Könyvtár

Fogalmam sincs mi üthetett belém, hogy arra vetemedtem, egyáltalán betegyem a becses kis lábam a Könyvtárba, ráadásul Yvette nélkül. A nővéremnek ez a második otthona, és csukott szemmel is eltájékozódik a magas könyvsorok között, ráadásul pontosan tudja, mi hol található. Természetesen én már korántsem vagyok ilyen tájékozott, sőt. Szinte már megszeppenve haladok végig, s próbálom a Könyvtársnő vesébe látó pillantását elkerülni, majd diszkréten bevetődni az egyik üres asztalhoz, ahol még takarásban is vagyok. Ledobva rá a piros alapon pöttyös hátizsákom fújom ki magam, mintha minimum egy akadálypályán kellett volna átgázoljak e becses helyért, s körbe pillantok.

Yvette most valami elsős srácot korrepetál, legalábbis valami ilyesmit mondott, amikor kérdeztem, nem akar e véletlenül velem jönni, s segíteni. Ráadásul mintha azt is hozzáfűzte volna, hogy Ideje lenne megtanuljak egyedül tanulni, s nem is hajlandó lediktálni nekem a büntetésből kapott Átváltoztatástan dolgozatot. Pff, hát köszi -__- Most kínlódhatok egyedül.
Derekamra teszem a kezeim igen csak harciasan, s körbepillantok, vajon melyik polc megtámadásával kezdjem. Ki is szúrok egyet szemben, majd diszkréten odacammogva ragadom meg kétoldalt a létrát. Nem értem, miért hiszen azt, hogy majd pont legfelül lesz az a könyv, ami kell nekem.. Mindegy. Felteszem az első lépcsőfokra a szemet bántóan citromsárga tornacipellős lábam, majd a másikat is. Megtéve könnyedén 5 lépcsőfokot, már igen magasan állok, s csak most túrok bele világoszöld farmerom zsebébe, s rángatom elő a cetlit, amire felírtam a dolgozatom címét. Biccentek egyet, majd könnyedén visszagyűröm.

Hangosan hümmögve olvasom a könyvek gerincén lévő címeket, amikor meglátok egy kartávolságra lévő igen érdekesen hangzó darabot. Lehetségesnek tartom, hogy akár szükségem is lehet rá, így lendületből kinyújtom a karom, és a mozdulat közben rájövök, hogy az a kartávolságnyi kicsit több. Elvesztem az egyensúlyom, s egyik karommal kalimpálva, a másikkal erősen fogva a létrát próbálom nem fellökni nagy lendületemmel a könyvespolcot és beindítani a domino effektust.

["Száguldanék utánad, de félek, megégetsz..."]

"Száguldanék utánad, de félek, megégetsz..."

Egy újabb kínkeserves nap: mágiatörténet és bájitaltan magolásával telik. Vajon mennyi esélyem van rá, hogy bármi is történjen? Akármi! Ohhh, várjunk csak! Ki van ott? Csak nem Potter tart felém? De még mennyire! Ó, és... és mintha támadni készülne, a pálcája egyenesem rám szegeződik! A könyveket egy könnyed mozdulattal seprem el magam elől, majd felállok és... áhh... tündérmese. Csak ülök a könyveim rabságában, és már órák óta csak imitálom az olvasás tevékenységét, szemem ide-oda cikázik a végtelennek tűnő betűsorok közt, közben meg ilyen beteg gondolatokon jár az agyam, szóval... mi mindent képes kihozni az emberből egy könyvtári látogatás. Még az is jobb lenne, ha egy kriptába zárnának, rééémunalmas... annak is örülnék, ha valaki csak szimplán elhasalna előttem... de SEMMI. Nem, nem önszántamból pusztítom itt magam, és nézem a buzgó kis strébereket, akik a könyvtárban töltve minden idejüket bújják a könyveket hogy így lopják be magukat a tanárok szívébe. Professzor Piton rótta ki rám ezt büntetést, miután betörtem azt az ablakot... De tehetek én róla, hogy itt minden olyan törékeny? Talán ráférne az épületre egy kis tatarozás, és akkor nem hullna darabokra minden második ablak egy kis... na jó, talán túl nagy hévvel vágtam be, de akkor is, nem fair, hogy emiatt kell itt döglődnöm.

Csaknem fél órája volt, hogy az iskola kedvenc zsarnoka felém sem nézett... pár elrévedt pillantást még vetettem a bejárat irányába, de tovább már nem bírtam: akaratlanul, de szemhéjaim kezdek egyre nehezebbé válni. Könyvet vettem a kezembe, hogy a látszat azért megmaradjon, bár csukott szemmel olvasni... elég hülyén néz ki az ember. Koncentráltam rá, hogy azért ne aludjak el. Egyenlőre lett volna a halálos ítéletemmel, de valahogy egyre közelebb kerültem hozzá. Végül sikerült arra az elhatározásra jutnom, hogy inkább veszek egy utolsó erőt magamon és a jegyzeteimhez kellő maradék könyveket is előhalászom a polcsorok rengetegéből. A lelkesedés nem sokáig tartott, de legalább eljutottam ahhoz a polchoz, ahol valószinűleg meglelem azt, ami kelleni fog nekem. Innen már nem volt visszaút. Bátortalan lépésekkel haladtam végig a a könyvekkel kirakott ódon állványok között, fogalmam sem volt, hogy a könyvek százai között hol lesz az enyém, sosem értettem egyesek hogy tudják percek alatt megtalálni amire szükségük van, ezek szerint ez az egyetlen képesség, ami hiányzik belőlem, talán jobb is így... brrr...

A csendet szapora léptek zaja törte meg. Előre féltem, milyen társaságot kapok, persze félni csak akkor lett volna okom, ha Pitonnal futtottam volna össze ezen az eldugott kis helyen, legalábbis ekkor még így gondoltam, de mint kiderül más is lehet legalább olyan megrendítő, mint a professzor: Te jó ég, miért büntet a sors?! Sárga tornacipő, itt egy szín, ott egy minta, tarka farmer... Körülbelül innentől kezdve döntöttem el, hogy amennyire lehet, meghúzom magam, és síri csendben megvárom, még a szivárványszínekben úszó hölgyemény átvonul a szűk kis soromon. Csak egy eszement griffendéles, vagy hugrabugos tanonclányka lehet, az alsóbb évfolyamokból, körülbelül 15-16 lehet, ennél nem több, legalábbis lemertem volna fogadni. Eléggé össze kellett húzódnom, hogy a sor végén lévő kis polc mögött takarásban maradhassak, de néhány óvatos pillantást azért vetettem a sorközre is, hogy vajon elmúlt e már a veszély, de nem... ekkora szerencsém nem volt. Egy létrával kezdett el ügyeskedni, rossz volt nézni, ahogy a sárga cipőpár nagy nehezen feltornázta magát a létre egyes fokain, jó magasra felmászott, csoda, hogy félúton nem esett le.

Azon tűnődtem, hogy ha kilépek a rejtekemből, vajon megijed e, és tényleg leesik, vagy esetleg még örül is, hogy akad segítsége, és azonnal felkér, hogy vegyem már le helyette azt a könyvet, amiért annyira nyújtózkodik. Hát nem látja, hogy a könyv amit el akar érni csaknem 2 méterre van? Ez egyre jobb, komolyan... Aztán persze, hogy majd eldől, ha félig már a levegőben lóg a könyvért. A létre lassan kezd hátradőlni, kezével nagy köröket ír le, egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam, ezzel viszont szépen lebuktam. Fenébe... Kb. 10 percre becsültem, még sikerül levennie a könyvet, de ezek szerint nem kell addig várnom. Ha most ledönti itt nekem az egész könyvtárat, Piton még talán képes lesz azt feltételezni, hogy ez is én voltam, vagy rosszabb esetben a kis perszóna rám fogja... Nagyszerű, Fitzroy kiment egy kislányt a bajból... csak nehogy aztán szétkürtölje, ki a hős megmentője.
-Vingardium leviosa! -billentettem vissza a létrát eredeti állapotába, bár nem voltam benne biztos, hogy ennek hatására "szivárlány" nem esik le, bár akkor el kéne kapnom, ami túlontúl hősies megmozdulás lenne, túl ... Potteres?

