Könyvtár

×Prof ×

Rábiccentek, mire ő is ugyanezt teszi, egy barátságos mosoly kíséretében. Én is elmosolyodok, majd bemegyek a könyvtárba. Még mindig fázom, ezért nem veszem le a pulóveremet, abban üldögélek a széken továbbra is. Hirtelen megszáll az ihlet, nekiállok rajzolgatni… Azt, amit nemrég láttam… Szemem előtt felderengenek a képek, ezekből merítve készül el majdan a rajz. Csönd van – senki sem beszél, csak néha lehet hallani egy-egy apró neszt, köhögést, könyvek lapozásának hangját. Rövid ideig hallgatom a megnyugtató csendet, kicsit elmerengek, míg félbe nem szakítja az álmodozást az ajtó nyitódása, majd csukódása. Újabb látogató érkezett a könyvtárba. Nem csodálom, hiszen ilyen időben nagyon nem lehet mást csinálni, mint mondjuk itt ücsörögni. A hátam mögül lépések hangját hallom. Előtűnik az alak, leül velem szembe, és olvasni kezd. A mai napon másodjára találkozom az illetővel… Egy ideig csendben olvas, majd a rajzra néz, és megdicséri. Szokásához híven, most is mosolyog, talán éppen ezért szimpatikus mindenkinek. Még soha sem beszéltem vele órán kívül, mindenesetre egy kedves embernek tartom. A dicséretet egy mosollyal és egy halk köszönömmel jutalmazom.

- Köszönöm… Tudja, nos… Tetszett a táj, és…

Nem fejezem be a mondatomat. Felpillantok, belenézek a tanár szemeibe, és rájövök, hogy nem kell magyarázkodnom… Egyszerűen ennyit mondok:
 
- Szeretek rajzolni. Nagyon rég óta.

Miután egy mosoly kíséretében becsuktam a könyvet, felállok, átmegyek a másik oldalra, odasétálok hozzá, és a válla fölött megnézem a könyv címét. Ha ő kíváncsi, én is az leszek. Gondolhattam volna, hogy ilyen könyvet vett elő. Hiszen egy tanár… Érthető, hogy a tantárgyához kapcsolódó könyveket olvasgat...

- Ó…

Ismét mosolyogni kezdek, majd elmegyek a füzetemért, összeszedem a rajzeszközöket, és leülök mellé. Remélhetőleg nem zavarja, ha mégis, akkor persze eltűnök onnan. Ma jó kedvemben vagyok. Kicsit hiányzik a társaság, az, hogy beszélgethessek valakivel…

[Dean kisasszony számára]

- Igen. Én ezt az időt szeretem legjobban. Szürke az egész táj, hűvös van, és a szél is fújdogál. Ilyenkor eszembe jutnak roxforti éveim. Tudod, irigyellek benneteket…
*Ugyan nem mondta végig a lány, azért ő érezte, hogy ott vége van a mondatnak, ezért is adott rá egy kissé hosszú választ. És amikor jön a következő mondata a lánynak elmosolyodik. Pontosabban akkor, amikor, amikor az felpillant rá, egyenesen a kék szemekbe.*
- Rajzolni, régebben én is szerettem… bár az nem jelenti azt, hogy tudtam is. Eléggé béna vagyok az ilyenek terén. Viszont te eléggé ügyesen rajzolgatsz.

*Mosoly nem szűnik, de ekkor visszapillant a könyvbe, elolvassa az idézetet, melyet a címe alá írtak, kézzel: Ha helytelen eredményre jutunk, próbáljuk meg beszorozni az oldalszámmal. Vigyorog… Innen már tudni, hogy mágikus könyvről van szó. Mugliknál ugyan csak vicc… ám itt halálosan komoly tanács.

Nem látja, de hallja, amint a másik fölkel és mögé kerül. Tudhatja mit is szeretne. Na már most, ha Logan mondjuk McGalagony lenne, ezt bizonyára nem díjazná. Csak hát annyi a különbség, hogy McGalagony már eleve nem itt kezdene neki olvasgatni. Egyik tanár sem a diákok között okul. Csak Logan… talán éppen azért, mert még szíve mélyén ő is gyerek… *
- Mi ez az „Ó”? Talán nem szereted a számmisztikát?
*Sunyi vigyor a lány felé… Azt sugallja vele, hogy ne merészelje azt mondani, hogy nem! Persze nem gondolja komolyan. Tudja jól, hogy mind mások vagyunk.*

- Jut eszembe, hogy megy a suli? Mindjárt vége az évnek… Aztán már hetedikesek lesztek, végzősök. Érdekes nemde?
*Pillant rá a lányra, aki időközben már mellette ül.*

~ Yolandám ~

Egy újabb keserves délután. Mostanában rám jár a rúd ilyen téren. Nem, eszemben sincs panaszkodnom, az nem az én szokásom. Még hogy Yvette Delacour panaszkodjon! Jó vicc!
Eszemben sincs kiönteni a lelkem bárkinek is. Mindössze csak egy dolgot vehet észre egy jó megfigyelő. Az életem ezen szakaszának délutánjait nem az udvaron töltöm, a tónál, vagy a csónakház körül, de nem is a kviddicspályán vagy a szabadban valahol. Nem a klubhelységben. Nem, nem, nem. Csakis kizárólag a könyvtárban. Ennek nyomós oka van. Az hogy visszajöttem a Roxfortba csak egy dolog. De a rengeteg kimaradás rengeteg hiányt vet föl. Amit persze, akármennyire is elnézőek a tanárok, pótolni kell. Pontosabban nekem kell pótolnom. És eszem ágában sincs ellébecolni az időt. Így, mikor van akár öt szabad percem is, nyílt ostromot indítok a könyvek barlangjába. Ott legalább csend van. Viszonylagosan. Újfent ugyanis megint Potter lett a sztár. Vagy csak én képzelem be? Ki tudja. A lényeg, a klubhelységben a sok rajongó nem hagy békén. Kint, egy fa alatt elkalandoznának a gondolataim, a múlton töprengenék. A… hagyjuk, hagyjuk. De a könyvtár jó menedék. Ott Cvikker cirkál, és ha látja hogy valaki semmit sem csinál, csak bámul ki a fejéből a nagy semmibe, akkor kirakja a szűrét. Így ott kénytelen leszek összpontosítani és figyelni. Na igen, hát ez is egy olyan délután.
Vége az óráknak, én meg rohanok is. Nem, nem rohanok, csak, sietek. Nekem jön egy elsős, fellököm, meg sem állok, hogy felsegítsem. Minek? Menjen egy tanár vagy Prefektus, aki annyira nagyra van a csillogó villogó P betűs jelvényével. Nem vagyok féltékeny. Nem. Az a titulus csak púp lenne a hátamon. Ó de még mennyire! Meg sem hallom hogy a kicsi mögöttem hüppögni kezd. Merlinre, szokjon hozzá. Ha majd elverik a Mardekárosok, akkor hisztizhet. Addig meg… kerülje el őket jó messzire. De nem állok meg észt osztogatni. Tudom jól, sokaknak nem jutott. Egyéni probléma. Még két lépcsőn megyek le mire elérem az ajtót. Mrs.Norris szúrós szemmel bámul a folyosó végéről. De girhes az a macska is. Na nem mintha Friccs a fess férfiak kategóriájába sorolandó lenne. Mindegy. Nem érdekel engem egy szőrgolyó.
Nincsenek sokan, így szerencsére se hangzavar, se tömeg. Még hely is van. A kezembe kapom a felém legközelebb eső két könyvet, és lehuppanok vele lehető legtávolabbi asztalhoz Cvikkertől. A könyvtárosnő messze jár, valószínű bejönni se látott, de ezt sosem lehet tudni. Nem mintha ez is érdekelne. Végezze csak a feladatát, ahogyan szokta. És figyelje a betévedő Mardisokat. Azoktól van mit félteni. Felszegett fejjel ütöm föl az első könyvet. Ahh, nem az, amit kerestem. Valószínű valaki elpakolta a könyveket. Bosszúsan állok fel. Most megint kereshetem meg őket. Sietős léptekkel indulok el a polcok felé, közben meg magamban morgok. Ilyen nincs! A mai sem az én napom.

