Könyvtár

[[Viki (: ]]

[Viki (: ]

- Nincs mit megköszönni ezen –feleltem, miközben bátorítóan megfogtam a lány kezét- Nálam biztonságban van a titkod! –küldtem felé, egy halovány mosolyt.
Bár még csak pár hete ismertem Vikit, volt benne valami, ami hasonló érzéseket keltett bennem, mint amilyet csak pár kivételes személy irányába érzek... Egyfajta odaadást, vagy… vagy nem találok jobb szót...
Talán valami ilyesmi kezd bennem kialakulni a lány iránt? De ilyen hamar? Ilyen rövid ismeretség után? Úgy néz ki mégsem lehetetlen… vagy ez csak egy egyedei eset lenne? Nem tudom… Ez egy olyan kérdés, amire csak az idő adhat a választ… na meg egy-két átvirrasztott éjszaka. Ahogy ismerem magam, épp elég olyan alkalmam lesz ezen agyalni.
Lényeg a lényeg, olyan mély kötődés alakult ki bennem a lány felé, amilyet nem vártam ilyen hamar… sőt, egyáltalán nem is vártam, hogy valaha így fogok érezni…
Amikor aztán Viki folytatta, a szavai nagy követ gördítettek le a szívemről. Alapesetben teljesen hidegen hagy, kinek mi a véleménye rólam, mert „akinek nem tetszem, nem néz rám… Pont”, de hogy a lány hajlandó lesz többször is összefutni velem, a Damienes beszélgetéseken kívül… valamiféle örömöt okozott nekem. Örömöt, melyet ismét csak nem vártam…
- Naaaa, akkor ezt megdumáltuk -nyugtáztam mosolyogva a dolgokat, miközben elengedtem a lány kezét…
Nem igazán tudtam, mit kellene mondanom… Sőt, azt sem tudtam, mit kellene gondolnom. Próbáltam tiszta fejjel átlátni a dolgokat, de ezek az érzések, amik egyre csak erősödtek, nem hagytak nyugodni… Érzések, melyek képesek voltak olyan elemi erővel rámtörni, hogy teljesen összekuszálták, a jól megszokott kis világomat...
Azonban mielőtt jobban átgondolhattam volna a dolgokat, Viki szavai ismét visszarántottak a jelenbe.
*Érdekes, még soha nem figyeltem fel rá, milyen szép amikor…*
- Mióta vagyunk barátok? –torkoltam le a gondolataimat- Hát, az az igazság, hogy csak idén év elején haverkodtunk össze… Aztán novemberben lettünk a legjobb barátok, de azóta tűzbe tenném a kezemet érte –ismét csak egy klisés mondat, de ismét csak ez fedi a legjobban az igazságot. A bizalmatlan, üres, magányos énemet, csak Ő tudta elűzni, senki más, azóta bármire képes lennék érte. A szívem mélyén, nagyon reméltem, hogy ő is hasonlóan vélekedik rólam… Talán Vikivel is leszek egyszer ilyen viszonyban…? Szintén a jövő zenéje…
- Hát, röviden ennyi a történet –zártam le a témát, mert a pontosabb részletekbe nem akartam belemenni… Most még nem. Majd egyszer talán Viki megtudhatja milyen is voltam akkoriban, de most még nem akartam elmondani neki… Nem akartam elrettenteni magam mellől… Pedig, ha ez így megy tovább, és Damien nem tér vissza sürgősen, lassan megint magamba fogok fordulni, akkor aztán kezdhetek mindent előröl… Bár, most itt van Viki, és Amandával is szoktunk beszélgetni… Majd meglátjuk… Túl sok itt a feltételes mód…
- Na és mi a helyzet veled meg Amandával? –próbáltam meg valami értelmes kérdést kinyögni, csak hogy elhallgattassam végre a belső hangokat- Ti mióta vagytok egymás lelki támaszai?

[..::Harry::..]

..::Harry::..

Ebben a pillanatban nem számít semmi. Ott a kedvenc macskája az ablakpárkányon, és csak pillanatok kérdése, hogy a mélybe zuhanjon.
-Ejj, Csámpás... -zsörtölődik a lány, miközben Harry figyelmeztető szavait figyelmen kívül hagyva mászik fel az asztalra. Azért gondosan körülnéz, nincs-e a közelben Madame Cvikker, de valószínűtlen, hiszen épp az imént olvasgatta kedvenc újságját, és jól tudja, hogy olyankor nem érdekli semmi.
A macska továbbra is pimaszul néz befelé az ablakon, mintha azt akarná mondani, hogy "Háhá, most miattam bajba kerülhettek!"
-Most nem számít a szabályzat, Harry. - mondja a fiúnak a nem éppen rá jellemző kijelentést. De most a macskájáról van szó, érte bármit. Na jó, azért nem, de nagyon szereti és nem engedheti, hogy leessen, már ha ilyen felelőtlen volt, hogy elszökött a Toronyból.
És aztán csodák csodájára, Harry is követi a lányt az asztalra. Nahát, mégiscsak szereti a macskát? Vagy lehet, hogy csak Hermione miatt teszi. Lényegtelen, látva, hogy tartja a kezét a lánynak, hogy rálépjen és ezáltal kinyissa az ablakot igencsak megörül. Bár meglehetősen veszélyes manőver ez, hiszen egy óvatlan mozdulat és már ők is kint vannak a kastély tövében fennakadva egy bokorban vagy fán. Még szerencse, hogy nincs olyan magasan a könyvtár.
Így hát igénybe veszi Harry segítségét, és fellép a bakra, ezáltal el is éri az ablak zárját. Elfordítja.
A kint tomboló szél erőteljesen belöki az ablak két szárnyát, és ezáltal Hermionet is, aki azonnal hátraesik le a földre. Megpróbálja nem magával rántani Harryt, talán a fiú meg tudott hirtelen kapaszkodni valamiben. De ezt nem látja most, mert épp azzal van elfoglalva, hogy mennyire fáj a háta, amit az asztal sarkába ütött be.
Megpróbál valahogy fölkelni a földről s ekkor pillantja meg a sárga szőrcsomót az ablakban.
-Csámpás. Most azonnal idejössz! - szólítja fel a macskát, aki nem is tétovázik, lassú léptekkel odatipeg gazdájához, mintha mi sem történt volna.
Az ablak persze továbbra is nyitva áll és a szél sem akar csillapodni.

[[ Davis Perry ]]

[ Davis Perry ]

Halkan serceg a penna hegye a pergamenen. A lány előtt két jókora könyv hevert, az átváltoztatástan házi dolgozat eredményeképp. Még jó, hogy senki sincs, akivel szoros barátságban lenne. Holtbiztos, hogy ráborítaná az asztalt, ha zaklatná a hülyeségeivel.
Idegesen kezdi el rágni a pennája végét. Már csak húsz centi, és kész van, magában bőszen füstölög, hogy lehet egy ilyen ritka unalmas témáról három egész tekercset kérni? McGalagonynak biztos már megint rossz napja volt. Apró fintor, és lapozik egyet a vaskos kötetben, majd még egyet, és…

- Ahh… - halk sóhaj hagyja el ajkait, aztán egy hirtelen mozdulattal ellöki magát a szék segítségével a dolgozat közelétől. Nincs jó kedvében, és ilyenkor még kevésbé toleráns másokkal szemben. Nem igaz, hogy akkora hangerővel kell lennie az embernek, hogy felhallatsszon ide. Ráadásul tisztán és kivehetően. Kinek van kedve más problémáit, esetleges ügyes-bajos dolgait hallgatni? Legszívesebben kinyitná az ablakot, és egy velős megjegyzést tenne, az az alatt állókra, de nem teszi, Madam Cvikker meg nagy valószínűséggel nem díjazná, mégha igaza is lenne.
Lassan áll fel, nem csoda, hiszen, már vagy három órája a könyvei felett görnyed, és ír. Mélyen veszi a levegőt, néha hajlamos megszédülni, ha sokáig egy helyben van, nem kéne elvágódnia, mint egy zsák, felküldenék a gyengélkedőre, holott egy cseppnyi rosszullét még nem a világ vége. Neem, Őt aztán nem alázzák, meg hogy vizsgálgassák, vagy valami, inkább óvatos.

Kimért, hosszú léptekkel indul meg a sorok között. Egy harmadik könyvvel talán be tudja normálisan fejezni, amit elkezdett. Aztán mehet fel a szobájába, vagy végre pihenhet egy kicsit. Nyújtózik egyet, és közelebb hajolva, kimereszti szemeit, hogy könnyebben el tudja olvasni a könyvek címeit. Talán mégis el kellene az a szemüveg? Eddig sem hordta, ezután sem fogja, egyszerűen nem illik hozzá. Pedig finom darab, akárcsak a ruhái, de meg sem fordul a fejében, hogy mások előtt felvegye. Ahhoz már nagyon nyomós indok kell. És különben is, milyen idiótán néz ki vele? Egy pillanatra kibámulva az ablakon meglátja önnön sziluettjét. Sápadt, szinte már betegesen. Tüntetően fordul el, és kapja ki helyéről a könyvet.
Zsákmányát felütve ballag vissza az asztalhoz, és talárját gondosan elrendezve ül le, lábait maga alá húzza, és újból az asztal fölé görnyed. Már tényleg nem sok van vissza…

Jobbjába fogja a pennát, miközben baljával lázasan kutat még valami hasznos, és érdekes információ után. Legalább legyen normálisan megfogalmazva, ha már egyszer írónő az anyja. Igaz, McGalagony soha nem panaszkodott, hogy érthetetlen, vagy csapongó lett volna, de inkább nem várja ki a lehetőséget. Ha már nem egy kedvelt ember, legalább azt ne fogják rá, hogy lusta lenne, vagy akármi.

