Könyvtár

NORKYS
Ahogy üldögéltünk csendes unalomban, Norkys egyszercsak felpattant a székről, ami aztán egyenes arányosságban követte az, hogy nyikorogva súrolta a padlót a szék lába, amin kicsit meg is ijedtem, és gyorsan a könyvtáros asztala felé sandítottam, majd ha nem nézett volna Kys kicsit ijedten saját meggondolatlanságától, még nevettem is volna, de így csak felálltam én is, majd visszaraktam a könyvet, amit levettem, és Kysre néztem.
-Ugyan, ne ess túlzásokba!-válaszoltam neki a depressziót illetően, majd eleget téve a kérésnek, gyorsan gondolkodtam, hogy vajon mit is tudnék neki mondani.-Képzeld, nagyon rossz napom volt, mármint mielőtt Nad hanyag eleganciával bele nem lökött volna a vízbe...
Nővérkémre néztem, hogy érdekli-e, amit mondok.
-Hát nem túl jó téma, ez nem segít ki a depresszió felé tartó útról-vigyorogtam, majd megint belekezdtem a mondokómba.-Szóval úgy kezdődött, hogy lekéstem a reggelit, de az még nem is volt olyan nagy baj, de megint eltévedtem a mozgó lépcsőkön...
Közben elindultunk a könyvtárból kifelé, mert nem akartam ott maradni.
-Szerintem menjünk inkább a folyosóra...-javasoltam, közbe már mentem is ki az ajtón, és hátranéztem, hogy Kys követ-e kifelé. Mielőtt kijöttem bólintottam egyet Madam Cvikker felé és megkönnyebbült sóhajjal léptem ki a teremből.

[- Tetszik a neved, úgy összecseng…]

Bocsi a késésért...

Az ismeretlen lány egy kecses mozdulattal kihúzza a széket és helyet foglal Lunával szemben. Kissé furcsa az arckifejezése, olyan elmélyült. Mintha valahol egészen másutt járna, az óperenciás tengeren is túl… ahogyan azt a hollós lányka nap, mint nap megteszi. Kalandozott már a messzi dzsungelben és a tündérek birodalmában is, szóval számára nem ismeretlen szó az álmodozás. Az ő szótárában bizony megannyi szinonima jelöli e csodás kifejezést, mellyel röviden le is lehet írni Miss Lovegood jellemét. De hát hol is lenne máshol biztonságban, mint a saját maga által gondosan felépített kis álomdimenzióban. Ott nem létezik gonosz vagy ördög, csakis nevetés és empátia.
Visszatérve az eredeti gondolatmenethez a másik lány arcán gondterheltség és fájdalom látszik, de ez valószínűleg csak Luna kiváltsága hogy ily mértékben észre képes venni a gyötrelem legapróbb jeleit. Talán saját tapasztalatai miatt…?! Bár mindig derűsnek kívánja mutatni hófehér orcáját, de a szíve legtöbbször az igaz barátok szeretetéért kiált. Igen, az biztos hogy ennek a lánynak is gondjai vannak, s bármiről is legyen szó Luna örömmel segít jobb kedvre deríteni bárkit, főként ha közben esetleg egy barátot is szerezhet… vagy legalább eggyel kevesebb embert aki gúnyolja…

- Tetszik a neved, úgy összecseng… - mormolta Luna miközben fejében folyton folyvást csak ezt ismételgette: Julia Woodrow, Julia Woodrow, Julia Woodrow, Julia Woodrow, Julia Woodrow, Julia Woodrow, Julia Woodrow, Julia Woodrow…

Igen, mindig is kirítt a tömegből furcsaságai miatt, s régebben még próbálta is visszafogni néhány ehhez hasonló felindulását, de manapság már cseppet sem érdekli mit gondolnak róla az emberek. Hisz az az ő véleményük…

- Áh ez semmiség. Ha tényleg érdekel megmutathatom… - válaszolta vidám mosollyal arcán, mely mögött lakozó szíve egyre csak csordultig telt mámoros örömmel.

Várt egy pár másodpercet, s ha Julia bólogatott avagy egyre közelebb férkőzött kis noteszéhez akkor boldogan tárta fel a „nagy” titkot előtte és bevezette a legendás lények rejtélyes birodalmába.

- Nos egy füzetbe írogatom fel az eddig le nem jegyzett legendás lények neveit és a róluk tudni illő dolgokat. Tudtad, hogy egy könyv sem ír itt a thesztrálokról? – mesélte önfeledten a lányka, kinek abszolút beindult a fantáziája és alig várta, hogy minden értékes információt megosszon társával.

Talán szóterelés, talán valódi érdeklődés… Nem tudni, egyelőre! Luna majd idővel úgyis ráeszmél, ha a kutya se kíváncsi a szorgosan lejegyzetelt irományaira, de most rettentően élvezi a helyzetet. Persze észben tartja a feladatát is miszerint meg kell kérdeznie mi Julia hihetetlen rosszkedvének oka!