A helyzet tehát a következő; egy nem éppen stabil létrán egyensúlyozok, mert nem tudtam a kellő távolságot felmérni a karom és egy könyv között, holott ez igazán mehetne már, ha a Hollóhát Kviddiccsapatának a Fogója lennék, vagy mi a szösz. Egy aprócska labda elfogása miért lenne könnyebb feladat, mint egy könyv levétele a polc legtetejéről? Szánalmas rám nézve ez az egész helyzet, és ha ezt még Aud látná is, biztos kitérne a hitéből, és megint hajtó lennék. Tudom, hogy Cho is erre feni a fogát, amióta elfoglaltam a helyét, mert ő épp beteg volt. Szerencsémre, vagy éppen az ő balszerencséjére, de jobbnak bizonyultam nála, így be kellett érnie egy másik, kevésbé dicsőített poszttal. Ciki.

Hiába kalimpálok olyan eszeveszettül, egyszerűen nem akar helyrebillenni az a létre, sőt, kezdek aggódni, hogy egyenesen belefogok trafálni a polcsor kellős közepébe, s a fizika törvényei értelmében egy perc alatt lefogom dönteni a könyvtárat, ha egyik dől el a másik után. Nem, határozottan nincs kedvem büntetőmunkára menni, vagy ebből kifolyólag pakolgatni szabadidőmben a könyveket. Nem ápolok velük azért ilyen.. szoros barátságot, hogy naphosszat, őket porolgassam, meg fogdossam.

Szó ami szó, lepörög előttem az egész életem, s rájövök, ki mindenkitől kellene még bocsánatot kérnem. Felsejlik előttem Yvette képe, hogy mennyire nem vagyok jó testvére, és állandóan csak szégyenbe hozom a kritikán aluli viselkedésemmel, és a jegyeimmel, és.. és, és.. nem mondtam neki elégszer, mennyire szeretem! Ajkaim elválnak egymástól, pont abban a pillanatban, amikor eltéveszthetetlen hangforrást hallok: valaki kiröhög. A drámai sikoly helyett marad a halk szitkozódás, majd egyszer csak minden megáll a levegőben, és.. lebeg.
- Hö? – Kapkodom a fejem, s megpillantok egy alakot. Biztos ő lehetett az, aki olyan jót szórakozott rajtam az imént, s most is elég vicces látványt nyújthatok, ahogy kétségbeesetten kapaszkodom a létrába, szinte ráfonódva minden testrészemmel, mint egy majom a fára. S aztán egyszer csak minden a helyére állt, én pedig zavartan konstatáltam a tényt: végre lemászhatok. Bizony serényen szedtem a fokokat, az utolsót átugorva érkeztem a talajra, s egy csúnya pillantást vetve a létrára – mintha minden az ő hiába lenne – fordultam a másik felé. A távolság, ami közöttünk lehetett, elenyészőnek hatot a számomra, hiszen hamar átszökdeltem, s mondhatni a nyakába ugrottam az illetőnek.

- Köszönöm! Köszönömköszönömköszönömköszönöm, hálám üldözzön a sírig. – Magyaráztam nagy lelkesen, s elengedve szegényt, nem szorongatva tovább léptem hátra egy lépést. – Dicső lovag, ezért a tettedért bármit kérhetsz cserébe. -
Tártam szét a karjaim színpadiasan, s igazából már megint naivan ejtettem ki a szavakat. Elvégre az én esetemben főleg, a bármit lehet félreérthető, holott én csak olyan ártatlan dolgokra gondolok, mint a házi megírása, vagy egy új toll vétele, vagy valami hasonló..

A rögtönzött „mentőakció” sikeresnek bizonyul: A könyvtár nincs romokban... na jó és persze -nem utolsó sorban-, „tarkabarka” sem zúgott le a létráról. Nem mintha az élete múlott volna rajta, de amilyen kis esetlen, lehet, hogy a nyakát törte volna... bár manapság annyi mindenre létezik már varázslat... azon sem lepődnék meg, ha valamivel lehetne új fejet növeszteni, vagy ilyesmi...bár nekem minden bizonnyal ez nem jönne össze, ki tudja... Ha valami véletlen folytán mégis, az eredmény hasonló lenne ahhoz a szörnyszülötthöz, mint amit az első évben kreáltunk csokiból. Na AZT még egyszer nem!

Aztán csak nézem, ahogy apránként sikerül leküzdenie a létra egyes fokait. Egyre inkább belemerülök, ahogy figyelemmel követem, nem önszántamból, egyszerűen csak megfog. Kecses, sokkal kimértebbek mozdulatok: finom, könnyed szinte légies léptek, és ahogy a vékony kar követi a test vonalát. Egy szökkenés, egy apró, de épp oly magával ragadó csípőmozdulat.
~Mit nézel Fiztroy?! Csak lemászott a létráról!!! Időközben szerencsére észhez kapok, és a még mindig feszesen tartott pálca szorításán engedek: elteszem a helyére majd megigazgatom a meggyűrődött taláromat, hiába.

Riadtam próbálok meg kitérni az ölelése elől, de túl késő, abszolút váratlanul ér a dolog. Az ilyen érzelmi kitörésekhez valahogy nem vagyok hozzászokva...
-Ó-ó-ó! -tiltakozom szolidan, miközben óvatosan megpróbálok hátrafelé araszolni, ám a kitárt karok rabságába kerülve veszem tudomásul, hogy ez már nem fog menni és csak hagyom, hogy a lány törékeny kacsói átfogjanak. Kissé félve nézek körbe, -már amit ebben a helyzetben a látóköröm megenged-: szerencsére egyenlőre nincs szemtanúja a meghitt pillanatunknak. Bár ő szorosan fog, én csak idétlenül széttárom a karjaimat, máshová ugyanis nincs helyem tenni őket, vagyis... egy "visszaölelés" milyen gáz lenne már... Így hát nem tehetek mást: várom a szabadulásom, nem jut eszembe semmi, amit mondhatnék. Aztán mégis sikerül néhány szót kipréselnem:
-Azt hiszem most már elengedhetsz! -jegyzem meg enyhe célzásként, hogy elég volt. Aztán elenged, már ami a szorítását illeti, de még koránt sem akar megszabadulni tőlem, amit főleg a „kecsegtető” ajánlata bizonyít. De nem értem... előbb kinevetem, épp mikor készül darabokra törni magát, habozok, hogy mi legyen, erre a nyakamba ugrik. Szegény lány, agyára ment a sok rózsaszín...

