Könyvtár

Peter
Egyedül baktatok a déli szárnyban a könyvtár felé, hogy utánanézzek egy könyvnek mágiatörténetre. ~ Nem szeretem a mágiatörténetet. Csak magolni kell, semmi érdekes dolog nincs benne. Mondjuk többet dolgozok órán mint a többiek - mosolyodok el. - Mások alszanak, én legalább jegyzetelek.
Egy meleg keddi délután van. Épp vége volt a SVK-nak, és a házi feladatok megírására készültem ,ezért a leghosszabbal akartam kezdeni. Ezért tartok most a könyvtárba. Betoppanok a tágas helységbe. Itt hűvösebb van mint a többi teremben és a folyosón. A könyvespolcok felé tartok, melyek már-már összeroskadnak a könyvek súlya alatt. Ma nagyon sokan vannak a könyvtárban, biztos, mert kedd van, így akik hétvégén hétfőre és keddre megcsinálták a házit, azok most szerdára tanulnak, legalábbis én igen. A könyvtár történelmi részlege felé haladok. Úgy ismerem a könyvtárat mint a tenyeremet, így könnyű eligazodnom benne, és gyorsan elérem célomat. Nem tanulok sok ideje itt, de ezt a helységet még is nagyon jól ismerem. Szabadidőm nagy részét itt töltöm. Egy negyedórás keresgélés után megtalálom a kellő könyvet, egy poros régi kötetet. Leülök, ledobom hátamról a táskám, és - miután fellapoztam a könyvben a megfelelő fejezetet, - szorgalmasan elkezdem írni a feladatot. Nagy-sokára kész vagyok vele, majd bepakolok a táskámba. ~ A többit majd a klubhelységben, ott nincsenek ennyien, és a többi házihoz úgyse kell olyan könyv, ami ki ne lenne kölcsönözve ~ gondolom, s a táskát hátamra penderítve megyek, és visszarakom a könyvet. Megyek kifelé a könyvtárból, mire egy rockénekeshez hasonló külsejű hugrabugos srác előtt álló könyvkupac egyszer-csak leborul a földre. Látszólag unottan, még is gyorsan kezdi el visszapakolni a könyveket. Odasietek.
- Segíthetek? - kérdezem a fiútól, és már fel is kapok két könyvet a földről, és felrakom az asztalra. Könyvek egész tárháza van a földön. Átváltoztatástantól kezdve, a bájitalon át egész a legendás lények gondozásáig. Nagy bosszúságom/unk-ra Madam Cvikker sietett ide, a puffanásra. Sajnos még nem sikerült minden könyvet visszaraknunk az asztalra, így egyből tudja hogy a könyvek estek le a padlóra, és nem egy gyerek tanyált el.
- Melyikőtök rongálja a könyveket, ti csirkefogók? - ordít le minket a nő.
- Én voltam - hazudom szemrebbenés nélkül. - Véletlen volt Madam Cvikker. Elnézést kérek, fordulásból véletlenül levertem a könyveket.
- Azonnal kifelé a könyvtáramból, ti gazemberek! Aki nem tud vigyázni a könyvekre ne is használja őket! - kiabál, mire mi fogjuk a sátorfánkat és tovább állunk, miután a helyére rakjuk a könyveket. ~ Ezt mégiscsak megúsztuk, egy kiküldéssel. Végül is ki sem tiltottak, és nem is kapunk büntetést, de most mit csináljunk? - gondolkodom.

[Mathias]

Mathias
 

Húúh, na, ezt megúsztam, szerencsémre nem a könyvtárosnő sietett oda, hanem egy alsóbb éves gyerek. Ránézésre nem lehet több másodikosnál, de valószínűbbnek tartom, hogy még csak elsőbe jár. Egy pillanattal később, már le is hajol hozzám, majd megkérdezi: Segíthetek? Már nyitnám a számat, hogy "kösz nem kell, egyedül is megoldom", mikor, egy árnyék vonul át a fejünk fölött, ajaj, Madam Cvikker?-kérdezem magamtól, de már kapom is rá a választ: hát persze, hogy az, s már hallom is a rikácsolását: "Melyikőtök rongálja a könyveket, ti csirkefogók?".
 Na, gondolom, most megszívom, bár éppen pont ma nem kéne, hogy valaki belém kössön, mert annak nem lenne jó vége... és mégis, a könyvtárosnő belém kötött, pedig köztudott, hogy én bárkinek a szemébe mondok mindent, s bár nem jó tulajdonság, ez attól még akkor is kijön, ha nem vagyok felhúzva, pl. pont egész nap, de így, erősen küszködök vele, nehogy valami durvát visszaszóljak. Na, de mindegy -gondolom, ha már egyszer egy kérdést feltett, akkor arra reagálni is kell, mert nem tehetem meg, hogy erre a kis emberre hárítok mindent. Azért van bennem annyi -gondolom. S már nyitom a számat, hogy "Én voltam, tanárnő, ki más lett volna?", mikor a kis gyerek mellettem, megszólal, hogy Ő volt. Hirtelen, nem tudom mire vélni a dolgot, most mi van?-ez mit akar, hogy elviszi a balhét? És mégis, tényleg ezt csinálja, de mikor már ez eljut a tudatomig, már kapjuk is a következő utasítást: húzzunk ki a francba innen. Na jól van, különösebben nem érdekel, így legalább nem nekem kell vissza pakolni a könyveket, meg amúgy is indultam volna... S unott képpel elindulok, az előttem haladó elsős után, ki a könyvtárból...
Nem tudom még mindig mire vélni, hogy miért viszi el a balhét helyettem a srác, de mindegy... azért majd szóvá teszem neki -gondolom.
Ahogy kilépünk a könyvtárból, s elkezdem magam után bezárni az ajtót, még visszanézek: egy csapat ötödéves lány néz vissza rám: Mi van?-kérdezem magamtól, ennyire meglátszik, hogy nem érdekel semmi? - avagy?
...
Bezárom az ajtót, s nézek ki a fejemből...
Majd hirtelen a kis srác után nézek... ez meg hova lett? -körülnézek a folyosón, jobbra, balra, majd megint jobbra, már a távolban van, de nem érdekel, utána futok: Várjáááál, egy kicsit! -kiáltom utána, majd ahogy utolérem, lefékezek mellette. Zihálok. Majd neki szegezem a kérdést, vagy inkább a pálcámat?-hirtelen megfordul bennem a gondolat, lehet, hogy... mégis mit képzel, hogy elviszi a balhét?-hirtelen felizzik bennem a harag, s rá akarom zúdítani az egész nap folyamán felszedett összes idegesítő kérdést, s az egész nap bennem fortyogó idegességet... Majd, már nyúlnék a pálcámért, hogy előrántom, és... de ekkor ránézek a gyerek babaarcára, és minden egy szempillantás alatt kimegy belőlem: ahogy így néz rám megszeppenve, valahogy nincs szívem, bármit is csinálni vele... Így inkább csak annyit kérdezek: -Ezt miért csináltad?