[Mia]

- Sárkányok... - merengek el. - Igen, az aztán izgalmas munka lehet...
Az órámra pillantok. Elment az idő a csevegéssel, és bár azért jöttem, hogy olvassak, így is jól szórakoztam, és még könyveket is találtam. Rámosolygok Miára, a frissen szerzett ismerősömre, és felkapom a könyveket.
- Ne haragudj, de muszáj mennem, még tanulnom kellene, és tartozom egy levéllel az otthoniaknak. Manapság nagyon fontos, hogy tudják, jól vagyok. Muglik... Még inkább féltenek, mintha aranyvérű lennék - mosolyodom el keserűen, és felállok. Kézbe veszem a köteteket, és még egyszer megköszönöm.
- Örülök, hogy megismertelek - mondom neki őszintén, és egy utolsó mustra pillantást vetek rá. Kár, hogy sietnem kell, szívesen megismerném jobban. De hát lesz még időnk elég rá. - Ha elolvastam - mutatom fel az általa ajánlott könyvet - mindenképp megkereslek, és beszámolok, hogy hogy tetszett. Addig is...további kellemes forrócsokizást és olvasást.
Kicsit szomorúan megfordulok, és Madam Cvikkerhez megyek, hogy kikölcsönözzem a könyveket. Amíg elé nem érek, eszembe sem jut, hogy micsoda próbatétel ez, hiszen jól tudja, hogy nem vagyok a könyvek őrangyala, de biztató ábrázattal, magabiztosan odalépek hozzá, és leteszem őket óvatosan elé. Rám emeli metsző tekintetét, mintha próbának vetne alá, majd elégedetlen mozdulatokkal tolja elém a kölcsönzők könyvét, hogy írjam alá.
Mikor ez megtörtént, elégedetten veszem kézbe a könyveket. Hátra fordulok, és integetek egy utolsót Miának. Ugyanezzel a lendülettel kisodrom az egyik diáktársam kezéből a három nehéz tankönyvet, amiket hurcolt.
Felkapom őket a földről, visszanyomom tulajdonosa kezébe őket, és vörösödő fejjel sietve elköszönök Madam Cvikkertől. Néma csöndben, sietve kivonulok, de az ajtóból visszafordulva látom, hogy Mia vidáman mosolyog. Ettől nekem is jobb kedvem lesz, és egy utolsó búcsúintés után kilépek a néma könyvek birodalmából.

Jul

*Nos, Hugrabugos újdonsült barátnéjának mennie kell... Ennyit arról, hogy jobban össze fognak melegedni. De nem baj, mondják, hogy kicsi a világ, szóval nem lehetetlen, hogy össze fognak még találkozni. Elviharzik, és Mia nem szomorkodik, fognak még találkozni, így csak biccent, és somolyogva int, hogy igen, a viszont látásig viszlát... A csokizásra csak elsomolyodik, és nagyon reméli, hogy Madam Cvikkernem úgy értette, hogy itt a  könyvtárban -ami igaz- űzi ezt,... Szóval amint Jul eltűnik, Mia lediktál még néhány mondatot a dolgozatához, és azzal a könyveket a helyükre küldi egy Pakolás igével, majd két olvasmányt kap fel, és a dolgozatíráshoz használt cuccait is elpakolja, majd a hóna alá csapja, és elindul velük a pulthoz. ott vidáman odafirkantja az ő elegáns, vékony, és hosszúkás betűivel a nevét a könyvbe, és búcsút int a többieknek bent, majd kinyitja az ajtót, és lendületesen ő is távozik. *
- Na, ezzel megvolnánk... Azt hiszem, megkeresem Bamt, hátha van szabad órája velem gyakorolni...
*Motyogta az orra alatt, és ellökte magát az ajtótól, hogy elindulhasson a folyosón a Griffendél szárnyba, ott meg lepakoljon, és a megegyezéshez híven elindult a gördeszka tanárát megkeresni...*

Csodaszép idő volt, a reggelihez képest, hiszen akkor még a dolog úgy látszott, hogy eső lesz. Fekete felhők gyülekeztek az égen és vészjósló esőt ígértek. De az ígéretüket nem tartották meg. Már hétágra sütött a nap, sugarai felmelegítették az iskola ódon, hideg falait. Szinte minden élőlény boldog volt, hogy egy kis melegség lepte el a Roxfotot, és annak birtokát. Szinte mindegyiket. Az iskola régi, festményekkel díszített folyosóin gy srác, pontosabban Nicolas Baxton, idegesen sietett végig. Az útja a könyvtár felé vezetett. Nem szerette a könyvtárakat, de most mégis arra kényszült, hogy meglátogassa azt a helységet. Nagy ívben elkerülte az ilyesféle helyeket, mivel szerinte oda csak a balfácánok járnak. Így most próbált észrevétlenül elsuhanni a folyosókon. Szinte úgy surrant el rajtuk, mintha tiltva lenne, hogy bárki is bemenjen a könyvtárba. Egyáltalán nem akarta, hogy akárki is észrevegye, próbált feltűnéstelen maradni. Útközben találkozott néhány háztársával, valakivel leállt egy kicsit beszélgetni, valakinek csak köszönt, de senkinek sem árulta el, hogy merre megy.
Csak azért kellet elmennie a könyvtárba, arra az utált helyre, mivel ha nem akart megbukni gyógynövénytanból, akkor azt a házi dolgozatot, amit most adtak fel, meg kellett csinálnia. Ezen múlt, hogy milyen lesz év végén ebből a tantárgyból. De nem akart szégyent hozni a családjára, hiszen akkor ő lenne az első Baxton, aki megbukott gyógynövénytanból. Így hát arra kényszerült, hogy belépjen a könyvtárba.
Épp befordult azon a sarkon, ami arra a folyosóra vitt, amin a könyvtár bejárata állott, mikor megpillantott két lányt, akik pont onnan jöttek ki fele. Az egyik griffendéles volt, a másik hugrabugos. Ezek közül egyik házat sem szerette, tulajdonképpen csak a mardekárt sorolta azon házak közé, amikbe-szerinte- normális varázsló- és boszorkánytanoncok járnak. Bár a mardekárosok közül sem tartott mindenkit normálisnak.
Nicolas azon elmélkedett, hogy mit is keres a könyvtárnál, mikor bárki másról is le tudja másolni a házi dolgozatot, mikor belement a hugrás lányba.
- Nem tudsz vigyázni?- mondta egy pillanatra hátrafordulva alig hallhatóan. Meg sem várta a választ, hiszen fölöslegesnek tartott egyetlen egy szóra is méltatni egy hugrabugost. Szerinte ugyanis az úgysem tudott volna semmi értelmeset kinyögni válaszadás képen. Így hát rögtön előre is fordult, hogy folytathassa az útját a könyvtár irányába.