-NEM... ne, kérlek! -visszakozom kétségbeesetten a kijelentése hallatán, ami körülbelül olyan határozottságú volt, mintha épp hűségesküt tett volna, hogy egész életében szolgálni fog. Bár valóban... ezt mondta. Ez jelentené az egyébként sem túl egyszerű életem végét.
Nem, nem sikerül leállítanom, tovább epekedik... hát nem igaz, ezzel lassan kezd zavarba hozni, főleg a hülye gondolataim után, amik neki köszönhetően merülnek fel bennem. Mégis mit gondol, mi lesz egy férfi első gondolata, a BÁRMIT szó hallatán? Jó, lehet, hogy nem vagyok teljesen normális...
~Leveszem a könyvét és már itt sem vagyok... Franc... mennyi lehet? -gondolkodom, miközben kitérek előle, és a létrához igyekszem.
-Na mondd, melyik könyv kell! -nézek fel a könyvgerincek hosszú soraira, és megpróbálom belőni azt a helyet, amit próbált elérni, nem túl nagy sikerrel. Odateszem a létrát, és elindulok felfelé.

Mint minden más hasonló esetben, most is teljesen elkerüli a figyelmem az, hogy esetlegesen a másik fél nem szeretne velem közelebbi testi kontaktusba kerülni, amit én most csak és kizárólag egy ölelésre értek. Így hát hiába próbálnak kitérni az ölelésem elől, s még nem is viszonozzák, én akkoris jól megölelgetem a srácot, ha már volt olyan kedves, és a segítségemre sietett. Hálámat most ebben a formában mutatom ki, egyelőre persze. Talán az egyértelmű jelzés az, ami pillanatokkal később visszabillent abba a tudatállapotba, miszerint fogjam a jeleket - ha már a szolid nem hatott meg - „nem kívánatos személy vagyok ezen a területen”. Bah, de mikor érdekelt ez valaha is engem? A válasz magától értetődő.

- Ugyan már. – Kuncogom el magam, és még kecsesen legyintek is egyet a kezemmel. – Nem kell szerénykedned. – Tetszik, hogy ennyire kétségbeesetten próbál engem levakarni, mert igen is erre megy ki a játék, de hiába. Biztos csak azért akar elzavarni, mert ez az imázs illik a zöld szegélye mellé. Vagy mert épp elég pletykát hallott rólam, s úgy van vele, jobb ha inkább nem keveredik velem csevejbe, még a végén túlságosan is lezsibbasztanám agyilag.

Minden próbálkozás felesleges, s ez nem az én hibám, hanem az övé! Talán elgondolkoznék rajta, hogy még egy köszönömöt elrebegve távozzak a helyszínről, lehetőleg addig, amíg minden épen és a helyén van, de fogja magát és felmászik a létrára. Hát nem aranypofa! Leveszi nekem a könyvet, ez annyira.. figyelmes!
- Azt a vastag, zöld alapon fehér betűk, és az áll rajta, hogy „Asztaltól az Elefántig II.”. – Magyarázom, s karommal hadonászva próbálom neki belőni, még is meggondoltam. Prof McGali szerint ez a nekem való olvasmány, és erre van szükségem a dolgozatom megírására. Persze az egyik legvastagabb, kitudjahánykilós könyvet sikerült megneveznem.

-Uhh... -szenvedek hangosan a létrán lépkedve, ami kívülről nézve hathatott úgy is, mintha nehezemre esne néhány létrafok. Persze nem erről volt szó, csupán eltűnődtem mit meg nem teszek mostanság... Néhány hete, hónapja, a roxforti tanéveim során még volt „tekintélyem”, most meg...  egy  „kislány” könyvéért kockára teszek mindent... A gondolatmenetem egy kényszerű mosollyal szakítom meg, amit felé küldök, jelezve hogy minden frankó, jobb napom nem is lehetne, akkor érzem magam a legjobban, ha valakinek segíthetek, így teljes az életem, e nélkül nem élet az élet... Na jó, azért ennyire nem sikerült jól az a kis szájrántás, béna volt, inkább tűnt valamiféle idétlen fintornak, mint mosolynak.

-Szóval azt a vastagot... remek, jó nehéz lesz... -hümmögöm már látva is, melyikre gondol. Vastag, eddig rendben, zöld is, oké... de sajnos annyira belepte a port, hogy a betűk csak közelebbről vehetők ki. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez lesz az, el is érném, e helyett inkább feljebb mászok, hogy a feltételezésem bebizonyosodjon: valóban jól gondolom e... Na jó nem, igazából csak húzom az időt és azon tűnődöm, hogy mit fogok tenni, vagyis inkább... mit fog Ő tenni, azok után, hogy még a könyvét is lehúztam neki a világ tetejéről... mi lesz a következő, mert ugye, az ölelés megvolt... Már most elhatározom: megkapja a könyvét, én pedig szépen lassan elindulok hátra, „Örülök, hogy segíthettem”, és már sietek is, megkeresem a könyvtár legeldugottabb zugát, és kivárom ott a büntetésem végét... aminek ideje... pontosan nem is lett meghatározva. Hjaj, ha nem álltam volna fel akkor...

A iromány felé nyúlok, ami leginkább már csak néhány cérnával összefogott papírtömb, mint rendes keményfedeles könyv. Megviselt darab, régi már, akárcsak az iskola.
-Asztaltól az... elefántig! ~Milyen cím ez?~ Ez lesz az! -horkanok fel „diadalittasan”, mikor a talárom ujját lassan végighúzom a borítón, letörölve a vastag porréteget, persze egyáltalán nem érződik a hangomon lelkesedés, inkább afféle VÉGRE, hurrá, mehetek utamra és jól állunk... a környéken egy lélek sem. Szinte örülök, hogy nem porladt el a kezemben, amikor kihúztam. Apám egy egész vagyonnal támogatta az iskolát... hát az biztos, hogy nem könyvekre fordították a pénzt...

Lelkesen veszem a lefelé vezető utat, ami rám vár már csak túlélem valahogy, a nehezén remélem túl vagyok, bár sosem lehet tudni... Leérve megállok egy pillanatra. Nem mintha annyira furdalna a kíváncsiság, de annyiféle könyv létezik, mindegyik tud valami meglepetést okozni. Van amelyik valódi kis bestia, és szinte küzdened kell vele, hogy használhasd, Lochart könyveiről meg inkább ne is beszéljünk, azokat ki sem szabad nyitni... Ez a darab így elnézve semmi különös dologra nem képes, maximum kihullanak a lapjai, ha fellapozod, azért gondoltam belenézek, menet közben fordítottam az első néhány oldalra: tartalomjegyzék.

Félúton megtorpanok: Átváltoztatástan. Sosem értettem mi értelme van. Tárgyakat állattá … tenni. Bár ki tudja. Lehet az én baglyom „előző életében” váza volt, vagy állólámpa, amilyen szerencsétlen... Mindig mondtam apámnak, hogy kell egy új, de nem... „Ez Roxfort legszebb baglya, marad és kész!” Koránt sem olyan szép mint gondolja. Legutóbb mikor megszökött, kissé megkopasztottam... még egyszer merjen elszökni és egy szál tolla sem marad! Kissé elmélyülök a sorok között, már a tartalom is annyi új dolgot ígér, olyanokat, amikről még nem is hallottam. Szerezhetnék vele néhány jó pontot McGalagonynál, mivel valószínűleg ő ajánlotta, hiszen évek, talán évtizedek óta elő sem vették, a könyvespolc tetején pedig senki sem találta meg.

-Fi... figyelj, nem lenne gond, ha ezt most elvinném fél órára, ugye? Remek! -teszem fel és válaszolom meg egyben, gátlások nélkül a „költői kérdést”. Csak ki kell csempészni valahogy, és már rohanhatok is Galagonyhoz... megvan a jó jegyem, nyert ügy.
-Örülök hogy... -kezdem a korábban már kigondolt szép, sablonos megszólalásom, bár ahogy jobban átgondolom, ez csöppet ironikus lenne ebben a helyzetben, főleg hogy épp lenyúlni készülöm a könyvét, még hogy segítség... ajj...
-Nagyon örültem a találkozásnak! -jegyzem meg hamisan, és fordulok is az ellenkező irányba, szabad utam van!

