Könyvtár

Lényegében a zaj elől menekültem el. Na meg azért mert neki kellett állnom az átváltoztatástan leckének. Egyszerűen szörnyű, hogy mennyit követel McGalagony! Pedig? tudja jól, mennyire nincs semmire időnk. És persze a Mardekárosoknak plusz házit is ad, mondván, ránk fér a gyakorlás. Na bezzeg a Griffendél mindent megúszik. Gyűlölöm a griffiseket. Egyszerűen gyűlölöm.
A magamban való füstölgés is csak arra jó, hogy ne legyek a legjobb kedvemben. Mert bizony mást se csinálok csak a könyvet bújom, körmölöm a részleteket és morgok mindemellett. Még jó, hogy az a vén banya Cvikker most el van foglalva a könyvek leltározásával és ki se látszik a papírhalmai fölül, mert idegbajt kapnék ha még ő is lesné minden egyes mozdulatomat. Tuti biztosan. És ez elegendő ok megint csak arra, hogy a szerencsének ugyan megköszönjem a rám való aprócska mosolyát, de emlékeztessem magam, hogy mi lett volna ha?
Egyértelműen ez sem dob a hangulatomon. Mert legközelebb úgyse lesz még ennyi szerencsém sem. Na igen?

És míg a kezeim szorgalmasan mozgatják a pennát a papír fölött, hogy nem épp a legszebb írásmódban, de legalább nem a legocsmányabb macskakaparással mégis lejegyezzem a holnapi határidejű házidolgozatom, mélyet sóhajtok. Olyan lemondóat, mert ez a nap sem lesz olyan, mint szerettem volna. Ez az érzés pedig fölerősödik bennem, mikor rám köszön valaki, olyan jellegzetes módon, hogy nem kell hátrafordulom. Nem kell az illető arcába néznem, sőt még a hangja sem lenne szükséges, mert egyszerűen ez a stílus rá jellemző.
Matt.
Mire pedig észbe kapok, a másik mellém telepedve velem szemben ücsörög, és pakolászik, mi több teljesen otthonosan érzi magát. Szent Merlin, mit követtem el ellened, mondd? Az első döbbenettől vezérelve csak pislogok. Majd az arcom egyre jobban elsötétül. Mert mégis mit képzel ez az ostoba sárvérű fattyú magáról? Azok után, hogy a másik kis koszos sárvérűhöz rohanjon? Mert igen, rühellem Megant, ahogyan Miyuu-t is. A társadalom szégyenei. A Noir-ból egyedül Kay jó fej, na meg Satine, kivéve mikor nem engem és Dracot hallgat ki. Bár az az éjszakai eset véletlennek tudható be? remélhetőleg? az ő érdekében?

- Te meg mi a frászt művelsz DeLeon? ?
Hangomból tisztán érződik a gyűlölet, na meg a harag. De mintha ez nem lenne elég, még az arcomról is süt, már csak a homlokomra nincs kiírva a dolog. Szép. Vajon észreveszi magát? Nem valószínű. Ez a srác sose arról volt híres. Na de mit csináljon az ember?
- Elhagyott a sárvérű barátnőd, vagy mi van? Mást nem találtál, akit boldogíthatnál? ?
Hát persze hogy nem. Nem is értem, minek kérdeztem.
Ááááá, megvan. Csak úgy piszkálódásból. Mert? jól esik, és mert? édes bosszúra ad okot. Na igen. Hiszen Lestrange vagyok. Rod lánya. Hamarabb kellett volna észbe kapnia, mert tudta ki és mi vagyok. Na meg azt is, hogy én mivel járok. Szóval nincs mentsége a megtorlás elkerülésére. És bizony nem kell felemlegetni, hogy innentől kezdve az összes Roxfortos évét tönkre teszem? még szép? hacsak el nem ássa magát élve. Tehát mit vár akkor egy Mardekár szégyene nagyszájú kis sárvérű? Mégis mit? 

~ Oly, cicám ~

Vállat vonok a kérdésére, hiszen tulajdonképpen semmit nem csinálok itt - csupán büntetőfeladatot írok. Nem válaszolok neki, ahogy ő sem felel udvarias érdeklődésemre. Pontosan láthatja min munkálkodom, nincs mit ragozni ezen a vacak büntetésen. Persze, szabadkozhatnék, hogy "ja, hát csak itt volt szabad hely" és gúnyolódva folytathatnám, mondván: "különben biztosan nem ültem volna le melléd".
Sértve érzi magát, azonban én képtelen vagyok megérteni miért. Mindig könnyen felhúzta magát, legtöbbször nem is ok nélkül, most azonban értetlenül állok a probléma előtt... khm, ülök a probléma mellett; lövésem sincs, mi baja lehet.
Mindeközben rendületlenül írok, arcomon nyoma sincs érzelmeimnek, tanácstalanságomnak. Lapozok egyet a vaskos kötetben, szaporodik előttem az apróbetűs, viszonylag olvashatóan írt írásmű. Alapjában véve nem éppen szép az írásom, pláne most, hogy nem is a pergament bámulom, hanem a könyvet lapozgatom közben, ezért aztán némileg hullámosak a sorok.
A második kérdésre sem nyitom ki a számat. Ha Olivia csak ilyen hangnemben hajlandó kommunikálni, akkor tegye mással, én leckét írni ültem ide. Újfent megrántom a vállam, amit akár igenként, akár nemként is értelmezhet, ahogy neki jobban tetszik.
Ha Megre célzott a "sárvérű barátnő" kifejezéssel, akkor meg végképp nem értem a baját. Hiszen vele, Olyval, soha nem jártam! Vagy ő azt a bált úgy értelmezte volna, hogy mi együtt vagyunk?! Jesszus, hát ezért mondják, hogy bonyolult a női lélek.
Hirtelen bevillan a fehérhajú pasas neve, és a hecc kedvéért felnézek készülő művemből, s rákérdezek:
- És a te Draco nevezetű szőke hercegeddel mi van? Egyedül mert hagyni egy ilyen helyen, ahol sárvérűek is megfordulnak? Bátor krapek lehet.
Neeem, azt a gúnyos vigyort képtelenség letörölni az arcomról, mivel sejtem, hogy a kiscsaj elevenébe vágtam a kérdéssel. Ez van. Nem kellett volna cseszekednie, hiszen én nem bántottam őt. Csak leültem ide, hogy megírjam a leckémet.
- Ahh, bocs! Látom, zavarom hercegnői köreidet - jegyzem meg, miközben álszentül odébb húzódok a padon, azután hirtelen visszacsúszok mellé. - Várj, összekoszoltalak! El ne menj ilyen sarasan, még Draco leharapná a fejed, ha megtudná miféle alja néppel érintkezel.
Ezzel elkezdem leporolni a ruháit, mintha tényleg saras lenne. Elvégre sárvérű vagyok.

