog a gonosz fintoromba. Ettől elég érdekesen nézhetek ki, de valószínűleg tükrözi mindazt, amit érzek...
- Őszintén? Nem. Nem igazán. A kissrácnak szerencséje volt, hogy nem vagyok egy agresszív alkat. Nem mintha összetört volna, vasággyal együtt lehet húsz kilós.
Sóhajtok, mire Sean tesz egy lépést a folyosón, és várakozón néz rám. Felzárkózom mellé, és figyelem, ahogy egyre több árnyék és tulajdonosa megy el mellettünk a folyosókon és lépcsőkön. Nem foglalkozom velük, jelenleg egy cseppet se érdekel egyikőjük sem, ahogy őket sem az én problémám. Igyekszem minél több elutasítást vinni a kisugárzásomba, de próbálom Seant kihagyni a körből. De nem vagyok vak, és bármennyire is fordítom el a tekintetem, bármilyen viszonylag népszerűtlen folyosón sétálunk is, az emberek csak néznek, ismerősök és vadidegenek egyaránt, és nem a mellettem sétáló mardekáros fiút, hanem egyenesen engem. Valószínűleg csak a kellemetlen hírek és az üldözési mániám terméke a sok rosszindulatú pillantás agyszüleménye, mégis kényelmetlenül érzem tőlük magam. Amikor csak felkapom a fejem, és találkozik a pillantásom a folyosón sétálókéval, mintha mindannyian lesütnék a tekintetüket, és sietősebben vonulnának el mellettem. Seanra nézek, aki viszont tökéletes érdektelenséggel sétál mellettem, mégsem érzem azt, amit a szembe jövők esetében, akik még mintha bámulnának is: hogy nem foglalkozik velem.
Eltűnődöm, hogy hogy csinálja vajon. Hogy sikerül neki ennyire kizárnia a világot? A világ zárta vajon ki őt, vagy előbb ő fordított hátat mindennek? És még mindig ott motoszkál bennem a miért, de nincs sem merszem, sem kedvem megkérdezni. Ostobaság lenne. Seanról a pletykák mindig sötétek és baljósak, és bár most már meg tudom őket érteni és arcot kapcsolni hozzájuk, akkor sem értem, hogy hogy képes valaki olyan hülyeséget csinálni, ami végül elfajul. Nem nehéz megismerni a másikat, és úgy viselkedni, hogy ne adjuk fel önmagunkat, és a másikat se sértsük meg. Kompromisszum kell, és ennyi az egész. Az önző emberek ne csodálkozzanak azon, ha attrocitások érik őket...
Kölcsönösen méregetjük egymást néha, de a sok ember megakadályoz engem ebben, feszélyezve érzem magam, és hirtelen azon kapom magam, hogy nem is akarok ma már emberekkel beszélgetni, és hogy ha most valaki mással mennék, talán csatlakozna hozzánk valami vidám ismerősöm és csacsogni kezdene. A Sean körüli légkör viszont mindenkit elűz. Ennek viszont ezúttal örülök, és hálás pillantással nézek rá, mikor eszembe jut valami.
- A klub elég messze van a te klubhelységedtől... Nem gond egészen odáig elkísérni?
Ebben benne volt a kérdés, hogy nem bánja-e, ha az én társaságomban, a Hugrabug klubjának a környékén látják, és aztán a háztársai némelyike esetleg belekössön ezért. Nem mintha félteném... Csak kellemetlen lenne, ha miattam szólnának be neki.
Közben pedig igyekszem nem olyan hangot megütni, amiből süt a kérés, hogy mondjon nemet, és ne hagyja, hogy egyedül vánszorogjak végig a sok boldog és élettel teli ember közt.
Sean mellett úgy érzem, állandóan fel kell készülnöm bármire, és alaposan megdolgoztatná a szociális érzékemet, hogy ne is váltsak ki belőle valami kellemetlen reakciót, és én se legyek túl mű. Érdekes módon azonban eleinte azért nem törődtem vele, mert mással voltam elfoglalva, most pedig azért nem gondolkozom túl sokat azon,mit csinálok és mit mondok neki, mert úgy érzem, nem szükséges. Hiába állítja be az iskola kilencven százaléka szemétnek, én még élek, mi több, kedves volt velem. Vagy ha nem is kedves, de figyelmes. És amit a legjobban értékeltem, hogy nem próbált hazudni. Elmondta, ami a véleménye volt, és meghallgatta az enyém.
Sétálunk tovább, a fáklyák lángja pedig már nem lobban fel. A furcsa és magának való srác mellett felengedtem, de fogalmam sem lehet arról, mi jár valójában a fejében. Ahogy pedig várom a válaszát, egyre közelebb érünk a Hugrabug klubhelységéhez.

[.-= Kingwoods =-.]

.-= Kingwoods =-.