Peter

Miután kilépünk a könyvtárból, én a srácot otthagyva elindulok a Keleti szárny felé a klubhelységünkbe, hogy megcsináljam a maradék házimat, mikor a fiú utánam kiált: Várjál, egy kicsit! Amint megállok, ő utánam rohan, és egy pillanatnyi gondolkodás után máris hozzám szegezi kérdését: Ezt miért csináltad?.
- Ő.. Ahogy elnéztelek gondterhelt voltál, én meg úgy is szoktam tanítás után segíteni Madam Cvikkernek összeszedni az otthagyott könyveket, így gondoltam nem nagyon kapok büntetést. Csak úgy jött - adtam a választ a kérdésre. Most így közelebbről megállapítom hogy körülbelül hatodikos lehet. Várok, hátha kérdez még valamit tőlem. - És mit csináltál a könyvtárban, mert nem nagyon olvastál ott - kérdem vigyorogva a tagtól. Remélem nem veszi zokon, mert most nem lenne jó kikapni. - És most mit tervezel, mit fogsz csinálni? - kérdezem a válasz után kíváncsian, hátha csinálhatnánk valamit közösen, esetleg tudnék neki segíteni, úgy sincs a a házin kívül semmi teendőm, az meg még ráér. /Ha elindulunk valahová akkor útközben, ha nem akkor most../ ..tovább kérdezek: - Amúgy hányadikos vagy? És mi a kedvenc elfoglaltságod? Jó tanuló vagy? Van háziállatod? Mi a kedvenc tantárgyad? Zavar ha ennyit kérdezek egyszerre? - Vigyorgok a kérdéssorozat után, majd megvárom a válaszokat.

l u c a s  c o n o l l y (:

Kezdek elbizonytalanodni, akkor most mégsem vagyok jó társaság? Lucas tekintete nem éppen arról árulkodik, hogy kifejezetten érdeklődik a mondanivalóm iránt. Bár, az is lehet, hogy csak egy pillanatra elkalandozott. Igazolni látszik a feltevésemet, hogy egy bólintással továbbfűzi a szavamat. Nem stréber vagy csak titkolja, mindenesetre humoros, ami fenn van a top tíz emberi tulajdonság listámon. Egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy talán ezt meg is oszthatnám vele, de gyorsan elvetem az ötletet. Ha az emberek egyszerre túl sokat látnak belőlem, gyakran menekülőre fogják. Érthetetlen.

- A mágiatörténet az egyetlen tárgy, amiből néha puskázásra kényszerülök. - Na és ez vajon strébernek hangzott? A fejemben még olyan lazának tűnt, de kimondva. Hjaj, tényleg itt lenne az ideje, hogy éretlmes emberré váljak. - A rúnaismeretet szeretem, bár nekem csak akkor sikerül jó eredményeket elérnem, ha a megtanulandó firkaizéket tudom valamihez kötni. Azt mondták egy idő után ráérez az ember, de azt hiszem túl gyakorlatias vagyok az ilyesmihez, pedig harmadik óta próbálkozom vele. - A gyengeségek beismerése fontos, de amikor valaki csak arról beszél..? Az vajon milyen? Folytathatnám a bájitaltan-témát, de láthatóan ez jobban leköti és amíg nem tesz megjegyzéseket a képességeimre, addig jól is van ez így. Nem tudom, hogy sikerült-e tökéletesen értelmeznem a szavait, de folytatom, ahogy tudom, mivel a tanulás nem rossz téma, amíg nem az anyagról beszélgetünk. Ez emberekről szól és én szeretem az embereket.