[x x x Imádott Nővér x x x]

x x x Imádott Nővér x x x

Elnyúlok bal karommal a padon közben,a  fejem megtámasztom a kézfejemben, s úgy pislogok előre a padsorok között, a másik ezüstös buksit megkeresve magamnak. Igen, ez jellemző. Yv elől ül, én pedig hátul koptatom a padot, és szó szerint, mert ha éppen nem írok, akkor a körmömmel köröket írok unottan a padra, mintha ennek lenne értelme. De nem, nincs értelme, ahogy egyáltalán semminek az utóbbi napokban. Kezemre pillantok ami még mindig fásliba van tekerve és kissé hát… igen. Egyre szürkébb árnyalatban tűnik fel, mivel lusta vagyok újat keresni a ládámban, ez pedig koszos. Sőt, csillog a kosztól, de nem lényeg.

Ismét csak felpillantok és a nővérem profilját nézem. Igazából nem sokat beszélgettünk az utóbbi napokban. Nem akartam megbántani még véletlenül sem, mivel nem voltam olyan passzban a Ryanes dolog miatt. Biztos észre vette, hogy kerülöm, ahogy mindenki mást. Általában, ha volt hely, bevágódtam valaki mellé, de most csak az üres pad jutott nekem. Inkább ez, mint ott elől. De egyre csak hallom a nevem, ahogy ismételgetik, én pedig megrázva a fejem, kaptam fel a fejem, s tekintettem McGalira, aki ismét elismételte a kérdést. Kissé elkerekedett a szemem, majd megráztam a fejem. Erre csak egy megszokott szemöldökfelrántás volt a válasz.

Persze nem úsztam meg ennyivel.

Hiszen az óravégén odahívott, és közölte, hogy írnom kell egy házi dolgozatot neki, ráadásul a következő órára. Remek. Pont ez hiányzott.

Így, mivel sejtve, hogy Yv is a könyvtárban van, fogtam magam, és elindultam utána. Persze ő már rég a könyvek közé temetkezve egy másik után keresgélve árválkodott a könyvtárban. Én pedig az ő asztalához lépve, ahová lepakolt, tettem rá a táskám, persze csendben. Hiszen tudtam, allergiás rá, ha valaki zajong az ő kis szentélyében. Mellé lépve löktem meg kissé a vállammal az övét, mint egy jelzés képen, hogy itt vagyok, elegyedve a köszöntéssel.
- Szia. – Szólaltam meg fojtott hangon, majd mosolyogtam rá halványan. Ismert, tudta hogy ez nem az a mosoly mint annak előtt, de… úgy éreztem neheztel rám. Hiszen már megint inaktív voltam órán. Meg egyébként is. Nem voltam az a minta testvér. Főleg ha az ő fülébe is eljutott, hogy belevertem egyet ököllel a klubhelyiség falába. Ami biztos, hogy eljutott, hiszen erről pusmognak még mindig.

- Remélem nem baj, ha hozzád csapódok a tanulásban. – Folytattam tovább, s kezdtem el nézni a könyvek címét, csak hogy ne bámuljak állandóan rá. Várjunk csak, mi is a téma amiről írnom kellene…?

~ Yolandám ~

Mérgesen szusszantva szuszakolom be a két kötetet a többi közé. Nincs hely, vagyis nemsok a polcon és ez idegesít. Miért nem rak itt valaki rendet? Cvikker egész nap mást se csinál, csak fel és alá rohangászik, zargatja a jó népet. Oké, elismerem, van, aki nem rendeltetés szerűen használja a könyveket, na de hogy mindenkit potenciális veszélyforrásnak tekint már röhejes. Ahelyett hogy tényleg rendbe rakná inkább csak… lopja a napot, meg ilyen formán az időnket. Az időmet! Arról nem beszélve, hogy azt a könyvet, ami nekem kell elrakja egy olyan helyre, hogy még véletlenül se találjam meg. Én se legyen mérges. Hát persze. Mély levegő és…
Valaki meglök. Nem erősen, de határozottan. Normál esetben leüvöltöm annak a fejét, aki hozzám mert érni, bármely formában. Gyűlölöm, ha hozzám érnek. Egyszerű az egész, senki sem érjen hozzám. Nem lesz konfliktus, nem lesz vita, nem lesz bőgés, vagy büntetőmunka vagy pontlevonás. Nem lesz semmi, csak nyugalom. Na az kéne ide. Szemem megrebben s már nyitnám ki ajkaim, mikor testvérem pillantom meg. Még csak ez kell nekem. Semmi bajom sincs Yolandával azt leszámítva hogy mióta visszajöttem messze elkerül. Annak idején ez ne így volt. Mikor egymásra találtunk sülve-főve együtt voltunk. Aztán jöttek a fiúk, neki Ryan, nekem Luc. Kevesebb idő jutott a másikra, de megoldottuk. Még akkor is. Pedig a szerelem… leköt, de valahol szárnyakat is ad. Mindketten megsérültünk viszont a repülésben. De míg ő leküzdötte részben önmagát részben az érzéseit, én a földre zuhantam, sőt már a pince ajtaján kopogtattam. Engem Luc húzott ki a csávából, és Yo, hát kissé közrejátszott, de igaz ami igaz, jobban is odatehette volna magát. Ám ami megtörtént, megtörtént. Felépültem, visszajöttem. A balszerencsés esemény, ami ismételten tönkretette az életem senkinek sem számított. Még neki se. Pedig azt hittem, rá, legalább rá számíthatok. Tévedtem. Keserű epe. Hisz órákon elült mellőlem. A folyosón elment mellettem. Más társaságát kereste, míg nekem csak ő volt, hisz mindenki utál. Ki ne utálná a Jéghercegnőt?
Most meg azt hiszi, egy mosollyal mindent megold. Hát nem. Nagyon nem. Felszegem a fejem. Bennem van tartás, bennem maradt. Túléltem Luc halálát. Erős vagyok. Mégis, miért telik meg a szemem könnyel? Lenyelem, nem sírok, nem a könyvtár közepén. Nem, nem!!!
Felágaskodom a felső polcon lévő könyvért. Épphogy elérem, de megvan. Csodás. Közben a húgom halkan teszi fel a kérdését. Vajon megbánta a viselkedését, azért jött? Bocsánatot akar kérni? Ki tudja… nála nem lehet eldönteni. De nem kérdéses, már benne sem bízom. Senkiben sem bízom, csak önmagamban, amennyire lehet a múltam után.
- Te tanulsz Yolanda? Menj inkább a többiekkel a kviddicspályára. – suttogom halkan, majd a lábujjhegyről visszaereszkedem teli talpra, amint leemelem a könyvet. Egy megvan. Már csak a másikat kell megkeresnem.
- Úgyis meccs lesz nemsokára. Jó lenne, ha a Hollóhát nem miattad vesztene. – sziszegem. Utolsó szemétnek érzem magam, de akkor is valahol igazam van. Nem tudom hol, de valahol…igen. Most szálka ment a kezembe, és böködi, remélem ő is észreveszi. Neki kell kiszednie és meggyógyítania a kezem. De ő nem fogja, mert nem az a fajta. Régen talán megtette volna, de mára… nem hiszem. Ekkorát csalódtam benne? Még engem is meg lep: igen. Továbbindulok, nem várom meg a válaszát. Bevetem magam a következő polcsorba és közben azon imádkozom, ne jöjjön utánam. Föl sem tűnik hogy az ujjbegyeim már fehérek, úgy szorongatom a könyvet, mint valami égi megmentőt. Ki tudja, talán az is. De csak talán.