Unottan lapozott egyet, amikor végre megtalálta, amit keresett. Halovány, valami mosolyhoz hasonlóval nyugtázza, hogy, igaz, három tekercsről volt szó, de a Professzor Asszony biztos nem fog rá haragudni, ha egy csöppet megtoldja. Ez olyan, amit vétek lenne, nem belevenni. Figyelmesen olvasni kezd, miközben gondolatban már a Nő arcát látja maga előtt, ahogy majd meglepődik. Legalábbis remélhetőleg. Mindenesetre, ha ezt nem értékeli kellőképpen, nagyon csúnya kedvében lesz, főleg ennyi munka után. Olvasás közben alig hallgatóan ropogtatja meg ujjait, előkészülve a rá váró, még vissza levő mennyiségre.
Elégedetten ciccent egyet, miután a szöveg végére ért, aztán újfent megmártva a pennát, beletemetkezik az írásba…

[{ Julia Woodrow }]

{ Julia Woodrow }

[A folyosón]

A könyvtárba vezető folyosószakaszon, mint ahogyan mindig a koradélutáni órákban, most is rengeteg diák tartózkodott. A falak mellett elhelyezett padokon ki egymaga, kik pedig csoportosan beszélték meg a mai napon történt élményeiket, vagy éppen húzódtak félre mutogatni egymásnak, mit is vettek ki a könyvtár porosodó könyvei közül a kötelező házi dolgozatok elkészítéséhez, segítvén ezzel a másikat…természetesen mindezt olyan halkan, amennyire csak lehetett. Madame Cvikker ugyanis szerette túlzásba vinni a könyvtárban kötelező, csendre intő szabályokat…és olykor bizony a folyosóra is kioldalgott, hogy már pedig ott is azt szeretné, ha a diákság nem folytatna diskurzust, ezzel zavarván az odabent tanuló, esetlegesen olvasó társaikat.

A halkan neszező beszélgetést aztán egy újabb esemény törte meg…nem az nem maradt abba, de emberekhez méltó jó szokás módján, az első hallható cipőkoppanás után természetesen mindenki felkapta a fejét…ki az érkező? Az gyarlóságunk újabb kincse…a kíváncsiság…Ez afféle beidegződött paranoia volt mindenkinél…és nemcsak a muglik között. Talán itt, az iskola berkein belül ez többszörösen is érvényes volt…legfőképpen a haragosok és a házak közötti ellentétek végett. A gyengébb lelkületűek természetesen azonnal felkapták a fejüket, míg a nyugalmasabb, érettebb diákok unottan mérték végig a közeledőt…hogy aztán folytassák a társalgást. Az utóbbi időben ismételten, jelleméről elhíresedett Perry csemete lépdelt a folyosó közepén, távol tartva magát mindenkitől …abban a pillanatban, amikor megjelent mintha meghűlt volna a levegő körötte. Jeges tekintete úgy szelte maga előtt az utat, mint valami éjfekete árny…egy dementor, aki táplálkozni akar a gyengékből. Az ott tartózkodók közül sokan félelemmel, sokan lenézve őt tekintettek az irányába…mindenkiből kiváltott valamiféle érzelmet…kiből ezt, kiből azt. Egyikük sem ismerte a múltat, ami miatt olyanná vált, amilyen…az senkinek sem jutott eszébe, hogy esetleg nem magától választotta ezt az utat…hanem kényszeríttette az élet. Ez volt az ok, amely miatt nem hatotta meg a tudat, miszerint nem kedvelik. Ráébredt arra…nem szabad másokkal foglalkozni…abból nem sülhet ki semmi jó. Ő valamiféle rossz ómennek tartotta önmagát…aki eleddig érintkezett vele, azok vagy meghaltak, vagy pedig eltűntek. Kékellő íriszeit nem emelve senkire haladt el a diákok között, majd az ajtó elé érve megtorpant, és benyitott…

[A könyvtárban]

A csendet megtörő, szinte üdítőleg ható a piszmogásokat követően, amikor a koros, és meglehetősen vaskos nyírfaajtó zsalui halk nyikorgással tárják fel a folyosóról érkező diák sziluettjeit…mintegy, figyelmet követleve belépésének. Az éjfekete talárt viselő fiatalember tekintélyt parancsoló, majdhogynem fenkölt stílusban jelent meg…igen, az úrias neveltetés. Fordulva hajtotta be ismét az ajtót, majd az egyik polcsornak támasztott, létrán lévő asszonyra veti jeges tekintetét, a helyég „úrnőjére”…nem szólalt meg, csak halovány mosollyal nyugtázta, hogy az rosszalló tekintettel meredt rá. Az igazat megvallva szívesen odavetett volna a nőnek pár sort…esetlegesen, ha ennyire érzékeny a csendre, akkor óhajthatna gondoskodni az ajtó nesztelenségéről is. Mindazonáltal nem érezte kedvét hangját hallatni, így csak biccentett egyet köszöntésképpen, hogy mégse tűnjön illemtelennek…aztán kilépve indult meg a Könyvtár hátsó régiói fele, hogy kedvenc helyén, távol mindenkitől megkezdhesse a házi dolgozat kidolgozását.

Hatalmas, egész lényét fedő talárja nem lobbant meg…a drága anyag úgy követte testének mozgását, mint leghűbb szolga az urát. DaPe célirányosan haladt, kezében a tőle szokott ébenbarna, míves irattartó…se több, se kevesebb. Útja közben a hatalmas polcrendszerek egy-egy beszögellésében elveszett, hogy arról leemelve a szükséges könyvet ne kelljen majd feleslegesen felkelnie a helyéről. Az egyik kitérő alkalmával régen látott „cimborájára” lett figyelmes…Phillip. Nem emel szót, sem pálcát, pedig szívesen töltené kedvét…azonban ma még ő is hidegen hagyja…Ellenben észlelnie kellett a másik részére cseppet sem kellemes helyzetet…miszerint az oda tart, ahová ő is.

A vele egykorú, magát igazi menő legény szerepében feltűntető fiú kihúzva az általa preferált széket foglalt helyet…DaPe ajkain halovány és gonosz mosoly villant a pillanat egy apró töredékére, majd ismét a hűvös maszk telepedett rá. Az ellenlábast ismerve biztosan valami nőt nézett ki magának, merthogy más miatt nem ült volna le…főleg a könyvtárban…és minő véletlen…Woodrow jelent meg, egy kopott szegélyű könyvvel a kezében. Sajnálatos módon ő éppen a Davis törzshelyével szembeni helyet foglalta el. Tekintettel a származására még nem is lett volna túlontúl hatalmas probléma…node, Hugrabug. A Mardekár házát erősbítő csendesen nyugtázta magában, hogy elegendő lesz ha letelepszik…lényének gyűlölete bizonyosan elűzi majd a törékenynek ható teremtést. Nem törve meg lépteit haladt egyenesen a páros felé…és a Phillip által elfoglalt szék mellé érve torpant csak meg. Nem ejtett szavakat…mindösszesen hűvös, már-már gyilkos tekintettel meredt az alatta húzódóra…A lány egyenlőre nem keltette fel érdeklődését…Az előtte üldögélő láthatóan megrezzent, amikor oldalra pillantott…bizony, a múlt árnyéka örökre kihatással lesz az életére. Hangot sem hallatva egyenesedett fel, majd lépett hátra, és megkerülve az asztalt Julia mögött elhaladva távozott. Perry a hatás kedvéért szemmel követte pár másodpercig…attól nem tartott, hogy a másik pálcát ragadna…gyáva ahhoz. Midőn a nevetség tárgya kifordult az egyik polc mellett, a fiú letette az eleddig összegyűjtött könyveket, és pontosan a székkel szembe az irattartót is. Annak éle természetesen az asztal élével párhuzamban…miért? Maga sem tudja…így helyes. Apró fejmozdulat a köszöntés kedvéért Woodrow irányába…alig észrevehető, mégis, így helyes…aranyvér, amely önmagában követel minimum ennyit…

Ezt követően emelte meg karjait, és oldotta el a talár nyakát szegélyező kötését, hogy aztán összehajtva azt az asztal lapjára tehesse. Helyet foglalván, balját a könyvekre helyezte míg jobbjával az irattartó élét simította végig...kékellő tekintetével tűntette ki a lányt…nem szólalt meg, feleslegesnek tartotta…a lélektükrök mindent elárultak a társaságról alkotott képéről…Amennyiben a másik nem mozdult, úgy elővéve az irattartóból a tintát, tollat, és pergameneket látott hozzá a feladatához…biztos volt benne, hogy személye elegendő lesz a másik távozáshoz…ha esetlegesen nem? Nem zavartatja magát…elvégre…ő itt szokott tanulni…és ebből nem volt hajlandó engedni…öt esztendeje mindig ide jött, ma miért tett volna másképp?

[[ Davis Perry ]]

[ Davis Perry ]

A lány kezében megállt a penna. Nem látszik elég elfoglaltnak, ahhoz, hogy békén hagyják? Apró fintorral ajkain nyugtázta, hogy leültek vele szembe. Nem szólalt meg, egyetlen jeges, a másik felé lövellt pillantás, mellyel mintha azt mondta volna „Oké, leülhetsz, nem érdekel, de ha megszólalsz, elköszönhetsz a nyelvedtől”. Hidegkék lélektükreit újból a könyvre emelte, és mint akit, cseppet sem érdekel, ki mit tesz, vagy épp mit szeretne tenni, folytatta a dolgozatírást. Soha nem volt egy közlékeny természet, és senki kedvéért nem fog ezen változtatni. Egyedül azt sajnálta, hogy nem a Mardekárban került, nem nézték volna ki ennyire a hugrásoktól, szöges ellentéttel viseltetett mentalitása miatt. Ugyanakkor akárhányszor a közelébe került egy _abból_ a házból való diákkal, inkább leharapta volna a nyelvét, mintsem beismerje, mennyire szeretne közéjük tartozni.