Nicolas, Norkys

Kicsit elgondolkoztam, szokás szerint, magam elé meredve lépdeltem a folyosón, közben nagyon nem is figyeltem a körülöttem lévő dolgokra, csak Norkysra vetettem egy pillantást, és rá is mosolyogtam. Hihetetlen volt, hogy neki mindig milyen jó kedve volt, sokszor követni se tudtam.
Felemeltem a kezem és a szám elé téve a kezem, tüsszentettem egy nagyot, és közben talán az én hibámból - bár ebben nem voltam biztos -, de jó nagyot ütköztem egy sráccal, aki mérgesen rám is förmedt.
-Nem tudsz vigyázni?-kérdezte tőlem haragos tekintettel, amitől nekem is elment a kedvem attól, hogy bocsánatot kérjek a vigyázatlanságomért, így hát nem is kértem, csak keresztbefontam a karom és a fiúra néztem, magasabb volt nálam, így sajnos fel kellett néznem rá.
-Nem kéne azt hinned, hogy az egész folyosó a tied, és akkor talán el is férnél mellettem!-vágtam vissza, nem akartam hagyni magamat, a Mardekárosokból már kezdett elegem lenni, és mit tesz Isten, a srác is Mardekáros volt. Ki gondolná, pedig olyan átkozottul udvarias! Hát hiába látszik rajta, hogy milyen házból szalajtották, ahogy minden bizonnyal rólam is, és azért kötnek belém folyton. Frankó.

[Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday]

Nicolas és Jessica

Mihelyst kisétáltunk a könyvtár előtti folyosóra, nem tudtunk zökkenőmentesen tovább evickélni, mint a rendes Roxfortos diákok, hanem egy srácba botlottunk. Jess hatalmasat tüsszentett, ami nem volt persze véletlen. Bizonyosan meghült, mivel ugyebár Nad volt oly kedves, hogy ingyen és bérmentve biztosított fürdőt neki, méghozzá a Fekete-tóban. Mondhatom , szép.
Nem elég neki ez a betegség, még ez is kell neki. Belebotlani egy csöppet sem udvarias mardekáros fiúba, akinek még feljebb is áll, holott ő is lehetett volna figyelemsebb.
Nem voltam teketóriázós kedvemben, inkább a sarkamra álltam és igyekeztem a megfelelő , kimért hangnemben rendre utasítani a fiút.
-Idefigyelj, öcsi!-szóltam neki, és elétoppantam egy határozott lépéssel.
-Ha egy lány nekedütközik, akkor is neked illik elnézést kérned! De mivel látom nem vagy tisztában az alapvető etikettel, próbálom neked megfogalmazni  a dolgokat olyan kistílűen, hogy meg is értsd. Moderáld magad, vagy meggyűlik velem a bajod!
Rivalltam rá magamat is meghökkentve, nem akartam fölényeskedni vagy kiosztani, no de csak ne egy mardekáros fiú pattogjon itt nekem.
Viszont kifejezetten örülnék annak, ha visszaszólna valami felháborítót, hisz megjött a kedvem a vitatkozáshoz. Ha meg magába száll, annak szintén örülök, mert egy mardekáros sem szent és tévedhetetlen, tanulhatna egy kis jómodort valahol.
Miközben vártam a fiú válaszára, kicsit elkalandozott a tekintetem a folyosón. Figyeltem, ki hogyan és merre megy, mindig is megnéztem magamnak az összes embert, aki elment mellettem. Jó tudni, kikkel járok egy iskolába, sőt, a hangsúly azon van, hogy kikkel élek együtt.
Hisz hiába van négy ház, hiába vannak klikkek és baráti társaságok, mi itt mind csak egymásra számíthatunk!

Nicolas már épp indult volna tovább, mikor a két lány egyszerre szólt neki. Nem is figyelt volna rájuk, csak az öcskös szót hallotta meg, mert nagyon nem szerette, ha úgy hívják.
„Na még ezek is itt vannak. Nem elég a gyógynövénytan nekem, de még ezek is! Miért nem bírják soha sem felfogni az ilyenek, hogy a mardekárosok felettük állnak?”
A srác a nagy gondokozás közben lassan megfordult és kérdőn nézett a két lányra.
- Öcskös?!- a hangjában észre lehetett venni a kérdő hangsúlyt, de ezt elnyomta az a felhördülő hangnem, amit akkor szoktak használni, amikor valami olyat mondanak róluk, ami nem is igaz rájuk. Természetesen itt nem ez volt a helyzet, de Nick mégis ilyen hangnemben kérdezett vissza. Már sejtette, hogy mi lesz a válasz az öcskös kérdésre, hiszen egy ilyen griffendélestől és hugrabugostól mi mást várhatott volna. A nevüket nem is tudta, csak annyi információja volt róluk, hogy a griffendéles hetedéves, a hugrabugos pedig hatodéves.
Szótlanul tűrte, hogy a griffendéles csaj jól kioktassa az illemszabályokból, majd hirtelen közbe szólt, mert már nagyon unta az üres fecsegést.
- Lennél olyan kedves és befognád, mert engem, egy cseppet sem érdekel, hogy kinek és hogyan kellett volna bocsánatot kérnie.- lehet, hogy ez bunkó volt, de Nicolastól ezt nem is lehetett másképp várni. Mindenkivel ilyen volt, kivéve néhány háztársát. Nem különösebben érdekelték az illemszabályok, hiszen minek is azt tudni? Értelmetlen dolog, amit egy hülye talált ki, csak azért, hogy úgy legyen ahogyan ő szeretné. Már szeretett volna elszakadni az „oktatóktól”, és be akart már menni a könyvtárba, vagy már ki tudja hova, csak el innen, mert idegesítette őt a két lány. Nem akart vitába szállni velük, mivel tudta, hogy akkor is nekik állna feljebb és neki most erre nem volt ideje. Így ismét próbált pár szabaduló lépést tenni.