×Prof ×


Az időjárás…
Ami megihletett, és amely segítségével ismét gyarapodott a vázlatfüzetem egy rajzzal, és amiről most a tanárral beszélhetek… Ilyen, borult, szeles időben -ellentétben a napos, fényessel – sokkal könnyebb rajzolnom, több ötletem van… És sok régi, talán majdnem el is feledett emlék jut ilyenkor eszembe… Elmondja, hogy ő is szereti a hasonló időjárást, és hogy őt mire emlékezteti a szél, a szürkés ég…

- Engem az ilyen idő mindig megihlet… Éppen ezért szeretem… Amit mondott… Hogy irigyel minket… Kicsit úgy hangzott, mintha… azt hinné, hogy öreg…

A rajzolás…
Valami, ami bármilyen körülmény között képes lekötni, megnyugtatni, amely segít abban, hogy kifejezzem magamat, az érzéseimet, az életemet, és hogy megőrizhessek emlékeket, pillanatokat… Évek óta rajzolgatok, bár csak újabban teszem azt magányosan, egyedül… A rajzaim nagy része titkos, eldugott, mert nem… az én életembe nem tekinthet bele akárki… Megannyi fájdalmas emléket rejt az a füzet… Némelyiket szégyellem is tán… Éppen ezért van mindig nálam, éppen ezért nem mutatom meg senkinek sem. Ő is rajzolt. De furcsa… Nem néztem ki belőle. Mikor azt mondja, hogy nem tud, tudott rajzolni, összevonom a szemöldökömet, és így nézek rá.

- Mindenki tud rajzolni, csak gyakorolni kell. Ki könnyebben tanul meg alkotni, ki nehezebben… Jó eszközök, akaraterő, kitartás, sok gyakorlás, esetleg egy jó tanár, ennyi kell hozzá. Én sem vagyok még valami profi…

A számmisztika…
Na igen, nem azt mondom, hogy a kedvenc tantárgyaim egyike, de azért nem utálom… Egy vigyor, melyből érződik, hogy nem szeretné azt hallani, hogy utálom, vagy éppen nem szeretem… Nem is akarnám ezt mondani, de a pillantása után, ha azt mondanám, hogy de, én szeretem, akkor az kicsit… furán hatna…

- Akár hiszi, akár nem… Nincs bajom vele. Az „ó” csak… Szóval… Gondoltam, hogy valami ilyesmi könyvet olvas… Még a szabadidejét is ezzel tölti?

A suli…
Igen, kétségtelen, mindjárt vége az évnek… Jön az utolsó év, majd a búcsú… A fájdalmas, szomorú búcsú, sírással, sírás nélkül… Már csak egy év…

- Hát… Elviselhetően, köszönöm a kérdést… Nemsokára itt van az év vége, majd az utolsó év… Furcsa lesz… Fárasztó… És szomorú… Talán még az elmúlt évemnél is rosszabb…

[[Dean kisasszony számára]]

[Dean kisasszony számára]

- Öregnek? Ugyan, én azt mondtam, hogy irigyellek benneteket, mert ide járhattok. Nem a fiatalságról beszéltem. Hidd el, nekem tökéletesen jó ez a 29 évem. Csak tudod, egy varázsló életében szerintem a Roxfort a leggyönyörűbb időszak.
*És ez így is van. A Roxfort hét évet kitölt, ám ebben a hét évben válik az ember olyanná, amilyenné. Ekkor szerez barátokat, ekkor szakosodik valamilyen téma iránt, van, hogy ekkor szerez szerelmet is.
Fura, hogy valaki olyan emlékeket rajzolgat le, ami neki fájdalmas. Elvégre, a rajz afféle szórakozás. Olyanokat kellene papírra vetnie, ami kellemes emlék. Vagy, nem is emléket. *
- Áhh, nekem nem volt az ilyesmihez türelmem. Ha művészetről van szó, akkor inkább a zene.
~ Még hogy nem profi. ~
- Na ne próbálj nekem ilyet beadni Emily, szerintem te őstehetség vagy.
*Mosolyog rá a lányra, majd visszafordul a könyvéhez.*

- Hát, akár hiszed, akár nem… Én imádom a számmisztikát. És ha az ember jó feladatot akar adni a tanulóinak, akkor elsőnek is utána kell járni. Nem akarok leégni úgy, hogy nem emlékszem már rá és még is feladom.
*Emlékszik vissza a mugli iskolában lévő történelemtanárra.*
- Hát igen, amikor a muglikat oktattam, akkor is ez volt a legnagyobb bajuk. Tudod, régi diákjaim jártak vissza hozzám és sokat beszéltünk arról, hogy mit is csinálnak majd a suli után, hogy hová mennek. Tudod, ott tovább is lehet tanulni, és olyankor újabb osztálytársai lesznek, satöbbi. Érdekes, minden bizonnyal…
*Mehetne akár mugliismerettanárnak is.*
- És te mit szeretnél? Milyen szakmát választasz?
*Homlokráncolás.*
- Az előző évednél is rosszabb? Ezt mire véljem?