Mélázásából a szék újbóli nyikorgása zökkentette ki. Már nyitotta volna a száját, hogy kifejtse véleményét az illetőről, aki végre a távozás mezejére lépett, nem zavarva tovább meghitt magányát a könyveivel, amikor a torkárra forrtak a szavak, mielőtt kiejthette volna őket.
Davis Perry…
A fiú nem önszántából távozott ez már tisztán látszott abból a tekintetből, amit Perry vetett rá. Vajon mi történhetett kettejük között? A másik szemmel láthatóan tartott Tőle, alighogy megállt mögötte, már csapot-papot otthagyva loholt is elfele. Mióta állhatott mögötte? Nem túl régóta az biztos, hiszen alig pár perce, hogy visszaért a vaskos kötettel.
Alig láthatóan vonta fel szemöldökét, amikor a Mardekáros leült vele szemben. Ez meg mi a … kezdte volna, de inkább egy szinte láthatatlan fejcsóválással vette tudomásul, hogy ezt a dolgozatot úgy fest nem egyedül fogja megírni. Meg sem fordul a fejében, hogy esetleg elül. Ő volt itt előbb, ha a fiúnak nem tetszik, majd lesz szíves elpárologni. Ennyi könyvet nem fog senki kedvéért átcipelni valahova máshova, ahol nyugton lehet.

Jeges pillantással méri végig Perry-t. Van mersze… Vagy csak provokálja? Soha, semmilyen körülmények között nem látott a magukéhoz hasonlatos szituációt. Egy mardis, és egy hugrás, egymással szemben, minden nélkül, és tanulnak. Dacosan néz a másik szemébe, annak biccentésére lehunyja, majd újra felnyitja szemeit, megtoldva egy pici bólintással. Szólni Ő sem szól semmit, felesleges, nincs is miről, értelme nem sok van egy ilyennel leállni diskurálni. Kegyetlen félmosoly kúszik szája szegletébe. Na persze, a híres Davis Perry sem tökéletes, máskülönben miért keringenének pletykák arról, hogy meg kellett fegyelmezni? Röpke gondolat, hogy talán egy velős megjegyzést megérne a dolog, de .. túl sokat szenvedett a dolgozattal, a fiú nem hülye, pontosan tudná, hogy azzal kell kezdeni.
Merengése közben íriszei összetalálkoznak a másikéval. Félrebiccentett fejjel néz bele a fiú hideg lélektükreibe, amolyan „engem innen el nem ijesztesz a mérhetetlen gőgöddel, ugye tudod?”. Tudta jól, hogy valószínűleg keresetlen társaság a fiú szemében, az azokból sugárzó ellenszenvből erre engedett következtetni, de ahogy már az elején, elhatározta, nem mozdul, ha  itt akar tanulni, el kell viselnie, hogy Ő bizony addig nem fog felállni, míg nem végez, ha tetszik, ha nem.
Újabb, ezúttal még elrejtettebb fintorral törődik bele, hogy úgy látszik, ez alól Perry sem kivétel. Szenvtelenül nézi végig, ahogy a fiú kipakol, mindent pontosan úgy, mint bájitaltanon. Precíz, pontos, és semmit nem kapkod el. Már-már túlzottan is. Vajon tényleg olyan durva volt a fegyelmezése? Kibámul az ablakon, a tavaszodó birtokra, majd mély sóhajjal megmártja a pennáját, és folytatja munkáját…

[{ Julia Woodrow }]

{ Julia Woodrow }

A Mardekár Malazár alapította nemes ház képviselőjének elhaló, ténylegesen csak formalitás végetti fejbólintásra az első pillanatban nemhogy jelzés, de még válasz sem érkezett az annak címzettől…a Hugrabugos csitri ennyire pimasz lenne? Származásából fakadóan ismernie kellene annyira az etikett alappilléreit, ha valaki megtiszteli őt, azt illik viszonozni. Perry hűvös, szinte érezhetően korholó tekintete nem kúszott el az előtte tengődő lányról…addig nem, amíg az nem volt hajlandó legalább egy apró biccentéssel viszonozni köszöntését. Ez ugyan megtörtént, de igencsak nyögvenyelősen sikeredett…Davis hallott már róla, hogy Woodrow házának választása nem biztosan helyénvaló, suttogták sokan az iskola falai között, főleg háztársai…de a gondolatot igen hamar lezárta elméjében, elvégre a Süveg nem szokott tévedni…eleddig soha nem tévedett. Őt is a Mardekárba osztotta, noha kerülhetett volna akár más házba is…a jelleme, a szunnyadó, legbensőbb bugyrokban lakozó. A mélybarna, kopott anyagú Varázssipka a lelkébe látott, és meghozta az ítéletet, amely a bizony hatalmas részben befolyásolta életének alakulását. Bizonyosan volt a lány esetében is válasz arra, hogy a külvilág felé mutatott jellem ellenére miért került egy olyan alantos házba, mint a Hugrabug. Oda általában olyan embereket osztottak be, akik semmilyen fontos szerephez nem fognak jutni az életükben. Igen…jellemtelenségükből fakadóan. Woodrownál érezhető volt egyfajta megfoghatatlan valami, amely mintha azt sugallta volna, nem érzi jól magát ott, ahol van. Talán a Mardekárban kereste volna a helyét? A Süveg megérezte a gyengeségét…megérezte, hogy a dicső színek alatt megtörne…Ahhoz kellett egyfajta szemléletmód, és erő, hogy valaki a Roxfort valaha megalapított legtekintélyesebb házába kerülhessen.

A talár elhelyezését követően a fiatal leheveredett, majd két kezével eloldotta mappájának bőrből lévő, varrással szegett csatjait. Lassú mozdulatokkal tárta fel annak gyomrában rejlő tankönyvet, pergameneket, és az íráshoz elengedhetetlen kellékeket. A Bájitaltan tankönyv a jobbjára került, az asztal szélétől mintegy két-három arasznyira…abban igen fontos leírások lapultak, amelyek minden bizonnyal kellőek lesznek majd a dolgozat főbb pontjainak megszerkesztése során. Ezt követte a tintatartó, amely a mappa jobb felső sarkától rézsútosan került az asztal lapjára, pontosan olyan távolságra, amennyiben a fiú jobbja kinyúlik majd, kényelmesen márthassa tollát annak tartalmába. Ezt követően Davis balja a mellette lévő szék támlájára kúszott…mintha annak súlya sem lett volna emelte meg, és tette le, midőn párnázott ülőfelülete szabaddá vált. Azért ezen székeknek volt súlya, anyagukból fakadóan…de megvolt az oka, hogy az ötödéves miképpen is emelte meg különösebb erőfeszítés nélkül. Az édesapától kapott ereklye megemelkedett, majd a kihúzott széken állapodott meg ismételten. Mire a fiú visszafordult az asztal irányába, jobbjában egy vörös szín toll, baljában pedig két pergamen ékeskedett. A hófehér papírosok előtte landoltak, míg a tollat tartó kéz lassan az asztalhoz simult…még nem érkezett el az ideje az írásnak…az anyagok gyűjtése, valamint átolvasása szükségeltetett ahhoz, hogy Davis tudja, miképpen is lát neki a kötelező dolgozatnak. Midőn a vaskosabb, Bűbájtan haladóknak című könyvet a kezébe emelte, akaratlan pillantásának horizontjába került a lány…őt méregette…szemtelen módon, talán már percek óta. Hűvös tekintet, amely Davis-re csak a tükörből szokott visszaköszönni…Amennyiben most egy nyamvadt kis Griffendéles lenne, már bizonyára hanyatt-homlok ugrott volna ki az ablakon, testének formáját hagyva annak üvegében…de Mardekáros volt…nem az a fajta, aki megretten egy apró, törékeny nő tekintetétől. Leeresztvén a könyvet érintette annak borítóját az asztal széléhez, miközben a kékellő íriszeket mélyen belefúrta Woodrow tekintetébe. Amennyiben most odatoppant volna egy tanár, esetleg prefektus, bizonyára szót emelt volna, tartva a közelgő tűztől. A fiú tulajdonképpen csak azért nem emelt szót a másikra, mert annak származása bizonyos, nagyon halovány előnyökhöz jutatta…így tűrt…de tűrésének is voltak határai…a lány a tekintettel pedig azokat pedzegette…

Midőn ismét az érdektelenség kúszott kettejük közé, Davis megemelte a könyvet, majd annak soraiban elmerülve raktározta a fontos információkat…Azon írásokról, amelyeket fontosnak talált, feljegyzést készített az egyik pergamenre. Nem volt szíve a könyvet bemocskolni, elvégre az úgy volt szép, ahogyan megteremtették. Lassan a pergamen felénél járhatott, amikor ismét azt kellett észrevennie, hogy Woodrow enyhén félrebiccentett fejjel méregeti ismételten. Újfent jegesen villanó tekintet, amely szinte vágott…fagyasztott…Megannyi gondolat…talán a vele szemben ülőből előtört a nő? Láthatóan merengő íriszei kutattak valami után a fiú tekintetében…de hiábavalóan…az nem árulkodott semmiről, ami odabent lapult. Annakidején ekkor érkezett volna el a pillanat, amikor Davis szót emel a másik mustrálására…de az idő múlása megváltoztatta őt…A pálcáért nyúljon, és megnevelje a pimaszt? Esetleg szóban figyelmeztesse? Egyik sem…utolsó esély a vérre való tekintettel…a legutolsó. Pedig igen kedvére lett volna a bizonyos Petrificus Totalus ige utáni mélázás a lány megmerevedett lényén…

Újabb percek múltak el csendesen…és még nem hangzott el egyetlen átok sem…talán a páros rekordot döntött ezen időtartammal…egy Mardekáros, és egy alantos Hugrabugos, akik egymástól mintegy karnyújtásnyira voltak csupán, ennek ellenére egyikük ajkát sem hagyta el átok, sem becsmérlő szó. Woodrow azonban nem tanult, továbbra sem hagyott fel a kelletlenkedéssel…tekintetét most a fiú válla felett az ablakok irányába szegezte, megszemlélvén a tavasz első napjait. Halk sóhajjal az ajkain merült el ismételten az írás rejtelmeiben…Perry befejezte a jegyzetelést, a penna hegyének lappal való érintkezéséből adódó neszezés abbamaradt…hirtelen, minden jel nélkül…Davis megmerevedett, mintha sóbálvánnyá változott volna. A mozdulatsor érezhetően a zavaró tényező ellen szólt…gyülemlett a másik neveletlenségéből fakadó szólhatnék, de még nem érte el a pontot, amikor ki kell robbanni.