Nicolas & Norkys
//Folytatás: Déli szárny, Folyosók//

[Melore Lainey számára ]
1997. június
A könyvek közt megbúvó csend behálózta az egész könyvtárat. A diákok pennája visszafogottan sercegett, akárcsak az enyém a mágiatörténet dolgozatom felett. Dühösen kapartam a sorokat. Mindig is utáltam ezt a tantárgyat, szüleimtől és a rokonoktól örökké azt hallottam, mi is örtént a családdal ekkor meg akkor, ki mit csinált, és akkor már nem volt megállás. Egészen Merlinig visszamenőleg végighallgathattam a családom történetét, ennek ellenére egy oldalnyit sem írhattam volna vele tele, semmit sem jegyeztem meg belőle. Sosem érdekelt valakinek a származása.
Az 1756-os nagy wales-i sárkánytámadásról kellett írnom, de ebben is alig volt valami, ami érdekelt, egyedül a hatalmas, méltóságteljes és halálos bestiák voltak benne érdekesek. Róluk persze nem sok szó esett, inkább a károkról és rendeletekről, amik aztán véglépp nem kötöttek le...
Révedezve néztem ki az ablakon, elképzeltem, ahogy Bestrien hátán ülve hasítom a levegőt, érezve a szabadságot, nem ilyen vastag falak közt ülök, ahol a múlt eseményeit (amik már amúgy is lapra vannak írva) a fejembe véssem.
Sóhajtva nyúltam a könyvem után, de nem találtam. Mérgesen, összehúzott szemöldökkel kutattam utána, de mintha elnyelte volna a föld.
Felálltam, és újabb sóhaj kíséretében odamentem egy asztalhoz, amin tankönyvek sorakoztak könyvtári használatra. Az asztalnál ültek páran, de nem igazán törődtem velük. Fogtam egy tankönyvet, és visszasétáltam az én helyemre. Lehuppantam, és kinyitottam a könyvet, az azonban meglepetésemre tele volt fírkálva. Madam Cvikker tétovázás nélkül megölné, aki beleír egy könyvtári kötetbe. Becsuktam hát, és megnéztem a borítót.
Melore Lainey
Tehát sikerült elhoznom nagy mérgemben egy olyan könyvet, ami magántulajdon. Csak gratulálhattam magamnak, mivel fogalmam sem volt, vajon melyikőjük lehet Melore, és hogy adjam vissza neki. Ráadásul az alatt a néhány másodperc alatt, amíg visszajöttem és belelepoztam a könyvbe, elment két lány is az asztaltól, és maradt négy.
Gyorsan összekaptam a holmimat, amúgy is elegem volt már a tanulásból, és felpattantam. Mondanom sem kell, a könyvem ott volt a táska alatt... Bevágtam a többi közé.
Odaugrottam az asztalhoz, és halkan körbekérdeztem kettő lányt, hozzájuk tartozik-e a könyv, de nemmel feleltek, egy pedig nagyon elmélyülten írt valamit, így nem zavartam. A negyediknek is köszöntem, de róla tudtam kicsoda, és gyorsan a távolodó két lányra néztem.
Elmasíroztam a lehető legcsöndesebben Madam Cvikker előtt, aki még párduclépteimre is felkapta a fejét. Egy sármosnak szánt mosoly sem tudta letörölni az arcáról a mogorva grimaszt. Siettem az ismeretlen lányok után, hogy visszaadjam egyiküknek a könyét, amit ugyan a firkálásokból ítélve nem igazán szeretett, de (ezt elősre észre sem vettem) egy ötödikes tanuló könyve volt, és ők nemsokára RBFeznek, lehet, hogy fontos jegyzetek is vannak könyvben.
Még sikerült elkapnom őket, mielőtt elnyelte volna alakjukat a sötét folyosó, és azonnal rájukrontottam, igyekeztem olyan udvarias lenni, amennyire csak a lihegés engedte.
- Bocs, lányok. Azt hiszem, egyikőtök könyvét véletlenül lenyúltam az asztaltól. Melyikőtök Melore Lainey?
A lányok mosolyogva egymásranéztek.
- Melore ott ül az asztalnál - mutatott egyikőjük vissza. - Az a szőke lány, aki ír.
Hátranéztem. Ő volt az, aki annyira belemerült a munkába, hogy nem akartam zavarni. Ránéztem a két csajra.
- Kösz - biccentettem feléjük, és elindultam vissza. Madam Cvikker még mindig rondán meredt rám, és valószínűleg még hülyének is nézett, amiért visszafordultam. Táskám már félig lecsúszott a vállamról, mire odaértem a lányhoz. Megint köszöntem az asztal körül ülőknek, akik somolyogva köszöntek vissza, aztán Melore mellé álltam, és figyeltem, ahogy dolgozik. Kicsit elkente a szöveget, amit olyan sebesen írt, én pedig óvatosan letettem mellé a könyvet.
- Bocs. Az előbb véletlenül a te könyvedet vittem el.
Rámosolyogam abban a reményben, hogy így nem lesz dühös, habár úgy vettem észre, nem hiányolta a kötetet. Talán mégsem jegyzetekkel volt tele a könyv, hanem unalomból fogant kis versikékkel vagy rajzokkal, akkor pedig nem csalt az ösztönöm, miszerint egy aranyos csajszival van dolgom - akinek a keze kissé mintha tintás lett volna az írástól...