Y v e t t e

Cedrah egyik szemöldöke leplezetlen értetlenséggel szalad fel, egészen a szép homlok közepéig, s arca is kellő mértékben tükrözi rögtönzött döbbenetét. A férfi szervezetének minden egyes, apró kis molekulája azért sikolt, hogy megvédje a Kígyó Házának becsületét. Hm-hm.. nevetséges! Valójában esze ágában sincs a Mardekár mellé állni. Egyszerűen csak kedve szottyant felborzolni a kedélyeket.. talán.
-   Valóban? Ez érdekes.. annak idején, míg diákként jártam ide, magam is mardekáros voltam, és azt kell mondjam, nem volt jellemző ránk a szándékos rongálás.. Akkortájt épp a Hollóhát tagjai igyekeztek minél több kötetet meglovasítani.. ha nem csal az emlékezetem.
A tekintete átható, mondhatni, vesébe látó ? bár a legkevésbé sem nevezhető fenyegetőnek vagy akár csak vádlónak. Nem. Bár beszéd közben enyhén lehajtott fővel fürkészte a visszafogottabb Delacour leányzó szemeit, immár megemeli az állát, és egy könnyed, karizmatikus mosollyal üti el az imént elhangzottak élét.
-   Azt hiszem ? hogy a kellő háttérismeret hiányában -, bölcsebb dolog volna tartózkodnunk az általánosítástól, Miss Delacour. Sajnos túl tudatlanok vagyunk hozzá.
Igen, szánt szándékkal használja ezt a többesszámot, hogy tudatosítsa diákjában, ő sem tartja magát holmi kisistennek, aki ? vele ellentétben ? veheti a bátorságot, hogy csak úgy, légből kapott kritériumok alapján különböző csoportokba sorolja az embereket; s aztán mindenféle helytálló következtetéseket vonjon le a csoportok viselkedéséből az egyes közösségeket alkotó egyénekre vonatkozóan.
Még számára is elég merész vállalkozás volna, bár szó se róla, megtenné.

-   Természetesen igen.
Feleli olyan zsigerből jövő természetességgel, mintha csak arról diskurálnának, milyen hőmérsékletű talajban érzi legjobban magát a tápkalagomba.
Figyelmét nem kerülte el a véla zavarát jelző pótcselekvés, s bár nem köti az orrára, magában jót mosolyog Yvetten. Ejnye.. Úgy tűnik, a második madárka figyelmét is sikerült megragadnia ? ugyan a reakciói közelsem nevezhetőek olyan élesnek, mint ikerhúga esetében, Cedrah szeme és orra kiváló kopóként szúrja ki a legapróbb jeleket is.
Előttem nincs értelme bezárkózni, Miss Delacour.. Meglehet, ég és földnyi a különbség a húga és Ön között, mégis van közös pontjuk. Nőből vannak. Végtelenül törékeny, elismerésre vágyó, öntudatos véla húsból.
Ha meg kéne neveznie egy közeget, ahol valóban otthonosan mozog ? és örömmel tölti el a szabadidejét -, akkor mi volna az? A könyvtár?
-   A közeljövőben aligha lesz rá szükségem, akkor meg minek őrizgessem önző mód a polcon?
Mintha kezdene feloldani.. vagy eddig sem volt távolságtartó? Azt ugyan nem róhatják fel neki, hogy ne ügyelne a diákokkal szemben megkövetelt két lépésre, de a stílusa már más napra tartozik. Olyan otthonosan mozog még ebben az örökké néma, már-már feszélyezőn csöndes közegben is, akár odahaza, a saját könyvtárszobájában. Még arra sem veszi a fáradtságot, hogy lehalkítsa a hangját ? hisz rajtuk kívül nincs itt senki más.
Ismét kettesben.. egy vélával. Bár a sarokban gubbasztó Madam Cvikker nem az a fajta, akit szívesen becsábítana a körbe harmadiknak.
Kissé fakul ugyan a mosolya, ahogy a fáradt, zsongó fejű embereké általában, s egy apró intéssel az asztalok felé invitálja diákját.
-   Szívesen teszem. Manapság túlzottan is a külcsíny körül forog a világ.. a valódi értékek pedig óhatatlanul megfakulnak.
A rövid kis merengést követően szinte zavartan ocsúdik, s egy bátorító mosollyal indul meg immár valóban az asztalok felé.
-   Elnézést, a világért sem akarom az idejét rabolni, viszont hálás volnék, ha még szánna rám néhány percet. Történetesen az alkímiáról volna szó.
Kényes téma. Az óra után talán ugyanis nincs kizárva, hogy nem egy diák meggyűlölte a nevét, ami ? azért valljuk csak be ? nem valami hízelgő a számára. Sőt. Egyáltalán nem ez volt a célja, s bár nem gyakori, hogy félrenyúl, ezúttal ordas bakot lőtt.
Az asztalok fölött lebegő táblázatok és a vaskos kötetektől roskadozó polcok között félúton megtorpan, s onnan fordul vissza Yvette felé, ha az addig nem követte volna.
-   Jól gondolom, hogy valamennyi alaptudással már rendelkeznek, vagy ne is ringassam magam ilyen hiú ábrándokba?.. Mesélhetne kicsit az előző kollega itteni működéséről. Sokat segítene.

Hát igen, bármennyire is igyekszem, csak nem jön össze Matt megbántása. Vagy jobban mint gondolom, ám ő ennek semmi jelét nem mutatja. A fenébe is! Pedig hogy élveztem volna?
Azért nem mondok le ilyen könnyen DeLeon kikészítéséről, mert már csak a pusztán a saját sérelmeim vezérelnek. S már hiába is beszélem be magamnak, hogy nem érdekel ez elvi hazugság. Mert igenis érdekel, még úgy ahogy, főként a bosszú szempontjából. Meg az a Megan is? csak mert Kayjel jóba vagyok, még életben van? Matt meg? ööö miért is nem temettem el már élve?
Nem is tudom már, de az fix, hogy megérdemelné. Ám most fontosabbnak kellene lennie a tanulásnak, a könyvnek, a leckének, mint a kis koszos sárvérűnek.