// Hermione és imádott lovagja, no meg hugicám //

Szánalmas emberek, szinte roncsok, amint a könyvek kortól megsárdult lapjai fölé görnyednek. Látja, hogy míly nagy szenvedések árán próbálnak oly tudást a fejükbe zárni, mire korántsem oly fogékonyak, mint a kviddicsre, a varázsvicc-ipari cikkekre vagy netán adott házuk imádott fejére. Meg sem lepődik, hogy mardekárosok csak elvétve fordulnak elő itt, s akkoris inkább a zárolt részbe kívánnak bebocsátást nyerni, hivatkozva hol Piton tanárúr engedélyére, ami leginkább meggondolatlanság, hisz ha a házfő fülébe jut, bizonnyal kellő dorgálást kapnak az adott személyek, hisz hazudni tudniuk kellene. Főleg egy olyan könyvei köré felépített álomvilágban élő nőszemélynek, mint amilyen Madam Cvikker.

Lassú, kimért léptekkel szeli a széles könyvespolcok közti folyosókat, felmérve, hátha talál valakit, akivel elszórakozhatna egy kicsit, avagy valamit, amivel lekötheti a figyelmét. Bár valóban unatkozik, nem oly szánalomra méltó, hogy hagyja kiülni vonásaira érzéseit. Már amennyi van neki. Egy-egy alkalommal meg-megáll, végig futtatva pillantását az adott témák érdekesebb darabjai után kutatva, ám amiért ma jött, nincs a helyén, ami elég érdekes, lévén, hallotta, hogy reggel vitte vissza egyik háztársa. Már magán a tényen meglepődött, hogy egy állítólag szerény körülmények között, valami vidéki bírtokra tervezett jövőjű nőszemély egyáltalán konyít valamit a bűbájtanhoz, nah de épp ezt a példányt a kezébe venni...

A fakó vagy épp ideges arcok mulattatják, főleg, mikor elidőzik valamelyk arcon, s látja, miképp lesz fokról fokra frusztráltabb a másik, míg idegesen fel nem kapja a fejét, s már épp a fejébez vágna épp valamit, feledve a könyvtár szabályait, de a házcímer mellett megcsillanó prefektusi jelvény láttán mély undorral és útálattal, de visszanyeli a szavakat. S ekkor lendül saját karja, hogy jelzésszerűen emelje mutatóujját ajkai elé, egy sötét félmosoly kíséretében. De mégis mit várnak tőle? Egy hatalma teljes tudatában lévő, metamorf mardekáros prefektus, aki unaloműzésnek ezerszer inkább gyújtaná fel egy griffendéles talárját vagy alázna porig egy tudálékos hollóhátast, minthogy baráti csevelyre invitáljon bárkit a klubhelységben vagy akár a folyosók egyikén. Hát igen, aranyvérűnek lenni, ráadásul épp Malfoynak lenni, mindig felemelő érzés. Bár ami Lucius mostani pálfordulását illeti...

A gondolatmenetet ereszti, hisz meglátja a fekete bőrkötésre arannyal felvitt, egy-egy kacskaringós ívvel ékített szöveget: Bűbájtan mesterfokon. S így arra irányítja lépteit, elmélázva, hogy vajon alakot váltson-e, valamely tanár alakját véve épp föl s ok nélkül ragadja el a könyvet vagy egyszerűen vegye ki az olvasó kezéből. Mert jelenleg nem tanulmányozzák vagy értelmezni próbálják a benne taglaltakat. Óh nem, hisz egy értetlenségében szenvedő érdeklődő nem kényelmesen hátradőlve, a könyvet az asztallapon megtámasztva bújja a bölcsességet, hanem fölégörnyed, mint az a megannyi szánalmas alak.
Sötét íriszeivel az ujjakat kezdi fürkészni, hogy megállapítsa, vajon mekkora erő kell majd, hogy eltulajdoníthassa azt, amit lényegében már reggel kikölcsönözhetett volna. Talán egy pillanatra az is eszébe jut, hogy talán saját példányt gyorsabb lenne szerezni, de az nem volna kihívás és nem kergetne vele egy-két önhitt diákot. Túl nagy öröm látni, ahogy megfáradtan a sok kereséstől, kivánszorognak a könyvtár ajtaján, s jómaga kényelmesen elhelyezkedve a szemközti padon, kellően a fény felé fordított fedőlappal, mímel olvasást. A megtört pillantások, melyekben épp, hogy felparázslik a gyűlölet, majd önmagába hullik vissza. Épp annyira szánalmassá teszi őket, mint egy aranyvérűt az, ha sárvérűekkel vagy kviblikkel veszi körül magát.

Az asztalhoz érve emeli meg jobbját, hogy a könyv gerincének felső ívére helyezze tenyerét, s ujjaival a szétnyitott lapok közé nyúlva foghasson rá a darabra, mindössze hüvelykjét helyezve a fedél bőrére, s nyugodtan, szinte magától értetődően kezdi kihúzni az egyetlen példányt a másik ujjai közül.

[¤ Abraxas ( ), Ron ( ), Rhea ( -.-) ¤]