l u c a s  c o n o l l y^^

GOMBÁK HATÁSA A BÁJITALOKBAN
Gombákat nagyon ritkán használunk bájitalokban, legfőképpen azért, mert eddig egyetlen ismert gombafajról sem állapították meg, hogy varázsos lenne rendelkezne mágikus tulajdonságokkal. Ha mégis szükségünk van rájuk az leginkább a közismert gyógyhatásuk miatt lehet, amit már a muglik is felfedeztek. Szinte minden erősebb gyógyhatású főzetünk alapja valamilyen gomba, hiszen nagyon erős hatást lehet velük elérni, csak tudni kell bánni vele fontos betartani pontosan az arányokat. Például a shiitake gomba gyömbérgyokérrel mentalevéllel, fele-fele arányban halálos méreggé válhat, ellenben, ha a gombából legalább háromszor annyit használunk, akkor hatásos készítményünk lesz a vérzés elállítására. Ezt a gombafajtát már Merlin előtt is használták a sebesültek ellátásra, sőt sokáig azt tartották, hogy az ebből nyerhető, a meglehetősen drága készítmény növeli az élettartamot is.

Akárhogy is olvasom, ebből jó nem sül ki, hát még várakozáson felüli... Őrület, pedig jó vagyok bájitaltanból! Ha ezzel akarok foglalkozni, akkor ideje lenne elkezdenem foglalkozni az esszéírás tudományával is, különben nem sokra megyek a tudásommal. Amíg ennyi fogalmazási hibám és szóismétlésem van addig reménytelen, hogy akármikor is megjelenhessek egy szaklapban.
Unott arccal kezdek rajzolgatni a lap szélére. Egy vonal. Még egy. Már négy. Bodorbodorbodor. Kunkor és pont. Kész a bárány, amit Lumpsluck professzor nem igazán fog díjazni, főleg, ha egy ilyen kaliberű írásmű margóját díszíti. Legalább a betűim szépen gömbölyödnek és a sorok is viszonylag egyenesek - egy pozitívumot azért csak sikerül összekaparni.
Próbálok minél több értelmes mondatot hozzákapcsolni meglehetősen rövidre sikeredett házidolgozatomhoz, de ahogy haladok vele, egyre inkább veszítem el a fonalat. A rajzolás viszont úgy tűnik jó hatással van az idegeimre, így sajnálatos módon, pár percen belül egy egész nyáj legelészik a papíromon. Elmélyülök a rajzolásba, így csak halványan érzékelem, hogy az emberek jönnek-mennek, az asztaltársaim cserélődnek. Biztos a zaj miatt nem tudok dolgozni. A könyvtárban lévő nagy zaj. Ezt a kifogást is buktam.

Fomes fomentarius:
az egyik legkülönösebb gombafaj, hiszen a belőle készített méreg és gyógyhatású krém pontosan ugyan úgy készül, azzal a különbséggel, hogy a mérget le kell nyeletni meg kell itatni az áldozattal, míg a kenőcsöt külsőleg szabad csak alkalmazni. Az állaga miatt, a mérget célszerű feloldani, a kívánt hatás elérése érdekében. Gyógyhatása eléggé kiterjedt, legfőképpen azonban ezt is erős vérzés esetén alkalmazzák.

A tárgyi részekkel nincs is probléma, a tényeket ismerem, éppen csak képtelen vagyok érthetően megfogalmazni, márpedig ez majdnem akkora probléma, mintha az anyagot sem tanultam volna meg. Miért nem kaphatunk feleletválasztós kérdőíveket? Akkor még csak meg se kellene erőltetnem magam a bájitaltan K érdekében, de így... Valószínűleg már az is sokat dobna a helyzeten, ha nem ugranának be folyton muglikkal kapcsolatos példák és kifejezések. Sosem lehet tudni, ki, mennyire tolerálja az ilyesmit.
Akkor sokallok be teljesen mikor sikerül teljesen szétmaszatolnom az utolsó bekezsdésemet. Már épp mennék és segítséget kérnék Madam Cvikkertől, amikor egy griffendéles srác áll meg mellettem és egy könyvet csúsztat az asztalra. Az enyém, legalábbis ezt állítja.
- Öhm, köszönöm. Semmi gond. - felelem kissé álmatag hangon, mivel a nagy hallgatásban szinte el is felejtettem, hogyan kell szavakat képezni. Már legalább három órája dolgozom itt, nem csoda, hogy elfáradtam. Legyintek is hozzá egyet, csak, hogy nyomatékosítsam a mondandómat, mikor feltűnik, hogy az egész kezem csupa fekete. Naná, a tinta sem magától kenődött el. - Ez valahogy nem az én napom. - motyogom, miközben felé mutatom a szétmaszatolt irományomat.
Meg kellene kérdeznem, hogy nem tud-e valami jó bűbájt az ilyesmire, hiszen fölöttem jár eggyel vagy kettővel, ebben biztos vagyok, de biztos van jobb dolga is. Mondjuk az rejtély, hogy hogyan is került hozzá a könyvem, de nem akarom feltartani.
VIzsont... Ennyit azért megengedhet magának az ember, nem? Maximum tőmondatokban válaszol és itthagy, ellenben nekem muszáj egy kis bátorságot tanulnom, ami nem fog menni, ha nem használom ki az ilyen helyzeteket.
- Megkérdezhetem, hogyan került hozzád? Én észre sem vettem, hogy eltűnt volna, bár lehet, hogy csak túlzottan belemerültem a bájitaltanba.