A fiú azonban megelégelvén a mögötte húzódó, természetre nyíló ablak mustrálását, tollát a tintatartóba helyezve csúsztatta immáron szabad kezét az asztal alá. Az igazat megvallva kíváncsi volt, mennyire gyenge idegzetű a vele szemben üldögélő…amennyiben az, pálcát fog rántani a kéz eltűnését követően…Esetleg megtörtént? A mozdulatsor akkor sem szakadt meg…mindösszesen a fiú mélyen a lány szemébe fúrta sajátját…az éjfekete farmernadrág oldalzsebének elérését követő pillanatban mutató, valamint középső ujjával ragadta meg pálcáját, majd húzta ki azt a rejtekéből. Megemelve válla felett a háta mögé bökött a hegyével, mintegy jelezvén a másiknak…nem kell félnie…egyenlőre. Halk mormolás…az ablak előtt karnisról lógó függöny hirtelen behúzódott…pillanatnyi félhomály marta el a könyvtár ezen szakaszát…aztán a páros felett lévő megbűvölt lámpásban kigyúlt a fény. A pálca ezt követően visszavándorolt a helyére…a fiú pedig folytatta az írást…

[[ Davis Perry ]]

[ Davis Perry ]

Rideg íriszekkel mérte végig a fiút. Bár eredeti célja az volt, hogy mustráló tekintetével elüldözze, szemlátomást inkább felidegesítette. Apró szinte már pimasz félmosoly, vajon meddig bírja szó nélkül? A lányt mulattatta a helyzet. Két hasonló, mégis különböző jellem. Szavak feleslegesek voltak, pontosan tudta, mennyire lenézi a vele szemben ülő, csak mert másik házba osztotta be a Süveg. Maga sem érti miért, soha nem volt egyetlen kedves szava sem, érdeklődni is csak akkor, ha az adott dolog őt is érintette. Egyfajta létrának használta mindig is az embereket, ügyelve arra, hogy soha ne maradjon le senkinél, aki egy kicsit is megismeri, ha egyáltalán eljut odáig. Nem enged közel magához senkit, soha semmilyen körülmények között ez alapszabály. Vagy ha mégis, nos, az nem több puszta látszatnál…

Halk sóhajjal folytatta az írást, csak legyen már vége ennek az egésznek, és végre maga mögött hagyhatja a fiú, és belőle áradó gyűlöletet. Dacból maradt a helyén semmi más nem hajtotta, noha mégis a puszta jelenlétével irritálta a másikat. Nem vette fel a már-már agresszívnek beható mozdulatot, ahogy amaz kezében megállt a penna. Tudta, szinte érezte, hogy neki szól, várta a sértő megjegyzést vagy a kioktatást de az elmaradt. No lám, no lám… Mi a fene? Efféle gondolatok ölelték körül Julia-t, miközben arcizma sem rezzent, ahogy hidegkék tekintetét Davisre emelte. „Ha nem teszik, van máshol is hely”. Közvetítette pillantásával. Ő, ahogy a tények is mutatják, nem fog felállni, és távozni, csak mert Perry úgy óhajtja. Nem, nem, semmi értelme feleslegesen idegeskedni. Szépen megírja, amit elkezdett, aztán összepakolja a holmiját, és távozik. Jelen esetben azonban ez azonban még saccra negyven centi. Ha a másikat ez nem bírja távozásra, akkor kénytelen lesz megosztani vele a padot.

Tekintetét a párkányra szegezte magában finoman szőve a következő mondatot, amikor mozgásra lett figyelmes a szeme sarkából. Davis szabaddá téve kezét, lecsúsztatta azt egészen a pad alá. A lány kérdően nézett rá, agya lázasan forgott, pálcát rántson, vagy nyugton maradjon? Nem, a könyvtárban úgysem merné megtámadni. Mélyen vette azonban a levegőt, nem tudta mire számítson. Álcája tökéletesen elfedte pillanatnyi megingását, arról semmit nem lehetett leolvasni, csupán a felvont szemöldökei utaltak arra, nem érti, mit akar a vele szemben ülő.
Pálca került elő valóban az asztal alól, de Davis azt nem Őrá irányította, hanem halk mormogással behúzta a függönyt, majd megbűvölte a felettük levő lámpát. Julia apró fintorral nyugtázta ténykedését, saját pálcája a talárja ujjába varrott kis zsebben pihent, melyet egy gombbal lehetett kinyitni, és visszazárni anélkül, hogy ezt bárki észrevette volna. Ha elő akarta volna venni, elég lett volna leengedni a jobbját, két ujjal kigombolni a nyílást, és az illedelmesen a kezébe csúszott volna mindenféle előjel nélkül.

Perry, mint aki jól végezte dolgát, újra nekiveselkedett az írásnak. Julia pedig lassan fellélegzett. Így már más…
 Lassan, kimérve minden másodpercet mozdul, meg, és nyúlt a talárja nyakához. Kezdett melege lenni a szituációban, és már egy ideje amúgy is tervezte, hogy leveszi azt magáról. Gyors mozdulatokkal oldotta ki a nyakát, és a mellette levő szék támlájára terítette úgy, hogy annak felső szegélye félbehajtsa, de mégse gyűrje. Ténykedése közben nem nézett a fiúra, igazából nem is érdekelte, hogy mit szól majd hozzá, ha meg akarja támadni, tegye. Vetett egy utolsó pillantást a pálcával együtt elrendezett talárjára, majd hang nélkül folytatta a jegyzetelést jelezve, hogy esze ágában sincs innen elmozdulnia, amíg nem végzett…

[{ Julia Woodrow }]

{ Julia Woodrow }

Davis Perry soha nem tartozott azon emberek közé, akik pozitívan szemlélték önnön, vagy akár mások jövőjét. Miért? Mert semmi oka nem volt arra, hogy a gondolkodásmódja eltolódjon abba a bizonyos irányba…mire fel kellett volna, hogy így történjen? A rengeteg „szépséges” emlék miatt, amely ott élt elméjének legrejtettebb bugyraiban…azért, amit az élettől kapott útravalónak már ilyen fiatalon? Nem…sokkalta jobb, és nyugtatóbb volt negatívan és pesszimistán tekinteni mindenre…lenézően, távol tartva magától bárkit, biztosítva ezzel magányát, és mások testi épségének megőrzését. Mindezek ellenére most bízott benne, hogy elvéve a természetre való kilátást a lánytól elejét veheti a bámészkodásának…nem is az zavarta, hogy a másik kifelé méreget tekintetével, sokkal inkább, hogy az ablak pontosan mögötte volt, így mindig beleesett Woodrow pillantásának horizontjába. Nem volt ínyére, ha mustráló szempárok kereszttüzét kell folyamatosan kiállnia, noha a tény nem zavarta úgy, mint egyeseket. Inkább szokatlan volt a számára, hogy van, aki egyáltalán felé mer pillantani a másodperc töredékénél huzamosabb időre. Egy dolgot azonban kérdésként tett fel magában, bár megválaszolatlan hagyta, nem is értvén, minek elmélkedik ilyesmin…A nők általában megnézték maguknak azt, aki küllemre igényes, és férfinak alapanyag…ezt egyszerűen létükből fakadóan nem tudták hanyagolni. Igen, igen…Davis fejében ez is megfordult, noha közel sem szeretett volna semmit a másiktól. Az túlontúl izgága, és sajtkukac volt a számára…

A sóbálvánnyá merevedésével tudatosítani szerette volna nemtetszését az apró, mégis zavaró szöszmötöléssel szemben, amely azóta élénkült meg, mióta leült az asztalhoz a dolgozatát írni. Azt nyugalmasan szerette volna, úgy, hogy arra koncentrál…nem pedig a másik fél folyamatos regulázására, amit jelen helyzetben tennie kellett. A pálcahasználattól nem riadt volna vissza, hamarabb meglépte volna, mintsem kezet emeljen egy nőre, ezzel is kimutatva gyengeségét. Mert akik ilyet tettek férfi létükre…hát azok egyenlők voltak egy utolsó házi manóval, akit jobbára csak ütlegelni ildomos. Perry immáron képes volt semmibe venni másokat, hál’ a hathatós okításnak…de továbbra is vallotta…nőt nem ütünk meg…csak átkozunk. Az kifinomultabb módja az igaz érvényre juttatásának. Ismét megragadva a vörös tollakkal díszített pennát emelte ki azt a tintából, és húzva le az üvegcse szélén a hegyét, látott neki az írásnak…jobban mondva a jegyzetek bővítésének. Az öreg McGalagony szerette, ha a beadott műnek megvan a terjedelme, de emellett tartalommal is bír. Továbbá, Griffendéles mivolta ellenére olykor tudott objektíven osztályozni is. Persze a házába tartozók mindig is kivételes elbánásban részesültek, és Troll-t csak akkor kaptak, ha már nem volt más lehetőség…ennek ellenére a Mardekárosokat is hajlandó volt jutalmazni életképes jegyekkel.