- Én azért nem adtam fel eddig a rúnaismeretet, mert az egyik legrejtélyesebb tantárgy. Mármint, oké, mi nem rejtélyes a Roxfortban, de ez olyan ősi meg minden... - Ha ezek után valaki csodálkozik, hogy miért is kellene fogalmazás órákat vennem azt megrúgom. Ja, mégsem, nem bántok senkit. De majd jól elképzelem és gondolatban rúgom meg. - Meg az is elég vonzó benne, hogy nem kötelező és így nem is olyan sok ember képes kiolvasni valamit egy piramis falára vésett szövegből. Ettől olyan egyedinek érezheti magát az ember.

Úgy tűnik tévedtem, mikor azt mondtam Juenak, hogy ötöd-hatod évesen az ember már ritkán talál új barátokra. Nem azt mondom, hogy Lucassal már túlléptünk az ismerősi fázison, de megvan rá az esély, nem is kifejezetten a közös érdeklődési kör miatt, egyszerűen csak el tudunk beszélgetni. Élvezem a társaságát és nem is vagyok annyira zavarban, mint általában. Ráadásul fel is ajánlja, hogy menjünk máshová, már, ha nem értettem félre és nem kisurranni és elköszönni akar. Nem akarok úgy tűnni, hogy ugrom a lehetőségre, de a vonakodás sem túl vonzó, szóval, csak nyugodtan.

- Szívesen kiszabadulnék végre innen, kezdem úgy érezni, hogy hamarosan átveszem a könyvtárszagot. Mit javasolsz, egy kis lazítás a parkban? Én már eléggé fullasztónak érzem a bezártságot, nem tudom te mióta vagy itt, de ennek a helynek olyan nyomasztó a légköre, hogy még tanulni sem lehet. - Madam Cvikker pont ebben a pillanatban köszörüli meg a torkát a hátam mögött, és azt hiszem én leszek az első ember aki elsüllyedéses halált halva tűnik el a föld színéről. Elvörösödve pillantok Lucasra, egy olyan gyere-ha-gondolod-de-ha-nem-azt-is-megértem pillantással és felpattanok a helyemről.
Bocsánatkéréseket motyogva indulok a kijárat felé, úgy félúton veszem csk észre, hogy nekem táskám is volt. Egy gyors hátraarc, pakolás és egy kérdő tekintet a fiú irányába. Én itt már nem merek megszólalni.