[Melore Lainey számára ]
Szerencsém volt. A lány nem volt kötözködős típus, jól fogadta, hogy egy időre eltulajdonítottam tőle a könyvét. Hangja fárdatan csengett, halkan szólt. Ez valószínűleg Madam Cvikker egész könyvtárat behálózó lényének is köszönhető volt. A könyvtáros ekkor is épp engem fixírozott, habár nem csináltam semmi könyvtárba nem illőt. Visszanéztem Melore-ra, és elmosolyodtam.
- Rendben, akkor örülök, hogy nem volt rá épp szükséged.
Papírján elkenődtek az utolsó sorok, az írás szinte olvashatatlanná vált. a lány szeme alatt kisebb karikák ültek, valószínűleg nem mostanában kezdte a munkát. Tekintélyes mennyiségű könyv volt körülötte, és a pergamenjén is sok betű és soráthúzás sorakozott. A lap szélén felfedeztem a kis jeleket, amik a tankönyvében is voltak: görbék, vonalak, hurkok... Az unalom szimbólumai. A szemem sarkából láttam, hogy Madam Cvikker körútra indult.
Melore, ahogy láttam, épp bájitaltant tanult. Nem akartam udvariatlan módon beleolvasni az irományába, de a cím nagy betűkkel volt feljegyezve, és a gombákról szólt. Nem túl izgalmas téma, legalábbis számomra. A könyvtáros közben egyre közelebb ért, nekem pedig döntenem kellett, hogy faképnél hagyom a lányt, vagy inkább beszélgetek vele tovább - persze úgy, mintha épp a könyvekről volna szó. Rövid gondolkozás után az utóbbi mellett döntöttem, mert Melore kedves lánynak tűnt, olyasvalakinek, akivel lehet beszélgetni, nekem pedig a két órás halálunalmas sárkányháborúzás után felüdítő lett volna valami könnyed beszélgetés, persze csak ha ő befejezte a tanulást, és talán valami másik helyen. Lejjebb hajoltam, és mielőtt válaszoltam volna a kérdésére, az udvariasság szabályait követve megkérdeztem, leülhetek-e.
- Madam Cvikker ugyanis, mint jól tudjuk, nem tolerálja a nem könyvtémájú beszélgetést... - majd mikor láttam, hogy az említett nő milyen közel ért, meg sem várva Melore válaszát, leültem az asztalhoz, és gyorsan magam elé húztam egy könyvet, és egy percig úgy tettem, mintha beletemetkeztem volna a könyvbe. Mikor aztén Madam Cvikker némán elvonult mögöttem, ellenőrizve a tevékenységem hitelességét (például, hogy nem fordítva tartom-e a könyvet, gondolom) és meggyőződött róla, hogy nem valami rosszban sántikálok, továbbment.
Kissé megcsóváltam a fejem, miközben vadászó alakját figyeltem eltűnni a polcok közt, majd visszaforultam Melore-hoz.
- Épp elmerültem egy igazán "izgalmas" történelemleckében - meséltem neki igyekezve a halk hangot cinikusan megütni - mikor a könyvem egyszer csak nyom nélkül eltűnt. Idejöttem, és azt hittem a kupac a könyvtárhoz tartozik, és nem tanulókhoz, úgyhogy felkaptam egyet, és elvittem. Mint kiderült, ráadásul még csak nem is az én évfolyamom könyve. Az enyém természetesen a táskám alatt alpult... Én hatodikos vagyok - magyaráztam neki. - És mellesleg Lucas Conolly - mosolyogtam rá, belenézve zöld szemébe, talán kicsit túl hosszan. - Nem hinném, hogy ismerjük egymást. És még egyszer bocs, hogy lenyúltam - biccentettem a könyv felé, és még egyszer szemügyre vettem a dolgozatát, elfordítva róla szemem. Tudom, hogy sokaknak kényelmetlen a pillantásom, de ezt a hibát mindig elkövetem. A szem a lélek tükre, és ha Melore szeme is ilyen tükörként funkcionál, akkor valószínűleg kedves és értelmes lány.
- Nem bánod, ha maradok egy ideig? Nekem még azt hiszem lenne némi elintéznivalóm a sárkányokkal és a háborúkkal, habár gondolom, te épp menni készülsz...

l u c a s  c o n o l l y (:

Szerencsém van ezzel a sráccal. Sokféleképpen lehet visszaadni egy könyvet és az esetek túlnyomó részében párnába zokogás lenne a vége, "engem mindenki utál" felkiáltással. Viszont ez a szerény és egyáltalán nem tolakodó kedvesség felszínre hozza azt a részemet, amit a régi barátoknak és az ártalmatlan ellenségeknek tartogatok. Meg az ilyen váratlan helyzeteknek - csúnya dolog lenne pont őt kifelejteni.
Ha ő mer közvetlen lenni én miért ne tehetném? Olyan ritkán van alkalmam egy kis kötetlen beszélegtésre, szorongás és elvárások nélkül. Persze a problémáimat magamnak generálom, de attól még, hogy beismerem, nem tűnnek el. Nem ártana néha kikapcsolni az agyam és normális emberként viselkedni. Nem olyan szornyű amilyennek elsőre látszik, ezt mondom mindig magamnak, de kipróbálni... Túlbonyolítok, ez az én bajom.

- Ülj csak le, nem zavarsz. - mosolygok az imént helyet foglalt fiúra, akit már szívesen a nevén neveznék, ez így elég bénán hangzik. Megvárom amíg a Madam Cvikker egy párocska felé veszi az irányt, akik valószínűleg a könyvtárban megengedettnél jóval közelebb mentek egymáshoz. Gyalázat.
Szerencse, hogy ő kezd el mesélni, annyira azért nem vagyok bátor, hogy beszélgetést kezdeményezzek. Egy-két évtized, annyi alatt biztosan megtanulom én is. Érdeklődve hallgatom Lucas Conolly és történelemlecke esetét, véletlenül sem akarok később olyasmire rákérdezni, amit már elmondott. Olyan ciki lenne.