Nagy Rubik-kockázásában egy griffendéles srác zavarja meg, aki egy könyvet pakol vissza a polcra, persze pont oda ahol Nadine állsz. Jellemző. Lánykánk nem zavartatja magát, igazából nincs semmi dolga a sráccal, így forgatja tovább a kockát, bár azért bevallja magának, hogy kicsit már unja. De majd csak akkor hagyja abba, hogyha Oliver látótávolságon kívül lesz.
Mivel nem nagyon figyel a srácra, még azt sem veszi észre, hogy hozzáérnek a karjához, igencsak meglepi a „Megfoghatom?” kérdés. Hirtelen kapja fel a fejét a kezében lévő színes kockáról a mellette álló Oliverre.
Megfogni? Mit akar megfogni? Természetes, hogy a tizenöt éves Nadine-unk rosszra gondol, hiszen a környezetében is mindig mindenki rosszra gondol. Védelmében említsük meg, hogy a Hayes lány tényleg nem így van nevelve, ő tiszta, komoly, mindenféle piszkos fantáziától mentes. Legalábbis volt, amíg a diáktársai kicsit át nem formálták azt a fantáziát. Mikor az ember mellett mindenki mindenről valami rosszra asszociál, idővel ő is hozzászokik a rossz asszociációra. Egy ilyen rossz asszociációnak lehettünk most is a tanúi.
Aztán szerencsére a Huxley gyerek megmagyarázza, hogy mire is gondolt. Szóval a kockát akarja megfogni. Nadine egy picit fel is vonja az egyik szemöldökét, hogy ehhez miért kell ennyire engedélyt kérni, mikor csak egy Rubik-kockáról van szó. Oliver szavai azonban azt is elárulják, hogy még sosem látott ilyet csak hallott róla. No igen, így már kicsit érthetőbb a fiú reakciója, hogy ennyire csodálja a kis színes tárgyat. Tény, hogy nem lehet úton-útfélen ilyen játékszerbe botlani, pláne nem itt a Roxfortban. Nem jellemző a diákságra.
- Persze, tessék –nyújtja a kockát és Oliver még szinte nem is nyúlt érte rendesen de Nadine már engedi is el a kockát, így ha a fiú nem elég gyors a játékszer a padlón fog kikötni egy csattanás kíséretében. Annak pedig a Hayes kisasszony nem örülne, és valószínűleg kicsit le is hordaná a griffendéles fiút érte, hogy miért nem kapta el. Szegény Huxley meg hiába magyarázná, hogy Nadine engedte el túl hamar a játékot, az a lányt nem hatná meg. Így a srác érdekében (na meg a Rubik kocka érdekében is) reméljük, hogy a kocka nem esik le a földre. Vagy ha le is esik, legalább maradjon egy darabban és egyik kisebb kocka se essen ki belőle. Mert hiába lehet egy egyszerű mozdulattal, vagy varázslattal helyre hozni a játékot. Az nem változtatná meg a tényt, hogy leesett és szétesett. A lényeg a lényeg, hogy most minden Huxley reflexein és gyorsaságán múlik.
- Egyébként Rubik kockának hívják. Vagy Varázs kockának. Én a Rubik kocka elnevezést szeretem jobban –fűzi még hozzá, hogy valami kis leírást is adjon a kockáról, vagy legalább egy nevet adjon neki. Persze lehet, hogy Oliver is tudta, hogy így hívják csak nem mondta. Bár Nadine a „színes kocka” megnevezés után merte feltételezni, hogy Huxley nem ismeri a kocka rendes nevét, aminek még kicsit örült is, hogy van valami, amit ő tud a fiú meg nem. Igen, Nadine szeret okos lenni és olyanokat tudni, amiket mások nem.

- Igen, igen azt. – Erősítem meg a megállapítását, s bámulok felfelé, és már a nyakam is kezd kiállni lassan, ezért hátrébb lépek pár lépést, ezzel kényelmesebben rálátok az eseményekre. Mintha valamit motyogna az orra alatt, de nem értem, s különösebben nem is érdekel. Ha kommunikálni akar velem, akkor jól érthetően, hangosan és artikulálva tegye azt. Biztos csak magában beszél, vagy ilyesmi. Nagyon cuki, hogy nem hagyta a lezuhanásomat a létrával, de ettől még nem kizárható az a feltételezés, hogy a srác nem teljesen tiszta, mint megannyian ebben az iskolában. S pont ez a poén!.. Mármint én teljesen viccesnek találom, ha valaki skizofrén, jót csevegnék mindkét énjével.

Lassan csak meglesz az a vastag, s olybá tűnik, poros kötet, még a srác gondoskodik a tisztaságáról is, milyen kedves, majd felszólalással jelzi, hogy igen, bizony ez lesz az. Nesze neked EmszíGali, a világ legrégibb, legporosabb és legeldugottabb könyvét tudtad te is nekem ajánlani. Remélem, hogy ha már ilyen vastag és vagy ezeroldalas, hogy olyan apró betűvel írták, amihez nagyító kell.
- Segítsek? – Valamiért megtorpan, én pedig arra tudok gondolni, hogy megfájdult valamije, vagy ilyesmi, ezért gyors a létrához is lépek, s segítőkészen nyújtom ki a karjaim. Nehogy megszédüljön itt nekem és baja essen szegény mucus pofinak, ha már ennyire cuki, hogy ilyen sokszor kisegít engem ebben a szorult és kellemetlen no meg kényelmetlen helyzetben.

Meglepetten pislogok rá, amikor gyors elhadarja a mondókáját, miszerint kell neki a könyvem, amire nekem is égetőszükségem van, ráadásul röpke 2 óra és edzésem lesz, addig pedig bekellene, fejezzem azt a x méteres dolgozatot. No igen, nem lep meg, hogy ismételten nem néznek ki egy gyermekre jutó IQ szintet sem, nem hogy egyéb más dolgokat, mint; helyzetfelismerés. Ez a drága azt hiszi, hogy engem lerázhat, és hogy majd bután bólogatok arra, hogy lecsapja a kezemről a könyvet, mert vaamire nagyon kell neki, s nem nézem ki belőle, hogy valóban vissza is adná nekem félóra múlva. Ejnye cuki srác, ezt így nem lehet..
- Azt mondod, tanuljunk együtt? Awww, ez olyan cuki! – Amint megfordul az ellenkező irányba, s gyors léptekkel már ott is termek a sarkában, s pofátlan módon belekarolok.
- Melyik asztalhoz szeretnél ülni? Bár ha ki vagy pakolva, egyszerűbb ha én cuccolok oda hozzád. – Csacsogok jókedvűen és.. végtelenül bután, de legbelül elégedett vagyok magammal.
- Egyébként mit is mondtál, hogy hívnak?.. – Nem mutatkozott be, ezzel tisztában vagyok, de egyáltalán nem érdekel ez most jelen helyzetemben. – Engem Yolandának hívnak, igazán örülök a találkozásnak, de egyébként nem a 6. évfolyamba jársz te is?.. -
A kis babaarca ismerősnek hat, és nem hiszem, hogy felettem járna, vagy esetleg alattam, már az utóbbit jobban eltudom képzelni, de akkor már maradjunk a bűvös 6os számban.