¤ Abraxas ( ), Ron ( ), Rhea ( -.-) ¤

És ezennel vége a mai napnak. Vidáman kiballag a rúnaismeret teremből, majd miután elköszön Hollóhátas padtársától egyenest a könyvtár felé veszi az irányt. Súlyos, könyvekkel teli táskáját ezúttal a bal vállán cipeli, a jobb kezében pedig azok a könyvek, amelyek már nem fértek bele a táskába. Most már ideje lenne megtanulni azt a tértágító bűbájt, mert ez nem állapot így, hogy minden egyes nap könyvekkel a kezében futkos ide-oda. Talán visszavitték már azt a könyvet a könyvtárba, amit már hetek óta keres, amit mindig valami pimasz mardekáros vagy hugrás elvisz az orra előtt. Mert általában ez szokott történni. De miért is lenne egy könyvből több példány… Minek is az?
-Szép napot, Madame Cvikker! – köszönti a könyvtáros nőt, aki hasonlóképp reagál a lány szavaira. Még mormol valamit az orra alatt, hogy ne vegyen már ki annyi könyvet mert egyszer beleszakad, de a lány mosolyog egyet, majd eltűnik a magas polcok hosszú sorai között.
-Megvan! – kiáltja, majd gyorsan körülnéz, nincs-e a környéken valaki, akit zavarhatott volna hangos megnyilvánulása, de szerencsére egy lélek sincs a közelben, azonban az ajtó felől egy „Sshhhh!” hallatszik, minden bizonnyal Madame Cvikkertől. Nem szokása kiabálni, a világért sem akart hangoskodni, de végre bent van a könyv, amire épp az imént gondolt. Ebben bizonyára benne van a tértágító bűbáj teljes leírása. Óvatosan fogja meg a könyvet, gyönyörű szép fekete bőrkötésű, melynek borítóján arany betűkkel: Bűbájtan mesterfokon. Végre. Megvan!
Odacipekedik a legközelebbi asztalhoz, leteszi maga mellé a telitömött táskát és a többi könyvet, majd gondosan maga elé húzza legújabb kedvencét. Nincs még egy ilyen tanuló a Roxfortban, aki ilyen tudásszomjjal rendelkezik, mint ez a leányzó. Ebben a könyvben minden bizonnyal a hetedévesek számára vannak hasznos tudnivalók, de Hermione nem volt rest és egyedüli hatodévesként már vette a bátorságot és kézbe vette a könyvet. Első dolga természetesen tértágító bűbáj megkeresése, s amint elégedetten látja, hogy igen, benne van a könyvben, nyomban visszalapoz az elejére és onnan kezdi olvasni. Hiszen, ha már kézbe veszi, nem adja vissza kiolvasatlanul. Az nem Hermioénra jellemző viselkedés lenne. De mindegy is. Gyorsan röppennek a percek, egyik oldalt a másik követi, olyan, mintha most jött volna, pedig már órák óta itt ül, az asztalra közben kibiggyesztett egy üres pergament és egy-két hasznos tudnivalót ráfirkantott feketén fogó pennájával. Azon veszi észre magát, hogy már a könyv felénél jár, talán ideje lenne visszamenni a toronyba. De még ezt elolvassa. Egy rövid, egyszerű bűbáj.
És ebben a pillanatban a semmiből előkerül egy kéz, amely mohón a könyvért nyúl. A lány megragadja azt, ám nem sikerül megtartania, a másik elveszi tőle.
Felpillant, és most legszívesebben elfintorodna, de inkább nem tesz ilyet. Egy Malfoy-jal áll szemben, emiatt érthető lenne a reakció, csak hát az illető egy hetedéves prefektus. Talán még rosszabb, mint a másik Malfoy. Vagy egy kutya?
-Már bocsánat, de én épp olvasom ezt a könyvet. Szeretném, ha visszaadnád. – mondja a fiúnak, szúrós tekintetét a másik szemeibe fúrva.

[x x x Imádott Nővérkém x x x]

x x x Imádott Nővérkém x x x

Legszívesebben verném a fejem a falba, hiszen látom a szemeiben, azokban a szemekben, melyek pontosan olyanok, mint az enyéim. Látom a dühöt, a csalódottságot, a fájdalmat. Hogy elvárt volna tőlem valamit, számított volna rám, de én annyira elvoltam foglalva a saját önsajnálatommal, hogy nem volt erőm sem időm sem kedvem más bajával foglalkozni. Pedig kellett volna, igenis kellett volna! Talpra kellett volna állni, s vele együtt boldogulni tovább. Elbaltáztam, de most jóvá kell tennem. Jóvá akarom tenni, hiszen nekem csak ő van. S tudom, hogy ő neki is csak én vagyok.

Mert újra bezárkózott. Elvesztette azt, aki igazán életet lehelt belé. Persze, én is ott voltam, még ha nem is a legelejétől, hiszen nem volt rá lehetőségem sem, de amint tudomást szereztem a másik létezéséről, és az állapota javult annyira, hogy láthassuk egymást… De akkor is Luc volt az első. Ez valahol fájt, de megértettem. Meg kellett értenem, hiszen őt ismerte már évek óta, s hiába a vérkapcsolat, főleg ha ennyire közeli. Azért az idő… amit elvettek tőlünk. Túl sok volt.

- Áu, ez fájt. – Mondom, miközben a kezem a mellkasomra tapasztom, mint egy drámai hős, akinek tőrt döftek a szívébe, s az a baj, hogy ez igaz is volt. Nagyon is. Elutasítás és jéghideg szavak. Velem nem viselkedett igy, lehet hogy másokkal igen de velem… nem soha! S most?! Grimaszt erőltetek az arcomra, mely talán még komikusabbá varázsolhatná a helyzetet, ha nem lenne ily fagyos, s ez nem azért lenne, hogy a saját keserűségem leplezzem. – Egyébként most nincs eddzés. S emiatt van egy kis időm meg… legalább együtt lehetünk. Ismét. Mint régen. – Egyre elhalkuló szavak. A nagy Yolanda zavarban lenne? Nincs parádé, és poénkodás? Alsó ajkam harapdálom idegesen, miközben figyelem képmásom, ahogyan a már korábban belém szúrt tört még meg is forgatja bennem. A szemeim kissé elkerekednek, még az ajkak is elválnak egymástól. Ám megrázom a fejem, s már csak hűlt helye van a másiknak.

Most jönne az, hogy sértetten felhúzom az orrom, és eltrappolok, ki a képből. De a piros tornacipőbe bujtatott lábak még mindig ugyan ott állnak.
- Yv… - Szólok a másik után, szinte mér könyörgően, ahogy egy sóhajt elnyomva veszek magamon erőt. Igen menni fog ez. Egy és kettő, balt a jobb után. – Kérlek, nagyon szépen kérlek, hogy ne legyél ilyen velem, még ha meg is érdemlem. -
Bár nincsenek sokan a könyvtárban, még is. Ez a beszélgetés csak kettőnkre tartozik, s idegen füleknek nem kell hallaniuk, vagy ha még is… akkor ne értsék az egészet, s ne lássák át. Talán ezért is váltok át a francia nyelvre, azokra a gyönyörű szavakra, melyek másokban akár a libabőrös érzetet is előcsalják. Az anyanyelvünk, az övé és az enyém, mely mindkettőnk szívéhez sokkal de sokkal közelebb áll.

- Üss meg, vagy átkozz meg, vagy kérj amit akarsz, bármi is legyen az ára, hogy megbocsáss. Nem direkt nem voltam ott amikor kellett volna. – Ujjaim tördelve, szinte megalázkodva a másik előtt, toporgok a sarkában. Megalázkodás és könyörgés… mit sem számit, csak a cél a fontos. Előrenyújtva a kezem, tettem a vállára, s ha eddig nem fordult volna felém, próbálkoztam meg azzal, hogy megpördítsem a tengelye körül, hogy végre rám nézzen.