- Nyugodtan maradj, azt hiszem ezt úgyis holnap kell befejeznem. - válaszolom miközben a kezembe veszem kissé átláthatatlan irományomat. - A gombákról és a bájitalokban betöltött szerepükről kellene két tekercset írnom. A vicc az, hogy még érdekel is, sőt a kedvenc tárgyam, de képtelen vagyok normálisan kifejezni, amit mondani akarok. Ha nagyon fellengzősnek akarnék tűnni, azt mondtam volna, olyan vagyok, mint valami festő, aki be akarja bizonyítani, hogy a költészet is megy neki, hiszen művészet, művészet - egyre megy. Szerencsére ez távol áll tőlem. - Szép volt, már megint kezdem. Kusza mondatok, pedig nem is vagyok zavarban, egyszerűen az önkifejezésnek ez a formája nem az én stílusom. Nyelvórákat kellene vennem, azzal talán mehetnék is valamire, hiszen így képtelenség kihámozni a lényeget ebből a zagyvaságból.
- Inkább maradnék még, mivel ha felmennék a klubhelyiségbe egészen biztosan újraírnám az egészet, ami csak rontana a helyzeten. De ilyen vagyok, utálom, ha befejezetlenül kell hagynom a munkám. - Csak szépen és átgondoltan, gyerünk Lori, meg tudod csinálni. - Te, hogy állsz a tiéddel? Én mindig is béna voltam mágiatörténetből. A magolás nem az erősségem, jobban szeretem megérteni, amit tanulok. - Remélem nem tapostam a lelkébe, bár kevesen vannak akik mágiatöri orientáltak Binns előadásmódja mellett. Megszállottnak kell lenni hozzá és Lucason eddig nem láttam az őrület egyetlen jelét sem.

A vén könyvtáros rosszalló pillantásától kisérve fordulok vissza a dolgozatomhoz és a szemem sarkából próbálom megállapítani, hogy mikor szólalhatok meg végre. - Nem ülünk át egy másik asztalhoz, vagy valami? Kicsit központi helyet választottam, éppen azért, hogy ne zavarjanak, így nem éppen ideális a társalgásra. - Ez elég halkra sikeredett, remélhetőleg nem kellett szájról olvasnia.

[Melore Lainey számára ]
A könyvtárban még mindig a pennák sercegése volt a domináló hang, legfőképp azért, mert Madam Cvikker az összes olyan diákot megkörnyékezte pálcáját fenyegetően lóbálva, aki légyzümmögésnél hangosabban jegyzetelt. A kezemben tartott kötetet feltűnően elmélyülten tanulmányoztam, de valójában a lány szavait hallgattam. Hangja a halk tónus ellenére is csacsogó, barátságos volt, de tartalma annyira nem volt kellemes. Én a bájitaltant nem különösebben kedveltem. Párszor ugyan villogtam órán, ha épp érdekelt az, amit csináltunk, de legtöbbször nem kötött le. Nem csodálkoztam rajta, hogy Melore szereti, végülis a nők otthonosan mozognak az ilyesmiben. Mindazonáltal mosolyogva néztem a sorokat a kezemben tartott könyvben, jelezve Melore-nak, hogy rá figyelek. Kellemes volt hallgatni, felszabadultsága átragadt rám is, nehezen nyomtam el egy vigyort, de muszáj volt. Madam Cvikker ugyanis vészesen közel ért, így inkább hangosan lapoztam egyet.
Aztán végre a lány felé fordíthattam a fejem. Éreztem, hogy örülök, amiért egy ilyen könnyed és láthatóan kicsit bolondos emberrel hozott össze a sors. Bólintottam, alig észrevehetően.
- Én sem szeretem félbehagyni a dolgokat. Inkább bele sem kezdek - hunyorogtam rá cinkosan, közben megigazgattam a köteteket és pergameneket, hogy távolról úgy tűnjön, még mindig a tananyaggal vagyok elfoglalva. - Áh... - ráztam meg kissé a fejem. - Az enyém sincs még kész, de nem érzek különösebb késztetést rá, hogy most azzal foglakozzak, hány embernek tépte le a fejét valami felbőszített vadállat, hány ezer éve. Ki nem állom a mágiatörténtet.
A szavamat alátámasztva fogtam a pergamenem, és határozott mozdulattal begyűrtem a táskába. Szívesen elmondtam volna neki, hogy miért nem szeretem ezt a tantárgyat. Elmondtam volna, hogy ahányszor csak öt rokonnál több összegyűlt  a családi kúriánkon, végighallgathattam, hogy melyik felmenőm miben volt jó, milyen háborúban vett részt, kinek az oldalán. Elmondtam volna, hogy ezekben semmi jó nem volt ugyan, és rettentő unalmasnak találtam, mégis... És talán elmondtam volna, most mennyire hiányzik a sok öregember, akiket a mi családunk tartott össze. Elmondtam volna, hogy mit meg nem adnék, hogy újra a hallgathassam ezeket a történeteket; hogy a szüleim újra helyeselve bólogassanak...
Megint belenéztem a zöldes szempárba, és mosolyogva folytattam. Tudtam, hogy semmit sem érzékelt abból, ami a pillanat törtrésze alatt végigfutott az agyamon.
- Elég unalmas az öreg Binns... Én a rúnaismeretet szeretem igazán. Szeretem, hogy amit nézek, amit olvasok, észrevétlenül válik érthetővé, és olyasmiket mondd el, amit sokan nem látnak.
Aztán vágtam egy grimaszt. Ez a mondat talán nem volt túl értelmes, ráadásul szerintem nem sok ember van oda a furcsa jelek böngészéséért. Felvont szemöldökkel vártam a megerősítést.
- Nem tudom, mennyire voltam érthető... Lefárasztott a történelem - mentegetőztem mosolyogva, majd meghallgatva a tanácsát, biccentettem. Hirtelen perifériás látásomban feltűnt a könyvtáros görnyedt alakja, így mutogatni kezdtem a legközelebbi könyvben valamit, és reméltem, hogy Madam Cvikker nem kap karmaival a fejem után.
Pár perc múlva elmúlt a veszély, és sötét pillantással mértem végig az asszony alakját.
- Igazad van, itt a harcmező kellős közepén ülni és beszélgetni nem egy életbiztosítás. Mit gondolsz, érdemes a könyvek közt bujkálni, vagy inkább surranjunk ki innen?
Ránéztem, és vártam az ötletet. Én szívesen elüldögéltem volna bárhol, hogy beszélgethessünk, akármiről, amiről ő szeretne. Ki akartam szellőztetni a fejem, kicsit ellazulni, valakivel megismerkedni (mert mégis csak kellemetlen, hogy ötödik éve lakunk ugyanott és szégyenszemre még a nevét sem tudtam), így ha ő nem dönt, akkor majd úgy gondoltam, ajánlok valami levegősebb helyet. De én támadtam le őt a tanulás közben, úgyhogy meg akartam adni a lehetőséget, hogy döntsön. Ezen kívül előfordulhatott, hogy bárhogy is tűnt szimpatikusnak, jobb dolga is akadhatott, mint beszélgetni. Aludni inkább, teszem azt...