Szapora léptekkel állok tovább, immár elégedetten, könyvel a kezemben, amely kitaposott utat biztosít a jó osztályzatomhoz Galagonynál. Ki gondolta volna, hogy még profitálok is Piton próbálkozása révén. Remek... szóval ily galád módon ragadtam el kedvenc, oly imádott tanárnője által ajánlott könyvét. Biztos valami kis kedvenc, akit az egész tanárikar protezsál, és ajánlják be neki a jobbnál jobb könyveket, amikről még senki egy szót se hallott... bár ez kissé ellentmondásos lenne azzal ahogy öltözködik, hisz az biztos, hogy nem fülig talár, ing, vasalt nyakkendő... neeem, ehhez közel sem jár... finoman szólva ízlésficamos a csaj, nem is értem, hogy engedheti meg ezt magának egy ilyen iskolában... még azt sem tudom tisztán megállapítani melyik ház tanulója, és innentől kezdve, ha Mardekáros lenne, -ami egyébként minimum paradoxont eredményezne- sem érdekelne, vagyis mondjuk úgy, hogy tennék érte, hogy a rózsaszínt feketére váltsa. Jó ez most nagyon gonoszan hangzott, de léteznek „finom” módszerek is, amivel egy lányt úgymond „jobb belátásra” lehet bírni, hisz olyan sebezhető a törékeny kis lelkük...

Talán hiba volt a csilivili, ártatlan lányka kinézetéből kiindulnom, hisz egyáltalán nem igazolódott be, amit elsőre hittem. Az a forgatókönyv valahogy így nézett ki: a kis szende belemegy az ajánlatomba, vár rám órákig naivan abban a tudatban élve, hogy egyszer megjelenek a könyvével, majd mikor rájön, hogy bizony nem lát többé, megszeppen és rohan a barátnőihez vigaszért. Annak meg még örültem is volna, ha ennél közelebb kapcsolatba már nem kerülünk, mert azért az ölelés kicsit meredek volt így elsőre, ki tudja milyen ötletei vannak még, hogy kifejezze háláját, és végtelen szeretetét... kár volt beleütnöm az orrom, de most van egy könyvem, nem is akármilyen.

Oh, de nem kell őt félteni, de még mennyire, hogy nem. Nem is gondolnám, mennyire szívós kis „vércsével” van dolgom. Fordulnék is a sor végénél, de riadtan kapom oldalra a fejem, ahogy vékony karjával az enyémbe kapaszkodik, és a kanyarban még szinte meg is kell tartanom, olyan élménnyel veszi az íves fordulót, végig belém karolva~csimpaszkodva. Ezt meg hogy csinálta... kis nesztelen, lopakodott, vagy ennyire lekötött, hogy megkérdőjelezzem tettem helyességét, feleslegesen!? Köpni, nyelni nem tudok, az egész könyvtár előtt adja magát zavartalanul, szorosan mellettem, folyik belőle a szó megállás nélkül, én pedig csak elvörösödve próbálok olyan helyet keresni, ahol újra rejtve lehetünk a publikum elől, de sok figyelő tekintet már így is megtalált minket, köszönhetően cseppet sem „könyvtári” hangerejének. Direkt csinálta, megölöm! Áh, de biztos mindenki elhiszi majd, hogy a könyvtár leghátsó zugát mi csupán könyvkeresésre használtuk, azért időztünk ott annyit mert egy magas létrára kellett felmászni a polc legmagasabban lévő könyvéért, és csak másodjára sikerült levenni... meg sem próbálnám elmagyarázni.

A sorok közt keringőzve terelgetem be a könyvtár egy újabb parcellájába, ahol a kis jelenetünk privát maradhat. Amilyen cserfes talán még mindig folytatná, de nem adok lehetőséget rá. Puha ajkai épp résnyire nyílnak egymástól, talán a meglepődöttségtől, majd az utolsó heves levegővétel útját, a tenyeremmel zárom el, befogva ezzel „Yolanda” mindig mosolygós száját. Formás kis pisze orrának azért hagyok helyet, nehogy megfulladjon itt nekem, vagy rosszul legyen, hogy pár másodpercig nem kap levegőt...  Talán most nem lesz olyan jókedvű... Egy határozott mozdulattal szorítom a mögötte álló masszívnak tűnő könyvespolchoz, hogy ne ficánkoljon, bár vigyázok, bántani nem akarom... most nem.
-Befejezted? -förmedek rá kérdően, a megengedhető legnagyobb hangon, csöppet sem jókedvet sugárzó hangszínben. Inkább némi gúny, megvetés, harag fűszerezni a szavaimat, amiket felé intézek, majd ha bólint engedek a levegő tágabb útjának, kezemet leveszem fehér, hamvas arcáról, ahol ujjaim piros nyomai hamar felszívódnak.
-Mi a frászt csinálsz!? Egy szóval sem mondtam hogy fogok VELED tanulni! -folytatom még mindig nagy felháborodottsággal, majd kihátrálok előle -szabadjára engedve vétlen testét-, és bosszúsan, de újra, sokadjára ráncba szedem magam, megigazgatom össze vissza lógó nyakkendőmet, elcsúszott taláromat, remélem utoljára kell...
-Szóval YOLANDA... megmentettelek, tartozol egyel, tehát a könyv az enyém. Így vagyunk kvittek. -fordulok vissza hozzá most már nyugodt, kiegyensúlyozott hangulatban, még egy csalfa mosolyt is csalok az arcomra, had örüljön. Marad a kisajátítom magamnak verzió, aztán pedig csak levakarom magamról valahogy...

[NOW]

DON'T STOP ME

NOW!

Valahova nagyon elakar tűnni, mert itt lavírozunk a polcsorok között, s ahogy rápillantok azt látom, hogy egyre csak vörösebb s vörösebb lesz, én pedig.. No igen, mondom tovább, nem zavartatva magam, s főleg azt nem véve figyelembe, hogy könyvtárban vagyunk. Óh, igen, naná, hogy direkt csinálom. Lehet, hogy másokkal csak így eltud bánni, de engem egészen más fából faragtak, nem fogom hagyni, hogy valaki ugródeszkának használjon a jobb jegyért, s átlép rajtam, mint egy kupac szeméten! Nem! Vagy ne legyen a nevem Yolanda Delacour. Nem is értem, hogy ott fent, az a valaki aki kitalált engem, miért nem fiúnak szánt? Mert minimum vagyok olyan szívós, mint egy srác!

Már megint csak befordulunk valahova, s tekintetem körbehordozva próbálom megállapítani, épp melyik részben is vagyunk, ami a témát illeti. Hamar kiszúrok egy ’Jóslatok A-tól Z-ig’ című kötetet, s bizony nem kell egyetemi professzornak lennem ahhoz, hogy levonjam a következtetést, nem épp a kedvenc témaköröm környékén mozgunk, sőt! A Jóslástant még Yvette is utálja, amiről az a légyszemű nő tehet. Nyitom a szám, veszem a levegőt, de.. hé! A kezét a számra tapasztja, én pedig elkerekedet, értetlen szemekkel nézek vissza rá.
- Mhomst mihvahm? – Gonosz módon nyálazom össze a kezét azzal, hogy erőltetem a beszédet, mint akit nem lehet, csak Silencióval elhallgatatni! Húha, milyen kis határozott! Egyszerűen nekipasszíroz a könyvespolcnak, én pedig ezt némán tűröm, mivel nincs más választásom. Vagyis lenne, egyszerűen csak beletérdelek a legérzékenyebb pontjába, és futok, de nem jelent rám olyan veszélyt, hogy azonnal elkezdjek szűkölni.