A pislákoló fény, esetleg valami a levegőben…de percekre megnyugtatta az izgő-mozgót…ez külön rekordnak számított tőle, merthogy eleddig egyetlen mozdulatlan perce sem akadt. Persze ahogyan azt sejteni lehetett, a jelentősnek tekinthető változás csupán valamelyest hosszabb időre állt be…végleg nem. Noha most zavaróan hangos neszt nem hallatott Woodrow tevékenykedése a talárjával, Davis egyszerűen nem értette, miért kell ennyit mocorogni. Az ember azért jön a könyvtárba, hogy nyugalmasan dolgozhasson…és csendben, köszönhetően Madame Cvikker hathatós némaság imádatának. Erre fel a Süveg által a Hugrabug házába sorolt hölgyemény mondhatni másodpercenként tett valamit, mintha nem tudott volna meglenni magában. Csupám egyetlen rossz mozdulat kellett, és a több órás munkának annyi...egy óvatlan, asztalt való löket, és a tinta borul...Ezért nem szabadott azonnal a pergamenre a lényeget felróni…noha arra azért megvolt az esély, hogy az valamiféle piszkozat. Bár, ahogyan a fiú megérkezett, és rálátott arra, azt a következtetést vonta el, az már a végleges, leadandó anyag. Egyetlen dolog következett a folyamatos fészkelődésből… Woodrow unja már a dolgozat írását.
- A dolgozat értékét írással növeled, nem fészkelődéssel!
Vetette oda a tőle jól megszokott, rideg hangon, pillantásával sem méltatva a leányzót, a pergamenre vetett jegyzetek sorainak áttekintése közben.
- Bár tény, az utóbbiból bizonyosan Várakozáson Felülit kapnál!
Ezen mondat végén azonban leeresztette a baljában tartott könyvet, míg jeges íriszeit egyenesen a lány lélektükreibe fúrta. Egy újabb regulázás, immáron szavakkal…szükséges, hogy végre nyugalom legyen.

[[ Davis Perry ]]

[ Davis Perry ]

A lány növekvő dühvel folytatta a negyedik tekercs egészre írását. Mellette katonás sorrendben a könyvek, az épp írott pergamen alatt, a már elkészített jegyzetek. Szerette, ha olyan környezet vette körül, amiben nyugodtan, kedvére tud dolgozni. Ebbe az eleddig tökéletes képbe mászott bele Perry.
Normális esetben már réges-rég megkérdezte volna a vele szemben ülőt, esetleg nem kíván e a távozás mezejére lépni, ha ennyire nem bírja elviselni a társaságát, de Davis más volt. Eleve maga a tény meglepte, hogy vele szemben foglal helyet, és ez épp elég volt ahhoz, hogy félretéve olykor modortalan stílusát, inkább csendben, magában fortyogjon.
Szenvtelen arckifejezése, most is tökéletesen elrejtette a másik elől minden gondolatát, amely annak érkezése óta már nemcsak a dolgozat körül forgott, akármennyire is szerette volna.
Egyszerűen fel nem foghatta, miért ült le a fiú pont ehhez a padhoz, ha látványosan zavarja, hogy Ő is itt tanul. Direkt akarja kihozni a sodrából, vagy…? Lopva tekintett oldalra, a pálcát rejtő talárra. Már bánta, hogy megszabadult tőle. A fiúé igaz a zsebében pihent, de meg-megfeszülő arcvonásai, nem sok jóra engedtek következtetni. Legalább annyira tartott Perry-től, mint amennyire nem, noha ezt még magának sem vallotta volna be.

Apró fintorral gondolt vissza, az előző perrymentes időszakra, Nyugodtan, kényelmesen tudott dolgozni, nem zavarta senki, és semmi, nem kellett megválogatnia mozdulatait. Undorral az arcán tette pennáját a tintásüvegbe. Közelebb húzta magához a könyvet, és figyelmesen olvasni kezdte azt. Ujját, könyvjelzőnek használva a mondat végére tette, aztán a dolgozatára esett a pillantása. Megér annyit további fél oldal, hogy egy levegőn kelljen osztozkodnia a fiúval? Fájdalmasan pillantott újra a könyvre, és húzta el a száját. Miért nem tudott másik helyet választani?
Nesztelen sóhajjal emelte ki a pennát, és kezdett el újra írni, amikor Davis megszólalt.

A fiú szavaira, legalább tíz fokot hűlt körülötte a levegő. Van mersze…
- Tájékoztatásul közlöm – szólalt meg fagyos hangon – hogy az összes eddigi dolgozatomra kiváló minősítést kaptam. Ha néha-néha odafigyelnél az órán, tudhatnád. Ennél fogva pedig annak megírása alatt azt, és úgy csinálok ahogy akarok.  – a mondat végére felemelte a fejét, hogy lélektükreivel megtalálja a fiúét, és láthassa annak reakcióját, hogy egy hugrás bizony vissza mer szólni. Tény, hogy Ő nem épp arról volt híres, hogy nagyon közéjük tartozna, és nem is tesz azért, hogy ezen változtasson, de ezt a modort kikéri magának. Egy pillanatra újra elmerengett azon, hogy miért is nem tartozik egy házba a fiúval. Lényegtelen, ezzel úgysem tudna zöld ágra vergődni.
Mielőtt azonban engedte volna, hogy a másik megfelelően, és talán származásához méltóan válaszoljon, felszegte a fejét, és hasonlóan hűvös hangon újra szólásra nyitotta a száját
- Egyébként, meg ha nem tetszik, hogy velem kell megosztanod ezt a padot, vannak jobb helyek is, cseppet sem fogom hiányolni a társaságod, ha úgy döntesz, inkább elülsz, mert én, amíg ezt be nem fejeztem, nem fogok felállni, és vághatsz rám gyűlölködő arcokat, nem érdekel. Remélem elég érthető voltam?. – fejezte be a jellegzetes, szinte gunyorosnak ható félmosollyal a szája sarkában. Érezte, hogy talán túl messzire ment, de végül is, ezen már nem tudott változtatni. Nem is akart. Ha a másik esetleg megátkozza, tegye azt gyáva módon, úgy hogy védekezni sem tud, hiszen a pálcája a talárja ujjában pihen. Elővenni? Neeem. Teljesen felesleges. Jégkék íriszeit mélyen a fiúéba fúrta, kíváncsi arckifejezéssel várta, mit mond erre a másik. Ha mond, és nem áll fel, hogy a lány végre a szokott tempójában dolgozhasson…

[{ Julia Woodrow }]

{ Julia Woodrow }

A fiatal fiút, az ajkait elhagyó szavak kiejtése közben nem holmi alantos, sértő modor vezényelte. Távol állt tőle az efféle gyermekies visszavágás, az, hogy akaratát így juttassa érvényre. Csupán úgy ítélte meg a helyzetet a lassan csepegő percek leforgása alatt, itt az ideje foganatosítani nemtetszésének tárgyát. A pillantás nem segített, melyet a mozdulatlanság követett, szintén eredménytelenül…az apró, mégis evidensnek ható jelek azt hivatottak szimbolizálni, valami nincs rendben. Ez a valami pedig Woodrow formájában üldögélt a vaskos asztal lapjának, valamint a kettejük között húzódó könyvtengernek a túloldalán. Egyszerűen nem bírt magával…tipikus nőnek nem lehetett mondani, bár inkább valahol az, és az örökmozgó között leledzett leginkább. A Perry család sarjának nem a másik személyével volt baja, esetlegesen azzal, hogy éppenséggel a kedvenc, mondhatni ereklyének ható helye előtt foglalt helyet…Képes lett volna szemet hunyni efelett az ordító hiba felett…sokkal inkább az fokozta kedélyállapotát, hogy Woodrow nem vette észre…mindent csinál, csak nem dolgozik…ezzel pedig zavar másokat. A Mardekár házát immáron valóban erősbítő fiú nem emelte el a fagyosnak ható szempárt az előtte üldögélőről…bizton tudta, hogy az nem fogja szó nélkül bírni az igazat. Az igazság mindig fájni szokott, igazán életből fakadó közhely…ezt alátámasztva mindenki mentegetőzni próbált, ahányszor a másik igazat állított…ahelyett, hogy magába nézett volna. Azzal, hogy szót emelt, a korholó igazát juttatta érvényre…mert akinek tiszta a lelkiismerete, az nem szólal meg feleslegesen, védve az önnön érdekeit. Davis egyetlen arcizma sem rezzent meg, már-már zavarba ejtőn fürkészte a lányt, és nem kellett csalódnia…érkezett az a bizonyos válasz. Mentegetőzés, kertelés, rizsa, sokféle neve van az efféle szövegelésnek…senki sem kérdezte, ki hányast kapott a dolgozataira, a hangsúly itt a fészkelődésen volt. Az pedig, hogy a Hugrabugos úgy írja meg a feladatot, ahogyan szeretné? Butaság. A Roxfortban ültek, annak berkein belül is a könyvtárban…közösség…és mint olyan, idomulni kell. Persze nem Davis-nek, hiszen jelen helyzetben ő igazán kitett magáért, és olyan csendesen dolgozott, hogy azt szavakkal mérni lehetetlen…Woodrow-ban kellene, hogy legyen annyi, tekintettel van másokra.