[Fin]

~ Yolandám ~

Most olyan érzésem van, mindenki engem bámul. Csakis engem. Pedig… sokan vannak, mások is. Meg ott a sok könyv… a sok érdekesség, a tudás. De, mintha minden szem rám szegeződne. Vagy csak én érzek így? Nem lehet tudni. Egy azonban holtbiztos, a testvérem engem követ a tekintetével.
Az hogy nincs most edzése, nem érdekel. Talán örülnék, ha lenne. Talán akkor nyugtom lenne, nem zavarna senki, még ő sem. Hiányzik, persze hogy hiányzik, de néha rá kell jönnöm, előtte is volt életem. Persze vele minden más. Ám nem Yolanda a világ közepe. Nem is én. Bár igaz, mások ezt képzelik, persze tévesen.
A húgom utánam szól, a nevemet ejti ki., de én megyek tovább rendíthetetlenül. Nincs ott semmi csak a polcok meg a könyvek. Semmi más, semmi. Még Cvikker is messzire elkerül. Joggal. De nem is én jelentem neki a problémát, tudja ő azt jól.
A dohos kötetek közt előszedek még egyet. Egy kis por kavarodik fel, mely csiklandozni kezdi az orrom, de nem tüsszentek. Legalább ezzel sem zavarom meg mások munkáját. Bizony a szabályok mindenek előtt. A csend nem tart sokáig. Nem is számítottam másra. A testvérem nem is lenne igazi Delacour, ha ennyiben hagyná a köztünk lévő beszélgetést.
És mire feleszmélek, ott áll mögöttem, keze a vállamon. Mutatóujjammal visszapöckölöm a félig kivett könyvet és hagyom, hogy megfordítson. Arcomra teljesen közömbös kifejezést bújtatok. Ne lássa, hogy fáj, ne lássa, hogy zavar. Semmit se lásson. A könnyeimet meg… rég visszanyeltem. Akarva akaratlanul egy régi dallam jut eszembe a gyermekkoromból.

"Csillagok idején veled leszek én, legyen, ahogy választod,
Lángolunk te meg én, sehol az erény, leveszed az álarcod
Eltemetem a sok száz reményt…
Nem feledem a forró napfényt….
Nincs szerelem és nincs más szabály: sose sírhatsz, ha fáj…
Kinek szólnál, ha fáj?
Nem is fáj már, úgy fáj…"

Mélyet, keserveset sóhajtok. A francia nyelv sok mindent felidéz, többek közt ezt is. Nézem a húgomat, a tükörképemet, aki pont olyan, mint én, csak… a piros tornacipő. Na igen. Azért mégis más. Bizony, mégis csak van különbség, a sok hasonlóság mellett. Oldalra billentem a fejem, s úgy szemlélem a másikat, míg ő a számomra oly kedves nyelvem beszél folyékonyan, tisztán, könnyeden. Ez is közös bennünk, ez is összetart minket. Nemcsak a vér, nem csak az.
A szavak értelme a szívembe mar. Neki is rossz, hát persze. De neki könnyebb. Mindig is könnyebb volt, vagyis, inkább másabb. Akárhogy is, ebből az egészből ő jön ki jobban. Én… ha lehet mondani, mindenképp veszítek. Akkor nem mindegy, hogy hogy? Hát nem.
- Ezzel a bocsánatkéréssel kicsit elkéstél…- suttogom halkan franciául. Kezemben a könyvet magam elé szorítom, mint valami pajzsot. Mintha ez megvédene. De mégis mitől? Vagy kitől? Ez sajnos nem szab gátat az érzelmeimnek. Egyre nehezebb, egyre nehezebb, hogy visszafogjam magam és a leghűvösebb stílusomban maradjak. Legszívesebben azt tenném, amit a megvetek oly nagyon… sírni. Elszaladni egy sarokba és egyedül szabadjára engedni a könnyeim. Talán tényleg az lenne a legegyszerűbb. 
- De legalább feltűnt, hogy még én itt vagyok neked… örülök…
Nem szándékosan emlegetem fel a volt barátját, de valahogy most jogosnak tűnik az orra alá dörgölni a dolgokat. Végtére is, miatta sem volt ideje rám. Ami annyira nem is érte meg. De persze erről Yolandának is megvan a maga véleménye.
Egyszerűen csak megrázom a fejem lemondóan. Nem tudom, mit tehetnék. Meg kellene bocsátanom de… de még nem megy. Talán kellene egy kis idő míg… míg rendezem magamban a dolgokat.
- Sajnálom Yo… de nekem ez nem megy… később talán… de most… most nem…
A tőr még mélyebbre fúródik a lelkében, én érzem a sajátomban. Szemeim megtelnek könnyel, így gyorsan felszegem a fejem, nehogy észrevegye. Felpillantva a polcra megvan a másik könyv is, amit kerestem. Éljen.
A zsákmánnyal aztán lassan tovább is állok, otthagyva a testvérem.
Csak a dallam kísér utamon. Mindig arra, amerre járok.

~ Fin ~

[Jó napot.]

..::Hermione<3, Abraxas, Rhea ::..

*Ron ólmos léptekkel haladt a könyvtár felé. Ez koránt sem azért tette, hogy kikölcsönözzön valamit. Nem, dehogy. Na nem mintha nem lett volna szüksége néha napján egy-egy könyvre, de azt általában megtalálta Herminél, vagy, ha nem a könyvet, hát a tudást és esetenként a segítséget.
Most viszont, a fiú azért tartott a könyvtár felé, mert Húga a kezébe nyomott pár könyvet, hogy vigye már vissza helyette, mert neki edzésre kell rohannia. Természetesen jó testvér módjára, meg is tette. Hisz tehetne mást? Az a lány, olyan meggyőző képességgel rendelkezik, hogy ha úgy adódna, neki nem kéne az Imperius átkot alkalmaznia, ha befolyásolni szeretne valakit.

Miközben az említett hely felé tartott, kicsit elgondolkozott. Többek között az elmúlt heteken.  Az újra pozitív helyzeten, hiszen Harry végre visszatért. S majdnem egészen olyan, mint korábban volt.
Ismét járnak Hagridhoz, – mert ezek a látogatások is csökkentek – s meg csodálhatják különös, frissen szerzett lényeit. Amelyeket legálisan, vagy illegálisan hozott be az iskola falai közé. A kis csapat igazából, már meg sem lepődik az óriás szerzeményein Norbert(a), Csikócsőr és Bolyhoska után. Csak Mione az, aki mindig figyelmezteti Hagridot, hogy ezeknek nem lesz jó vége.
Majd gondolataiban az elkövetkező napokra, hetekre hajózott...
A DS-gyűlésekre, edzésekre. A hamarosan nyakukba szakadó vizsgákra, amelyekre jó lenne készülnie, hiszen ott nem számíthat Mio segítségére...

Oly annyira elbambult, hogy észre sem vette, hogy pontosan egy Hugrás diák felé halad. Meg is lett az eredménye. Az ütközés következtében, Ron és a fiatal fiúcska is elejtette, amit a kezében vitt. Miután a grifis számára kiderült, hogy egy másodévesnek szaladt neki, pár dorgáló szóval tovább zavarta, mintha nem ő lett volna a hibás. Összeszedte a könyveket, majd tovább indult, de most már kicsit nagyobb figyelemmel.
Mikor megérkezett a könyvtár elé... vett egy mély levegőt, mintha legalábbis kivégző osztag elé lépne... Persze csak annyi volt, hogy ki nem állhatta a helyiséget, s a könyvtárosnőt...
Lenyomta a súlyos kilincset, majd belépett.*

-  Jó napot. - köszönt kelletlenül Madam Cvikkernek.