- Mmühüm. – Ez egyébként egy beleegyező ’ühüm’ volt, sőt még a fejemmel is megpróbálkoztam egyet bólintani, már amennyire hagyott nekem erre teret a srác. Elenged, én pedig ígéretemhez híven befogom a szám, vagy legalábbis még egy ideig, hogy illendően meghallgassam, még is mi a fáraszt akart ezzel az egésszel? Ennyire hamar az agyára mentem volna, ráadásul ilyen hamar? Nem bírta sokáéig, na majd mellettem edződik még egy kicsit, mert hogy én azt a könyvet nem fogom hagyni kicsúszni a kezeim közül.

- Tudom. – Felelem vigyorogva, s ellököm magam a könyvespolctól, majd egy lépéssel közelebb férkőzök hozzá, ujjaim összekulcsolom a hátam mögött, s félrebillentett fejjel várom a folytatást, és huss! El is tűnik az a mézes-mázos mosoly az arcomról, ahogy felhúzom az orrom, s az állam is büszkén felszegem.
- Na még mit nem! – Csattanok fel, lépek felé még egyet, bár ez már kissé fenyegethetőnek hathat, de még sem az. – Tudod, nem értem, hogy ti akik zöld szegélyes talárban jártok, nektek elő van írva, hogy bunkók legyetek másokkal? -
Vonom fel a szemöldököm, s tárom szét tehetetlenül a karjaim.
- Ráadásul kötve hiszem, hogy te azért küzdenél, hogy McGali átrugdosson évvégén, amíg ÉN igen! Hallottál már olyanról, hogy elkérsz valamit? Nem? Mindjárt gondoltam, de majd én elmagyarázom. Nekem nem kell, csak max 2 napig ez a könyv, s utána átszolgáltatom neked, vagy leülünk ide a könyvtárba, és középre tesszük, és akkor tudunk közösen dolgozni. – Nem meglepő, hogy megint szófosást kaptam, s ha véletlen a srác fajképnél akarna hagyni, hát akkor bizony megragadom a karját, s erőnek erejével ott tartom.
- Nyugi, nem fogom szétkürtölni a suliban, hogy egyszer az életedben normálisan viselkedtél, mint minden más ember, nem pedig úgy, ahogy a házad elvárja. Szóval? – Fonom össze a karjaim magam előtt dacosan, miután elengedtem őt, s várakozóan pillantok rá.
- Osztozunk, vagy vegyem elő én is az agresszív énem, és megverekedünk érte, hm? De akkor biztos lehetsz benne, hogy nem csak én megyek büntetőmunkára, hanem Te is! -

//Bocsi, tudom hogy késői és nem is olyan jó...//

Könyvem megszerzését egy ékes mosollyal ünneplem, amit Yolanda felé rebesgetek, de ez sem őszinte öröm, inkább csak annak a kifejezésre juttatása, hogy ha akarok valamit, az úgy is az enyém lesz... tudom, beletörődtem milyen gonosz vagyok, de ezt is lehet élvezni, sőt... most elsőnek nem merül fel bennem semmi kétség, akadályozó tényező, valami kósza gondolat a dolgok helyességének megkérdőjelezéséről, bár ebben az elmúlt percek, ez a körülbelül fél órás huzavona is megerősített, különben még az is számításba került volna, némi eséllyel, hogy lemondok erről a vacak izéről, és megelégszek Galagonynál az eddigi jegyekkel... ahh DEHOGY! Ez meg sem fordult a fejemben... Mondjuk még mindig szerencsésebben megúsztam volna a dolgot, ha nem kell ilyen sokáig harcolnom ezért az egyébként értéktelen papírstószért, talán már rég kész lennék a jegyzeteimmel, és nem itt táncolnék fel alá rózsaszín kisasszonnyal... remélem most elég ízelítőt kapott, vagyis kellőképp beijedt, hogy ne folyamodjon további hasonló ötletekhez, mint például az egymás nyakába ugrás, amit úgy vettem észre nagyon szeret, vagy ez a séta karöltve... nem is gondolná az ember, mik jutnak eszébe, és mik lehetnek még a tarsolyába, vigyázni kell...

Már indulnék, de miért gondolom, hogy ezzel le is van zárva az ügy? Tétován állapodom meg, sarkam épp csak egy pillanatra hagyta el a helyét, arra sem volt időm, hogy fordulatot vegyek, ugyanis Yolanda reakciója olyan meglepetésként ért, akár az előbbi kis „támadás” számára, csupán annyi különbséggel, hogy meghagyta nekem a megszólalás lehetőséget. Kihívó pillantása égetően tudatosította bennem a száját elhagyó szavak komolyságát, én pedig nem tudtam mit tenni, csak mélán bámultam, talán túlságosan is kimutatva meglepődöttségnem. Ilyen elszánt kis hárpiával még nem hozott össze a sors. Gondolataim hirtelen, indulattól vezérelme mosódnak össze kiejtett szavaimmal, amik egyenlőre egy éles pillantás mögé rejtőzve vártak kitörésre. Bár tekintetem haragos, csöppet sem gyűlölettel teli, lapul ott valami csillogás is, valami csodálat, felfedezés egy újabb kihívásra, bár szánom is, hogy pont egy lány jutott ellenfélnek hisz így nem teljesen fair játszma elébe nézünk... Tudom mit kéne tennem, a kezébe nyomnom ezt az átkozott papírköteget, de ezt már rég kivertem a fejemből, mert nem lehet, és ha minden szava igaz, akkor sem érthetek vele egyet.
-Oh... tehát meg akarsz velem verekedni? -kérdezem síri komolysággal, majd arcvonásaim lassan enyhülnek, remegő ajkaim pedig jelzik a szánó nevetés közeledtét, amire nem is kell sokat várni.
-Jaj... bocs, hogy nem veszlek komolyan csak... szóval flamingólány... mindketten tudjuk ki fog szék nélkül maradni, ha véget ér a zene, így inkább nekem lenne egy ajánlatom a számodra. A könyv elsőnek nálam lesz, átlapozom, kiírom a jól hangzó sorokat, aztán megkapod... -vetem fel a számára valószínűleg nem túl kecsegtető javaslatomat.
-Na és mivel én úgyis hamarabb megértem... izé... csakis mert hamarabb elolvasom... -kuncogom magamban kicsit incselkedve vele...- talán segíthetek néhány dologban, ha már olyan rosszul állsz, amit nem nagyon hiszek... -füllentem aljasan, bár megőrzöm hanglejtésem meggyőző hatását, nem tudom mennyire lesz hihető ezek után, hogy bármiben is segíteni akarok...

Egy óvatos lépéssel hátrálok ki előle, remélve hogy ezek után végre mehetek, és nem rángat vissza, akaszkodik rám vagy hasonlók, mert akkor nem reagálok olyan „megértően”, mint az eddigi alkalmaknál... bár nem tudom mit tehetnék, ha valami újabb büntetőmunkába kever nem állok jót magamért... Most mégis úgy érzem talán van esély, hogy megnyerjem ezt a kis csatát...

Tya

Csontropogások sorozata. Hol egy-egy nagyobb, hol apro picikék. A folyosó félelmetes kihaltsága miatt ezen hangokkal telik meg, melynek tulajdonosa köpenysuhogva repül tova a festmények mellett. Eaton ereteileg a könyvtárba készült még hosszú órákkal ezelõtt, ám a klubhelyiségben levõ kis kávésasztalo elhagyottan heverészõ sütemények megállásra kényszerítették, míg végül a falatozástól és az utóbbi napok mozgalmaitól kimerülten elaludt a hosszabb kanapén. Az elsõsök kisebb csoportjának zaja keltette föl álmából, s most morcosan bandukol a kitûzött cél, a könyvtár felé. Elgémberedett tagjait nyújtogatva halad a folyosón, s közben megpróbálja elrejteni fáradtságát. Szemét dörzsölve érkezik meg a könyvtár nagy ajtajához, mely mögött síri csönd uralkodik. Ez természetes, elvégre sötétedik, és ki az az elvetemült diák, aki ilyenkor, ebben a jó idpben a könyvtárban töltené idejét.