Inkább vissza is vezetem a tekintetem a pergamenemre, amely szinte várja, hogy folytassam az írást. Sose leszek így kész, na de? de? így nem lehet. Nem, ha itt van Matthew. És ez megintcsak bosszantani kezd. Már tanulni se tudok miatta!
És ezt a problémát az ő nyakába varrom, mert igenis ő tehet róla, nem én, még véletlenül sem én. Csak lopva pillantok föl, miközben ő is olvassa a könyvét, és úgy tesz, mint aki roppant elfoglalt. Álszent hazudozó!
Mondjuk, mindig is az volt? Csak Draco az egyetlen őszinte embe?
S itt hirtelen félbeszakad a gondolat, mert a név melyet kimondtam magamban egyidejűleg el is hangzik. Matt szájából pontosabban. Meglepve tekintek hát föl.

- Vedd tudomásul, hogy Draco igenis bátor. Sokkal különb egyeseknél! ?
Még szép, hogy arra utalok, akivel veszekszek. És nemcsak azért, hogy visszavágjak. Tényleg így érzem. És tényleg az is. Nemcsak azért mert aranyvérű, vagy mert rokonom. Egyszerűen ő tényleg ilyen, és nem is lep meg, hogy Matt erre féltékeny. Ha valaki egy utolsó lúzer, akkor szép hogy az irigység költözik belé.
- Te semmi sem vagy hozzá képest. A Malfoyok többek mint istenek! ?
Na ez lehet túlzás volt, de ez mindössze csak semléltető példa gyanánt szolgát, hogy tudja Matt, ő a pórnép legalját súrolja, és sose ér föl. Soha. Az én szememen soha. Szörnyű dolog ez, de ott cseszte el, hogy fogta és se szó se beszéd átpártolt Meghez.

A szópárbajt meg követi a nevetséges színészkedés a fiú részéről. Na remek.
Egyet viszont sikeresen elértem ennyi idő alatt? észreveszi, hogy idegesít, zavar és hogy nem lesz jó vége, ha továbbra is szemtelenkedik.
- Még szép hogy zavarsz! ?
Csattanok fel, miközben levágom az asztalra a pennám. Na ebből a tanulásból se lesz semmi. Köszönöm Matt?
Aztán még visszajön leporolni. Istenem, mit hisz ez? Morogva figyelem, miközben belőle csak dőlnek a szavak.
- Ne izgulj, ha Draco meglát elevenen nyúz meg és akaszt fel a Csillagvizsgáló toronyba, hogy egy kis magaslati levegőt szívj! ?
Na és ezzel el van intézve a részemről, hogy Matt mit gondol rólam, Dracoról vagy bárki másról. Mert ha nem vigyáz magára, még a végén tényleg beárulom a Mardekár kiskirályánál és akkor tényleg a toronyból szedik le? meglehet majd hogy darabokban?

~ Olyszisza ~

Már csaknem egy teljes oldalnyi szöveg hever előttem, hála annak, hogy képes vagyok egyszerre két-három dologra figyelni. Így egyszerre oszthatom az aranyvérmániás Oliviát és írhatom a büntetést.
A szemem sarkából látom, hogy a kiscsaj állatira elszántan koncentrál(na) a tanulásra, csakhogy képtelen. Idegesíti a jelenlétem. Szoc problem, mondhatnám, mivel én sem vagyok nyugodt a hóhajú fickó kebelbarátja mellett, elvégre épp az imént verekedtem. Igaz, Seyala kispályás lehet Dracohoz képest, az utóbbi ugyanis legalább két fejjel magasabb Kibánál.
Újfent oldalra sandítok, s mikor megnyugodva tapasztalom, hogy Olivia is pontosan ugyanezt teszi, visszafodítom tekintetem a foltos pergamen felé. Stop! Mitől foltos a pergamen, hiszen az előbb még totál tiszta volt?! Jah, csak az orrom rakoncátlankodik már megint. Nehézkesen vakarok elő egy tiszta papírzsepit a zsebem mélyéről, gyaníthatóan az utolsó darabot, majd az orromhoz nyomom.
- Tergeo! - motyogom némileg orrhangon a pergamenre szegezett pálcával, mire az élénkvörös vérfolt nyomtalanul eltűnik onnan.
Kétkedve nézek fel a kicsi bige dumájára, és jócska adag gúnnyal megspékelve idézem a szavait.
- Aha, igenis bátor... ne meg sokkal különb. Hát persze. Csakcsupán annyi a bajod vele, hogy nem vesz észre téged, bármennyire is szeretnéd: a bálon is folyton mással táncolt, téged levegőnek nézett. Túl fiatal vagy hozzá, nem gondolom, cicám?
A Draco félék istenítésére már csak egy halk, cinikus kacajt kap válaszol, miközben visszakönyökölök a leckém fölé. Ez a lányka túlzottan sokat képzel magáról, na meg a tejfölszőke kölyök hozzátartozóiról. Bár simán belefér, hogy belezúgjon Dracoba, talán titokban ő a jegyese. Na neeem, ezen az agyficamos ötleten még nekem is mosolyognom kell. Mindig is képtelen voltam megérteni, miért jegyzik el az aranyvérű ősök - vagy bárki más - csemetéiket már pelenkás korukban.
Lassacskán kezd letisztulni a fejemben egy gondolat: Olivia talán úgy adta elő a szüleinek, hogy mi együtt járunk, talán számosszor megharcolt értem a betonfejű aranyvérű elődökkel. Aztán meg egyik pillanatról a másikra otthagytam egy sárvérűért. Meganért. Az már valószínáleg nem is zavarta, hogy nem jártunk együtt, mert ő folyton a Draco nevű "szépfiú" után leskelődött, goromba volt velem, és a (számára) nagy szerelem kimerült abban, hogy két-három naponta beszéltünk néhány szót. Ezek alapján a saját birtokának tekintett. Viszont ha tényleg így van, akkor ez már beteges nála, nem ártana neki valami menő pszichológus, aki kigyógyítja ebből a bajából. Vajon most Dracot őrjíti a "hűtlenségem" történetével?
Eláll az orrvérzés, az élénkpirossá színeződött pézsé pedig szép ívű dobással repül a sarokban álló szemetes felé. Csont nélkül pottyan bele. El tudom képzelni a lelkében tomboló kárörömöt, ahogy meglátta véres orromat, tropa állapotomat. Igyekszem szépen, egyenes tartással ülni mellette, holott majd leszakad a derekam - Seya alaposan átgyúrta az izmaimat.
Megnyúz, felakaszt? Engem? Na persze. Elvigyorodik a koholmányon, azonban ez a mosoly nem szépféle, sokkal inkább murénaszerű vicsor; amolyan megeszlek reggelire jelentésű.
- Az lehet, hogy kivégez - felelem higgadtan -, csakhogy ezen esetben te is ott fogsz lógni mellettem, mint véráruló, cica. Vagy erre nem is gondoltál? Ha pedig mégis egyedül kerülnék oda fel, kötve hiszem, hogy elsiratnál. Egyszóval kár a gőzért, nem kell ijesztgetned, ha meg annyira szeretnél kikészíteni, akkor inkább itt és most verj össze, ígérem nem fogok visszaütni. Semmi kedvem az ilyetén kisded játékaidhoz most, felesleges velem szórakoznod.
Ezzel lapozok egyet a könyvben, elszakítom tekintetem az övétől, és folytatom az írást. Direkt nem figyelek oda a szövegére, szándékosan nem lesem a mozdulatait: itt az álomi alkalom, hogy szájon vágjon.