[Melore Lainey-nek ]
Ránéztem Melore-ra, mikor azt a javaslatot tette, hogy menjünk le a parkba. Már bólintottam is, mikor a háta mögött megjelent Madam Cvikker. Figyelmeztető pillantást vetettem rá, jelentőségteljesen rémeredtem, de nem vette a lapot. Rápillantottam a könyvtárosra, lassan valami mosolyféle telepedett az arcomra, és némán, elborzadva hallgattam, ahogy a lány könyvtárhoz mérten elég hangosan azt ecseteli, micsoda szörnyű hely. Amivel mellesleg egyet is értettem. Azt hittem, Madam Cvikker egy zsigerelő átokkal azonnal elintéz minket.
Az asztalnál ülők is figyelték a jelenetet, páran belemosolyogtak az irományukba, egy lány rosszallóan csóválta a fejét. Biztos hollóhátas lehetett...
Szerencsére, mielőtt Melore tovább ecsetelhette volna a könyvtár hátrányait, Madam Cvikkerben feléledt valami emberi érzés-féleség, mert kegyesen megköszörülte a torkát, és nem hagyta tovább beszélni Melore-t. Melore arcából azonnal kifutott a vér, ha nem ült volna, talán össze is esik. A másodpercet sokkal hosszabbnak éreztem, vártam, hogy a könyvtáros haragja lesújtson egy nehéz kötet formájában, vagy egy valami brutális átok képében, de Melore-nak vagy nagyon jó reflexei voltak vagy gyakorlott volt a menekülésben, mert azonnal felpattant, és elindult kifelé. Szemében rémület, és sajnálkozás ült. Nem volt időm még arra sem, hogy reagáljak valamit, pedig már nyitottam a szám, de inkább nem szólaltam meg. Madam Cvikker még mindig kőszoborként meredt szegényre, figyelte minden lépését, és mikor Melore már félúton volt kifelé, felém fordult, ugyanis egy apró prüszkölés kitört belőlem. És sajnos a legnagyobb jóindulattal sem lehetett tüsszentésnek hallani.
Hirtelen nagyon kicsinek éreztem magam.
Akkor pedig ismét megjelent Melore. Persze, hiszen a táskája még mindig ott volt az asztalon. Úgy éreztem, jobb ha segítek neki, ezért felkapkodtam pár cuccát, amíg ő a többit bevágta a táskába, és a nyomában erőltetett menetben kiszáguldottunk a könyvtárból, olyan gyorsan, ahogy csak az elegáns és fegyelmezett kivonulás keretein belül még lehetséges volt. Utunkat sok kaján, sajnálkozó, sőt elismerő pillantás kísérte. Egyik osztálytársam feltartott hüvelykujjal jelezte elismerését, de inkább nem reagáltam rá.
Valahogy úgy éreztem, Melore-nak sikerült az, ami talán előtte még senkinek: közölte a könyvtárossal, hogy a dikákok rettegve teszik be a lábukat a szentélyébe. Hogy ezzel elvette-e  Madam Cvikker kedvét a vérszomjas járőrözéstől vagy épp csak a lovat adta alá, nem tudhattam. De nem mentem vissza egy ideig a könytárba.
Amint kiértünk a folyosóra, és becsuktam magunk mögött a nehéz ajtót, hirtelen felszabadult nevetés tört ki belőlem. Én is meglepődtem magamon, de jól esett.
- Ez bekerül a krónikákba, ebben biztos lehetsz, gratulálok! - vigyorogtam rá őszintén, és átnyújtottam neki a könyveit. - Erről még egy darabig beszélni fognak... Melore Lainey, aki felvilágosította Madam Cvikkert.
Elismerően mosolyogtam, de akkor hirtelen léptek zaja ütötte meg a fülem a könyvtárajtó mögül. Gyorsan körülnéztem, és észrevettem egy szobrot a folyosón, ami elég széles volt ahhoz, hogy mindketten elférjünk mögötte. Vállánál fogva Melore-t irányba állítottam, és sietve elindultam.
Épp sikerült elrejtőznünk, mikor nyikorogva nyílt a könyvtárajtó, és megjelent a könyvtárosnő sziluettje. A folyosón viszonylag sötét volt, és a hátulról érkező fény félelmetes árnyékot kölcsönzött Madam Cvikkernek. Ettől megint majdnem elnevettem magam.
Vagy egy percig állt ott, majd visszafordult. Biztos meghallott, mikor kijöttünk, mikor elnevettem magam. De nem csukhatta be az ajtót, mert egy hugrabugos évfolyamtársam kisurrant mellette. Mikor a könyvtáros eltűnt a birodalmában, kimásztunk a szobor oltalmazó rejtekéből. A hugrás srác észrevett minket.
- Hát, ez nem volt semmi, gyerekek... Gyakrabban kéne könyvtárba járnotok, nem lenne olyan unalmas!
Azzal kuncogva elment.
Melore-ra néztem, nagy vigyorral.
- Azt hiszem megérdemled, hogy kipihend magad az akció után a parkban! Megfelel?
És mivel biztos voltam benne, hogy ezek után nem vágyik másra, mint egy kis békességre, előzekény félfordulatot tettem, hogy menjen csak. Az arca eléggé kipirult, biztos nem a megbotránkoztató fajtába tartozott, és nem szokott hozzá, hogy megsértsen valakit. Nem tűnt túl lelkesnek, bennem viszont buzgott a jókedv.
Bátorítóan ránéztem, mialatt mellette baktattam, arcomon szokatlanul őszinte mosollyal.
- Ugyan Melore... Gondolj arra, hogy megvolt a napi jócselekedeted. Madam Cvikker ezek után biztosan minket boncol fel a képzeletében, és a többieknek nyugtuk lesz tőle.
Vigyorogva néztem a folyosót.
- Egy hátránya van csak: idén mással kell kölcsönöztetnünk könyvet.

[Luna]