Mosoly.
Fintor.
Érdekes egyvelege ez a lelkünkben végigszaladó érzelmek kifejezésének. Azon ritka pillanatok egyike, amikor a ború és a derű összecsap, de úgy emberesen. A csaj esetében jelen esetben derűről nem igazán lehetett beszélni, a vigyorszerű valami, amit megereszteni próbált, az adott pillanatnak szólt volna. Helyette ez a ritka kis fasz elrontotta az egészet, mert a fejéből kiálló két golyóval nézni nem tud, csak van neki a vak világba. Mindenkinek jutott kettő, sajnos nem mindenki képes használni is. Az efféle marháknak szögekkel spékelném ki a szemét, a fejet bevágnám a szemhéja alá, hogy tartsa fenn azt, míg a hegyes részt beleállítanám a kibaszott arccsontjába. Egy ige, hogy ne száradjon ki a retkes golyó, és máris kész a figyelmes diákcsemete. Legalább a pislogást kizárnám vele, bár az sem sokat ér, ha agyilag akkora zokni szegény, hogy száguldozik a folyosón, mert éppen játszik, vagy siet valahová. Játszani dedós dolog ilyen korban… sietni meg felesleges, mert az már eleve késést jelent. Aki pedig késik, mi a rettenetes fenének kapkod, nem mindegy, hogy kettő, vagy öt perc? Az emberek már csak hülyébbek lesznek sajnos, és igen kevés kivétel maradt, aki még küzd. A hugrás miután összeszedte magát, válaszolt a feltett kérdésemre. Valami ilyesmit vártam tőle, és mivel soraival lezártnak tekintettem az egész „baleset” ügyet, nem válaszoltam rá. Felesleges volt még csűrni és csavarni. Nem tetszett neki a dolog, nem idegbeteg, nem torolta meg. Slussz, lezárva.
Tekintetek.
Séta.

Folytattuk csendes utunkat a klubhelyisége felé, szépen és nyugalmas tempóban… természetesen nem maradhattak el a kérdő tekintetek, meghökkent arcok. Kell holnapra a pletyka, kell valami, amin újra évekig lehet majd csámcsogni. Nem igazán érdekelt az, ahogyan a körülöttünk sétálók meg-meg bámultak minket. Jobban mondva a mellettem sétálót méregették, valamiért rám nem néztek. Nagyjából leszarom, hogy azért, mert fosnak tőlem, vagy egyszerűen annyira ronda vagyok. Természetesen, mivel felajánlottam, hogy elkísérem, figyeltem rá, olykor nem az előttem húzódó folyosószakaszt méregettem, hanem rákukkantottam. Mosoly és egyebek jelen helyzetben távol álltak tőlem, de ez nem neki szólt, egyszerűen megszokta már a pofázmányom a tökéletesen érdektelen kifejezést.

Hangok.
Kérdés.
Egy pillanatra megtorpantam, és méregettem, várva, mikor áll meg, és fordul felém. Mélyen a szemébe nézve egy halovány mosoly húzódott az ajkaimra… csak egy pillanatra, semmi több. Maga a kérdés meglehetősen érdekes volt, jobban mondva nem is annyira érdekes, mindinkább burkolt. Tudta jól, hogy nem érdekel a távolság, ha zavart volna, akkor már az ablaknál elhajtottam volna a picsába… sétáljon vele a rossz nyavalya. Nem, nem erről volt szó, sokkal inkább arról, mi van akkor, ha engem vele látnak meg. Egyrészt, engem kurvára nem érdekel a számomra érdektelen idióták véleménye. Az már persze más kérdés, az ő reputációja milyen lesz a társai szemében, ha velem látják. Mindenhol és minden zugban tombolt a kibaszott háztudat, mintha nem egyforma emberek lennék. A különbség, hogy az egyik nagyobb marha, mint a másik, más semmi. Evidens volt, a kérdés nem arra irányult, hogy húzzak el, sem, mint ennek a két dolognak a felvetésére. Amikor megtorpant és visszatekintett szólaltam csak meg.
- Amennyiben nekem gondot jelentene, fel sem ajánlottam volna.
Még mindig az érdektelen arckifejezés, más nem is lehetne. A nekem szócskát egy kicsit hangsúlyosabban ejtettem, hogy érezze, teljességgel hidegen hagy a tudat, hogy holnap újabb pletykák kapnak szárnyra rólam. A kérdés igazából csak az, neki mindegy-e, ha róla szólnak a regék.
A karjaim.
Széttártam.

Megemeltem a kezeim, jelezve, válasszon ő, ettől fogva csak rajta áll minden. Érdekes választási lehetőség… rengeteg vonzattal maga után.


// Amennyiben gondolod, akkor a következő reagot már a Hugra szárnyába írd a folyosókra... csak jelezz felém, hogy tudjam, jött a válasz //