És megint kezdődik minden előröl. Matt ugyanolyan, mint volt, de most valahogy más ez, mert barátokból ellenséggé váltunk. Mindent egy tollvonással rontottunk el. Bizony rontottunk, ő is és én is. Pedig tényleg kedveltem? mármár talán szerettem is a magam módján, de? de kellett azt a kis r*banc Megant ajnároznia! Mindenről ő tehet. Igen, igen.
És ezt annyiszor hajkurászom, hogy el is hiszem a legvégén. Hogy én változtathattam volna a dolgokon, leginkább a viselkedésemen, meg sem fordul a fejembe. Mindig belém nevelték, hogy én vagyok a tökéletes, a legjobb részben mert aranyvérű vagyok ?és ezzel természetesen az összes aranyvérű megbecsülést kap a szememben. És mert Lestrange vagyok. Ez a kettő teljesen kiegészítette egymást, és annyi önbizalmat adott, hogy az már túl sok is. Emiatt tudható be a csapongó személyiségem, a szabályszegéseim, a nagy szám, és az, hogy bármit meg merek tenni. Tényleg bármit.

A szavaim kevésbé lelkesen, de visszacsengnek Matt szájából. Még a vak is látja, mennyire meghazuttolja az állításomat. És ez persze megintcsak bosszant. De mit tehetnék? Egyszerűen csak féltékeny, hogy ő az ami és olyan amilyen. Mert bizony mindezek után ami a múltban történt, sose fog egy Malfoyt utolérni. Az én szememben pedig soha de soha nem lesz olyan, mint Draco. Ezt úgy látszik nagyon is nehéz neki megemésztenie, de hogy őszinte legyek, nem érdekel. Azóta nem, mióta ráadásul Draco kijelentette, vigyáz rám. Mert tudom, bármennyire is szemtelenkedik DeLeon, azzal csak magának árt. Mert igenis, megteszi a kedvemért, hogy kínlasztja kicsit Matthewt. És ezzel el is értünk ahhoz a ponthoz, hogy az én szabályszegéseimet is felhánytorgassák.

- Elfelejted DeLeon, hogy a te szavad semmit sem ér, szemben az enyémmel. Szerinted nem találok ki egy jó kis koholt vádat ellened? Mondjuk, hogy erőszakoskodtál meg ilyenek? -
Szemeim gonosz fényben csillanak meg, s szinte látszik a kaján élvezet az arcomon. Igen, bizony előszeretettel ártom be Mattet is, és tolok ki vele, akárcsak Miyuuval vagy bárki mással aki kihúzza a gyufát.
- Szóval ebből egyenesen leszűrheted, hogy nem fogok szenvedni, ellentétben veled. Na persze még szép, hogy nem hullajtanék érted könnyet. ?
Megint a könyvbe pillantok, mintha ezzel lezárnám a dolgot, csakhogy Matt utolsó megnyilvánulása még jobban felbőszít. És ki is használom az alkalmat.

- Nem ijesztgetek. Jobb ha elhordod magad és sose kerülsz a szemem elé! ?
A hangom nem remeg meg, ellentétben a kezemmel. S mégis, sikerül annyi erőt gyűjtenem, hogy ne hagyjam ki az alkalmat? lendületből pofán törlöm. Hiába elgyepálta már valaki ?valószínű nem Draco, bár még az is meglehet- és vérzik az orra fél percenként, nem hat meg.
Az én pofonom mondjuk semmi sem lehet azéhoz, aki helyben hagyta Mattet, de mégis, nekem megelégedést ad. Felemelt fejjel szemlélem, mint egy diadal nyertese, s hátraseprem a hajam a vállamról, mikor leülök, hogy ismét folytassam a tanulást, remélhetőleg mostmár nyugodt körülmények között? egyedül? 

~ Olyszisza ~

Látom mennyire ellenséges a bige, de erre nincs oka, hiszen én békésen viselkedtem vele. És látom a jellegzetes zöldes villanást a szemében, amit a szavaim váltanak ki belőle. Dühös. Rám. Mert zavarom. Marhaság az egész, mostmár akkor is itt fogom megírni a büntetőfeladatot - amúgy sincs másutt hely. Kiváltotta belőlem azt a dacot és büszkeséget, ami miatt mindig bajba kerülök. Nemtörődöm arcikfejezéssel bámulom a pergament magam előtt, néhány szót vések a korábbiak mellé.
Persze, semmit nem ér a szavam egy Lestrange-lányéhoz képest, elvégre csak egy jöttment senki vagyok a Mardekár házban a sok-sok aranyvérű csemete között. Az utolsó mondatát azonban képtelen vagyok szó nélkül megállni; hökkenten kapom fel a fejem, belebámulok a zöld szemekbe.
- Soha nem erőszakoskodtam csajokkal, ezt mindenki tudja. Még az aranyvérű haverjaid is megmondják neked, márpedig egy aranyvérű lányka szava semmit nem ér sok aranyvérűéhez képest.
Szinte borítékolni tudnám a következő mondatát, mellyel megerősíti: ő bizony erős bige, egy árva könnycseppet nem fog értem ejteni. De ha ilyen erős, akkor vajon miért nem tesz pórázt az indulataira? Az önuralomhoz már nem lenne elég erős? Kizárt. Ezt szóvá is teszem neki, s egyúttal megemlítem a másik problémám is, mivel szorosan összetartozik a kettő.
- Látom, mennyire jól bírtad a "szakítást", szóval erős vagy. A kérdés az, hogy kivel szakítottál, mert velem ugyebár nem jártál. Egy aranyvérű fruska egy sárvérűvel? Nem ezért már régen leharapták volna a fejed a szüleid. Tehát mi nem jártunk együtt, ezért meg sem siratnál, ha Dracod drákói szigorral felkoncolna - játszogatok a szavakkal. - Viszont ha nem ejtenél értem könnyet, akkor közömbös vagyok számodra. De akkor miért élvezed, hogy megpróbálsz idegesíteni?
Remegő kezét nézve elvigyorodok. Mindjárt robbanni fog, kitör, ezer százalék, hogy nem hagyja ki a pofont. Meglep az ütés ereje, hiszen majdnem olyan erős, mintha Seya adta volna. Arcomon égővörösen virít a tenyérlenyomat, mielőtt azonban visszarántaná a kezét, elkapom és férfimódra kezet rázok vele, mondván:
- Gratulálok! Ezennel kiélted összes dühödet és mostmár hagyni fogsz leckét írni ugyebár, kishableány?! Te is tudod, hogy képtelen vagy belőlem durvább reakciót kiváltani, mivel egykor barátok voltunk. Nem tudom, miért fordultál ellenem, Meg nem lehetett a gyűlöletedet kiváltó ok, hiszen Kay is a barátnőd. Na, légy jó, én most tanulok.
A röpke monológot befejezvén félig hátat fordítok neki, magam elé húzom a könyvet, pergament és pennát ragadva folytatom az írást. Még két mondat hiányzik a végére, akkor meglenne a 40 centi és szabad lennék, magára hagyhatnám a cicababát... hacsak nem kezdeményez beszélgetést Megről vagy bárki/bármi másról, avagy nem esik neki két apró öklével a hátamnak.