*Rövid útbaigazítást követően meg is lelte a helyet, ahová az általa hozott könyveket le kellett tennie. Mikor odalépett, szeme sarkából észre vette, hogy Hermione is a könyvtárban tartózkodik, s épp valami vaskos könyv felett ül. Na, amúgy mikor nem? Persze akkor, ha éppen órán van, Harryvel és vele mászkál, vagy éppen alszik. Sosem értette, hogy képes valaki ennyi időt könyvek között tölteni. Mennyi tudásszomj szorult ebbe a lányba? Szinte hihetetlen.
Persze, ez korántsem rossz tulajdonság ként szerepelt. Hisz el sem tudta volna képzelni másmilyennek. Így volt Mio. Többek között ezért is kedvelte nagyon a lányt.
Úgy döntött, miután letette a könyvet, csatlakozik a háztársához, hátha végzett már az olvasással. A gondolatot tett követte, de mikor Ron ismét oda nézett, ő már nem volt egyedül. Társasága akadt, ráadásul egy igen kellemetlen társasága. Egy hetedéves prefektus, a teljesség kedvéért egy Malfoy. S ha ez még nem lenne elég, a hatodéves lány által olvasott könyvet is az hívatlan látogató kezében látta, s ezzel egy időben hallotta is, amint a lány szóvá teszi ezt.
Tőle szokatlan módon azonnal megindult a páros felé. Még maga sem tudta, hogy miért, hiszen Mio kitűnő boszorkány, s bármikor leátkoz egy ilyen Malfoy félét – vagy behúz neki - . De, még is kötelessége volt oda menni, s nem csak oda menni, hanem közbe is lépni.
Oda is sietett az asztalhoz, úgy, hogy az a mardekáros és közötte helyezkedjen el, s Mione mellett állt meg.*

- Szia Hermione. - köszönt a lányra, csak az illendőség kedvéért, hisz jelen helyzetben ez volt valószínűleg a legkisebb gond. Majd tekintetét a zöldszegélyesre emelte. - Talán valami gond van Malfoy? - a mondatot egy lenézőnek szánt arckifejezés követte, ami inkább tűnt egy elfuserált vicsorgásnak...

* De hiszen Ron, nem az ilyen helyzetek embere... Vagy még is?*

[[ :: Granger; Weasley; Bátyám :: ]]

[ :: Granger; Weasley; Bátyám :: ]

Lassú, kimért szinte már fejedelmi vonuláshoz hasonló léptekkel haladtam a folyosókon, magamhoz ölelve egy vaskosabb könyvet, melyet visszavitelre szántam. Nem mondanám azt, hogy túlzottan halogattam volna a dolgot, hiszen ez nem jellemző rám, de még az utolsó pillanatban is bele-bele kukkantottam, s másoltam ki egy újabb sort, vagy oldalt, melyet igen csak hasznosnak találtam. Ráadásul olyan vircsaft van most is a KH-ban, hogy az már lassan elviselhetetlen. S persze mi más a téma, mint a kviddics. Mily meglepő. Másról sem szól az élet, csak hogy az edzés, a meccs, és hogyan győzedelmeskedjen a Mardekár az összes többi ház felett.

Valamiért a közelgő RAVASZ vizsgák jobban érdekelnek, mint holmi repkedős sport, melynek sosincs vége. Bár tény, nem vetném meg, ha győznénk, s a dicsőség fénye újra a házunkra irányulna, s nem mindig azok a korcsok lennének a középpontban, Potter és a kis csapata.

Belépve a könyvtárba, az asztala mögött ülő idős nőre esik a pillantásom. Egy pillanatra talán még a sajnálat is tükröződhet az arcomon, ami nem őszinte. Itt leélni egy egész életet, a megsárgult lapok között, ebben a bizonyos… szagban. Bár pont én beszélek erről, aki megszállottan keresi a ritka, de annál veszélyesebb, tiltottabb könyveket. Természetesen nem itt… hiszen annak hamar híre kélne, ráadásul még a zárolt részlegben sem tartanak olyan könyveket, melyek az én kis személyes kategorizálásom szerint a „veszélyes” olvasmányok közé sorolnám. Sokkal inkább az otthoni könyvtárakban, más varázslócsaládokéban, persze ha kapok rá engedélyt, kiknek a családfája régre nyúl vissza. Na ott már vannak érdekes darabok…

Megállva az asztal előtt, tettem le a könyveket, majd az iskolatalárom zsebéből előhúzva az újabb engedélyt a zároltrészleghez, mely csak formalitás volt, nyújtottam felé. Hetente, ha nem is többször, de tiszteletem teszem a Zároltrészlegben, Piton Professzor jóvoltából természetesen. Csak egy pillantást vet rá, már meg sem vizsgálja tüzetesebben, mint a legelső alkalomkor, vagy ha egy másik diák hozakodik ilyennel elő. Lassan már engedélyre sem lesz szükségem. De mindenképp meglátogatom többször a Professzort az irodájában, s kikérem a véleményét, melyik könyvet ajánlja ismét. Elvégre ő itt a Bájitalmester, s én is azzá akarok válni. Hát ki más lenne a megfelelő, aki tanácsokkal láthat el?

Hangok ütik meg a fülem, egy kérdés, amiben benne van a Malfoy is. Nem mondhatni, hogy pletykás és túlontúl kíváncsi természetem van, de azért én is nőből vagyok, s ha már a családomról van szó, még ha nem is vérszerinti, igazán érdekel, ki vette oly heves módon az ajkaira. Meglepődnék, hogy pont egy ilyen elveszett lélek az, akit meglátok, mint az egyik Weasley poronty? Ráadásul ott van a mi kis üdvöskénk barátnője, Granger is. Vagy csak pletyka az egész, hogy ott nem csak barátság lappang, hanem lehet más is? Kihúzva magam, csak egy simítással rendbe téve a talárom, elvégre nem rég lett vége az egyik órámnak, s nem foglalkoztam ilyen apróságokkal hogy átöltözés…

- Hát ez milyen édes… - Szólalok meg, megállva a két Griffendéles díszpinty előtt, nem messze, talán egy lépésnyire Abraxastól. Lealacsonyitó pillantásokkal mérem végig az egybegyűlteket, s húzom el ajkaim a művelet közben, s amikor bátyámra pillantok, lágyulnak meg kissé a vonások, de nem túlzottan. Csak éppen nem süt róla az undor és az utálat. – Ej Bátyám, nem is tudtam, hogy a szabadidődben ilyesféle kapcsolatokat ápolgatsz. De ne is zavartassátok magatok, mintha itt se lennék! – Hát persze. Akármiről is van szó, én ugyan  nem fogok Abraxas pártjára állni, már csak elvből sem, viszont nagyon is érdekel, mi fog ebből az egészből kikeveredni. Ez utal arra is, hogy megjegyzem, folytassák csak, s egy könnyed csuklómozdulattal adok ennek nyomatékot, majd karba tett kézzel figyelek tovább.