A visszaszólás hanglejtése, színe és stílusa meglepő volt egy sárga-fekete szegély címeres szájából, persze a fiú vonásai mit sem változtak. Igen, egy rövid megingása volt ugyan az előző félévben, amikor képes volt mutatni, mi honol odabent…de az évek alatt belerögződött ennek gyökeres ellenkezője…az újabb tragédia pedig arra sarkallta, újfent térjen vissza egykori önmagához…nem szabad kimutatni semmit. Az, támadási felületet biztosít, és mutatja mások felé a gyengeséget. Perry pedig nem volt gyenge, már nem. Azzal az unott, szinte üresnek ható tekintettel merengett előre, amellyel percekkel ezelőtt feltekintett. Várt, nem akart szót emelni, mert tudta, a nevetséges védekezésnek még nincs vége. Hátra kellett, hogy legyen a bizonyos erőfitogtatás, miszerint Woodrow úgysem ül el az asztaltól…egyértelműnek hatott, hogy ezt a lány foganatosítani is fogja. Ismét nem kellett csalódni, ahogyan az várható volt, szinte óramű pontossággal érkezett a folytatás. Perry továbbra sem emelve el kékellő szemeit, figyelte a másik minden rezdülését. Bizony el kellett könyvelnie magában, hogy újabb felesleges szavakat hallott, amelyeket a tettek már érvényre juttattak korábban. A talár levétele, a mozdulatlanság az érkezését követően…a fiú nem értette soha, miért kell olyan dolgokat szavakba önteni, amelyek maguktól értetődők. A mondatok befejezését követően a kezében lévő könyvet az asztalra helyezvén fonta össze maga előtt két tenyerét, és szegte kissé előrébb a fejét. Nem megy el, legyen…
- Úgy elvárom, hogy alkalmazkodj!
Ejtette mogorva hangon, jelezvén, az ő béketűrése is véges…hogy elvesztette a fejét, és mérges lett volna?…nem…csupán megelégelte, hogy nem tud abban az ütemben haladni, ahogyan szeretne. Továbbá a munkakörnyezet sem nyújtja azt, ami az előírt…csendet. Visszahúzva fejét szólalt meg ismételten.
- Nem körötted forog a világ, soha nem is forgott, és eztán sem fog! Csendesen dolgozz, vagy szükségét érezvén Én teszek majd csendet!
Pár mondat, amely egyszerre tapos bele az illető hölgy lelkébe, jelezvén jelentéktelenségét…ugyanabban a pillanatban jelenti ki, legyen csend…ha nem, akkor majd a fiú gondoskodik arról.

Egyetlen mozdulat csupán, és pálcája a kezében van…a lányról nem tudta, hol tartja a varázseszközt, de gyanította, hogy olyan, mint a többi diák…a talárban. Amennyiben így van, úgy esélyt sem hagyva a másiknak tud cselekedni…amennyiben nem, úgy a sors majd megpecsételi valamelyikük sorsát. Mivel azonban Davis ismerte a kvalitásait, biztos volt benne, hogy az a bizonyos pecsét a lány homlokán fog jelet hagyni…

[[ Davis Perry ]]

[ Davis Perry ]

Szenvtelen arccal nézett a másikra, szinte már ordítóan közönyösen. Az, hogy a mardekáros akár meg is támadhatja jelen helyzetben (tekintve, hogy látványosan kezdi felhúzni magát) a legkevésbé sem zavarta. Ha van mersze, hát tegye. Emelt fővel fog annak szemébe nézni, és mérhetetlenül fogja sajnálni, amiért képes az olyan mélyre lesüllyedni, hogy pálcátlan embert átkozzon, alantas, mondhatni gyáva módon. Mint zöldtalárostól, nem is várt volna más végkifejletet, túl régóta volt ahhoz a Roxfort falai között, hogy ezen meglepődjön. Mindezt persze hangosan nem mondta, szavai után mélyen belefúrta íriszeit a fiúéba, arcán a megszokott félmosollyal várta, hogy amaz újra csak megpróbálja elüldözni a helyéről.

A fiú arcvonásai semmit sem árultak el, Julia mégis holtbiztosra vette, hogy a vele szemben üldögélőt meglepte, hogy nem fél Tőle, és nem fog elmenekülni sírva, csapot-papot otthagyva, mint valami kis őzike. Nem, az ilyesmi távol állt, soha nem hagyta, hogy mások akár egy pillanatra is megingassák tökéletes nyugalmát, melyet lassan-lassan kezdett elveszíteni. Az itt töltött öt év alatt, megannyi szóváltása volt már könyváron, kastélyon kívül, és belül, de egyetlen egy sem közelítette meg a mostanit. Még mindig nem győzött csodálkozni higgadtságán, valamint azon, hogy egyetlen fenyegető mozdulat sem akadt az elmúlt pár percben, leszámítva, hogy Davis behúzta a függönyöket, de ez relatíve igazán semmiségnek számított.
Perry hanglejtéséből könnyen megállapította, hogy kezdi elveszíteni a türelmét, ami rá nézve nem biztos, hogy jól fog elsülni, hiszen a pálcája a talárjába varrott rejtekben pihent, de makacssága most is túlment minden határon.
Ép ésszel fel nem foghatta, miért ült le hozzá a másik, ha egyfolytában meresztgeti a szemeit jelezvén, hogy igencsak zavaró tényező. Nála ez a megszokott „rituálé” volt, ilyen szempontból mindig is az anyjára hasonlított, aki ugyancsak nem tudott, és talán nem is akart egy helyben ülni írás alatt. Azt tartotta, hogy a jó fogalmazáshoz, néha muszáj egy kicsit másra, másfelé is elrévedni, hogy aztán olyan finoman tudja egymásba szőni a mondatokat, mintha azoknak mindig is olyan sorrendben kellett volna leíródniuk. A padtársat azonban, ezek a megszokott dolgai szemlátomást nagyon irritálták, bár senki nem kérte, hogy pont _oda_ kelljen mennie, ahogy Ő tanul. Illetve tanulna, ha Perry végre befejezné az Ő kioktatását. Hogy ez meg sem fordult annak fejében abban nem kételkedett.

- Nézd Davis. – szólította meg a fiút, félretéve eddigi hideg fennkölt stílusát. Azért bármennyire is nem mutatta, mégis valahol mélyen zavarta, hogy nem tudnak nyugodtan dolgozni egymás mellett. Davis vágja rá az arcokat, beszól, aminek következménye, hogy nem tud rendesen koncentrálni. Ha ennek vége szakadna már rég túl lenne azon a maradék nyamvadt fél oldalon, hogy aztán minden menjen tovább a szokott kerékvágásban.  – Nagyon szívesen abbahagynám a számodra nemtetsző viselkedést, amennyiben lennél olyan szíves, és felhagynál az okításommal, és a gyűlölködő pillantásaiddal. Köszönöm szépen, nagyon jól tudom, hogy nem körülöttem forog a világ, sőt akármennyire is meglepő számodra, nem is díjaznám, ha ez így lenne. – fejezte be mély sóhajjal. Bár a fiú bizonyára sértésnek szánta szavait, nem is sejthette, hogy a lányról az ilyen apróságok egyszerűen leperegnek. Szemernyi kedve nem volt elővennie a pálcáját, vagy folytatni a szóváltást, és gyermeki módon hadakozni az igazáért. Ezt Perry úgysem érti meg, ő meg feleslegesen nem fogja jártatni a száját. Nem félt Tőle, egyszerűen túl fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzon. Újra felemelte a könyvet, és hangtalanul folyatta az írást, hátha amaz végre elmerül a sajátjában. Bár.. Nem épp a legmegfelelőbb könyveket választotta ki, a dolgozathoz. Mindegyik elcsépelt, már ezerszer lefuttatott tényállás volt. Kósza fintorral tekintett Perry idehurcolt könyveire, de nem szólt. Ha neki az jó, hát hajrá, nem fogja megakadályozni, és akár segítséget adni, hogy hol is találna megfelelő kötetet, amelyről biztosan tudta, hogy másnak eszébe sem fog jutni, mégis megannyi hasznos információt tud nyújtani a témában…

[{ Julia Woodrow }]

{ Julia Woodrow }

Az első komolyabb megnyilvánulását, a lélekbemaró megjegyzését, és fenyegetését követően a marcona maszk leple árnyékában éldegélő fiatal pár pillanatig még méregette a vele szemben ülő Hugrabugos hölgyeményt. Afféle hatásbéli szünet, amely mindig is jellemezte cselekedeteit…ezt követően természetesen felkészült arra, hogy folytassa végre a megkezdett munkáját, és így haladhasson annak kibontakoztatása felé. Mondhatni, majd egy perc telt el szavai óta, amelyből azt gyanította, Woodrow már nem fog visszaszólni, és esetlegesen valóban hatásos volt a fellépése. Összefűzött ujjai lassan elválltak egymástól, jobbja a tintában úszó penna szára felé vándorolt, míg balja ismét végigsimította a korosodó, már-már sárgás színben leledző könyvlapot. Tekintete ekkor vándorolt el évfolyamtársa lélektükreiről a könyv lapjára vetett rovásokra, keresvén azt a szót, ahol olvasása abbamaradt percekkel ezelőtt. Keze is megállapodott, és mutatóujját helyezvén a bekezdésre pillantott a pergamenjére. Talán az első szót kezdhette arra felkarcolni, amikor váratlanul a nevét hallotta…de azt nem úgy, ahogyan a diákoktól megszokott. Őt mindig csak Perry-ként volt szokásos emlegetni, esetlegesen DaPe, aki vette arra a bátorságot, hogy efféle módon szólítsa meg…hiszen senkivel sem tartott annyira mély kapcsolatot, hogy másképp emlegessék. Talán egy, esetlegesen két ember eleddig.
~ Davis? ~
Visszahangzott elméjében önnön neve kérdésként felderengve, mintegy nem értését kifejezve a lelke mélyén húzódó döbbenet felé. Nem, nem mutatta, hogy meglepődött, pedig a valóság ez volt. Utoljára talán Emy szólította így az ezredéves falak között. Amely testtartásban volt éppen, merevedett meg…a pennát tartó keze a hófehér pergamen felett, keze pedig a könyvön. A pillanatnyi merengést követően emelte meg ismét tekintetét, hogy szemtől szembe hallgathassa végig a másikat, ha az már ily érdekes módon kérte figyelmét. Nem lehetett eldönteni, ennyire bátor, avagy botor-e a felszólaló…persze ahogyan a klisé tartotta, a jövő mindenre választ ad…mire előbb, mire pedig utóbb.