Cedrah~



Igazság szerint nem tudom, hogy tervezhetek-e hosszabb ittmaradást. Mert ez, bizony most a professzor úrtól függ, és ha ő feláll és távozik? akkor Madame Cvikker engem páros lábbal rúg ki. Na meg persze az esti időkorlát is határidőt szab a legnagyobb sajnálatomra, amit viszont már ?főleg két felnőtt esetében (ráadásul az egyik a tanárom is!)- nem lehet könnyen kijátszani. Pontosabban sehogy sem. Habár egy jópofa Mardekáros lehet megoldaná a helyzetet ?hiába is védte meg őket a tanár úr, olyan a többsége, amilyen- én mégsem vagyok egy súlycsoportban velük. Így inkább csak eltűnődök az eshetőségeken, na meg azon, be tudom-e fejezni azt a pótlandó anyagmennyiséget, amelyet előre gondosan elterveztem. Mert ha nem, akkor megint csúszok és ez roppant nagy problémát jelent. Mert hiába a hatodév, vizsgázni mégis kell év végén minden tárgyból, amit felvettél. Vagyis minden tárgyból kivéve a jóslástant. Bár az számomra sosem jelentette a tudást igénylő tantárgyak szerepkörét, mégis megszenvedtem ott egypár évig. De nekem nincs annyi kitartásom mint a többieknek? egyszerűen fárasztott a tömjénfüst és a sok badarság, amit az ember fejébe próbáltak beletuszkolni?

A megerősítés pedig némi önbizalmat ad, hiszen nem gondoltam volna, hogy bármely tanárom ennyire segítőkész lenne. Jó, McGalagony is kölcsönzött nekem könyveket a zárolt részlegből, de hetekig járhattam utána, hogy írjon emiatt egy kérelmet, s bizonygathattam, ténylegesen szükségletét a köteteknek. Ezzel szemben az új tanár, aki alig egy hónapja sincs itt, önmagától ajánlja fel a saját példányát. Akárhogy is nézem ez nagy szó, és főleg a felelősségét érzem mindennek. Így egyszerűen csak elismerően bólintok Cedrah szavaira.
Bizony, az értékek belül lapulnak. De van olyan, aki kong az ürességtől. Viszont ez már? egyéni problémák hada.
Én pedig enyhe meglepődéssel hallgatom az elhangzó kérdést, amelyet ne tudok úgy igazán hova tenni magamban. Azt hittem evidens, hogy beszélt az előző tanárunkkal, elsősorban a tanmenet egyeztetés végett, másodszor a már leadott anyag miatt ?amit meg kell jegyezni, hogy nem sok volt- és a további szakmai kérdések és felvetődő problémák miatt. De mindezek után miért kell egy diáklány órai élménye?

Lépteim lassítom miközben a férfi mellett haladok, és az egy perces csöndben összeszedem a gondolataim morzsáit. Mert ugye valahol bele kell kezdeni? ha kérték?
- Nos? tudja? igazság szerint az alkímia óra inkább hasonlított egy lyukas órához, semmint egy ténylegesen jól megszervezett tanórához. A probléma az volt, hogy a legtöbben abszolúte nem éreztek identitást a téma iránt, pontosabban maga az alkímia óra iránt. Hát? mikor maga átvette az órákat, ez a többség részt se vett a további foglalkozásokon? -
Halovány mosoly, de lesütöm a fejem, mintha a lábamon látnék valami érdekeset. Pedig csak a cipőm egyenletes kopogása az, mi talán szokatlan lehetne, de még ez sem az. Igazság szerint ez az egész úgy hangzott, mintha élnék-halnék a professzorért? és mintha őt dicsőíteném, de? voltaképpen nem ez volt a célom. S miközben megpróbálom leküzdeni a zavartságom, óvatosan pillantok fel, hogy ezzel egyidőben kisimítsak pár szőke hajszálat az arcomból.
- Tulajdonképpen az alaptudást is inkább mondanám hiányosnak, mint elfogadhatónak. Én az az ember vagyok, aki céltudatosan veszi kezébe a könyvet, és ha kell utána is jár a dolgoknak, de sokan nem ebbe a kategóriába tartoznak. ?
Vállat vonok, miközben az asztalhoz érve leteszem a polcról levett könyvet, majd végül kinyitva a táskámat, még pár újabbat húzok elő, amelyek saját példányok és a lehető legjobb állapotban vannak. Némelyik olyan, mintha most nyomtatták volna, pedig, szinte mindnek tudom kívülről betéve a tartalmát. Na igen? ilyen vagyok én? mindig is ilyen voltam.

Bocsánat a késedelemért

Mikor Matt még magyarázkodni is kezd elpattan nálam egy ideg. Kit érdekel mit csinált és mit nem? Úgyis azt mondok, amit akarok. És több mint valószínű hogy nekem fognak hinni, mert lány vagyok, mert Lestrange vagyok, mert aranyvérű vagyok és mert olyan mézesmázosan édesen bájos stílusba tálalom a dolgot, hogy nem lehet hogy én legyek a bűnbak. Szóval mint az ártatlanság megtesítője Matt mindenképpen veszteni fog. Hát ezért a nagy perlekedés, a nagy hiszti, amit csap. Jellemző? meg kell tanulnia a kis sárvérűnek, hogy mit jelent a vesztés szó, na meg hogy egy utolsó lúzer. Ellenben velem, velünk? aranyvérűekkel.