×Lennon prof  ×

A kor…
Úgy tűnik, tévedtem, elvégre most azt mondja, ő tökéletesen meg van elégedve a korával. Igen – furcsa is lenne, ha valaki nem lenne elégedett ilyen fiatalon. Főleg azért, mert ez a 29 éves tanár, aki itt ül, simán letagadhatna pár évet a korából… Legalábbis ami a külsőt illeti. A roxfortos évek… Kétségtelen, hogy a varázslók életében az, hogy bekerült, és a Roxfortba járhatott, kiemelt eseménynek, időszaknak tekinthető. Mennyi minden történhet, és történt is ennyi év alatt…

- Leggyönyörűbb, és talán a legrosszabb dolgok is a Roxfortban eltöltött évek során történnek meg… Hiszen… 7 év… Rengeteg idő. Abba nem csak jó dolgok, rossz dolgok is belecsúszhatnak. De igen, az biztos, hogy eseménydús az a pár év… Sikeres vizsgák, vagy épp sikertelenek, új kapcsolatok, jó barátságok…

A rajz…
Türelem… Na igen, az sem elengedhetetlen a rajzolásnál, de a kitartás még fontosabb… Ha elsőre nem sikerül, nem szabad feladni, és elhajítani a sarokba a rajzot… Nem, szenvedni kell vele, gyakorolni – így a következő alkalommal, amikor le akarjuk rajzolni azt a tárgyat, vagy dolgot, akkor már szinte magától fog jönni, milyen vonalat hogy kell húzni, hogyan kell szépen árnyékolni, és hasonlók… Zene… Ahol a szavak már nem segítenek, ott beszél a zene…

- Nem vagyok én őstehetség, csak… Gyakorlat teszi a mestert. De mester sem vagyok. Majd pár év múlva az leszek. Még rengeteg mindent kell megtanulnom rajzolni… Zene? Milyen zenét szeret? Netán játszik valamilyen hangszeren?

A tantárgy…
Vagyis a számmisztika. Jó tudni, hogy a tanár, aki tanít valamire, az legalább szereti, és nem csak kényszerből csinálja azt, amit… Muglikat oktatott? Meglepődöttségemet, ha akarnám, se tudnám leplezni… Mit veszthetek? Rákérdezek…

- Muglikat oktatott? Mikor? És… Hogyhogy? Ne haragudjon, én erről nem tudtam… Remélem nem gond, hogy megkérdeztem.

A jövő…
Mi leszek, ha nagy leszek? Fogalmam sincs. Számomra a jövő egyelőre sötét, ködös, és szomorú, nem tudok pozitívan nézni az elkövetkezendő egy évre… Akárhogy is szeretnék…

- Nos… Nem tudom még, hogy mivel fogok foglalkozni… Ötletem sincs… De… Szerintem ez majd jövőre kiderül… Legalábbis remélem…

Az előző év…
Rengeteg dolog történt, rengeteg rossz dolog. Meséljem el? Nem, képtelen lennék rá… És… Nem akarnék sírva kirohanni a könyvtárból, és jelenetet rendezni…

- Sok olyan dolog történt, ami nagyon kellemetlenül érintett, és… Talán sosem lesz minden olyan, mint régen… Tudja… Sokat csalódtam az elmúlt pár hónapban… Barátokban… Nagyon jó barátokban… Akiket… Szóval… Nem is biztos, hogy látom őket újra… Eltűntek… És senki sem tudja, hol járnak…

A történet…
Ami kísért, amit összesen egy embernek meséltem el, és… Ami… Örökké, újra, meg újra sebeket fog ejteni a szívemen… A múlt kísérteni fog… Mindörökké…

[[Dean kisasszony]]

[Dean kisasszony]

- Látom bölcs is vagy, Emily…
*Mosolyog rá a lányra, hiszen az tökéletesen meglátta a dolgokat. Igen, hét év rengeteg idő. De Logan nem is arra célozgat, hogy milyen események történnek… Ő inkább azt mondja, hogy ez alatt a pár év alatt alakul ki a jellemünk. Igaz, ebben az is közrejátszik, hogy milyen dolgok történnek velünk… De ez most részletkérdés
Ez így van a zenében is. Ha nem sikerül egy akkord, mert éppen kicsi az ember keze, nem szabad feladni… Menni fog az más szólamban, vagy esetleg a hangszeren mást kell játszani. Akkordok, szólóhangok… mind-mind más kézre kifejlesztve. Ezért szép a zene…*

- Óhh, félvér létemre eléggé kiismertem a muglikat… És hát, a zenéjüket is szeretem. Rock&Roll. Nem tudom ismersz e tőlük valakit…
*Óhh, gondol itt a Nirvana, Metallica, Iron Maiden…stb. zenekarokra, akik elégé népessé tették a rock műfajt. Ők az istenek… *
- Igen, gitározom már eléggé rég óta. Az irodámban van az egyik gitárom… a másik meg persze otthon. Itt úgy sem működne a mágia miatt.
*Mosolyog.*

- Igen, muglikat tanítottam.
*Bólint rá a kérdésre, majd rögvest jön a többi is. Mármint a zápor.*
- Óhh, amikor elballagtam innen, utána kezdtem neki. Matematikát kellet nekik tanítani. Tudod, miközben ide jártam, azt is tanultam mellette… Mármint a saját könyveimből. Miután elmentem, a Minisztérium készített számomra egy olyan diplomát, amivel felvettek tanárnak. Fiatal, 15-16 éves gyerekeket avattam be a számok rejtelmes világába.
*Mosolyog még mindig, főleg akkor, amikor Emily tovább folytatja a mondatát, amikor magyarázni kezdi, hogy ő nem is tudott ilyesmiről.*
- Ugyan már… Már miért lenne gond?

*Aztán ő maga csöndben hallgatja a lányt. Hát, ilyen korban pedig már érdemes lenne elkezdeni ezen gondolkozni, mert a végén olyan váratlanul jön az egész, hogy csak lesünk. Egy szép szakma, amivel lehet támogatni a varázsvilágot… Bár az ilyesmihez rengeteget kell tanulni.*
- Ne feledd, mindig úgy keress munkát, hogy csak azt fogadod el, amit szeretsz is csinálni. Mert, ha nem szereted akkor fityfenét sem ér a pénz, amit érte kapsz. Lényegtelen az elején, mennyit is fizet…Ha szereted, jól végzed, ha jól végzed, akkor egyre többet kapsz érte. Nekem mindig is ezt a tanácsot adták Emily…

*Futólag belepillant a könyvébe, majd arcára komorság költözik. Egy pillanat az egész, utána el is tűnik. Végül becsapja a könyvet, majd feláll a helyéről*
- Soha ne add fel!
*Ráteszi a lány vállára a kezét, majd egy bíztató mosolyt küld felé.*
- Na, azt hiszem nekem meg is van a könyvem, amit kerestem… Köszönöm ezt az érdekes beszélgetést Emily. Még találkozunk.
*Azzal elsiet.*