Luna


Akarata ellenére kuncog fel, amikor Luna megjegyzi, milyen jól összecseng a neve.
- Köszönöm. – biccent mellé, és szemeiben egy pillanatra felragyog valami gyermeki fény.
A múlt fénye, a boldogság egy csöpp kis szikrája, ami aztán tovaillan, mintha soha meg nem történt volna, csak a perc öröme lenne.
Mennyi helyen hallotta már, hogy élni könnyű, csak döntéseket hozunk, és megyünk előre. Cöhh. Mintha az pont úgy lenne, ahogy az egyszerű halandó elképzelte.
Nincs olyan személy, aki legalább egyszer ne nézzen vissza, és ne bánja meg azt, amin már úgysem tud változtatni.
Nem, a döntéshozatal egyenlő azzal, hogy két út közül választ egyet, és aztán majd kiderül, helyes volt-e, vagy sem. De ha késő nincs visszaút, csak az idő jelenthet gyógyírt a bánatára.
A lány arcára visszaköltözik a hófehér álarc, amely mögött nyugodtan összeszoríthatja a száját, és hangosan bömbölhet, nem hallja senki, és nem látja senki.
- Persze, hogy érdekel. – húzta finom mosolyra ajkait.
A gyakorlott ember már tudja, hogy ez csupán egy udvarias mosoly, semmi mély nincs benne, de ezzel a lánnyal még soha nem beszélt, csak látta, ahogy leginkább magában gubbaszt, vagy sétálgat a kastély falai között. Miért van ennyire egyedül? Nem úgy néz ki, mintha nem lenne egészen komplett.
Közelebb hajolt a másik füzetéhez, és …
Thesztrálok.
Persze, hogy egyik könyv sem ír róluk. Pontosabban lehet, hogy akad egy-kettő, de Ő még nem találkozott vele. Ennyire csak nem hülyék az emberek. Csak van valaki, aki látott már, és képes felvállalni. Ha más nem, hát a régi sötét időkből.
Azokat a lényeket csak az látja, akivel már szembejött a halál. Óvatosan a karjára pillantott az asztal alatt, és a szája egy másodperc alatt préselődött cérnavékonnyá. Tudta, hogy nincs mit szégyellnie, de nem is fogja közszemlére adni. Az az idő már rég elmúlt. Meghozott egy döntést, aminek következményei voltak. Mindenki követ el hibákat, amit aztán vagy megbán, vagy rájön, hogy talán jobb is így.
- Aki nem hiszi el, csak mert nem látja, az buta. – jegyezte meg halkan. – A szeretet sem egy megfogható, megsimogatható fogalom, mégis tudjuk, és elhisszük, hogy létezik, mint oly sok minden másról, amiről nem írnak a könyvek. – tette hozzá bosszúsan, és a plafonra emelve tekintetét. – Na jó. Ez nem épp a legjobb hasonlat volt. – mélázott el a saját szavain. – De a lényeg benne van.
Visszafordult Lunához, és a szemei megakadtak a valószínűtlenül szőke tincsein. Ha a muglik közt lenének, biztos akadna egy okostojás, aki azt gondolná, hogy festeti. Ahogy a kósza napsugár áttört a függönyöknél, megcsillant, és úgy szikrázott a fényben, mintha gyémántból lenne.
Ábrándos arccal mosolyodott el.
Még vannak csodák az életben. Még ha csak ilyen apróságok is, mint a napütés, az eső, a víz, vagy az egyszerű visszatükröződések. Télen a csodálatos hótakaró, ahogy beborít mindent, ahogy szépen lassan szállingózik, és a nagyteremben úgy érzi magát az ember, mintha odakint lenne. És az ablakból bámulni a végtelen birtokot, ahogy leszáll az est, és a lenyugvó nap ezernyi színt varázsol az égboltra…
- Bocs. – nevetett fel csendesen. – Nem rajtad nevetek, csak elgondolkoztam, milyen apróságok vannak az életben, és hogy az emberek mennyire nem látják meg bennük a szépet.
Nevetni.
Idejét sem tudja, mikor nevetett igazán, szívből, és önfeledten valamin. De most újra megtörtént, és csak ez számított. A maszk mögött újra felsejlettek az emberi vonások, nem hitte volna, hogy valaha még megtörténhet. Nincs mitől tartania, ez nem fog darabjaira hullani. Nem, ha Ő úgy akarja. Boldog volt. Nem tudta, meddig tart, vagy hogy jött, de az volt, és csak ez számított.
A pillanat, amikor nincs múlt, nincs jelen, és legfőképp jövő sincs, csak a perc, amikor úgy érzi, hogy elveszített valamit, de aztán újra megtalálta…


/összeszégyelltem magam, de NaNo volt, most meg vizsgák, és belustultam *bociszemek*/

[Valamikor májusban, Bűbájtan]

Már az óra vége felé járt az idő, Flitwick professzor a házi feladatok kiosztására készült. A teremben már meglehetős hangzavar uralkodott, mindenki a leendő kicsöngetést várta… de a professzor még másként vélekedett.
- Az év utolsó nagy házi feladata lesz ez – sipitotta magas hangján, mire a diákság egy kicsit elhalkult. Hiába az RBF idén és hiába befolyásolja az évvégi osztályzataikat, azért nem csak azon fog múlni. – Párokban kell dolgoznotok, de a párokat most én fogom kijelölni. Minden páros egy témakört fog kapni az elmúlt hat év tananyagából, amit ki kell dolgoznotok mához két hétre. – azzal lepattant az emelvényéről és elindult körbe a teremben. Minden ember előtt belepillantott a kezében lévő pergamenbe, de úgy tűnt, hogy oda nincs minden név felirva: volt, hogy azonnal kijelölte az illető párját, de volt olyan is, amikor csak hosszas nézelődést követően bökött ki egy nevet. A procedúra lassú volt, a végére négy ember maradt: két hollóhátas és egy mardekáros leányzó meg egy griffendéles férfiú. A kisnövésű tanerő megállt a katedra előtt, szétnézett, majd sóhajtott egy nagyot. Nyilván tudott a Griffendél-Mardekár ellentétről, viszont arról is, hogy a Mardekár viszonya csak egy kicsivel enyhébb a Hollóháttal, mint a Griffendéllel, márpedig az biztos volt, hogy saját házának a tanulóját nem fogja kényelmetlen helyzetbe hozni. Ki is jelölte őket egymás mellé, majd kaptak egy témát és kiszaladtak a teremből. A professzor tépelődve nézett a két diákjára.
- Ms. Fearghus, Mr. Winterburn… tudom, hogy jó eséllyel nem szivlelik egymást, de kérem, próbáljanak meg együtt dolgozni! Szeretném, ha egy kicsit enyhülne ez az éles ellentét a két ház között, talán éppen ez a megfelelő kezdési időpont. A témájuk… - belepillantott a pergamenben és tekintete egy pillanatra a távolba révedt, majd a diákjaira pillantott. – A háztartási bűbájok. Ha jól tudom, mindketten aranyvérűek, sokszor találkozhattak már velük az órán kívül is. Ha van esetleg személyes tapasztalatuk, azt is beleirhatják. – pillanatnyi szünetet tartott, mintha még mondani akarna valamit, de végül csak annyit tett hozzá – Köszönöm, elmehetnek. – azzal megfordult és matatni kezdett az asztalán.
- Minden rendben lesz, professzor. – mondta a fiú, majd felállt, köpenye meglibbent utána. A lányra pillantott és küldött felé egy mosolyt. – Igazam van, Ms. Fearghus? - megvárta a lány válaszát, majd a lány válasza után folytatta. – Most sietnem kell, de valamikor a közeljövőben megkeresem és egyeztetünk egy időpontot. – ismét megvárta a választ, majd egy enyhe főhajtással búcsúzott és kisietett a teremből.