- Ó, Matt, te súlyos tévedésbe élsz. Hol vannak neked aranyvérű barátaid? Talán az, aki így megvert?.verhetett volna még egy kicsit? jó kis barátok, tényleg? mellesleg pedig kik azok Malfoyhoz képest? Ne gyere nekem a sületlenségeiddel légy szíves. ?
Vetem oda bosszúsan. Mert biztosan én nyertem akár tetszik neki, akár nem. És igazság szerint egy csöppet sem sajnálom. Egy fél csöppet sem. Viszont bosszant, ez az egész, főleg az, hogy nem hagy békén, zavar és legszívesebben a falra másznék.
- Soha nem is voltam veled, sőt, nem is ismerlek! Legyen elég annyi, hogy amilyen egy sárvérű nem is lenne itt a helyed? örülj, hogy ideengedtelek te szánalmas söpredék szégyene? -
Szűkül össze a tekintetem, miközben az arcába mondom a szavakat, hogy végül ismét visszapillantsak a házimba. A házimba, amit most rohamtempóban kezdek el írni, hogy minnél hamarabb szabaduljak Matt-től a könyvtártól és ettől az egésztől. Már tudom is merre veszem az irányt. Nem kérdés.

Aztán a kezemet Matt fogja meg, de undorodva húzom el, mintha egy leprás nyúlt volna hozzám. Kay felemlegetése pedig egyenesen rágalom. Hogy képes őt belekeverni? És még mondja valaki, hogy nem egy kis szarkavaró!!!
- Kayjel mi bajod? Ja, lehet neki nem jöttek be az ilyen ficsúrok mint te. Neki legalább van ízlése, bocsi. Amúgy meg te pofátlankodtál ide, szóval jobb ha távozol mielőtt netalántán kellemetlen emberek lepik el a könyvtárat akik nem csipáznak téged? -
Utalok arra, hogy Draco bármikor betoppanhat. Ez igaz, mert éppenséggel nemrég beszéltünk és a leckeírás után több mint valószínű, -ha csak nem a Parkinson libával enyeleg- hogy megkeres. Lassacskán ő lesz az ügyeletes óvóbácsim, de most az egyszer Matt jóvoltából ezt nem is bánom? annyira?

~Olyszisza~

Miért ily kegyetlen velem az élet? - kérdezhetném Olivia viselkedését látván, azonban nem tartozom az önsajnáló fajtába. Magamban sandán vigyorgok kitörésein, a kiscsaj felé viszont nem mutatok semmilyen érzést, akár egy tipikus érzéketlen fráter. Számomra is hihetetlen, de szinte élvezem a dühét és ahogy próbál hergelni, felidegesíteni, úgy terebélyesedik a gonoszdi mosoly a képzeletemben.
Ilyen kegyetlen volnék? Nem, csupáncsak azt élvezem, hogy a lány a lehetetlent próbálja elérni, ami termézetesen hiábavaló. Seya könnyedén fel tudott húzni, mert vele kezdettől voltak apóbb-nagyobb koccanásaink, sosem kedveltük egymást, de Olyval totálisan más a helyzet. Azon ritka emberkék táborát népesítem, akik nem felejtik el az egykori barátságokat (de az ellenfeleket sem) és mindig ehhez méltóan bánnak a többiekkel. Ezért is nem hisztikézek a lány dumája miatt, ami burkoltan ugyan, de előre megígéri a hamarosan bekövetkező kínhalált, a Draco nevű fazon keze általi elhullásomat.
Gondolatban vállat vonok a fenyegetésre, hiszen cicám nem tudhatja mennyi mindent túléltem én már; míg a valóságban szemeim lapostányér méretűre nyílnak, mintha tényleg berezeltem volna a szöveg hallatán.
- Aki megvert - nézek a szemetesben trónoló véres zsebkendők után -, az más lapra tartozik. Meglehet ismered és kedveled a fiút és mivel megvert, ezer százalék, hogy neki adnál igazat. Arra meg ne is számíts, hogy engedélyt kérek tőled a leckeíráshoz, mivel ez itt konkrétan közterület. Madam Cvikker pedig biztosan kihajítana, ha arénázni kezdenél velem a helyfoglalás miatt.
Talán én is repülnék utána vagy éppen vele, erről viszont bölcsen hallgatok; neki úgyis eszébe fog jutni, nem hagyna ki egy ilyen ziccert.
Képtelen vagyok elhinni, hogy komolyan gondolja ezt a gyerekes fenyegetőzést Dracoval, holott a kiscsaj úgy tesz, mintha a krapek bármelyik pillanatban beléphetne az ajtón. És mintha kizarólag azért jönne, hogy engem megverjen. Áh, az ilyen fiúk soha nem foglalkoznak a magamfajtával, még egy kósza átok erejéig sem, tehát nincs mitől tartanom. Igaz, varázslatok terén biztosan ő győzedelmeskedne, de ha lábközelbe kerül, akkor felhasználhatom a karatés tudásom. De úgysem jön pont most, pont ide a hóhajú vagány.
- Nincs semmi bajom Kayjel, sőt, kimondottan szimpatikus a csaj, bár alig párszor találkoztam vele - vetem oda a vállam fölött, miközben a büntetőfeladat pergamenjének széléhez igazítom a tollam.
Oké, másfélszerese a tollnak, akkor az megvan annyi, amennyi nekem kell. Néhány könnyed mozdulattal összecsavarom a pergament, majd a táskába csúsztatom a pennával együtt, végül a vaskos kötet fölé hajolok és érdeklődve lapozgatni kezdem.

(bocsi, ha kissé zavaros, de jobbat most képtelen voltam kipréselni magamból)

Szándékosan teszek úgy, mint aki süket. Mert így jobb. Azaz pontosítsunk: könnyebb. Könnyebb elviselni Matt jelenlétét. És mivel vele együtt együtt jár a düh, a harag, a csalódottság, a féltékenység meg minden ilyen idióta dolog, sokkal egészségesebb ha teljes mértékben kizárom a fejemből, a gondolataimból. Azaz megpróbálom kizárni, ha nem szólna fél percenként hozzám. Ám már válaszra sem méltatom. Kit érdekel, ki verte meg? Igazán verhette volna tovább. Akkor lett volna pár szabad percem? na meg? ha félholtra verte volna, vagy legalább a lábát törte volna el, akkor nem mászott volna ide pont hozzám a könyvtárba. Bááár? Mattről beszélünk? ő még hason csúszva is befurakodott volna ide, szóval? édesmindegy. Minden esetre örülök és titkon gratulálok az iskola ama nagy huligánjáak, aki végre kicsit helyre próbálta rakni a nagyszájú DeLeont.