Woodrow meglepően nyugodt volt annak ellenére, hogy a roxforti házak közül éppen a többi számára legelvetemültebbnek tartottból ült egy diák vele szemben. Igen, a másik három ház nem igazán volt oda a Mardekár Malazár alapította negyedikért, és az ezen címer alatt életüket tengető diákokért. Gyűlöletük oka egyszerű volt…minden ember fél az ismeretlentől, a nálánál erősebbtől. Akár bevallja nyíltan, akár nem…mindenki lelkében ott van a félelem szikrája. Davis meglepődöttsége valamelyest fokozódott, de arcának vonásai nem voltak hajlandók enyhülni…egy pillanatra sem.
~ Abbahagyná a nem tetsző viselkedést, ha nem okítanám? ~
Jogos kérdést tett fel önmagának, hiszen a lány az Ő nem tetszésének kinyilvánítása előtt sem volt hajlandó nyugton maradni…ergo önmagának mondott ellent szavaival. Ebből is látszott, hogy nem bonyolult elveszni a szavak és tettek erdejében…Viszont a fiú nem szólalt meg, mert a mondatoknak még nem volt vége a hangszínből fakadóan. Az első lélekbemaró mondata nem talált célt, úgy festett a lány valóban nem tartozik a tipikus nők közé.
~ Nem díjazná, ha a világ körötte forogna? ~
Eleddig folytatott viselkedéséből nem ez sugárzott…hiszen nem törődve mások érdekeivel csak és kizárólag azt volt hajlandó szem előtt tartani, ami neki jó. Viszont záróakkordként egy halk sóhaj érkezett…amely érdekes befejezése volt a momentumnak…valami még mozgolódott a háttérben. Davis érdektelensége ezen téma felé nyilvánvaló volt, hiszen nem volt kíváncsi Woodrow magánéletére, és az abban rejlő problémákra.
- Az ajánlatod elfogadható! Betartásáért szavadon foglak!
Szólalt meg hűvös hangon a lány azon ajánlatára, miszerint az abbahagyja a fészkelődést, ha ő nem szólal fel többet okító hangnemben, és lekicsinylő fintorait is szünetelteti. Utóbbiban nem értett egyet a másikkal, hiszen pillantásai inkább voltak morózusak, mintsem letekintők.

A másik mondatot nem akarta kommentálni, úgy vélte, elegendő lesz a regulázásból…és azzal, hogy nem válaszolt, jelzi, valóban elfogadta a kelletlen egyezséget. Nem, abszolút nem hunyászkodás gyanánt, hiszen bármikor pálcát szegezett volna, ha akar…úgy vélte, az ajánlat jelen helyzetben az előnyére válhat. Midőn ismét letekintett volna folytatni a munkáját, vette észre a lány arcára telepedő fintort. Azonnal tudta, hogy az nem személye ellen érkezik, hanem a felismerésnek, miszerint a könyvei közül jó pár akad, amely a másik segítségére lehet, és jó pár, amely alapjaiban közelíti csak meg a dolgozat témáját. Igen, Davis szeretett az alapokból kiindulni, és onnan építeni fel egy igen erőteljes művet…mindig kellettek az alapok, nem lehetett azonnal a tetővel kezdeni, hiszen a házat nehezebb az alá építeni, mintsem arra rá. Letekintvén a jegyzetre írt fel egy újabb sort…és noha rálátása szerint a lánynak már nem sok hiányzott szólalt meg a papírost sercegve karcolászó pennahúzás közben.
- Használd, ha szükséges!
Egy pillanatra sem szakította meg munkásságát, nem is tekintett fel…csak elejtette a szavakat…Az még neki sem fáj, ha a másik használja a jelen helyzetben számára egyenlőre szükségtelen műveket…

[[ Davis Perry ]]

[ Davis Perry ]

Félrebiccentett fejjel tekintett Davisre, és várta annak válaszát elejtett szavaira. A fiú nevén való szólítása után abban a pózban merevedett meg, amiben épp folytatta volna az írást. Hoppá… Julia aprót sóhajtott, és fürkészően nézett a vele szemben ülőre, figyelve annak minden rezdülésére. Davis, ugyan az arcán egyetlen vonás sem árulkodott, mégis testtartása alapján alaposan meglepődött. A lány nem értette miért is, számára teljesen normális, hogy valakit a keresztnevén szólítson. Hidegkék íriszei újra találkoztak a fiú pillantásával, aki szemlátomást túllépve az első „sokkon” kíváncsian hallgatta mondandóját. A Hugrabugos agyán végigfutott hogy talán túl messzire ment, már ami a hangszínváltást illeti, de már nem visszakozhatott, és talán valahol mélyen nem is akart. Miért ne beszélhetne úgy egy mardekárossal, ahogy nem szokás? Miért kellene bunkónak, és neveletlennek hatnia? Hiszen, végtére a zöldszegély talárosok is ugyanolyan diákok, akárcsak Ő, csak… kicsit másképp állnak hozzá bizonyos dolgokhoz, mint ők. A pillanat töredéke alatt újra eszébe jutott, hogy bár a Süveg akarata közbeszólt, de családi hátterét, és mentalitását tekintve, Ő közéjük tartozik. Ezt a tudatot senki nem veheti el Tőle...

- No lám csak, a kis Woodrow. – A magas szőke lány megvetően bökött elsőéves háztársa felé. –Hogyhogy nem a mardekáros bandáddal lógsz? Meguntad Őket? Vagy jaj, csak nem bántottak?- hallatott hosszú, rideg, éles kacajt. A mellette álló fiú megragadta Julie-t a talárja gallérjánál, és erőszakkal talpra állította. Julia arcán egyetlen izom sem rándult, noha szemében már lassan kezdtek gyűlni a forró sós cseppek. Szenvtelenül nézett annak szemébe, és várt.
A fiú alkarjánál fogva, hátracsavarta karjait, aztán másik kezével megragadta állát, és fejét felfele fordítva intézte hozzá szavait.
- Jobb, ha tudod, hogy egyre nehezebben viseljük a „kicsapongásaid” . Vagy közéjük tartozol, vagy hozzánk, a kettő együtt nem megy! Ha elfogadsz egy tanácsot, én nem keresném a társaságuk. Még a végén csúnya lesz a csinos kis pofikád. – újabb jeges kacaj, majd taszítva egyet a törékeny lánytesten, elmentek.

Önkéntelenül nyúlt az alkarjához, alig érintve húzta végig rajta ujjait. Mélázásából a fiú hangja ragadta ki. Na végre... Biccentett egyet, aztán kósza pillantást vetett annak könyveire. Apró fintora nem a személynek szólt, hanem a vaskos köteteknek. Most mondja vagy ne, hogy vannak ennél jobbak, történetesen akár nála is. Viszont, el kell ismernie, Davis is jól beleválasztott egy-kettőbe…
~Használd, ha szükséges!~
Kérdően kutatta Perry lélektükreit. Megőrült? Ugyan nem nézett fel, de mégis hirtelen olyan más volt. Nem rideg, nem bunkó. Pöttömnyi sóhaj, aztán megszólalt.
- Öhm, ugyanez vonatkozik Rád is. Láttam, te is az alapoktól kezdted. Nem akarok beleszólni, de hátul találsz még pár kötetet, ami szerintem hasznos lehet a későbbiekben… - lassan nyúlt a legalsó könyvért, véletlenül hozzáérve a vele szemben ülő karjához, melyet a könyvön pihentetett. – Bocs. – suttogta, és rezzenéstelen arccal, kiemelte. Ingujja kissé felcsúszott, és látni engedte a csuklójánál húzódó hosszú heget. Nem nézett a fiúra, csak lejjebb tűrte az anyagot, a kötetet pedig fellapozta a megfelelő oldalnál, majd hangtalanul írni kezdett, remélvén, hogy a padtárs nem veszi szavait kioktatásnak, csupán egy szimpla szívességnek, vagy tippnek, és nem fog nekiesni, hogy elmehet valahova a tanácsaival, meg a hirtelen jött jó szándékával, amit jelen helyzetben még maga sem értett …

[{ Julia Woodrow }]

{ Julia Woodrow }

A könyvek felajánlása különleges lépésnek hathatott, főleg a fiú szájából, amelyet még jómaga is elkönyvelt. Hátha még mások is hallották volna, valószínűleg meglett volna az újabb pletykatéma a diákok között az elkövetkezendő hetekre. Nagyon régen viselkedett már úgy valakivel, ahogyan most a vele szemben ülővel. Nem zavarta el azonnal, az érkezését követően…nem lépett fel ellene olyan mértékben ellenségesen, mint azt másokkal szemben tette az utóbbi időben. Pedig lassan újra meghatározóvá váltak nála ezen irányú cselekedetei…Tulajdonképpen, midőn átértékelte szavait döbbent csak rá, felajánlott a lány számára valamit, ami a jelenlegi lelki állapota mellett már önmagában nagy szónak hatott, noha ezt Davis még magának sem vallotta volna be soha. Nem tartotta gyengeségnek elejtett szavait, mi több, még kedvességnek sem, sokkal inkább egyfajta, a megállapodásukat erősbítő pecsétnek. Tudta, ez adott helyzetben esetlegesen félreértelmezhető, de az efféle dolgok soha nem érdekelték igazán. Aki van annyira ostoba, hogy félreértsen szavakat, az megérdemli, amit aztán az élettől kap majd.