[Könyvtár]

Késő délután volt, a könyvtár néptelenül tátongott, csak a morcos könyvtáros, Madame Cvikker téblábolt a polcok között. Számára ilyenkor volt a legszebb, a legtökéletesebb a helység: amikor csak az övé volt. Aztán az ajtó nyikordulva feltárult s belépett rajta egy alak, akit a pillanatnyi félhomályban egyszerűen tanárnak nézett volna. Magas volt, talpig feketében, vállán köpeny, kezében sétapálca: nem sok diák van, aki igy öltözködik. Egészen pontosan egy: Dwayne Winterburn. Ő volt az érkező s amint megpillantotta a nőt, enyhe főhajtással köszöntötte: ez már szinte védjegyévé vált.
- Szép estét, Madame – mondta, majd célba vette az egyik, számára érthetetlen okból szimpatikus asztalt. Odaért és letelepedett az egyik, ajtóval szemközti székbe, majd elővette a pálcáját és egy mozdulattal meggyújtotta a rajta álló gyertyákat, megteremtve ezzel a szükséges fényforrást. A sétapálca halkan koppant a helység fapadlóján, ahogy nekitámasztotta az asztalnak maga mellett, tekintete pedig mereven ült az ajtón: úgy nézett ki, mint aki vár valakire. Akár dolgozhatott volna is, de szemmel láthatóan inkább úgy döntött, hogy megvárja vele partnerét. Hogy lustaságból, vagy más volt az oka, azt csak ő tudhatja.

[Adelicia]

*Hjajj!Bájitaltan házi*-gondoltam magamba.*Ráadásul semmit sem értek belőle!*
Éppen ezért jöttem a könyvtárba.Szeretem ezt a helyet!Megnyugtató.Végül is ki ne szeretné a könyvtárakat?Még aki utálja a könyveket,az is szívesen jön ide....De nem tudom miért!Idefelé kis híján fellöktem egy hatodéves mardekárost.Köz tudott,hogy ha valaki,hát Ők nagyon szeretnek verekedni.Pedig Én se vagyok túl gyenge.De hát most mit tettem volna?Nem kulloghatok,amikor alig fél napom van arra,hogy megtanuljam,hogyan készítik a Sárkánynyugtató főzetet!
 Akármennyire is szeretem a könyvtárak illatát,a sok könyvespolc bámulását,és elmerülni a betűk között,ez már kezd unalmasnak tűnni!Ha a könyvtáros ölni tudna a szemeivel,Én már régen halott lennék!Olyan szúrósan néz rám,hogy az hihetetlen!Ráadásul semmi oka nincs rá!Szinte sose szóltam hozzá egy szót se,és a haverokkal semmi bajt nem csináltunk a könyvtárban....még!Mert azt megértem,hogy nem vagyok szimpatikus neki,de ez azért már beteges!Kezdem unni!Legszívesebben odamennék hozzá,és....Mindegy!Inkább ne!Folytatnám az olvasást,de fáj a fejem.Talán a sok olvasás miatt.Viszont eddig semmit nem találtam.Most már aztán tényleg ideges vagyok....
 Lassan a könyv végére érek, de még mindig semmi!Odasétálok a polchoz,közben a könyvtáros szemébe nézve.Magabiztosan kihúzom magam,gondolom akkor nem fog folyton bámulni.És hihetetlen,de bejött!Egy gonddal kevesebb.Már csak egy újabb könyvet kellene elővennem.Keresgélek a könyvespolcon,de eddig semmi érdekeset nem találok.Várjunk csak:
"Bájitalok sárkányok ellen"
Ez kell nekem!Óvatosan leveszem a polcról,hogy ne keltsek zajt,nehogy idenézzen az a szörnyű könyvtárosnő!Leülök,majd elkezdem olvasni....
Bla-bla-bla!
Lapozgatok a sorok közt,majd az egyik oldalon megtalálom a keresett bájitalt!Ez kellett nekem!Elkezdeném olvasni, de aztán egy gyönyörű,barna hajú hollóhátos lány lépett be a könyvtár ajtaján.Udvariasan köszönt,majd leült a velem szemben lévő asztalhoz.Nagyszerű!Most pedig miatta nem tudok koncentrálni!Elvakít a gyönyörű barna szeme,és az,ahogyan nézi velük a könyvét.
*Nem-nem!Koncentrálni kell!Nem kaphatok rossz jegyet!*
De nem tudom levenni róla a szemem.....