- Csak_hagyj_békén! -
Mindössze ennyit szűrök ki a fogaim között, semmi egyebet. Nem is látom értelmét. Úgyis nekem van igazam, mint mindig, szóval teljesen felesleges magyarázkodnom. Mattnek amúgy is lassú a felfogása ?már ha egyáltalán van olyan neki- így nem vesztegetem rá az időm. Inkáb visszafordulok a bájitaltan felé, amely házidolgozathoz már csak az utolsó befejező sorok kellenek. Tekintetem így a könyvre vándorol, keresve valami alkalmas és frappáns megfogalmazást, amelyet felhasználhatnék, s amint rálelek a szerintem alkalmasnak mondható bejegyzésre, a penna szépen a kezemnek köszönhetően le is firkantja a zárósorokat. Remek ezzel meglennék.

A könyvet bezárom, a pergament összehajtom és a táskám mélyére süllyesztem. Újat veszek elő a mágiatöri könyvemmel, de ekkor felpillantva látom, DeLeon még mindig itt koslat mellettem. Hát ez nem igaz! Tényleg jöhetne már Draco? a bűbájtan leckémbe se ártana segítenie, arról nem beszélve, hogy nem tudom az átváltoztatástanban hogyan is kell a bögrét rávenni hogy énekeljen. Oké oké, valami pöckölés a titka vagy mi, de az nekem nem megy. Vagy ha ki is présel magából az a nyamvadt porcelán valamit, az akkor se több mint gyermeteg csecsemőnyávogás?
- Örülök, hogy valamiben egyezik a véleményünk? -
Vetem oda a fiúnak, mikor ő Kayjről kezd el áradozni. Többet nem fűzök hozzá, mert nem akarom hogy azzal még felülübereljem az amúgy is nagyszájú társamat. Most pedig úgy tűnik ő teljesen belemerül a könyvébe, hála a szentszalmaszagú Merlinnek. Így nyugodtan kaparom elő a másik pennámat, hogy azzal kezdjem el írni a másik lemaradásomat. Na igen? sosem voltam szorgalmas pedálmedál tanuló? de hát az egészségtelen? nem?

~ Olyszisza ~

- Ha ez minden vágyad, cicám? - sóhajtok fel ironikusan mosolyogva a lánykára, mikor azért hisztizek, hogy békén hagyjam.
Fel sem veszem a dühét. Persze nekem is jobb lenne, ha egyedül lehetnék a könyvemmel, de így is túlélem. Nincs kedvem kicipelni ezt a sárnehéz kötetet a folyosóra, hogy a hideg járólapokon kuporogva olvasgassam, ezért inkább elviselem az egykori jó barát mérgét. Na jó, soha nem voltunk túlzottan jóban, de azért ennyire rosszul sem állt a szénám a szemében.
Az oldal aljára érvén a plafonra tekintek, mintha az bármiféle megoldással is szolgálhatna, azonban csak az asztalon hagyott tintásüveget döntöm fel a könyökömmel. Hát ez a bénázás aztán igazán jellemző rám. Mindenhová jut bőségesen a tintakék löttyből: beteríti az asztallapot, vígan lubickol benne az előttem heverő könyvtári könyv, kerül belőle néhány liter az ölembe.
Egy gyors oldalpillantással nyugtázom, hogy Olivia is kapott belőle egy keveset. Bár az imént elrakott házi feladata vagy dolgozata nem szenvedett kárt, azonban az előtte heverő pergamen nyugisan ázakodik a tintában. Ez van. Most azt hiszem, le lesz harapva a fejem, bár szerintem még egyetlen betűt sem írt rá a csaj. Gondolatban vállat vonok, hiszen nem én tehetek az egészről? mégsem akarom ennél jobben felhúzni a kiscsajt, ezért sajnálkozó tekintettel felváltva bámulom a pergamenjét és az arcát.
- Bocs ? nyögöm ki egy félvigyorral a szám sarkában. ? Nem volt szándékos.
Halkan mormogom magam elé, hogy Tergeo!, bár úgy sejtem, kevés lesz ezt egyszer elmondani. Gyanúsan ismerős a helyzet, akárcsak tíz perccel ezelőtt a folyosón, amikor a vért vakartam le magamról. Egyre csak a varázsigét motyogom, ahogy igyekszem letisztítani az asztalt, a könyvet és a gatyámat, Olyra azonban tüntetően nem figyelek.

Csak irkálok, néha még egy-egy firkát is megejtek. Jesszusom, ez tényleg én vagyok? Elképesztő?! Ha ezt látná az én kreatív lelkű nővérem?!!! Habár Bea sose volt az, aki lefújolt volna az ilyenekért. Ő a kis elvont lelkével? talán ezért nem jött ki sose jól Roddal. Neki mindig is én csakis én voltam a kedvence. És anyu? anyu is mindig engem imádott. Beának meg maradtak az ecsetek meg a festék. És köszönte is szépen, jól érezte magát így. Na de én nem akarok ilyen lenni. Nem akarok majd hatvan évesen is besavanyodottan egyedül festékgőzben meghalni? én? ettől jobbat érdemelek.
Igaz ez a kis firka a pergamen szélén nem nagy teljesítmény ?hiába magamhoz képest az- és nem is túl szép, szóval több mint valószínű nem fogok kiállításokat rendezni. Na de ez nálam a kreatív énem kibontakozása, ami már ennyivel megnyilvánult és én már ennyitől is berezeltem. Na de azért remélem nem fogok olyanná válni ennyitől, mint a nővérem? nem akarok a nem létező csigaházamba bújni?

Mindeközben a túlvégről csend. Helyes, maradjon is csendben az a koszos sárvérű. Nem érdemel semmit csak kínhalált. Anyunak ebben tökéletesen igaza is van. Ők a varázslótársadalom szégyenei, a legaljasabb mocskos népség, aki? de hát ő Matt. Nem mintha érdekelne, jól össze is illik a másik Noir-os sárvérű libával. Jól megérdemelik egymást. Úgyis mindig megtalálja a zsák a foltját, a mandragóra a gyökerét. De mekkora gyökérség ez már nem azért!
A dohogásom végeláthatatlan. Akárcsak a csend, amely körülölel, és távolságot tart köztünk. Nem is baj. Nem is baj.