A pennájának lapon való kanyarításaiból fakadó halk, sercegő hangot aztán egy igen halovány sóhaj nesze szakította meg. Woodrow hallatta, amely egyértelműen jelezte, újfent beszélni szeretne. Davis nem tekintett fel munkájából, egyszerűen csak rótta és rótta a betűket a pergamenre…amikor pedig a penna megtorpant egy-egy sor végén, kékellő szemeit a könyvre vetvén olvasott tovább, a dolgozat anyagához kellő bekezdések, fejezetek után kutatva. Felesleges volt abbahagyni tevékenységét, hiszen evidensnek hatott, főleg egy Hugrabugostól a válaszreakció. Ő volt olyan nagylelkű, hogy felajánlotta a könyveit, bizonyos volt benne, hogy a másik is ugyanezt fogja tenni. Nem csalódott…Woodrow szavaira egy halovány bólintással felelt, jelezvén, értette, és alkalomadtán bizonyosan használja majd azon könyveket is. Jelen helyzetben azonban tökéletesen elégedett volt azokkal, amelyeket az ide út alatt gyűjtött össze a maga számára.

Az újabb sorok rovása közben halovány, bársonyos bőr érintését érezte az ujjain, azokon, amelyek begyei lágyan pihentek az éppen mustrált könyv lapján. Egy pillanatra elöntötte valami furcsa érzés, megszállta a múlt egy apró szelete. Az odabent kongó fájdalmas üresség helyét újra valami forró vette át…de csak a másodperc egy töredékére…mert aztán Davisnek rá kellett ébrednie a valóságra, az érzés nem valós. Hirtelen nyilallás, a lélekbe és szívbe maró mérhetetlen fájdalom telepedett bensőjére…megint átélte…átélte azt, amit temetni próbált. Nem akarta feledni, mert az élete része volt…de olyan helyen szerette volna tudni, ahol a fájdalom nem emészti fel örökre a képeket. Elmélkedéséből Woodrow halk, alig hallható bocsánatkérése ragadta vissza a valóságba…Perry nem akart feltekinteni, de akaratlan az érintő kézre vándoroltak szemei. Nem kerülte el a figyelmét a csuklón éktelenkedő heg…egy heg, amely az ő bőrét is cserzette, csak nyakánál. Megint emlékképek törtek rá, és újabb fájdalom…a gyermekkorból…és arról a szörnyű napról, amikor mindent elveszített. A hűvös tekintet egy pillanatra sem mutatta, mi tombol odabent…pedig ha az a bizonyos benső most utat talált volna, és a fiú megtörik a súly alatt, valószínűsíthetően a könyvtár látta volna a kárát. Davist pedig eltanácsolták volna a Roxfort falai közül, örökre. De tartotta magát…csak nézte, amint a lány visszatűri a csuklójára ruhájának anyagát, és folytatja a munkáját.

Letekintett az írására, majd belemártva pennájának hegyét a tintába kezdett felkarcolni egy újabb oldalszámot, és fejezetcímet a dolgozat későbbi kidolgozásának alapjaiként.
- Nem leszel tőle több, ha eltakarod!
Az írás egyszeriben abbamaradt, Davis pedig lassan mégis megemelte hűvös tekintetét.
- Az emlékek határoznak meg…ne féld őket, mert akkor magad féled!
Hangja továbbra is érces, és rideg volt…a mondatát követően kissé megemelte fejét, és enyhén oldalra fordította, így vált láthatóvá a fültőből induló, ádámcsutkáig hatoló heg a nyakán. Nem volt visszataszító, az idő már beforrta azt, és elrejtette a szem elől…valamelyest. A mozdulatsort követően újra a lányra tekintett, majd vissza annak csuklójára, melyen a ruha ujja alatt ott éktelenkedett egy régi emlék.
- Legyél büszke arra, aki vagy!
Jelentette ki, majd leszegvén a szemeit kezdett bele a könyv sorainak újbóli mustrálásába…lapozván egyet folytatta, amit megkezdett. Az igazat megvallva maga sem értette, miért tette, amit tett…miért szólalt meg egyáltalán. Minthogy azonban nem volt az a típus aki rágódik a tettein, zavarta el a gondolatot. Eleddig két meghatározó tett volt az életében, amit megkérdőjelezett önmagától, megkérdőjelezte az azokban való cselekedeteit…de azok olyan mérvűek voltak, amelyek örökre megváltoztatták a lényét egász valójában…

[[ Davis Perry ]]

[ Davis Perry ]

Megkeményítve vonásait, szinte dacosan folytatta az írást. Már vagy százszor megbánta, hogy ennyire közlékeny lett hirtelen. Az ember csak magát hibáztathatja utána, ha visszaélnek vele. Összeráncolta a homlokát, az egyik mondatra. Még ez is. Kezdte egyre inkább kellemetlenül érezni Davis közelségét. Maga sem tudta miért, egyszerűen bárgyún érezte magát. Ezt tetézte, hogy véletlenül sikerült hozzáérnie Davis karjához, aminek következményeképp láttatni engedte a heget, mely a csuklóján volt. Villámgyorsan húzta vissza rá az ingujjat, de nem eléggé ahhoz, hogy a fiú elől eltakarja. Akarva-akaratlan pillantott rá, amint az a csuklóját mustrálja. Szerencsére nem szólt, sem az érintés, sem a sérülés miatt. Lassan folyatta újra az írást, amikor perifériásan érzékelte, hogy Perry kezében megáll a penna.

Lehunyta a szemeit, és várta a szemrehányást, ám ahelyett a fiú hideg pillantásával találta szembe magát.
Egészen emberi, bár hűvös hangon jött a felszólalás. Julia nem tudott olyannyira közönyös maradni, mint szeretett volna, már csak a feltörő emlékek miatt sem. Ugyanakkor összeszedve minden megmaradt erejét, mégis nyugalmat erőltetett hófehér arcára, ami jelen helyzetben nem volt épp könnyű.
- Tudom. – lehelte válaszként az első mondatra, egyelőre azon volt fennakadva, ahogy a fiú beszélt vele. Nem barátias, nem tolakvó, de nem is jeges, vagy gonosz.  Mégis a szavak között a megértés halovány szikrája volt érzékelhető. Vagy talán csak képzelődik?
Az emlékek félése… Igen, ebben is van valami. Halvány képek kúsztak el szemei előtt, képek, és emlékek, melyek üressé tették és érzéketlenné. Fürkészően pillantott a fiúra. Amaz kissé félrefordítva fejét, megmutatta a nyakán húzódó heget. Hirtelen rá nem jellemző tulajdonságként, aggódva lejtette végig annak vonalán tekintetét. Vajon mi történhetett vele? Soha nem érdekelték mások, főleg nem az élettörténetük. Most azonban életében talán először igazán kíváncsi volt. Nem szólt semmit, nem kérdezett, Davis hangsúlyából ítélve még nem volt vége a monológnak.

>- Legyél büszke arra, aki vagy!<
Apró fintor, cseppet sem a szemben ülőnek szóló. – Büszkeség. – ismételte utána színtelen hangon. – Ugyan mégis mire? Arra, hogy... ?- nem fejezte be a mondatot, szavain érzékelni lehetett a mérhetetlen dühöt, és csalódottságot. Neki is zöldszegélyes talárt kellene hordania. Semmiben sem különbözik a többi mardistól, ugyanolyan gonosz, és szenvtelen, mint azok. Mégis, mégis sárga címer virít Rajta. Hülyeség, az egész házasdi egy hatalmas hülyeség. Rideg íriszekkel méregette Perry-t. Arcán egyetlen arcizom se rándult, nem, nem fog újra gyenge lenni. A gyengéket mindig eltapossák, Őt nem fogja senki. Soha…
Újból felderengett a régi emlék. Egyedül van, mint mindig. Nem látni rajta őszinte, szívbéli mosolyt, nem hallat hangos, gurgulázó nevetést a barátai társaságában. Barátok… Egy fiúarc, mely kétségbeesve néz rá, szinte esdekelve, hogy menjen vele vissza a hálóba, és ne császkáljon éjnek idején, aztán az arc, meglepetten, fájdalmasan, mert ügyet sem vetve rá, otthagyta.

Lenézett a tekercsre, és megmártotta a pennát. Menni akart. Nem azért, mert félt, hanem, mert a fiú szavai olyan érzéseket kavartak fel benne, melyek jó ideje elkerülték, de most, egy másodperc, egy szó, egy érintés is elég volt, hogy újra kibillenjen egyensúlyából. Kapkodva vette a levegőt, torkát marták a régóta feltörni vágyó könnyek, de harcolt ellene. Konokul a pergament bámulta, próbált a szövegre koncentrálni, terelni a gondolatait, el a Roxfortból, el Davistől, mindentől. Noha a másik felé, nem látszottak összeomlásának első jelei, biztos volt benne, hogy ha más nem, lélektükrei elárulják. A penna száguldozott a pergamenen, már igazán csak pár centi kell…