Grad

"-Huh. Ez egy hosszú és fárasztó nap volt. Ki kell engednem a gőzt de hát hova is menjek.   Sétáljak egyet? De hát az egyedül nem jó. Merre is menjek? Mit csináljak? " - miközben ezeket gondoltam gondterhelt arccal lerogytam egy kis padra és elkezdtem nézni azt a tömérdek diákot. Kritikus szemmel vizsgáltam őket. Az egyiknek a haja nem volt jó a másiknak pedig a ruhája állt csálén. Hirtelen egy negyedikes forma diák suhant el előttem. Eléggé szemrevaló volt annak ellenére hogy fiatalabb volt nálam. Elhatároztam hogy követem és kiderítem hogy hova megy. Egy darabig sikerült őt követnem de aztán eltűnt a szemem elől. Eme kudarcom után úgy döntöttem hogy bemegyek a könyvtárba és keresek valami érdekes olvasnivalót. Alighogy beléptem nem kis meglepetésemre megláttam Őt. De hogy leplezzem a meglepettségemet illedelmesen odaköszöntem a nem túl kedves könyvtárosnőnek egy kedves mosoly kíséretében . Ezután úgy tettem mintha valamilyen érdekes könyv után kutatnék. De persze ez csak a látszat volt. A kezembe kerülő első könyvet levettem a polcról és szándékosan szembe ültem azzal a fiúval. Lassan kinyitottam a könyvet és elkezdtem lapozgatni mintha keresnék valamit. Persze egy szót se olvastam el belőle de természetesen nem is ez volt a célom. Miközben olvasást színleltem éreztem hogy egy vizslató szempár van előttem. Lassan felemeltem a fejem és összeakadt a tekintetünk . Be kell vallanom élveztem ezt a pillanatot. Ekkor határoztam el hogy oda megyek hozzá. Óvatosan felkeltem a székről és odasétáltam hozzá.
"-Szia. Adelicia Fox vagyok. Téged hogy hívnak? Esetleg segíthetek valamiben?" - miközben ezt mondtam kedvesen mosolyogtam és a szemébe néztem.

Nem bírtam abbahagyni a nézését, nem érdekelt,hogy észreveszi,hogy Őt nézem.Ám felkelt a székéből,és odasétált hozzám,és azt mondta:
-Szia. Adelicia Fox vagyok. Téged hogy hívnak? Esetleg segíthetek valamiben?
Fél percig tátott szájjal néztem.Közelről még gyönyörűbbnek nézett ki!
Nem tudtam mit mondjak neki....Hülyén hangzott volna,hogy:
-Szia!Én pedig Grad Garadi,és fél órája téged bámullak,mert nagyon szép vagy!
Azért ennyire béna nem vagyok!Gondoltam arra is,hogy elfutok,és még arra is,hogy külföldinek adom ki magamat!
 De ez azért túlzás!Összeszedtem minden bátorságomat, azt mondtam neki:
-Szia!Grad Garadi!IIgen,az jó lenne!Egy százfűlé főzetet kellene elkészítenem bájitaltanra,de nem értek hozzá!De sajnos senki nem ér rá,hogy segítsen!-hazudtam neki.Reméltem,hogy "segíteni" fog nekem.
  A gyönyörű szemeiből kiolvastam,hogy látta,hogy füllentek.Attól féltem,hogy itt fog hagyni,és ezután az egész suli rajtam röhög majd.Még mindig nem válaszolt.Kezdtem megijedni.Biztos bolondnak néz!
-Ennél még a "fél órája téged bámullak" köszöntés is jobb lett volna.-gondoltam.
Nagy sóhajtásokkal próbáltam jelezni neki,hogy válaszra várok,de még mindig síri csend volt...

>Grad<

"-Százfűlé főzet egy Bájitalok sárkányok ellen című könyvben? Elég érdekes."-mondtam és közben gyanúsan mosolyogtam. De ennek ellenére mégis belementem a játékába és ezt feleltem:
"De természetesen segítek. Elsőre elég bonyolultnak látszik az elkészítése de ha egyszer megérted utána már álmodból felriasztva is tudni fogod az elkészítését. Van nálad valamilyen íróeszköz és egy darabka papír hogy lediktálhassam a dolgokat?"
A válasz eme kérdésemre egy egyszerű vállrántás volt.
"-Ühüm. Elvitte a cica a nyelved? "-mondtam.
Erre a kérdésemre már egy kicsivel bővebb választ kaptam hiszen már nem csak a vállát rándította meg de már a fejét is sikerült megráznia. Ennek ellenére úgy döntöttem hogy nem akadékoskodom és segítek neki.
"-Szóval nincs nálad semmi se. Akkor adok neked egy kis papírt és lediktálom a hozzávalókat és a főzet elkészítését."
Miközben átnyújtottam a lapot összeért a kezünk. Én lesütöttem a szemem ő pedig lassan elhúzta a kezét.
"-Khmm. Akkor lássunk hozzá. Hozzávalók: juharfa fátyolkája, bikornisszarv-őrlemény, pióca, meghajtófű, disznópázsit, szárított bumszalagbőr, és egy darabka abból akivé válni akarunk. A hatása egy órán át tart, a fogyasztója egy másik személlyé változik de csak külsőleg. A meghajtófüvet teliholdkor kell szedni, a juharfátyolkát pedig 21 napig kell párolni. Röviden ennyi. Remélem érthető volt. Ha nem akkor nyugodtan mondd el hogy hol akadtál el. "
A recept lediktálása alatt észrevettem egy kis csillogást a szemében. Talán a főzet iránti érdeklődése váltotta ki? Vagy talán egészen más?
"-Amúgy meg miért kell neked a százfűlé receptje? Egy nem egészen egyszerű háziként kaptad vagy pedig valakivé átakarsz változni?"