Megigazítja ingének nyakát és nyakkendõjét, majd mélyet szippantva a hûvöskés levegõbõl benyit az ajtón. A könyvtáros mogorva tekintettel les reá, majd mikor fölismeri, visszafordul a pult mögött levõ cetlijeihez, s rendezgeti tovább. A fiú gyakori vendég, és sosem csinált semmi zûrzavart, tõle nem kell félni, hogy üvöltözve fogja megvarázsolni a könyveket, hogy lázadást indítson az igazgató ellen. Bár szó se róla, elsõ és másodévesként nem egyszer megfordult Eaton fejében ez a terv, de mindig lehordta saját magát, hogy milyen könnyen le lehetne õt gyõzni pár könnyed varázslattal.
Csak illedelmesen, nem kell felhúzni magad azon, hogy pofátlanul nem köszön vissza - hajolt meg Eaton köszönésként, mikor elhaladt a porta mellett, s fél szemmel ismét megbizonyosodott arról, hogy felesleges valamibe is venni a könyvtároshoz hasonló varázslókat, akik nem értékelik az illetmet és az effajta megerõltetéseket, melyek ugyan csak formálisak, de vannak! Rohadt banya.

Morgolódva besuhant az egyik könyvespolt mellett a sorok közé, és kutatni kezdte a könyvet, melyre csupán pár percig van szüksége, de az az információ, mely benne rejtõzik, rengeteget ér. Egy bájital, melyhez a hozzávalókat már megvette Roxmortsban, azokra emlékezett tisztán, ám magára a mûveletsorra nem, s nem szándékozott elrontani azokat. Nem iskolában tanulható bájital, csupán egy gyûjtemény eldugott kis kincse, mellyen boldoggá lehet tenni valakit. Akárkit.
A sorok oly gyorsan követték egymást, mint vízesésben a cseppek, miként zuhannak alá a mélybe, ám a megfelelõ sor megfelelõ polca mégsem tartalmazta ama könyvet, ami kellett volna. A fiú hitetlenkedve simította végig az üres helyet két nagy kötet között. Még nem poros. De kinek kelhet egy ilyen könyv?

Lapoztak.
Itt.
Valahol, a közelben.
Eaton kilesett a sor végén az asztalokhoz, ahol a diákok olvasgatni szoktak, s megpillantotta a kötetet. Nyitva volt, ám olvasója eltûnt a könyv keményfedeles eleje mögött. A nagy alapú könyv két szép kezecske fogta. Egy lány ilyet olvasna? Most? Mikor kint hancúrozhatna a barátnõivel?

A fiúnak nem volt nagy kedve megvárni, míg a lány az egész 600 oldalas könyvet ilyen tempóban végiglapozgatja, nem volt hozzá sok idege. Fájt a feje, s nyomódott a szeme is, szóval rövidre vágta a helyzetet, s odasétált az asztalkához.
 - Bocs - hagyta lógva a levegõben a szót, s kiemelte a másik kezébõl a könyvet. Egyik ujját otthagyta a lapok között, hogy tudja, hol tartott a lány, majd lapozgatni kezdte, keresve azt, amiért jött.

Eaton

Egyedül üldögél a könyvtár egy eldugott sarkában, ott ahova nagyon ritkán tévednek az emberek, s ez neki éppen tökéletes. Valamiért, ha könyvtárba megy az ember jobb szeret az ajtó közelében letelepedni, hátha sietősre kell fognia a dolgot. A sok kis sárvérű vagy félvér legalább nem zavarja a koncentrálásban. Már az illatuk is egészen más, nem használnak olyan előkelő parfümöket, mint Ők aranyvérűek. Biztosan nincs rá elég pénzük. De hát sajnos a világ már csak ilyen kegyetlen. Ki kell élvezni a csúcsra születtünk, s nem hagyni, hogy a kis férgek lerántsanak a fellegekből. Ugyanez vonatkozik az olyan aranyvérűekre is, akik nem tisztelik eléggé a női nemet vagy éppen a Miscrant nevet. Mert ugye a név mindig is számított. Amíg világ a világ, addig a neved alapján ítélnek meg. Az első benyomás után, ez a legfontosabb.
Unottan, lassan, gőgösen lapozgat egy előhalászott könyvben, ami igazából nem is annyira érdekli, csupán a pillanat töredékéig leköti figyelmét. Így szokott ez lenni. Valami vagy  valaki mindig jön, s megmenti az unalom okozta haláltól. Ujjait szinte már-már sértődötten futtatja végig a sorokon, hibáztatva az írót, hogy nincsen bennük sem köztük semmi érdekes. Ilyen egy hitvány alávaló tollforgatót, még nem hordott a hátán a mágustársadalom.
Látványosan ásít egyet, tekintetével körbepásztázza azt a kis zugot, amit kibérelt magának. Legalább nyugi van.
 Már épp lapozna egyet ismét, hogy legalább úgy tegyen mint aki olvas, mikor szeme sarkából valaki közeledtére lesz figyelmes. Felhúzza egyik szemöldökét, kíváncsian várja, hogy mit hoz számára a találkozás. Mivel nem néz fel, ezért nem tudhatja, hogy háztársa áll körülbelül két méterrel mellette…csak akkor döbben erre rá, mikor a vastag kötet eltűnik a kezéből, s mélytengeri íriszeivel követi annak árnyékát. Egy másodperc alatt játszódik le a jelenet. Kikapták a kezéből azt a nyomorult könyvet, amire Ő tartott igényt. Ezt a kis férget.
Mielőtt a jövevény akár egy sort is elolvashatna abból a könyvből, ami amíg vissza nem teszi a helyére, az Ő tulajdonát képezi, nos egyszerűen kikapja kezéből. Pont úgy,ahogy Eaton tette.
- Nem tudom mit képzelsz magadról, de idehallgass te nyomorult. Ha még egyszer meg mersz zavarni engem bármily nemű cselekedetem közben, először megátkozlak, aztán feléd állok és onnan kezdek nevetni rajtad, amint az arcodon szép kis csápok nődögélnek.
Pillantása annyira de annyira zavarba ejtő. Ahogy tetőtől talpig végignéz rajta, majd visszafelé is megteszi ezt.
- Szóval Mardekáros vagy. Akkor még egyszerűbb a képlet. Tartsd magad az aranyvérűek kimondatlan szabályaihoz. Megértettük egymást? Amúgy meg ki vagy?
Persze….Ő nem foglalkozik a nála fiatalabbakkal, sőt még évfolyamtársai sem érdeklik, nemhogy pont Eaton.
- Nem hallom, hogy bocsánatot kértél volna… a bizalmat nehéz ám visszaszerezni…ne játszd el.
Csípős megjegyzés, ajkai közben lusta és gunyoros vigyorra húzódnak.
- Mondd szépen … bocsánat.

[NOW]

DON'T STOP ME

NOW!