[[Valaki, bárki, akárki...]]

[Valaki, bárki, akárki...]


  Céltalanul mászkáltam a folyosókon, nem is értettem egész pontosan miért is teszem, mikor akár lehetne jobb dogom is. De nem érdekelt semmi, csak járkáltam, egyik emeletre fel, a másikról le, s nézegettem be az érdekesebbnek tűnő tantermekbe, vagy éppen csak egy magányos ajtó mögé.
Aztán, hogy hogyan, hogyan nem végül a déli szárnyban kötöttem ki. Itt is folytattam tovább a céltalan járkálást. Míg nem végül a könyvtár folyosójára értem, és elhaladtam a könyvtár előtt. Itt hirtelen megtorpantam, és visszafordultam, lehet, hogy be kéne mennem, már régen olvastam valami jót -gondoltam.
 Tehát így kerültem ide, most egy hátsó eldugott, kissé sötétbe burkolózó asztalnál gubbasztottam, s azon gondolkodtam, hogy, hogyan is kerültem én ide, mivel arra nem igazán emlékeztem, hogy hogyan kerültem át az egyik szárnyból a másikba.
Előttem már egy nagy halom könyv hevert, így nem is igazán láttam ki mögüle. Mivel ahogy egyik könyvet levettem, szinte máris rögtön mentem a következőért. Nem érdekelt semmi. Elég szar hangulatban voltam, s vagyok is azóta, pedig már van, vagy két órája, hogy itt ütöm el az időmet.
Tulajdonképpen - fűzöm tovább az előbbi már elkezdett gondolatmenetemet - miért is vagyok egyedül? -jó kérdés, válaszolom magamnak, aztán szinte egy időben ezzel bevillan egy kép, mikor összevesztem a barátaimmal, még reggel, mikor mindenbe belekötöttem, amibe csak lehetett, s ez a dolog, úgy tűnik azóta is megmaradt, s nem szabadultam tőle. Egészen pontosan nem is értettem, hogy miért van ilyen rossz hangulatom, s azt kívántam bár csak már este lenne.
 A könyvtár szinte teljesen tele volt, nem is értettem, mivel nem is tudtam ép ésszel gondolkodni, hogy miért van így tele a könyvtár, mikor sokkal jobb dolgokat is lehetne ilyenkor csinálni... de hát én is itt vagyok, s éppen egy, Az átváltoztatásról felsőfokon című könyvet dobtam az előttem lévőkönyvkupac tetejére, mire az megindult lefelé, majd magával rántotta a következő könyvet, a következőt, és a következőt is, majd hangos robajjal, az egész, egy kettő kivételével, lezuhant a földre.
Sokan felém néztek, s láthatták, hogy egy unott képű srác ül a (már nem létező) könyvkupac mögött, egyik lába fent az asztalon, s a másik már lent a földön, miután már elindultam a lezuhant könyvek után.
 Ekkor szapora lábdobogást hallottam, s gyorsan elkezdtem felkapkodni a leeset könyveket, mert már vártam, hogy jöjjön a könyvtárosnő, s leszedje a fejemet, hogy mit csinálok én itt? -pedig most csak ehhez fűlött leginkább a fogam, egy jó kis lecseszéshez.
Már majdnem felszedtem az összes könyvet a földről, de még mindig a földön guggoltam, s a még lent maradt könyveket pakoltam vissza, fel az asztalra. Pont a Legendás állatok és megfigyelésük X-edik kötete volt a kezemben, mikor odaért mellém a láb, és a hozzá tartozó ember is, amelyiket az előbb hallottam. Már a fejemben hallottam,  Madam Cvikker lecseszését, mivel abba még mindig bele tudott kötni, hogy miért van az a sok könyv össze-vissza dobálva az asztalon, mivel nekem az volt a célom, hogy egy könyv se legyen a földön, s úgy gondoltam, hogy még mindig jobb, ha az asztalon van össze-vissza dobálva, mintha a földön lenne az összes.
De mikor lassan felnéztem az érkezőre, legnagyobb meglepetésemre nem a könyvtárosnőt láttam magam fölé tornyosulva...