Adelicia kérdésekkel kezdett bombázni,ám lediktálta a receptet.Ezután azt kérdezte:
 "-Amúgy meg miért kell neked a százfűle receptje?Egy nem egészen egyszerű háziként kaptad,vagy pedig valakivé átakarsz változni?"
Gondolkoztam egy kicsit,nehogy megint elszúrjak valamit,majd azt mondtam:
-Egy nagyon jóképű férfivé akartam volna változni,hogy a hozzád hasonló gyönyörű lányokkal beszélgessek...vagy valami egészen más....
Amikor befejeztem a mondatot Adelicia arcán egy halvány mosoly jelent meg.Viszont láttam rajta,hogy menni készül...Én pedig nem hagyhatom,hogy egy ilyen lány elmenjen.Ki kellett találnom valamit.Ismét gondolkodni kezdtem,majd azt mondtam neki:
-Őőőőőőő!Lenne még valami...Sajnos nagyon ügyetlen vagyok bájitaltanból.És nem tudnám elkészíteni egymagam a főzetet,és a barátaim se érnek rá.Ha nincs más dolgod segítenél nekem?Természetesen meghívnálak utána egy vajsörre,vagy valami másra Roxmortsban.
Ezután Adelicia csak mosolygott rám....Nem tudtam,mit tegyek,bizonyára ismét átlát a hazugságomon...
 Reméltem,hogy nem hagy itt,de azért nem akartam egész nap itt ücsörögni,ezért Én is rá mosolyogtam,és azt mondtam:
-Nos?Természetesen,ha nincs kedved,vagy időd megértem!Csak sajnos nagyon ügyetlen vagyok!És a tanárúr sem kedvel túlzottan,és attól félek,hogy kirúgat,ha nem csinálom meg a házit!De semmi baj!Nyugodtan menny,ha akarsz!

"-Hmm...Szóval egy annál is jobb férfivá akartál válni mint most vagy? Ez így nem jó. Hol az önbizalmad? Legyél büszke magadra! És amint láthatod még a főzet se kellett ahhoz hogy idejöjjek hozzád és beszélgessünk."
Miközben ezt mondtam Grad elmosolyodott. Persze alig észrevehetően de én akkor is észrevettem. Ez annak a jele hogy füllentett vagy ideges vagy ő is érez valamicske szimpátiát irántam. Amíg ezen gondolkoztam meghallottam a hangját és ez kizökkentett a gondolkozásomból.
Arra kért hogy segítsek neki elkészíteni a főzetet. De várjunk csak! Az előbb még arra kellett neki a százfűlé főzet hogy én szóba álljak vele most meg arra hogy kész legyen a házija. Ez érdekes...de mégis aranyos.
Kicsit meglepetten de ezt válaszoltam neki:
"-Dehogy hagylak cserben. De csak abban az esetben segítek neked, hogy ha tényleg csak arra használod majd a főzetet hogy ne rúgjanak ki. De ha arra kell, hogy más ember legyél akár egy órácskára is akkor nem segítek. És a vajsörre való meghívást pedig elfogadom. De csak akkor ha a főzet készítés közben figyelsz és jól viselkedsz."- feleltem neki egy cinkos kacsintás kíséretében.
"-Amúgy meg remélem, hogy nem ijesztettelek meg ezzel a sok kikötésemmel. ". -egészítettem ki angyali nézéssel a mondandómat.

Adelicia

Adelicia szerencsére belement.Most már csak el kell menni a terembe,ahol elkészíthetjük a százfűlé főzetet.Egy kész törvénykönyvet sorolt fel nekem feltételként,amire én egy ijedt bólintással válaszoltam,majd azt mondtam:
-Azt hallottam néhány megbízható barátomtól,hogy van egy biztonságosabb és rövidebb út, a tó mellett egy csapóajtónál.Talán meg kéne nézni
ÚÚÚÚÚRISTEN!-gondoltam.-ez azért már túlzás!Néhány köpésnyire a könyvtártól van egy bájitalszakkör.De nem!Megint jártattam a számat!Gondolom ismét hülyének néz!De azért jól jöttem ki belőle!Semmi kedvem megfőzni a százfűlé főzetet!A tónál leülünk,és elbeszélgetünk,és ott elmondom neki,hogy az egész sztorit kitaláltam-a tó olyan szép,és megnyugtató,hogy biztos megbocsájt majd,mert szereztem neki egy-két boldog percet!Azután irány a Három Seprű.Már csak a Sárkányaltató bigyóval van a gond.Ugyanis azért jöttem,hogy azt elkészítsem...Ekkora mázlit!-,mondtam tovább,és éppen láttam Carina Laemet,az egyik legjobb barátomat elsuhanni a könyvtár ajtaja előtt.
-Megbocsájtasz,egy percre?Fontos!-mondtam,majd futottam Carina után.
Láttam rajta,hogy megijedt,amikor megérintettem a vállát:
-Szia!Nagyon nagy gáz van!Kérlek készíts el nekem egy Sárkányaltató elixírt,nagyon fontos,akármit megteszek!-hadartam neki,majd átnyújtottam a könyvet,és futottam vissza Adeliciahoz.
Látszott rajta,hogy nem érti mi folyik itt,de én megfogtam a kezét(ami meglehetősen kellemes érzés volt) és elindultam kifelé,egyenesen a tóhoz....