Ez a srác tényleg azt hiszi, hogy Ő a kakas a szemétdombon, és bármit megengedhet magának, ez azért még is csak mindennek a teteje! Ráadásul minden kiejtett szavával, vagy épp gesztusával csak olajat önt a tűzre, mely már így is nem éppen kis lángban csapkod. Hülyének néz. Teljesen leír. Engem. Gyűlölöm ezt az érzést, még akkor is, ha én tehetek róla. Én viselkedem úgy, mint egy megkergült taknyos, nem pedig egy érett tizenhét éves, mint a nővérem. Én öltözködöm úgy, mint egy bohóc, és én adom a naiv, megszeppent és értetlen fejet, még akkor is, ha kivételesen tiszta előttem a helyzet. Most pedig jelen helyzetben ennél tisztább már nem is lehetne.

Megtehetném, hogy szó nélkül hagyom, hogy csak úgy elmenjen, ahogy egy grimasz nélkül, s minden megszólalást mellőzve pislogtam rá, amikor úgy beszélt hozzám, mint egy komplett idiótához, de nem fogom. Nem csak azért, mert megígértem Yvnek, hogy a kedvenc tanárjánál elfogom érni az Elfogadható szintet, hanem már csak az elvek miatt. Megfogja tanulni, hogy Yolanda Delacourt nem lehet csak úgy lerázni!

Nem elég, hogy becézget, s kijelenti a nyilvánvalót, miszerint egyáltalán nem vesz komolyan, s azt hiszi, hogy majd ezt a ’később odaadom’ dumát befogom venni pont egy olyan valakitől, aki aztán hamarabb nyalna sót, mint hogy kicsit levesse magáról ezt a ’mardekáros vagyok’ imidzst, de még van képe kinevetni! Oké, nem hangosan kinevetni, de a szája igen is rángatózott, láttam! Láttam a tulajdon két szememmel! S még van pofája azt állítani, hogy majd Ő hamarabb megérti, mint én, mert hogy én úgy is csak egy szőke liba vagyok, mi? Igen? Hát nem. Na majd adok én neked, de az is biztos, hogy nem kérsz több kenyeret!

Nem rángatom vissza, sőt, már lehet azt sem látja, hogyan szűkülnek össze dühösen a szemeim, s remeg meg az orrcimpám igencsak vészesen, jelezve a nagybetűs  b a j –t. Mert olykor bizony nagyon hamar eltudok durranni. Az pedig, hogy ez most hamarnak számít, vagy korainak, nézőpont kérdése. Még Sean sem tudott kihozni a sodromból ennyire! Pedig Ő aztán sértegetett rendesen. Megvárom, amikor szépen hátat fordít nekem, sőt, még azt is hagyom nagy kegyesen, hogy megtegyen pár röpke lépést, én pedig mellékesen megropogtatom az ujjaim, majd utánaeredek, s nemes egyszerűséggel megragadom a vállát, majd szökkenve egyet gurok a hátára, lábaimat a dereka köré fonva, s a karjaimat is a nyaka köré, mondhatni erős satuba fogva a srácot és ehhez nem kellett három másodpercél több. 
- Rendben, megyek veled, mert hogy nem hagylak meglépni ezzel a könyvel, az is biztos. A-aa! – Duruzsolok a fülébe, közel hajolva az arcához, majd mielőtt még elragadtatná magát holmi pálcahasználatra szólok rá. – A pálcát felejtsd el de nagyon gyorsan, mert sikítok. -
S felverem az egész könyvtárat, és a könyvtárosnő nagyon zabos lesz, és majd beárul mindkettőnket, milyen állatiasan viselkedtünk az Ő könyvtárában, és megy panaszkodni a házvezetőkhöz, ebből pedig bizony büntetőmunka lesz. Ezt természetesen nem kell hozzá tegyem a végén, igaz? Tudja Ő magától is. Okos fiú. 

Tya

A hangok foszlányokként jutottak el a fiú füléig, s egyiken be, másikon ki módszerrel elvesztek az éterben. Mivel érezte, hogy két dologra jelen pillanatban nem igazán tud figyelni, egyik mutató ujját a lány felé mutatta, jelezvén várjon, most nem ér rá. Hát igen, fontosabb dolgok is vannak, mint a másik kicsinyes sipákolása. Féloldalt hajolva belelesett a könyvbe, s remélte, hogy annak lapjai számára hasznos információt rejtenek. De nem.
Remek. Végig kell hallgatnom.
 - Mit is mondtál? Nem igazán figyeltem - pillantott oda érdektelen arccal Eaton, s csak ekkor vette észre, hogy mardekáros hölgyeménnyel van dolga. Ösztönösen egy apró, gúnyos mosoly jelent meg szája szélén, mellyel egy rövid, lenézõ pillantás is társult.
Aranyvérû senki.

Természetesen szó sincs arról, hogy McLain nem emlékezett volna arra, amint a lány mondott, csupán ez egy egyszerû módszer arra, hogy kinyílvánítsuk a másik felé, mennyire nem érdekel  amit mond, vagy akar. Elõször, mit minden aranyvérû mitugrász az átkokkal és bûbájokkal fenyegetõzõtt, majd észbekapás után az aranyvérûek íratlan törvényeivel húzakodott föl, végül még elvárja, hogy figyelmetlenségéért még a fiú kérjek bocsánatot.
Miután Miss Miscreant vagy két pecig monológozott neki, Eaton úgy gondolta, minden kérdésére külön-külön válaszol, elvégre közbevágni egy monológba illetlenség, akármilyen korosztályba, házba vagy vérvonalba tartozik is az ember.

 - Khm, ha befejezted, válaszolnék. Remélem ezt nem tiltod meg - játszotta meg a rettegést túlzásokba esve a fiú. - Kezdjük ott, hogy a rontásokkal való fenyegetõzés csak a kicsiknél és a hiú embereknél válik be, akik túlságosan odavannak a külsejükért. De végül is... - mérte végig a lányt, majd folytatta - mindenki önmagából indul ki. - És igen, itt konkrétan nem arról volt szó, hogy ki a kicsi.
 - Az, hogy Mardekár, és az hogy aranyvér. Ne azzal próbálj meg kicsavarni belõlem tiszteletet, hogy a családoddal jösz nékem, mert Te ettõl még nem leszel több egy egyszerû lánynál. Legalábbis itt, az iksolában nem. Neved és szavaid tovaviszi a szél, csupán tetteid maradnak meg, s ezek emelnek magasra. - Ez egy kicsit túlságosan is bölcsre sikeredett, nemde? A fiú szemében a lány csak lefele csúszott minden egyes szóval a ranglétrán, tipikusan aranyvérûnek nevelt kis fruska volt, ami majdhogynem nevetségessé tette. Csak annyi választotta el Eatont a halálos kimenetelû görcsös nevetéstõl, hogy megvolt benne az úgynevezett: udvariasság. Ugyan nem minden pillanatban csillogtatta meg ezen oldalát, de ha úgy vélte, a másik megérdemli, bizony fénylett, mint a gyémánt.

 - Amúgymeg, mit zavartam volna meg? Nem igazán csináltál mást azon kívül, hogy gyûjtögetted hajadra a porszemeket, s foglaltad a helyet a könyvtár fotelében. Vagy, valakinek elõmelegítetted a helyet? - bökött fejével hátra a lány volt helyére, ahol szinte kirajzolódtak a körvonalak. Oda nem ülepedett le a por és kosz.
 - Hogyha már oda-vissza játékot játszunk, Eaton McLain vagyok, és már bocsánatot kértem az elején. Füleg kéne mosnia kegyednek. - Karjait maga elõtt összefonta, s nekitámaszkodott az asztalnak.
Valahogy ez a gyors bájitalkikeresés nem ment olyan könnyen, mint terveztem. Most még õ is kötekedni fog, nekem meg már így is akkora a fejem az idegtõl mint egy léghajó.