Aztán hirtelen megváltozik minden. Eleinte csak halk koccanást hallok, amit nem tudok mire vélni, aztán feltűnik valami más is, amely cseppet sem szívderítő. Fekete tintapaca mindenhol. Mondjuk én csak a pergamenemre kaptam egy keveset, amely nem olyan nagy ügy. Ezzel szemben amint Mattre pillantok, megállapítom, ő nem volt ilyen szerencsés. Neki mindene, majdnem mindene tintás lett.
Elfog a harag, elvégre mégis engem is letintázott, akárhogy is szépítjük. S a bocsánatkérése még csak olaj a tűzre.
- Balfék! -
Hangom élesen hasít a levegőbe, majd egy pillanatig villámokat szóró tekintettel figyelem. Aztán? kitör belőlem a röhögés. Olyan hülyén fest így maszatosan. S nem is bírom abbahagyni a röhögést egy jó két és fél percig. Aztán végül mégiscsak felállok. A könyvet és a cuccaimat belevágom a táskába, egyedül csak a tintapacás lap marad kint. Aztán a táska a vállamra kerül. Hiszen? Draco már vár.
A papírt összegyűröm a tenyeremben, hogy aztán egy szép dobással DeLeon fejét érintve érjen majd földet, miközben én bájosan ejtem ki a szavakat.
- Na jó szenvedést, te szerencsétlen. ?
Azzal ott is hagyom a könyvtárat a nagy tömeg diákkal, a mérges Madame Cvikkerrel és a titapettyes Matthew-val.

Köszönöm a játékot

~ Olyszisza ~

A "Balfék!" kezdetű visításra kitör belőlem a nevetés, bár kacagás közben egyre csak várom a folytatást, a szidást, az ócsárolást. Hiába; van tartás a kiscsajban. Tényleg elég hülyén nézhetek ki a 8-10 liternyi sötétkék löttyel az ölemben, ez azonban még nem ok arra, hogy Oliviából is kitörjön a nevetés, mégis zeng a könyvtár a nyerítésünktől.
És én még ráteszek egy lapáttal: addig-addig dőlök hátra a támla nélküli padon, mígnem hanyatt vágódok, lábszáram viszont fent marad a padon. Háton fekve rötyögök tovább, attól sem zavartatva magamat, hogy Madam Cvikker ki fog átkozni, ha a hangokat követve rám talál.
A tinta utat talál magának a cuccaim között, s a hasamon végigcsorogva tovább festi a pólómat. Ami azt illeti, elég jól meglátszik a sötétkék a fehéren... Mellkasomnál úgyként terebélyesedik ki a folt, mintha szívlövést kaptam volna és én a röhögéstől már tisztogatni is képtelen vagyok. Az asztalról idegtépő lassan kezd csöpögni a lötty, méghozzá egyenesen a cipőmre; viszont az estemben levert könyv legalább nem ázik tovább.
Oly ezt a történelmi(en röhejes) pillanatot választja a távozásra, előtte azonban a félig elázott pergamenjét összegyűri, majd eldobja. A galacsin a jobb fülem érintésével landol mellettem. Gyors mozdulattal kapom fel a gombócot, meghempergetem a tintában és a lány után dobom. Pont a hátát sikerül eltalálni, s ruháján egy kisebb foltot hagy a lövedék. Nyerítve kiáltok utána:
- Máris mész, Olivia? Holott csak most kezdődik a buli, nem?!
Ha megy megy, viszont legalább nevetve távozik és egyszer talán elfelejti azt az apró ellenségeskedést. De azért azt sem bánnám, ha maradna, ha tovább vigadnánk együtt, mint két barát.
Laza mozdulattal simítom ki hajamat a szemem elől, s már későn kapcsolok: nem kellett volna, hiszen csupa tinta mindkét lapáttenyerem. Mostmár a hajam is kék, akár valami jóféle pánknak - ilyen gonosz az élet. Képzelem milyen idétlen látvány tárulhat Oly szeme elé, ha a találat miatt megfordult volna, de ezt is lehet tovább fokozni, ahogy minden mást is. Nevettetés céljából grimaszolok egyet, majd félig hanyagul, félig vagányul talpra rugózom magam, a tintás asztalra dobom a könyvet, végül elrántom a táskám és kalapom a mindenfelé folydogáló lé útjából.

Nem is nézek hátra. Minek? Csak Matt van ott a tintapacáival, na meg az a pár szerencsétlen Cvikkerrel együtt, akinek ott kell szenvednie vele egy légtérbe. Ez a látvány volt több mind negyed órán át a szemem előtt. Köszönöm nem kell több belőle. Sokkal jobb lenne mondjuk? mondjuk a Parkban sétálni, vagy megkeresni a barátnőmet, Annát és vele összeszenvedni a maradék házidolgozatot, miután Draconak elregéltem DeLeont. Mert igen, aljas piszok szemtelen módon teljes mértékben szándékomban áll. Akármennyire is idióta és nevetséges.
Megbántott.
Hát bűnhődjön is érte.
Most merje azt mondani valaki, hogy nincs igazam.

Matt hangja viszont utolér. Csak egy kérdést tesz fel, egyetlen ártalmatlan kérdést, de meg se állok. Könnyebb úgy tenni, mint aki nem hallotta meg mindazt, amit a fiú mondott. Mert könnyebb és kész. Méh szép hogy megyek. Mit képzel? Itt fogok vele ücsörögni? Idióta de tényleg!
S lépnék tovább, mikor a hátamnak ütődik valami, hogy a földre essen.
Na erre már muszáj megfordulnom. Elvégre szemügyre kell vennem a kárt. A taláron álistennek nem látszik a tintafolt, de azért elmormogom a tisztító varázsigét, amelyet nem sokkal ezelőtt Matt hangosan motyogott, hogy eltüntettesse az ölébe terjeszkedő tintaörvényt. Nekem egyetlen aprócska pötty jutott, de hát ez nagyobb sérelem a számomra, mintha a Temze méretű tintafolyam öntene el. Mostmár tényleg utálom a fiút.

A galacsin a lábamnál, s jó nagyot rúgok bele, hátha pont Matt képébe landol egyenesen. Ha mázlija van, időben észreveszi és elhajlik a veszély elől, bár, akkor se jár jobban, mert az egyik csajt kapja fejen, aki dühödt ciklonként száll majd rá. Mert hát pont egy elsős ártatlan macskazöld tekintetű kislány bántaná? Dehogy. És kinél van a tinta, s kitől származik a tintás galacsin. Na még szép hogy Mattől. S kész vagyok letagadni még azt is, hogy van nálam pergamen, ha mindez csak ezen múlik.
- Igen, van jobb társaságom nálad, DeLeon. Bulizz csak a sárvérű barátnőddel. ?
Közlöm minden udvariasság vagy kedves hangnemet mellőzve, s azzal biccentve Cvikker felé, aki már Mattet célozta be hogy ellátja a baját, én távozom a könyvtárból.